Sharanagati

„A lelket az egyik csodálatosnak látja, a másik olyannak írja le, a harmadik azt hallja róla, hogy csodálatra méltó, míg mások egyáltalán nem értik, még azután sem, hogy hallottak róla.”[1]

A második itt leírt folyamat a következő: „Vannak akik csodálatosnak írják le.” A lélek szépségéről vagy csodáiról beszélnek. Ez egy aktívabb módszer. Az első a megfigyelés, ami inkább olyan, mint egy passzív meditáció. A leírás és dicsőítés aktív elv. Ezt figyelhettük meg legutóbb Indiában, Vrndávanban. Délután bezárnak a templomok, mert Krsna lepihen. Ilyen a napirendje, ezért a templom előtt kellett várakoznunk. És tudjátok, azon a nyugodt délutánon nagyon kevés mozgás volt az utcákon, csak néhány ember. Volt egy idős hölgy, aki épp a napsütést élvezte, és volt még egy férfi is, aki épp befejezett valamit. És a férfi elkezdte Krsnát, valamint a Rádhá és Krsna közötti szeretetteljes kapcsolatot dicsőíteni. Először nem volt közönsége. Aztán odafordult az idős hölgyhöz miközben elmondta, hogy Rádhiká szeretete pont olyan, mint Krsna szeretete – délutáni leckét tartva – néha verseket idézett, szépen és lelkesen leírva azokat, gyakorlatilag senkinek.

Tehát – a lélek csodálatos szépségének leírása; a másik pedig – hallani róla, „néhányan azt hallják róla, hogy csodálatos”. Sravanam-kírtanam, hallás és dicsőítés. Ezek a megértés más módjai – leírás és hallás. És azt mondják, hogy valamit csak akkor tudsz leírni, ha megértetted a témát. Így van? Ha nem értjük, nem tudjuk elmagyarázni, nem tudjuk dicsőíteni. Néha a gyermekek vagy az érdeklődő emberek esetében tényleg azt érezhetjük: hogy a kérdés segít engem a jobb megértésben. Az által, hogy leírást adunk erősödik a hitünk. És a megfelelő hallás által is erősödik a hitünk. Ismeritek a történetet… Elnézést, hogy ismét egy történettel állok elő, de a történetek által könnyebb a megértés. A történetek elmondása egy kali-juga szimptóma. Mert ebben a korban az emberek nem túl okosak, nem értik meg a túl magas filozófiát, elalszanak rajta. De egy érdekes történetben, elkaphatnak néhány üzenetet. Itt az van írva… „vannak, akik csodálatosnak írják le a lelket” és a leírás által növekszik a hitünk. Tehát, volt egyszer egy tolvaj. És tudjátok, egyszer felötlött benne, hogy „ki kell rabolnom ezt a nagyon gazdag házat, ezzel a nagy kerttel.” Úgy döntött, hogy éjszaka próbálkozik; besettenkedett a házba, összeszedett néhány értéket, majd elmenekült. De miközben kifelé szaladt zajt csapott, az őrök ezért a nyomába eredtek. De a kert elég nagy volt, ezért csak futott és futott, próbálván menekülni. Aztán megértette: „Ah, nem tudok átmászni a falon, mert elkapnak, mit tegyek hát?” Végül úgy döntött: „Ó! Szárad néhány narancsszín ruha itt a kertben. Turbánként a fejemre tekerem és leülök ez alá a fa alá meditáló pózban.” Az értékeket már eldobálta miközben futott és végül úgy döntött, hogy úgy fog ülni mint egy szádhu. Megérkeztek az őrök és így szóltak: „Ó, szvámídzsí, nagyon szép, hogy itt meditálsz, de nem láttál egy tolvajt?” Ő pedig így válaszolt: „Igen, abba az irányba futott!” De tudjátok, ha szádhuként mutatkoztok, akkor szádhuként is kell viselkednetek. Következő reggel tehát a falu lakói eljöttek meglátogatni a szádhut, néhányan a gyermeküket is elhozták: „Áld meg a gyermekem”, mások tanácsot kértek: „Mi a véleményed, mi a titkos tanításod, kérünk oszd meg velünk…” Elkezdett tehát lelki tanácsokat adni. Ha egy csecsemőt hoztak, azt mondta: „Haré Krsna!” Ha valaki más jött látogatóba, így szólt: „Viselkedj szépen, ne lopj, mindig mondj igazat.” Úgy kellett tehát viselkednie, mint egy szádhu. Elkezdett tehát leírásokat adni Isten és a lélek szépségéről és csodáiról. És nézzétek mit történt: tényleg szádhuvá vált. Feladta a rablás és lopás rossz szokását, és nemcsak azért, mert ez jobb bevétel, és biztonságosabb jótanácsokat osztogatni. Tudjátok, az emberek hoznak magukkal egy kis csapátit, rizst, egy kis ezt, egy kis azt; virágzott tehát az üzlet. Nem ebben az értelemben. Hanem az által, hogy beszélt róla, megértette, hogy mi a jó és mi a rossz.

Ugyan így álljunk készek Krsna szépségét magasztalni. Mert ily módon jobban megérthetjük majd, közelebb kerülünk a megértéshez. És bárhogy is, ha azt mondod néhány jóbarátnak, vagy másoknak: „Meg kéne hódolnod Isten előtt” akkor végül te is megérted: „Hé, nekem is meg kell hódolnom Isten előtt!” És ha szép leírást adsz, akkor mások részesülhetnek abban az áldásban, hogy hallgathatják.

(B. K. Tírtha Mahárádzs leckéjéből, 2007.02.27, Szófia)

„A lelket az egyik csodálatosnak látja, a másik olyannak írja le, a harmadik azt hallja róla, hogy csodálatra méltó, míg mások egyáltalán nem értik, még azután sem, hogy hallottak róla.” *

Gyakorolhatsz különböző megszorításokat életeken keresztül, azonban egy tiszta bhakta isteni érintése által könnyebb megérteni Krsna hogyan a Legfelsőbb. Ez a vers leírja az érzékek különböző tevékenységeit: mint például hallás, látás… Az egyik csodálatosnak látja a lelket, az egyik rendelkezik azzal a látásmóddal, hogy a lélek csodálatos, a másik hallott róla, a harmadik azt gondolja – valahogy így. De mások egyáltalán nem értik, még azután sem, hogy hallottak róla. Igazából ezek a módszerek; annak a módjai, hogyan értsük meg ezeket a csodákat.

Vegyük például a megfigyelést. A betekintés vagy megfigyelés az egyik nagy lelki út. Ez a szerzetesi út. Elrejtőznek valahol fenn a hegyekben, a társadalomtól félreeső, elszigetelt helyen, és egészen más életet élnek – sokat imádkoznak, és nézik, megfigyelik a világot.

Azáltal, hogy megfigyeled hogyan élnek az emberek, milyen problémáik vannak, és hogyan zajlik az élet, sok mindent megérthetsz. Az által, hogy elülteted a magot, majd fél év múlva learatod a termést sok mindent megértesz. Megérted, hogy nem a te hatalmadban áll, hogy elkészítsd a kenyered. Ezekben a cselekedetekben nagyon könnyű felismerni az Isteni érintést.

A megfigyelés kizárást is jelent: elkülönítjük, hogy mi nem a lélek. A tudatosság önmagát vizsgálja, önmagát kutatja. Megpróbálja beazonosítani önmagát és először is megpróbálja kizárni, hogy mi nem: nem ez a test vagyok, nem anyag, még a gondolataim sem én vagyok. Valami túl mindezen. Ha határozottak és elég eltökéltek vagyunk a kutatásban, akkor megtaláljuk, hogy mi nem a lélek. Vegyül például a fájdalmat. Ki érzi a fájdalmat?

Hari-lílá: Az elme. Igazából az agy érzékel valamit.

Tírtha Mahárádzs: Létezik tehát a fájdalom vagy nem?

Hari-lílá: Csak az agyban.

Tírtha Mahárádzs: Könnyű ezt akkor mondani, amikor épp nincs fájdalmunk. Mihelyst egy kis fogfájásod lesz, megváltozik a véleményed. Így van? Azt mondod majd: „Ah! Ez olyan valóságos! A fájdalom túlságosan is valóságos.” És ha valaki odajön és azt mondja: „Óh, ez csak az elméd,” páros lábbal rúgod ki.

De, így van: a fájdalom ebben az esetben a test hibás működése, mely az elmében fájdalomként nyilvánul meg. Mégis az elmén keresztül az érzés továbbítódik a lélek felé, mert végső soron a lélek az észlelő.

Az azonosság utáni kutatás egy hosszú keresés. „Nem a test vagyok”, rendben, könnyen megértjük. De „nem az elme vagyok” – ezt már sokkal nehezebb megérteni. A megfigyelés és a kizárás tehát együtt jár. És ha ezen elmélyült kutatás során eljutsz oda, hogy léleklátó leszel, az egy nagyon boldog állapot.

*Bhagavad-gítá 2.29.

Kérdés: Mit tegyünk, ha valaki folyamatosan azért keres meg minket, hogy minden bánatát részletekbe menően elmondja, majd semmiféle tanácsot nem fogad el, és boldogan távozik? Mi a helyes viselkedés az ilyen személyekkel kapcsolatban? Nem vagyok aktív segítő, csak elfogadom a dolgokat, mint egy szemetesláda.

Tírtha Mahárádzs: Nos, valakinek azt is meg kell csinálnia. Ez egy jó üzlet, mert legalább egyvalaki boldog. Ötven százalékos nyereség. Lehet, hogy nem áll a hatalmadban, hogy jobb tanácsot adj. Ha tisztítjuk a szívünket, a visszatükröződés segítheti az embereket. Ha egy bhakta lelki tulajdonságai egyre inkább megnyilvánulnak, akkor egyszerűen a jelenlétével képes felemelő hatással lenni másokra. Egyszerűen a jelenléte által elkezdenek változni a dimenziók. És ne feledd, a probléma, amit már százszor hallottál, és jelentéktelennek tűnik a számodra, a legnagyobb gond annak a számára, akit érint. De ha képesek vagyunk figyelmét az isteni dolgokkal kapcsolatba hozni, akkor előbb vagy utóbb megszűnnek a problémák.

Van egy kedves barátunk Magyarországon, egyszerű szívű. Majdnem húsz évvel ez előtt kezdte látogatni a programjainkat. Azóta, minden második héten levelet küld, versekkel, mondván: „Ó tisztelt Szvámídzsí, ez az élet nagyon nehéz. Megvagyok. Őszinte híved…” Ugyanaz az üzenet ismétlődik húsz éve. És most már megvan neki a telefonszámom is. Általában legalább háromszor felhív ugyan azzal az apró dologgal kapcsolatban. Legutóbb a következő volt a téma: „Meg fog jelenni egy új magazin és az első két napban kedvezményesen lehet majd megvenni.” Így válaszoltam: „Köszönöm szépen az információt, ez nagyon fontos.” Majd két nappal később ismét felhívott: „Hé! Most lehet megvenni kedvezményes áron!” Mint mondhatnék hát? Ez az ő felajánlása. De bármikor is jön, mindig hoz valamit. Legutóbb egy kristály vázát hozott a leckére, amit az esküvőjére kapott. Látjátok? Egyrészt nagyon egyszerű problémák vagy üzenetek; másrészt mindenének a legjavát adja! Mi a fontosabb? A végső elszámolásnál mi az, ami fontosabb? Kétség kívül az odaadása, hogy ad valamit. Igazából lenyűgözött ezekkel az odaadó tettekkel. Bármi széppel találkozzon is, azonnal kapcsolatba hozza a bhaktákkal és elküldi. Azt hiszem, ő ily módon fejezi ki az odaadását.

Mi a mi részünk? Az, hogy türelmesek és toleránsak legyünk. Lehet, hogy mások egyszerű problémája semmiségnek tűnik a számodra, és azt gondolod: „Bezzeg az én problémáim! Kaphatnék egy tíz órás személyes darsant Gurudévtől, hogy elmondja az én személyes problémáimat, mert ezek igen nagy problémák!” És mit mond majd Gurudév az első mondat után? „Állj. A panaszkodás a náma-szankírtanád?! A panaszkodás a dicsőítő fohászod?” Ez után lehet, hogy magadhoz térsz: „Óh, elnézést, bocsánat! Ezek mégsem olyan nagy problémák.”

Azt hiszem, értitek, hogy toleránsnak, türelmesnek másokkal szemben kell lennünk. Saját fejlődésünkkel és szolgálatunkkal kapcsolatban pedig nagyon komolynak kell lennünk.

Van még egy lehetőség arra, hogyan állíthatjuk meg mások panaszáradatát. Tegyünk egy kis praszádamot a szájukba. Amíg esznek, nem tudnak beszélni. Látjátok? A bhakti elmélete jól megalapozott: légy türelmes, alázatos és toleráns… De néha gyakorlati megoldásra van szükségünk: adj praszádamot.

„Ne szomorkodj egyetlen élőlényért sem.”[1] Mert a szomorkodás nem elég! Ha szomorkodom miattad: „Ah, úgy sajnállak, annyira sajnállak! Olyan rosszul érzem magam!” – elég ez? Nem! Ettől még nem leszel boldogabb. Segítsük aktívan mások lelki fejlődését. Meg kell tanulnunk, hogyan csinálhatjuk ez a megfelelő módon.

Ezt általában egy feljebbvalótól tanuljuk meg. Ezért fordulnak az emberek egy lelki feljebbvalóhoz. „Kérlek, segíts nekem!” – ez a fő ok. „Kérlek, segíts nekem, annyira szenvedek!” A második ok: „El akarom érni a tökéletességet. Kérlek, segíts!” Ez egy kicsivel már alázatosabb. Mert az első azt mondja: „Én szenvedek; én akarom neked adni minden szenvedésem.” A második pedig: „Van egy célom, segíts elérni.” De egy igazi tanítvány azt mondaná: „Tele vagyok szenvedéssel, és van célom is, de ez nem számít. Hogyan szeretnéd te, mit szeretnél te?” Ez nagyon ritka. Igaz? Mert kicsit mind önzőek vagyunk, többé vagy kevésbé. „Ezt meg azt akarom.” De „Hogyan szeretnéd te? Kérlek mond meg mit tegyek.”

Oly sok minden van, amit meg kell tanulnunk lelki feljebbvalóinktól. Először is meg kell tanulnunk, hogyan éljünk. Legtöbbször nem tudjuk hogyan éljünk. Nem ismerjük az emberi lét alapszabályait. Ezért a nagy tanítóknak nagyon elemi szabályokat kell lefektetniük: „Ne ölj. Ne hazudj.” Gondoljatok csak bele, ha ezen a szinten kell tanítanotok a követőket: „Ne ölj…” Ez kegy! Gyilkosok közé mész és elkezded tanítani őket: „Ne ölj.” Vagy elmész a hazugok közé, és elkezded őket tanítani: „Ne hazudj.” Mi lesz a reakciójuk? „Gurudzsí, ez lehetetlen! Számunkra ez nagyon magas cél. Ez a mindennapi gyakorlatunk, hogyan is adhatnánk fel?!” Vagy sorolhatnánk a többi parancsolatot: „Ne lopj,” stb. Nagyon alapszintű szabályok. Vagy, a vaisnava tradícióban: „gyakorolod az ahimszát”. Ismét: ne ölj, ne okozz szenvedést másoknak. Alapvető dolgokat kell megtanulnunk, mert ezek valahogy hiányoznak. Nem gondoljuk azt, hogy egoistának lenni erőszak.

A kezdő szint után kell lennie valami másnak is. A gyakorlatot is meg kell tanulnunk a mesterünktől. Mi azt, amit kerülni kell: ne tedd ezt, ne tedd azt; és aztán pedig mi az, amit gyakorolnunk kell, mit tegyek. A guru megtanítja, hogy mit gyakoroljunk: gyere el a templomba, hallgasd a leckét, mond el a köreidet. Ugyanaz a kezdő szint: „Ne ölj/ mond el a köreidet.” Habár azt gondoljuk: „Ah! Elmondom a köreimet, milyen nagyszerű!” Nem. Ez még nagyon kezdő szint. Mint ahogy a „ne lopj”. Mert ha nem adom át magam teljesen az Úrnak, akkor tolvaj vagyok. Az Ő tulajdonát a saját céljaimra próbálom meg használni. Mert az élet, az én kis életem, a nagybetűs Életből származik. Ha tehát a kis életem a saját céljaimra használom, akkor lopok a nagy Élettől. „Add át magad” mint a gurutól jövő pozitív elfoglaltság, szintén nagyon kezdő szint. Mégis a gyakorlás jobb, mint az elkerülés. Mert a jó gyakorlásával igazából elkerüljük a rosszat. A gyakorlatot tehát szintén meg kell tanulnunk a lelki tanítómesterünktől.

Ám valójában a raszát kell megtanulnunk a mesterünktől: hogyan imádjuk az Urat és hogyan észleljük, hogyan érezzük ezt a kapcsolatot. Ez már nem alap szint. Ez a már az emelkedett gyakorlóknak való: hogyan imádjuk, és hogyan érezzük. Ez a végső téma, amit meg kell tanulnunk a mesterünktől.

Különböző dolgokat kell tehát megtanulnunk: hogyan éljünk, mi a módszer és mi a cél. Aztán a kegy által és a lelki tanítómester segítségével, szépen fejlődhetünk. De komolynak kell lennünk a tanulmányainkban és a gyakorlatainkban. És így nem fogunk mások sorsa felett keseregni, hanem aktív eszközökké válunk mások körülményeinek a javításában.

Köszönöm, hogy ezen az estén is eljöttetek, mert így lefoglaltok engem a szolgálatban. Máskülönben csak dagonyáznék az illúzióban. A mestereim vagytok, segítetek emlékezni arra, amit tanultam. Igazából ezt kéne folytatnotok – segíteni másokat a szolgálatban, az isteni üzenetre való emlékezésben – bármi módon, mindennel, amivel csak rendelkeztek. Dicsőítéssel, szolgálatot felajánlva, a problémák feltárásával, vagy a szemetest rugdosva. Oly sok lehetőség van arra, hogy lefoglaljunk másokat az odaadó szolgálatban. És ha valahogy segíteni tudjuk magunkat és másokat, hogy emlékezzünk arra, hogy nem ide tartozunk, hanem az isteni világba – az egy nagy szolgálat.

A lélek egy csoda. A tudományos látásmód szerint az anyag egyszer csak hirtelen el kezd tudatosságot produkálni. Ezt hívják a tudat fosszilis evolúciójának. Mi a tudat lelki evolúciójában hiszünk. Abban hiszünk, hogy a lélek sokkal erősebb, olyannyira, hogy képes megnyilvánulni az anyagban. Az anyagi sors, az anyagi karma is a lélek egyik terméke. Mindenkinek végig kell járni az utat. Mégis legyünk könyörületesek.

És milyen módon könyörületes egy bhakta? Amit az elején említettem: próbáljatok segíteni másokat abban, hogy emlékezzenek Krsnára. Először is magunkat kell emlékeztetünk arra, hogy mindig emlékezzünk az Úrra. Először gyakorlatok által, aztán természetes ösztönné válik. Az igazi könyörület, segíteni másokat a lelki fejlődésben. Nem elég a kabátot megmenteni, magát az egyént kell megmenteni. Ha a lélek olyan erős, hogy képes anyagot létrehozni, akkor meg kell értenünk, hogy minden visszatér oda, ahonnan vétetett. A test anyag, anyagból vétetett, az anyagba is tér vissza. A lélek lelki, Istentől vétetett, Istenhez is fog vissza térni. Az élet az életből származik, a tudatosság a tudatból, a szeretet a szeretetből. És szeretetből, csak szeretet jön! Nem más! Nagyon fontos! Ha valami más eredményt is kapunk, akkor nem volt tiszta a szeretet. A szeretet csak a szeretetből jön, és szeretetből, csak szeretet jön. Ez nem csak a szavak csűrése-csavarása. Gondoljatok bele mélyen! Nemrég arról beszélgettünk, hogy a narancsból csak narancslé jön. Semmi más. Akárhogy csűröd-csavarod, csak narancslét kapsz. A narancslé a narancsból jön. És a narancsból, csak narancslé jön.

Ez egy nagyon fontos egyenlet. Az eredményből következtethetünk a forrásra, megérthetjük azt. Ha egyre több lelki érzést ápolsz és növekednek a szívedben, akkor amit eddig tettél az jó volt, lelki. Ha egyre több félreértés, elégedetlenség, gyűlölet van a szívedben, akkor lehet, hogy változatnod kéne a gyakorlataidon.

Szerkesztői megjegyzés: 

Kedves Bhakták!

A mostani szám a Saranágati 108. száma, melyet veletek együtt szeretnénk ünnepelni egy pohár virtuális narancslé segítségével (láthatatlan, de létező). Hadd fejezzük ki tiszteletteljes és szerető hálánkat a kegyes bhaktáknak és barátoknak, akik most (vagy korábban) segítik a lejegyzését, fordítását, szerkesztését, kiadását, megosztását és terjesztését szeretett Gurudévánk, Bhakti Kamala Tírtha Mahárádzs üzenetének.

Hálás köszönet: Abhaj-csaran prabhunak (magyar editor és szanszkrt konzultáns), Csitrá déví (magyar fordítás), Mádhava-szanginí déví (hindí fordítás), Mandzsarí déví (angol és bolgár editor), Hari-lílá déví (orosz fordítás), Vaszanti-rasza déví (német fordítás), Dámódar prabhu (orosz fordítás), Jasodá déví (orosz editor), Krsnaprijá déví (lejegyzés és editor), Jamuná déví (áldás és támogatás), Dora Solakova (ukrán fordítás), Svetlomira Solakova (spanyol fordítás), Veselin Hajiev (orosz editor), Vrindávanésvarí déví (orosz fordítás), Prémánandiní dévi (német fordítás), Préma-sakti déví (orosz fordítás), Prémánanda prabhu (angol és bolgár editor), Paramánanda prabhu (podcast és technikai támogatás) és Szárvabhauma prabhu (angol és bolgár editor).

Mindig áldásotokért fohászkodva,

Tiétek a szolgálat nevében és a Név szolgálatában:

Pálana-sakti dászí (technikai támogatás, angol és bolgár editor)

Manóhari dászí (legyezés és bolgár fordítás)

„Ó, Bharata leszármazottja, a testben lakozót nem lehet megölni. Ezért nem szabadna szomorkodnod egyetlen élőlényért sem.” *
Ez a vers tulajdonképpen megadja a szentimentalizmus definícióját. Mert a szentimentalizmus egyik definíciója az, amikor több könyörületet próbálsz adni egy élőlénynek, mint Istennek. Habár ez egy nagyon bonyolult meghatározás: ha több együttérzést próbálsz adni egy élőlénynek, mint Istennek, akkor az szentimentalizmus. Hogyan értsük ezt? Ez a meghatározás nagymértékben kapcsolatban van a karmával. A karma tett és visszahatás – azt jelenti, hogy azt kapod, amit megérdemelsz.
Szelet vetsz, vihart aratsz. Bármit teszünk, lesz valamilyen visszahatása. Ez a kérdés egyik összetevője.
A sors tehát az emberek homlokára van írva. Bármilyen boldogság, siker, szenvedés vagy kudarc is várjon rád ebben az életben, az már az elején eldől. Ne lázadj hát a sorsod ellen. Tulajdonképpen a sors nem büntetés, hanem lehetőség az előrehaladásra. Ezért legyünk hálásak, hogy megkaptuk a különféle lehetőségeket az életünkben.
Természetesen a lelki fejlődésünk folyamán meg kell tanulnunk, hogy mi az együttérzés. De emlékezzetek a definícióra: a szentimentalizmus azt jelenti, hogy túlságosan könyörületes, túlságosan együtt érző próbálsz lenni – könyörületesebb, mint a kijelölt út, a karma, az emberek sorsa. Persze ez nem azt jelenti, hogy „ne segíts” ha szükség van a segítségre. De vannak dolgok, amiket nem tudunk megváltoztatni. Fel kell ismernünk a határainkat. Van egy szép fohász: „Ó Uram, kérlek add meg az erőt, hogy megváltoztassam, amit meg tudok, add meg a türelmet, hogy elviseljem, amit nem tudok megváltoztatni, és ad meg az intelligenciát ahhoz, hogy mindkettőt fel tudjam ismerni.” Ez nem szentimentális, ez praktikus.
Lelki emelkedettségünktől függően különböző kapcsolatokba kerülünk másokkal. A könyörületnek igazából három lépése van. Az első a megértés. A megértés azt jelenti, hogy ha találkozol valakivel, kész vagy meghallgatni a másik nehézségeit. És egyszerűen az által, hogy megnyílnak, vagy megosztják a gondjaikat, azok már csökkenek is. Ezért van a gyónás a templomokban. Mert ha kiadod magadból a titkaidat, vagy bűneidet, automatikusan egy kicsit megkönnyebbülsz. Ha ilyen kapcsolatba kerülünk másokkal – meghallgatjuk a problémáikat – azt hívják megértésnek. Ha az aktivitás oldaláról nézzük, ki aktív ebben az értelemben? A szenvedő fél: „Gondjaim vannak, elmegyek hozzád és elmondom neked a gondjaimat.” A másik fél passzívan hallgat, meghallgat. Elég ez? Vagy van egy következő lépés? Van egy következő lépés! Ez pedig a megfelelő együttérzés. Az együttérzés, könyörület azt jelenti, hogy kész vagyok meghallgatni a problémáidat, és kész vagyok megosztani is azokat. Ebben az esetben mindkét fél aktív. „Elmondom neked a problémáimat, és te is szerepet vállalsz.” Hogyan éreznéd magad, ha valaki kész lenne osztozni a gondjaidban? Úgy gondolom ez jó érzés, mert könnyebbé válik számunkra. De az együttérzés harmadik szintjét szeretetnek hívják, ragaszkodás, ragaszkodó szeretet, ahol már nem csak meghallgatod, nem csak osztozol, hanem elveszed mások szenvedését. Mentesíted a másikat a gondok alól. Ily módon az a személy, aki mentesít, az igazán aktív elv. Nem túl-könyörületes, nem szentimentális, hanem képes csodát tenni. Ő a mi varázslónk. Ő a mi mesterünk, a tanítónk. Ahogyan Sríla Szádhu Mahárádzs mondja: „Csak adjátok a mérget a mestereteknek. Nektárt fog adni cserébe.” Ez a csere.
Ezen skála alapján beazonosíthatjuk, hogy melyik szinten állunk. Nagyon boldogok vagyunk már attól is ha találkozunk egy emberrel, aki meghallgat minket. És amikor minden gondod, az érzéseid, az elképzeléseid átadod valaki másnak, akkor úgy érzed: „Óh, milyen jót beszélgettünk. Legalább meghallgatott valaki.” Aztán az igazi osztozás azt jelenti, hogy kész vagy megosztani a problémákat; és állj készen az öröm megosztására is. De az igazi csoda a harmadik szinten történik, amikor azt érzed: „Megváltoztam! Hé, hol vannak a ragaszkodásaim?! Hol vannak a gondjaim!? Valamit elveszítettem.” A csoda azt jelenti, amikor elkezdenek változni a dimenziók. Amikor másként múlik az idő. Amikor összezsugorodik a tér. És egy tiszta bhakta társaságában úgy érezheted, hogy láthatod, amint változnak a dimenziók. Ezért a guru képes megváltoztatni a tanítványt. A felavatás által átszáll a lelki tudás és a gyakorló kap egy esélyt. A többi már a gyakorlótól függ. Ahogy mondják: leviheted a lovat a vízhez, de saját magának kell innia. A guru elvezeti a tanítványt a tiszta víz forrásához, de neki magának kell innia.
Ezt a folyamatot nem imitálás, hanem követés által lehet gyakorolni. Ha egy hölgy bemegy a szülőszobára és elkezd kiabálni, attól még nem születik gyermek. Ahhoz valami másra van szükség, körülbelül kilenc hónap, egy kis előkészítés. Egyszerűen csak a hang utánzásával nem lesz eredmény. Kipróbálhatjátok! Egyszerűen csak mondjátok: „Haré Krsna!” – elég ez? Igen! A kegy által ez is elegendő, mert Maháprabhu olyan nagylelkű, hogy azt mondta: ha valaki csak egyszer elismétli a Szent Nevet, az már bhakta. Mégse használjuk ezt kifogásként: „Gurudév, már egyszer kimondtam a Szent Nevet, úgyhogy velem már minden rendben! Megtettem, amit kell.” Ez nem kifogás; de ebből megérthetjük a kegy mennyiségét, mily nagy az Isten kegye, hogy magához öleljen. Ebből megérthetjük, hogy Csaitanja Maháprabhu szentimentális. Kész arra, hogy könyörületesebb legyen, mint a sorsod, mint a karmád. Képes felülírni a karmikus utad. Az egyetlen apró követelmény, hogy „Igen”-t mondj Krsnának. A bhakti-jóga nagyon egyszerű: azt jelenti, hogy mondj „igen”-t

*Bhagavad-gítá, 2.30.

Dámódar kérdése: Hogyan áll kapcsolatban ez a két dolog, az érzelmek és a hit? Először hinnie kell az egyénnek, hogy megjelenjenek az érzelmek; vagy az érzelmek eredményeként jön a hit?

Tírtha Mahárádzs: „Ádau sraddhá”[1] – az első a hit. De az a hit még csak egy kezdeti típusú hit. Mi van a hit előtt? Szukrti (jó tett) és kegy. Ez van a hit előtt. Ez az oka annak a kezdeti szintű hitnek. És amikor megvan ez a kezdeti hit, akkor elkezdünk társulni a szentekkel. Aztán jön a rucsi, a lelki íz, az igazi. Kezdetben is van íz, máskülönben nem lennénk itt. Ha nem érzünk valamit Krsna felé, mi oka lenne itt maradni? Az igazi hit és az igazi érzések tehát együtt járnak. Ádau sraddhá, az első a hit. Ez a hit segít minket abban, hogy társuljunk. Társulhatunk Krsnával, a vaisnavákkal, a guruval. A társulás tehát jelen van. Ennek egy speciális formája a guru-szévá. Aztán jön a lét tisztítása, hogyan szabaduljunk meg az anartháktól és szilárduljunk meg a szolgálatban, stb. Aztán jön a rucsi… rucsi azt jelenti íz, a magasabb íz. A magasabb íz pedig érvényre juttatja vagy növeli a hitünket.

Egyszer Sríla Srídhar Mahárádzs kómában volt, hosszabb ideig, napokig. Miután magához tért a bhakták megkérdezték: „Mi volt ott? Mit láttál?” Így válaszolt: „Teljesen sötét volt, csak a hit volt jelen.” Ez egy nagyon fontos dolog. Máshol azt mondja, hogy a hit a legnagyobb erő, ami a kezünkben van. Áthidalja még a legnagyobb hézagokat is, amik a jelenlegi helyzeted és lelki céljaid között állnak. Nagy a távolság a kettő között, így van? Mégis, hit által áthidalhatjuk ezeket a hézagokat. Ezért a hit nagyon fontos.

Már beszéltünk a hit különböző definícióiról. De azt gondolom számomra az egyik legértékesebb megfogalmazás az, hogy a hit egy olyan meggyőződés, melyet szeretet által lehet elérni. Azt gondolom ez a hit egy nagyon szép megfogalmazása – kezdeti szinten és végső szinten is.

A hitről és az érzelmekről kérdeztél. Természetesen az igazi lelki érzelmek mélyítik hitünket. A hit pedig segít abban, hogy megízelhessük az édes érzelmek nektárját. Hit  nélkül ez nem működik. De a hit nem vakhit. A hit nem tudatlanság. Ez egy olyan meggyőződés, amit szeretet által lehet elérni. Érzitek a különbséget? Sok embernek a hit olyasvalami, hogy „nem tudom, ezért hiszem”. A hitük inkább olyan mint egy hiedelem. De az igazi hit az meggyőződés. Nem amolyan „nem tudom”. Hanem: tudom, ezért csinálom. Hiszek, ezért csinálom.

Mi volt tehát előbb? A tojás vagy a tyúk? Mi volt előbb? Az érzelmek vagy a hit? Igazából a megtisztult szinten elválaszthatatlanok.

A gópíknak nem volt hite. Szerelmesek voltak. A hit, valljuk be, sok esetben elméleti. De a szeretet valós! A szeretet szubjektív része a bizalom; az objektív része pedig a szolgálat vagy áldozat. A gópíknak nem volt hite. Nem elméleti szinten mozogtak. Krsnát akarták. Minden eredménytől vagy visszahatástól függetlenül. „Örök pokolra kell mennünk? Nem probléma.” Ez nem hit, ezek érzelmek! Az érzelmek magasabbak mint a hit. Mert az érzelmi oldal sokkal aktívabb; a hit sokkal passzívabb. Kuruksétrán, amikor újra találkoznak – Krsna és a gópík –  így szólnak: „Nem elégszünk meg csupán az emlékekkel. Téged akarunk, nem az emlékeinket.” Hit ez?! Nem! Ezek érzelmek. „Birtokolni akarlak!” A hit azt jelenti „Tiéd vagyok.” A bhakti azt jelenti „Te pedig az enyém vagy!” Az egyik a hit, a másik a szeretet. Ez a különbség.

De hogy mi volt előbb, nem tudom megmondani. Ez a két testvér csak rohan egymás után. Az egyik megpróbálja elkapni a másikat; a másik megpróbálja szolgálni az elsőt. Együtt dolgoznak. A hited segíti az érzelmeid. Az érzelmeid segítik a hited.

Zengjük szeretettel a Szent Nevet. Nem elég felületesen zengeni, vagy rutinból, hanem örömkiáltásként: „Krsna!” vagy segítségkérésként: „Krsna!” Érzelmekkel telinek kell lennie, másként nem működik. Ha egy személy nevét zenged – legyen az bárki – érzelmek nélkül, nem fog válaszolni. Ha azt mondod egy kisgyermeknek: „Bozsidár, gyere ide, meg akarlak verni!” bolond lenne oda menni, ha megmondod neki, hogy büntetést fog kapni. A zengés minősége tehát nagyon fontos. Ezen minőségi, érzelmekkel teli zengés eredményeként áldás száll rád. Hol van ez az örömteli és lelkileg felszabadult állapot? Ez lenne a holnap? Vagy máshol van? Talán a következő életben? Mikor elhagyjuk az anyagi világot? Nem, itt és most kell megnyilvánulnia. Krsna kegye mindig jelen van, de meg kell tisztítanod a látásod, hogy észre vedd.

Krsnának különféle fuvolái vannak, különféle fuvolák, különféle célokra: vamsí, vamsulí, vénu és még sok-sok másik. Az egyik bambuszból készült, a másik márványból, a harmadik aranyból. Az egyik ékkövekkel borított, egy másikból nektár árad. Az egyik rövid, a másik hosszú. És a különböző fuvolákat, különböző célokra használja, mert ahogyan legutóbb megegyeztünk, Krsna mindenkit-vonzó. Arra használja hát a különböző fuvolákat, hogy a különböző dzsívákat mind haza hívja.

Még a védikus himnuszokat zengők is Krsna fuvolájának hangját követik. Még a gájatrí mantra is csak Krsna fuvolájának egy hangja. De Ő nem a bráhmanáknak játszik. A teheneknek és a gópíknak játszik, szóval az egyszerű embereknek. És ők készek követni. Azt javaslom tehát, ne legyen bonyolult elmétek, mert akkor nagyon nehéz lesz még meghallani is, nemhogy követni Krsna fuvolájának hangját! Az egyszerűség a magyarázata vagy definíciója a Krsna tudatosságnak. Ezért zengjük a mahámantrát örömteli fohászként. Nem bonyolult lelki gyakorlatról van szó. Nem valami vezeklésről vagy önsanyargatásról. „Fájdalmat okozok magamnak azzal, hogy ezt a mantrát zengem. Ez a mahámantra fájdalmas.” Nem, ez egy örömteli fohász: „Krsna!”

De ti sokkal többet tudtok erről, mint én, miért is kéne elismételnem ezt nektek…

Örömteli fohászként zengjétek a mahámantrát, akkor még szívetek legmélyebb fájdalma is megváltozik. Mert szeretni annyit jelent, mint fájdalommal élni. Fájdalom nélkül nincsen szeretet. Ha nem érzel fájdalmat, akkor nem is szeretsz igazán. Bele kell hasítania a szívedbe, darabokra tépnie, majd elvennie a pránád. Meg kell halnod ezektől az érzelmektől. Pusztító érzés. Ha azonban szépen zenged, a Szent Név kegye által ezek a fájdalmas érzelmek megváltozhatnak. Próbáld ki magad, nem mondhatok többet. Próbáld ki.

A fájdalom, a siránkozás forrása a szenvedés. A szenvedés az elválásból származik. A kezdő, alap szinten, és magasabb szinteken is, az elválás a siránkozás forrása. Egyszer Szádhu Mahárádzs azt mondta: „Az élet szenvedés. Szenvedjünk hát Krsnáért!” És azt gondolom, hogy ez nem egy pesszimista megközelítés, sokkal inkább egy realista megközelítés. Ha listát készítesz a boldog és boldogtalan pillanataidról, mérleget állíthatsz. Akkor majd egyetértesz azzal, hogy az élet szenvedés. De szenvedésre születtünk? Ez a mindennapi kenyerünk? Ez létezésünk célja? Nehogy azt mondjátok! Nem! Az valami más. A bhakti-jóga nemet mond az ilyen elképzelésekre. A bhakti-jóga azt jelenti, hogy elhatárolódsz az ilyen butaságoktól. De azért a szenvedés jelen van.
Az élet célja, hogy tapasztalatokat szerezzünk. A szenvedés segít kiábrándulni. Amikor bevered a fejed a falba, megérted, hogy az nem az ajtó. Nem ez a kijárat a labirintusból. És mi rejtőzik a fejedben? Intelligencia, így van? Használd az intelligenciád, hogy megtaláld a kilincset az ajtón.
A siránkozás forrása az elválás, tudatlanság – sok összetevő van jelen. Mégis a lelki gyakorlatok által egyre jobb és jobb, végül pedig tökéletes tudatállapotba kerülhetünk. Ez tehát a praktikus oldal: gyakorolnunk kell az igazságot, a lelki szádhanát. Ezáltal érhetjük el a kegyet. A kegy az elején jön, és gyakorlás által mély megértésre tehetünk szert róla, magunkba szívhatjuk, és visszatükrözhetjük. Az elme, a tudat tisztaságával megérthetjük, milyen sok kegyet kaptunk. Az elején nem értjük. De később, a gyakorlás, a tisztulás által, tényleg megérthetjük, hogy ez hihetetlen!
Jamuná: Mahárádzs, az anyagi világban lévő szenvedésről beszéltél. Mondanál néhány szót a lelki szenvedésről?
Tírtha Mahárádzs: Nem, az nem jó propaganda. Volt egyszer egy kérdés: „Ha az anyagi élet szenvedés, és a lelki élet is szenvedés, akkor mi a különbség?” A válasz pedig ez volt: „Az anyagi élet véget ér egyszer. A lelki élet azonban örökké tart.” Azt mondják a lelki szenvedés úgy éget mint a vulkáni magma, és ugyanakkor édes mint a méz. Nagyon nehéz tehát élni nélküle. De arról a fajta szenvedésről – a lelki szenvedésről – fogalmunk sincs. Az olyan beteljesítő, olyannyira tápláló! Ezért fordítsunk mindannyian figyelmet a bhakti filozófiájára, mert nem csak olcsó propagandáról van szó: „Csak csatlakozz és boldog leszel!” Így van? Mert az emberek általában ezt mondják: „Csatlakozz hozzánk, és boldog leszel.” De milyen itt az invitálás? „Csatlakozz hozzánk, és szenvedni fogsz.” Gondolkodjatok hát, ha valaki ennyire őszinte a folyamattal kapcsolatban, akkor érdemes megvizsgálni, hogy mit rejt.
És milyen a bhakták szenvedése? „Óh, olyan elesett vagyok, oly messze vagyok az Uramtól.” Az ilyen fajta szenvedés nagyon érzékeny. Igazából, ez a kifejezés nem is teljesen megfelelő, mert ez igazából nem is szenvedés, sokkal inkább lálaszá, sóvárgás… Egy nagyon édes sóvárgás.
A szenvedés egy szükséges része a korlátozott tudatosság anyagi szintjének; a lelki kapcsolatokban pedig a szeretet természetéhez tartozik. Ezért egy jó szerelmes történetben, vagy romantikus moziban szenvedés nélkül nem teljes a történet. Ebben az értelemben meg kell értenünk, hogy a lelki életben van egy árnyalat, egy olyasfajta szenvedés, mely teljessé teszi a történetet.
Azt hiszem beszéltünk már róla, van egy történet amikor Sukadéva gószvámí otthon élt. Sukadéva Vjásza fia volt. Vjásza egy tiszteletreméltó idős bölcs, és fiatal fia a tökéletesség után kutat. És a fiú így szól: „Apám, elmegyek a tökéletességet kutatni. Elhagylak! Feladom ragaszkodásom, az Isteni tökéletesség érdekében.” Tetszik nektek Sukadéva bátor és erőteljes kutatása? Igen, mindannyiunknak tetszik, mert mi is bele akarunk vágni a kutatásba. És mi történik Vjászával…? Így szól: „Ó fiam!” De csak a fák visszhangozzák kiáltását. Sukadéva távozik.
Amikor először olvastam a történetet – körülbelül annyi idős lehettem, mint ti – azt mondtam: „Igen! Sukadévának igaza van! Dzsáj Sukadéva! Hagyd öreg apádat! Mert meg is van írva: „Lehet, hogy tudja, lehet, hogy nem tudja.” Ő nem egy szaktekintély. Kutass magad!”*  A fiatalember távozik, az idős pedig sír. A fiatal emberek a fiatallal fognak egyet érteni. De amikor majd megöregszetek, érezni fogjátok az apa szenvedését, aki a fia után sír: „Ne menj kedvesem…” de csak a fák visszhangozzák – üres.
Különböző  fokozatok vannak tehát, az igazság különböző arculatai. Áldozat nélkül nincsen elégedettség. Ez az elválás fájdalma. Ez az a szenvedés, amiről beszélek – a szeretet által okozott szenvedés. Édes ez a szenvedés? Ez egy nagyon-nagyon mély érzelmű szenvedés, mely teljessé teszi a történetet. Az összes résztvevőnek boldogságot ad. És ez még csak az emberek közötti kapcsolat kezdete.

*Siva így szól: “aham védmi, sukó vétti, vjászó vétti na vétti vá – Én tudom, Suka tudja, Vjásza lehet, hogy tudja, lehet, hogy nem tudja a Bhágavatam jelentését”