Sharanagati

(from a lecture of Swami Tirtha, 11.05.2019 morning, Sofia)

(continues from the previous Monday)

Question of Harilila: In yesterday’s lecture you were speaking about the qualities – negative and, so to say, positive – that are impediments in the spiritual practise, these tushti. And there the fifth fault was that we love ourselves so much – this is the propaganda of the modern mentors. At the same time, you mentioned that we should not be the most fallen because this is also false ego. What is the state of consciousness that we must have towards ourselves? I suppose we also should love ourselves, but not falsely. How can we recognize which is the true love and which is false?
Swami Tirtha: If we neglect our spiritual prospect, that is a false love. In classical philosophy it is said that sin is an improper love. If we apply self-esteem or self-affection improperly, then we don’t consider our eternal benefit. And this we can consider a sin, a grave mistake.
Harilila: So, when our practices lead only to material purposes? But anyway, we have material practices, so maybe there must be some balance?
Swami Tirtha: Of course. Especially for those spiritual practitioners who are the active part of the society – like grihastas. They have to find a balance between the material, daily activities and the spiritual prospects. Imagine if the vaishya community starts to meditate only, then everybody will die of hunger, because nobody will work, nobody will bring the chapatis. But if the sannyasis start to earn money, it is again very bad, because they should be beggars. So everybody should perform nicely their relative duty in society and push the whole thing ahead so that all members of a society achieve their spiritual prospects. Therefore those who take the active part in a society – like the middle-aged people with responsible positions – their spiritual activity is different than that of a student or an ascetic. But through their spiritual engagement, they can achieve the same results.
Harilila: Because this is service.
Swami Tirtha: Correct. It is dedicated to God. It is His business, His service, His achievement. So, everything depends on the consciousness.
But we turned a little aside from your original question. Personal self-esteem or self-appreciation is mentioned also in our tradition: jive-doya – so, be merciful to the living entities, including yourself. But our conception about this merciful approach to ourselves is primarily focusing on the spiritual achievements. Because if we miss something in the material achievements, it is not a big loss. It is said, if you have lost your money, you didn’t lose anything; if you have lost your health, you have lost something; but if you have lost your morals, then you have lost everything. In the same manner, if we lose our spiritual prospects, then it is a total loss, a total failure for this life.
As I said before that in violence we have to be very polished, very smart, in self-esteem and self-affection we also need to be very smart. Love yourself in a spiritual sense. Because usually, we love the body, right? More we love the mind, mental identity, but we forget about the soul. So, focus on the spiritual identity, because all else we shall lose. When we go, we shall lose all concepts and all that we have collected in this lifetime; except very few things. Still we pay full attention on the impermanent and practically zero attention on the eternal. So, if somebody is a reasonable person, he or she should consider the eternal benefit. And this is the point of personal judgment: whatever you encounter in your life, ask yourself whether it helps your spiritual growth or not. If yes – do it; if not – better avoid it.
All right, but then your next question comes: ‘What about, for example, a job or a business engagement? Does it help my spiritual growth or not?’ For example, if you fail in business, that helps a lot. Because then you learn how to be non-attached. If you don’t fail, that also helps a lot. Because in this way you can bring the chapatis to the temple. So, whether you are successful or fail, it might help your spiritual growth. It might give you more insight into the way how things happen.
Still, this is only a reflection of the original reality. Because how to spiritualize our business success or failures, totally, fully? Bring the results to Krishna. ‘Oh, my Lord, today I could bring only my failure to You’. Or, the next day you come, ‘Today this achievement is for You. I’m satisfied. Whether you give or don’t give, I’m satisfied. I’m Your unconditionally servant’. When they started to open dozens of temples, centres of preaching and everything was improving, then Bhaktisiddhanta said: “Yes! We have the best manager – Krishna.” As Mahaprabhu said “I’m not a brahmin, I’m not a vipra, I’m not a shudra, I’m not this, I’m not that. I’m a servant of the servant of the servants of the Supreme”[1] – this is our identity. So, if you identify yourselves like this, then you can have a very prosperous life. Why? Because the servant of the king also lives in the palace. This whole world is His palace.

(to be continued)

1.  Chaitanya Charitamrita, Madhya-Lila, 13.80

(Szvámí Tírtha, 2019.05.11-i szófiai reggeli tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Hari-lílá kérdése: A tegnapi előadásodban azokról a negatív, és úgymond pozitív tulajdonságokról beszéltél, tusti, amelyek akadályozzák a lelki élet gyakorlását. Ezek közül az ötödik volt az, hogy túlságosan szeretjük önmagunkat, amelyet leginkább a ‘new age’ irányzatok képviselői hangsúlyoznak. Ugyanakkor, arról is beszéltél, hogy legelesettebbnek se tekintsük magunkat, mivel semmiben nem vagyunk ‘a legek’, ez is csak hamis ego. Akkor hogyan tekintsünk önmagunkra, milyen tudatossággal? Feltételezem, hogy magunkat is szeretnünk kell, csak épp nem hamis módon. Hogyan tudjuk felismerni az igazi szeretetet, és megkülönböztetni a hamistól?
Szvámí Tírtha: Ha figyelmen kívül hagyjuk a lelki perspektívát, az hamis szeretet. Klasszikus filozófiai értelemben a bűn, a helytelen szeretet. Ha helytelenül alkalmazzuk az  önbizalmat, vagy az önmagunk felé irányuló szeretetet, akkor valójában nem vesszük figyelembe az örök lelki érdekünket. S ezt tekintjük bűnnek, súlyos hibának.
Hari-lílá: Tehát, amikor a lelki gyakorlataink csak anyagi célokat szolgálnak? De mivel vannak anyagi célokat szolgáló feladataink is, ezért lennie kell valami egyensúlynak közöttük?
Szvámí Tírtha: Természetesen, főként azoknak a lelki gyakorlóknak, akik aktív tagjai a társadalomnak, mint például a grhaszthák. Nekik meg kell találniuk az egyensúlyt a hétköznapi anyagi tevékenységek és a lelki céljaik elérése között. Csak képzeljétek el, ha a vaisják (gazdasági tevékenységet folytató legnépesebb társadalmi osztály) csak meditálnának, akkor mindenki éhen halna, mert senki sem dolgozna, senki sem készítene csapátikat. Viszont, ha a szannjászík kezdenének pénzt keresni, az se lenne jó, mert nekik koldusoknak kellene lenniük. Tehát mindenkinek a saját dolgát kell szépen végeznie, így vinni előre a dolgokat, és akkor a társadalom valamennyi tagja el fogja érni a lelki célját. Ezért azoknak, akik aktív szerepet vállalnak a társadalomban, mint például a középkorú, felelős beosztású emberek, így az ő lelki aktivitásuk különböző, mint egy fiatal diáké vagy egy aszkétáé. Viszont az ő lelki gyakorlatukkal ugyanazt az eredményt érik el.
Hari-lílá: Mert ilyen a szolgálat természete.
Szvámí Tírtha: Pontosan! Az ő munkájuk is Istennek van szentelve. Az Ő dolgait segítik, Őt szolgálják, az Ő sikeréért dolgoznak. Tehát minden csak tudat kérdése.
De kissé elkanyarodtunk az eredeti kérdéstől, hogy milyen lelki tudatossággal tekintsünk önmagunkra. A tradíciónk szintén említi az önbizalmat, illetve az ön szeretetet: dzsívé-dojá tehát, hogy legyünk könyörületesek minden élőlénnyel, beleértve önmagunkat is. Viszont mi, ezalatt a kegyes hozzáállás alatt elsősorban a lelki megvalósításunkra való fókuszálást értjük. Mert ha elszalasztunk valamit az anyagi gyarapodás iránti célokból, az nem nagy veszteség. Azt mondják, ha elveszíted a vagyonod, akkor nem vesztettél semmit; ha elveszted az egészséged, akkor már valóban elvesztettél valamit; de ha ha elveszíted az erkölcsösségedet, akkor mindent elvesztettél. Hasonlóan, ha elveszítjük a lelki céljainkat, azzal mindent elvesztettünk, az ennek az életnek a teljes kudarca.
Ahogy az erőszakmentességgel kapcsolatban említettem, nagyon óvatosnak, okosnak kell lennünk, ugyanígy az önbizalommal, önszeretetettel kapcsolatban is. Szeressétek magatokat lelki értelemben, mivel általában a testünket, a mentális képességeinket szeretjük, s elfeledkezünk a lélekről. Tehát koncentráljunk a lelki személyiségünkre, mert minden mást el fogunk veszíteni. Amikor elmegyünk innen, mindent el fogunk veszíteni az összes felfogásunkat a világ dolgait illetően, mindazt, amit ebben az életben összegyűjtöttünk, kivéve néhány dolgot. Mégis minden figyelmünket a mulandó dolgokra fordítjuk, és az örökkévaló dolgokra gyakorlatilag egyáltalán nem figyelünk. Tehát egy értelmes ember, az örök lelki érdekét is szem előtt tartja. S ez a lényege az önmagunkhoz való viszonyulásnak, bármit is hoz számunkra az élet, kérdezzük meg, vajon ez segít-e engem a lelki életben, vagy sem? Ha igen, akkor csináljuk, ha nem, akkor pedig jobb tartózkodni tőle.
Rendben, de akkor felmerül bennetek a kérdés, hogy ‘Mi a helyzet a munkával vagy az üzleti vállalkozással? Vajon az segíti a lelki fejlődésemet vagy sem?’ Például, ha kudarcot vallunk az üzleti életben, az sokat segíthet, mert rájövünk, hogyan ne ragaszkodjunk hozzá. Ha pedig nem bukunk el, az is hasznos lehet, mert akkor tudunk csapátit vinni a templomba. Tehát akár sikeresek vagytok, akár nem, mindenképp segítheti a lelki fejlődéseteket, jobban ráláthattok arra hogyan is történnek a dolgok.
Még akkor is, ha ez csak tükröződése az eredeti valóságnak, mert hogyan tudjuk teljesen lelkivé tenni a vállalkozásunk sikerét vagy bukását? Úgy, hogy az eredményét teljesen Krisnára bízzuk, felajánljuk Neki. ‘Ó, Uram, ma csak a sikertelenségemet tudom felajánlani Neked’. Aztán legközelebb meg, ‘Ez a mai siker Téged illet! Akár megadod, amire vágyok, akár nem én elégedett vagyok! Feltétel nélküli örök szolgád vagyok’. Amikor Bhaktisziddhánta Szaraszvati Mahárádzs környezetében minden fejlődésnek indult, több tucatnyi templomot és prédikáló központot nyitott, azt mondta: „Igen! Nekünk van a legjobb menedzserünk, Krisna.”
Illetve ahogy Maháprabhu beszélt magáról, „Én nem vagyok se bráhmana, se vipra, se súdra, se ez, se az nem vagyok. Én a szolgák, szolgáinak a szolgája vagyok.”[1] – ez a mi önazonosításunk. Ha ekként azonosítjuk magunkat, akkor egy nagyon tartalmas életünk lesz. Miért? Mert a király szolgája szintén a palotában lakik. Az egész világ az Ő birtoka.

(folytatása következik)

1.  Chaitanya Charitamrita, Madhya-Lila, 13.80

(от лекция на Свами Тиртха, 11.05.2019 сутрин, София)

(продължава от предишния понеделник)

Въпрос на Харилила: На вчерашната лекция говорихте за качествата – негативни и тъй наречени позитивни – които са пречки в духовната практика, става въпрос за тушти. Там петият недостатък беше когато обичаме себе си твърде много – а това е пропагандата на съвременните ментори. Същевременно Вие споменахте, че не бива да се считаме за най-пропадналите, защото това също е фалшиво его. Какво трябва да е отношението на съзнанието ни спрямо нас самите? Предполагам, че трябва да обичаме себе си, но без самозалъгване. Как можем да разберем коя любов е истинска и коя фалшива?
Свами Тиртха: Да пренебрегваме духовната си перспектива – това е фалшивата любов. В класическата философия се казва, че грехът е неправилна любов. Ако прилагаме себеоценката или любовта към себе си неправилно, значи не взимаме под внимание вечното си добруване. А това можем да считаме за грях, за груба грешка.
Харилила: Значи, когато практиките ни водят единствено към материални цели? Но ние тъй или инак имаме материални практики, така че би трябвало да има някакъв баланс?
Свами Тиртха: Разбира се. Особено за онези духовни практикуващи, които са активната част на обществото – например грихастхите. Те трябва да намерят баланс между материалните ежедневни дейности и духовните перспективи. Представете си ако общността на ваишите започне единствено да медитира; тогава всички ще умрат от глад, понеже никой няма да работи, никой няма да произвежда чапати. Но пък ако саннясите започнат да изкарват пари, това също е много лошо, защото те трябва да са просяци. Така че всеки трябва да изпълнява добре относителните си задължения в обществото и да тласка цялата машина напред, за да могат всички членове на обществото да достигнат духовните си хоризонти. Затова тези, които са активната част от обществото – хората на средна възраст, заемащи отговорни позиции – техните духовни дейности се различават от тези на ученика или на аскета. Но посредством своята духовна заетост, те могат да постигнат същите резултати.
Харилила: Защото това е служене.
Свами Тиртха: Точно така. То е посветено на Бога. То е работа за Него, служене за Него, постижение за Него. Така че всичко зависи от съзнанието.
Но ние леко се отклонихме от първоначалния въпрос. Това да цениш себе си се споменава и в нашата традиция: дживе-доя – да си милостив към живите същества, включително себе си. Но нашето разбиране за този милостив подход към себе си преди всичко се фокусира на духовните постижения. Защото ако пропуснем да постигнем нещо в материален смисъл, това не е кой знае каква голяма загуба. Казва се: ако си изгубил парите си, не си изгубил нищо; ако си изгубил здравето си, изгубил си нещо; но ако си изгубил нравствеността си, тогава си изгубил всичко. По същия начин, ако изгубим своите духовни перспективи, тогава това е тотална загуба, пълен провал в този живот.
Както казах преди, в насилието трябва да сме много деликатни, много умни; по същия начин и в себеоценката и в обичта към себе си трябва да сме много умни. Обичайте себе си в духовен смисъл. Защото обикновено ние обичаме тялото, нали? Повече обичаме ума, умствената идентичност, обаче забравяме за душата. Затова фокусирайте се върху духовната идентичност, понеже всичко останало ще го изгубим. Когато си идем, ще изгубим всичките си разбирания и всичко, което сме натрупали в този живот; освен съвсем малко неща. При все това отделяме цялото си внимание на временното и на практика нула внимание на вечното. Така че ако човек е отговорен, би трябвало да вземе предвид вечното си добро. А това е въпрос на лична преценка: на каквото и да се натъкнете в живота си, запитайте се дали то подпомага духовното ви израстване или не. Ако да – правете го; ако не – по-добре го избягвайте.
Добре, но тогава идва следващият ви въпрос: „А какво да кажем тогава за работата или за бизнеса? Те подпомагат ли духовния ми растеж или не?“ Ако например се провалите в бизнеса, това много помага. Защото тогава се научавате да сте непривързани. Ако не се провалите, това също помага много, защото така ще можете да донасяте чапати в храма. Така че независимо дали успявате или се проваляте, това би могло да е от помощ за духовното ви израстване. Може да ви даде повече прозорливост за това как се случват нещата.
И все пак, това е само отражение на оригиналната реалност. Защото как напълно, изцяло да одухотворим своите бизнес успехи или провали? Поднасяйте резултатите на Кришна. „О мой Господи, днес мога да ти поднеса единствено провала си“. Или на следващия ден като дойдете: „Днес това постижение е за Теб. Аз съм удовлетворен. Независимо дали ми даваш нещо или не, удовлетворен съм. Аз съм Твой безусловен слуга.“ Когато бхактите започнали да отварят десетки храмове и центрове за проповядване, и всичко се разраствало, Бхактисиддханта казал: „Да, ние имаме най-добрия мениджър – Кришна!” Както Махапрабху казва: „Аз не съм брамин, не съм випра, не съм шудра, не съм това, не съм онова. Аз съм слуга на слугите на слугите на Всевишния”[1] – такава е нашата самоличност. Ако можете да се отъждествявате по такъв начин, ще имате много процъфтяващ живот. Защо? Защото слугата на царя също живее в двореца. Целият свят е Неговият дворец.

(следва продължение)

1.  „Чайтаня Чаритамрита“, Мадхя-Лила, 13.80

(from a lecture of Swami Tirtha, 06.01.2019 evening, Sofia)

Welcome everybody! Although I am a guest, I would like to greet all of you. And first of all I have to excuse myself, because although I have been visiting your country for quite some time, I don’t really speak your language. But beware, I understand a lot. I have learned something, which will sound familiar to you: ‘Крушата не пада по-далече от дървото’. Maybe my pronunciation is very funny. But you know, proverbs have a deep meaning. Because we are all spiritual practitioners, right? And we are like fallen pears in this world. We are somehow separated from our real origin, from our real home. But fortunately, we are not very far from the original tree. We can say that perfection is much closer than what we would expect. 

And actually in Hungary, because I come from Hungary, we have the same proverb, but in a little different version: ‘The apple doesn’t fall far from the tree’. And usually, when a baby is born, in the old times they planted a tree. For a boy they planted an apple tree and for a girl they planted a pear tree. And in that sense you are more advanced, because actually the soul is female. It’s a pear. But there was a third option as well – if the parents wanted to bring up their child as a monk, then they planted a walnut tree. 

Тhis is, you know, like a folk tradition. Nevertheless, for us, it can tell a story. Because I consider a person spiritual if he can understand, explain and relate everything to the Spirit. And spiritual success in my opinion is a question of consciousness, not of any other external conditions. Therefore, we need to develop our consciousness. And in that sense, we all need our walnut trees. Because if you crack this hard walnut, inside you find a replica of the brain. So again, that will tell us: develop your consciousness. 

That much about my fluent Bulgarian. And I feel very honored to be here with you. And I’m sure that for many years this place will serve the real satisfaction of the heart and soul, santosha. 

In this beautiful Indian tradition, if in a philosophical debate you have to prove something, you have to refer to three authorities. One is the evidence of the revealed scriptures, to the Upanishads, the secret teachings. This is called the shruti-prasthana. Shruti is ‘the revealed scriptures’, prasthana is ‘the reference’.

The second authority that you have to refer to is the Bhagavad Gita. This is practically the most important and most well-known scripture from India – let’s say, the Bible of the Hindus; everything that is necessary for our spiritual development is included there. And as it is a part of the Mahabharata, therefore it is called the smriti-prasthana, or ‘the reference of the sacred tradition’. 

And also, there is another, a third reference, because if you are in a philosophical conversation or a debate, you must apply your logic. So, the third one is a logical reference, a reference of logic. And this third source of information is the Vedanta Sutra. One is more important than the other. The reference from the revealed scriptures, the reference from the sacred tradition and the reference from logical analysis – all should support your point, and then you win the debate. 

(to be continued)

(Szvámí Tírtha, 2019.01.06-i szófiai esti tanításából)

Köszöntök mindenkit, bár itt én vagyok a vendég, mégis szeretnék mindannyiótokat üdvözölni. Először is elnézéseteket kell kérnem, mert bár már jó ideje látogatom az országotokat, mégsem beszélem igazán a nyelveteket. De azért csak óvatosan, mert sok mindent értek belőle! S tanultam is valamit tőletek, ami nektek ismerősen fog hangzani: ‘Крушата не пада по-далече от дървото’ (‘A körte nem esik messze a fájától’). Meglehet, hogy kicsit mókás a kiejtésem, de tudjátok, a közmondások nagyon mély jelentést hordoznak. S mivel mindannyian lelki gyakorlók vagyunk, így mi is olyanok vagyunk ebbe a világban, mint a körték. Valahogy elszakadtunk az eredeti helyzetünktől, az igazi otthonunktól. Viszont mégsem vagyunk nagyon távol az eredeti fától. Azt mondhatjuk, hogy a tökéletesség sokkal közelebb van, mint gondolnánk. 

S valójában Magyarországon, mivel én onnan származom, nekünk is van egy hasonló  közmondásunk, ami kicsit máshogy hangzik: ‘Az alma nem esik messze a fájától’.  S hajdanán, amikor egy gyermek született, ennek tiszteletére fát ültettek. Ha fiú gyermek született, akkor egy almafát, ha pedig leány, akkor pedig körtefát ültettek. Ilyen szempontból a ti közmondásotok sokkal közelebb áll a valósághoz, sokkal emelkedettebb, mivel valójában a lélek nőnemű, tehát körte. Viszont a régmúlt tradícióban volt egy harmadik lehetőség is, ha a szülők szerzetesnek akarták adni a gyermeküket, akkor diófát ültettek. Ez volt a néphagyomány.

Mindenesetre, számunkra ez igencsak beszédes. Valakit akkor tartunk lelki embernek, ha képes mindent lelki módon értelmezni, illetve kapcsolatba hozni a Lélekkel.  S véleményem szerint a lelki élet sikerének a kulcsa, a tudatosság, nincsen külső feltétele. Ezért kell emelni a tudatunkat. S ebben az értelemben, mindannyiunknak szükségünk van a saját diófánkra. Ha pedig feltörjük ennek a diófának az egyik jó kemény termését, akkor belül megtaláljuk az agy másolatát, mely ismételten azt mondja nekünk, hogy emeljük a tudatunkat. 

Ennyit a folyékony bolgár nyelvtudásomról. S nagyon megtisztelőnek érzem, hogy itt lehetek veletek, s biztos vagyok abban is, hogy ez a hely még sok esztendeig fogja a kereső lelkek, illetve szívek valódi elégedettségét szolgálni, szantósa (szanszkrt: elégedettség – így hívják az előadás helyszínéül szolgáló Jóga központot). 

A mi gyönyörű indiai tradíciónkban, ha valamilyen filozófiai nézetkülönbség adódik, akkor bizonyításképpen, három autoritásra, tekintélyelvű dologra kell hivatkozni. Az egyik a kinyilatkoztatott szentírások, az Upanisadok, a titkos tanítások. Ezt sruti-praszthánának hívják. A sruti  ‘kinyilatkoztatott szentírásokat, a praszthána pedig ‘hivatkozást’ jelent.

A második autoritás, az hogy a Bhagavad-gítára kell hivatkoznunk, amely gyakorlatilag a legfontosabb és legismertebb szentírása Indiának, mondhatjuk azt is, hogy a hinduk Bibliája. Mindaz, ami szükséges a lelki fejlődésünkhöz, az megtalálható benne. S mivel a Gítá a Mahábhárata eposz része, ezért szmrti-praszthánának, vagyis ‘a szent hagyomány hivatkozási alapjának’ is nevezik. 

S van még egy harmadik hivatkozási alap, mivel, ha egy filozófiai eszmecserében vagy vitában vesztek részt, akkor a logikát is alkalmaznotok kell, tehát a harmadik hivatkozási elv, a logika, vagy a Védánta-szútra. Ezek közül az egyik fontosabb, mint a másik. Tehát a kinyilatkoztatott szentírások, a szent hagyomány, és a logikai elemzésre történő hivatkozás. Mindezek alá kell, hogy támasszák az álláspontotokat, és akkor meg fogjátok nyerni a vitát. 

(folytatása következik)

(от лекция на Свами Тиртха, 06.01.2019 вечер, София)

Добре дошли на всички! Макар да съм гост, бих искал да приветствам всички ви. И преди всичко трябва да се извиня, защото въпреки че посещавам страната ви от доста време, всъщност не говоря вашия език. Но внимавайте, понеже разбирам много. Научил съм нещо, което ще ви прозвучи познато: „Крушата не пада по-далече от дървото“. Може би произношението ми е много смешно. Но знаете, поговорките имат дълбок смисъл. Защото всички ние сме духовни практикуващи, нали? И сме досущ като паднали круши в този свят. По някакъв начин сме отделени от истинското си потекло, от нашия истински дом. Ала за щастие, не сме чак толкова далеч от изначалното дърво. Можем да кажем, че съвършенството е много по-близо, отколкото очакваме. 

Всъщност в Унгария, понеже аз идвам от Унгария, ние имаме същата поговорка, но в малко по-различна версия: „Ябълката не пада по-далече от дървото“. И обикновено когато се роди бебе, в стари времена са засаждали дърво. За момче посаждали ябълково дърво, а за момиче – крушово. В това отношение вие сте по-напреднали, тъй като в действителност душата е женска. Тя е круша. Обаче имало и трета възможност – ако родителите искали да отгледат детето си за монах, посаждали орехово дърво. 

Това е просто фолклорна традиция. При все това за нас тя казва много. Защото аз считам някой човек за духовен, ако е способен да разбира, тълкува и свързва всичко с Духа. А духовният успех, по мое мнение, е въпрос на съзнание, не на някакви други външни условия. Затова е нужно да разгръщаме своето съзнание. И в този смисъл всички се нуждаем от орехови дървета. Защото ако счупите този твърд орех, вътре ще намерите реплика на мозъка. Така че това отново ни подсказва да развиваме съзнанието си. 

Толкова за моя гладък български. За мен е голяма чест да съм тук с вас. И съм сигурен, че това място ще служи дълги години за истинското удовлетворение на сърцето и душата, сантоша. 

В тази красива индийска традиция, ако трябва да докажете нещо във философски дебат, трябва да се позовете на три авторитета. Единият е свидетелството на разкритите писания, на Упанишадите, тайните учения. Това се нарича шрути-прастхана. Шрути са „разкритите писания, откровенията“, прастхана означава „препратка“.

Вторият авторитет, на който трябва да се опрете, е „Бхагавад Гита“. Тя на практика е най-значимото и най-известното индийско писание – да го наречем Библията на хиндуистите; всичко, което ви е необходимо за духовното развитие, е включено там. И понеже тя е част от „Махабхарата“, затова се нарича смрити-прастхана, или „позоваване на свещената традиция“. 

Има и още една, трета, опорна точка, тъй като ако сте въвлечени във философски разговор или дебат, трябва да използвате логика. И така, третото е логическата препратка и този трети източник на информация е „Веданта Сутра“. Трите са една от друга по-важни. Позоваването на разкритите писания, позоваването на свещената традиция и позоваването на логическия анализ – всички те трябва да подкрепят вашето гледище и тогава печелите дебата. 

(следва продължение)

(Aus einem Vortrag von Swami Tirtha, 06.01.2019 abends, Sofia)

Herzlich willkommen! Obwohl ich zu Gast bin, möchte ich euch alle begrüßen. Und zunächst einmal muss ich mich entschuldigen, denn obwohl ich euer Land schon seit einiger Zeit besuche, spreche ich eure Sprache nicht wirklich. Aber seit gewarnt, ich verstehe viel. Ich habe etwas gelernt, das euch bekannt vorkommen wird: „Крушата не пада по-далече от дървото“[1]. Vielleicht klingt meine Aussprache etwas komisch. Aber wisst ihr, Sprichwörter haben eine tiefe Bedeutung. Denn wir sind alle spirituell Suchende, nicht wahr? Und wir sind wie gefallene Birnen in dieser Welt. Wir sind irgendwie von unserem wahren Ursprung, von unserer wahren Heimat, getrennt. Aber zum Glück sind wir nicht sehr weit vom Ursprung entfernt. Wir können sagen, dass die Vollkommenheit viel näher ist, als wir erwarten würden.

Und tatsächlich gibt es in Ungarn, denn ich komme aus Ungarn, dasselbe Sprichwort, aber in einer etwas anderen Version: „Der Apfel fällt nicht weit vom Stamm.“ Früher pflanzte man üblicherweise einen Baum, wenn ein Baby geboren wurde. Für einen Jungen pflanzte man einen Apfelbaum und für ein Mädchen einen Birnbaum. In diesem Sinne seid ihr weit voraus, denn die Seele ist ja weiblich. Es ist eine Birne. Aber es gab auch eine dritte Möglichkeit: Wenn die Eltern ihr Kind als Mönch erziehen wollten, pflanzten sie einen Walnussbaum.

Das ist, wisst ihr, so eine Art Volkstradition. Dennoch kann sie für uns eine Geschichte erzählen. Denn ich halte einen Menschen für spirituell, wenn er alles verstehen, erklären und mit dem Geist in Verbindung bringen kann. Und spiritueller Erfolg ist meiner Meinung nach eine Frage des Bewusstseins, nicht irgendwelcher äußeren Bedingungen. Deshalb müssen wir unser Bewusstsein entwickeln. Und in diesem Sinne brauchen wir alle unsere Walnussbäume. Denn wenn man diese harte Walnuss knackt, findet man darin ein Abbild des Gehirns. Also, noch einmal, das sagt uns: Entwickelt euer Bewusstsein.

So viel zu meinem fließenden Bulgarisch. Und ich fühle mich sehr geehrt, hier bei euch zu sein. Und ich bin sicher, dass dieser Ort noch viele Jahre der wahren Zufriedenheit von Herz und Seele dienen wird, Santosha.

In dieser wunderschönen indischen Tradition muss man sich, wenn man in einer philosophischen Debatte etwas beweisen will, auf drei Autoritäten berufen. Eine ist der Beweis der offenbarten Schriften, der Upanishaden, der geheimen Lehren. Dies wird Shruti-Prasthana genannt. Shruti bedeutet „die offenbarten Schriften“, Prasthana bedeutet „die Referenz“.

Die zweite Autorität, auf die man sich beziehen muss, ist die Bhagavad Gita. Sie ist praktisch die wichtigste und bekannteste Schrift Indiens – sozusagen die Bibel der Hindus; alles, was für unsere spirituelle Entwicklung notwendig ist, ist darin enthalten. Und da sie Teil des Mahabharata ist, wird sie auch Smriti-Prasthana oder „Referenz der heiligen Tradition“ genannt.

Es gibt aber noch eine dritte Referenz, denn in philosophischen Gesprächen oder Debatten müsst ihr eure Logik anwenden. Die dritte Referenz ist also eine logische.
Diese dritte Informationsquelle ist das Vedanta Sutra. Eine ist wichtiger als die andere. Die Referenz aus den offenbarten Schriften, die Referenz aus der heiligen Tradition und die Referenz aus der logischen Analyse – alle sollten eure Standpunkt stützen, und dann gewinnt ihr die Debatte. 

(Fortsetzung folgt)

1. Bedeutung: „Der Apfel fällt nicht weit vom Stamm“.

(из лекции Свами Тиртхи, 06.01.2019 вечером, София)

Добро пожаловать Приветствую всем! Хотя я и гость, я хотел бы поприветствовать вас всех. И прежде всего, я должен извиниться, потому что, несмотря на то, что я довольно давно бываю в вашей стране, я не очень хорошо говорю на вашем языке. Но знайте, я многое понимаю. Я выучил кое-что, что вам покажется знакомым: «Крушата не пада по-далече от дървото». Возможно, мое произношение очень забавное. Но знаете, пословицы имеют глубокий смысл. Ведь мы все духовные практикующие, верно? И мы подобны опавшим грушам в этом мире. Мы как бы отделены от своего истинного происхождения, от своего истинного дома. Но, к счастью, мы не очень далеки от первоначального дерева. Можно сказать, что совершенство гораздо ближе, чем мы могли бы ожидать.

А в Венгрии, поскольку я оттуда родом, есть такая же пословица, но в немного другом варианте: «Яблоко от яблони недалеко падает». И обычно, когда рождался ребенок, в старину сажали дерево. Для мальчика сажали яблоню, а для девочки — грушу. В этом смысле вы более продвинуты, потому что душа, по сути, женская. Это груша. Но был и третий вариант — если родители хотели воспитать ребенка как монаха, то сажали грецкий орех.

Это, знаете ли, что-то вроде народной традиции. Тем не менее, для нас это может рассказать историю. Потому что я считаю человека духовным, если он может понимать, объяснять и связывать всё с Духом. А духовный успех, на мой взгляд, — это вопрос сознания, а не каких-либо других внешних условий. Поэтому нам нужно развивать своё сознание. И в этом смысле нам всем нужны наши грецкие орехи. Потому что, если расколоть этот твёрдый орех, внутри найдёшь копию мозга. Так что это ещё раз говорит нам: развивайте своё сознание.

Достаточно о моём владении болгарским. И я чувствую себя очень польщённым быть здесь с вами. И я уверен, что на протяжении многих лет это место будет служить истинному удовлетворению сердца и души, сантоша.

В этой прекрасной индийской традиции, если в философском споре вам нужно что-то доказать, вы должны обратиться к трём авторитетам. Один из них — это свидетельства священных писаний, к Упанишадам, тайным учениям. Это называется шрути-прастхана. Шрути — это «священные писания», прастхана — это «источник».

Вторым авторитетным источником, на который следует обратить внимание, является Бхагавад-Гита. Это, пожалуй, самое важное и известное священное писание Индии – скажем так, Библия индусов; в нем содержится все необходимое для нашего духовного развития. И поскольку оно является частью Махабхараты, его называют смрити-прастханой, или «источником священной традиции».

А есть ещё один, третий источник информации, потому что в философской дискуссии или дебатах необходимо применять логику. Третий источник – это логическая ссылка, ссылка на логику. И этот третий источник информации – Веданта-сутра. Один важнее другого. Ссылки на священные писания, на священные традиции и на логический анализ – всё это должно подтверждать вашу точку зрения, и тогда вы выиграете дебаты.

(продолжение следует)

(from a lecture of Swami Tirtha, 11.05.2019 morning, Sofia)

(continues from the previous Monday)

Chakori: I have lost my mala and I took it as a bad sign. Because sometimes, when you make an offence, you lose the chance for spiritual practice. On the other hand, non-attachment is a principle that we should follow on our path. I have heard that sometimes this is the mercy of Krishna – to take away from us the things that we are attached to, and this is a way to grow above this attachment. Anyway, in our line, the only one to whom we can be attached is Krishna.

Swami Tirtha: Is there any difference between the mala and Krishna? 

Well, I would not say that we lose the chance for spiritual practice. It is a signal to pay more attention, but the chance is never lost. You have to work very hard, very hard if you want to lose that chance. It is possible, but very unusual.

Attachment exists. But the material type of attachment – this is what we have to give up. And the spiritual attachment is something we have to develop. Because if we are attached to the service of the lotus feet of Radha-Govinda, this is best. So, it is not the attachment itself, it is the substance of the attachment that we have to change. So far we had our attachment to maha-maya, which separates us from divine reality; now we need to shift our attention and to be attached to yoga-maya, which will connect us to divine reality. And on a realized platform Krishna is never lost. Guru is never lost. And service is never lost. 

Chakori: In this connection it is said that we should have less desires, but when we pray, for example, for sweetness or for atonement for our sins, is it proper to pray like this, because it is also a desire?  

Swami Tirtha: Well, as you like. If you want to pray: “Oh, my Lord, give me neutrality. I don’t want to have any desires for You. I just forcibly perform my sadhana here” – if you like you can chant like this. But if others dance in full ecstasy, because they were praying for a few drops of nectar and then a flood of nectar came – everyone will get what they deserve. 

And you know, this non-attachment is like an elementary school of spiritual life. Because if you are full of material attachments, of course it is necessary to come to a non-attached state of kind of introductory spirituality. But a little higher platform of bhakti is called raga-bhakti – attachment. The yoga, the devotional sentiment of attachment. And Mahaprabhu’s guidance is very instructive in this sense. In the Shikshashtakam, His main essential poem, He describes the benefits of chanting the holy names and all the different phases of spiritual ecstasy that you might feel. But at the end He says “Oh my Lord, whether You embrace me or You kick me out, I am Your unconditional servant.” So, You can do whatever you like. But I cannot do whatever I like. Because I am attached to You. You have the freedom, but I don’t have the freedom. 

So, attachment – of course! Spiritual attachment. Spiritual desires. Just remember, when Krishna started to explain to the gopis that: “All right, you want to meet Me, but you know it is not nice that during the night you are walking in the forest, which is a dangerous place. I have a solution for this problem. For example, you can meditate over Me.” And then the gopis start to be really upset. “What? A dry meditation? We don’t need a meditation. We need You.” Is it attachment? Of course, it is attachment. They are not satisfied with some theoretical meditation. No, I want You! 

But I admit, this is a high school, actually this is a postgraduate study of spirituality. Because it is very difficult to understand how is it proper, why, how it happens. Nevertheless, we have to think and we have to understand the process. We start at the beginning and finally we arrive at the final goal. 

I agree, sometimes we are attached to our spiritual positions, spiritual achievements. Let’s say, you are a world-famous acharya, you are accustomed to the attention of people. You feel like, ‘Wow, this is my service. Wherever I go, I just glorify the holy names and everybody is happy’. And very easily you become attached to that position. Isn’t it so? You instruct people to cleanse the temple, but you yourself don’t do it. It’s very easy to become attached to the position and the prestige and the fame coming with spiritual life. But we should never forget our original humble position. And Krishna will take away this false prestige, for sure – for the benefit of His dear devotee. I think this is very good. Krishna says “My devotee is never lost”. 

So, false attachments might also happen. But on the other hand, we need to be very cautious and try to analyse ourselves. And when life and divine mercy start to break our false concepts, we have to be very grateful. Remember when one devotee told Shrila Prabhupada: “Prabhupada, I am your most insignificant servant.” Then Prabhupada said “You are not ‘most’ in any respect”. So, this is human nature – ‘All right, I am insignificant, but I want to be the most insignificant.’ And this is us. We are like this. You don’t want to be a simple guy. You want to be the simplest guy. It is really very difficult to acquire the quality of a humble vaishnava. Many times we try to imitate the form, but we don’t have the essence. Therefore, we need to perform our sadhana – to go deeper and to acquire the proper qualities of a vaishnava. 

(to be continued)

(Szvámí Tírtha, 2019.05.11-i szófiai reggeli tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Csakórí: Elvesztettem a málámat, melyet nagyon rossz jelnek vettem, mert amikor sértést követünk el, akkor annak az szokott az eredménye lenni, hogy elveszítjük a lelki gyakorlásnak a lehetőségét. Illetve ott van a ragaszkodásmentesség elve is, melyet szintén gyakorolnunk kell a lelki életben. Hallottam, hogy néha ezt is Krisna kegyének kell tekintenünk, hogy elveszi azokat a dolgokat, amikhez ragaszkodunk, s ezzel segít felülemelkedni a ragaszkodásainkon. Mindenesetre, a tradíciónkban egyedül Krisnához kell ragaszkodnunk.

Szvámí Tírtha: Van különbség Krsna és a málá között? 

Nos, nem mondanám, hogy elveszítjük a lehetőséget a lelki élet gyakorlásához, inkább egy jel, hogy szenteljünk több figyelmet arra, hiszen az esély sohasem vész el! Ahhoz nagyon sok negatív dolgot kell tenni, hogy elveszítsük az esélyt, előfordul, de nagyon ritka.

A ragaszkodás is létezik, viszont az anyagi értelemben vett ragaszkodással kell felhagynunk. A lelki dolgokhoz való ragaszkodást pedig erősítenünk kell! S a legjobb az, ha Rádhá-Góvinda lótuszvirág lábainak a szolgálatához ragaszkodunk. Tehát nem magát a ragaszkodást kell megváltoztatnunk, hanem a ragaszkodás célját. Eddig a mahá-májához ragaszkodtunk, mely elválaszt bennünket az isteni valóságtól, tehát most fel kell cserélnünk a fókuszt és a jóga-májához kell ragaszkodnunk, ami pedig összeköt minket az isteni valósággal. Megvalósított szinten pedig, Krisna, Guru és a szolgálat sohasem vész el!

Csakórí: Még azt szeretném kérdezni erre vonatkozólag, hogy helyes-e az, ha mondjuk a lelki ízekért vagy a bűneink bocsánatáért fohászkodunk, hiszen azt mondják, hogy kevesebb vágyunknak kellene lennie?  

Szvámí Tírtha: Nos, ahogy szeretnéd. Ha azért akarsz fohászkodni, hogy „Ó Uram, adj nekem lelki semlegességet, nem akarom, hogy bármilyen vágyam legyen Irántad, csak készakarva végzem itt a szádhanámat” – ha szeretnéd, így is fohászkodhatsz. Míg mások esetleg teljes eksztázisban táncolnak, mert néhány csepp nektárért imádkoztak, de ehelyett nektárözönnel árasztották el őket. Tehát mindenki azt kapja, amit megérdemel. 

S tudjátok a ragaszkodásmentesség olyan, mint a lelki élet általános iskolája, mert ha először tele is vagyunk anyagi ragaszkodásokkal, természetszerűleg el kell jutnunk az ezektől való mentességhez is, ami a lelki élet bevezető szintje. De a bhakti kicsit magasabb szintjét már rága-bhaktinak nevezik. A rága ragaszkodás, a bhakti jóga pedig az odaadó érzelmekhez való ragaszkodást jelenti. S ezzel kapcsolatban nagyon tanulságos Maháprabhu legfontosabb versében a Siksástakam című költeményében megírt útmutatása. Ebben a Szent Nevek zengésének jótéteményeiről, illetve az eksztázis különböző állapotairól ír, melyeket megtapasztalhatunk. Viszont legvégül azt mondja, hogy „Ó, Drága Uram, kívánságod szerint szeretettel magadhoz ölelhetsz engem, vagy akár el is tiporhatsz, bármit is teszel, Te mindig az én egyetlen Uram maradsz.” Tehát, Te bármit megtehetsz velem, amit csak akarsz. De én nem tehetem ezt meg, mert nekem szükségem van Rád. Te szabad vagy, de én nem vagyok. 

Tehát a mi természetünk is a ragaszkodás, csak lelki értelemben, lelki vágyakkal. Emlékezzetek például arra, amikor Krisna elkezdte magyarázni a gópíknak, hogy „Rendben, megértem, hogy találkozni akartok Velem, de tudjátok, hogy nem illő az éjszaka közepén az erdőben sétálgatni, ami egy igencsak veszélyes hely a számotokra. Azt javaslom inkább nektek, hogy például meditáljatok Rajtam otthon.” Erre a gópík rendkívül felháborodtak. „Micsoda? Holmi száraz meditáció? Mi nem akarunk meditálni, nekünk Te kellesz!” Ez vajon ragaszkodás? Persze, hogy az, ez ragaszkodás! Ők nem elégedtek meg egyszerű elméleti meditációval. Nem, Mi Téged akarunk! 

De be kell vallanom, hogy ez már a magasiskolája, úgymond posztgraduális része a lelki tanulmányoknak. Mivel igencsak nehéz megérteni, hogy miként és hogyan lehet helyénvaló, hogyan is zajlik ez. Mindenesetre meditálnunk kell ezen, hogy megértsük, hogyan történnek ezek. Mi csak elkezdjük a legelején, végül pedig célba érünk. 

Egyetértek azzal, hogy néha ragaszkodunk a lelki helyzetünkhöz, lelki megvalósításainkhoz. Tegyük fel, hogy egy világszerte jól ismert ácsárja vagy, hozzászoktál az emberek figyelméhez, s úgy érzed, hogy, ‘Ó, ez az én szolgálatom, bárhová is megyek dicsőítem a Szent Neveket, és mindenki boldog’. S nagyon könnyen ragaszkodni kezdtek a pozíciótokhoz. Ugye így van? Utasítod az embereket, hogy takarítsák a templomokat, de ti magatok ezt nem teszitek. Nagyon könnyű ragaszkodni ehhez a pozícióhoz, a presztízshez, és ahhoz a hírnévhez, ami a lelki élettel jár. De sohasem szabad elfelejtenünk az eredeti alázatos helyzetünket. S Krisna biztosan el fogja venni ezt a hamis presztízst, szeretett bhaktája érdekében. És úgy hiszem ez nagyon jó így! Krisna pedig azt mondja, hogy „Az Én hívem nem vész el soha!”

Tehát előfordulhatnak hamis ragaszkodások is, de máskülönben nagyon figyelmesnek kell lennünk, és megpróbálnunk elemezni önmagunkat. S amikor majd az élet és az isteni kegyelem elkezdi szétzúzni a hamis elképzeléseinket, akkor nagyon hálásnak kell lennünk. Emlékezzetek arra, amikor az egyik bhakta azt mondta Sríla Prabhupádnak, hogy „Prabhupád, én a legjelentéktelenebb szolgád vagyok.” Mire Prabhupád azt mondta, „Nem, te semmiben nem vagy a ‘legfőbb’”. Tehát ilyen az emberi természet – ‘Rendben, én jelentéktelen vagyok, de én a  legjelentéktelenebb akarok lenni.’ Ilyenek vagyunk. Nem akarunk átlagos emberek lenni, hanem a legátlagosabbak akarunk lenni. Valóban nagyon nehéz egy alázatos vaisnava tulajdonságait elsajátítanunk. Sokszor megpróbáljuk imitálni a formát, de a lényeg megragadása nélkül. Ezért kell gyakorolnunk a szádhanánkat, hogy egyre jobban el tudjunk mélyedni, el tudjuk sajátítani az igazi vaisnava tulajdonságokat. 

(folytatása következik)