Sharanagati

(Szvámí Tírtha, 2019.05.11-i szófiai reggeli tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Csakórí: Elvesztettem a málámat, melyet nagyon rossz jelnek vettem, mert amikor sértést követünk el, akkor annak az szokott az eredménye lenni, hogy elveszítjük a lelki gyakorlásnak a lehetőségét. Illetve ott van a ragaszkodásmentesség elve is, melyet szintén gyakorolnunk kell a lelki életben. Hallottam, hogy néha ezt is Krisna kegyének kell tekintenünk, hogy elveszi azokat a dolgokat, amikhez ragaszkodunk, s ezzel segít felülemelkedni a ragaszkodásainkon. Mindenesetre, a tradíciónkban egyedül Krisnához kell ragaszkodnunk.

Szvámí Tírtha: Van különbség Krsna és a málá között? 

Nos, nem mondanám, hogy elveszítjük a lehetőséget a lelki élet gyakorlásához, inkább egy jel, hogy szenteljünk több figyelmet arra, hiszen az esély sohasem vész el! Ahhoz nagyon sok negatív dolgot kell tenni, hogy elveszítsük az esélyt, előfordul, de nagyon ritka.

A ragaszkodás is létezik, viszont az anyagi értelemben vett ragaszkodással kell felhagynunk. A lelki dolgokhoz való ragaszkodást pedig erősítenünk kell! S a legjobb az, ha Rádhá-Góvinda lótuszvirág lábainak a szolgálatához ragaszkodunk. Tehát nem magát a ragaszkodást kell megváltoztatnunk, hanem a ragaszkodás célját. Eddig a mahá-májához ragaszkodtunk, mely elválaszt bennünket az isteni valóságtól, tehát most fel kell cserélnünk a fókuszt és a jóga-májához kell ragaszkodnunk, ami pedig összeköt minket az isteni valósággal. Megvalósított szinten pedig, Krisna, Guru és a szolgálat sohasem vész el!

Csakórí: Még azt szeretném kérdezni erre vonatkozólag, hogy helyes-e az, ha mondjuk a lelki ízekért vagy a bűneink bocsánatáért fohászkodunk, hiszen azt mondják, hogy kevesebb vágyunknak kellene lennie?  

Szvámí Tírtha: Nos, ahogy szeretnéd. Ha azért akarsz fohászkodni, hogy „Ó Uram, adj nekem lelki semlegességet, nem akarom, hogy bármilyen vágyam legyen Irántad, csak készakarva végzem itt a szádhanámat” – ha szeretnéd, így is fohászkodhatsz. Míg mások esetleg teljes eksztázisban táncolnak, mert néhány csepp nektárért imádkoztak, de ehelyett nektárözönnel árasztották el őket. Tehát mindenki azt kapja, amit megérdemel. 

S tudjátok a ragaszkodásmentesség olyan, mint a lelki élet általános iskolája, mert ha először tele is vagyunk anyagi ragaszkodásokkal, természetszerűleg el kell jutnunk az ezektől való mentességhez is, ami a lelki élet bevezető szintje. De a bhakti kicsit magasabb szintjét már rága-bhaktinak nevezik. A rága ragaszkodás, a bhakti jóga pedig az odaadó érzelmekhez való ragaszkodást jelenti. S ezzel kapcsolatban nagyon tanulságos Maháprabhu legfontosabb versében a Siksástakam című költeményében megírt útmutatása. Ebben a Szent Nevek zengésének jótéteményeiről, illetve az eksztázis különböző állapotairól ír, melyeket megtapasztalhatunk. Viszont legvégül azt mondja, hogy „Ó, Drága Uram, kívánságod szerint szeretettel magadhoz ölelhetsz engem, vagy akár el is tiporhatsz, bármit is teszel, Te mindig az én egyetlen Uram maradsz.” Tehát, Te bármit megtehetsz velem, amit csak akarsz. De én nem tehetem ezt meg, mert nekem szükségem van Rád. Te szabad vagy, de én nem vagyok. 

Tehát a mi természetünk is a ragaszkodás, csak lelki értelemben, lelki vágyakkal. Emlékezzetek például arra, amikor Krisna elkezdte magyarázni a gópíknak, hogy „Rendben, megértem, hogy találkozni akartok Velem, de tudjátok, hogy nem illő az éjszaka közepén az erdőben sétálgatni, ami egy igencsak veszélyes hely a számotokra. Azt javaslom inkább nektek, hogy például meditáljatok Rajtam otthon.” Erre a gópík rendkívül felháborodtak. „Micsoda? Holmi száraz meditáció? Mi nem akarunk meditálni, nekünk Te kellesz!” Ez vajon ragaszkodás? Persze, hogy az, ez ragaszkodás! Ők nem elégedtek meg egyszerű elméleti meditációval. Nem, Mi Téged akarunk! 

De be kell vallanom, hogy ez már a magasiskolája, úgymond posztgraduális része a lelki tanulmányoknak. Mivel igencsak nehéz megérteni, hogy miként és hogyan lehet helyénvaló, hogyan is zajlik ez. Mindenesetre meditálnunk kell ezen, hogy megértsük, hogyan történnek ezek. Mi csak elkezdjük a legelején, végül pedig célba érünk. 

Egyetértek azzal, hogy néha ragaszkodunk a lelki helyzetünkhöz, lelki megvalósításainkhoz. Tegyük fel, hogy egy világszerte jól ismert ácsárja vagy, hozzászoktál az emberek figyelméhez, s úgy érzed, hogy, ‘Ó, ez az én szolgálatom, bárhová is megyek dicsőítem a Szent Neveket, és mindenki boldog’. S nagyon könnyen ragaszkodni kezdtek a pozíciótokhoz. Ugye így van? Utasítod az embereket, hogy takarítsák a templomokat, de ti magatok ezt nem teszitek. Nagyon könnyű ragaszkodni ehhez a pozícióhoz, a presztízshez, és ahhoz a hírnévhez, ami a lelki élettel jár. De sohasem szabad elfelejtenünk az eredeti alázatos helyzetünket. S Krisna biztosan el fogja venni ezt a hamis presztízst, szeretett bhaktája érdekében. És úgy hiszem ez nagyon jó így! Krisna pedig azt mondja, hogy „Az Én hívem nem vész el soha!”

Tehát előfordulhatnak hamis ragaszkodások is, de máskülönben nagyon figyelmesnek kell lennünk, és megpróbálnunk elemezni önmagunkat. S amikor majd az élet és az isteni kegyelem elkezdi szétzúzni a hamis elképzeléseinket, akkor nagyon hálásnak kell lennünk. Emlékezzetek arra, amikor az egyik bhakta azt mondta Sríla Prabhupádnak, hogy „Prabhupád, én a legjelentéktelenebb szolgád vagyok.” Mire Prabhupád azt mondta, „Nem, te semmiben nem vagy a ‘legfőbb’”. Tehát ilyen az emberi természet – ‘Rendben, én jelentéktelen vagyok, de én a  legjelentéktelenebb akarok lenni.’ Ilyenek vagyunk. Nem akarunk átlagos emberek lenni, hanem a legátlagosabbak akarunk lenni. Valóban nagyon nehéz egy alázatos vaisnava tulajdonságait elsajátítanunk. Sokszor megpróbáljuk imitálni a formát, de a lényeg megragadása nélkül. Ezért kell gyakorolnunk a szádhanánkat, hogy egyre jobban el tudjunk mélyedni, el tudjuk sajátítani az igazi vaisnava tulajdonságokat. 

(folytatása következik)