Sharanagati

(Szvámí Tírtha, 2020.01.04-i szófiai esti tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Az élet folyamatos fejlődésben van. Ami él, annak növekednie kell, mert a növekedés és a mozgás az élet egyik jele. S valójában itt az ásramban is ezt látom, ahogy nagyon szépen, odafigyelve a részletekre, igyekeztek emelni a színvonalat, a misszió hangulatát. Így egy bizonyos idő után elérünk egy ilyenfajta kiteljesedéshez. Majd ezután ezt a szolgálatkészséget tovább kell fejlesztenünk egy még magasabb, még kifinomultabb szintű gyakorlattal. Éppúgy, ahogy Sríla Prabhupád mondta: „Most már van elég tejünk, kezdjük el besűríteni”. Néha eljuthatunk az életünknek egy olyan szakaszába, amikor már van elég tejünk, és neki kell állnunk besűríteni azt.

Annyi mindent elértünk már az életben, nyilvánvaló sikereket, illetve némi kudarcot is, de közben nagyon értékes felismerésekre jutottunk. Elegendő dologra szert tettünk, lelkileg már nagyon gazdagok vagyunk, most pedig próbáljuk meg besűríteni ezt a gazdagságot. Mint tudjuk, a tej nem egy rossz dolog, csak egy kicsit túl híg, túl könnyű. Ha elkezdjük forralni, akkor elkezd besűrűsödni, és egyszerűen önmagától édes lesz. S amikor már annyira besűrűsödött, hogy nem folyik többé, akkor barfi (ejtsd: börfi) lesz belőle.

Nos, úgy hiszem ebből ennyi is elég! Teljesen elegendő mindaz, amink most van, most már csak igyekeznünk kell besűríteni!

Hiszen mindannyiónknak lehetőségünk van a gyakorlásra, van ásramunk, ami egy hihetetlenül nagy eredmény. Tudjátok, azt mondják, hogy: „Ne lepődjetek meg, ha előfordul, hogy felbukkan egy kis májá a templomban. Az sokkal nagyobb csoda, ha az illúzió világában egyáltalán találtok egy templomot.” Hiszen ez az illúzió világa, és ha találtok egy helyet, ami Isten szolgálatának van szentelve – az már önmagában kész csoda.

Van egy történet a dzsapa-málával kapcsolatban, amin mi is zengjük a Szent Neveket. Egyszer volt egy újdonsült érdeklődő, aki bhakta szeretett volna lenni. Elment egy előadásra, és arra lett figyelmes, hogy az egyik felavatott bhakta a fogasra akasztotta fel a dzsapáját. Majd megjegyezte ez az érdeklődő, hogy: „Ó, ha nekem is lenne dzsapám, akkor én sohasem akasztanám így fel!” Erre a mester így szólt hozzá: „Eljön majd az az idő, amikor te is szögre fogod akasztani a dzsapádat.”

De ebből ennyi is elég! Elég a kiábrándult hangulatból, elég a lelki értelemben vett lustaságból! Jussunk el a lelki gyakorlataink egy magasabb szintjére, hiszen minden esélyünk megvan arra, hogy jobbá tegyük az életünket. Ha megvan bennünk ez a szentháromság, hogy hari-guru-vaisnava, ha Isten velünk van, akkor ki lehet ellenünk? Ha az Úr velünk, ki lenne ellenünk?

Nemrégiben olvastam egy papnak a következő nagyon bölcs gondolatát, aki azt mondta: „Nos, ha én akarok valamit megvalósítani, és akár még Isten segítségét is megkapom hozzá, nem biztos, hogy sikerrel járok, nem biztos, hogy meg fogom tudni csinálni. De ha Ő akar valamit, akár még velem együtt is, az biztos, hogy mindig sikerrel jár.” Ez ilyen egyszerű. Ha Ő velünk van, akkor mi hiányozhat? Mi másra lenne szükségünk? Ha valakinek a Jóisten nem elég jó, akkor fog kapni egy gurut, aki segít megtanítani, hogyan legyünk elégedettnek a Jóistennel. Illetve van egy szép szanghánk, egy szép társulási lehetőségünk, ami mindezt segít élővé tenni. Bármit is tanultunk elméletben, azt egy jó szanghában át tudjuk ültetni a gyakorlatba.

Tehát mindenünk megvan, ami a lelki gyakorlatainkhoz szükséges. De ez a szlogen, hogy „Ebből ennyi is elég” a lelki út végén úgy fog hangzani, hogy „Ebből ennyi nem elég”! Kérlek, folytassátok tovább, és próbáljatok minél több kincset találni! Illetve osszátok meg, adjátok át másoknak is mindazt, amit ti is megkaptatok, így lesz nektek is egyre több. Segítsünk másoknak is, hogy felismerhessék saját eredeti lelki mivoltukat, ezzel tudjuk az emberiséget szolgálni és egyben minden élőlény  végső forrását. Mert ily módon az az energia, ami valamiképpen az illúzió hatására elkülönítette magát a forrástól, vissza fog találni, vissza a Jóistenhez. Krisna, Aki önmagában is elégedett, ekkor még elégedettebb lesz, ha Önnön energiája visszatér Hozzá. Ez a mi alázatos felajánlásunk és szolgálatunk, hogy segítsünk ezeknek az elkülönült energiáknak visszatérni az eredeti forrásukhoz, ahová tartoznak.

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2020.01.04-i szófiai esti tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Tehát ott tartottunk, hogy ebből az anyagi világból ennyi is elég! Egy lelki ember úgy gondolkodik, hogy elég az anyagi dolgok gyűjtögetéséből! Egy materialista ember gyűjtögetni fog, és az teszi elégedetté, viszont egy lelki ember anélkül is elégedett. De mi a helyzet egy bhaktával? A bhakták egy harmadik típusba sorolhatók, ők ugyan nem materialisták, de nem is elégszenek meg azzal, hogy nem gyűjtenek bizonyos dolgokat. Ők valamennyire már lelkiek, de azért elégedetlenség is van bennük. Szóval azt szoktam mondani mindenkinek, hogy legyetek óvatosak, ez egy nagyon veszélyes folyamat! Nem gyűjthetjük össze a világ valamennyi birtoktárgyát, és ne is legyünk csak azzal elégedettek.

A bhakta az egy nagyon különleges típusú ember, aki ugyan szeretné összegyűjteni, megőrizni a világ valamennyi kincsét, de annak is tudatában van, hogy nem ezektől lesz elégedett, és boldog. Tud ezekre nemet mondani, tudja azt mondani, hogy ebből ennyi is elég! Elég a boldogságkeresésből, elég az anyagi javak, a lelki megvalósítások  gyűjtögetéséből! Nos, de akkor mit szeretnénk ezután? Az igazi gyönyörű valóságot akarjuk.

A Gítában az áll, hogy a jógi elégedett mindazzal, amit elért. Ti vajon elégedettek vagytok azzal, amit elértetek? Ez egy becsapós kérdés! Mert ha azt mondjátok, hogy, „Igen”, akkor én azt fogom mondani, hogy: „Ó, remek, akkor csak folytassátok tovább a jógátokat”. De, ha azt mondjátok, hogy: „Nem”, akkor ugyancsak azt fogjátok hallani tőlem, hogy: „Rendben, akkor gyakoroljátok a bhakti-t”. Tehát, ha elégedettek vagytok illetve, ha nem, akkor is folytassátok tovább a lelki gyakorlataitokat!

De nagyon óvatosnak kell lennünk ezzel az „Ebből ennyi is elég!” hozzáállással, mivel ez egy lelki attitűd. Mi nem a lelki megvalósításokat hajszoljuk, fel kell hagynunk azoknak a gyűjtögetésével is! Valami más után kutatunk, amihez egy sokkal kifinomultabb, gyöngédebb keresésre van szükség. S ennek sohasem lehet a végére érni. Miért? Mert ennek a tárgya nem a mi elégedettségünk, hanem az Isteni Pár elégedettsége. Például, ha megkérdezzük Góvindát: „Édes Urunk, most már elég volt Neked?”, akkor azt fogja felelni, hogy: „Úgy-ahogy, közepesen.” S, ha pedig Srímatí Rádháránít kérdezzük, hogy: „Kedves Rádhika, és veled mi a helyzet? Neked elég volt?” Nos, néha, amikor dühösebb hangulatban vannak, akkor a gópík fogják azt mondani, hogy: „Na, most már elég ebből! Drága Úrnőnk, nem akarjuk, hogy ennyi fájdalmat okozzon neked ez az egész viszony!” De alapvetően az isteni Szépség és Szeretet egyre többet, és többet akarnak egymásból. Tehát valójában innen származik a léleknek ez a teljesen lehetetlen, olthatatlan szomjúsága. Miért akarunk folytonosan egyre többet? Mert eredendően az isteni Szépség és Szeretet is egyre többet akarnak Egymásból. Krisna egyre többet szeretne megmutatni az Ő isteni szépségéből, és Rádhika pedig egyre odaadóbban szeretné magához ölelni ezt a Szépséget.

Tehát ennek az „Ebből ennyi is elég!” kifejezésnek a legvégső, legfelsőbb változata az, hogy „Ebből ennyi nem elég!”. Mestereinktől azt hallottuk, hogy az isteni kegy egyetlen cseppje is transzcendentális boldogsággal árasztja el az egész világmindenséget. Elsőre talán azt gondolhatjuk, hogy ez csak egy gyönyörű költői kép. De valójában ezt mélységesen meg kell értenünk, hogy a lelki valóság egyetlen cseppje összehasonlíthatatlanul hatalmasabb, mint az egész anyagi világmindenség – egyszerűen az egy másik dimenzió. S mérhetetlenül igaz, hogy az isteni kegy egyetlen cseppje képes felszabadítani, elárasztani és megmenteni az egész világmindenséget!

Tehát ebből egyetlen csepp is elég. De ti megelégszetek egyetlen cseppel? Ezért azt mondom, hogy nagyon óvatosnak kell lennünk ezzel a kifejezéssel, hogy „Ebből ennyi is elég!” Mert igaz, hogy a materiális és a semleges szinten olthatatlan anyagi vágy él bennünk, amire egyszer csak azt kell, hogy mondjuk, „Ebből ennyi is elég!” de a pozitív, fejlettebb, halhatatlan szinten a következő változat az igaz – „Ebből ennyi nem elég!”

Rendben, de joggal kérdezhetjük, hogy mi hol állunk ebben a hatalmas isteni dimenzióban? Hány százaléknyit sikerült megőriznünk ebből az eredeti tisztaságunkból? Mennyire tudott feltárulkozni a lelkem valódi természete? Hol található az eredeti lelki személyiségünk? Mennyire cselekszünk a test, az anyag szerint, és mennyire a lélek szintjén? Mi áll a látásmódunk középpontjában? Ha megvizsgáljuk magunkat, nem csupán elméletileg, hanem nagyon mélyen, akkor azt láthatjuk, hogy vannak bizonyos megvalósításaink, és vannak még hiányosságaink is. Sok mindent elvesztettünk, de sok mindent nyertünk is ebben az életben. Tehát, ha mérlegeljük az életünket, és lelki szempontból még mindig pozitívnak látjuk, akkor szerencsésnek mondhatjuk magunkat!

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2020.01.04-i szófiai esti tanításából)

Megtiszteltetésnek érzem, hogy itt lehetek veletek! Mindig jó így kezdeni az új esztendőt, hogy ellátogatok ide hozzátok és együtt ünnepelhetünk. Egyszer egy világhírű előadó tartott egy hatalmas teremnyi ember előtt beszédet, akik tele voltak várakozással, majd így szólt a közönséghez: „Önök olyan kiváló emberek, mit is mondhatnék?” Természetesen mindenki nagyon elégedett volt egy ilyen bevezetővel. Szóval csak megismételni tudom az üzenetét: „Ti olyan csodálatosak vagytok, mit is mondhatnék?” Elégedettek vagytok az életetekkel? 

Igen, és egyben nem is. Általában így vagyunk az élettel, félig elégedettek vagyunk vele, félig pedig nem. Azt szokták mondani, hogy: „Ebből ennyi is elég volt!” De tudjátok, ennek a kis  megjegyzésnek van egyfajta érzelmi felhangja, ami inkább negatív. Mintha olyasvalakivel veszekednénk, akit szeretünk, mert általában azzal nem veszekszünk, akit nem kedvelünk. Egy idegennel szemben igyekszünk nagyon kedvesen viselkedni, mint egy úriember vagy hölgy. Viszont azzal szemben akit szeretünk, olyannak mutatkozunk, amilyenek valójában vagyunk. Tehát, amikor veszekeszünk valakivel, és már elegünk van a saját, és a másik érveiből, akkor azt mondjuk, hogy „Na ebből elég volt! Ezt már nem bírom elviselni.” Ismeritek ezt a mantrát: „Ebből elég”?

  De miért pazaroljuk az időnket ilyen anyagi dolgokra? Az, hogy „Na ebből ennyi is elég”,  az azt jelenti, hogy a saját történetünket akarjuk olvasni, a másoké nem érdekel bennünket! De fordítsuk meg ezt az önző, szomorú hozzáállást! Mi történik akkor, ha lelki emberek vagyunk, és nagyon pozitívan azt mondjuk azt, hogy „Elég volt!”? Amikor teljes elégedettséggel, nem pedig ingerületből mondjuk ezt, amikor egy új dolog veszi kezdetét.

Az élet a fejlődésről szól. Épp azon gondolkodtam, hogy amikor elindulunk ezen a földi úton, mindenki olyan kedves, ártatlan és tiszta. S meglehetősen hosszú ideig sikerül megőrizni ezt az eredeti tisztaságunkat. Aztán lassacskán elkezd ránk rakódni némi por. Elkövetjük az első hibáinkat, különböző ambícióink támadnak, és fokozatosan egyre több por rakódik rá a szívünkre. Ugyan még mindig fiatalok és vonzóak vagyunk, de már nem olyan ártatlanok, mint egy gyermek. Majd tovább folytatjuk az életünket, és egyre inkább csökken ez az eredeti ártatlanságunk, illetve egyre inkább nő ez a felhalmozódott porréteg a szívünkön. Egyszer csak úgy érezzük, hogy „Ebből ennyi is elég volt!” Elegünk lesz a szívünkön felhalmozódott porrétegből, vissza akarjuk állítani a szívünk eredeti tiszta voltát. Tehát, ha egy lelki ember azt mondja, hogy „Ebből ennyi is elég”!, annak egy teljesen más jelentése van.

Az élet egyik fő ösztönzése a birtoklásra irányul. Ha valami hiányzik az életünkből, akkor azt gondolhatjuk, hogy azért érzünk elégedetlenséget, mert nincs meg az a bizonyos dolog. Ekkor elkezdünk mindenfélét gyűjtögetni, és bár megszereztük azokat, mégsem érzünk elégedettséget. Tehát nem attól leszünk boldogok és elégedettek, amiket sikerül megszereznünk. Azt hiszem, hogy ez egy egyetemes vágy bennünk, olyanok vagyunk, mint egy fekete lyuk, ami magába szív mindent, mégsem lesz elégedett vele. Ha megkérdeznénk egy fekete lyuktól, hogy „Kedvesem, elégedett vagy?”, még válasz sem jönne. Még egy válasz sem tud elmenekülni a gravitáció ilyen mérvű erősségétől.

Tehát „Elég volt!” ebből az anyagi világból, mert mi ismerjük a lelki világ leírását, a lelki kozmográfiát. Ha egy energiacsatornának képzeljük el a fekete lyukat, melynek egyik vége ez a lyuk amely beszívja az energiát, akkor mi lehet a másik végén? Bizonyára egy fehér kijárat, a forrás. Tudjuk, hogy egy tartály az megtelik, míg egy forrás az túlcsordul – ez a különbség közöttük. Tehát ne legyünk olyanok, mint egy fekete lyuk, ami beszívja az összes energiát, információt, s mindazt, amit birtokolni akarunk, mégsem válik elégedetté, egyszerűen minden csak eltűnik benne. Nem azt mondom, hogy váljunk fehér lyukká, fehér forrássá, mert ez talán nem a mi utunk. De imádjátok ily módon az abszolút valóságot! Mert ha a végső igazságot, mindenek fehér forrásaként imádjuk, akkor ez egy gyönyörű valóság lesz.

Szóval, ebből ennyi is elég! Most már elég az anyagi dolgok gyűjtögetéséből!

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2019.05.13-i szófiai reggeli tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Tegnap este arról beszélgettünk, hogy sokakat vonz a bhakták körében megtapasztalható „otthon” érzés, amit leginkább egy bizalmas, kis körben tudunk megérezni. Viszont, ha minél többen csatlakoznak ehhez a szűkebb körhöz, akkor az már egy nagy körré fog válni. S meglehet, hogy akkor pedig azt fogjátok mondani: „Ó, ez már nem ugyanaz a hangulat, nem ugyanaz a bizalmas szűk kör többé, hanem egy tágabb kör. Ó, miért jönnek annyian!? Ez már nem ugyanaz, a bensőséges közeg.”

De álljunk csak meg egy pillanatra! Anno, ti is csatlakoztatok valahogyan, valakik titeket is befogadtak, s most képesek lennétek bezárni az ajtót mások előtt? „Veled már túl sokan lennénk, te már nem kaphatsz a nektárból.” Sajnálom, ezt nem tehetjük meg! Akkor mégis hogyan őrizzük meg azt a bensőséges hangulatot, ami annyira elbűvölő volt a számunkra is, hogy amikor először léptünk be ebbe a terembe, azt mondtuk: „Hű, mi ez a csodálatos dolog?!” Szent kötelességünk fenntartani ezt a hangulatot. S ha mi is örömmel kortyoltuk ennek az ízeit, akkor ki kell tágítanunk ezt a kört mindazok számára, akik ugyanezt a nektárt szeretnék megkóstolni. 

Eleinte mi vagyunk azon az oldalon, akik kapnak ebből a lelki többletből. Miért? Mert az anyagi élet sivatagából érkezve, tele vagyunk hiányokkal, vagyis meg kell töltenünk ezt a bennünk lévő űrt. Idővel viszont át kell lépnünk a másik, az adó oldalra. S ha ugyanazt a hangulatot szeretnénk megtapasztalni, amit mi is megkaptunk, akkor próbáljuk megadni mi is ezt másoknak. S ha így teszünk, akkor ugyanazt a hangulatot fogjuk megkapni, csak éppen a másik, az adó oldalon állva. Jó dolog kapni, de a bölcsek szerint még jobb adni!

S nem a bonyolult filozófia az, ami bárkit is meg fog győzni arról, hogy keresse meg a saját lelki tökéletességét. A legfelsőbb intelligenciát nem tudjuk megragadni a mi parányi értelmünkkel. Csak gondoljatok kedves barátaitokra, a gópíkra. Ők nem elégszenek meg holmi elméleti meditációval, nekik valami igazi kell! Nekünk is az kell, egy személyes találkozás, hogy csatlakozhassunk a Legfelsőbb isteni jelenléthez. Amikor majd ott ülünk Őelőtte „Te az enyém, és én a Tied.” Mutassátok meg másoknak is, amit találtatok!

A gószvámík közül Dzsíva gószvámí volt a filozófus, aki 400 000 verset írt a filozófiáról. S mi az igazi lényege a tanításainak? Nem a Bhagavat-szandarbha, nem a Tattva-szandarbha, nem a filozófiai értekezés. Hanem azt mondhatjuk, hogy a tanításának a lényege: Krsna-préma-mají Rádhá, Rádhá-préma-majó Hari (Rádhá teljesen Krisna szeretetével, Krisna pedig teljes egészében Rádhá szeretetével van átitatva).

S nézzük meg, hogy mi a lényege a saját létünknek, mi éltet bennünket? Kérlek, mutassátok meg másoknak is ezt a kincset, ezt a titkot! Tegyétek ezt az ásramot az isteni energia középpontjává, hogy mindazok, akik üres kézzel és szomjazó lélekkel érkeznek megtalálhassák azokat a kincseket, és nektárt, ami betölti hiányaikat. Legyetek okosak, bölcsek, és imádkozzatok! Ha ezt a három dolgot teszitek, akkor sikerrel fogtok járni!

(Szvámí Tírtha, 2019.05.13-i szófiai reggel tanításából)

Észrevettem, hogy az utóbbi időben valami különleges dolog történik a bhaktákkal, úgy általában mindenkivel. Sokszor beszéltünk már a lelki életben elérhető fejlődésről, szintekről és különböző eredményekről, például, hogy hogyan mérjük ezt a fejlődést, milyen szinteket érjünk el, miféle energiákra tudunk szert tenni, illetve hogy milyen tulajdonságokat fejlesszünk ki magunkban. S az utóbbi egy-két évben feltűnt, hogy – másképp nem tudom kifejezni – egyfajta harmónia és isteni rezonancia kezd kialakulni bennetek. 

Úgy hiszem már sokszor beszéltünk a sziddhikről, és a tegnapi kirándulásunk során pedig Mohan feltett nekem néhány kérdést erre vonatkozólag. Az első az volt, hogy: „Te tudsz tárgyakat teleportálni, vagy nem?” Mit mondhat az ember egy gyereknek, úgyhogy azt feleltem: „Igen, néha tudok. De tudod, nem akarok megzavarni senkit sem, ezért nem nagyon használom ezt az erőt.” Majd, mivel elég okos volt, ezért úgy magyarázta tovább magának, hogy „Igen, mert különben az emberek megijednének ettől, és ezért nem csinálod.” S azt hiszem ezzel a válasszal nagyon elégedett volt. 

Viszont volt még egy kérdése: „S még azt szeretném kérdezni, hogy be tudsz lépni mások testébe, és befolyásolni, irányítani őket?” Erre azt feleltem, hogy: „Igen, próbálkozom, de irányítani már kevésbé sikerül.” Majd még hozzátettem azt is, hogy: „Tudod, ha szeretsz valakit, akkor mindig a szívedben hordozod, ami azt jelenti, hogy mindig veled van.” S azt hiszem, ezzel a válasszal is nagyon elégedett volt. Aztán megkérdeztem Prémát, az Édesanyját: „Préma-latá, milyen filmeket néz ez a kölyök otthon?” Mert abban biztos vagyok, hogy nem a sásztrákat olvasgatja, hogy ilyen misztikus erőkre tegyen szert.

Szóval valójában a kérdései a sziddhikre, a misztikus erőkre vonatkoztak, a teleportálás csak másodlagos kérdés volt. Viszont az, hogy úgymond belépjünk egy másik ember testébe, illetve irányítsuk őt – úgy hiszem, hogy erről szól a mi életünk is. Mivel pont ezt akarjuk, erre várunk mi is, hogy Krisna beköltözzön a szívünkbe, és irányítson bennünket. Ily módon megértettem azt, hogy ez a misztikus erők iránti vágy és kíváncsiság valahogy benne van a levegőben. 

Most pedig térjünk vissza a bhaktákkal kapcsolatos észrevételekhez, ahhoz hogy az elmúlt néhány évben egyfajta misztikus rezonancia megnyilvánulását láthatjuk. Például azt, hogy néha a bhakták sokkal mélyebben értik a gondolataimat. Sajnos azt nem mondhatom, hogy én is jobban megértelek benneteket, mivel ezek a misztikus képességek nem annyira az erősségeim, de részetekről mindenképpen látok fejlődést ebben. S néha ez annyira kézzelfogható, hogy mondjuk pont olyan praszádamot készítetek az Uraknak, mint amire én is gondoltam. Néha ez olyan, mint egy azonnali visszajelzés, máskor viszont sokkal finomabb módon, például arról a témáról kezdünk el beszélgetni, ami nekem is épp a fejemben járt. Vagy megjelenik egy régi barát vagy bhakta, akiről épp beszélgettünk. S úgy érzem most a pécsi ásramban is nagyon misztikus dolgok történnek, komoly fejlődések tapasztalhatók, mivel hirtelen minden energia, támogatás és szükséges segítség egyszerűen árad az ásramba, teljesen kívülállók is felajánlják a segítségüket.

Valójában a „Krisna-préma-mají-Rádhá” bhadzsan járt a fejemben, de valahogy úgy alakult, hogy mostanában nem volt alkalmam beépíteni a programba, de azért jó lenne, ha a tanítás végén el tudnánk énekelni. Talán emlékeztek arra, amikor arról beszélgettünk, hogy túl sok a tamasz és nagyon kevés a szattva a testben, viszont az elmében pedig több a szattva és kevesebb a tamasz. S amikor erről beszélgettünk, akkor szerettem volna javasolni, hogy ha ez így van, akkor ugorjunk át egy nagyon lelki témára, mégpedig arra, hogy nézzük meg mennyi Rádhá-bháva van Krisnában, és mennyi Krisna-bháva van Radhában? Akkor ezt nem említettem, mert én csak a születésről, a betegségekről, az öregségről és a halálról tudok beszélni. Mégis valahogy általatok jött ez a nagyon esszenciális téma. S biztos vagyok benne, hogy ez egy újabb csodának a megtapasztalása, melyben meginvitáltuk Gólóka Vrndávanból az 500 évvel ezelőtt élt Dzsíva gószvámít, aki ennek a Krisna-préma-mají-Rádhá dalnak a szerzője, hogy csatlakozzon hozzánk, hiszen ez is arról szól, hogy Rádhá teljes valójában Krsna szeretetéből, és Krisna pedig teljes egészében Rádhá szeretetéből áll. 

Nos, már nagyon sokszor mondtam, hogy ti itt valami nagy titok birtokában vagytok. Nem is nagyon kell különös dolgokat tennetek, csak a megszokottakat, tehát csak folytassátok tovább mindazt amit eddig csináltatok. Akiknek a szívében ott van az érzés, az istenszeretet, azok rezonálni fognak rá. S a leghatalmasabb kincs ebben az életben (dzsívané nidhané), hogy mi lelkek valahogy elnyerjük Rádhá-Góvindadzsí oltalmát.

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2019.05.12-i szófiai esti tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Ne engedjétek, hogy az emberek testi tudatban haljanak meg! A materialista emberek számára a halál egyenlő a teljes veszteséggel, az ingatag hitűeknek ez részben veszteség, részben nyereség, míg a megvalósítottak számára, a halálban nincs semmi veszteség, csak nyereség van. Számukra ez egy kapu, és nem egy sötét kapu, hanem egy fényességes átjáró, melyen könnyedén átkelnek.

Tehát az örök életre vagyunk meghíva, ne higgyünk a halálban, az nem létezik! A lét létezik. 

Igen, de erre meg azt mondhatjátok, hogy „Mi ugyan szeretjük az eszményeket, de mégis mitévők legyünk, mert egy kicsit azért félünk?” Emiatt konklúzióképpen szeretnék elmondani nektek egy történetet a régmúlt időkből, amikor a rsik, a kor legemelkedettebb lelki vezetői, találkoztak Brahmával, a Teremtővel, akinek a következő kérdéseket tették fel: „Ó, Kedves Brahmá annyira szerteágazó és bonyolult ez a különböző istenségekből álló rendszer, olyan sokféle aspektusaik vannak, és különböző személyiségekből állnak. Meg tudnád mondani nekünk, hogy ki a Legfőbb Isten, ki itt a főnök?” A második kérdés így hangzott: „Mindenki fél a haláltól, de ki az akitől még a halál is fél?” Ugye ez egy jó kérdés! „S azt is mondd el nekünk kérlek, hogy ki az, akit megismerve minden ismertté válik? Ha azzal az eggyel tisztában vagyunk, akkor mindent tudunk.” Ez szintén egy nagyon jó kérdés! Ebből is láthatjuk, hogy valóban bölcsek voltak, hiszen ilyen kiváló kérdéseket tettek fel. Majd végül a negyedik kérdés így hangzott: „Mi tartja fenn a világot?”

Ki Isten? Ki a halál ellensége? Mi a végső tudás? S mi tartja fenn a világot? Nos, ha valaki nektek tenné fel ezeket a kérdéseket, bizonyára egy nagyon hosszú, részletes magyarázatba fognátok. Ezzel szemben Brahmá egy mantrát adott nekik. Most nem fogom elmondani ezt a mantrát, de azt igen, hogy e mellett milyen válaszokat adott ezekre a kérdésekre. „Az első kérdésetekre, hogy ki Isten – a válasz az, hogy Krisna. A másodikra, hogy ki az akitől még a halál is fél – Ő Góvinda. Ki az, akit megismerve minden ismertté válik – ez Gópídzsana, a a gópík Ura, a gópík Mestere. S mi tartja fenn a világot – nem a pénz, nem, hanem a  szváhá, az áldozat.”  

Tehát nézzük meg alaposabban ezeket a kérdéseket és válaszokat. Ki a Legfelsőbb? Krisna, a szeretet Istene, a mindenkit vonzó. Próbáljátok igazán megérteni a Legfelsőbbnek ezt a csodálatos koncepcióját. Hogy Ő annyira vonzó, olyan gyönyörű, hogy Ő mindent és mindenkit vonz. Ki a halál ellensége, akitől még a halál is fél, Ő Góvinda. Ezért áll Góvinda az imádatunk középpontjában, mert elköteleztük magunkat, hogy legyőzzük a halált, s ezért jó, ha barátságban vagyunk Vele, mert Ő fog tudni segíteni nekünk. Mi az a legfőbb tudás, amit megismerve minden ismertté válik? Ő Gópídzsana, Krisna, a gópík, a fejőslánykák Ura. Nos, de mit is jelent mindez? Azt, hogy ha megértjük az istenszeretetet, azzal mindent megértettünk, akkor már nincs más, amit tudnunk kellene, ahhoz képest minden másodlagos! Ha ebből valamit is megértünk, akkor már mindent tudni fogunk.  Mi tartja fenn a világot? A szváhá, az áldozat. Tehát, ha kapcsolatba szeretnénk lépni a Legfelsőbb Istennel, akkor hozzunk áldozatot, szváhá-t. S ha a legfőbb tudnivalót szeretnénk megérteni, akkor végezzünk megfelelő áldozatot. Az majd segít nekünk legyőzni a halált, a korlátainkat, a sötétséget, mindent ami valótlan. S ezt követően majd eljutunk a valótlanból a valósba, a sötétségből a világosságba, és a halálból a halhatatlanságba.

(Szvámí Tírtha, 2019.05.12-i szófiai esti tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Sokszor mondjuk, hogy „Az örök világosság fényeskedjék neki ” (elhunyt esetén), máskor pedig szintén a fényhez kötődően a megvilágosodásról beszélünk úgy, mint lelki célról. Mégis, a legtöbb esetben a halált a sötétséghez hasonlítjuk.
Ma kirándulni voltunk egy nagyon szép helyen, az Erma folyó közelében, ahol volt egy alagút, ami lelki értelemben nagyon jól szemlélteti a mai témánkat. A fényes, világos oldalán lehetett bejutni ennek az alagútnak, ami valamiféle nagyon sötét, hosszú helynek tűnt, és ahol nem lehetett semmit se látni, illetve az alagút végén nagyon távol felsejlett egy apró-kis fényes pont. S amikor beléptem, láttam, hogy valaki vár ott a másik oldalán. Tényleg ilyen volt!
De tudjátok, a 21. században élünk, így sokan közülünk elővették a telefonjaikat, és világítani kezdtek vele, „Jajj, de jó lenne látni valamit ebben a sötétben!” Tehát nem az alagút túloldalon lévő örök fényre összpontosítunk, hanem meggyújtjuk a saját kis lámpásainkat.
Tudjátok ez olyan, mint amikor egy cellában élő vak embernek, meg akarjuk mutatni, hogy milyen is a Nap, tehát egy olyasvalakinek, aki soha nem megy ki onnan, ott él a sötétben. Majd azt mondjuk neki, hogy „Gyere velem, majd én megmutatom milyen is az a fényt, megmutatom a Napot.” Mire ő azt mondja: „Rendben, akkor hozom a zseblámpámat”. Vagy, ha ez egy modern történet, akkor „Rendben, hozom a telefonomat”. Mire azt mondjátok, hogy: „Erre nincs semmi szükség.” Nagyon nehéz elhinni, hogy van egy örök világosság, ami ránk vár.
S, ahogy egy gyönyörű Upanisad mantra[1] mondja, púrnam: az is teljes, és emez is teljes. Mi, ebből az örök púrnamból, az örök teljes egészből, az isteniből származunk. A lelkünk része, egyik tulajdonsága ez, tehát nem kell félnünk, mivel örökkévaló lelkek vagyunk!
Ne féljünk ettől az átmenettől, ennek a testnek az elhagyásától. Életünk első része a születés, a második a növekedés, a harmadik az utódok nemzése, a negyedikben még maradunk egy kicsit, az ötödik a hanyatlás, a hatodik pedig a halál, a test elmúlása, lebomlása. Ez folyamatosan zajlik, ne féljünk ettől a változástól, mert testünk egy tökéletes eszköz a lelki céljaink megvalósításához. Az anyagi célok eléréséhez egy tökéletlen eszköz, de a lelki eszményeink megvalósításához pedig a legjobb eszköz.
Miért? Mert a testünket energiacsatornák hálózzák be, összesen 72 000 ilyen csatorna van. S amikor a lélek a test elhagyására készül, amikor közelebb kerülünk ahhoz az utolsó pillanathoz, akkor szerencsés esetben, a szív csúcsa elkezd fényleni, ragyogni. S ez a fény megvilágít egy különleges csatornát, ami a fejtetőhöz kapcsolódik, ahol van egy misztikus be-, illetve kijárat. S, ha lelki gyakorlataink révén eljutottunk egy megvalósított szintre, akkor ezen a csatornán keresztül fogunk távozni a szívből a fejtetőn keresztül, azaz a lélek elhagyja ezt a testet. Ez a fény útja. Majd ezen a misztikus kapun, a test kijáratán keresztül, újra követni fogjuk a fény irányát, mint amikor idekerültünk. S halálunkkor ezen a kozmikus Nap Kapun keresztül lépünk majd be az örökkévalóságba.
Ez a mi célunk, hogy az utolsó pillanatban a szívünk megvilágosodjon, fényt sugározzon ezen a fejtetőhöz vezető különleges csatornán, a brahma-randhrán keresztül, ki tudjon lépni, és követhesse a fény útját, majd a Nap Kapun keresztül beléphessen az örökkévalóságba. Kṛiṣṇa azt mondja: „Azok, akik elértek Engem, soha többé nem térnek vissza”[2]. Tehát, ha egyszer már elértük azt a tökéletességet ezen a megvilágosodott úton keresztül, akkor nincs visszatérés. Ha nem tanultuk meg a leckét, akkor vissza kell térnünk. Ezért ez a mi reménységünk, és ezért köteleztük el magunkat arra, hogy kövessük ezt a fény, az isteni fény útját. Valójában egy isteni egyezségre lettünk meghívva, hogy legyőzzük és túllépjünk a halálon. S minél inkább tudatára ébredünk annak, hogy nem ez a mulandó test, hanem örökkévaló lelkek vagyunk, annál inkább meggyőződésünk lesz ez a lelki eszmény.
Kérlek, segítsetek másoknak is abban, hogy felismerhessék ezt az egyszerű igazságot, hogy nem a múlandó test, nem egy lebomló fehérjehalmaz vagyunk, hanem örökkévaló lelkek, lélekszikrák, amiknek az a sorsuk, hogy visszataláljanak az igazi otthonukba, vissza Istenhez.

(folytatása következik)

1. Srí Isópanisad, Bevezetés
2. Bhagavad-gítá, 8.15; 15.6

(Szvámí Tírtha, 2019.05.12-i szófiai esti tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Mi a halál, és ki az, aki meghal? A test anyagi elemekből áll, de az anyag nem tud meghalni, az anyag számára nincs halál, az csak egyszerűen átalakul egyik állapotból a másikba. A bennünket alkotó fehérjék bomlanak le, jellegzetes szagot árasztva – és valójában ez történik, miután meghaltunk. Tehát a halál szaga a bomló testből származik, amikor az anyag egyik állapotból a másikba átalakul. De ez nem magyarázza meg a halált, amit tapasztalunk, amit átélünk.
Tehát az anyag nem halhat meg, és azt is tudjuk, hogy a lélek is örök, a lélek sem halhat meg. Az örökkévaló lélek nem tud meghalni, nincs kezdete és nincs vége. Akkor mit jelent a lélek halála? Tehát, ha sem az anyag, sem a lélek nem képes a halálra, akkor mi a halál? Csak a forma átalakulása. Valójában a halál az elmében létezik. A filozófiában van egy nagyon fontos üzenet, mégpedig az, hogy, a lét létezik. De ez azt is jelenti, hogy a halál viszont nem. A halál halott. Ha csak az élet létezik, akkor nincs halál, mégis, mások illetve a magunk esetében is azt tapasztaljuk, hogy ez létezik. Tehát nagy valószínűséggel ez az egyik anyagból, a másikba történő átmenet az elmében történik, ez egy képzeletbeli dolog, egy elképzelés.
Ez a rendkívül különleges átalakulás, átmenet, valójában egy csoda következtében valósul meg. Hiszen a lelket antianyagnak, a testet pedig anyagnak nevezhetjük, és amikor ez a kettő találkozik, amikor a léleknek fel kell vennie egy testet, az olyan, mint amikor az antianyag és az anyag találkozik. Ekkor ez egy hatalmas robbanással jár, mert ez a két dolog összeférhetetlen egymással. Ezért félünk mindannyian egy kicsit a haláltól, mivel ez egy ismeretlen dolog a számunkra. Természetünkből adódóan csak az életet ismerjük, a halál nem a lélek természete. Emiatt félünk a haláltól, mert ez az anyag és az antianyag találkozásából származó energia-felszabadulás. E két dolog találkozásának az eredménye a halál, mint a nemlét élménye. Ezért tudjuk, és reméljük, hogy ez egy nem létező dolog. Mégis szembe kell néznünk ennek a megtapasztalásával.
Mi inkább hiszünk az élet misztériumában, és életigenlők vagyunk. S, ha már egyszer elindultunk ezen az úton, akkor biztos, hogy be is fogjuk fejezni. Mindenesetre inkább életigenlők, mint életellenesek legyünk, a halál úgyis mindenképp eljön, ezzel nem kell túlságosan foglalkoznunk. De ahhoz, hogy fel tudjunk készülni erre az utolsó pillanatra, ahhoz úgy hiszem mindenképpen lelki módon kell élnünk,
A Gítában Krisna azt mondja, hogy: „Azok, akik életük utolsó pillanatában Rám emlékeznek, azok biztosan eljutnak Hozzám” [1]. Ezért azt javasolják, hogy erre legyünk felkészülve, hiszen sohasem tudhatjuk, hogy melyik lesz ez az utolsó pillanat. Meglehet épp a mostani. Vajon képesek leszünk-e Istenre emlékezni abban az utolsó pillanatban? Biztos vagyok benne, hogy Ti igenis képesek lesztek rá, mert nagyon felkészült lelki gyakorlók vagytok! S valójában, a bhakti gyakorlása által – ami gyakorlatilag a lélek szabad áramlását jelenti a forrásához, a Legfőbb Lélekhez, – egy igazi bhakta nem is kell, hogy nagyon tudatosan gondoljon valamire az élete végén, mert természetesen szeretett Istenére fog gondolni.
De azt javasolják, hogy éljünk olyan felkészült életet, mintha bármelyik pillanatban el kellene mennünk. S mikor tudunk nyugodt szívvel távozni? Akkor, ha beteljesítettük a feladatunkat. Ezért úgy kell élnünk, mintha ez lenne az utolsó napunk, és fel kell készülnünk az örökkévalóságra. Kérlek, ne felejtkezzetek meg erről!

(folytatása következik)

1. Bhagavad-gítá, 7.30

(Szvámí Tírtha, 2019.05.12-i szófiai esti tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Még térjünk vissza néhány gondolat erejéig Buddha történetéhez. Emlékeztek arra, hogyan szól a Bhagavad-gítában az a hosszú vers, ami a tudás definíciójáról szól? Az alázatossággal kezdődik, és az abszolút igazság iránti filozófiai kutatással zárul. Szóval pontosan ezt látjuk az Úr Buddha esetében is. Amikor tudomást szerzett az élet ezen nehézségeiről, valóságáról – mint az öregkor, a betegség, és a halál – azonnal véget akart vetni az addigi mennyei boldogsággal teli életének, és megoldást találni ezekre a problémákra. Tehát, ha szeretnétek tanulmányozni, többet megtudni hogyan találkozott véletlen, csodálatos módon Sziddhárta herceg az élet ezen megpróbáltatásaival, akkor elolvashatjátok ezeket a verseket a „Buddha-csarita” – című nagyon felemelő könyvben.
Tehát a tudás, az abszolút igazság iránti filozófiai kutatásával zárul. Talán tudjátok, hogy az ókorban a filozófiát ars moriendi-nek, vagyis „a meghalás művészetének” nevezték. Szóval jó, ha felkészülünk erre! De azt is javaslom, hogy az élet tudományát is sajátítsuk el, hiszen a legfőbb filozófia az ars vivendi, azaz az élet művészetének az ismerete. Az emberek nagyobb része nincs felkészülve az életre, és csak kevesen tudnak bölcsen meghalni. A többség tudatlanságban él. Tehát döntenünk kell, hogyan viszonyulunk az élet ezen valóságaihoz.
A halál ugye kissé tabunak számít a mi kultúránkban, civilizációnkban, Volt már valamelyikőtök olyan helyzetben, amikor egy haldokló eltávozásakor jelen lehetett? Úgy hiszem jónéhányótoknak van erről közeli tapasztalata, és azt gondolom, hogy ez egy nagyon jelentős pillanat! Ott, történik valami! Hasonlóképpen a születés is egy ilyen beavatás az élet misztériumába, éppúgy, mint a halál az eltávozás misztériumába.
Egyszer az indiai zarándokutunk során ellátogattunk egy nagyon különleges városba, Váránasziba, melyet „Az örök város”-ként is emlegetnek Indiában. Ez egy nagyon ősi település, ahol nagyon áldásos meghalni, mivel azt mondják, hogy onnan azonnal a lelkivilágba jut az ember. Ha ott hal meg valaki, akkor a felszabadulás garantált. Ez a város a Gangesz partján fekszik, melynek egyik végén a folyónál található a halottégető ghát, ahol a holttesteket máglyán égetik el. Az biztos, hogyha dokumentumfilmet készítenek Indiáról, akkor abban szerepel pár kocka erről a helyről, mert szeretnek ezen a témán csámcsogni, ami egy nem túl szép dolog! S amikor a városnak ehhez a részéhez érkeztünk egy fiatal bráhmana fiú jött oda hozzánk, és felajánlotta segítségét, hogy odavezet bennünket. Ez kissé meglepő volt, hogy egy életvidám fiatalember visz minket oda a halottégető helyhez, miközben néztük az égű, füstölgő máglyákat… Igencsak furcsa élmény volt, ahogy mosolyogva hozzánk fordult, kérdezve, hogy akarunk-e még közelebb menni, megnézni a ceremóniát? Mint egy igazi jó idegenvezető. Természetesen kellő tisztelettel adóztunk ennek a szent eltávozásnak. Aztán egyszer csak hirtelen mondott valami nagyon fontosat, „Minden hamvasztás egy tanítás”. Hiszen azzal a nagyon fontos dologgal szembesít bennünket – hogy nem ez a test az énünk. Csak az anyagi részünk az, ami ott a tűzben elhamvad – az nem az apánk, nem a barátunk, hanem csak úgymond a test, nem maga a személy, a lélek. Nem szeretnék túlzott részletekbe bocsátkozni, ami ott látható ilyenkor, de azért ez egy nagyon erős, ijesztő élmény. Ugyanakkor segít is bennünket, hogy elgondolkozzunk egy pillanatra azon, hogy: Mi a halál? S ki az, aki ilyenkor meghal?

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2019.05.12-i szófiai esti tanításából)

Megtiszteltetés, hogy itt lehetek veletek! Ma tovább folytatjuk elkezdett témánkat, ami az élet keserű piruláiról szól. Beszélgettünk a születésről, majd a betegségről, mint az anyagi lét alapelveiről, jellemzőiről, azután pedig az élet alkonyáról, az időskorról. S úgy tűnik napról-napra egyre inkább fogyatkozik a hallgatóságunk, most hogy így végül elérkeztünk az anyagi szenvedés utolsó témájához, és ez pedig a halál, ami nem igazán egy közkedvelt téma. De inkább fogalmazzunk úgy, hogy „Az öröklét titka”.
Úgy hiszem, hogy ez egy teljesen természetes emberi reakció – az, hogy nem fordítunk túl nagy figyelmet a halálra. Azt mondják, hogy az emberek úgy élnek mintha örökéletűek lennének, mintha nem kellene elmenniük innen. Mégis van egy kis különbség aközött, hogy örökéletűek vagyunk és aközött, hogy egyáltalán nem törődünk az ittlétünk végével. Viszont általában kétféle módon szoktuk megközelíteni a halált, mint az élet egyetlen végső elvét. Vagy el akarjuk kerülni, vagy pedig valakiket kultikusan nagyon foglalkoztat a halál, mint például azokat a fiatalokat, akik divatból csontvázas pólókban járnak. Tehát meglehetősen ambivalens hozzáállások léteznek, vagy foglalkoztat bennünket, de próbáljuk elkerülni; vagy pedig nem is gondolunk rá, de egyszer mégiscsak bekövetkezik.
Alapvetően a keleti tanítások az anyagi lét négyféle szenvedéséről beszélnek itt a Földön. S úgy hiszem ezzel kapcsolatban nagyon hasznos meghallgatnunk Buddhának egy tanulságos történetét, amikor szembesülnie kellett az élet ezen valóságaival. Fiatal hercegként, egy rendkívül különleges életet élt, ugyanis a külvilágtól elszigetelve egy palotában nevelkedett. Apja szerette volna megóvni őt mindenféle negatív hatástól, így elég rendhagyó élete volt a palotán belül. Minden mennyeien csodálatos volt körülötte, egészséges és fiatal volt, szolgák hada vette körül, ahol csak élveznie kellett az életet, illetve fényes jövő állt előtte, mint leendő király. Ugye valami ilyesféle életet képzelünk el magunknak is?  Mennyei élvezetek, egészség, vagyon, bölcsesség, amikor mindenünk megvan, ami kell.
Majd egy napon kikocsizva mégiscsak elhagyta ezt a mennyei palotát. S tudjátok, amikor először megyünk valahova és ott ismeretlen dolgokat tapasztalunk, amikről korábban fogalmunk sem volt, az igen megdöbbentő tud lenni a számunkra. S miket látott odakint? „A herceg megpillantott egy öregembert, akinek elaggott testén az idős kor jelei már erősen megmutatkoztak, és aki nagyon különbözött más férfiaktól, ezért így szólt a kocsihajtójához. „Ó, kedves kocsisom, ki ez a fehér hajú ember, aki egy botra támaszkodik, s akinek szemei mélyen megbújnak a szemöldöke alatt, s egész testében görnyedt, — mitől ilyen más, természetesen ilyen, vagy valami baleset történt vele?” Értitek tehát, hogy azelőtt sohasem látott még idős embert. S így szólt: „Milyen szokatlan! Mitől fehér a haja, és miért olyan furcsa az arca? Ez normális dolog? Ilyet még nem láttam!” S mit felelt erre a kocsihajtója, aki jobban ismerte az élet valóságát, mint Buddha? „Az öregség az, ami ennyire meggyötörte, — ami a szépség, az életerő, az érzékeink, s az emlékeink elrablója, ami szomorúvá és boldogtalanná tesz.”[1]
Azelőtt Sziddhárta herceg egy olyan mennyei helyen élt, ahol csak fiatalok vették körül, majd hirtelen meglátott egy idős embert – ami nagyon megrázó élmény volt a számára. A kocsis pedig nem kendőzte el a dolgokat, nagyon erős és józan véleményt mondott: „Ez a boldogság elpusztítója, ami elrabolja az életünket, és így tovább.” Ez volt Buddha első megrázó tapasztalata – szembesülni az öregkorral. Majd tovább mentek az utcán, s egy másik dolgot pillantottak meg.
„Ezután észrevett egy másik embert, akinek teste tele volt különböző betegségekből származó sebekkel.” Inkább ezeket most ne részletezzük. S Sziddhártha ekkor ismét megkérdezte, hogy „Mi történt ezzel az emberrel?” Majd a kocsihajtója így válaszolt, „Kedves uram, ez egy nagyon súlyos csapás, ami a felnőtteket érinti és amit betegségnek neveznek, melyet a szervezetben kialakult gyulladások okoznak, és ami még ezt az erős embert is olyan állapotba hozta, hogy már nem ura önmagának.” Tehát ismét egy újabb megrázó tapasztalat – hogyan lehetséges az, hogy mindenki erős, fiatal, egészséges, majd hirtelen találkozol valakivel, aki ennyire elgyötört állapotban van?! De még jött ennél is rosszabb, mert egyszer csak egy temetési menettel találkoztak. A herceg ismét megkérdezte a kocsihajtót. „Ki az, akit ott feldíszítve visznek, és gyászolók sírva kísérnek, de már nem lélegzik?” „Ez egy szerencsétlen ember, akit megfosztottak értelmétől, érzékeitől, életerejétől és egyéb jellemzőitől, aki eszméletlenül fekszik, akár egy darab fa vagy szalmaszál, és akit barátai és ellenségei egyaránt elhagytak.”[2]
Tehát ennyit a halállal való találkozásról. Ezek által szembesülnie kellett az élet ezen realitásaival, mint az öregség, betegség és halál. Először természetesen kissé megijedt, „Vajon ez velem is meg fog történni?!” Érzékelitek az ártatlanságát? Nem tudom, hogy szerencsénkre, vagy szerencsétlenségünkre, de mi már szembesültünk az életnek ezekkel a nehézségeivel. Az ifjú Sziddhártha hercegnek nagyon megrázó volt látni az élet ezen valóságait, és elhatározta: ‘Ha ez az élet, akkor megoldást kell találnom ezekre a problémákra.’ Számára ez egy éles váltás volt a korábbi elszigetelt életéhez képest. Számunkra ez nem annyira meglepő dolog, hiszen ezekkel nap, mint nap találkozunk, és ezért mi kevésbé drasztikusan reagálunk, mint Sziddhártha herceg. Ő azonnal úgy döntött, hogy feladja addigi kényelmes életét, fényes jövőjét és elmenekül a palotából, hogy megoldást találjon ezekre a problémákra.

(folytatása következik)

1.  Buddha-csarita (Buddha élete), 3. Könyv, 28-30.
2.  Buddha-csarita (Buddha élete), 3. Könyv, 42-60.