Calendar

June 2019
M T W T F S S
« May    
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930



Extra kiadások issues

Blessings

(idézetek a Szent Névről – Szvámí Tírtha 2013 júliusában elhangzott ludastói tanításából) 

(az előző hétfői tanítás folytatása) 

Olvashatok Dantétól? Hogy lássuk, más tradíciókban hogyan írják le a Jóisten dicsőségét, hogy vajon miért fontos a mantrazengés. Szeretnék most nem vaisnava forrásokból idézni – nem azért, hogy bebizonyítsam, hogy ők nem bhakták – épp ellenkezőleg: hogy lássátok, vannak követői ennek az eszménynek, függetlenül attól, hogy egy másik valláshoz tartoznak.

Dante ezt írja: „Afelől semmi kétségem most, hogy a józan elme számára tökéletesen világos, hogy az első dolog, az első beszélő által kiejtett hang (Ádámé) a Jóisten neve volt, még pedig Él (az Ótestamentumban szereplő neve) – akár kérdés, akár válasz formájában. Egyenesen abszurd és ellenszenves az a gondolat, hogy bármit is meg kellett volna neveznie az embernek a Jóisten megnevezése előtt, hiszen az ember Általa és Számára teremtetett. Az emberi faj bűnbeesése óta a beszédre tett első kísérletét mindenki jajkiáltással kezdi, ezért logikus, hogy aki még a bűnbeesés előtt létezett, annak örömmel kellett kezdenie az életet. S mivel nincsen igazi öröm a Jóisten nélkül, de minden öröm Benne van, és a Jóisten maga is szent öröm, az első beszélő mindenekelőtt és mindenekfölött legelőször azt mondja ki, hogy Isten”.” Ez azt jelenti, hogy a Jóisten lényege az öröm. (1200 körül)

Mit mond Mohamed? „A Te nevedet kiejtve kell élnem és halnom.”

Most egy híres jógi, Sivánanda következik: „Mit tanít az Úr Krsna azzal, hogy fuvolát tart a kezében? Mi a fuvola szimbolikus jelentése? Az óm. Így szól: „Tisztulj meg minden egoizmustól, s Én majd játszom tested fuvoláján. Hadd váljon akaratod eggyé az Enyémmel. Az ómban menedéket lelve belépsz majd a Létezésbe, meghallod a lélek megindító belső zenéjét, és megpihensz az örök békében.”

A következő szerző Angelus Silesius. A 17. századi Németországban élt keresztény misztikus, Böhme követője volt: „Jézus neve kiáradó gyógyír. Táplál, megvilágít, és megszünteti a lélek aggodalmát.”

Mit is mondott Szent Ágoston? „Jelen életünk fő meditációja a Jóisten dicsőítése kell, hogy legyen; mert életünk örök rajongása a túlvilági életben a Jóisten dicsőítése lesz. Senki sem lehet alkalmas jövendőbeli életére, aki arra nem gyakorol most.” Helyes! Amilyen a szádhanátok, a szerint fogtok célba érni; de ha nem gyakoroltok most, nem fogtok célba érni.

Most visszaugrunk néhány évszázadot az időben Pitagoraszra, a Krisztus előtti 5. vagy 6. századra: „Szabaduljatok meg mindentől, melyre testeteket elhagyva nem lesz szükségetek, és gyakoroljátok azokat a dolgokat, melyekre szükségetek lesz testetek elhagyása után, invitáljátok meg az isteneket, hogy legyenek segítségetekre!”

Az Ótestamentum 54. zsoltárában ez hangzik el: „Istenem, segíts meg neveddel!”

Olvassunk most Mohamedről egy történetet: „Ali egyszer megkérdezte a Prófétát: „Ó, Isten hírnöke, kérlek, mutasd meg a paradicsomhoz vezető legrövidebb utat, amely leginkább az Úr kedvére való, s ami a legalkalmasabb imádói számára!” A próféta így felelt: „Ó, Ali, ez az út Isten nevének szakadatlan ismétlése elvonultságban. Ez a gyakorlat annyira dicséretre méltó, hogy a világ mindaddig nem fog elpusztulni, amíg akár csak egyetlen ember is ezt  teszi.”

S ismét Böhme, a német misztikus: „Jézus Krisztus szent nevében az egész folyamat benne foglaltatik.” Ez egy igazán misztikus szemlélet – náma, rúpa, guna, lílá[1] minden benne van.

(folytatása következik)

[1] Név, forma, minőségek és kedvtelések

 



heaven-hell-bible-teach-introduction_0

(Szvámí Tírtha 2013. májusi tanításából)

Rámvidzsáj kérdése: Úgy hallottuk Tőled, Gurudév, s azt hallottam, hogy még Bhakti Abhay Narayan Mahárádzs is azt mondta, hogy a pokol nem létezik. Nem tudom, hogy ez helyes-e, de kérlek, mondd el nekünk, pontosan mi az, ami nincs – a szenvedés, a hely maga, vagy a tudatállapot az, ami nem létezik?

Valaki: Vagy az ördögök?

Rámvidzsáj: Ki tudnád fejteni ezt egy kicsit?

Szvámí Tírtha: A pokol bizony létezik. Részletezzem?

Rámvidzsáj: Kérlek, igen!

Szvámí Tírtha: Mi is az a pokol? A pokol az, amikor meg vagyunk fosztva az isteni, imádandó, szent dolgainktól. Ha messze vagyunk Urunktól, Krsnától, az pokoli szenvedés. Ha el kell hagynunk a bhakták szent társaságát, az egy kínzás, az egy pokol. Tehát ebben az értelemben létezik. Az egy hely, körülmény, szenvedéssel teli környezet, mondhatni egy hiányállapot, valami hiányzik. Nem tudjuk igazán pozitívan meghatározni magát a poklot, csupán negatív meghatározás létezik: ahol nincsen isteni tudatosság, az maga a pokol.

Tehát a pokol bizony létezik, bár ez az illúzió egy másik fajtája. Tudtok mutatni akár egyetlen dolgot is, amely Krsnától független? Egyet sem! Minden Vele kapcsolatos, néhány dolog közvetlenül kapcsolódik hozzá, más dolgok indirekt módon, és ebben a közvetett kapcsolatban lelhető fel a pokol koncepciója. Úgy tűnik, mintha nem lenne kapcsolódás, pedig van. Sríla Srídhar Mahárádzs azt mondja, hogy a háttér a tudatosság, és az összes többi egyéb elképzelés csupán a levegőben szálló por.

Megtapasztaltátok már a poklot?

Válasz:  Igen, kétségtelenül.

Szvámí Tírtha: Sokan mondják, hogy a szentírásainkban szereplő leírások nagyon közel állnak a valósághoz. De van egy vicc: egy ateista ember a halálos ágyán volt, két pap várakozott kívül. Az egyikük így szólt: „Mit kezdjünk ezzel az alakkal? El fog bennünket utasítani!” „Nem, hagyd csak rám!” – felelt a második, és bement. Öt perc múlva a férfi az utolsó kenetet kérte. A másik pap meglepődött, és megkérdezte: „Ez hogy lehet! Azzal térítetted meg, hogy olyan szép dolgokat mondtál a mennyországról?” „Dehogyis, mit képzelsz?! A poklot ecseteltem neki.” Azt gondolom, ez elegendő magyarázat.

Ám amikor nem vagyunk Krsnával, és nem vagyunk a vaisnavákkal, amikor nem a guruval vagyunk – az egy pokoli állapot, ezért mindig próbáljuk meg magunkat az isteni energia védelmére bízni! „Mahátmánasz tu mám pártha, daivím prakrtim ásritah” „A nagy lelkek, akik nincsenek illúzióban, az Isteni természet védelme alatt állnak.” [1]

Ez egy hatalmas transzformáció és misztérium az életünkben, amit képesek vagyunk érzékelni. Csak gondolkozzatok el mélyen rajta, hogy lelki gyakorlataitok mekkora minőségi javulást idéztek elő az életetekben, és akkor meg fogjátok látni, hogy nemcsak a pokol létezik, hanem a mennyország is realitás.

 

[1] Bhagavad-gítá, 9. 13.

 



Naimisharanya

(Szvámí Tírtha 2013. májusi tanításából, Szófia) 

(az előző hétfői tanítás folytatása) 

Giridhárí: Amit Mahávisnu idézett, hogy Jézus így szólt: „Csak énáltalam juthattok el a Jóistenhez”- csupán a történet egyik fele. Az igaz, hogy Jézus e szavakat mondta a tanítványai előtt. Aztán az egyikük megkérdezte: „Mi fog történni azokkal, akik azelőtt éltek, hogy Te eljöttél?” Jézus így válaszolt: „Az általuk követett törvények alapján fognak felettük ítélkezni. Az én megértésem szerint e szavakkal Jézus elutasítja azt a tényt, hogy Ő az egyetlen. Megerősíti, hogy mindig is létezett ez az isteni elv, amely az istenség felé vezeti az embereket, és hogy mindenki a saját körülményei szerint ítéltetik majd meg, és aszerint, hogy hogyan követte a saját hagyományát.

Szvámí Tírtha: Ez mindenképpen egy összetett kérdés, a teológusoknak keményen kell dolgozniuk, hogy kielégítő válaszokat találjanak arra a sok-sok kérdésre, amely az egyetlen lehetőség után jön. Ám valójában mi mindannyian egyetlen hagyományt gyakorlunk – nem a másikat, hanem azt, amely közelebb áll hozzánk. Ezért az isteni elveket annak a hagyománynak megfelelően kell követnünk.

Bhaktivinód Thákur ezt írta: „Valójában az én Istenemet imádják más templomokban is, talán különböző formaságokkal, más szavakkal, de az az én Istenem. Ezért tisztelnem kell valamennyi formalitást és az összes egyéb utat is.”

S mindig emlékeznünk kell Naimisáranja szentjeire! Amikor összegyűltek, és felmerült ez a probléma, amikor ezt a kérdést vitatták meg, hogy annyi különféle vallás, út és filozófia létezik, melyik a legjobb, ez a válasz érkezett: „sza vai pumszám paró dharmó/ jató bhaktir adhóksadzsé ahaitukj apratíhatá/ jajátmá szupraszídati. Az emberiség legmagasabb rendű hivatása (dharmája) az, amely által az ember eljuthat a transzcendentális Úrnak végzett szeretetteljes odaadó szolgálatig. Tehát nem nevezték meg sem ezt, sem azt, ez nem kizáró, hanem mindent magába foglaló meghatározás. Az intenzitás a mérték. S ha meg tudjuk valósítani a töretlen és önzetlen szolgálatot, akkor szuper boldogok – szupraszídati  – leszünk.”[1]

Valójában ugyanez az igény merül fel a többi gyakorlóval szemben is. Egyszer egy bhakta részt vett a népszerű ezoterikus tréningek egyikén, és mikor visszajött, így szólt: „Olyan fontos dolgot hallottam! Azt mondták, ha csinálok valamit, azt tegyem teljesen, egészen adjam oda magamat, száz százalékban!” „Erre megkérdeztem: „Hé, kedves fiam, hányszor hallottad már ugyanezt a tanításokon?” „Hú, tényleg…” – szólt a válasz, Ha ugyanazt az üzenetet ismétlik meg egy másik módon, végül el fog jutni hozzátok.

Tehát ha el akarjuk érni az isteni tudatosságot, keményen kell dolgoznunk. Hiszen keresztre feszítés nélkül nincsen feltámadás, sajnálom. Ez azt jelenti, hogy keményen kell dolgoznunk, meg kell halnunk önmagunk számára, hogy megszülethessünk az Ő számára.

(folytatása következik)

[1] Srímad Bhágavatam 1.2.6



May

12

IMG-9864

(Szvámí Tírtha 2013. májusi szófiai tanításából) 

(az előző hétfői téma folytatása) 

Az egy érdekes meglátás, hogy Jézus Krisztussá vált – Krisztosz, Christa, Krsna – ez mind-mind ugyanaz. Hogy magyarázod ezt, az emberből Isten lett?

Szvámí Tírtha: Avagy az isteni lett emberré? Kétezer éve ez már vita tárgya, döntés még nem született ebben a kérdésben. Akkor hogyan dönthetnénk erről itt és most? Azonban akár az isteniből lett ember, akár az emberből lett Isten – ez egy isteni transzformáció. Azt mutatja, hogy az istenség kész átvenni az ember szerepét, és bizonyítja, hogy egy egyszerű emberi lény is felemelkedhet az isteni síkra, ám az út a keresztre feszítésen keresztül vezet. Meg kell halnunk saját magunk számára, s ezután tudunk újjászületni a Jóisten számára, az isteni szolgálatra, vagyis keresztre feszítés nélkül nincsen feltámadás.

A különböző tradíciók közötti párhuzamok bemutatására azt hiszem jó dolog néhány olyan közös pontot keresni, amit az emberek megértenek. Így sokan próbálnak meg hasonlóságokat találni a történelmi tények, szavak, kifejezések és a tanítások különféle pontjai között. Általában ez segít az embereknek közelebb kerülni és megérteni, hogy ugyanazt az üzenetet hogy fejezik ki másfajta szóhasználattal.  

Ami itt fontos, az az isteni név. Benne van a Miatyánkban, a harmadik sorban, tehát nagyon fontos. Ez a kor egyetemes gyakorlata – a legfelsőbb megközelítése a neveken keresztül. Emlékeztek, mik voltak Jézus utolsó szavai a kereszten?

Válasz: „Éli, Éli, lamá szabaktáni. Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?”

Szvámí Tírtha: Helyes! Ha meg akarjuk fejteni ezeket a szavakat, valami nagyon érdekeset fogunk találni: ‘sza-baktáni’ – „A bhaktáimmal akarok lenni – sza bhaktámi!” Mi volt hát a végső fohász? Nem ez: „Ó, Istenem, miért hagytál el engem?”, nem, hanem így hangzott: „Ismét a bhaktákkal akarok lenni!”

De ki Krisztus? Ő a ‘felkent’. S amikor beavatást kapunk a tradíciónkban, mi is felkentté válunk. Persze ez nem azt jelenti, hogy azonnal a jézusi szintre kerülünk, ám azt mindenképpen jelenti, hogy esélyt kaptok egy új életre. Ez az értelme az isteni iskolába való felvételnek. Amikor csatlakoztok egy tradícióhoz, az azt jelenti, hogy annak az iskolának a képviselőivé váltok, nem pusztán magánemberek vagytok már, hanem valamit képviseltek – az iskolátokat, a mestereteket, a Jóistent – őket képviselitek. Úgyhogy vigyáznunk kell, hiszen az emberek a ti, és a mi viselkedésünk alapján ítélik majd meg a tradíciónkat. Tehát szépen kell képviselnünk ezt a szent hagyományt, ezért mondom azt, hogy az avatásotokkor felkentté váltok – elkezdtek valamit képviselni.

Ám ez nem a végső felkenés, hiszen a Brahma-szanhitában ez áll: 

„prémánydzsana-ccshurita-bhakti-vilócsanéna
szantah szadaiva hrdajésu vilókajanti
jam sjámaszundaram acsintja-guna-szvarúpam
góvindam ádi-purusam tam aham bhadzsámi “

 

Góvindát imádom, az őseredeti Urat, akit a szeretet írjával megkent szemű tiszta bhakták felfoghatatlan, számtalan tulajdonságban bővelkedő gyönyörű kékesfekete Sjámaszundar formájában mindig a szívükben látnak.[1] Anydzsana- írjával, préma-anydzsana – az isteni szeretet írja a szemükön van. Ilyen szemmel leszünk képesek egyfolytában Őt látni.

Könnyű egyszerű embernek lenni, nem annyira könnyű Jézusnak, de ez még egyszerűbb, mint Krisztusnak. Kívülállónak lenni könnyű, ám bennfentesnek lenni nagyobb felelősséggel jár.

 

[1] Brahma-szanhitá 5.38.

 



May

5

53287-jesus-garden-2-1200.1200w.tn

(Szvámí Tírtha 2013 májusában, Szófiában elhangzott esti tanításából) 

(az előző hétfői tanítás folytatása) 

Jézus halála és feltámadása a keresztény hit gyakorlatilag legnagyobb misztériuma, valóság a hívők számára, és megkérdőjelezhető tény a történészek számára, de ez nem igazán számít. A világ bűneinek kompenzálásáért és az emberiség javára hozott isteni áldozat. Egy kijárathoz hasonlatos: ha áldozat által megváltanak, megtisztítanak bennünket, akkor rálelhetünk a tökéletesség felé vezető útra.

Hol találhatjuk meg az áldozatnak ezt az elvét a mi hagyományunkban? Sok fontos példára lelhetünk ezzel kapcsolatban, de van egy sarkalatos pont, amelyet a Rg-véda tartalmaz – az ősi, eredeti áldozatról beszél. A teremtés kezdetén az ősi szentek és rsik nagyon intenzív meditációjának közepette az Úr, aki minden emberi elképzelés fölött áll, kész volt rá, hogy feláldozza Magát a az eljövendő teremtésért. Isteni teste a rsik meditációjában áldozati felajánlássá vált.

Láthatjátok, Jézus áldozata volt a végső – a világ, az emberiség megmentésére. A mi Urunk áldozata pedig a teremtés kezdetén volt– azért adta oda Magát, hogy a teremtés megfelelően menjen végbe. Az áldozatnak ezt az elvét láthatjuk a kezdetekben és a végén. Azt mondhatjuk tehát, hogy nem csupán a megváltás isteni tett, hanem a kezdet is.

’Jó, ez mind nagyon szép, most bővítettük a tudásunk a keresztre feszített Jézusról, a végén és az elején meghozott áldozatról. Látjuk hát a párhuzamokat a különböző vallási hagyományok között – ez nagyon szép: az áldozat Istennek való, most már megértettük. A Jóisten keresztény fia az életét áldozta fel, a hindu Isten pedig Önnön Magát – az egyik a teremtés végén, a másik a kezdetén. Ez már az Ő dolguk; boldogan élhetünk.’

S mi van a mi áldozatunkkal? Hogyan áldozzuk fel önnön magunkat? Ha a mi Istenünk kész odaadni Önmagát, akkor mit tegyünk mi? Sokan akarják a munka gyümölcseit élvezni, vagy mások áldozatát, de nagyon kevesen készek arra, hogy áldozatot hozzanak. Mindannyian szeretnénk élvezni a feltámadást, de ne feledjétek el azt sem, mi történt két nappal előtte! Halál nélkül nincsen születés! Keresztre feszítés nélkül nincsen feltámadás, de azt is mondhatjuk, hogy feltámadás nélkül nincsen keresztre feszítés sem! Érzitek a két kifejezés közötti különbséget? Pedig csupán a szavak sorrendje változott. De késznek kell lennünk egyéni áldozatainkat hasonló mentalitásban meghozni, hogy elnyerjük a feltámadás boldogságát, az örök élet boldogságát.

A kereszt meghívás az örök életre, arról szól, hogy ’a halál nem létezik, az élet győzedelmeskedett a halálon.’ Ha a kezdetek isteni áldozatán meditáltok, az ismét arról szól, hogy ’csupán a létezés létezik, a nem-létezés nem létezik.’ Az üzenet ugyanaz, s ha készen állunk egy ilyen intenzív áldozatra, ha készen állunk életünket az egész világ vagy a következő teremtés javának szentelni, vagy ha készek vagyunk életünket mások bűneinek megváltásáért feláldozni, akkor elérhetjük az örök életet vagy a feltámadást. Tehát ha az örök életet szeretnénk élvezni, akkor egy kis áldozatot kell hoznunk. Egyetlen élet az örökkévalóságért- az nem nagy ügy.

S ha készen álltok erre, akkor fog eljönni az átalakulás, a transzformáció. Ebben a dalban[1] a legfontosabb versszak az, hogy „Szíved mindig az Úr Góvinda pihenőhelye, az Úr Góvinda pedig azt mondja: „A vaisnavák a szívemben laknak.”

Látjátok, a kereszt a szívcsakrára mutat, ez az a fontos gázló, amin átkelhettek a folyón. Itt vannak a titkok, itt van az áttörés módja! Az Úr a tiszta szívekben lakozik, Krsna ott van a vaisnavák szívében, s ami még nagyobb misztérium: a tiszta vaisnavák szintén ott vannak Krsna szívében. Tehát szívében mindegyikük magához öleli a másikat, ezért áll ez a Gítában: „Minden lény bennem van, de én nem vagyok Bennük. És mégsem nyugszik Bennem minden teremtett[2]. Tehát a szívetekben ott van Krsna, és Ti is ott vagytok az Ő szívében – ez tehát a szívek találkozása! Hogy jussunk át ezen a csatornán: Az örök élet szent mantrájának éneklésével: Haré Krisna, Haré Krisna, Krisna Krisna, Haré Haré, Haré Ráma, Haré Ráma, Ráma Ráma, Haré Haré

 

[1] éi-báró karuná kóró

[2] Bhagavad-gítá 9.4-5.



Xavier_smiling_Christ XV_bras

(Szvámí Tírtha 2013 májusában, Szófiában elhangzott esti tanításából)

Húsvét áldott napján jöttünk össze, hogy az élet győzelmét ünnepeljük a halál felett. Beszéljünk erről egy kicsit? Úgy vélem, hogy ez fontos, mert a halál valójában nem létezik. Bár néha nagyon félelmetesnek és valóságosnak tűnik, de igazából nem létezik. Mi nem a halálban hiszünk, mi az életben hiszünk. Az élet, az örök élet elve szolgál számunkra iránymutatásul. Ehhez képest semmi más nem lényeges. Először mélyen meg kell értenünk, hogy örök lelkek vagyunk, a Legfelsőbb energiájának elkülönült, egyéni részecskéi. S ahogy Istent nem kötik korlátok és örök, mi ebből a szempontból osztozunk a tulajdonságain. Mi is örökké létezünk, de a mi erőnk és a mi kiterjedésünk korlátok között mozog. S sajnos egy rendkívül nehéz korban élünk – a hanyatlás korában. Tehát még ezek a csekély képességeink is fogyatkoznak. Azelőtt az embereknek szélesebb és mélyebb volt a megértésük, ma azonban nagyon gyenge és nagyon sekélyes a felfogásunk. Még azt is elfelejtjük, hogy örök lelkek vagyunk. Ennél fogva az első lépés a lelki utunkon az, hogy ráébredünk: nem vagyunk mulandóak, nem változunk. Ami változik, az csak a felszín, mélyen legbelül maradandóak és örökkévalóak vagyunk.

Erre mondhatjátok, hogy:’Hogyan tudom megváltoztatni a jellememet? Hogy tudok megszabadulni a rossz szokásaimtól? – ha nincs változás.’ Nem; csak fel kell elevenítenünk az eredeti, alapvető lét- és tudatállapotunkat. Először mélyrehatóan és alaposan meg kell értenünk, hogy örökkévalóak vagyunk. Másodjára meg kell békítenünk az értelmünket – mivel állandóan különféle intellektuális hatások zavarnak meg bennünket. Azonban még ha nagyon rátermettekké is válunk szellemi tekintetben, az nem a lélek boldogsága. Ezért végül meg kell találnunk szívünk és lelkünk boldogságát.

Tehát a hanyatlás korában élünk, s a mai áldott napon egy, a művészet történetéből vett példával szeretném nektek illusztrálni ezt a hanyatlást Mi a kereszténység fő szimbóluma?

Válasz: A kereszt.

Szvámí Tírtha: Helyes. S üres ez a kereszt? Van valaki a kereszten, ugye? Tehát a kereszténység fő szimbóluma a feszület – Jézus a kereszten. Nem tudom, hogy van ez a pravoszláv ikonográfiában, de ha megvizsgáljuk a nyugati keresztény feszületeket, a korai századokban a megfeszített Jézust mosolygó arccal ábrázolják. Az arca nem megtört, nem a totális fájdalom és szenvedés jeleit mutatja, nem – boldog, örömteli hangulatban van. Hogy van ez – a keresztrefeszítés vidám esemény lenne? Ha elképzeled, hogy téged feszítenek keresztre – az azért nem tűnik olyan könnyűnek. De mi volt a szimbólum a kezdeti időkben? A mosolygó arcú Úr Jézus a kereszten, s a kereszt metszéspontja melyik csakra helyére esett? Oda, ahol a szívcsakra van. Tehát a megfeszített Úr, Isten fia ezt hirdeti:”Nyitva áll a szívem számotokra. Kérlek, jöjjetek, az örök életre akarlak ölelni benneteket! Ezért volt boldog – mivel készen állt szolgálni mindazokat, akik készek voltak követni Őt.

Aztán telnek-múlnak az évszázadok, és fokozatosan azt látjuk, hogy Jézus egyre lejjebb csúszik a szívcsakra helyétől. Ma Jézus függ a kereszten, s a kereszt metszéspontja már nem is a koronacsakrájánál van, hanem a feje fölött. Ez mutatja az emberek megértésének a hanyatlását. A feltámadás boldogsága helyett, ma csak a szenvedést látják. Nyomon követhető a szimbólum átalakulása: a kereszt eleinte meghívás volt az örök életre, ma meg a teljes megsemmisülés félelmetes emlékeztető jele. Látszik a különbség?

De mi a vaisnavák legfőbb szimbóluma? Olyan sok van, hogy nehéz egyet kiemelni, de mondjuk a táncoló Maháprabhu vagy a fuvolázó Krsna. Nagyon sok boldog szimbólum van a mi tradíciónkban. Kérlek benneteket, hogy vigyázzatok, nehogy a boldog szimbólumok félelmetes emlékeztető jelekké váljanak!

 

 



159f0006967599034774

(Szvámí Tírtha 2012. májusi, szófiai tanításából) 

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Krpadhám kérdése: Van szimbolikus jelentése Hiranjakasipu és Nrszinhadév történetének, amely a szádhanánkat segítené?

Szvámí Tírtha: Igen. A régi időkben a démonok rajtunk kívül voltak, oly hatalmasak, hogy a Jóistennek kellett eljönnie és végeznie velük. Ma éppen a fordítottja áll fenn: van néhány rajtunk kívül álló ellentétes erő, ám a démonok inkább belül találhatóak, éppen ezért ebben a korszakban a Legfelsőbb Úr nem az éles körmű, a beleket vérben áztató alakjában, hanem gyönyörű formájában, Arany Avatarként jelenik meg, mégis készen állva a démoni tendenciák megfékezésére. Máskülönben nagyon is szelíd, de ezúttal a belső ellenségekkel segít megküzdeni.

Kérdés: Úgy tűnik, a Jóisten Önnön magát változtatta démonná azért, hogy megöljön egy démont. Mi a különbség e két démon között – a jó és a rossz között? A motivációik tisztasága?

Szvámí Tírtha: Hát, bár a forma nagyon is ijesztő, mégsem nevezném ezt ’démoninak’ – ez isteni, de abban igazad van, hogy a külső forma félelemkeltő és erőszakos. Ezek az erők néha mégis arra használhatók, hogy megvédjék a dharmát – ez tehát Krsna különleges tulajdonsága, és a bhakták védelmező Istenként imádják Őt. Mi viszont fogalmazhatunk úgy, hogy különböző oltalomra, különböző védelmekre van szükség. Akiknek egyfajta harcos szellemük van, azok Nrszinhánál kereshetnek menedéket, de, akik raszikus típusúak, ők Girirádzsnál nyerhetnek oltalmat. Ez a tulajdonság sokkal szelídebb módon mutatja meg Krsna tanítványait oltalmazó erejét.

Megjegyzés: Ez talán a büszkeség miatt lehet, s mivel ennek a démonnak túl nagy volt a büszkesége, ezért nem volt számára elegendő a szelídebb mód?

Szvámí Tírtha: Igen – mivel erőszakos volt, a válasz is erőszakos módon érkezett, a Jóisten a kérdésednek megfelelően fog válaszolni.

Lílávatár kérdése: Említetted, hogy a démonok a mi bensőnkben lakoznak. Ha Nrszinhadévhez fohászkodunk, hogy jöjjön el, és segítsen nekünk megszabadulni a démonainktól, vajon azzal nem kockáztatjuk azt, hogy fizikai testünket is tönkreteszi mialatt megöli a bennünk lakozó démonokat?

Szvámí Tírtha: Mondtam én egy szóval is, hogy Nrszinhadévhez fohászkodjatok? Azt mondtam, hogy most Maháprabhu száll alá, Ő az Arany Avatár, nem a Véres Avatár. Ezt vegyétek komolyan, hiszen a hittestvéreimtől azt tanultam, hogy Nrszinhadév védelme nagyon erőszakos, tehát vigyázzatok ezzel!

És mi Csaitanja Maháprabhu fegyvere? Nrszinhadévnek ott voltak a körmei, a fogai, és az ereje mint fegyver. Visnunak is különböző fegyverei vannak – a buzogány és a diszkosz…. Maháprabhu? Az ő kezei az ég felé mutatnak – vajon ilyenkor milyen fegyvert lehet használni? Semmilyent. Az Ő fegyvere a szent név, egy kis tánc és a mahá-praszádam – ez a legjobb módja manapság a belső démonok kiirtásának, és ez nem csupán az ősi tradíció felhígított változata! Hiszen ha az ég felé emelt kezekkel a magasba szökkenve az oltár előtt énekeltek, az összes rossz érzelmetek és gondolatotok kisöprődik! Ez tehát egy nagyon különleges jógatechnika, amely aktiválja a szervezetet azért, hogy megtisztítsa. A mahá-praszádam pedig belülről tisztít, a testünkbe juttatja be a spirituális energiát – e módon tisztítja majd az elmét, amely a negatív gondolatok székhelye. Nem is szólva a szent névről, amelynek a legerőteljesebb a tisztító ereje!

Ezek tehát nagyon hathatós módszerek, hatékonyan lehet velük megküzdeni az ellenséggel, ha megfelelően használjuk őket. S mi a helyes használat? A szolgálat. Tehát nem ’használnunk’ kell a szent nevet, a mahá-praszádamot, a táncot, hanem szolgálnunk és tisztelnünk, és akkor minden jótékony hatásuk ránk száll majd. Ez egy tudomány.

 



21.9.2018

(Szvámí Tírtha 2012. májusi szófiai tanításából) 

(az előző hétfői tanítás folytatása)

„Az Úr Nrszinhadév buzogányának utolsó csapásával megállította Hiranjakasiput. Az összes félisten, akit HIranjakasipu kiűzött Szvargából (a mennyből)) összesereglett és egy rejtekhelyről kezdte el figyelni a harcot. Akárcsak Garuda, aki néha eljátszadozik egy kígyóval, mielőtt megöli, hagyva hogy elmeneküljön a szájából, majd újra megragadja – az Úr Nrszinha is hagyta, hogy a démon megszökjön kezei közül, s ez félelemmel töltötte el a félisteneket. A hatalmas aszura, azt gondolván, hogy az Úr Nrszinha fél tőle, szusszanásnyi szünetet tartott a harc közepette, majd újult energiával karddal és lándzsával támadt Rá. Senki sem képes Srí Harinak ellenállni. Nárájan Nrszinha alakjában Hiranjakasipu felé fordult, aki hangosan felnevetett. Ennek a démonnak hatalmában állt az égen úgy mozogni, mintha csak a földön lenne, ám az Úr megkaparintotta, akárcsak egy kígyó kap el egy egeret. Pusztán a körmei segítségével, vagyis fegyver használata nélkül Az Úr szétmarcangolta Hiranjakasipu testét. Mindez alkonyatkor történt, napnyugtakor – sem nem nappal, sem nem éjszaka. A gyülekezési csarnok közepén történt, sem nem kint, sem nem bent; az ölében tartotta őt, amely pedig sem nem az ég, sem nem a föld.”[1] Ezen áldásokat kérte Hiranjakasipu – „hogy senki se tudjon megölni engem sem bent, sem kint, sem az égen, sem a földön, sem állat, sem semmi…” Ám elfeledkezett Krsnáról, Visnuról, és arról hogy Ő bármely formában megjelenhet, kijátszva a démonok összes trükkjét.

Most pedig egy nagyon eleven leírás következik: “Ezután hozzálátott kibelezni a démont, majd beleivel körbetekerte Magát úgy, hogy hófehér szőrét teljesen vér áztatta. Nrszinha eme sokkarú és rémes tekintetű formája különösen ijesztőnek tűnt. Végül az Úr kitépte Hiranjakasipu szívét a mellkasából, majd odafordult a démonok ezreihez, akik sok-sok fegyverrel azért siettek oda, hogy harcoljanak Vele, és csupán a körmeit használva megölte őket.” A küldetés tehát teljesítve.

„Hogy kifejezésre juttassa egy a legyőzött ellenség trónjára lépő király győzedelmes viselkedését, az Úr elfoglalta Hiranjakasipu trónját. Nrszinhadév mély szeretetet érzett szolgája, Vaikuntha kapuőre iránt, aki egy átok miatt démoni testet öltött. Az Úr felszabadította Hiranjakasiput azáltal, hogy megölte őt, hiszen mindenki, aki az Úr saját keze által vész el, eléri az üdvösséget. Az Úr a gyűlésteremben ült trónján, arca még mindig ijesztő és haragos volt. Senkinek sem volt bátorsága hozzá, hogy szolgálatait felajánlva megközelítse Őt. Hiranjakasipu mindhárom világnak terhére volt. Most, hogy Nrszinha véget vetett démoni életének, a félistenek feleségei személyesen hullattak virágesőt Szvargából Nriszinhadévre. Az Úr haragját enyhítendő, anélkül, hogy túl közel kerültek volna Hozzá, valamennyi szolgája és bhaktája (mint Brahmá, Indra, Mahádév, a rsik, stb) fohászok felajánlásába kezdett.

Ez volt tehát Visnu ellenlábasának szomorú története. Jobb hát, ha Isten szerető szolgái leszünk. Tudjuk, hogy ez a forma nagyon ijesztő az Úr ellenségei számára, és nagyon kedves a bhaktái számára. Ezért ajánlatos a Legfelsőbb Úr kegyéért és védelméért fohászkodni bármily módon, bármely formájához, amely inspirál benneteket. Tudjátok, hogy Krsnának két jellegzetessége van: Dínabandhu (az elesettek barátja), tehát mindenki meghívott, ám ha megértjük, hogy Krsna Bhaktavatszala „a bhakták védelmezője” is, akkor az bennünket is inspirál rá, hogy előlépjünk. Változtassuk meg a helyzetünket, s elesett lelkek helyett legyünk a Legfelsőbb bhaktái! Ez ennek a történetnek az egyszerű tanulsága: legyetek jó bhakták, és védelemben részesültök! A történet legeslegvége pedig mindig pozitív.

 

[1] B.B. Tírtha Mahárádzs Prahlád szent élete c. könyvéből



OLYMPUS DIGITAL CAMERA

(Szvámí Tírtha 2012. májusi, szófiai tanításából) 

(az előző hétfői tanítás folytatása) 

 „Az Úr Srí Hari hallotta szolgájának, Prahládnak a szavait. Mivel Ő mindenütt ott van, saját csodálatos formájában, Nrszinha képében jelent meg az oszlopban, hogy nyomatékot adjon szolgája állításának. Ez az ijesztő forma – sem nem állati, sem nem emberi – azonnal nekiállt valamennyi démon elpusztításának. Az Úr nem kívánta kompromittálni Brahmá szavait, aki szintén az Ő szolgája, hiszen Brahmá megígérte, hogy Hiranjakasiput sem ember sem állat, sem egyéb, Brahmá által teremtett lény nem ölheti meg sem kint, sem bent, semmilyen fegyver által. Az Úr egyben a saját ígéretéhez is tartani akarta magát „Hirdesd bátran, az én hívem nem vész el soha!”[1], valamint Nárada Muni szavait is támogatta ezzel, aki azt mondta, hogy Prahlád Ananta bhaktája, ezért nem lehet őt meggyilkolni. Mindezen okokra tekintettel jelent meg az Úr Nrszinha.

Bár az oszlop belsejéből jelent meg, a Jóisten nem egy teremtmény.

Hiranjakasipu látta ezt a bámulatos formát, ám nem látta meg a Jóistent. Számára ez nem a Jóisten volt, hanem egy fantasztikus élőlény – félig ember (nri) és félig oroszlán (sinha). Ahhoz, hogy valamit a valódi fényében lássunk, szükséges a megfelelő tulajdonságok birtoklása is, máskülönben az ember nem lesz képes látni, még akkor sem, ha egy adott tárgy pontosan a szeme előtt van. Az Úr önmagában is tökéletes és önmegvalósult. Amint a napot is csupán a fényén keresztül lehetséges meglátnunk, úgy az Urat magát is csupán az Ő kegyéből lehet megpillantani, nem másként. Kizárólag egy odaadó, meghódolt lélek képes meglátni a Jóistent, míg a nem meghódolt ostoba emberek örökké képtelenek lesznek megérteni Őt.

Srí Hari a legnagyobb és leghatalmasabb varázsló, Ő bármely formát felvehet. Ha eldönti, hogy meggyilkol valakit, senki sem tud ellenállni határtalan erejének. Azonban Nrsinha bámulatos formáját látva Hiranjakasipu még mindig úgy vélte, van némi esélye legyőzni Őt, és buzogányát suhogtatva, üvöltve és mennydörögve nekirontott az Úrnak. Mint egy légy, mely beleesik a tűzbe, Hiranjakasipu eltűnt a vakító fényben, majd az Úr Nrsmha testéből áradt. Semmi kétségünk nem lehet a Bhágavatam e leírásával kapcsolatban, mivel a Legfelsőbb Úr legfelsőbb hatalma révén bármit képes megtenni. A teremtés kezdetén a mélységes sötétséget is a saját hatalma által pusztítja el a Jóisten, ezért nem meglepő, hogy a sötét démon könnyen el tud tűnni Srí Hari tiszta szattvikus fényében.

Óriási dühvel és erővel Hiranjakasipu bunkósbotjával támadt az Úr Nrsinhára, ám az Úr a saját buzogányával oly könnyedén válaszolt, ahogyan Garuda elnyel egy hatalmas kígyót. A bunkósbot vagy a buzogány egyfajta nehéz fegyver, általában vasból készítik, és a bottal való harc tényleg veszélyes párbaj. A félistenek közül Visnu a legnagyobb buzogányharcos.

A Váju-purána elmagyarázza az Úr botjának eredetét. Élt egyszer egy Gada nevű nagyon tüzes és veszélyes démon, akinek csontjai keményebbek és erősebbek voltak bármely fegyvernél. Nagy zavart okozott a félistenek körében, így Brahmá elment hozzá, és elkérte csontjait adományként. Később egy buzogányt készítettek Gada csontjaiból, melyet Visnunak ajánlottak fel. Erről kapta az Úr a Gadádhara nevet. [2]

 

(folytatása következik)

[1] Bhagavad-gítá 9.31.

[2] B.B. Tírtha Mahárádzs Prahlád szent élete c. könyvéből



Prahlada-Maharaja

 

(Szvámí Tírtha 2012. májusi tanítása, Szófia) 

(az előző hétfői tanítás folytatása) 

Múltkori beszélgetésünket azzal zártuk, hogy “az Úr Góvinda tiszta bhaktái látják a Jóisten jelenlétét valamennyi élőlényben, s ez a legfelsőbb cél, amit ezen a világon az emberek számára az összes szentírás javasol.

A daitják fiai elfogadták Prahlád útmutatásait és nagyra becsülték őket, ezáltal elutasítva, amit démonikus tanítóik, Sanda és Amarka tanítottak nekik. Prahláddal való társulásuknak köszönhetően a fiatal daitják szilárdan elkötelezetté váltak a Visnu iránti hitükben, míg tanáraik megrettenve az események ilyetén fordulatától, felkeresték Hiranjakasiput, hogy elmagyarázzák neki, mi történt. A rossz híreket hallva Hiranjakasiput iszonyatos düh öntötte el, egész testében remegve elhatározta, hogy személyesen vet véget Prahlád életének. Eltaposott kígyóként sziszegve Hiranjakasipu dörgedelmes hangon sértegette Prahládot, azt kiabálva, hogy a fiúnak még csak arra sincs joga, hogy megszólítsa őt. Prahlád nagyon alázatosan, összekulcsolt kezekkel állt Hiranjakasipu előtt, míg a király ádáz pillantásokat vetve rá kegyetlen szavakat vágott a fejéhez „Te arrogáns, ostoba fiú, családod elpusztítója! De átokfajzat, hogy merészeled nem tisztelni a parancsaimat! Te idióta, elküldelek a halál urának, Jamarádzsnak a lakhelyére, most azonnal! Ó, te buta gyerek, a világ valamennyi királya beleremeg, ha haragosnak látnak engem. Honnét veszed ezt az erőt, hogy nem fog el a félelem előttem?” Prahlád így felelt „Ó, király, Ez az erő, melyet említettél, nem csupán az enyém, hanem a tiéd is. Ez ugyanaz az erő, mely valamennyi élőlényt fenntartja, Brahmától kezdve, és beleértve az összes teremtményt, aki az uralma alatt áll, akár a földön, akár a vízben, magasan vagy alacsonyan él. Ő az egyetlen legfelsőbb irányító, az örök idő és a halál is. Ő az érzékek ereje, az elme ereje, a test ereje és az érzékszervek lelke, a gunák ura, határtalan, és bárkit képes meghódítani. Ez a Legfelsőbb Úr e világ teremtője és elpusztítója. Kérlek, add fel démoni természetedet és dualista nézetedet, mi szerint az emberek vagy a barátaink, vagy az ellenségeink. Mindenkit egyenlőnek kell tekintened, mivel a mi nagy és egyetlen ellenségünk a fegyelmezetlen elme. Ezen kívül nincsen más ellenségünk. Akik másokra egyenlő látásmóddal tekintenek, azok a legjobbak az Úr imádói között. Régen az olyasfajta ostoba emberek, mint te, szintén a fegyelmezetlen elme zaklatásait szenvedték el. A kéjvágy, a düh, az illúzió, a kapzsiság, az őrültség és az irigység azok a tolvajok, melyek mindent elcsennek a szerencsétlen lélektől. Ezek meghódítása nélkül hogyan is gondolhatnánk, hogy meghódítottuk a világot? Egy olyan szádhunak, aki egyenlő látásmóddal bír és tökéletesen fegyelmezett az elméje, nem lehet ellensége.

Prahlád beszédén felbőszülve Hiranjakasipu ezt kiabálta: „Te idióta, hogy merészelsz ellenem szegülni, és inzultálni engem? Sértegetsz engem, azt gondolva, hogy valamennyi ellenségedet legyőzted? Én határozottan azt látom, hogy eljött a halálod, hiszen a halál órájában az emberek elveszítik az eszüket, és elkezdenek félrebeszélni, minden értelem nélkül. Ó, te szerencsétlen nyomorult, ki a világ ura rajtam kívül? Ha van ilyen Úr, hol van?” Prahlád így szólt: „Ő jelen van mindenhol.” Hiranjakasipu ismételten megkérdezte: „Ha így van, miért nem látom Őt ebben az oszlopban?“ Prahlád így felelt: „Én látom Őt.” „Ó, szóval Ő itt van ebben az oszlopban? Azonnal le fogom vágni az arrogáns fejedet – jöjjön Hari, a védelmeződ, és mentsen meg Téged!”

A dühtől elvakulva a hatalmas Hiranjakasipu kiabált és üvöltött mialatt görbe kardját suhogtatva felpattant trónjáról és hevesen rávágott az oszlopra. Ezután egy fülsiketítő hang jött az oszlopból. Brahmá és valamennyi félisten azt gondolta, hogy az univerzum burka repedt szét, és attól féltek, hogy bolygóik összeomolhatnak. A démonok vezére, Hiranjakasipu, akitől rettegett minden démon és király, meg akarta ölni a saját fiát, Prahládot, azonban ez a rettenetes hang elijesztette tervétől. Még hosszadalmas keresés után sem tudott meg-bizonyosodni róla, hogy vajon honnan eredt.”[1]


[1]  Bhakti Vallabh Tírtha Mahárádzs A szent életű Prahlád c. könyvéből