Sharanagati

(Szvámí Tírtha, 2019.05.12-i szófiai reggeli tanításából)

Általában az élet során folyamatokban gondolkodunk, ami azt jelenti, hogy az egyik pontból próbálunk eljutni egy másikba. Beszélgetésünket a kalitkával kezdtük, amelynek az ajtaját igyekszünk kitárni, miközben fel kell ismernünk magát a madarat is, akit segítenünk kell kiszabadulni ebből a kalitkából. S nem csupán szabadon engedni, hanem segíteni a saját szárnyaival szárnyalni.

Ehhez meg kell vizsgálnunk a vallások általános működését, illetve meg kell értenünk a különbséget az általános vallásgyakorlat és a lelki folyamat között. Ismét el kell indulnunk valahonnan, és eljutni egy másik állomásra. Először is nagyon elemi dolgokat kell megtanulnunk, például azt, hogy hogyan éljünk helyesen. S mint tudjátok egy igencsak fordított világban élünk, mind a kultúra, mind a társadalmi dolgokat illetően, néha megszokásból és épp fordítva cselekszünk, mint ahogy kellene. Például vannak, akik hajnalban fekszenek le. Mi épp a dzsapa-sétánkra indulunk, miközben látjuk, hogy valaki hazafelé tart, hogy lepihenjen. Máskor, jó esetben, reggel megfürdünk, majd fogat mosunk, amit épp fordítva kellene csinálni, először fogat mosni, utána zuhanyozni.

Látjátok, először is ilyen alapvető oktatásra van szükségünk, nem csak a magasröptű filozófiát kell megtanulnunk, hanem a dolgok helyes sorrendiségét is. S miért kell reggel megtisztítani a testünket? Azért, hogy ezzel felkészüljünk a lelki gyakorlatokra, mivel ha szennyezett a testünk, akkor mit várjunk az elménktől? Tehát megvan a dolgok természetes sorrendje. 

 Különböző életkorokban, különböző tulajdonságokat kell elsajátítanunk. Mitől olyan elbűvölő egy csecsemő? Például attól, hogy kakil és pisil, és ezt látva a szülők nagyon boldogok lesznek: „Testileg minden rendben van, egészséges!” Milyen megnyugtató ez! De ha 20 évesen, ez az egyetlen dolog, amivel másokat boldoggá tudtok tenni, akkor a szüleitek ettől nem lesznek nagyon azok. 

Tehát a fiatalság szépségei határtalanok. Vegyük például a szenvedélyt. Ha egy fiatalember nem szenvedélyes, akkor mi értelme lenne annak az életkornak? Viszont, ha egy idős ember tele van szenvedéllyel, az már nem annyira szimpatikus. Akkor miben is rejlik az idős kor szépsége? Nem a ráncokban, és nem a botban, amire támaszkodnak. Mi az idős kor szépsége?

Bhagavat-praszád: A bölcsesség.

Szvámí Tírtha: Így van! Ha erre nem sikerül majd szert tennünk, akkor nem sok szépség rejlik az idős korban. 

Tehát valamennyi életkorban, illetve minden cselekedetünkben be kell tartanunk a helyes sorrendet. Ezért az elemi oktatáson – mikor kell fogat mosni – túl, el kell jutnunk egy erkölcsös élethez. A legtöbb esetben a vallások, a lelki közösségek (jógások, s más csoportok), igyekeznek az embereket az erkölcsi normákra oktatni. Például próbálnak segíteni abban, hogy tagjaik egy jó, szattvikus életet éljenek. De ez olyan, mint megszelídíteni egy vadállatot, s valójában ez nem a végső célja egyik vallásos folyamatnak sem – hogy erkölcsi normákra neveljen. Mivel, lehetünk erkölcsösek anélkül is, hogy bármiféle vallási alapelvet követnénk. Úgyhogy ne álljunk meg itt! Mert ha megállunk ezeknél a relatív elveknél, akkor konfliktusba kerülhetünk. De akkor mi a végső célja a vallásos folyamatoknak? Az, hogy abszolút szintre, lelki szintre kerüljünk, s ez a parama-dharma, ami túl van ezeken az elemi szabályokon, sorrendiségen, erkölcsi normákon, illetve túl van az intellektuális szinten is. 

A nagy lépés nem az hogy egy egyszerű emberből hívő emberré váljunk, hanem az, hogy egy vallásos, szádhana gyakorlóból lelki, megvalósított személlyé váljunk. Ezt jelenti a nagy ugrás. Az iskola feladata az, hogy tanulatlanból művelt emberré váljunk; a vallás feladata az, hogy művelt emberből vallásos emberré váljunk; a lelki folyamat feladata az, hogy vallásos emberből lelki emberré váljunk. Az pedig hogy lelki emberből megvalósítottá váljunk, az a realizáció feladata. Ez az az út, amit be kell járnunk: az első lépéstől el kell jutnunk a megvalósítás magasabb szintjére. 

Nos, a fogmosásról nem szeretnék többet beszélni, nem bánom, csináljátok úgy, ahogy  tudjátok. Már sokszor beszéltünk az erkölcsi normákról, hogy váljatok jobb emberré, éljetek szattvikusan stb. De ne álljatok meg ennél! Ez még nem az út vége! 

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2019.05.11-i szófiai esti tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Viszonylag kevés időnk van itt a Földön, melyet érdemes lenne jól kihasználnunk. Életünk legalább egyharmadát alvással, nagyobb részét munkával, és szintén jelentős részét internetezéssel töltjük. Alapvetően ez mind elpazarolt idő. Létezik egy hozzávetőleges becslés, arról, hogy mennyi időt töltünk a különböző tevékenységekkel. Egy élet során, ami mondjuk nyolcvan esztendő, mit gondoltok, mennyi időt szentelünk a tanulásnak?
Prémpraszád: A fél életünket.
Szvámí Tírtha: Á, dehogy … néhány hónapot. Általánosságban véve, mit gondoltok, mennyi időt töltünk olvasással? Azt mondják, hogy egy egész élet alatt összesen 8 órát. S mennyi időt töltünk a kulcsok keresésével? Ugye ismerős az érzés? Három hónapot. S ebben a listában egyáltalán nem esik szó az imádkozásról, vagy a meditációról, a lelki gyakorlatokról, mivel ez annyira elenyésző idő, hogy már említésre sem méltó.
Tehát, kedves testvéreim, kérlek ne pazaroljátok a drága életeteket a kulcsaitok keresésével! Van nemesebb célja is az itt töltött időnknek! De ti már elkezdtétek ezt kiegyensúlyozni azzal, hogy itt ültök és hallgatjátok a tanításokat. Ez is az egyik módja annak, hogy okosan használjuk ki azt, amíg itt vagyunk. Szenteljünk több időt az örök lényegünkre, ne pazaroljunk annyi időt az ideiglenes, múló dolgokra! Azzal, hogy ideszülettünk, a három guna, a három kötőerő befolyása alá kerültünk. Mint tudjátok, az egyik a tama-guna – ez úgymond az anyag, életünk legsűrűbb, legmasszívabb, leganyagibb része, mint a sötétség, a tudatlanság. A második a radzsasz, a szenvedély, aktivitás, energia. S a harmadik a szattva-guna, a világosság, a tudás, életünk ragyogó, fénylő, jobbik része.
Tehát, ha az embert két nagy részre osztjuk, akkor az egyik a testi létünk, a másik pedig a gondolkozó, tudatos részünk. A kérdés az, hogy mekkora rész jut a tudatunkban a tamasznak, a tudatlanságnak? Csekély. Ezzel szemben a testben a tamasz igen nagy arányban van jelen. A tamasz mégis hasznos, mivel megóv bennünket attól, hogy mindent egyszerre érzékeljünk, hiszen azt nem bírnánk elviselni. Tehát ez kissé megossza a tapasztalni valók sokaságát, sok kis élményre adva lehetőséget. Máskülönben egy dózisban, egy pillanat alatt kapnánk az egész életre szóló benyomásokat, ami elemésztene, elpusztítana bennünket. Aztán nézzük meg, hogy milyen arányban van jelen a testünkben a radzsasz? Igen, ott is jelen van. S mekkora hányadban van jelen a tudatunkban? Körülbelül ugyanannyira, mint a testünkben. E kettő közül némelyik kevésbé hat ránk, míg a másik nagyobb mértékben. S mi a helyzet a szattvával, mekkora mértékben van jelen a szattva a testünkben? Minimálisan. S mekkora esélyünk van arra, hogy a  tudatunkban is jelen legyen a szattva? Hatalmas! Óriási! A szattvának a tudatunkban való jelenléte adja azt a lehetőséget, hogy lelkileg emelkedhessünk, fejlődhessünk. Éppen ezért a szattva tulajdonságai, a boldogság, a tudás, a megvilágosodás, vagy legalábbis a megvilágosodás közelébe kerülés. Ezek kísérik a lelki gyakorlatainkat is, a tudatunkban jelen levő szattvának köszönhetően.
Látjátok ez egyensúly, arány kérdése.  Ugyanez vonatkozik az életünkre is, az is arányok kérdése, hogy mennyi időt szánunk belőle a másodlagos, mulandó dolgokra, és mennyit a lelki gyakorlatainkra, az örök énünkre? Ahogy körbenézek  azt látom, hogy egy jókora részét már elvesztegettétek. Viszont mostantól, kérlek legyetek körültekintőbbek!
Létezik egy titkos mantra, mellyel megváltoztathatjuk, helyrehozhatjuk az idővel való helyes gazdálkodásunk arányát. Szeretnétek, hogy elmondjam ezt a titkos mantrát? Ez úgy hangzik, hogy ‘Drága Uram, mától a Tiéd vagyok!’ S akkor mostantól, ti dönthettek arról, hogy mit helyeztek a figyelmetek középpontjába, milyen fontossági arányt állítotok fel. S nem számít, hogy mennyi időt vesztegettünk már el, mert a Csaitanja-csaritámrtában az áll, hogy „Ha csak egy pillanatot is töltünk egy tiszta bhakta társaságában, az kárpótolja a számtalan elpazarolt életet, amit eddig éltünk”[1]. Tehát ragadjuk meg a lehetőséget, és éljünk megfelelő életet.
Nekem nem adatott meg az, hogy hosszú időt töltsek a mesteremmel. Nem számoltam ki sohasem, de ha összeadnám úgyhiszem mindössze néhány hónapot tenne ki az az idő, amit fizikálisan vele lehettem. Azt viszont elmondhatom, hogy eléggé intenzív volt ahhoz, hogy meghatározza az életemet, és segítsen elköteleződnöm a fényes, lelki oldal felé. Egy pillanat is elég ehhez. S ez az intenzív lelki társulás könnyen kárpótol bennünket azért a hosszabb periódusért, amit sajnos elvesztegettünk.
Tehát vegyétek el azt, ami nektek jár, használjátok ki jól az időtöket! A shásztrákban, a szentírásokban az áll, hogy a nektár szülöttei vagyunk, a lelki világhoz tartozunk, a halhatatlanság nektárja a mi jussunk. Ezt keressétek! Ne elégedjetek meg kevesebbel. Ez életünk legjobb felhasználása. S az, hogy egy szent emelkedett társulásban lehet részünk, segít bennünket abban, hogy megélhessük ezeket a szent pillanatokat. Ezért szeretném kifejezni hálámat mindannyiótoknak nemcsak azért, hogy segítetek kinyitni a kalitka ajtaját – mivel a lélek olyan, mint egy kalitkába zárt madár, – hanem ezekért a pillanatokért, a mantra-meditációért is, mely segít ennek a lélekmadárnak valóban szárnyalni. Hiszen az örökkévalóság… Nem számít, hogy mennyi időt töltöttünk együtt, hiszen az sohasem fogja az örökkévalóság érzetét adni, mert az egy teljesen más dimenzió.

1.  Csaitanja-csaritamrta, Madhja, 22.54

(Szvámí Tírtha, 2019.05.11-i szófiai esti tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Ha egyszer már megszülettünk és elkezdtük ezt a vándorutat, annyi bizonyos, hogy egyszer majd be is fogjuk ezt fejezni. Azt mondják, hogy a születésünk pillanatában a homlokunkra van vésve az éveink száma és a hitvallásunk. A születés pillanatában eldöntetik, hogy milyen hosszan fogunk élni, mennyi szenvedést kell elviselnünk, illetve mennyi boldogságban lesz majd részünk. S ha minden a homlokunkra van írva, akkor a sorsunk sem a szépségiparon múlik. Tehát még ha el is látogatunk egy szépségszalonba, akkor sem nagyon fog változni mindaz, ami már eleve elrendeltetett. Mindenesetre az biztos, hogy a problémáktól meg akarunk szabadulni, illetve egyre inkább boldogok akarunk lenni, és hosszú életet akarunk élni. Mindenki hosszan akar élni, de azért el is szeretné kerülni az öregkort. Ez egyáltalán nem valószerű! Ha hosszú életet szeretnénk élni, akkor az annak eléréséhez vezető folyamatot hívják öregedésnek. Hogyan lehetne elérni az egyiket a másik nélkül? Az lehetetlen! Jobban tesszük, ha jó viszonyba kerülünk, mind az idővel, mind pedig az öregkorral.
Ahogy már említettem nektek, körülbelül 100 esztendő adatik egy életre. Gondolkoztatok már azon, hogy ti hány évet adnátok magatoknak?
Gíta-Góvinda: 108.
Szvámí Tírtha: Az szép! Próbáljatok egy kis időt szánni magatokra, hogy megtervezzétek az életeteket. Kell, hogy legyen tervetek erre az életre! S általában a különböző életszakaszok szépen következnek egymás után. Először az újszülött, majd a kisgyermekkor, s ezt követően fiatalok, felelős felnőttek, majd idősebbek, egyre korosabbak, s aztán ismét gyermekek leszünk. Viszont minden életkorban igyekeznünk kell annak megfelelően élni. Bár jellemző, hogy amíg fiatalok vagyunk, addig idősebbnek szeretnénk látszani, viszont amikor pedig idősebbé válunk, akkor pedig fiatalabbnak akarunk látszani.
De hogyha ez az életünk 100 esztendeig tart, akkor nézzük meg, hogy mit is kellene csinálnunk, mit kellene tanulnunk, mit kellene véghez vinnünk, az adott életkorban.
Egyszer, mester és tanítvány beszélgettek[1]. A növendék feltette kérdéseit, melyek időre, térre, istenre, emberre, hitre, vezeklésre, s más egyéb fontos témákra vonatkoztak. S mivel a tanítványnak ezek a kérdései meglehetősen elmélyültek voltak, ezért a mester is igyekezett mélyreható válaszokat adni. Majd eljutottak az idő megtárgyalásához, melyet nézzünk meg mi is együtt.
Idővel minden változik, de az is igaz, hogy bizonyos dolgok változatlanok maradnak. A testünk gyermekből felnőtté változik, viszont az érzéseink, az önazonosságunk az nem lesz más. Tehát így szólt a mester a tanítványhoz. „Rendben minden változik, de te ugyanaz maradsz.”
Mindenesetre ezekben a különböző életkorokban különböző életfeladataink vannak. Legyen az, hogy én mondom az életkort, ti pedig azt, hogy mit kell abban az életkorban megtanulni, véghezvinni.
Tehát ebben az örökké változó folyamatban, azért vannak bizonyos állandó elemek. Azok vagyunk, akik voltunk, és azok is maradunk. Tehát mi az amit egyesztendősen meg kell tanulnunk az életben?
Hozzászólás: Járni.
Szvámí Tírtha: Igen, járni. S amikor tíz esztendőssé válunk, akkor mi az amit el kell kezdenünk megtanulni…?
Válasz: Olvasni.
Szvámí Tírtha: Elkezdünk megtanulni gondolkodni, tudatunkra ébredni. S amikor húszévessé válunk, akkor mit kell elkezdünk megtanulni..? Önálló lábra állni, függetlenedni. Harmincévesen..?
Válasz: Felelősségteljesnek lenni.
Szvámí Tírtha: Helyes! Harmincévesen szembe kell néznünk önmagunkkal, családot alapítani, ez jelenti a szembenézést önmagunkkal. Negyvenévesen mi az, amit el kell kezdenünk megtanulni?
Válasz: Elválni.
Szvámí Tírtha: Nem, ez nem megengedett!
Hozzászólás: A társadalom hasznára válni.
Szvámí Tírtha: Pontosan, ez az az időszak, amikor meg kell tanulnunk, hogyan legyünk igazán hasznosak mások számára, hogyan szolgáljuk mások legfőbb javát. Ötvenévesen?
Hozzászólás: Az időnk felén már túl vagyunk.
Szvámí Tírtha: Igen, akkor szembesülnünk kell azzal, hogy csökkentsük a külvilág felé való aktivitásunkat. Hatvanévesen?
Válasz: Bölcsnek lenni.
Szvámí Tírtha: Igen, bölcsé válni. Hetvenévesen, mi az, amit meg kell tanulnunk?
Válasz: Azt, hogy senki sem tartozik neked semmivel.
Szvámí Tírtha: Igen, azt hiszem ezt is fontos megtanulni, de itt az áll, hogy mély hitre kell, hogy jussunk. Mi történik nyolcvanévesen? Prémpraszád?
Prémpraszád: Ismét végiggondoljuk mindazt, ami addig az életünkben történt.
Szvámí Tírtha: Igen, amikor nyolcvanévessé válunk, meg kell tanulnunk teljesen stabillá válni. Kilencvenévesen? Meg kell tanulnunk szembenézni a halállal. És mit kell megtanulnunk, amikor száz évessé válunk?
Hozzászólás: Meghalni.
Szvámí Tírtha: Igen, békésen és elégedetten eltávozni.
Gíta-Góvinda: Mi van akkor, ha még a hetven évet se éljük meg?
Szvámí Tírtha: Az pech, mert azt mondják, ha 10 éves korunkra nem tanulunk meg tiszták lenni, ha 20 éves korunkra nem szépülünk meg, ha 30 éves korunkra nem leszünk erősek, ha 40 éves korunkra nem leszünk elszántak, ha 50 éves korunkra nem leszünk gazdagok, ha 60 éves korunkra nem válunk bölccsé, és ha 70 éves korunkra nem leszünk szentek, akkor már később se leszünk azok.
Látjátok kedveseim, viszonylag kevés időnk van. Tehát próbáljátok meg az életkorotoknak megfelelő legfőbb dolgot elérni. Azt hiszem, ennyi most elég is lesz az elmélkedéshez, a gondolkodáshoz, ezeknek a megemésztéséhez.

(folytatása következik)

1.  Hanszakunda-upanisad

(Szvámí Tírtha, 2019.05.11-i szófiai esti tanításából)

Nagy megtiszteltetés számomra, hogy itt lehetek veletek, mert amikor hozzátok látogatok olyan, mintha a második otthonomba jönnék. Ma az időről szeretnék egy kicsit beszélni, ami egy nagyon fontos dolog. Míg mi azt gondoljuk, hogy az idő múlik, addig  az idő nevetve pedig azt,  hogy ‘múlnak az emberek’. Melyikünk az erőteljesebb, mi vagy az idő? Általában az idő erősebb az embernél, de van esélyünk legyőzni az idő korlátait – ha ismerjük a titkot. S mint tudjuk, mindannyian szeretjük a titkokat. Egyszer szerveztünk egy előadássorozatot, amelynek  a címe az volt, hogy „Titkos tanítások”. Kétszer annyian jöttek el, mint általában, mert mindenki a titkokat keresi.
Tehát mi is az idő titka, hogyan álljunk hozzá az életszakaszainkhoz? Ez nem egy könnyű kérdés. Viszont, ha az ősi kinyilatkoztatott szentírásokhoz folyamodunk, akkor nagyon fontos és elmélyült információkat kapunk erről.
Kezdjük néhány elméleti gondolattal az időre vonatkozólag. A Bhagavad-gítában az áll, hogy az idő egy isteni energia. Bizonyos értelemben azt mondhatjuk, hogy az maga Isten egy nagyon különleges formában, energiában. Krisna azt mondja a Gítában, „Idő vagyok, világok pusztítója.”[1] Ez egy meglehetősen ijesztő oldala az időnek, hogy mindennek véget vet, de ezért láthatjuk azt, hogy az idő az korlátozott. Általában mi így érzékeljük az időt. Igyekszünk lépést tartani a múlásával, de általában annyira elfoglaltak vagyunk, hogy semmire sincs időnk. S azt mondják, hogy az idő egyre gyorsabban telik. Nem tudom ti ezt hogy tapasztaljátok, de egyszer egy tanítvány azt mondta a mesterének, „Ó, tudjuk nagyon jól, hogy napi 28 órát miértünk dolgozol!” Mire a mester így felelt „Most már értem miért vagyok annyira fáradt, napi 28 órát a 24-ből értetek vagyok, ez nagyon kimerítő!” Tehát az idő, mint korlát, létezik. Ez az időnek, mint isteni energiának az egyik jellemzője. S általában ez egy igencsak rémisztő oldala.
A Gítában található egy másik utalás is az időre vonatkozólag, „Én a kimeríthetetlen időként is létezem.”[2]. Mennyire másféle megközelítés. Amikor az idő nem elrabol, elvesz az életünkből, hanem az egy olyan dimenzió, ami teret ad az életünknek, ahol kifejezhetjük önmagunkat, és megtapasztalhatjuk az életet. S úgy érzem, nekünk, mint lelki gyakorlóknak, így kell hozzáállnunk az időhöz, mint egy lehetőséghez, nem pedig úgy, mint olyasvalamihez, amit elveszíthetünk.
Tehát annak, aki testi tudatban él, annak fenyegető elmúlás, egy korlát, viszont, aki a lelki mivolta örökkévalóságában él, annak egy végtelen pályát nyit meg. Természetesen, általában úgy érzékeljük az életet, hogy tele van szenvedéssel, s azt gondolhatnánk, hogy „Már, ez a véges élet is annyira fájdalmas, hogy nincs szükségem az örök életre. Ha az is ugyanilyen, akkor nem kell nekem.” Szóval vigyázzunk, hogy ne a mát vetítsük ki az örökkévalóságra.
Tehát az idő az egy isteni energia, mellyel gondosan kell bánnunk, jól kell tudnunk felhasználni. Azt mondják, hogy ebben a világkorszakban körülbelül száz esztendő adatott egy életre. Általában nem élünk ennyi ideig, de ez egy olyan időtartam, amelyet azért elérhetünk – száz év. Mindenesetre, nem az a kérdés, hogy mennyi ideig élünk, hanem az, hogy milyen minőségű az az élet. Élhetünk egy hosszú és értelmetlen életet, vagy pedig egy rövid, intenzív és értelmes életet, amit lelkileg sikerre vittünk. Tehát egy lelki gyakorló ismertetőjele az, hogy megfelelően gazdálkodik az idejével. Általában sajnos nem tudjuk megváltoztatni az idő folyását, bár azt mondják, hogy szert tehetünk olyan képességre, mellyel meg lehet állítani azt. Úgy hiszem, hogy ezt különösebb misztikus erő nélkül is megtapasztalhatjuk, például amikor egy kórházban műtétre várunk, s úgy érezzük, hogy szinte megállt az idő. Tehát ez az időérzékelés egy nagyon szubjektív dolog. Máskor pedig, mint például ilyen alkalmakkor, mint az ilyen, az egész este csupán két percnek tűnik. Tehát ez az időérzékelés egy nagyon fontos dolog, de semmiesetre sem szabad elpazarolnunk azt.
Egyszer előadást kellett tartanom az időről, és általában igyekszem pontosan érkezni, főleg ha én vagyok az előadó, de ez alkalommal rájöttem, hogy fél órát késni fogok. A résztvevők nagyon udvariasak voltak, és türelmesen vártak. Majd odaérve, megragadtam az alkalmat, hogy megdicsérjem őket, és azt mondtam: „Látják, ma demonstráltam, mi is az idő.”
Viszont nem szeretném rabolni az időtöket, mert ti egy lelki élményért jöttetek ide. Ez csupán néhány bevezető gondolat volt, mellyel elindíthatjuk az időről, az idő érzékeléséről szóló beszélgetésünket. Mint ahogy említettem, van egy titok, mellyel legyőzhető az idő korlátja. Ha csatlakozunk az isteni áramlathoz, a szent mantrák és himnuszok zengésével, akkor ez egy másfajta időérzékelést fog adni a számunkra, bepillanthatunk az örökkévalóságba. Tehát ahelyett, hogy túl sokat beszélnénk az időről, inkább ugorjunk egy nagyot és a mantrazengésen keresztül tapasztaljuk meg az örökkévalóság teljességét.

(folytatása következik)

1.  Bhagavad-gítá, 11.32.
2.  Bhagavad-gítá, 10.33.

(Szvámí Tírtha, 2019.05.11-i szófiai reggeli tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Gíta-góvinda kérdése: A Bhágavatam ötödik énekében található az a vers, hogy „Aki nem tudja felszabadítani a gondjaira bízott élőlényeket, akik az ismétlődő születés és halál útját járják, az soha ne legyen tanítómester, apa, férj, anya vagy imádandó félisten.”[1] Időnként, bizonyos élethelyzetekben, fordulhatunk a lelki tanítómesterünkhöz útmutatásért, de miként vegyük a bátorságot ahhoz, hogy egyáltalán megkérdezzük?
Szvámí Tírtha: Csak kérdezzetek!
Gíta-góvinda: Rendben, de még abban sem vagyok biztos, hogy magamról tudok gondoskodni. Hogyan gondoskodhatnék másokról?
Szvámí Tírtha: Akkor ne vállaj olyan szerepet! Ne legyél guru!
Gíta-góvinda: „Apa, anya, tanító vagy félisten”.
Szvámí Tírtha: Rendben, ne legyél félisten. Na látom, most már belejöttél a kérdezésbe. Viszont egyfelől mégsem értek ezzel egyet, mivel amíg azt gondoljuk, hogy ‘Én szülök, én csinálom ezt, én érem el azt… ’ Rendben, nem kérdőjelezem meg a Bhágavatamot, de tudjátok, képesek vagyunk félreérteni dolgokat. Már említettük, hogy a téves berögződéseink sokáig velünk maradnak. Például Gurudév nagyon érzékeny volt a helyes szóhasználatra. Mint amikor valaki úgy kezdte a mondandóját, hogy „Nos, amióta bhakta lettem…”, ilyenkor azonnal közbevágott: „Micsoda? Te azt hiszed, hogy már bhakta lettél?” Tehát, nagyon kihegyezet volt arra, ha így beszéltünk. Ne gondoljátok, hogy nem! Egy másik ilyen példa: „Két embert sikerült bhaktává tennem a legutóbbi prédikációs utamon.” Azonnal lecsapott az ilyenekre. Miért? Mert nem mi teszünk valakit bhaktává. A bhakta már ott van, várva a lehetőséget, de nem mi teszünk valakit bhaktává. Tehát hasonlóan, mi nem vagyunk képesek felszabadítani másokat, még magunkat sem. Azonban szerencsére vannak megmentőink, elöljáróink, akik segíteni fognak nekünk a felszabadulás elérésében.
Ugyanígy, ha valóban odaszenteltük az életünket… Ha kimondtuk már azt, hogy: „Drága Uram, mától a Tiéd vagyok!” és Ő ezután elkezd bizonyos élethelyzetekbe, szerepekbe rakni bennünket, akkor mondhatjuk ilyet? „Nem, nem, nem, a shásztrák szerint én ezt nem tehetem meg!” Majd különböző filozófiai idézetekkel próbáljuk meggyőzni Krisnát, hogy tévedett.
Például, ha fel kell vennünk a király szerepét, annak ellenére, hogy teljesen alkalmatlannak érezzük magunkat, akkor is, muszáj hogy azok legyünk. Ha ezt a szolgálatot várja el tőlünk az isteni gondviselés, akkor meg kell tennünk. Ha elmenekülünk ez elől, akkor az hamis ego, aki azt mondatja velünk, hogy „Én vagyok a legjelentéktelenebb.” Viszont, ha egyszerűen csak annyit mondunk „Igen, vállalom ezt a feladatot. Azt akarod, hogy király legyek, vállalom.” – ez a meghódolás. ‘Bármit akarsz, megteszem. Táncoltass, táncoltass, táncoltass, ahogy akarod.’ Kezdő szinten, úgy szeretnénk táncolni, ahogy mi akarjuk, olyan kegyre vágyunk, amilyen a megértésünk.
Baladév: Illetve amilyenek a szükségleteink.
Szvámí Tírtha: Tehát mi a siker kulcsa? Egy meghódolt bhakta és egy mindenható Isten, és akkor a siker garantált.

1.  Bhágavata-purána, 5.5.18.

(Szvámí Tírtha, 2019.05.11-i szófiai reggeli tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Hari-lílá kérdése: A tegnapi előadásodban azokról a negatív, és úgymond pozitív tulajdonságokról beszéltél, tusti, amelyek akadályozzák a lelki élet gyakorlását. Ezek közül az ötödik volt az, hogy túlságosan szeretjük önmagunkat, amelyet leginkább a ‘new age’ irányzatok képviselői hangsúlyoznak. Ugyanakkor, arról is beszéltél, hogy legelesettebbnek se tekintsük magunkat, mivel semmiben nem vagyunk ‘a legek’, ez is csak hamis ego. Akkor hogyan tekintsünk önmagunkra, milyen tudatossággal? Feltételezem, hogy magunkat is szeretnünk kell, csak épp nem hamis módon. Hogyan tudjuk felismerni az igazi szeretetet, és megkülönböztetni a hamistól?
Szvámí Tírtha: Ha figyelmen kívül hagyjuk a lelki perspektívát, az hamis szeretet. Klasszikus filozófiai értelemben a bűn, a helytelen szeretet. Ha helytelenül alkalmazzuk az  önbizalmat, vagy az önmagunk felé irányuló szeretetet, akkor valójában nem vesszük figyelembe az örök lelki érdekünket. S ezt tekintjük bűnnek, súlyos hibának.
Hari-lílá: Tehát, amikor a lelki gyakorlataink csak anyagi célokat szolgálnak? De mivel vannak anyagi célokat szolgáló feladataink is, ezért lennie kell valami egyensúlynak közöttük?
Szvámí Tírtha: Természetesen, főként azoknak a lelki gyakorlóknak, akik aktív tagjai a társadalomnak, mint például a grhaszthák. Nekik meg kell találniuk az egyensúlyt a hétköznapi anyagi tevékenységek és a lelki céljaik elérése között. Csak képzeljétek el, ha a vaisják (gazdasági tevékenységet folytató legnépesebb társadalmi osztály) csak meditálnának, akkor mindenki éhen halna, mert senki sem dolgozna, senki sem készítene csapátikat. Viszont, ha a szannjászík kezdenének pénzt keresni, az se lenne jó, mert nekik koldusoknak kellene lenniük. Tehát mindenkinek a saját dolgát kell szépen végeznie, így vinni előre a dolgokat, és akkor a társadalom valamennyi tagja el fogja érni a lelki célját. Ezért azoknak, akik aktív szerepet vállalnak a társadalomban, mint például a középkorú, felelős beosztású emberek, így az ő lelki aktivitásuk különböző, mint egy fiatal diáké vagy egy aszkétáé. Viszont az ő lelki gyakorlatukkal ugyanazt az eredményt érik el.
Hari-lílá: Mert ilyen a szolgálat természete.
Szvámí Tírtha: Pontosan! Az ő munkájuk is Istennek van szentelve. Az Ő dolgait segítik, Őt szolgálják, az Ő sikeréért dolgoznak. Tehát minden csak tudat kérdése.
De kissé elkanyarodtunk az eredeti kérdéstől, hogy milyen lelki tudatossággal tekintsünk önmagunkra. A tradíciónk szintén említi az önbizalmat, illetve az ön szeretetet: dzsívé-dojá tehát, hogy legyünk könyörületesek minden élőlénnyel, beleértve önmagunkat is. Viszont mi, ezalatt a kegyes hozzáállás alatt elsősorban a lelki megvalósításunkra való fókuszálást értjük. Mert ha elszalasztunk valamit az anyagi gyarapodás iránti célokból, az nem nagy veszteség. Azt mondják, ha elveszíted a vagyonod, akkor nem vesztettél semmit; ha elveszted az egészséged, akkor már valóban elvesztettél valamit; de ha ha elveszíted az erkölcsösségedet, akkor mindent elvesztettél. Hasonlóan, ha elveszítjük a lelki céljainkat, azzal mindent elvesztettünk, az ennek az életnek a teljes kudarca.
Ahogy az erőszakmentességgel kapcsolatban említettem, nagyon óvatosnak, okosnak kell lennünk, ugyanígy az önbizalommal, önszeretetettel kapcsolatban is. Szeressétek magatokat lelki értelemben, mivel általában a testünket, a mentális képességeinket szeretjük, s elfeledkezünk a lélekről. Tehát koncentráljunk a lelki személyiségünkre, mert minden mást el fogunk veszíteni. Amikor elmegyünk innen, mindent el fogunk veszíteni az összes felfogásunkat a világ dolgait illetően, mindazt, amit ebben az életben összegyűjtöttünk, kivéve néhány dolgot. Mégis minden figyelmünket a mulandó dolgokra fordítjuk, és az örökkévaló dolgokra gyakorlatilag egyáltalán nem figyelünk. Tehát egy értelmes ember, az örök lelki érdekét is szem előtt tartja. S ez a lényege az önmagunkhoz való viszonyulásnak, bármit is hoz számunkra az élet, kérdezzük meg, vajon ez segít-e engem a lelki életben, vagy sem? Ha igen, akkor csináljuk, ha nem, akkor pedig jobb tartózkodni tőle.
Rendben, de akkor felmerül bennetek a kérdés, hogy ‘Mi a helyzet a munkával vagy az üzleti vállalkozással? Vajon az segíti a lelki fejlődésemet vagy sem?’ Például, ha kudarcot vallunk az üzleti életben, az sokat segíthet, mert rájövünk, hogyan ne ragaszkodjunk hozzá. Ha pedig nem bukunk el, az is hasznos lehet, mert akkor tudunk csapátit vinni a templomba. Tehát akár sikeresek vagytok, akár nem, mindenképp segítheti a lelki fejlődéseteket, jobban ráláthattok arra hogyan is történnek a dolgok.
Még akkor is, ha ez csak tükröződése az eredeti valóságnak, mert hogyan tudjuk teljesen lelkivé tenni a vállalkozásunk sikerét vagy bukását? Úgy, hogy az eredményét teljesen Krisnára bízzuk, felajánljuk Neki. ‘Ó, Uram, ma csak a sikertelenségemet tudom felajánlani Neked’. Aztán legközelebb meg, ‘Ez a mai siker Téged illet! Akár megadod, amire vágyok, akár nem én elégedett vagyok! Feltétel nélküli örök szolgád vagyok’. Amikor Bhaktisziddhánta Szaraszvati Mahárádzs környezetében minden fejlődésnek indult, több tucatnyi templomot és prédikáló központot nyitott, azt mondta: „Igen! Nekünk van a legjobb menedzserünk, Krisna.”
Illetve ahogy Maháprabhu beszélt magáról, „Én nem vagyok se bráhmana, se vipra, se súdra, se ez, se az nem vagyok. Én a szolgák, szolgáinak a szolgája vagyok.”[1] – ez a mi önazonosításunk. Ha ekként azonosítjuk magunkat, akkor egy nagyon tartalmas életünk lesz. Miért? Mert a király szolgája szintén a palotában lakik. Az egész világ az Ő birtoka.

(folytatása következik)

1.  Chaitanya Charitamrita, Madhya-Lila, 13.80

(Szvámí Tírtha, 2019.05.11-i szófiai reggeli tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Csakórí: Elvesztettem a málámat, melyet nagyon rossz jelnek vettem, mert amikor sértést követünk el, akkor annak az szokott az eredménye lenni, hogy elveszítjük a lelki gyakorlásnak a lehetőségét. Illetve ott van a ragaszkodásmentesség elve is, melyet szintén gyakorolnunk kell a lelki életben. Hallottam, hogy néha ezt is Krisna kegyének kell tekintenünk, hogy elveszi azokat a dolgokat, amikhez ragaszkodunk, s ezzel segít felülemelkedni a ragaszkodásainkon. Mindenesetre, a tradíciónkban egyedül Krisnához kell ragaszkodnunk.

Szvámí Tírtha: Van különbség Krsna és a málá között? 

Nos, nem mondanám, hogy elveszítjük a lehetőséget a lelki élet gyakorlásához, inkább egy jel, hogy szenteljünk több figyelmet arra, hiszen az esély sohasem vész el! Ahhoz nagyon sok negatív dolgot kell tenni, hogy elveszítsük az esélyt, előfordul, de nagyon ritka.

A ragaszkodás is létezik, viszont az anyagi értelemben vett ragaszkodással kell felhagynunk. A lelki dolgokhoz való ragaszkodást pedig erősítenünk kell! S a legjobb az, ha Rádhá-Góvinda lótuszvirág lábainak a szolgálatához ragaszkodunk. Tehát nem magát a ragaszkodást kell megváltoztatnunk, hanem a ragaszkodás célját. Eddig a mahá-májához ragaszkodtunk, mely elválaszt bennünket az isteni valóságtól, tehát most fel kell cserélnünk a fókuszt és a jóga-májához kell ragaszkodnunk, ami pedig összeköt minket az isteni valósággal. Megvalósított szinten pedig, Krisna, Guru és a szolgálat sohasem vész el!

Csakórí: Még azt szeretném kérdezni erre vonatkozólag, hogy helyes-e az, ha mondjuk a lelki ízekért vagy a bűneink bocsánatáért fohászkodunk, hiszen azt mondják, hogy kevesebb vágyunknak kellene lennie?  

Szvámí Tírtha: Nos, ahogy szeretnéd. Ha azért akarsz fohászkodni, hogy „Ó Uram, adj nekem lelki semlegességet, nem akarom, hogy bármilyen vágyam legyen Irántad, csak készakarva végzem itt a szádhanámat” – ha szeretnéd, így is fohászkodhatsz. Míg mások esetleg teljes eksztázisban táncolnak, mert néhány csepp nektárért imádkoztak, de ehelyett nektárözönnel árasztották el őket. Tehát mindenki azt kapja, amit megérdemel. 

S tudjátok a ragaszkodásmentesség olyan, mint a lelki élet általános iskolája, mert ha először tele is vagyunk anyagi ragaszkodásokkal, természetszerűleg el kell jutnunk az ezektől való mentességhez is, ami a lelki élet bevezető szintje. De a bhakti kicsit magasabb szintjét már rága-bhaktinak nevezik. A rága ragaszkodás, a bhakti jóga pedig az odaadó érzelmekhez való ragaszkodást jelenti. S ezzel kapcsolatban nagyon tanulságos Maháprabhu legfontosabb versében a Siksástakam című költeményében megírt útmutatása. Ebben a Szent Nevek zengésének jótéteményeiről, illetve az eksztázis különböző állapotairól ír, melyeket megtapasztalhatunk. Viszont legvégül azt mondja, hogy „Ó, Drága Uram, kívánságod szerint szeretettel magadhoz ölelhetsz engem, vagy akár el is tiporhatsz, bármit is teszel, Te mindig az én egyetlen Uram maradsz.” Tehát, Te bármit megtehetsz velem, amit csak akarsz. De én nem tehetem ezt meg, mert nekem szükségem van Rád. Te szabad vagy, de én nem vagyok. 

Tehát a mi természetünk is a ragaszkodás, csak lelki értelemben, lelki vágyakkal. Emlékezzetek például arra, amikor Krisna elkezdte magyarázni a gópíknak, hogy „Rendben, megértem, hogy találkozni akartok Velem, de tudjátok, hogy nem illő az éjszaka közepén az erdőben sétálgatni, ami egy igencsak veszélyes hely a számotokra. Azt javaslom inkább nektek, hogy például meditáljatok Rajtam otthon.” Erre a gópík rendkívül felháborodtak. „Micsoda? Holmi száraz meditáció? Mi nem akarunk meditálni, nekünk Te kellesz!” Ez vajon ragaszkodás? Persze, hogy az, ez ragaszkodás! Ők nem elégedtek meg egyszerű elméleti meditációval. Nem, Mi Téged akarunk! 

De be kell vallanom, hogy ez már a magasiskolája, úgymond posztgraduális része a lelki tanulmányoknak. Mivel igencsak nehéz megérteni, hogy miként és hogyan lehet helyénvaló, hogyan is zajlik ez. Mindenesetre meditálnunk kell ezen, hogy megértsük, hogyan történnek ezek. Mi csak elkezdjük a legelején, végül pedig célba érünk. 

Egyetértek azzal, hogy néha ragaszkodunk a lelki helyzetünkhöz, lelki megvalósításainkhoz. Tegyük fel, hogy egy világszerte jól ismert ácsárja vagy, hozzászoktál az emberek figyelméhez, s úgy érzed, hogy, ‘Ó, ez az én szolgálatom, bárhová is megyek dicsőítem a Szent Neveket, és mindenki boldog’. S nagyon könnyen ragaszkodni kezdtek a pozíciótokhoz. Ugye így van? Utasítod az embereket, hogy takarítsák a templomokat, de ti magatok ezt nem teszitek. Nagyon könnyű ragaszkodni ehhez a pozícióhoz, a presztízshez, és ahhoz a hírnévhez, ami a lelki élettel jár. De sohasem szabad elfelejtenünk az eredeti alázatos helyzetünket. S Krisna biztosan el fogja venni ezt a hamis presztízst, szeretett bhaktája érdekében. És úgy hiszem ez nagyon jó így! Krisna pedig azt mondja, hogy „Az Én hívem nem vész el soha!”

Tehát előfordulhatnak hamis ragaszkodások is, de máskülönben nagyon figyelmesnek kell lennünk, és megpróbálnunk elemezni önmagunkat. S amikor majd az élet és az isteni kegyelem elkezdi szétzúzni a hamis elképzeléseinket, akkor nagyon hálásnak kell lennünk. Emlékezzetek arra, amikor az egyik bhakta azt mondta Sríla Prabhupádnak, hogy „Prabhupád, én a legjelentéktelenebb szolgád vagyok.” Mire Prabhupád azt mondta, „Nem, te semmiben nem vagy a ‘legfőbb’”. Tehát ilyen az emberi természet – ‘Rendben, én jelentéktelen vagyok, de én a  legjelentéktelenebb akarok lenni.’ Ilyenek vagyunk. Nem akarunk átlagos emberek lenni, hanem a legátlagosabbak akarunk lenni. Valóban nagyon nehéz egy alázatos vaisnava tulajdonságait elsajátítanunk. Sokszor megpróbáljuk imitálni a formát, de a lényeg megragadása nélkül. Ezért kell gyakorolnunk a szádhanánkat, hogy egyre jobban el tudjunk mélyedni, el tudjuk sajátítani az igazi vaisnava tulajdonságokat. 

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2019.05.11-i szófiai reggeli tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Sjáma Tulaszí: A mantrázás tempójával kapcsolatban szeretnék kérdezni, mivel nekem ez nagyon lassan megy, és úgy gondolom, hogy talán amiatt lehet, hogy kevésbé tudok koncentrálni. A kérdésem az, hogy esetleg próbáljam eröltetni, hogy gyorsabban menjen? Tehát, hogyan csináljam, mitévő legyek?

Szvámí Tírtha: Ahogy említettem nektek, a beszéd legmegfelelőbb alkalmazása az, ha a Legfelsőbb dicsőítésére használjuk, és a legjobb dicsőítés az, ha a túlcsorduló érzelmektől már egyetlen szót sem tudunk szólni. Ne lepődjetek meg, némi időbe telik míg eljutunk odáig, hogy már képtelenek vagyunk megszólalni.

Hajdanán a bhakták kora reggel összegyűlve együtt mantráztak, közösen mondták el a köreiket, egy-másfél óra alatt. Viszont volt közöttük egyvalaki, akinek kétszer annyi időbe tellett, míg elmondta a köreit. Ez kissé megzavarta a többieket: „Ez hogy lehetséges? Ő ugyanolyan gyorsan mantrázik, mint mi, mégis kétszer annyi idő alatt mondja el a köreit.” Úgyhogy, kis idő múltán kérdezgetni kezdték „Prabhu, hogyhogy neked olyan hosszú időbe telik a dzsapázásod? Elmondanád a titkát?” Majd így felelt az illető, „Tudjátok elkezdem a dzsapalánc egyik végéről a mantrázást megvan odafele a 108 mantra, majd visszafelé is elmondom a 108 mantrát, így lesz meg az egy kör dzsapa.” Ó ez milyen szép! Tehát így történt, hogy míg a többiek egy kört dzsapáztak, addig az illető dupla annyit. 

Aztán volt egy másik bhakta, aki pedig nem gyorsan, hanem dallamosan énekelve mantrázott. Természetesen ez is hihetetlenül hosszú ideig tartott. Tehát ezért jobb, ha próbálunk egyfajta ízt meríteni a mantrázásunkból, és próbáljuk megtalálni a saját egyéni tempónkat, intenzitásunkat. Gondoljunk a náma-ácsárja képviselőjére Haridász Thákurra, aki a napi teljes mantrázásából egyharmadot elmében, egyharmadot halkan, és egyharmadot hangosan dzsapázott. Az első részt a saját belső békéjéért; a másodikat a megvilágosodásáért, felszabadulásáért; és a harmadik részt pedig a többi élőlény lelki üdvéért zengte. Tehát, ha szívünkbe zárjuk ezt az elvet, hogy – a saját lelki üdvünkért, jövőbeli helyzetünkért, illetve mások lelki üdvéért mantrázunk – úgy hiszem ez egy nagyon szép egyetemes kifejezésmódja a mantrázásunk lényegének. S gyakorlatilag minden lélegzetünkkel, minden szavunkkal, minden cselekedetünkkel a Legfelsőbbet kell dicsőítenünk. Tehát el kell jutnunk egy másik életminőségre. A lelki fejlődés nem mennyiségi kérdés! Be kell tudnunk engedni a szívünkbe ezt a magasabb tudatosságunkat, létezésünket, odaszentelődésünket. 

Eleinte, amikor mantrázunk igényeljük, hogy kapjunk visszacsatolásokat, jeleket, viszont minél emelkedettebb helyzetbe kerülünk annál kevésbé van szükségünk ezekre. S ha még magasabb szintre kerültök, akkor ha még ellentétes jeleket kaptok is, akkor is tovább fogtok haladni. Ezt hívják állhatatosságnak. 

Az odaadó szolgálatnak van egy égi vetülete is. Ahogy Sríla Bhakti Pramód Purí Gószvámí Mahárádzs mondja, egy bhaktának teljes meggyőződése kell legyen abban, hogy  odaadó szolgálata az egész világmindenség javát szolgálja. Tehát, a hit abban, hogy az egész világegyetem a mi odaadó szolgálatunktól függ. Mekkora felelősség! Nem egy nagy terhet akarok ezzel rátok rakni, hogy összeroppanjatok, hanem meg kell tudnunk érteni azt, hogy bármilyen csekély is a hozzájárulásunk, az az egész világmindenség javát szolgálja. Azt is mondják, hogy ha csak egyetlen ember éri is el a tiszta vegyítetlen odaadást, akkor az át fogja írni az egész univerzum történetét, tehát ez egy olyan különleges esemény, amely megváltoztatja a világ menetét. Szerintem ez gyönyörű. Micsoda meghívás! Van kedvetek ehhez? Esetleg más kérdés?

Krsna-prijá: Ugyancsak a mantrázással kapcsolatban szeretnék kérdezni. Eddig csak kétféle opciót ismertem, az egyik, hogy akarunk mantrázni, és nagyon akarunk mantrázni. A másik pedig, hogy nem akarunk mantrázni, és nem is tesszük. 

Szvámí Tírtha: Hol tanultad ezt a második verziót?! Meg vagyok döbbenve! 

Krsna-prijá: Most viszont egy harmadik verzió is megjelent, az hogy akarunk mantrázni, de mégsem tudunk.

Szvámí Tírtha: Az egyetlen harmadik lehetőség az, hogy nem akarunk, de mégis csináljuk. Ez az egyetlen harmadik lehetőség, illetve második.  

Krsna-prijá: Van olyan helyzet, amikor az elménkben mantrázunk, de a kéz mégsem mozdul. 

Szvámí Tírtha: Ó, ez a lelki eksztázis jele! Nagyon jó, csak így tovább! Nos, néha hivatalosan történik a mantrázásunk, máskor pedig igazán. Hivatalos alatt azt értem, hogy rutinból, mármint ‘Megfogadtam, tudom, hogy a saját érdekem, hogy csináljam, és ez így jó, tehát megteszem’. De csak képzeljétek el, hogy hirtelen vészhelyzetbe kerültök, akkor mi lesz az első reakciótok? „Ó Istenem, ó Drága Krisnám!” Ez az igazi mantrázás, nem hivatalosan rutinból, hanem igazán.

Ha ti lennétek Isten, azt hiszem nagyon elégedettek lennétek a hivatalos verzióval, De ha valaki nagyon őszintén és fájdalmasan zokog, akkor arra azonnal oda fogunk figyelni. Tehát gyakorolnunk kell ezt a valódi, intenzív mantrázást. Viszont megtanultuk azt is, hogy ha csak egyszer sikerül kimondani a Szent Nevet az elég a felszabaduláshoz. De akkor mit tegyünk? Ugorjuk át ezt a rutinszerű gyakorlás részt, mert hiszen elég egyszer kimondani? Vagy jobban tesszük, ha gyakorolunk, mert hisszük, hogy a gyakorlásból is elégedettség származik. 

Egyetértek azzal, hogy jobb, ha van vágyunk a mantrázásra, még akkor is, ha nincs lehetőségünk rá, mint fordítva, amikor minden esélyetek megvan a mantrázásra, de mégsem akarjátok megtenni. 

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2019.05.11-i szófiai reggeli tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Sjáma Tulaszí: Valahogy mostanában mantrázás közben nem nagyon érzem ugyanazt a lelki ízt, mint azelőtt, ezért édes lelki ízért fohászkodtam Maháprabhuhoz. Viszont aznap olvastam Avilai Szent Teréztől, „A belső várkastély” című könyvben, hogy „Miként is kérhetnénk Istentől édes lelki ízeket, ha közben tele vagyunk hibákkal és hiányosságokkal, ez sértés Vele szembe. Emiatt nagyon rosszul éreztem magam, bár ez meglehet, hogy nem a Szent Név édességére vonatkozott, hanem valami másféle édességre. 

Szvámí Tírtha: Úgy hiszem ez egy rendkívül fontos és mély téma. A gaudíja vaisnavizmus hivatalos álláspontja szerint, csak zengjük a Szent Neveket és azonnal a legfelsőbb extázist, nektári ízt fogjuk tapasztalni. Aztán belevágunk a matrázásba és mégsem jön, valahogy hiányzik ez a lelki íz, és akkor azt gondolhatjuk, hogy valami hiba csúszott Maháprabhu missziójába. Csakúgy, mint amikor a Dalai Láma előadást tartott egyszer Budapesten, és a több ezer ember közül valaki feltett egy kérdést az első sorból, hogy „Én már három hónapja gyakorlom ezt a buddhizmust, de valami mégsem stimmel ebben.” 

Látjátok, mi is ugyanilyenek vagyunk. ‘Hol van már az a lelki íz? Nekem azt mondták, hogy lelki ízt fogok tapasztalni.’ Sajnálom, az íz valóban ott van, csak mi nem vagyunk magunkat hozzá. Tehát erre alkalmassá kell válnunk. De ez egy rendkívül fontos téma, hogy miként végezzük a lelki gyakorlatainkat akkor, ha éppen azt érezzük, hogy lelki élet sivatagában járunk. Amikor száraznak és üresnek érezzük a dolgokat, nem pedig tele raszával. A rasza azt jelenti, hogy csordultig tele van folyékony nektárral. De előfordul, hogy száraznak, élettelennek érezzük a lelki gyakorlatunkat, s ezért kellő realizmussal kell, hogy rendelkezzünk. Bár tudjuk, hogy a lelki élet heti nyolc vasárnapból áll, azért néha a hétfő reggel is eljön. 

S mitévők legyünk ekkor? Amikor minden rendben van, könnyen mennek a dolgok, akkor nagyon könnyű jó bhaktának lenni. De, ha az első kihívásnál hátat fordítunk mindennek, akkor nagyon gyengék vagyunk. S el kell fogadnunk azt, hogy minél magasabbra jutunk, annál komolyabb kihívásokkal kell szembesülnünk. Tehát fel kell készülnünk erre és nagyon komolyan kell fohászkodnunk valami isteni segítségért, isteni közbenjárásért. Azt hiszem a legjobb fohász az, ha magunk vagyunk, zengjük a mantráinkat, és valahogy Maháprabhu elé kerülve azt az áldott pillanatot érezzük, amikor az örökkévalóság feltárja magát a számunkra és csak elmerülve lebegünk ebben a nagyon lelki hullámzásban. S ekkor azt mondjuk, hogy ‘Ó, Drága Uram, nem tudom hogy van ez, nem tudom mit szeretnél tőlem, de kérlek tarts meg engem ebben az lelki hangulatban. Soha nem akarom elhagyni a szolgálatodat!’ Tehát még a sivatagban is találunk némi  oázist.

Ezért ebben a vonatkozásban nem értek egyet Avilai Szent Terézzel. Bár ő a keresztény misztika egyik legelismertebb szakértője, és természetesen nem vonom kétségbe az ő emelkedett lelki helyzetét, de ahogy említetted, a mi hangulatunk egy kicsit más. Általában azok, akik Jézust követik, nagyon mélyen átérzik az Ő szenvedéseit. Ez egyfajta meditáció a számukra, hogy mennyire képesek átérezni Jézus szenvedéseit. Ez úgymond egyfajra rasza. S úgy hiszem nekünk embereknek ezt nagyon könnyű megértenünk, hiszen mindannyiunknak vannak tapasztalatai a szenvedést illetően. Lehet, hogy fizkálisan nem kerülünk fel a keresztre, de néha azt érezzük, hogy keresztrefeszítenek. Viszont a keresztrefeszítés után eljön a feltámadás is. Ne aggódjatok!

Tehát először a sivatagon kell átkelnünk, majd ott vár az oázis, de az még jobb, ha először van az oázis s aztán a sivatag. Mégis azt mondhatjuk, hogy az általánosságban vett miszticizmusnak megvannak a különböző lelki folyamatokban érvényes saját lépései. Viszont a misztikus kinyilatkoztatások, megvalósítások mégis nagyon hasonlóak, és  rendkívül sokat tanulhatunk mások misztikus tapasztalataiból. Mert, ha hirtelen valami olyasvalamivel szembesülünk a saját lelki gyakorlataink során, amire nem igazán hivatkoznak sehol, akkor esetleg meglepődhetünk, „Ó, nem ezt vártam.” Tehát, néha mások útmutatásai, jótanácsai segíthetnek abban, hogy min megyünk keresztül. 

S bizonyos értelemben, azt is mondhatjuk, hogy a szenvedés egyfajta érzelmi kifejezésmód. Mint például Sacsí Anya esetében, akinek a szíve majd meghasadt, amikor Maháprabhu útnak indult. Vagy amikor Jasódá Anya azt látta, hogy ‘Ó, az én kicsi fiacskám, Krisna ma nagyon soványnak tűnik. Reggel van és nagyon kimerültnek látszik, lehet hogy este nem adtam neki elég ennivalót, ezért esetleg egész éjjel nem tudott aludni?’ Tehát Jasódá Anya is egyfolytában szenved. Lehet, hogy téved, amikor azt gondolja, hogy reggel Krisna azért bágyadt és kissé kimerült, mert nem evett eleget. Látjátok, itt már kicsit az isteni az illúzióról is beszélünk. Az igazságról kellene beszélnünk, de most meg már az isteni illúziót magasztaljuk, hogy Jasódá Anyának ilyen látásmódja van. Mit mondjunk akkor a gópík szenvedéséről? Mi is próbálunk osztozni, és mélyen megérteni a szenvedésüket, de előfordul, hogy ettől különlegesen eksztatikus állapotba kerülünk. 

S nem kényszerít senki bennünket, hogy itt maradjunk. S, ha csupán ezt a lelki szárazságot, szenvedést, korlátozottságot, ürességet tapasztalnánk a lelki gyakorlataink során, akkor már nem lennénk itt. Nem akarjuk kínozni magunkat. Az, hogy még mindig itt vagyunk, az egyértelmű bizonyítéka annak, hogy egy jó adag nektárban van részünk, különben nem maradnánk. De az is egy bhaktikus tulajdonság, hogy sohasem vagyunk elégedettek. Egy jóginak elégedettnek kell lennie mindazzal, amije van, ezért biztos vagyok benne, hogy a jógikus énetek teljesen elégedett, csak az odaadó énetek vágyakozik.

S ami a Krisnától való visszajelzést illeti, emlékezzünk csak, a kutya példájára, aki sokat akar, de a kevéssel is beéri. Mi is mindent akarunk, de ha csak egy cseppnyi nektárt is kapunk, mi akkor is elégedettek vagyunk. Miért? Mert egyetlen csepp nektár képes elárasztani az egész világot. Ez nem anyagi dimenzió, ez egy teljesen más minőség!

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2019.05.11-i szófiai reggeli tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Kérdés: A lelki erőszakról szeretnék kérdezni, mivel azon tűnődtem, hogy vajon ezzel találkozunk-e akkor, amikor valami olyat mondunk, ami teljesen igaz, de a körülmények és az idő mégsem megfelelő hozzá. Kála (idő) – patra (körülmény) – désa (hely), hely-idő-körülmény. Emlékszem, Gurudév azt mondtad, hogy a szádhana nem cél, hanem a cél elérésének eszköze, és azon gondolkodtam, hogyan tudjuk elkerülni a lelki erőszakot? Ha valami nem a megfelelő időben és körülmények között történik, akkor hogyan ne legyünk dogmatikusak, amikor a szabályok sokkal fontosabbak? Ez arról jutott az eszembe, amikor a hittestvéred nandafalvi történetét mesélted, aki késő éjjel Nárájan Mahárádzs megérkezésekor vacsora helyett, először fürdeni akart menni, a szabályokat betartva.

Szvámí Tírtha: Nos, hirtelen eszembe jutott valami, ami kapcsolódik ahhoz amiről korábban beszélünk, hogy miként tanítanak a tanítók? Sríla Prabhupád és Sríla Srídhar Mahárádzs idejében, tehát nem túl régen, élt egy nagyon emelkedett szent ember, Krsnadász bábádzsí. Ő egy kírtaníja bhakta volt, aki teljesen a Szent Neveknek szentelte minden figyelmét. Amikor különböző kérdésekkel mentek hozzá a bhakták, Ő csak annyit mondott, hogy „Haré Krisna”. Ha kérdezték, csak ezt felelte. Vajon ez fanatizmus vagy sem? Esetleg figyelmen kívül hagyta a kála-patra-désát? Vagy inkább egy nagyon mély tanítást adott?

Sokszor a túl sok kérdés csak eltereli a figyelmünket. Ha, ahogy mondtad a lelki gyakorlatainkra, azaz a Szent Nevek zengésére, mint szádhanára fókuszálunk, akkor nem túl sok más irány létezik a számunkra. 

Viszont például te, Námámrta egy állatklinikán dolgozol, ha jól tudom? Tehát, ha egy állattulajdonos bemegy hozzátok és azt kérdezi, hogy „Ó, az én drága kis kedvencemnek ez meg ez a baja. Mit javasol mit csináljak vele?” S erre te azt mondod neki, hogy „Haré Krisna,” kétlem, hogy ez működne. Tehát, eléggé bölcsnek kell lennünk ahhoz, hogy miként tudjuk megfelelően alkalmazni a ‘hely-idő-körülmény’ figyelembevételével a tanultakat. De végül is, ahogy beszéltük, az anyagi lét betegségeinek egyetlen gyógymódja van, a Szent Nevek zengése.

Tehát, ha bármilyen módon fel tudjuk hívni az emberek figyelmét erre a nagyon fontos üzenetre, ez az ő hasznukra is válik. Én azt tanultam a mestereimtől, hogy ezt az egész folyamatot ők olyan vonzó módon próbálták közvetíteni a számunkra, hogy azt automatikusan mindenki közetni akarja. Ez vajon lelki erőszak? Igen. Olyannyira, hogy ez alól nincs menekvés. Azt hiszem a szeretet a legnagyobb erőszak, mert az ellenállhatatlan. Ha valaki szembeszegül velünk, akkor mi is harcolni fogunk, a harc harcot szül. De harcba tudunk-e szállni olyasvalakivel, aki csak kedvesen, minden figyelmével egyenesen a szívünkhöz szól? Ellent tudunk annak állni? 

Tudjátok okosan kell erőszakosnak lenni. Miért is kellene kegyetlen eszközöket alkalmazni? Használjuk a legkifinomultabb eszközt, amit szeretetnek hívnak. Az ellenállhatatlan. 

Kérédés: Az történt, hogy nagyon kegyetlen erőszakot alkalmaztak velem, és abban a pillanatban teljesen megfeledkeztem Krisnáról. Úgy érzem, hogy Részéről megvan ez a kapcsolat, de részemről elvesztettem azt. S bár továbbra is mantrázok, nem érzem ezt a kapcsolatot Vele. Mit tegyek, hogy ezt helyrehozzam, hogyan tudok ismét kapcsolódni Hozzá? 

Szvámí Tírtha: Nagyon szerencsés vagy, mert ha nem lenne eleven kapcsolatod Ővele, akkor nem kérdeznéd ezt. Tehát közöttetek ott van ez a kapcsolat, s úgy hiszem ez hamarosan egyre inkább meg fog nyilvánulni a számodra! Általában a szívnek a ragaszkodásai és gyengeségei megakadályoznak bennünket abban, hogy a felénk áramló isteni bizalmat megtapasztalhassuk. De amíg megvan ez a vágyunk, hogy szeretnénk helyreállítani ezt a kapcsolatot a Legfelsőbbel, addig gyakorlatilag a kapcsolat is ott van. Máskülönben nem foglalkoznánk ezzel. 

Vannak nehéz időszakok, amikor az elkötelezettségünk tesztelődik, és vannak áldott pillanataink is. Tehát amíg itt vagyunk a kettősségek világában, addig ne lepődjünk meg azon, hogy még a lelki gyakorlatok végzése során is vannak néha jó, és rossz napok. De lennie kell valami állandónak is, mert ily módon lehet közelebb kerülni a lelki dolgokhoz, hogy már egyre kevésbé befolyásolnak a külső körülmények, és egyre inkább fejlődik a belső tudatosságunk. 

De úgy hiszem, hogy ez a lelki életet gyakorlóknak egy nagyon őszinte, valóságos megtapasztalása, hogy néha sikerül, máskor pedig nem. Ugyanez van a bhadzsannal is, néha megtörténik ez a kapcsolódás, máskor pedig nem. Mégis énekelnünk kell, és talán valami megmutatkozik a számunkra.

Ha Gaurakisóra dász bábádzsí kész volt beleugrani a Gangeszba, amikor azt érezte, hogy a Szent Név nem száll alá az ajkaira, akkor mi mit is mondhatnánk? Hol a Gangesz? De mindenesetre, ne adjátok fel! Soha ne adjátok fel! Ez a mi mantránk, hogy soha ne add fel! 

(folytatása következik)