Sharanagati

(Szvámí Tírtha, 2017.10.02-ai szófiai esti tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Bizonyára ismeritek azt a híres történetet, amikor az apa azt mondja a fiának: ‘Most, hogy már elég okos vagy fiam, menj el Gurudzsíhoz, és tanulmányozd a Bhágavata-puránát!’. A fiú elment, majd egy év múlva visszatért az apjához. Az apa megkérdezte: ‘Sikerült tanulmányoznod a Bhágavata-puránát?’ ‘Igen, mindent értek, és mindent tudok a Bhágavata-puránáról!‘ Erre az apa így szólt: ‘Akkor nem értettél meg semmit, menj hát vissza a mesteredhez!‘ Így hát visszament és tovább folytatta a tanulást. Újabb egy év telt el, míg a fiú visszatért. Az apa kérdezte: ‘Drága fiam, tanultál-e rendesen?‘ ‘Igen, apám. Amit tavaly megértettem, az úgy nem volt helyes, de most már mindent tudok a Bhágavata-puránáról.‘ Az apa megint így szólt: ‘Menj vissza!‘ A harmadik év után a fiú ismét visszatért, és az apa újfent megkérdezte: ‘Kedves fiam, megértetted-e a Bhágavata-puránát?‘ ‘Kedves apám, az első évben azt hittem, hogy mindent tudok. A második évben azt hittem, hogy az első évben nem tanulmányoztam jól az írásokat, de aztán sikerült megértenem. Most, három év tanulás után rájöttem, hogy semmit sem értek.‘ Ekkor az apa nagyon elégedett lett, megölelte a fiát és azt mondta: ‘Na, ez az, drága fiam! Most már tényleg alkalmas vagy arra, hogy visszamenj a mesteredhez és elkezdj igazán tanulni tőle.’

Tehát pontosan kell megértenünk a tanítómesterek szavának mögöttes értelmét. Szintén sokszor meséltem már nektek azt a régi klasszikus történetet, amikor egy mester arra kérte a tanítványát, hogy vigyen neki egy pohár vizet. Mire a tanítvány azt gondolta: ‘Vizet? A víz egy nagyon egyszerű folyadék, az én mesterem pedig nem egy hétköznapi ember! Ilyen egyszerű innivalót vigyek egy ilyen kivételes személynek? Nem! A legfinomabb nektárt fogom neki vinni, ezért tejet viszek. Gurudévám olyan alázatos, hogy vizet kért, de biztosan a tejre gondolt. Hűséges tanítvány vagyok, értem a nyelvét és tudok olvasni a gondolataiban.‘ Erre a tanítvány visszajön egy pohár tejjel, ám a Guru nagyon megharagszik rá: ‘Kedves fiam, én nem tejet kértem, hanem vizet, csak a tilakomat akartam felfesteni. Hozzál nekem vizet!‘

Amikor halljátok ezt a történetet, azt gondolhatjátok: ‘Á, igen, hajdanán az ősi puránikus időkben, talán a Mahábháratában, valahol ez így megtörtént.‘ De amikor a saját szememmel láttam, hogy Gurudév egy pohár vizet kért, és a bhakták egy pohár tejet vittek neki és dühös lett, akkor értettem meg, hogy mi az örökkévalóságban élünk. Tehát a régi történetek megismétlődnek… vagy csak mi is a puránák idejében élünk.

Ugye emlékeztek arra, hogy mit javasolnak a védák, mit tegyünk, ha a guru dühös lesz?! Emlékeztek rá? ‘Maradjatok hallótávolságon, kívül!’ Látjátok, a Védák úgy vigyáznak a tanítványra, mint egy gyengéden gondoskodó apa.

De miért fontos, hogy megfelelően értsük tanítómesterünk szavait? Azért, mert amikor azt fogja mondani, hogy ‘mádhurja-rasza’ és te úgy érted, hogy ‘szakhja-bháva’ az nem jó. Ez ugyanaz, amikor a mestered egy pohár tejet kér, te pedig egy pohár vizet hozol.

A hűség azt jelenti, hogy teljesen elkötelezettek vagyunk. Azonban mindezt tegyük úgy, hogy közben ne bosszantsuk fel a mesterünket. Tehát itt nem arról van szó, hogy teljesen odaszögezitek magatokat a szobájához, mert már annyira meghódoltak vagytok, vagy pedig hogy nagyon látványossá teszitek mások számára, hogy mennyire odaadóak vagytok.

A mester és tanítvány közötti harmónia valami nagyon mély és elemi egyetértés a szolgálatban. Ez egy szoros megállapodás közöttük arról, hogy ebben az életben megpróbálják közösen művelni az istenszerető szolgálatot, a szolgálat szellemében egyesülve. Ez a módja annak, ahogy a lelki hangulat, a rasza fokról-fokra megnyilvánul.

Általában azt gondoljuk, hogy a gurunak kell megfelelő képzettséggel rendelkeznie, de valójában az igazi  minőség a tanítványtól váratik el. A mi feladatunk az, hogy fejlesszük magunkban a sisja-abhimánt, a sisja mentalitásunkat. A sisja-abhimán azt jelenti, hogy figyelünk, és hagyjuk magunkat tanítani. Ha létezik sisja-abhimán, tanítványi mentalitás, akkor van guru-abhimán is, igaz? A guru-abhimán azt jelenti, hogy valaki kész felvállalni azt a szerepet, hogy másokat oktat, ily módon szolgálva őket.

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2017.10.02-ai szófiai esti tanításából)

Ma Sríla Srídhar Mahárádzs[1] Centenáriumi antológiájából fogok felolvasni. Annyiszor beszéltünk már a ‘guru’ kérdésről, azt javaslom ma beszéljünk egy kicsit a ‘tanítványságról’.

„Makulátlan tisztaság. Kérdés: Mahárádzs, mit jelent a tisztaság egy valódi tanítvány számára? Sríla Srídhar Mahárádzs: A tisztaság a hűséget jelenti ahhoz a feladathoz, amiért jöttünk. Ez relatív: az abszolút értelemben vett tisztaság a Krisna-tudathoz való szilárd ragaszkodás. De létezhet relatív tisztaság is, például amikor valaki őszintén követi az érdeklődésének megfelelő témát egy bizonyos területen.  Ez a fajta komolyság azonban nem teljes. Úgy gondoljuk, hogy az őszinteség csak akkor lehet teljes, ha valaki elfogadja a Krisna-tudatot. Az tisztaság más formái mind relatívak. Nincsen Krisnától független tudás, ami tiszta lenne. A Krisna-tudattal kapcsolatban se gondoljuk azt, hogy amint kapcsolatba kerülünk vele már miénk az egész. Amikor megkapjuk a tiszta eszmét, a homályos elképzeléseink szertefoszlanak. A tiszta Krisna-tudaton belül is az önmegvalósításnak különböző fokozatai vannak, ahol az eszmélésünk mértéke szerint válunk egyre tisztábbá.”

Szerintem a tisztaság egy jó téma, mert a tanítvány így tudja kifejezni háláját és hűségét a lelki tanítómestere iránt. Természetesen ennek sokféle aspektusa létezik. Srídhar Mahárádzs azt mondja: „A tisztaság az igazsághoz való ragaszkodásunkat jelenti, ahhoz, amelyet a Krisna-tudat által ismertünk fel. Ez nem egy véges valami, amit az ember a kezébe fog és bekebelez, hanem végtelen. A Krisna-tudat fokozatos és széles lehetőséget ad a fejlődésre. Azt mondhatjuk, hogy valaki a saját őszinte fejlődése miatt tiszta, nem pedig a formához való ragaszkodása miatt. Vjászó vétti na vétti vá – milyen erőteljes megfogalmazás: „…Vjásza vagy tudja, vagy nem…”[2]. Bár Vjásza a guruk archetípusa, talán tudja az igazságot, talán nem. Bár a mi elvárásunk egy feljebbvalótól, hogy tudja az igazságot, de mivel a bhakti határtalan, így  természetesen minden joga megvan arra, hogy valamit ne tudjon. Mégis van lehetőségünk rá, hogy a bhaktit a maga hamisítatlan tisztaságában fogjuk fel, mert az ácsárják így adták át nekünk. Egy új diáktól, akit épp felvettek a főiskolára, nem várható el, hogy mindent tudjon. Rendszeres tanulásra és megfelelően alkalmazott tudásra van szüksége.

Sokan vannak a közösségünkben, akik csak részben hallották meg Sríla Bhaktisziddhánta Szaraszvatí Prabhupád szavait, tanácsait. Egyik nap egy idősebb férfi és egy szannjászí idéztek fel valamit, amit Sríla Prabhupád mondott. Bár az egy adott időre és helyre vonatkozott, mégis általánosságban akarták alkalmazni tanítását. Tiltakoztam: „Mahárádzs! Az igaz, hogy Sríla Prabhupád ezt mondta, de ez így nem teljes, mivel más dolgokról is beszélt. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a tanácsának a további részét! El kell jutnunk Srí Gurudév szavainak alapos megértéséhez és megfelelő alkalmazásához.”

Miért? Mert a helyes megértés életmentő! Ehhez szükség van egy kis gyakorlásra, és hogy képesek legyünk megfejteni a mesterek nyelvét. Nem tudom, hogy ti hogy vagytok ezzel, de amikor én először vettem részt egy vaisnava tanításon, nem értettem belőle semmit. Nagyon elvarázsolt, de…

Egyszer volt egy idős házaspár, akik évek óta rendszeresen látogatták az Akadémia előadásait. Rendkívül érdeklődők voltak és nem hagytak ki egyetlen alkalmat sem.Végül odamentem hozzájuk és megkérdeztem: „Hasznosnak találják az itt elhangzottakat? ” Amire ők azt felelték: „Hát, nem igazán tudunk visszaemlékezni semmire, de szép és jó érzés itt lenni.” Nos, mit is mondhatnék, nem tudok ezzel vitába szállni, hiszen mindannyian az érzést keressük és nem a tudást. Tehát valójában igazuk van. „Nem értem, de szép.”

(folytatása következik)

1. Sríla Srídhar Mahárádzs, Centenáriumi antológia

2. Csaitanja-csaritámrta, Madhja-lílá 24.313. A vershez egy történet is tartozik: Srídhar szvámí megírta a Bhágavatam-kommentárját, ám a benáreszi szerzetesek kételkedtek annak következtetéseit illetően, és úgy határoztak, a templomban Siva lábai elé helyezik a kérdést: helyénvaló-e Srídhar szvámí Bhávártha-dípikája? És Siva válaszolta ezt: Suka tudja, Vjásza vagy tudja vagy nem, (ám) Srídhar hiánytalanul érti, Srí Nrszinha kegyéből.

(Szvámí Tírtha, 2017.10.02-ai szófiai reggeli tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Szvámí Tírtha: Tehát, ha most három dologról kell döntened, amit magaddal vihetsz a következő születésedre – mi lenne az a három?

Rága: Először a Szent név, a dzsapa jutott eszembe, majd a Sásztrák és végül pedig az érzelmeim – a Legfelsőbb és Gurudév iránti szeretetem.

Préma-gópál: Egy létra, amin felmászhatok, hogy ne fulladjak bele az anyagi óceánba – például egy kötél néhány csomóval, egy málá, azért, hogy meglegyen a lelki kapcsolatom a paramparával, hogy képes legyek belefogózkodni, különben ki tudja hova sodródnék el. A Szent Név, a málá és a szeretetem Isten felé.

Szvámí Tírtha: Szép gyűjtemény. Gópál-sakti?

Gópál-sakti: Természetesen Laddu Gópál! Ő Mindent megad nekem, amire csak szükségem van.

Szvámí Tírtha: Okos!

Mira: Remélem, hogy sok lélek itt a Földön felemelkedhet és közelebb kerülhet Istenhez. Remélem, hogy mindannyian találkozhatunk és együtt lehetünk Istennel.

Szvámí Tírtha: Ez nagyon empatikus látásmód.

Bhagavat-praszád: Az egyik az Isten elérésére való törekvés, a másik pedig a Guruval való kapcsolat. És nem tudok egy harmadikra sem gondolni.

Szvámí Tírtha: Kettő is elég. Nem rossz!

Baladév: Gurudév, szerintem egy is elég. Ha magunkkal visszük a bhaktákat, akkor mindezek a gyönyörű dolgok is velük jönnek.

Szvámí Tírtha: Ez is egy okos megoldás. Jasóda, te mit vinnél magaddal, a szabóműhelyed?

Jasódá: Az több mint tízezer dolog lenne. Már régóta foglalkoztat ez a kérdés. Amióta itt van Gaura-Nitái, néha félek, hogy mi lesz Velük, ha én elmegyek.

Szvámí Tírtha: Efelől ne aggódj.

Jasódá: Ezt a szeretetet és ezt a kapcsolatot, ami köztünk van – ezt szeretném magammal vinni. És ha még egyszer meg kell születnem, imádkozom, hogy valahogy újra találkozni tudjak Veled!

Szvámí Tírtha: Tehát Gaura Nitái és a szanga. Tulaszí?

Sjáma Tulaszí: Maháprabhu nélkül én el sem tudom elképzelni, hogy bárhová is menjek. Mert Ő akárhol is van, ott szépség és szeretet lakozik. Vinném még magammal a dzsapa-málám, hogy minden nap tudjak rajta dzsapázni. És talán vinnék egy Tulaszi Dévit, hogy leveleket ajánlhassak fel Maháprabhu lótuszvirág lábaihoz abban a reményben, hogy az ő jelenlétében majd jobban egybeforrhatok a nevemmel.

Szvámí Tírtha: Ez igazán szép, szerintem a gyűjteményed nagyon értékes. Manóhari azt hiszed, hogy ki tudsz bújni a kérdés alól? Pedig most rajtad a sor!

Manóhari: Sajnos nem volt időm gondolkodni.

Szvámí Tírtha: Ne gondolkodj! Ha eljön a pillanat, akkor sem lesz időd gondolkodni. Cselekedj! Itt nem a gondolkodásról van szó.

Manóhari: Az első legyen a málá, mert nem tudom magam elképzelni nélküle. A második pedig… Nem is úgy mondanám, hogy ‘a számítógépem’, hanem inkább eszközöm a szolgálatokhoz? – ez bármi lehet. A harmadik pedig – ezek a szeretetteljes kapcsolatok, amelyeket ápolok ebben az életben, nem akarom őket elveszíteni.

Szvámí Tírtha: Akkor miért kellene még egyszer megszületned, hiszen minden, amit magaddal akarsz vinni az már itt van. Miért mennél innen bárhová is, hiszen minden vágyad már itt teljesült. Bármit is érzel kincsnek, az már most megvan. Érted? Itt van! A tökéletesség utáni vágy és a nagy lehetőség az mind itt és most van! Próbáljátok meg tehát ezt ebből a szempontból nézni! Az örökkévalóság most van.

Manóhari: Gurudév, te ki akarsz bújni a válasz alól?

Szvámí Tírtha: Igen, a kérdezés által már ki is bújtam,

Manóhari: De ez így nem igazságos! Szeretnénk, ha Te is megosztanád velünk.

Szvámí Tírtha: Nem igazságos?!? Mindenesetre nektek is tudnotok kell, hogy én mit részesítek előnyben.

Tehát, ha egy másik helyre születtek majd, egy másik időben, én azt hiszem, meglesz a megfelelő felszerelésetek, amik majd segíteni fognak titeket. És ez nem olyasmi, mint a kedvenc tárgyaink gyűjteménye, amelyekhez ragaszkodunk, és újra meg akarjuk szerezni, hanem azt hiszem, ez az örökkévalóság, a lelkiséggel való kapcsolat, az isteni érintés.

A mi szentháromságunk a hari-guru-vaisnava. Alapvetően ezek a különböző dolgok, amiket felsoroltatok, mind e körül forognak. A kapcsolat, a szeretet, a Szent Név… a szádhu-szanga náma-kírtan. Szóval, arra kérlek benneteket, hogy ezt mindig tartsátok szem előtt: nincs szükségünk túl sok dologra az élethez! Amikor szembe kellett néznem egy bhakta halálával, akkor értettem meg ezt – nincs sok mindenre szükségünk. De ezeket a kincseket meg kell becsülnünk, amíg itt vagyunk, és utána egészen az örökkévalóságig.

(Szvámí Tírtha, 2017.10.02-ai szófiai reggeli tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Mert mi az élet jelentése? Általánosságban ugye az, hogy próbálunk dolgokat gyűjtögetni. És néha már belefulladunk abba a sok mindenbe, amit összegyűjtöttünk. Azt mondják, hogy egy átlagos nyugati háztartásban tízezer tárgy van. Megfulladunk ennyitől! De persze ezek nem csak a tárgyak, hanem a tapasztalások is, amiket összegyűjtünk és egy újabb polcra helyezzük ‘életünk érdekességeinek múzeumában’. Nektek is van ilyen gyűjteményetek?

Az első kérdésem az volt, hogy mi az elképzelésetek az életről, hányszor élünk, vagy hogy mi az idő. A második kérdésem pedig az lenne, ha most három dolgot kellene megneveznetek, amit továbbvihettek a következő születésetekre – akkor mi lenne az a három? Holnap már mennetek kell, most pakolhátok össze a csomagot, de csak három dolgot vihettek a batyutokban. De ha a batyut is beleszámoljuk, akkor már csak két dolog marad, mert az egyik a táskád – tehát légy okos.

Szanátan: Szeretetet, bölcsességet és odaadást.

Petar: Először a szeretetem pakolnám be, aztán az erkölcsösségemet és azokat a pozitív tapasztalatokat, amelyeket tudatosan gyűjtöttem össze ebben a testben.

Szvámí Tírtha: Úgy érted, mint a lelki kincseket? Nagyon jó! Krsna-prijá? Á, te egy  igazi gyűjtögető vagy!

Krsna-prijá: Én Ivánt, a bhaktákat és Gurudévát vinném.

Szvámí Tírtha: És mi van a macskáitokkal?

Krsna–prijá: Hát, feláldozom őket.

Szvámí Tírtha: Szóval azt akarod, hogy legyen másik születésem. Rendben…

Baladév: Az én batyum hasonló Krsna-prijáéhoz. Én is Gurudévet, a bhaktákat és Maháprabhut vinném magammal.

Pavitra: Az elejéről lemaradtam, de a kérdést kitalálva az én megközelítésem egy kicsit más: valakinek a táskájában szeretnék helyet találni. Tudom, hogy elég nagy vagyok, de megpróbálok majd valahogy elférni.

Szvámí Tírtha: Ez jó! Valaki más? Bo, te mit választanál?

Bo: Nem jut eszembe más válasz, mint amik már elhangzottak.

Dámódar: Azt hittem, hogy ez csak néhány tárgy lehet…

Szvámí Tírtha: Bármi lehet a gyűjteményedben.

Dámódar: Vinnék egy MP3-lejátszót a tanításaiddal, ha egy könyvnek is kell lennie, akkor ez az Az élet tengelye volna, és a harmadik a dzsapa-málám.

Válasz: Mindenki hordozza azokat a tapasztalatokat amiket már korábban összegyűjtött, és most automatikusan szembejönnek. A dolgok, amiket most becsben tartunk, a következő életünkben is megjelennek. A legfontosabb dolog a bhaktákkal és azokkal az emberekkel való kapcsolódás, akiket szeretünk és megbecsülünk – ezeket tudatosan kell keresnünk a következő életünkben.

Szvámí Tírtha: Nagyon fontos, amit mondasz. Ezek a mi igazi kincseink! És ha össze kell pakolnod a batyudat, akkor először otthonról szedsz össze mindent. Mármint ebből az életből. Aztán megpróbálsz mindent betuszkolni, de a táska túl kicsi, így szelektálnod kell: ‘ez nem is olyan fontos, meg az sem olyan fontos…’ Hogy végül csak néhány dolog maradjon – az igazi kincseink. Szúrja-tírtha, mi a te választásod? A fényképezőgéped? A Himalája? A jóga?

Szúrja–tírtha: Én a harmónium bőröndjében vinnék egy üres jegyzetfüzetet és egy málát magammal. Ugyan a harmóniumon nem tudok játszani, de szeretem hallgatni. Kitalálom, hogy mit írjak a jegyzetfüzetbe és a málá – azt hiszem, az a mi részünk.

Manóram: Én három dolgot szeretnék magammal vinni: az egyik a szeretet minden ácsárja, és lelki tanítómester iránt, a józan ész, amit ebben az életben magamévá tettem, végül azt, hogy megtaláljam, kit szolgáljak a következő életemben.

Védavid: Egyetértek az előadásokkal teli MP3-lejátszóval, a dzsapa-málával; és én még csokoládét – praszádamot  vinnék, természetesen!

Szvámí Tírtha:  Akkor én is veled tartok! Tehát, elmélet, gyakorlat és praszádam. Ez így nagyon szép! Valójában az Úr Brahmának és Szaraszvatí Dévínek, a hitvesének is van legalább kettő ebből… á, három! Az egyik kezükben vannak a sásztrák, a másik kezükben pedig a málá; tehát elmélet és gyakorlat. Ha Brahmá a legmagasabb intelligencia ebben a világegyetemben, akkor ez ennek a legfelsőbb intelligenciának az alapja az elmélet és gyakorlat. Szaraszvatí Déví pedig rendelkezik még egy összetevővel, amiből a szépség származik – a vínával  – amit a harmadik kezében tart. Ez szépíti meg az elméletedet és a gyakorlatodat. Látjátok, ő is három dolgot tart a kezében és azt hiszem, ezeket örökké az élőlények javára fogja fordítani.

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2017.10.02-ai szófiai reggeli tanításából)

Ma én fogok kérdéseket feltenni. Jó lesz így? Úgy gondoltam, hogy ma egy kérdezz-felelek beszélgetést tartanánk, de általában, amikor ezt felajánlom, nincsenek kérdéseitek. Ennek két oka lehet: vagy mindent, vagy semmit sem tudtok. De mivel ma egy nagyon fontos témáról szeretnék beszélgetni veletek, ezért hadd tegyek fel én kérdéseket. Hányszor élünk?

Hozzászólás: Ebben az életben azt hiszem, úgy érezzük, hogy ez az egyetlen életünk.

Krisna-prijá: Véleményem szerint két válasz is lehetséges. Az egyik, hogy a reinkarnáció miatt sokszor élünk, a másik, pedig a csak itt és most, és ha nem ragadjuk meg ezt a lehetőséget, akkor az ez egy teljesen értelmetlen élet volt.

Dámódar: Annyiszor élünk, ahányszor csak szükséges, hogy elérjük a halhatatlanságot.

Jasódá:  Hiszem, hogy akkor élünk, amikor a bhaktákkal vagyunk. Tehát akkor élünk, amikor elakad a lélegzetünk.

Baladév: Elméletileg értem, hogy mindannyian Istentől származunk, és nem számít, hányszor élünk, mivel legvégül visszatérünk Hozzá. De a probléma az, hogy még ebben az életben sem élünk mindig igazán.

Szvámí Tírtha: Helyes. Élni – ez egy minőséget jelent.

Gópál-sakti: Annyiszor élünk, ahányszor csak vissza kell térnünk az eredeti otthonunkba.

Szvámí Tírtha: Mindegyik nagyon szép gondolat. Én azt mondom, hogy csak egyszer élünk, de az az örökkévalóságnak szól. Ezek a különböző életek olyanok, mint egyazon történet fejezetei. Erről nagyon szilárd és mély meggyőződésünk kell, hogy legyen. Nem csak elhinni, mint olyasvalamit, ami nem tudunk, de hisszük, hanem mint valamit, ami egy állandó, valóság a számunkra.

Ez az egyik módja annak, hogy megszabaduljunk a félelmektől az életben. Mert ha úgy érzed, hogy korlátaid vannak, vagy hogy kimaradsz valamiből, vagy hogy az idő nem elég ahhoz, hogy befejezz, elérj valamit, mert hamarabb meghalsz… az nagy baj. Könnyen okozunk frusztrációt saját magunknak ezzel a korlátolt gondolkodásmóddal. Ezért a lelki életben meg kell értenünk és azon túlmenően meg is kell valósítanunk, hogy örök lelkek vagyunk. Hogy az időnek csak egyetlen értelmezése lehetséges, az örökkévalóság. Ha valaki megkérdezi tőletek: ‘Mi az idő?’ ‘Nem tudom. Valami, ami elszalad…’ Nem! ‘Az idő? Az az örökkévalóság.’

Az idő a mi Legfelsőbb Urunknak, Krisnának egy másik, arca, hatalma és energiája. A Gítában például azt mondja: „Idő vagyok, világok pusztítója”[1] – ez azokhoz az emberekhez szól, akiknek korlátozott életfelfogásuk van. Egy másik fejezetben viszont úgy említi: „Én a kimeríthetetlen időként is létezem”[2] – az időnek és a Legfelsőbb Istennek ez az fogalma azokhoz szól, akik összhangban vannak Vele.

Az örökkévalóságnak úgymond két pólusa van. Az egyik vége kezdet nélküli, a másik pedig vég nélküli. Tehát anádi és ananta – nincs kezdete és nincs vége – ez az örökkévalóság. Ha tehát eljutunk a megértésnek, a reménynek, az imának és a meggyőződésnek erre a fokára, akkor az életünk problémáinak  a fele már megoldódott.

Persze néha olyan problémákat és szörnyűségeket kell megélnünk az életben, hogy ha abban kell hinnünk, hogy az élet örök, akkor inkább azt mondjuk: ‘Ó, bocsánat! Ezt a szenvedést még tovább kell elviselnem? Azt már nem!’ De mi nem erre születtünk. Nem azért születtünk, hogy meghaljunk. Arra születtünk, hogy beteljesítsük a lelki utunkat. Ne hagyjátok, hogy ez a lehetőség elszálljon!

Tehát az élet problémáinak a fele megoldódik, ha megértjük, hogy az időnek csak egy igazi tulajdonsága van, és ez az örökkévalóság. A problémák másik fele pedig akkor oldódik meg, ha finomítjuk az ebben az életben szerzett tapasztalatainkat.

(folytatása következik)

1.     Bhagavad-gítá 11.32.
2.     Bhagavad-gítá 10.33.

(Szvámí Tírtha, 2017.10.01-jei szófiai esti tanításából)

Kérdés: Reggel azt említetted, hogy a pénz és a hölgyek nem olyan fontosak. Mit javasolsz, akkor mégis hogyan viszonyuljunk a család fogalmához? Mert ez a kettő alkotja a családot.

Szvámí Tírtha: Ez veled együtt már három, igaz? Nos, mindennek megvan a maga helye. Krisnának is van családja és nem csak egy felesége van, hanem sok. Mindenki a maga képességei szerint, ugyebár! Krisna a világ összes vagyonával rendelkezik, így több hölgyről tud gondoskodni. Valójában ez az előző juga végén volt így, mert most már más idők járnak. Ha a világ összes vagyona a birtokodban van, akkor is nagyon nehéz egyetlen hölgyet eltartani.

Kérdés: Hogyan sikerült neki?

Szvámí Tírtha: Ő Isten. Ez bizonyítja, hogy minden anyagi, emberi fölött áll.

De hogy komolyan válaszoljak a kérdésre: nem vagyunk családellenesek. A mi hitünk támogatja a családi életet, mint ásramot. Mert az ásram a lelki fejlődés helye, és végső soron azt mondják: grihe thako vane thako sada hari bole dako[1] – „Légy családos vagy szannjászí, mindig mondjad: Hari! Hari!”.

Ez az idézet – illetve a  hölgyek és a pénz kerülése – azokra vonatkozik, akik aszketikus életet akarnak élni. Mert általában ezek a kísértések nagyon könnyen jönnek, főleg, amikor egy brahmacsárí kerülni akarjuk őket., akkor azok nagyon könnyen áramlanak hozzá. De ha családos ember vagy, és pénzre vágysz, akkor  azt nagyon nehéz megszerezned. Az anyagi dolgok mindig ellenkezőleg hatnak. Ezért ne fordítsatok túl sok figyelmet erre, inkább a lelki oldalra figyeljetek fókuszáljatok.

De a család mindenféleképpen nagyon fontos. Még a szannjászik is anyától születnek. Szükségünk van családokra ahhoz, hogy legyenek aszkétáink. Az én szerény felfogásom szerint mindenképpen támogatnunk kell az embereket a saját feladataikban. Ha növendék vagy, akkor jó brahmacsárínak-, ha családfő, akkor pedig nagyon felelősségteljes embernek kell lenned. Ha aszkéta vagy, egy szannjászí, akkor a  az előírásoknak megfelelően kell élned. Mert ha mindenki szépen végzi a feladatát, akkor mindenki annak megfelelően fog fejlődni. Krisna nincs az aszkétáknak fenntartva. Ő ott van a ti szívetekben is, veletek van. Függetlenül attól, hogy milyen ásramhoz tartoztok – akár egyedül éltek, akár családban – Ő veletek van. Ez az egyetlen dolog, amit fel kell ismernünk: Én egy lélekszikra vagyok, Hozzá tartozom, és szeretetteljes kapcsolat fűz össze bennünket.

De mind a feleség, mind a pénz női energia. Ezért azoknak, akik családot akarnak alapítani, igazi férfiakká kell  válniuk – hogy képesek legyenek megadni, szolgálni és használni ezeket az energiákat. És mivel Krisna igazi férfi volt, több ezer feleségről tudott gondoskodni. Tudta biztosítani a fenntartásukhoz szükséges vagyont ahogyan Ő a egész világegyetemet. Úgy gondolom tehát, hogy ebben a tekintetben nagyon is családpártinak kell lennünk. Mivel ez egy nagyon jó hely arra, hogy gyakoroljuk és növeljük a szolgálatkészségünket.

1. Bhaktivinód Thákur Srí Náma: Zengd Góra édes nevét! című dalának egy sora

(Szvámí Tírtha, 2017.10.01-jei szófiai esti tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Hari-bhakti: A Bhágavata-puránában azt mondják, hogy ha Krisnát imádod, az nagyon áldásos, de ha Krisna tiszta bhaktáját imádod, az még értékesebb. Ez újdonság számomra. Esetleg Gurudév kifejtenéd ezt bővebben?

Szvámí Tírtha: Ha én magasztalnálak, az tetszene neked?

Hari-bhakti: Zavarba jönnék.

Szvámí Tírtha: Azért jó érzés lenne. De ha a lányodat magasztalnám? Ó, sokkal jobban éreznéd magad. Ugyanígy, ha dicsőíted Krisnát, Ő is elégedett lesz. Kicsit nyugtalanító érzés neki, de semmi baj, Ő meg tudja emészteni. De ha azokat méltányoljátok, akiket Ő szeret – akkor lesz igazán elégedett.

Ezért vaisnavának lenni és legfőképpen tiszta bhaktának lenni nagyon különleges helyzet. Sríla Prabhupád azt mondja, hogy egy tiszta bhakta mindenható. Ez majdnem úgy hangzik, mint egy istenkáromlás. Nagyon szokatlan! De mit jelenthet ez? Isten mindenható. De azt is tudjuk, hogy megfelelő gyakorlással minden isteni tulajdonság megnyilvánul az odaadó bhaktához. Úgy gondolom tehát, hogy ez nagyon egyszerű, olyan, mint egy érzelmi igazság – ha ki akarod elégíteni a mestert, dicsőítsd a szolgákat.

Tédzsaszviní: Egy gondolat jutott az eszembe: sok évvel ezelőtt azt mondtad, hogy két bhakta, akik egy irányba haladnak, meg tudják változtatni a világot. Ha ugyanaz a céljuk, ha segítik egymást az úton – akkor képesek rá.

Szvámí Tírtha: Igen. Szokásom szerint ma is kinéztem az ablakon. És mit láttam? Két bhakta jött és elszántságot láttam az arcukon. Láttam a vágyakozást, hogy csatlakozzanak a bhadzsanhoz, ami akkor már zajlott a ásramban. Olyan boldogság öntötte el a szívemet, hogy ki akartam ugrani az erkélyre és integetni nekik: ‘Rádhé, Rádhé!’ vagy “Haribo/ól!”. De ők annyira elszántak és koncentráltak voltak, hogy fel sem néztek. Arra fókuszáltak, hogy: ‘Most a templomba megyünk, az esti programra.’. Tehát, ahogy mondod, két bhakta, egy cél, egymást segítve. Most rajtad a sor: változtasd meg a világot!

Baladév: Említetted, hogy a lelki élet célja, hogy jobb emberré váljunk. Mikor tudhatjuk, hogy ebben sikerrel jártunk/ ? És mi egyáltalán a siker?

Szvámí Tírtha: Az a siker, amiről nem gondoljuk, hogy elértük, mert mi egy soha véget nem érő folyamathoz kapcsolódtunk. A jövő korlátlan! Hogyan érhetitek el a határtalan határát? Lehetetlen! Ezért ez nem lelki tudomány vagy lelki tudás – ez a lelki élet! Eljuthatsz a tudás végére, összegyűjthetsz minden információt, megszámolhatod, hány homokszemcse van az óceán partján. De Krisnát soha nem foghatod fel, Ő korlátlan. Ha tehát egy soha véget nem érő, határtalan, transzcendentális folyamathoz kapcsolódunk, akkor azt kell alkalmaznunk, amit Sríla Srídhar Mahárádzs javasol: ‘Tanítványok vagyunk, és azok maradunk’.

Tehát ez nem elérés kérdése. Tehát nem az a  kérdés, hogy elérünk-e valamit, hanem az, hogy együvé tartozunk az Isteni Valóságban.

Volt egy nagyon szép eszmecsere egy fiatal, leendő bhakta és Sríla Prabhupád között Amerikában. Beszélgettek, beszélgettek, ő kérdéseket tett fel, Prabhupád pedig válaszolt. Végül a fiú azt kérdezte: ‘De te vagy a legjobb bhakta, nem igaz?’ Erre Prabhupád azt felelte: ‘Én? Nem! Te vagy a legjobb bhakta!’ És erre persze a fiatalember azt mondta: ‘Nem, nem, ez lehetetlen!’ Látjátok, ez az a mentalitás, amire szükségünk van.

Tehát most próbáltam szemléltetni valamit a legmagasabb sikerről- amikor már nem törődsz azzal, hogy mit értél el. Amikor el akarsz érni valamit – az jó; de amikor már nem akarsz elérni semmit – szerintem az még jobb.

‘Miért jobb? Megtanultuk, hogy Isten az emberekben tevékenységgé válik. Aktívnak kell lennünk, keresnünk kell, el kell érnünk valamit! Miért mondjátok, hogy a passzivitás jobb, mint a cselekvés? Hogy nincs magasabb vágy a lelki vágynál?’

Nos, erre vonatkozóan a Csaitanja-csaritámrtában találhatunk választ. Leírja a gópík belső érzéseit: az odaadás örvénye járja át őket. Krisna  távollétében elméjük és szívük kiszárad, mint ősszel a falevelek. És mi történik a száraz levelekkel, amikor jön a forgószél? Egyszerűen elragadja őket. Azt mondják, hogy kiszáradt szívüket elragadja a forgószél és örökre Krisna lótuszlábaihoz repíti. Ez az igazi megvalósítás! Ha a tiszta odaadás forgószele elkapja kiszáradt szívünket, akkor örökre Krisna lótuszlábaihoz repíti azokat. Azt hiszem, ez nem a mi erőfeszítésünknek a függvénye.

(Szvámí Tírtha, 2017.10.01-jei szófiai esti tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Mit gondoltok elmesélhetek nektek két történetet, mellyel bemutathatjuk az anyagi gondolkodásmód lelkivé alakulását? Az első az anyagi mentalitásról szól, egy bárány és egy farkas történetéről. A bárány épp egy folyóhoz ment inni, amikor a farkas is  hirtelen felbukkant, hogy igyon. Ez egy  meglehetősen feszült pillanat! De a bárány olyan fiatal és  ártatlan volt, hogy nem vette észre a veszélyt. A farkas pedig  elhatározta, hogy megeszi a bárányt – persze, hogyan máshogy is döntött volna?! Az volt a terve, hogy valamivel megvádolja a bárányt és aztán megöli. Találnia kell egy okot, egy ürügyet, hogy elkaphassa! A farkas azt gondolta: ‘Valamilyen módon fel kell falnom ezt a bárányt’, ezért így szólt hozzá: ‘Nem látod, hogy épp itt iszok? Miért zavarod fel a vizet? Na ezért megöllek!’ A bárány erre azt felelte: ‘Ó kedves Uram, dehát Ön a sodrás elején issza a vizet, én pedig alább. Hogy lehet az, hogy mégis én zavarom fel az Ön vizét?’ A farkas tovább próbálkozott: ‘Akkor, miért gúnyolódtál velem egy évvel ezelőtt?’ ‘Ó, én még csak három hónapos vagyok. Hogy is lehetett volna az, hogy egy éve kigúnyoltam volna Önt?’ Mire a farkas: ‘Akkor bizonyára az anyád tette! Mindenesetre, meg foglak ölni!’

A farkas és a bárány története azt szemlélteti, hogyan terjednek ezek a fiktív történetek. Arról szól, hogy a gyűlölet, a hamis beszéd és a kitalált történetek, mind-mind az egymás iránti meg nem értésből és irigységből fakadnak. Azt hiszem, egyetérthetünk abban, hogy ilyen az anyagi mentalitás: ha hibákat akartok találni, akkor hibákat is fogtok találni. Ahogy Sríla Prabhupád sokszor mondotta, még a fényes teliholdat is kritizálhatjuk azért, mert foltjai vannak. Kíváncsiak vagytok a lelki gondolkodásmódot bemutató történetre is?

„Meghódolás, szolgálat és odaadás – ezek a Végtelennel való kapcsolódásunknak a módjai. Tudás és sok energia befektetés nélkül is el lehet érni a beteljesülést! Nem szükséges ahhoz energia, hogy egy hegyet meg tudjunk mozdítani. Az sem hoz semmi jót, ha a világ összes szentírását elolvassuk, és bemagoljuk. Tipikus példát hoz erre a Mahábhárata. Krisna megjósolta, hogy amikor Judhisthir Mahárádzsnak a rádzsaszúja-jagjája befejeződik, akkor egy bizonyos harang automatikusan meg fog szólalni. Ebből mindenki tudni fogja, hogy a jagja befejeződött. Az áldozatot megtartották, és minden véget ért, ám a harang nem szólalt meg!

Ekkor Bhíma megkérdezte Krisnától: ‘Azt mondtad, hogy a harang automatikusan meg fog szólalni. Mindennel végeztünk, de meg sem rezzent. Miért nem?’ Krisna így válaszolt: ‘Még nem! Egy dolog még hátra van.’ ‘Mi lenne az?’ ‘A vaisnava-szévá, a vaisnavák szolgálata.’ Bhíma meglepődött: ‘Mire gondolsz? A munik, rsik, Nárada, Vjászadév, és még Te magad is elégedettek és jóllakottak vagytok, de Te mégis azt mondod, hogy a vaisnava-szévá még nem történt meg?’ ‘Igen.’ ‘Hol van tehát az a vaisnava, akit nem szolgáltunk megfelelően?’

Krsna ekkor így szólt: ‘Menj el a város szélére. Ott találod azt a vainavát, aki a legalacsonyabb kasztba tartozik. Ő nem megy sehová, megelégszik csupán azzal, hogy az Úr Szent Nevét zengi és odaadással teli életet él, anélkül, hogy a világgal törődne.’

Ezt hallván a Pándavák harci szekereikre ültek és elindultak, hogy megkeressék. Meg is találták ezt a vaisnavát, egy hétköznapi, alacsony kasztból származó, szegény embert, egy nirupádhi-vaisnavát, aki teljes lemondásban élt. Odamentek hozzá, mire a vaisnava nagyon meglepődött: ‘Mi történik? Ó, mennyi fontos ember jött el a házamba! Mi a baj?’ Teljesen kétségbeesett.

A Pándavák összetett kézzel alázatosan kérlelték: ‘Azért jöttünk, hogy elvigyünk a rádzsaszúja-jagja helyszínére, hogy együtt fogyaszthassuk el a praszádamot.’ Mit tehetett hát az ember? Nem tudott kitérni a kérlelésük elől. Draupadí különböző ízletes ételeket készített, miközben arra gondolt hogy: A rsiket, munikat, sőt még magát  Úr Krsnát is megvendégelték, de a vaisnava-szévá még nem valósult meg!’ Így hát minden ügyességét újból összeszedve ismét különböző ételeket főzött és ezt a vaisnavát is szépen kiszolgálták, de a harang még mindig nem szólalt meg.

Bhíma megkérdezte: ‘Mi a baj, hiszen most már mindenki evett, de a harang még mindig nem szólalt meg.’ Krisna erre azt mondta: ‘Biztosan történt valami sértés a vaisnava-szévá  közben, ezért nem szólalt meg a harang. Mit gondoltok? Van-e valamelyikőtöknek  fenntartása vagy rossz  gondolata erről az emberről?’

A Pándavák ekkor megkérdezték egymástól, hogy gondolt-e valaki közülük valami rosszat róla. Végül Draupadí bevallotta: ‘Nekem az járt a fejemben, hogy ez az ember olyan egyszerű, jelentéktelen, és bár a legnagyobb körültekintéssel és szakértelemmel készítettem el a megannyi finom curryt, ő mégis összekeverte az összes fogást és úgy ette meg azt. Azért nem tudta, hogyan kell rendesen enni, mert nagyon alacsony osztályból származik – ez járt a fejemben’.

Ekkor Krisna elmagyarázta nekik: ‘Látjátok, lenéztetek egy vaisnavát, és ezért nem szólalt meg a harang. Nincs más lehetőségetek, mint hogy újra elmentek hozzá, elhozzátok és újra megvendégelitek.” A Pándavák ismét elmentek, és újra elhozták őt. Ezúttal mindannyian nagy tisztelettel viselkedtek, ahogy a praszádamot fogyasztotta, és így minden falatnál megszólalt a harang.

Ez a példa nagyon tanulságos a számunkra. A niskinycsanáknak, nincs szükségük semmire – se hírnévre, se bármi hasonlóra. Ők természetüknél fogva megelégednek azzal, ami kapnak és teljes mértékben az Úrnak szentelik magukat. Ilyen odaadással rendelkező bhaktát bárhol találhattok, mindenféle nagyravágyás nélkül, csöndesen elbújva. Nincs szükség világi hírnévre; csak a szív gazdagságára – se tudásra, se műveltségre, se előkelő származásra, se hatalomra és se pompára. A Krisna-tudat annyira teljes, elegendő és abszolút, hogy annak csak egy parányi részecskéje is magába foglal mindent. A teljes lelki nagyság, az összes ismeret, minden megvan benne: ilyen természetű. Szolgálat, önátadás, saranágati, meghódolás: erre van  szükség, nem a tanulás élharcosságára[1].

Azt hiszem, ez mindent megmagyaráz. Ez a módja annak, hogy elérjük lelki céljainkat. A farkastudat helyett alakítsátok ki a vaisnavák szolgálatának a tudatosságát. Próbáljátok meg kifejleszteni magatokban ezt a fajta finom lelki személyiséget.

(folytatása következik)

1. Sríla Srídhar Mahárádzs; Századfordulós antológiájából olvasva

(Szvámí Tírtha, 2017.10.01-jei szófiai esti tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Ha az a kérdés, hogyan érjük el lelki céljainkat – először határozzuk meg őket, tanuljuk meg a folyamatot és ültessük át a gyakorlatba. Az eredmény nem rajtad múlik. Mert a mi Krisnánk nagyon szeszélyes. Képzeld el azt, hogy egy bhakta társaddal sétáltok és közeledtek Gólóka Vrndávanhoz. Egyszer csak megjelenik a színen Góvinda és azt mondja: ‘De jó, hogy megjöttél!’ Kitárja a karjait, felétek szalad… és átöleli a bhakta társadat. Akkor tiltakozol: ‘Kedves Góvinda! De hát Ő mindig túl sokat alszik és soha egyetlen verset sem tanult meg a Gítából! Én két verset is tudok! Én sokkal képzettebb vagyok! Miért ő?! Miért nem én!?’

Mit tegyünk? Legyünk frusztráltak örökre? Nem. Meg kell tanulnunk a titkot. Vizsgáljuk meg közelebbről ezt a titkot?

Nos, a titok a gópí-bháva kifejlesztése. Néha azt gondoljuk, hogy ‘a gópí-bháva valami nagyon magasztos, bonyolult dolog és nagyon messze áll tőlünk. Ez egy szent, raszikus téma, hát hogyan is léphetnénk be erre a területre!’? Ez többé-kevésbé igaz is. Annyira szent, hogy Srídhar Mahárádzs így fogalmazza meg: ‘Beront oda a bolond, ahova az angyal is csak félve lép’.

De mit jelent itt, ebben az összefüggésben a gópí-bháva? A Csaitanja-csaritámrtából már tudjuk, hogy a gópík milliószor boldogabbak, ha segíthetnek másoknak azért, hogy kapcsolatba kerüljenek Krisnával, mintha személyesen találkoznának Vele. Képzeld el, ahogy a hittestvéreddel sétálsz és őt öleli át Góvinda.

Gítá Góvinda: Gópí-bháva.

Szvámí Tírtha: Helyes. Különben örökké frusztráltak maradnánk. Jobban tesszük, ha örülünk mások eredményeinek. Hát nem önzetlen? Olyan ez, mint egy úriember lelki életének példázata: nem önző, nem énközpontú. És dicsőítheted az Urat: ‘Annak ellenére, hogy én két verset ismerek, ő pedig egyet sem, mégis milyen csodálatos, hogy inkább őt fogadod Karjaidba!’

Mi tesz minket alkalmassá arra, hogy élvezzük ezt az ölelést? Ezek nem a mi eredményeink, ez az Ő választása. Na pravacsanéna labhjó na bahuná sruténa – elérhetetlen marad így a Lélek. Labhjaté – elérni csak az tudja, kit Ő választ, annak önmaga természetét föltárja. Ez azt jelenti, hogy késznek kell lennünk arra,, hogy nem mi leszünk a kiválasztottak. Miért próbálnak a tanítóink mindig arra felkészíteni minket, hogy önzetlenek legyünk? Milliószor hallottuk már: ‘az önzetlen szolgálatért ne várjatok semmit cserébe’ – miért? Mert ez egy lehetőség arra, hogy kifejlesszük azt az egységtudatot, hogy a te sikered az én sikerem is. És én örömmel szolgálom a te sikeredet. Mert én is részese vagyok és az eredményeiteknek. Ez azt is jelenti, hogy az én sikerem a te sikered is és hogy a te kudarcod az én kudarcom is. De nem jelentheti azt, hogy az én kudarcom a te kudarcod is egyben. Azt tartsd meg magadnak.

Látjátok, ez a szádhu-szanga! A ti eredményeitek az én eredményem is. Ha megtanulod, hogyan készíts gyönyörű díszítést a tejhabra, az az én eredményem is. Ezért vagyunk hittestvérek és a szádhu-szanga elv ezért olyan szent a számunkra. Ha egyvalaki eléri, akkor mindenki el fogja érni.

Ezért vagyunk készek arra, hogy mások fejlődését szolgáljuk. Ez egy módja a lelki eszményeink gyarapításának. És így nem csak fejlesztjük, hanem el is érjük a lelki eszményeinket. Látjátok, a gópí-bháva nagyon gyakorlatias: szolgáljatok másokat. Ne gondoljátok azt, hogy ez annyira raszikus, hogy nem tudjátok megtenni. Ez gyakorlatias. Ha megfelelő hangulatban vagyunk, akkor nagyon boldogok és elégedettek leszünk a lelki életben. És ezen az úton az elöljáróid összes áldása és az Isteni Pár elégedettsége is kísérni fog téged.

Nagyon árnyalt, nagyon finom gyakorlatról van itt szó. Mert a lelki élet kultúra, a kultúra pedig olyasvalami, amit művelünk. Mi történik, ha megművelsz egy kertet? Gyümölcseid lesznek. Megfelelő műveléssel pedig a legjobb gyümölcsök teremnek. Tehát egyszerűen csak követnünk kell a folyamatot, az eredmények pedig maguktól jönnek. Nem is hajszoljuk az eredményeket, hanem várunk. Ahogy Bhaktivinód Thákur írja: ‘Ó, Gópínáth, annyi démont felszabadítottál már! Én itt ülök és várom, hogy én is sorra kerüljek”. Csak várjunk! Ha megfelelően csinálod, minden eljön.

(folytatása következik)

1. Az gópík hangulata
2. Mundaka-upanisad 3.2.3. és Katha-upanisad 1.2.23.

(Szvámí Tírtha, 2017.10.01-jei szófiai esti tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Az első lelki vágy – ha valóban meg akarjuk magunkat ebben az életben valósítani – az, hogy megtaláljuk valódi identitásunkat. Az pedig nagyon sok különböző elemből tevődik össze: karmikus háttér, nemzetiség, kultúra, nemi hovatartozás – és még sok egyéb. De ezek mind változók. Legközelebb már más lesz a szereposztás, mint ahogy az előző életünkben is más volt. Ez mind meg fog változni. Ha tehát meg akarjuk találni a valódi önazonosságunkat, akkor fel kell adnunk ezt a hamis énképet és ki kell bontakoztatnunk a valódit.

De mi a valódi identitásunk? Elég, ha azt mondom: ‘Én egy önfeledt szikra vagyok.’? Nem, ez túl mindennapi válasz. ‘Ki vagy te?’ ‘Egy szikra vagyok’. Nem, nekünk konkrét válaszra van szükségünk. Mert ki fogja felépíteni az egyéniségünket és kialakítani az identitásunkat? Egy szobrászmester. Egy igazi tanítvány azt fogja érezni, hogy: ‘Bármi is vagyok, az a tanítómesterem alkotása. Bármim is van – barátaim, dzsapám, lelki eszményeim, testvéreim, az életem, praszádam, a mindennapi kenyerem – mind a mesteremtől kaptam. Én a tanítómesterem teremtménye vagyok. Nem saját magam vagyok. Én vagyok ő – bizonyos értelemben. Egy része vagyok.’

Ez az egyik módja a lelki személyiségünk kibontakoztatásának, valamint annak, hogy megragadjuk az emberlét adta lehetőséget és megvalósítsuk ezt a lelki identitást. Ez az elején egy nagyon jó lelki cél és nagyon jó törekvés – megtalálni önmagunkat. Egyetértetek ezzel?

Egyszer egy bhakta ezt mondta nekem: ‘Az elmúlt huszonöt évben magamat kerestem, de nem nagyon találtam meg. Hol találhatom meg saját magam?’ Ez azt mutatja, hogy ez a feladat, hogy megtaláljuk önmagunkat, jóval meghaladja az átlagos képességeinket. De ha a tanítómestereink szolgáiként és az isteni szolgálat részeként azonosítjuk magunkat, azt hiszem az elégedettséggel tölthet el bennünket. Ez egy menedék, egy kunyhó, amit a nagy Himalájában találtok. És akkor, amikor otthon vagytok, egyre jobban ki tudjátok alakítani a valódi lelki személyiségeteket- ez gyakorlás kérdése. Majd azt mondhatjuk, hogy ami fontos a tanítómestereinknek, a feljebbvalóinknak – az nekünk is fontos lesz. Ez tehát egy másik módja a fejlődésünknek és a lelki célok lelki törekvések megszerzésének. Ha megvan ez a kezdeti lelki célunk – megtalálni a lelki identitásunkat és megvan a következő lépés is – integrálódni és azonosulni a lelki példákkal, akkor elkezdhetjük megvizsgálni a kérdést: hogyan érhetjük el a lelki céljainkat. Mert ha már van egy lelki célunk, egy gyakorlatunk és egy folyamatunk, akkor tovább kell kutatnunk, hogyan végezzük megfelelően a lelki életet.

Mert a ‘Hogyan érhetem el a lelki céljaimat?’ kérdés valójában azt jelenti, hogy ‘Hogyan gyakoroljam megfelelően az istenszeretetet? Tudom-e gyakorolni az istenszeretetet?!’ Nem tudom. Talán jön a hullám, ami elmoshat engem. Mert a bhakti független bármi mástól, kivéve önmagától. Nem tudod befolyásolni. A bhakti második tulajdonsága, hogy nagyon erős. Tehát valahányszor lelki gyakorlatot végzünk, az nagyon erőteljesen hat ránk. A harmadik jellemzője, hogy soha nem érthetjük meg, hogyan működik. Ez egy misztikus folyamat, ami valahogyan működik. Pontosan úgy, ahogy a legtöbb ember nem érti, hogyan működik a mosópor, de hatásos. Ugyanígy, ha a bhakti-jógát gyakoroljuk, akkor az hatni fog ránk. Ez misztikus! Soha nem tudod, hogyan, de mégis megtörténik. És a negyedik jellemzője az: hogy ellenállhatatlan – szerencsére, mert mi az ellenállásban nagyon jók vagyunk. De szerencsére ez az isteni hullám ellenállhatatlan.

Ez tehát az egyik módja annak, hogy elérjük lelki céljainkat – hogy teljességgel átadjuk magunkat ennek a meghívásnak. Itt nem csak a józan eszünket kell használnunk, hanem annál többet! Mert a józan ész csak józan észhez vezet. Ez nem elég, valami többre van szükség, és ez meghaladja az emberi képességeket. Ez a lelki képesség. Tehát valójában a fiatalembernek a lecke elején igaza volt: ez nem elég! Nem elég egyszerűen jó emberré válni, hanem tudatosnak kell lennünk abban, hogy az ember Isten menedéke, Isten lakhelye. Ez a kezdet. Ekkor kezdünk el igazi emberré válni. És ekkor finomíthatod még jobban a lelki személyiségedet, a szerepedet ebben az isteni valóságban.

(folytatása következik)