Sharanagati

(Szvámí Tírtha, 2020.01.05-i szófiai esti tanításából)

(az előző hétfői tanításontinues from the previous Monday)

Hitelesnek lenni azt jelenti, hogy igyekszünk az életkorunknak megfelelően élni. Mivel amíg fiatalok vagyunk, azt szeretnénk, hogy az emberek idősebbként bánjanak velünk, amikor megöregszünk, akkor pedig fiatalnak akarunk tűnni. De ez nem működik! Tehát jobb, ha mindig az adott korunknak megfelelően élünk. Természetesen az életkor csak a testre vonatkozik, mert lelki szinten állandóan ugyanannyi idősek vagyunk, örökkévalók, vagyis örökké fiatalok. El tudjátok képzelni az örökkévaló Istent, öreg és megtört emberként? Nem, nem ilyennek akarjuk látni, leginkább örökifjúként akarunk tekinteni Rá. Az öröklét örök ifjúságot jelent. 

Szóval mitévők legyünk? Mit érdemes tanulnunk, ami megfelel az épp aktuális életkorunknak? Leszülettünk erre a Földre, és életünk minden szakaszában tanulnunk kell valamit. Hadd idézzek egy beszélgetést, ahol egy tanítvány határozott kérdéseket tesz fel a mesterének. Hiszen a tanítvány feladata az, hogy kérdezzen, a mesteré pedig, hogy válaszoljon azokra. Bár jól tudjuk azt a lelki szabályt, hogy egy ostoba ember sokkal többet kérdez, mint amennyit egy bölcs ember válaszolra érdemesnek tart. Viszont itt nem erről volt szó, mert a tanítványunk nagyon őszinte kutatója volt az igazságnak, tudni akarta, hogy valójában mi micsoda. Ezért az első kérdése a térre vonatkozott. „Mi a tér? Mi a különbség a tér, és a hely között?” S miután a mester elmagyarázta, hogyan kell felfogni a teret, a tanítvány feltette a következő kérdést: „Már értem, miért szent a hely, s hogy mi a tér. Kérlek, taníts tovább, mesélj nekem az időről! Mi az idő?”

Ezek nagyon jó kérdések! Például a tér, igen mi ebben a térben éljük az életünket. De vajon mi az idő, hogyan viszonyuljunk hozzá? Majd a mester belefog az időről szóló  magyarázatába, mely során végül eljut ehhez a korosztály szerinti felsoroláshoz, hogy mit kell megtanulnunk az adott életkorban. Most pedig szeretnélek meghívni benneteket egy kis játékra. Felsorolom az életkorokat, ti pedig mondjátok el, hogy szerintetek mit kell megtanulnunk életünknek abban a periódusában. Jó lesz így?

„S lám, e mindig változó folyamban mégis ott az állandóság: maradsz, aki voltál, leszel, aki vagy.”[1] Értitek, az idő múlik, de mi ugyanazok maradunk. Ha két lelki ember hosszú idő után találkozik, akkor általában az egyik úgy szokta köszönteni a másikat, hogy: „Ó, te egyáltalán nem változtál semmit az elmúlt tíz évben!” Mire a másik pedig úgy válaszol, hogy: „Sajnos, ez igaz!” Nem érezzük, hogy kicsit is változtunk volna. Az idő múlik, de mi ugyanazok maradunk. Szóval használjuk ki jól az időnket, hogy lelkileg fejlődhessünk, hogy jobb emberré váljunk. 

„Egyéves korában az ember megtanul…?” 

Válasz: Járni.

Szvámí Tírtha: Igen, járni. „Tízéves korában…?”

Válasz: Számolni, gondolkodni..

Szvámí Tírtha: Helyes, nagyon jó! Megtanulja használni az eszét. „Húszéves korában megtanul….?” 

Jasódá: Nem gondolkodni. 

Szvámí Tírtha: Micsoda? Először megtanulunk gondolkodni, aztán meg elveszítjük az eszünket? De mi a helyes válasz? „Húszéves korában tanul megállni a saját lábán”. Látjátok, ehhez azért szükségünk van némi észre. Rendben, „Harmincévesen?”

Válasz: Megtanul felelősséget vállalni dolgokért. 

Szvámí Tírtha: Igen, ez elég közel van, a mi válaszunkhoz: „Harmincéves korában tanul szembenézni önmagával”. Fogadjuk el ezt, mint egy jótanácsot. „Negyvenéves korában mit tanul meg az ember?”

Válasz: Ekkor már belefáradt a dolgokba. 

Szvámí Tírtha: Fáradt? Sajnálom, az majd kicsit később jön… Nos, mi itt a válasz? „Negyvenéves korában tanul legnagyobb hasznára lenni a világnak.” Látjátok? Mert ez az életünk legerőteljesebb időszaka. Rendben, ugorjunk a következő szintre: „Ötvenévesen?”

Válasz: Elégedettnek lenni azzal, amit elértünk, hogy nyomot hagyjunk magunk után a világban.

Szvámí Tírtha: Ez nagyon szép, de mi a helyes válasz erre? „Ötvenéves korában szembenézni a visszavonulással.” Tehát, a visszavonulás. Mert eddig folyamatosan tágítottuk az életünket, most pedig meg kell tanulnunk azt, hogy: elég! Ebből az anyagi létből ennyi elég volt! 

Válasz: Viszont lelki szinten ennyi nem elég! 

Szvámí Tírtha: Helyes, abból sohasem elég! Rendben, mi következik? „Hatvanéves korában…?”

Gíta- Góvinda: Meghalni? 

Szvámí Tírtha: Ez nem túl szívderítő! De nézzük, hogy mit mond a szövegünk? „Bölcsnek lenni.” Végre valami jó dolog! Hosszú tanulás után egy gyönyörű eredmény. Majd ezután? Amikor hetvenévesek leszünk? Ez már nagyon távolinak tűnik! Nos, mit tanulunk akkor? „Hetvenévesen mélységes hitet.” Egyre jobb! Van még ezen túl is valami? Nyolcvanévesen? „Nyolcvanéves korában tanul rendíthetetlenséget.” Szilárd megalapozottságot. Majd mi következik ezután? Gondoltatok már arra, hogy mit fogtok csinálni, amikor kilencven évesek lesztek? Lehet, hogy még nem, de most elgondolkodhattok ezen. 

Gita-Góvinda: Talán, hogy eljött az idő a jógázásra?

Szvámí Tírtha: Hogy elfelejtsünk mindent, jaj ne! Mit mond a szövegünk? „Kilencvenévesen tanul szembenézni a halállal.” Ez egy nagyon fontos feladat. S vajon létezik  végső állomása is az életünknek, amikor százévesek leszünk? Hiszen ebben a világkorszakban, általában száz év adatik. Tehát mit kell tennünk, amikor százesztendősek leszünk? 

Krpadhám: Megvilágosodni.

Szvámí Tírtha: S mit mond a szövegünk? „Százesztendősen pedig megtanul elégedetten távozni.” A mászni tanulástól indultunk, és eljutottunk az elégedetten való távozásig.

Ezért kell jól kihasználnunk az időt! Azt mondják, ha nem vagyunk ártatlanok tízévesen, ha húszévesen nem vagyunk szépek, ha harmincévesen nem vagyunk erősek, ha negyvenévesen nem vagyunk erőteljesek, ha ötvenévesen nem vagyunk gazdagok, ha hatvanévesen nem vagyunk bölcsek, és ha hetvenévesen nem vagyunk szentek, akkor később sem leszünk azok!  

(folytatása következik)

1. Bhakti Kamala Tírtha Szvámí: Hanszakunda-upanisad:Ludas-tói titkos tanítás c.

(Szvámí Tírtha, 2020.01.05-i szófiai esti tanításából)

Megtiszteltetés számomra, hogy ma itt lehetek veletek! Útban errefelé, megakadt a tekintetem egy hirdetésen, ami így szólt: „Merülj el Bulgáriában, hogy rátalálj önmagadra!” Bevallom, nekem nagyon tetszik ez az üzenet! 

Ezúttal egy nagyon fontos tényezőről szeretnék néhány szót szólni, mégpedig az időről. Mivel épphogy elkezdődött ez az új esztendő, ezért úgy hiszem érdemes elgondolkodnunk magáról az időről. Általában ilyenkor, az év elején szeretünk fogadalmakat tenni, például, hogy: „Mostantól változtatni fogok az életemen.” Aztán eleinte nagyon lelkesek vagyunk, de néhány nap elteltével rájövünk, hogy nem igazán változott semmi, elvesztettük a lelkesedésünket. Pont olyanok vagyunk, mint a tűz. Meggyújtjuk, hirtelen fellángol, aztán meg kialszik. Viszont én azt javaslom, hogy a lángok helyett legyünk inkább olyanok, mint a faszén. Mert a láng gyorsan éget, de hamar ki is alszik, vagyis idővel elveszíti az erejét. A faszén meglehet, nem olyan elbűvölő, mint a lobogó tűz, de bármikor újra lángra lobbanhatjuk, vagyis az idő múltával is megőrzi erejét. 

Tehát az idő, az egy dimenzió. Általában mi a három dimenziót ismerjük, de valójában ehhez még hozzájön az idő, ami egyszerre a negyedik és az ötödik dimenzió is egyben. Szeretnétek tudni, hogyan is van ez pontosan? A nulladik dimenzió a pont, melynek természeténél fogva nincs kiterjedése. Ez azt jelenti, hogy létezik anélkül, hogy létezne, tehát ez egy misztikus dolog. Bár tudjuk, hogy létezik, nem tudjuk meghatározni, milyen is valójában, mivel a mértéke nulla. Szóval, ha közelebb akarunk kerülni a jelen valóságunkhoz, akkor szükségünk van egy második pontra, s így eljuthatunk az úgymond első dimenzióhoz, ami a vonal. Tehát a két pontot összekötő egyenes, ami a végtelenbe tart, az a vonal, az az első dimenzió. Ha igazi misztikusok vagyunk, akkor elkezdjük meghajlítani a vonalat, így jön létre a háromszög, az első síkbeli elem, ami már két dimenziós. Tudjátok követni? Ez a spirituális matematika. Ne aggódjatok, másról is fogunk még beszélgetni, de először ezzel a keserű pirulával kell kezdenünk. Majd ezt a háromszöget kiterjesztjük a térbe, ami a tetraéder (háromoldalú gúla) ez az első tárgy a térben a 3 dimenzióban, s ez a mi világunk. Ez az a világ, amelyet mindannyian ismerünk, hogyan kell ebben mozogni, élni, felfelé, lefelé, előre, hátra. Tehát így épül fel számunkra, így értelmezzük a három dimenziós teret. 

S azt mondják, hogy a következő dimenzió az idő. S ha hozzáadjuk az időt a térhez, akkor lépünk át a negyedik dimenzióba, mivel az idő egy irány, ami felé mindannyian megállíthatatlanul utazunk. Tehát az idő az a negyedik dimenzió, de azt tudom mondani, hogy az idő valójában az ötödik dimenzió is egyben. Mert az anyagi értelemben vett korlátozott idő, melynek van kezdete és vége, ez csak a mi oldalunkon érvényes, a negyedik dimenzióban, de a másik oldalon, a  lelki dimenzióban az idő örökkévalóságként létezik. Tehát azt mondhatjuk, hogy az anyagi idő a negyedik dimenzió, míg a lelkivilágbeli idő az ötödik dimenzió, és ezt nevezzük örökkévalóságnak. S bármennyi anyagi időt rakunk is össze, soha nem fogjuk elérni az örökkévalóságot, mert az egy másik dimenzió. Tehát a korlátozott pillanatokból nem tudunk örök időt létrehozni. Ezért kell nagyon óvatosan bánnunk az időnkkel! Hogy vajon az idő az egy korlátozó tényező a számunkra, vagy mint az örökkévalóságba vezető dimenzió? Melyik oldalt részesítjük előnyben: az idő korlátozó vagy korlátlan aspektusát? Számomra a második változat a kedvesebb. Ezért időről időre jó elgondolkodnunk, elmélkednünk, és minél többet megértenünk ebből. 

Egyszer előadást kellett tartanom az időről. Általában nem túl illendő késni egy előadásról, főleg hogyha mi magunk vagyunk az előadók, de ezúttal rá kellett jönnöm, hogy nem fogok tudni odaérni, késni fogok. Bár a hallgatóság nagyon türelmes volt, fél órát kellett várniuk, hogy megjöjjön az előadó. Szóval értitek, az idő volt a téma, és én késve érkeztem! Tehát igencsak kellemetlenül éreztem magam, de szerettem volna kicsit oldani a helyzetet, ezért azt mondtam a hallgatóságnak, hogy: „Látjátok, valószínűleg azért kellett késnem, hogy be tudjam mutatni nektek az idő fontosságát”. 

Tehát nagyon fontos, hogy okosan bánjunk az időnkkel. Nem szabad elpazarolnunk egyetlen pillanatot sem, hogy lelkileg emelkedhessünk. Törekedjünk arra, hogy helyesen használjuk ezt az idő dimenziót, mely segíteni fog bennünket eljutnunk az örök otthonunkba. 

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2020.01.05-i szófiai reggeli tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Sjáma Tulaszí kérdése: A tanítás legelején említetted, hogy Krisnáról való megértésünk kissé elméleti jellegű, és a teória magában hordozza a kételyt. Sajnos jómagam az elmúlt két hónapban a keserű kétségek mélyére süllyedtem …

Szvámí Tírtha: Nem, nem, nem! Ezt nem is tudom tovább hallgatni! Visnu, Visnu, Visnu! Ennyi, ezzel vége is! „S bátran kijelentem, hogy ennek az időszaknak vége!” Dzsáj! Van egyéb kérdés? Nincs? Akkor rendben is vagyunk!

Igen, nagy valószínűséggel jönnek majd nehezebb időszakok is, erre fel kell készülnünk! Könnyű jó bhaktának lenni, amikor minden könnyen megy, de akkor is annak kell lennünk, amikor a nehezebb dolgok jönnek. Később pedig majd látni fogjátok, hogy ez mennyire hasznos volt! Általában eléggé ostobák vagyunk, és csak a kellemes élményekre vágyunk, míg egy bölcs ember inkább a hasznos tapasztalásokat választja. Szóval, ti melyik típusú emberek akartok lenni? Remélem bölcsek!

Tehát legyetek hálásak a nehézségekért! Bizonyos életszakaszok rendkívül nehezek, fájdalmasak. Valójában minden a tudatállapotunktól függ. Előfordul, hogy például a külső körülmények egyáltalán nem változnak, semmi különösebb nem történik, mégis, egyszer csak elkezdünk szenvedni. Majd ugyanígy, látszólag semmi változást nem tapasztalunk a környezetünkben, s a szenvedés hirtelen  eltűnik. Mit is olvastunk Srídhar Mahárádzstól? Azt, hogy a má-já azt jelenti, hogy „nem az, ami nem valós”. A szenvedés az nem valóságos, a lélek nem tud szenvedni. Talán az anyag az szenvedhet, de az anyag pedig illúzió, tehát végső soron nincs szenvedés. Mit sem szólva a keserű kételyeinkről? A keserű dolgok csak gyógyításra valók. Az élethez viszont szükségünk van sóra. Például, amikor kritikus állapotba kerül a testünk, vagy balesetet szenvedünk, akkor először is sót juttatnak a szervezetbe. Ugye ez így szokott lenni? Hogy is hívják azt pontosan?

Válasz: Nátrium-klorid, vagyis fiziológiás sóoldat.

Szvámí Tírtha: Igen erre gondoltam. Tehát, amikor a sómentes diétáról hallunk, akkor legyünk óvatosak, akár életveszélyes is lehet a számunkra. Az egészséges élethez szükségünk van sóra. S a boldogsághoz mi kell?

Válasz: Cukor.

Szvámí Tírtha: Igen, édesség. S mihez kell a keserűség? Sajnálom, arra nincs szükségünk! Tegnap kaptam ajándékba egy kis csomagot, amiben egy üveg só és egy nagy adag édesség volt. Nagyon örültem neki: „Mert ezzel az életet, és a boldogságot is megkaptam”.

Most pedig vegyük magunkhoz a legjobb gyógyszert, ami a mahámantra.

(Szvámí Tírtha, 2020.01.05-i szófiai reggeli tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Krisna-sakti kérdése: El tudnád magyarázni kicsit bővebben, hogy mit értettél azon, hogy a kegy, a szükséget szenvedők, a hiányban élők felé irányul, hogy boldoggá tegye őket? Azt már megértettem, hogy minden Krisna kegyének köszönhetően történik, de az eddigi szerény tapasztalatom az, hogy amikor valamilyen hiányt vagy hiányosságot tapasztalok, akkor én boldogtalan vagyok. Mindannyian ismerjük a vonzás törvényét, s amikor azt érezzük, hogy elegünk van az anyagi dolgokból, s már csak a lelkiekre vágyunk, akkor tudunk még több kegyet magunkhoz vonzani. Elmagyaráznád ezt egy kicsit bővebben, hogy kitisztuljon a kép bennem? 

Szvámí Tírtha: Teljesen egyetértek veled! Amikor valami hiányzik az életünkből, akkor általában aggódni kezdünk, és nehézségként éljük meg. De az is igaz, hogyha viszont birtokoljuk azt az adott dolgot, akkor az még nagyobb bajt jelent, mert akkor meg attól félünk, hogy elveszíthetjük. Az élet már csak ilyen! Ha van valamink, sírunk, és ha nincs, akkor is sírunk. Anyagi szinten, rövid ideig, kevesebb áldozattal könnyebb elégedettnek, boldognak lennünk mert egy kis csecsebecse is elég hozzá. Viszont lelki szinten nem üvegcserepeket osztogatnak, hanem örök, megfizethetetlen istenszeretetet, melyre ha őszintén vágyunk, akkor Krisna indokolatlan kegyéből megadja nekünk. Mert a kegy olyan, mint az elektromosság, amikor a különböző pólusok között beindul az energiaáramlás. Ha van töltéskülönbség, akkor az energia elkezd áramolni. Krisna önmagában teljes, minden energia birtokosa, mert Ő a végtelen forrás túlcsorduló energiákkal, s Neki csak arra van szüksége, hogy valaki azt befogadja. Ehhez tudunk mi megfelelő társak lenni, ez az ideális kombináció, amikor adott a Belőle áradó végtelen energia (adó) és egy megfelelő befogadó (vevő), ha ez létrejön, akkor elindulhat az áramlás.

Mit válaszoltok arra, ha valaki megkérdezi tőletek, hogy: „Szükségetek van-e még több kegyre?” „Nem, nekem ennyi is elég. Ebből ennyi elég volt!” Viszont tegnap megtanultuk, hogy az anyagi világból egyszer csak elegünk lesz, de ugyanez a lelki dolgokra nem igaz, abból semennyi sem elég, abból egyre többet akarunk kapni. S ez a lelki szomjúság ez kicsit más, mint az anyagi dolgok iránti vágyódás, mert az anyagi így, vagy úgy, de véget ér. Egyszer meglepetésemre azt mondta egy előadó, hogy: „Ha anyagi vágyaitok vannak, akkor nosza, szerezzétek meg azokat! Próbáljátok kielégíteni, megkaparintani azokat. Hamarosan csalódni fogtok, és eljuttok a lelki vágyakhoz.” Tehát vagy így, vagy úgy, de az anyagi dolgok iránti vágyódásnak egyszer csak vége lesz. Viszont a lelki dolgok iránti vágyakozás az örök! Ez a különbség. Az anyagi erőforrások, és az anyagi szükségletek korlátozottak, de a lelki dolgok iránti igényünk viszont határtalan. A Krisna-könyvben Sríla Prabhupád arról ír, hogy Krisna végtelenül könyörületes, és ezt a határtalan kegyét, határtalan módon gyakorolja meghódolt bhaktái iránt. Milyen gyönyörű! Ez a mi reményünk. Mert Krisna fuvolázik, és ha van melódia, akkor van tánc is. S néha egyre intenzívebb ütemet játszik a tánchoz. De mi történik akkor, ha Srímatí Rádháráni ellopja Krisna fuvoláját? Sohase tudhatjuk…! Tehát ha azt érezzük, hogy egyre intenzívebb a tánc, akkor lehet, hogy Rádhika épp ellopta Krisna fuvoláját, és most Ő játszik rajta.

Talán ez választ adott a kérdésedre. Anyagi értelemben jobb, ha elégedettek vagyunk azzal amink van. Az életben minden elrendeződik, amire szükségünk van azt a kellő időben megkapjuk, emiatt nem kell aggódnunk! Természetesen keményen meg kell dolgoznunk mindenért, de közben legyünk elégedettek is azzal amink van. A lelki dolgok iránti szomjú vágyat pedig ápolnunk kell, hogy Krisna, hari-guru és a vaisnavák, kegyesen hozhassanak nekünk egy csupor nektárt.

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2020.01.05-i szófiai reggeli tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Pavitra kérdése: A kérdésem a szolgálatkész hangulatra vonatkozik, amikor a tanítvány bármikor, azonnal készen áll, hogy egy adott szolgálatot elvégezzen. Mi a lényege ennek a tettrekész hozzáállásnak? Hogyan válhatunk ebben egyre odaadóbbá? 

Szvámí Tírtha: Ehhez bátorság kell! Tudjátok hajdanán Gurudév azt mondta az egyik tanítványának: „Gyere velem! Menekülj el ebből az országból!” Ez az illető egy családos ember volt, feleséggel, gyerekkel, viszont még útlevele sem volt. Amikor ezt meghallotta, hogy „Gyere, menekülj el innen!”, láttam az arcán, hogy évek óta erre vágyott. Ennek a bhaktának volt egy nagyon jó barátja, akivel együtt végezték a szolgálataikat, és együtt is éltek. Barátságuk annyira szoros volt, hogy amikor ez a bhakta egyszer rémálomra ébredt, mivel egymás mellett aludtak, azonnal a hűséges barátja nevét kiáltotta, megragadva a kezét. Ennyire mély volt a barátságuk. Viszont a fő probléma nem az volt a számára, hogyan szerezzen útlevelet, vagy hogyan fog majd gondoskodni a családjáról, hanem az, hogy „Lehet, ebben az életben már soha többé nem látom a barátomat.”

Majd feleségével együtt nekiláttak, hogy mindent szépen elrendezzenek. Megváltoztatták a lakcímüket, új útlevelet szereztek, így készülve a szökésre, miközben a feleség már a második gyermeküket hordta a szíve alatt. Az utolsó éjszakán eljött az ásramba. Számomra ő mindig olyan volt, mint egy szuperhős, az odaadás tökéletes példája, a hit mintaképe. S amikor végül éjszaka az utolsó busszal elment, az ablakból figyeltem, ahogy ez a nagyszerű lélek távozik. Elhatároztam, hogy másnap még egy utolsó búcsúra kimegyek a vonathoz. Még annó kaptam Gurudévtől egy indiai poharat, mely attól volt különlegesen értékes, hogy még a szanszkrt neve is rá volt vésve. Azt gondoltam, hogy nem igazán tudok neki semmit sem adni, de talán ez a pohár, ami Gurudévtől származik, ez szép ajándék lesz. De sajnos mire odaértem a vasútállomásra, a vonatuk már elindult… De hála Istennek sikerült elmenekülniük az országból, igaz mindössze két bőrönddel. Majd a rendszerváltás után, két teherautóval tértek haza. Nos, milyen finomságot rejt ez a történet? Míg én azt gondoltam, hogy soha többé nem fogom látni őt, addig az isteni gondviselés, már előre elrendezte, a jövőbeli viszontlátást. Már aznap gondoskodott róla. „Vissza fogom küldeni neked, amikor szükséged lesz rá.”

Viszont térjünk vissza a kérdésedre, hiszen te a szolgálatkészségről kérdeztél. Nos, ez egy nagyon szép történet volt erre. Feladni az országunkat, nemzetünket, kockára tenni a családunkat, feladni mindazt, amink korábban volt: barátokat, odaadó szolgálatot, otthont, mindent, és belevetni magunkat a sötétségbe. Gondoljatok csak bele: képesek lennétek erre? Nem könnyen. Ezt nagyon nehéz megtenni. 

Tehát ezek az ikonikusan szép példák nem csak a távoli múltban, a legendás időkben léteztek. A bhakti hősei ma is köztünk élnek, a ma a legtökéletesebb idő mindenre. Nem a múlt, nem a jövő, hanem a most, a legjobb pillanat, ezt ne felejtsétek el! Ha most nem vagyunk boldogok, akkor mikor leszünk azok? Ha ma nem vagyunk elégedettek a szolgálatainkkal, a lehetőségeinkkel, mindazzal, amit kaptunk, akkor mikor? Szóval kedveseim, ma is a hőskorban élünk. S majdan 1500 év múlva, amikor Bulgáriában megtalálják az Odaadás Aranyló Híveinek Szent Könyvét, azt fogják olvasni, hogy: „Az évezred legelején néhány igazán kivételes bhakta élt itt Bulgáriában, akiknek az Úr Csaitanja iránti odaadása, praszádamja, kírtanája valóban rendkívüli volt. Ők voltak a múlt legendás hősei! Mi, csak az Abszolút Igazság jelentéktelen keresői vagyunk, de ők, valóban mindent odaadtak!” Szóval, kérlek kedveseim, tekintsetek így magatokra, hogy ti vagytok ezek a hősök. Most mosolyogtok, de ezt komolyan gondolom! Mert mindannyian a nyugati vaisnavizmus első generációjához tartozunk. Ez olyan, mint úttörőnek lenni. Minden lépés több száz évre határozza meg a dolgokat. Ez gyönyörű, misztikus, gyakorlati és isteni. S úgy hiszem, igaz is, nem csupán a következő generációk torz látásmódja, hanem valóság. 

Tehát, arra a kérdésre, hogy miként fokozhatjuk a tettrekészségünket, a válasz az, hogy kövessétek ezeket a példákat. Bármit elérhettek, ha készek vagytok mindent feláldozni.

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2020.01.05-i szófiai reggeli tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Manydzsarí kérdése: Hogyan érhetjük el azt a szintet, ahol Isten tervez és Isten végez, anélkül, hogy összekuszálnánk mindent? 

Szvámí Tírtha: Tudjátok, hogy az összes „hogyan kell azt elérni” kérdésre a válasz mindig ugyanaz: dzsapázzunk többet! S ezt tényleg komolyan gondolom! Mert ez az egyik módja annak, hogy leromboljuk a hamis elképzeléseinket. Hiszen ebben az anyagi világban szükségünk van valamiféle önvédelemre, önbecsülésre a túléléshez, ezért próbáljuk jó erősen megvédelmezni a saját érdekeinket. Még az állat és növényvilágban is folyik a létért való küzdelem, bár néha azt gondoljuk, hogy ez csak az állatokra jellemző, de én azt vettem észre, hogy még a növények is harcolnak a létükért, a földért. Tehát szükség van egy bizonyos önbecsülésre, bátorságra a túléléshez, hogy megvédjük önmagunkat. Viszont, ha ebben is túlzásba esünk, az már egyfajta anyagi anomáliába csap át. 

Viszont, ha konkrétan a te példádat nézzük, azt, hogy Istennek volt egy terve veled kapcsolatban, hogy legyen három gyermeked. Van ebben bármiféle döntési szabadságod? Ez a terv, ez a te szolgálatod erre az életre, hogy három gyermek boldog édesanyja lehess, ez nem fog megváltozni. Tehát Neki vannak tervei, nekünk pedig egy bizonyos ideig ezek szerint kell tennünk a dolgokat. De abban bizonyos vagyok, hogy végül majd mélyen legbelül meg fogjuk érteni, hogy Ő már mindent előre eltervezett. S amiről tegnap is beszélgettünk, hogy: „Ha mi akarunk valamit megvalósítani, akkor akár még Istennel az oldalunkon is elbukhatunk, viszont, ha Ő akar valamit véghezvinni, akár még velünk is azt képes megvalósítani.” 

Tehát ne bonyolítsuk túl a dolgokat, végezzük egyszerűen hétköznapi módon a szolgálatainkat. Ezt Gurudév is megerősítette. Az egyik bhakta családban megszületett az első kisgyerek, mire az édesanya megkérdezte Tőle, hogy „Gurudév, és most mi lesz a szolgálatommal?” Mire Ő így felelt: „Micsoda? Eszednél vagy? Természetesen a te szolgálatod az, hogy szépen felneveld a gyerekedet, hogy jó Édesanya legyél.” Tehát ne gondoljátok azt, hogy valami más dolog vár rátok, más módja van annak, hogy kifejezzétek a szolgálatkészségeteket. Nem! Tehát, ha már kaptunk a Jóistentől egy meghívást egy adott feladatra, akkor a legjobb, ha meglátjuk abban a szolgálat lehetőségét, és észrevesszük az ébredő lelki szikrát a saját gyermekünkben is. S felnevelni a Balkán-félsziget jövőbeli prédikátorait és megmentőit, az egy nagyszerű feladat!

Tehát hozzásegíteni egy dzsívát, hogy elinduljon, sikerrel befusson egy lelki utat, úgyhiszem ez egy nagyszerű feladat. Szóval ne feledkezzetek meg erről, se a gyermekeitekkel, se önmagatokkal kapcsolatban. A mi dolgunk az, hogy megtaláljuk a kivezető utat a szamszárából, és hogy másoknak is segítsünk bejárni a saját útjukat. 

Előfordul, hogy olykor valóban elrontunk dolgokat, mert néha követünk el hibákat, még akkor is, ha a szándékunk nagyon tiszta. S talán emlékeztek arra a nagyon szép történetre, amikor egy bhakta teljes odaadással elmerült Krisna szolgálatában, olyannyira, hogy amikor meghámozta a banánt, a húsát dobta el, és a héját ajánlotta fel. Krisna mégis nagyon elégedett volt vele! Hiszen Neki se a banán belsejére, se a külsejére nincs szüksége. Ő független mindentől. Neki csak arra van szüksége, amilyen szívvel mi azt felajánljuk, az a finom minőség kell neki. 

De kérlek, ne hivatkozzatok majd rám, amikor valami nagy káoszt csináltok a konyhában. „Jajj… ez csak félig lett kész, meg kicsit odaégett, ez meg kisssé gyengécskén sikerült. De tudjuk, hogy Krisnának csak ez a finom minőség kell, szóval mindegy, hogy mennyire is csaptam össze az egészet.” Nem, Őt csak a leggondosabb felajánlás fogja elégedetté tenni, ezt a finom minőséget kell hozzáadnunk, ez a legfőbb fűszer! Tudjátok, ez olyan, mint amikor bementek egy boltba, és vesztek egy fűszerkeveréket, ami mindenhez illik, egy univerzális fűszert, de az mégsem fogja azt a nagyon gourmet, kifinomult ízt nyújtani.  

Tehát meg kell tudnunk érteni, mi az Ő isteni terve, elhívása ebben az életben. S próbáljuk meg azt a legjobb tudásunk szerint megvalósítani.

(Szvámí Tírtha, 2020.01.05-i szófiai reggeli tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Ott tartottunk, hogy „Ő az, Aki ismeri minden cselekedet valódi célját”, s ha teljesen odaszentelődünk, akkor olyan „színűre festi” az életünket, amilyenre Ő akarja, az már Rajta múlik.

„S mi az összes cselekedet valódi célja? Az egyetlen, Abszolút, Univerzális erőnek, tehát az Úr Krisnának az elégedettsége. De erre a felismerésre a hétköznapi, sekélyes dzsívák nem képesek eljutni. Ők nem tudják megérteni vagy felfogni a dolgok valódi értelmét, másképp értelmezik a körülményeket, felszínesen, illuzórikusan. Mi a saját szemszögünkből értelmezzük egy földrengés, egy vihar vagy bármi másnak az igazi okát, és ez pedig a saját egyéni érdekünktől függ, azok valódi jelentése rejtve marad a számunkra. Ezt hívják májának, s ez működteti az összes cselekedetünket. Mindent a saját érdekeink, a saját szintünk szerint értelmezünk, s ezzel kell felhagynunk!”[1] Ahogy tegnap már megbeszéltük, adjuk fel a korábbi tudatszintünket, azért hogy egy magasabb tudatossági szintre ébredhessünk. 

„Anélkül, hogy ismernénk a dolgok valódi jelentését, mindaz amit érzünk és kiolvasunk a jelenségekből az illuzórikus. Hiányzik belőle az egyetemes cél, és csupán a saját érdekeink szerint értelmezzük azt: „Nem, ez ezért és ezért van.” De ez csak a saját szemszögünk, az amit képesek vagyunk érezni, elhinni, de ez nincs összhangban a dolgok egyetemes céljával, tehát illúzió csupán. Még a hitünk is az illúzió hatása alatt van, nincs köze az Abszolút valósághoz. A dolgok saját olvasatát nem fogjuk megtalálni az egyetemes nézőpontban.” Tehát ezeket nem lehet összehasonlítani, a saját szemszögünket az Abszolútéval. „A saját perspektivikus látásmódunkból, akkor fogunk kigyógyulni, akkor fog megszűnni, ha már mindent Krisnáért valónak tekintünk.” Tehát, akkor fogunk kigyógyulni az anyagi lét betegségéből, ha meglátjuk, hogy minden Krisnáért van, s eggyé válunk ezzel az akarattal.

„Ezt az érzést, ezt a felfogást nevezzük illúziónak, vagyis nem létezőnek. Látszólagos, de nem valós, tehát valójában nem létezik, ezért nevezzük illúziónak. Még amit annak is hiszünk az sem az, hanem Májá. A „má” azt jelenti, hogy „nem”, a „já” pedig azt, hogy „ami”, tehát „ami nincs”. Látszólag úgy tűnik, mintha létezne, de valójában nem így van, az csupán illúzió. Tehát ezen az anyagi szinten kizárjuk a végtelen iránti érdeklődésünket, és helyette inkább a saját érdekeink szerint mérjük a dolgokat. Csak a saját, kizárólagos önös érdekünk szerint mérlegelünk mindent. Ily módon figyelmen kívül hagyjuk a végtelen evilági megjelenést, helyzetét, feladatát és szolgálatát, ezt hívják illúziónak.”

Ezért van szükségünk gurura, tanítómesterekre, mert ők képviselik a magasabb valóságot. S erről jópár komoly tanítást kaptunk Gurudévtől. Úgy hiszem, már meséltem nektek azt a példát, amikor azt javasolta, hogy: „Miért nem nyittok az udvarról egy közvetlen bejáratot a templomba?” Tudjátok, akkoriban egy tanyasi parasztházban laktunk, és egy közvetlen bejárati ajtó a templomba az nem lett volna célszerű megoldás. Egyrészt a kosz, másrészt télen a hideg egyenesen a templomba került volna. Tehát próbáltuk elmagyarázni Gurudévnek, hogy: „De tudod, hogy akkor ez és ez lesz…”, szóval mindenféle önös érvvel álltunk elő. Mire ő nagyon szomorú arccal csak annyit mondott: „Bárcsak egyszer is “igent” mondanátok!” Ő egy nagyon okos valaki volt, természetesen ismerte az összes józan érvet, hogyan mivel járna egy közvetlen bejárat nyitása, de nem erről szólt az egész. Csak tesztelni akarta a rátermettségünket, meghódoltságunkat. „Hacsak egyszer azt mondanátok, hogy igen…” 

Tehát más célja volt ezzel. A szavak szintjén ugyan megértettük őt, de lelki szempontból még nem voltunk készek erre a magasabb látásmódra. Jó pár hasonló eset volt, amikor úgy gondoltuk, hogy a javaslatai túlságosan extrémek, kivitelezhetetlenek, majd másnap mégiscsak neki lett igaza, s minden úgy történt, ahogy ő szerette volna. Illetve voltak olyan jóslatai, látomásai, melyek nagy része most valósul meg. Tehát néha ütköznek az egyéni és az egyetemes érdekek. Szinte életünk felét ezekre pazaroljuk, próbálva ráerőszakolni a saját véleményünket a magasabb igazságokra. Aztán lassacskán feladjuk, és ez a módja, hogy egy magasabb tudatszintre való ébredésnek. Amikor már nem a saját tudásunkra, vagy tapasztalatainkra hagyatkozunk, hanem feltárul előttünk a valódi lényeg. Sokkal magasabb, sokkal kifinomultabb módon viszonyulunk mindenhez. 

„Jathábhászó jathá tamah[2] – a fény és a sötétség egyaránt létezik. Az igazság hiánya, még nem igazság, az tamah, sötétség, tudatlanság, tévedés és hiba.” Az igazság hiánya, még nem igazság! „Az egész Srímad Bhágavatam ontológiai alappillére a négy fő slókában rejlik. Az Úr direkt és indirekt formában mindenütt jelen van.”

Tehát, ha meg kell tanulnunk, meg kell tapasztalnunk valamit ebben az életben, akkor azt szeretnénk direkt módon, ne pedig az indirekt iskola tanításai szerint tenni. Ez a közvetlen iskola ez a szelíd tanítási mód, az engedelmeseké, míg a másik intézmény inkább az engedetlenek számára való. Az indirekt tanítás, az illúzió, míg a direkt út Krisna kegye.

(folytatása következik)

1. Sríla Srídhar Mahárádzs Antológiájának 4. fejezete: „Hearing to see”
2. Shrimad Bhagavatam 9.2.34

(Szvámí Tírtha, 2020.01.05-i szófiai reggeli tanításából)

„Az önmegvalósított lélek számára minden szél kedvező, hiszen ő képes megérteni, a mögötte rejlő mélyebb jelentést.
Tehát a Srímad Bhágavatam felteszi a kérdést, hogy, „Mi a májá fogalma?” Rté’rtham yat pratíjéta, na pratíjéta csátmani, tad vidjád átmanó májám, jathábhászó jathá tamah.[1]  Ha nincs kapcsolatban Velem, minden valótlan, még akkor is, ha értékesnek tűnik, tudnod kell róla, hogy csupán illuzórikus energiám visszatükröződése a sötétségben.”
Minden történés harmóniában van egymással, melyeknek együttes célja Krisna szolgálata. De, amikor helyi érdekek kerülnek előtérbe, akkor ütközés, nézeteltérés alakul ki a birodalmi, egyetemes, és a tartományi, helyi érdekek között. Egyedül Ő az, aki ismeri minden egyes fűszál rezdülését. Egyedül Ő az, aki a mindentudást birtokolja.”[2]
A Gítában, Krisna Ardzsunával folytatott beszélgetése során így szól: „Te nem emlékszel a korábbi születéseidre, míg Én emlékszem mindenre, ami már megtörtént, és mindenre, ami még történni fog.”[3]| Tehát rendkívül korlátozott a tudatunk, még ha csak egy életet is nézünk, nem is szólva a korábbi életeinkről. Szóval, sok szempontból nagyon behatároltak vagyunk! Krisnát viszont nem korlátozza semmi. De, akkor mi a módja annak, hogy növeljük a tudatszintünket? Tanuljunk, vagy olvassunk több könyvet? Vagy pedig invitáljuk meg Krisnát, hogy foglalja el szívünk trónusát, s Ő legyen az értelmünk?
Hű, micsoda nagyszerű gondolat! No, de komolyan, mert mi nem ismerjük a dolgokat, míg Ő igen! S ha közel kerülünk Őhozzá, akkor mi is mindent tudni fogunk. Már sokszor említettem nektek azt a példát, hogy a király szolgája is ugyanabban a palotában lakik. A miniszter nem, mert neki saját palotája van, ő nem lakik a királlyal együtt, viszont a szolga igen. Szóval melyikük akarunk lenni? Miniszter, vagy egy egyszerű szolga? Gondolkodjunk ezen! Ha közel kerülünk a forráshoz, akkor az magához ölel bennünket, és pótolhatja azt, ami hiányzik belőlünk. Ez egy nagyon lényeges szempont, hogy bármi is hiányzik belőlünk, Krisna azt meg tudja adni. S valójában Neki nagyon kedves, hogy vannak ilyen hiányosságaink, mert így végtelen kegyelmet gyakorolhat irántunk. Hiszen mi is, ha valakit nagyon elesett helyzetűnek látunk, akkor automatikusan segíteni akarunk neki, ez természetszerűleg jön belőlünk. Az energia, a hiány felé áramlik, ez az ösztönös működése. Ezért kedves számunkra Srídhar Mahárádzs tanácsa, aki azt mondja, hogy: „Tárd fel a hiányosságaidat, az Abszolút Pozitívhoz viszonyított negatív lényedet, hogy minél több energiát, és figyelmet invitálhass meg magadhoz.” Mert Krisna mindent tud.
„Egyedül Ő ismeri minden egyes fűszál mozgását, és célját, Ő tudja, hogy mi miért történik, és miért nem. Mindenek mozgása együttes harmóniát alkot, és Őhozzá száll. Ő minden megnyilvánulásról tudatos, és független, mert nincs más ok Rajta kívül. Minden történésnek egyetemes jelentése van az Abszolút számára, beleértve a legkisebb szalmaszálat is. S mindez együttesen hozzájárul az Úr Krisna abszolút elégedettségéhez.”
Mindent megfigyelni és irányítani, ez egy igencsak bonyolult feladat. Viszont a mi Drága Urunknak annyi más egyéb dolga van, mint hogy ezekkel az egyetemes ügyekkel foglalkozzon. Például gyakorolnia kell a fuvolajátékát, vagy bújócskázni, futkározni a gópákkal, esetleg kútba kiabálósat játszani, hogy hallhassák a visszhangot, vagy extázisban táncolni a holdfényben. Szóval túl elfoglalt ahhoz, hogy ilyen csip-csup egyetemes ügyekkel foglalkozzon. Így ezek elintézéséhez szükséges hatalmat átruházza másokra.
Tehát, ha úgy érezzük, hogy túl elfoglaltak vagyunk… Néha azt gondoljuk, hogy: „Minden kis apró-cseprő dologgal nekünk kell foglalkozni!” Nos, ha így érzünk, akkor delegáljuk a feladatokat és ne csupán azt ruházzuk át, hanem adjuk is meg hozzá a kellő erőt. Tehát, ha megadjuk valakinek a feladat ellátásához szükséges szabadságot, hogy „Dönts, belátásod szerint!”, de utána panaszkodni kezdünk, hogy esetleg nem jól döntott, az nem igazán szép dolog! Ha azt mondjuk valakinek, hogy: „Fesd ki a falat olyan színre, amilyenre szeretnéd”, és ő esetleg épp a sárga színt választja, majd pedig felelősségre vonjuk, hogy: „Miért pont sárgára festetted?” az nem helyes! Tehát, ha megadjuk a jogot a döntéshez, akkor utána már nem szabad méltatlankodnunk.
De honnan is indultunk? Ember tervez, Isten végez. Tehát, ha átruházzuk Krisnára a jogot, hogy döntsön az életünkről: „Drága Uram, fesd az életemet olyan színűre, amilyenre csak szeretnéd.” De, ha már teljes odaszentelődést ígértünk, és Ő ezután esetleg sárgára fogja festeni a lényünket, akkor már nincs jogunk azt kérdezni, hogy: „Miért pont sárgára?” Szóval ha már odaadtuk az életünket, akkor Ő elfogadja azt és ezzel át is veszi a jogot, de aztán már nem panaszkodhatunk. Ez a lelki szabadság titka: adjuk oda magunkat, és akkor a király közelében élhetünk majd.

(folytatása következik)

1.  Srímad Bhágavatam, 2.9.34.
2.  Sríla Srídhar Mahárádzs Antológiájának 4. fejezete: „Hearing to see”
3.  Shrimad Bhagavatam 2.9.34

(Szvámí Tírtha, 2020.01.05-i szófiai reggeli tanításából)

Az tekinthető misztikus élménynek, amikor a testi vagy értelmi funkciók teljesen átitatódnak az isteni lényeggel, tehát egy finomabb érzékelés lép működésbe, mely által teljes mértékben összefonódunk. Sríla Srídhar Mahárádzs Antológiájában (4. fejezet: „Hearing to see”) azt olvastuk, hogy hallgassunk az isteni kinyilatkoztatásra, mert az tisztítja meg a látásunkat. „Az ember tervez, Isten végez. A terveink, vágyaink felfelé irányulnak, míg az elrendelkezések az Égből szállnak alá. Ennek az Égi iránymutatásnak a hullámai, és azok elfogadása, mind Drága Urunk kedvtelései.”

Mindannyian ismerjük ezt a közmondást, hogy „Ember tervez, Isten végez!” De álljunk meg itt egy pillanatra, hogy mi is történik ekkor, amikor az ember tervez, és Isten végez? Ebben az esetben mindenki elégedett lesz. Mert, ugyan vannak elképzeléseink, miként szeretnénk, hogy valami megtörténjen, de végül minden úgy fog alakulni, ahogyan Ő szeretné. De nézzük meg, hogy mi történik akkor, ha az ember tervez, és az ember végez?

Válasz: Katasztrófa. 

Szvámí Tírtha: Nos, nagy valószínűséggel nem mindenki lesz elégedett. Viszont mi, mint lelki gyakorlók és keresők, nem állhatunk meg itt! Próbáljuk tovább cserélgetni ezeket a szavakat: Isten tervez, ember végez. Ezt jónak tartjátok? Amikor Ő nyilvánítja ki az akaratát, és mi pedig teljesítjük azt. Ez nagyon jól hangzik! Ezt nevezik odaadó szolgálatnak vagy lelki gyakorlatnak. S ezzel a változattal már jóideje nagyon elégedettek vagyunk, amikor Isten tervez, és az ember pedig beteljesíti azt. „Örök szolgád vagyok!” De hogy hangzik a negyedik kombinációja ennek a szógyűjteménynek

Válasz: Isten tervez és Isten végez. 

Szvámí Tírtha: Igen. S, ha valóban meghódolt lelkek vagyunk, akkor tényleg ez fog történni. Nem a saját erőfeszítéseink miatt következnek be az elrendezések, hanem, mert olyan engedelmes eszközök tudunk lenni az Ő kezében. Bármit is szeretne az Úr, az teljesen akadálytalanul áramlik rajtunk keresztül, hogy végül beteljesíthesse azt. Éppúgy, mint a tegnapi történetben az ugrálva örvendező szerzetes esetében, aki olyannyira meghódolt lélek volt, hogy nem volt benne semmi mesterkéltség. „Ez biztos, hogy nem én vagyok, egyszerűen csak felajánlom Neki minden energiámat.”

Srídhar Mahárádzs azt mondja,  „Minden a Legfőbb Úr édes kedvtelése, lílája.” „Ebben a világban az önmegvalósult lelkek, akik az önvalóból merítenek boldogságot, nekik nincsen semmilyen céljuk előírt kötelességük végrehajtásával, de arra sincs okuk, hogy ne végezzenek ilyen munkát.” A világ összes élőlénye közül, – beleértve az Úr Brahmá legmagasabb rendű életformáját is, egészen a mozdulatlan organizmusokig, – az ilyen önmegvalósult lélek az, aki sohasem függ senki személyes elvárásaitól.”

Tehát az önmegvalósult lélek szabad, és úgy tapasztalom, hogy mindannyian jól ismerjük ennek a szabadságnak az erejét. Hiszen Kelet-Európában azért nekünk van némi fogalmunk a rabsorsról, úgymond rabszolgaságról. Különösen nektek bolgároknak vannak történelmi tapasztalataitok erről. Azok az országok, amelyeknek nem voltak ilyen megéléseik, azok semmit sem tudnak a szabadság valódi értékéről. Ezért nagyon jó, hogy láthatunk különböző politikai rendszereket váltakozni, mert így kétszer annyit tudunk az életről – nem csak az egyik változatot, hanem mindkettőt. Tehát ahhoz, hogy teljes mértékben értékeljük a szabadságot, nagyon jó, ha megtapasztaljuk azt, hogy milyen nyomás alatt lenni. Itt az anyagi világban mindannyiunknak van némi fogalma az illúzió általi nyomásról. Az illúzió egyik biztos jele az, amikor azt gondoljuk, hogy nagyon igazunk van. Tehát legyünk rendkívül óvatosak! Ez egy igencsak egészségtelen tünet! 

Tehát az önmegvalósult lélek szabad. Nem függ semmitől és senkitől, kivéve egyetlen felsőbbrendű függést, ami pedig nagyon kellemes. Tudjátok, amikor ebbe az anyagi univerzumba megszülettünk, mindannyian belevágtunk ebbe a karmikus utazásba. Bizonyos dolgokat meg kell tapasztalnunk, meg kell tanulnunk, el kell szenvednünk. Ezt nem kerülhetjük el! Tanulnunk kell, s míg az illúzió egy zord tanító, addig a vaisnavák valamivel kedvesebbek. Ha pedig még nem állunk készen ebben a lelki környezetben való tanulásra, akkor azt az anyagi világban kell majd megtanulnunk. De az kevésbé kegyes, ezt elhihetitek. Tehát jobb, ha ebben a szelíd közegben tanuljuk meg amit lehet. 

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2020.01.04-i szófiai esti tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Paramánanda kérdése: Sokszor eljutottunk már odáig, hogy azt mondtuk: „Ebből elég volt!”, de az igazat megvallva nagyon ritkán változtatjuk meg valóban az életünk folyását. Azt szeretném kérdezni, hogy mennyire függ ez a változás a mi erőfeszítésünktől, amikor már igazán megelégeljük a dolgokat?

Szvámí Tírtha: Volt egyszer egy mester, akinek volt egy nagyon elszánt, nagyon engedelmes tanítványa. Azt hiszem, már említettem nektek ezt a keresztény történetet, amikor az idősebb atyák panaszkodni kezdtek a kolostor vezetőjének: „Úgy látjuk részrehajló vagy ezzel az fiatalemberrel.” Emlékeztek erre a történetre? Mindenesetre, ha esetleg van valaki, aki még nem hallotta, akkor az ő kedvéért hadd meséljem el! Az apát egyetértett velük: „Igen, kedves testvéreim, látjátok tele vagyok hibákkal!” Majd így szólt: „De azért gyertek velem, nézzünk körül együtt a kolostorban!” Így hát bekopogtak az első tanítvány ajtaján, aki így felelt: „Igen, itt vagyok, mit szeretnétek?” „Gyere, lenne egy kis szolgálat a számodra.” Rendben, csak még elimádkozom a köreimet.” Így, fogták magukat és továbbmentek a következő novícius ajtajához, aki ezt válaszolta nekik: „Ó, én is kaptam egy újabb feladatot a felettesemtől.” Majd sorra ilyesmi válaszokat kaptak. Végül eljutottak az említett fiatalemberhez, aki a gyönyörű kézírásáról volt nevezetes. Az ő ajtaján is bekopogtak, így szólva: „Lenne egy kis feladat a számodra.” Erre a fiú azonnal felpattant és szaladt, hogy elvégezze az adott szolgálatot. Majd beléptek a cellájába és az apát odahívta a rangidős atyákat, hogy nézzék meg, milyen szolgálatot hagyott félbe a fiatal novícia a kedvükért. Ő éppen a Bibliát, vagy valamilyen más szent szöveget másolt. Megnézték az írását és azt látták, hogy még az „O” betűt sem fejezte be, épp csak félig írta le, mert amint meghallotta, hogy van valami tennivaló, nyomban ugrott és indult is. Még az akkor írt betűt sem fejezte be! Nos, amikor az idős Atyák ezt meglátták – hogy ez a fiatalember azonnal kész volt indulni, ha hívta az apát egy kis szolgálatra – bocsánatot kértek a főapáttól: „Igazad van, hogy kicsit jobban kedveled és ragaszkodsz ehhez a fiatal szerzeteshez! Elfogultságod jogos, hogy jobban szereted őt, és most már nekünk is nagyon kedves.”

Ahogy felidéztem ezt a történetet, eszembe jutott egy másik mester, akinek hasonló tanítványa volt. Ő is mindig azonnal készen állt arra, hogy ugorjon, bármit megtegyen, bármilyen szolgálatot elvégezzen, így a lelki tanítómestere elszégyellte magát. Attól félt, hogy: „Ha véletlenül azt mondom neki, hogy – Ugorj a kútba! akkor meg is fogja tenni! Ez nagyon veszélyes! Ha véletlenül hibázok, akkor ő ugrani fog.” De úgy hiszem egy ilyen esetben egyetlen mester sem mondaná azt, hogy „Ugorj!”, mert tudja, hogy a fiú kész megtenni. 

Visszatérve a kérdésedre, mi ennek a történetnek az erkölcsi tanulsága? Az, hogy a lelki életünk sikere részben függhet a saját erőfeszítésünktől, de azt kell, hogy mondjam, nagyobb részt mégis az isteni kegyelem függvénye. Ahogy mondani szokták: egy kerékkel nem megy a kordé, ahhoz két kerékre van szükség! Ezek közül az egyik, a mi erőfeszítésünk, míg a másik az isteni kegyelem. De ha még mélyebben megvizsgáljuk, hogy mitől működik az életünk, mitől lesz sikeres, akkor végül is csak egyetlen dolog marad, méghozzá a kegy, az isteni jóakarat, nem pedig a mi erőfeszítésünk. Meg kell tennünk mindent, amit csak tudunk, de végső soron, minden az isteni terv szerint fog alakulni.

Mégis, éppúgy, mint ez a nagyon engedelmes és teljesen meghódolt tanítvány, nekünk is ki kell fejeznünk a szolgálatkészségünket. Krisna megadja nekünk azt a lehetőséget, hogy szabadon választhatunk, de valójában csak egy helyes válasz létezik. S Ő úgyis tudja, hogy mit választunk. Tehát, ha javítani akarunk az életünk minőségén, akkor mutassuk meg, hogy készek vagyunk megtenni, amit kér.

(folytatása következik)