Calendar

February 2019
M T W T F S S
« Jan    
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728  



Extra kiadások issues

DO--2709-katherine-mccormack-41098

(Szvámí Tírtha 2012. májusi, szófiai tanításából) 

(az előző hétfői tanítás folytatása) 

Jadunáth kérdése: Megmagyaráznád, kérlek, hogy a mi tanítványi láncunkban mit is jelent a szad-guru? Hogy mi az a kenyér, ami a szad-gurutól származik? És mit kell adnunk cserébe?

Szvámí Tírtha: Ez az utolsó kérdés tetszik nekem.

A szad-guru nem egy egyszerű személy. A szentírásokban az áll, hogy ha egy ember egy szent helyet pusztán közönséges földrajzi helynek gondol, egy múrtira csupán mint fára, kőre vagy fémre tekint, vagy a lelki tanítómesterről azt gondolja, hogy közönséges ember, az nagy hibát követ el. A felszínen talán így nézhet ki, de ha pusztán a formális oldalt látjuk, akkor szem elől veszítjük a lényeget, és az nem kezd életünk aktív alapelvévé válni.

A szad-guru az a személy, aki személyiségében teljes mértékben képviseli a guru-tattvát. Egy igazi szad-guru szamaszta-guru is, valamennyi lelki tanítómester képviselője. A szamaszta a guruk összessége. míg a guru nem egy teológiai tattva, nem egy teológiai igazság vagy elv, szerencsére egy személy. Az isteni energia egy személyen keresztül nyilvánul meg az életünkben, tehát ugyanaz az ember az egyik tanítvány számára pusztán egy guru, a másik számára pedig szad-guru, és ez nem az elért nevektől vagy titulusoktól függ. Például Mahámandalésvar Srí Srí Ez meg Az Kámabhógánanda Szvámí – a káma-bhóga jelentése élvezet és szex. Hiszen tudjátok, korlátlan számú titulus létezik, melyre az emberek vadásznak. ’Nos, pillanatnyilag csak a(z) HH szinten vagyok.’ A(z) HH jelentése ’Őszentsége’. ’Még nem tartok a(z) HDG – Ő Isteni Kegyelme – síkon. Az emberek tehát titulusokra vadásznak.

Mi a lényeg? A lényeg az, hogy nekem kell tudnom felismerni, ki az, aki valódi. Nem az én titulusom, nem az ő titulusa a meghatározó, hanem az én látásmódom. Néha ez a paramparán belül van, néha pedig azon kívül keresendő, hiszen a guru elv egyetemes. Ám mit kezdhetünk az életünkben jelen lévő egyetemes elvvel? Semmit, mert ehhez személyes interpretációra van szükség, éppen ezért a mi iciri-piciri kis jelentéktelen gurunk a legeslegnagyobb valamennyiünk számára.

Ez tehát a kérdésed első része, mi is a második?

Jadunáth: Hogy mi az a kenyér, ami a szad-gurutól származik.

Jamuná: És mit kell tennünk cserébe.

Szvámí Tírtha: Az volt a harmadik, azt nem felejtettem el.

Tulajdonképpen mi, a hittestvéreim és én, nem ettünk krisna-praszádamot. Nem. Folytassam? Szerintem értitek a lényeget – hagyjuk is nyitva ezt a kérdést, a megértést bízzuk mindenkinek a saját képességeire!

De ismeritek a pelikánt? Hogyan eteti meg a pelikán a kicsinyeit? Előre emésztett halat ad a kicsinyeinek. Valójában mi ilyenek vagyunk, csak és kizárólag praszádamot kellene fogyasztanunk. Bármi is jön a lelki tanítómestertől, az mind praszádam. Sajnos néha az emberek visszaélnek ezzel az elvvel.

És mit kell adnunk cserébe? Hát, mitek van? Van egy kis vizetek? Egy kis gyümölcsötök, pár leveletek? Azt mindet felajánlhatjátok a mi Urunknak, aztán majd Ő jelentkezik a további kívánságaival.

 



hare-krishna-jai

(Szvámí Tírtha, 2012. májusi, szófiai tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)           

Giridhárí kérdése: Ahhoz nem fér kétség, hogy a gurunak egy tanítványi lánchoz, paramparához kell tartoznia, ezt a meghatározást elfogadjuk. Ám a bolgárok utolsó királya német volt, nem pedig bolgár. A démonok hercege Prahlád Mahárádzs nem démon volt, hanem bhakta. Bizonyos vagyok abban, hogy sok-sok guru létezik, aki nem egy tanítványi lánc tagja; ez egy újabb ellentmondás. Hogy lehet ezt összhangba hozni, hogy áll össze a kép?

Szvámí Tírtha: Mondhatni ez igaz – sok bona fide guru érkezik a tradíción kívülről, de még ha valaki képes is a tradíción kívülről jönni, általában elkötelezi magát a formalitások mellett. A nagyon emelkedett szinten lévő kiválasztottak szabadon jöhetnek, maradhatnak és távozhatnak, de mi nem jöhetünk, maradhatunk és távozhatunk szabadon – úgy értem az átlagemberek, éppen ezért sokkal biztonságosabb egy hagyományt követni. A nagy tanítók általában erre adnak példát, ám lehetséges néhány bona fide tanító számára, hogy nagyon szokatlan, különleges módon érkezzen. Ami számunkra váratlan és szokatlan, az nagyon is megszokott az ő számukra. Ami itt az anyagi síkon nagyon formális lehet, az a lelki síkon nagyon is lényeges.

Képesnek kell lennünk megítélni, hogy ki az, aki akár a tradíciót, akár a tradíción kívüliséget kifogásként használja. Hiszen nem egyszer magunkat akarjuk támogatni, igazolni szeretnénk magunkat vagy a helyzetünket, ezért lelki tanítómesterünk dhótija mögé bújunk. És ha követjük a szokásait, gesztusait és szavait, akkor azt hisszük, hogy ugyanazon a síkon vagyunk. Van erre egy nagyon jó példa: Sríla Prabhupád hetven, majdnem nyolcvanéves férfiként sétapálcával járt; a fiatal tanítványai, a húszévesek szintén elkezdtek ugyanolyan bottal járni. ’Ha Gurudévnek van, nekem is kell’ – mondták. Már elnézést, de annyira nevetséges volt! Néhányan sétapálcával jártak, miért is?

Tehát nem az utánzás számít! Ne bújjatok a lelki tanítómesteretek dhótija mögé, ne idézzétek őt, amikor magatokat kell kifejeznetek, ahol nektek kell megmutatnotok az erőtöket! Ne próbáljátok meg hiányosságaitokat az ő nevével befedni! Sokszor a nagy tanítókat hibáink elfedésére használjuk.

Akárhogyan is, miért beszélnénk túl sokat a hibáinkról, problémáinkról és bajainkról? Mások hiányosságai nem segítenek bennünket. Meg kell próbálnunk elköteleződni amennyire csak lehetséges, a végső, a legfelsőbb igazság mellett, melyre ráleltünk. És ha tiszta forrást és tiszta átadást találunk, akkor, ha a tiszta tulajdonságaink legjava szerint tudunk cselekedni, szerencsések vagyunk. Éppen ezért hűségesen kell követnünk az odaadó szolgálat e kilenc elemét – sravanam, kírtanam, szmaranam…..hiszen ha egyre mélyebbre és mélyebbre jutunk az isteni elköteleződésünkben, minden bizonnyal egy sokkal jobb és árnyaltabb képet kapunk.

Giridhárí: Amit mondani akartam az, hogy Jézus nem tartozott guru-paramparához…

Szvámí Tírtha: Hogy érted ezt? Beavatott volt, Keresztelő Szent Jánostól kapta a beavatását – ez parampará.

Kérdés: Hogyan tudjuk megkülönböztetni az utánzást a valódi követéstől?

Szvámí Tírtha: Nagyon egyszerű: a gyümölcseiről. Imitáció esetén nem fértek hozzá egyetlen gyümölcshöz sem, frusztráltak lesztek, míg a valódi követésénél eléritek a célotokat. Sajnos mindezt csak a végén ismerjük fel, hogy vajon ez valódi követés volt vagy pusztán imitáció. De ne aggódjatok, a valódi tanítómesterek megnyirbálják az imitációs hajlamaitokat, akármennyire fájdalmas is az, meg fogják tenni, mert nem várnak cserébe semmit. Tudjátok, mások hibáit kijavítani nem túl népszerű, hiszen senkinek sem fog tetszeni. De bizonyosak lehetünk benne, hogy ha mi elkötelezettek vagyunk egy igazi mester, egy szad-guru mellett, akkor le fog nyirbálni mindent, ami formális, mesterséges vagy utánzás a fejlődésünkben.  

(folytatása következik)

 

 



Prahlada

(Szvámí Tírtha 2012.májusi, szófiai tanításából) 

(az előző hétfői tanítás folytatása)         

Giridhárí kérdése: Teljesen egyetértek abban, hogy mindent annak az embernek köszönhetünk, akinek a kenyerét esszük, és nem csupán a kenyeret, hiszen ott mindenünk megvan. Azt láttuk, hogy Prahlád tényleg tiszteletét ajánlja az édesapjának, ám ezzel együtt saját véleményét is kifejtette egy bizonyos témával kapcsolatban. Hogy létezhet együtt e két tendencia?

Szvámí Tírtha: Köszönöm! Most be kell bizonyítanom az igazamat, hogy eloszlassam a kétségeiteket. Prahlád tehát hivatalosan és formálisan az aszura fajhoz tartozik, ezért teljes tisztelettel adózik az édesapjának, ám lelki vonalon Visnuhoz , a tanítványi vonalhoz, hiszen az igazság mellett elkötelezett. A tudásnak két szintje ismeretes: az egyik a para, a másik az apara, az egyik a magasabb igazság, a másik az alacsonyabb igazság. Tehát az alacsonyabb síkon Prahlád a démoni fajhoz tartozik, az édesapja fia, a tanárai tanítványa, stb. – számos viszonylagos helyzetet foglal el. Csakúgy, mint ahogy nekünk is van számos viszonylagos kötelezettségünk és helyzetünk. Ám lelki avatás és lelki kapcsolódás tekintetében mégis Náradához, a tanárához és Visnuhoz, szeretett Istenéhez tartozik – és ez a valódi kapcsolódás, az igazi élet, nem a hivatalos. Éppen ezért édes szavakkal és tisztelettel akarja kibékíteni az édesapját, de elkötelezett az igazság mellett. A szövegben sokszor említették: „Mert nyilvánosan kérdezték meg.” Ha édesapja négyszemközt kérdezte volna meg Prahládot, akkor nem tanította volna az édesapját, hiszen az nem javasolt. De mivel ez egy nyilvános eset volt, kihasználta az alkalmat a Visnu-imádat páratlan magasztosságának dicsőítésére.

Mit kell hát ebből megtanulnunk? Mindenkinek adjátok meg a kellő tiszteletet az adott személy helyzetétől függően, mégis maradjatok elkötelezettek az igazság iránt! A későbbiekben látni fogjuk, hogy Prahlád annyira elkötelezett volt, hogy nem adta fel az imádatát még akkor sem, amikor megannyi problémával és kínzással kellett szembenéznie, nagyon erősnek bizonyult a próbatételek közepette. Ez tehát a relatív vagyis anyagi kötelezettségek, illetve a végső elköteleződés közötti összecsapás – ha ilyen összeütközésre kerülne sor az életetekben, akkor általában ajánlott a magasabb kapcsolatot választani.

(folytatása következik)

 

 



butterfly in the rain

(Szvámí Tírtha 2012. májusi szófiai tanításából) 

(az előző hétfői tanítás folytatása) 

Az étel készítőjének tulajdonságai tehát arra szállnak, aki megeszi az ételt. Nevezzétek meg Krsna egy tulajdonságát! Az Úr egyik neve Hari, ugye? Hari, tolvaj. Ha a mestereink egy tolvaj ételét fogyasztják, ez a minőség fog rájuk szállni! Akkor hát lelki tanítómesteremre, mint tolvajra tekintsek? Egy bizonyos értelemben igen, hiszen Krsna mindent elcsen szeretett szolgáitól, ami lelki fejlődésükre nézve hátrányos. Hari tehát azt jelenti, hogy „elragad”, ő az Elragadó, valamennyi akadály és ragaszkodás eltávolítója. A Hari-praszádot fogyasztóknak szintén lesz ilyen tulajdonságuk, ők is azon fognak dolgozni, hogy elragadják, elvegyék a ragaszkodásaidat.

Sríla Gaurakisóra dász bábádzsí nagyon emelkedett személy volt, egy teljesen lemondott rendben élt, gyakorlatilag semmije sem volt. Egyszer Navadvípban, egy viharos éjszakán Bhakivinód Thákur otthonában valaki kopogott. Amikor Bhaktivinód kinyitotta az ajtót, Gaurakisórara dász bábádzsít pillantotta meg a zuhogó esőben. Bhaktivinód igencsak tisztelte Bábádzsí Mahárádzsot. Bár ez kissé szokatlan, hogy a rangidős lelki tanítód éjfélkor felkelt téged egy viharban, az ajtódon kopogtatva, de Bhaktivinód Thákur mégis azonnal így szólt: „Ó, Bábádzsí Mahárádzs, mivel szolgálhatlak? Talán be szeretnél jönni az eső elől? Éjszakai menedékre volna szükséged? Semmi ilyesmiről nem volt szó. Gaurakisóra ezt kérdezte: „Van egy krumplid?” Bhaktivinód Thákur így válaszolt: „Valószínűleg, igen…” Bement hát a házba, keresett egy krumplit, majd előhozta. „Tessék, itt van a krumpli.” Gaurakisóra dász elvette, és elment. Bhaktivinód Thákur mélyen elgondolkozott: „Micsoda szokatlan dolog történt! Egy viharos éjszakán Bábádzsí Mahárádzs eljön, és elviszi az utolsó krumplimat.” Azonnal megértette, hogy nem a krumplit vitte Bábádzsí Mahárádzs magával, hanem az ő ragaszkodását ahhoz az utolsó krumplihoz. Erre nagy öröm töltötte el. Miért? Mert Gaurakisóra dász bábádzsí mahárádzs szintén Hari-praszádot evett, így mindent, ami nem jó, el akart vinni.

Ez valójában a lelki tanítómesternek egy nagyon magas szintű tulajdonsága – hogy elvesz valamit. De tudjátok, ez a kali-juga, itt aztán megannyi kali-juga tanító akad, aki elveszi a követői hitét, vagy aki elviszi a követői pénzét. Bármit! Ám csak néhányan vannak, akik az anyagi szenvedéstől szabadítanak meg, vagy képesek arra, hogy eloszlassák a tanítványok kétségeit. Ez pedig, mondhatjuk, a lelki tanítómester alapvető tulajdonsága – képes eloszlatni a tanítványai kétségeit. Ez nagyon fontos.  

Most bizonyára arra gondoltok, ezt vajon miért nem említik itt? Mert erről máshol van szó.

(folytatása  következik)

 

 



20130625GF79878

(Szvámí Tírtha 2012. májusi, szófiai előadásából)

Kérdés: Két fontos tulajdonságot emeltél ki a guruval kapcsolatban – az isteni tudást, és a hitet. Itt miért nem említik, hogy egy tanítványi láncolatnak is tagja kell, hogy legyen?

Szvámí Tírtha: Mert azt egy másik helyen említik, nem lehet mindent egy helyen – ez ilyen egyszerű.

A guru tulajdonságainak listája valójában nagyon hosszú. Sok guru létezik; mint Sanda és Amarka – a brahminok kasztjához tartoznak, mégis az aszurák oktatási szolgálatát látják el, és a politikatudomány terén jártasak. Tanítók ők, tisztelni kell őket. Valamennyi tanítót tisztelni kell, ez az egyes számú pont. Ha mindenkinek megadjátok a saját pozíciója szerinti tiszteletet, akkor nem követtek el hibát. Ez legyen hát az alapelv: mindenkit a státusza szerint tisztelni!

Ám mivel Sanda és Amarka az édesapjuk és tanítójuk, Sukrácsárja szolgái, és Hiranjakasipu szolgálatában is állnak, nem taníthatnak szabadon, nem cselekedhetnek szabad akaratuk szerint. Ha valakinek a kenyerét eszitek, akkor elkötelezettek vagytok az iránt a személy iránt. Értitek ezt? Ez világos? Egyszer megpróbáltam ezt elmagyarázni az egyik tanításon, aztán másnap odajött hozzám valaki, és megkérdezte: ’Hogy is volt az, amit tegnap a praszáddal kapcsolatban említettél?’ Ebből arra következtettem, hogy nem fejezhettem ki magam valami egyértelműen, ezért kérdezem, hogy értitek-e azt, amit mondok. Például fiatal felnőttekként otthon laktok, a szüleitek tartanak el benneteket, az ő ételüket fogyasztjátok, és mégis kritizáljátok őket. Ugyan már, miről is beszélünk!? Legyetek egyedül, egyétek a saját kenyereteket – akkor majd megértitek, mit is jelent az. Ez tehát nem szép – ha másoktól függtök és kritizáljátok azt, akitől függtök, az nem szép dolog, hiszen bármi is köt velük össze benneteket – a dharma, a karma, a hagyomány, a vér – függtök tőlük. Nem vagytok tehát szabadok.

Sanda és Amarka apjuktól és tanítójuktól, Sukrácsárjától kapta a kenyerét, aki pedig a démonkirály, Hiranjakasipu szolgálatában állott. Vagyis ők Hiranjakasipu praszádján éltek. Mit tanulhatunk tőlük? Emiatt voltak ezek a tanárok e sötét tendencia elkötelezettjei.

Mi a helyzet a vaisnava gurukkal? Ők kinek a kenyerét eszik?

Hajagríva: Krsnáét…

Szvámí Tírtha: Krsna kenyerét, helyes. Akkor tehát szabadon cselekedhetnek és nyilatkozhatnak meg? Dehogy! És az ételen keresztül egy nagyon sajátos energiaátvitel történik, hiszen akinek a főztjét, vagy akinek a kenyerét eszitek, annak átveszitek az energiáját, az ételt készítő személy tulajdonságai rászállnak az ételt elfogyasztóra. Ez bizonyítást is nyert. Egyszer az egyik tanítvány valahogy nagyon keserű hangulatban volt, szomorkodott, kissé mérges volt, szóval nem túl jó hangulatban állt neki főzni. Higgyétek el nekem, az étel keserű lett! Keserű! Vigyázzatok tehát, amikor főztök, legyetek nagyon pozitívak, nagyon boldog, nagyon derűs, az Úr iránt elkötelezett hangulatban! És akkor az általatok készített étel nemcsak édessé, hanem istenivé válik majd. Akik pedig elfogyasztják, mindannyian táncra perdülnek majd az extázistól.

(folytatása következik)

 



handsWater630

(Szvámí Tírtha 2012. szófiai tanításának részlete) 

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Prahlád így szólt: „Nem lehetséges a Krsna iránti odaadást elnyerni azoktól, akik ragaszkodnak az anyagi élethez. Ezeket a materialista embereket teljesen lefoglalja érzékeik korlátozások nélküli kielégítése, ezért a legsötétebb pokolba zuhannak, és folyton a lerágott csonton rágódnak. Habár e két guru, Sanda és Amarka ismerik a Védákat, képtelenek felfogni, hogy a Védák egyetlen tárgya Visnu; mivel tele vannak anyagi vágyakkal, ezért megmaradnak a Védák karma-kánda részének édes szavaihoz és virágos nyelvezetéhez való vonzódásnál. Ahogy a vak ember sem tudja megmutatni a helyes ösvényt egy másik vak embernek, ők sem tudják nekem megtanítani a Visnu iránti odaadást, hiszen szemüket a három kötőerő sűrű fátyla takarja el. Amíg valaki nem tisztul meg egy anyagi vágyakkal már nem rendelkező mahátma lótuszlábainál, addig nincs lehetősége kapcsolatba kerülni az Úrral. Ha valaki annyira szerencsés, hogy találkozik egy ilyen ritka lélekkel, mint egy mahátma, s ha őszintén elkötelezi a szívét és a lelkét Srí Krsna lótuszlábainak szolgálata mellett, akkor valamennyi anartha, rossz tulajdonság és szokás el fog tűnni.”[1]

Ki tud tehát bhaktit adni? Shríla Prabhupád egyik könyve, az ’Élet az életből származik’. Ezt tovább fejlesztve, mondhatjuk, hogy a tudás a tudatból származik, a szeretet forrása pedig, a préma, az istenszeretet. Honnét származik a bhakti? Ha az élet az életből származik, a szeretet pedig a szeretetből, akkor honnét ered a bhakti? Helyes, a bhaktiból. Ki tud tehát nektek bhaktit adni? Csak azok, akiknek van, akik nem rendelkeznek vele, azok nem tudnak belőle nektek is juttatni. Éppen ezért elszántan keresnünk kell egy olyan embert, aki rendelkezik vele, és kérni kell a részünket: „Kérlek, légy kegyes! Megszentelt ételedet, praszádodat Krsna fényűzően megterített asztalánál fogyasztod el, kérlek, juttass nekem is néhány morzsát!” Ez legyen a vágyunk! Tehát próbáljatok meg bhaktit szerezni azoktól, akiknek megadatott! Mit is mondhatnék még?

Vajon hogyan ismerjük fel, hogy ki az, akinek van? Nem könnyű. Shríla Shrídhar Mahárádzs azt mondja: „Hogy ismered fel, hogy valaki intelligens? Ha te is intelligens vagy.”Ám hogyan ismerjük fel, hogy kinek van bhaktija? Csak azok ismerik fel, akik szintén rendelkeznek a bhaktival. De ha nekem még nincs, honnét tudom felismerni, hogy kinek van? Ó, nagyon bonyolult! Szerencsére akad néhány jóakarónk, akik el fogják nekünk mondani: „Hé, itt a forrás!”

Hogy vizet találjunk, mélyre kell ásnunk. Hogy isteni tudásra leljünk, még mélyebbre. Hogy istenszeretetre leljünk, még annál is mélyebbre, s még akkor sem fogjátok megtalálni. ’Nincs itt! Csak ások és ások, már túljutottam a tudáson, de nincs itt!’ Majd utána visszatértek a felszínre abból a nagy lyukból, amit ti csináltatok, és amikor ismét felbukkantok a felszínen, így szóltok: „Hé! Éppen itt van! Valaki éppen terjeszti!”

Ez hát a reménységünk: hogy megtaláljuk a forrást, és azokat az embereket, akik segíteni fognak nekünk.

(folytatása következik)

[1] Bhakti Vallabh Tírtha Mahárádzs A szent életű Prahlád c. könyvéből



12-0

(részlet Szvámí Tírtha 2012. májusi szófiai tanításából) 

(az előző hétfői tanítás folytatása) 

Prahlád tehát így gondolkozott magában: „Sanda és Amarka nem igazi guruk. A Visnu iránti odaadás, a visnu-bhakti tanulmányozására igazán Nárada Muni adott lehetőséget, aki az én igazi gurum. Édesapám vágyainak megfelelően mondhatok valamit Sanda és Amarka tanításaiból, ám mivel mások jelenlétében kérdeztek erről, ezért az én valódi gurum, Nárada Muni tanításairól fogok beszélni…”[1]

E két tanítótól ugyan mit tanulhattok? Csupán politikát. Mit tanulhattok Nárada Munitól? Odaadást. Általában valamennyi rsi és tanító írásos formában, azaz sásztrákban (szent iratokban) teszi közzé tanításait. Náradát egy nagyon fontos szentírás, a Nárada-bhakti-szútrák szerzőjének tartják. A szútra jelentése fonál, vagy a gondolkodás esszenciája, a bhakti pedig az ’Isten iránti odaadást’ jelenti. Ez tehát egy alapvető tanulmány a bhaktiról, s ha ez Nárada legfontosabb szentírása, mit tanulhattok tőle? Kizárólag bhaktit.

Miután ekképpen elmélkedett. Prahlád a következőképpen válaszolta meg édesapja kérdését: „A tudás legmagasabb formája a Visnu előtti meghódolás vágya, és közvetlenül az Ő örömének keresése az odaadás kilenc módjának segítségével. Ezek pedig a következők: a Visnuval kapcsolatos dolgokat hallani vagy zengeni, Rá emlékezni, lótusz lábait szolgálni, imádni Őt, tiszteletünket ajánlani az Ő lótuszlábainál, intelmeit követni, az Ő barátjává válni, egész testünket, elménket és beszédünket teljességgel Neki átadni. Úgy vélem, hogy aki rendszeresen gyakorolja mindezeket, a legjobb tudományt sajátítja el.”

Prahlád tehát ragaszkodik az igazsághoz, sosem köt kompromisszumot. Annak ellenére, hogy démonikus természetű tanároktól kapott képzést, és hogy édesapja elvárásai teljességgel különbözőek (’Mit tanultál, édes fiam?’), s tudja, hogy őszinte válasza nem lesz népszerű, ő mégis kész elmondani a véleményét. Tehát „Mi a legjobb az életben?” „Meghódolni Visnu előtt.”

Saját tulajdon fia ajkairól hallva azt a választ, hogy Visnu szolgálata és imádata a legjobb típusú tudás, Hiranjakasipu biztos volt abban, hogy ezeket az ideákat tanárai ültették el Prahlád fejében. Rettenetes mérgében ajkai remegése közepette átkokat kiabált Sandára, fiának gurujára. „Ó, te leghitványabb bráhmin, te idióta! Mit tettél? Megsértettél engem azáltal, hogy ellenségem pártját fogtad, és a Visnu iránti értelmetlen odaadásra tanítottál egy tudatlan gyermeket! Az ember titokban követhet el bűnös cselekedeteket, ám előbb, utóbb, ezek betegségek vagy más tünetek formájában megnyilvánulnak. Hasonlóképpen, ebben a mai világban sok-sok komisz ember él, akik szádhunak öltöznek és barátokként viselkednek, ám az idő múlásával feltárul valódi természetük.” Hiranjakasipu a családi gurujának fiait hibáztatta, akik nagyon szerették volna a vádak alól tisztázni magukat, ezért így feleltek: „Ó, Indra legyőzője, mindhárom világ megremeg erőd láttán, még Szvarga ura is fél tőled. Hogy is tudna egy hozzám hasonló alacsony ember bátorságot venni ahhoz, hogy veled szemben foglaljon állást! Kérlek, higgy nekem, Prahlád eszméi vele született természetének eredményei, ezeket a gondolatokat senki mástól nem tanulta. Ne vádolj hát bennünket, és ne légy mérges!”

Abban az időben, a Szatja-jugában mindenki őszinte volt, tehát nem volt ok kételkedni mások szavaiban. Hiranjakasipu elfogadta a guru szavainak őszinteségét, és ismét feltette a kérdést Prahládnak: „Ó, családod szégyene és romba döntője, ha ezeket az eszméket nem a guruid tanításaiból vetted, akkor hogy tudtál ennyire hűtlenné és szégyenteljessé válni? Hogy terelődhetett az elméd egy ilyen baljós ösvényre?”

[1] Bhakti Vallabh Tírtha Mahárádzs A szent életű Prahlád c. könyvéből

 



offering_Radharaman

(Szvámí Tírtha 2012. májusi szófiai tanításából) 

Folytassuk felolvasásunkat! Arról beszéltünk, hogy milyen hányattatások érték Prahládot az iskolájában, hogy Visnu iránti odaadása és az a törekvése, hogy elkötelezettségét másokkal is megossza keverték őt bajba.

“Prahlád tanárai súlyosan megdorgálták őt, ám nem volt bátorságuk megütni, hiszen a király fia volt. Egy idő múlva aztán ismét nagy gonddal és figyelemmel kezdték őt tanítani a dharma, artha s a káma elveire, és a három fajta sásztrára, hogy ezeknek az ösvényeknek a követésére inspirálják őt. Néhány nap múlva megállapították, hogy Prahlád mindent megtanult a politika tudományáról, mert képes volt helyesen válaszolni valamennyi kérdésre. Ennek megörülvén először is az édesanyjához vitték vissza a fiúcskát. A királynő hihetetlenül boldog volt, hogy látja a gyermekét, szépen megfürdette, testét illatszerrel kente be, majd áldásos jelekkel díszítette. Ezután gyönyörűen felöltöztette a legszebb ruháiba, majd sok értékes ékszerrel ékesítette. Ezt követően tanárai Hiranjakasipuhoz vitték Prahládot. Prahlád rögtön hódolatát ajánlotta, amint az édesapja elé járult. Amikor HIranjakasipu látta, ahogy fia leborul előtte a földre, megáldotta őt és örömében mindkét karjával szorosan átölelte. Majd ölébe vette, és biztatóan örömkönnyek között, örömteli mosollyal így szólt hozzá: “Ó, Prahlád, kedves gyerekem, élj sokáig! Kérlek, mondj bármilyen jó dolgot, amit a mestereidtől tanultál, s neked a legjobban tetszik!” Miután édesapja ezt kérdezte tőle, Prahlád azt gondolta:“Sukrácsárja e két fia nem tisztességes tanítók. A szentírások azt mondják, hogy a szad-guru, a valódi guru két tulajdonsággal kell, hogy rendelkezzen. Az első a srótrijam, vagyis jól kell ismernie a szentírásokat. A másik a brahma-nistha, vagyis teljes hittel kell szolgálni a Jóistent. Elmondhatjuk, hogy Sanda és Amarka, a két tanár jól ismerik a szentírásokat, ám nem hisznek a Jóistenben. Épp ellenkezőleg, nagyon is kötődnek az anyagi dolgokhoz, ezért nem tekinthetők igazi gurunak.“[1]

Sokszor kérdezitek: “Ki a valódi guru?” Általában ilyenkor én azt szoktam megkérdezni, hogy “Ki a valódi tanítvány? “ Mindannyiunknak vannak tehát kérdései és megvitatásra váró témái, de itt ezt a két tulajdonságot említik: srótrijam brahma-nistham. Srótrijam: rendelkezik a sásztrákról szóló tudással, és brahma-nistham: nincs semmilyen más elkötelezettsége, csak a Jóisten iránti elkötelezettség.[2] Ez azt jelenti, hogy semmilyen magánélete sincsen már többé. Sok-sok egyéb tulajdonság és követelmény létezik még, melyeket az ősi tradíció és Srí Csaitanja Maháprabhu és követői alakítottak ki. De ha ebből a két tulajdonságból kell választani, melyik a fontosabb? . A sásztrákról szóló tudás, vagy a Jóistenbe vetett mélységes hit? Az utóbbi sokkal fontosabb, hiszen a sásztráknak vége-hossza nincsen! Természetesen kell rendelkezni egy bizonyos szintű információval, ám végső soron az elköteleződés és a megvalósítás isteni minősége az, amire szükség van.

Általában az emberek így gondolkoznak magukról: ’Ha van tudásom, jobban fognak tisztelni.’ Tehát szert tesztek egy kis tudásra innen-onnan, s megpróbáljátok másoknak megmutatni. Ám az ilyen típusú tudás olyan, mint a vaj – minél kevesebb van valakinek belőle, annál inkább terjeszti. Később, amikor a lelki utatok egy kissé érettebb szakaszába juttok, akkor már nem az fog érdekelni, hogy túl sok tudást gyűjtsetek össze, s még kevésbé az, hogy terjesszétek. S erre Bhakti Vaibhava Purí Mahárádzs szolgált nagyon szép példával. Ifjú szannjász tanítványai rendkívül felkészült tanításokat tartottak – ékesszóló, ragyogó, briliáns, történetekkel és idézetekkel teli tanításokat. Egyszer éppen abban a templomban jártam, ahol Purí Mahárádzs tartott leckét, s hát ugye, a bhakták a tanítás után rendszerint megbeszélik, hogy mit hallottak. Ez alkalommal is ez történt, azt mondták: „Gurumahárádzs arról beszélt, hogy ha belépünk a templomba, meg kell próbálnunk alázatosan tiszteletünket ajánlani a múrtiknak.” S én azt gondoltam, hogy nem csillogtatja a felkészültségét, nincsenek extra történetek, idézetek, csak valami nagyon egyszerű – próbáld meg szeretetteljes hódolatodat ajánlani az Úrnak! De ez egy alapvető üzenet, ami túlmutat az összes lehetséges briliáns tanításon? Azt gondolom, hogy nagyon is alapvető.

Tehát, ha választanunk kell a kettő között – tudás vagy hit – akkor jobb, ha a hitet választjuk; mert ha van hited, akkor a tudás is rád száll. Ha tudásod van, akkor még azt a kicsikét is, amit tudsz, könnyen elveszítheted.

(folytatása következik)

[1] Bhakti Vallabh Tírtha Mahárádzs A szent életű Prahlád c. könyvéből

[2] Lásd Mundaka-upanisad 1.2.12.



humility

(Szvámí Tírtha 2012. májusi szófiai tanításából) 

Kérdés: Kérdésem az alázatossággal kapcsolatos – amiről tudjuk, hogy a célunk eléréséhez vezető legrövidebb út. Milyen legyen a hozzáállásunk a különböző csoportokhoz – a vaisnavákhoz, a többi emberhez, a Jóistenhez?

Szvámí Tírtha: Az alázatossághoz való hozzáállásunk legyen alázatos. Tudjátok, egyes prédikátorok a trnad api szunícséna elvéről beszélnek, vagyis „Légy alázatosabb egy fűszálnál.”, ám készek vitába szállni vagy pletykába bocsátkozni másokkal kapcsolatban. Úgy vonulnak be az előadóterembe, mint valami generális és kemény előadást tartanak – az alázatosságról. Ne feledjétek, az emberek általában a gyengeségeikről beszélnek! Ha valaki túlságosan is ezt vagy azt a témát hangsúlyozza, elképzelhető, hogy valami nehézsége van azon a területen. Éppen ezért én általában sokat beszélek a Legfelsőbb iránti alázatos odaadásról, mert nekem ott vannak nehézségeim, de remélem, hogy e téma ismételgetésével valami majd bejut az elmémbe is.

Az alázatosságnak nagy ereje van, ebben egyetértek, éppen ezért nagyon óvatosnak kell lennünk az alkalmazásával. Sríla Shrídhar Mahárádzs iránymutatása nagyon hasznos ebben az értelemben, hiszen így szól: „Ne legyetek alázatosak az ostobákkal! Az alázatot a vaisnavák társaságában gyakoroljátok!” Azt mondja, hogy ha például egy rabló beront a templomba, és az alázatosság nevében így szóltok hozzá: „Rendben van, mindent elvihetsz az oltárról, és ne feledkezz meg a templom pénzéről sem, az is ott van még!’” Hangsúlyozom, az alázatosság nevében. De nem! Ilyenkor ragadjatok botot, és űzzétek ki a templomból! Az alázatosság nevében!

Tehát meg kell tanulnunk az alázat helyes alkalmazását! A vaisnavákban is vannak félelmek, például úgy vélhetik, hogy ha valamivel nem értenek egyet, akkor aparádhát követnek el. Nem! Ez nem így van! Ha különbözik a véleményetek, és ezt szépen tudjátok képviselni, az nem sértő. Nem sértő, ha véleményetek van! S ha elmondjátok, és azt a választ kapjátok, hogy „Ó, ez aparádha!’, ne higgyétek el!  Ha szándékotok tiszta és nemes, ha követitek az etikettet és a szabályokat, ne higgyétek ezt el! Ti ismeritek a szíveteket. Más a helyzet, ha csupán ostoba harcosok vagytok, akik mindig megpróbálnak bajt csinálni – természetesen nem erről beszélek. Ám ha bizonyos tekintetben van egy bizonyos meggyőződésünk, az nem minősül aparádhának, ha egyes pontokban nem értünk egyet!

Engedjétek meg, hogy elmeséljek egy történetet! Egyszer egy lelki tanítómester így szólt egyik tanítványához: „Arra kérlek, menj el az egyik tanítványomhoz – mostanában meggyűlt vele a bajom. Mondd el neki, hogy visszaveszem a nevét, és visszakérem a dzsapáját, többé nem a tanítványom! Kitagadom! Kérlek, mondd el neki ezt, és hozd vissza nekem a dzsapáját!’ Így hát barátunk, mesterének alázatos szolgájaként meglátogatta ezt a hittestvérét. Értette ő az üzenetet, de a politika tudományában is járatos volt – nem a negyedik elvvel indított – ami az erőszak, hanem az elsővel: kedvesen és barátságosan viselkedett. Elkezdtek beszélgetni, végül barátunk arra a megértésre jutott, hogy ez az ember nem fordult a tanítómestere ellen, egész egyszerűen gyenge, és vannak problémák a magánéletében. Végül úgy döntött, nem veszi vissza az avatását, nem kéri vissza a dzsapáját, és nem veszi vissza a nevét sem.

Barátunk hamarosan visszament a tanítómesterhez és a guru megkérdezte: „Megtetted, amire kértelek? Visszavetted a nevét? És hol van a dzsapája?” Ő pedig nagyon komolyan így felelt: „Nem, nem hajtottam végre az utasításodat!” Általában követnünk kell a guru utasításait, ugye? Ő pedig egy nagyon felelősségteljes bhakta volt, hiszen ez egy felelősségteljes feladat, valami komoly dolog, nem a padlót kellett felmosni. Erre a guru megkérdezte: „Miért nem teljesítetted, amit mondtam?” – ő pedig elkezdte magyarázni: „Hát, ez történt, megértettem a helyzetét, és megértettem azt, hogy ő alapvetően rendes, ez csupán egy ideiglenes hiányosság.” Ezután a guru így szólt: „Jól van, fiam. Nagyon örülök, hogy nem hajtottad végre az utasításomat!”

Ez egy nagyon is minősített eset – ez nem csupán egy eltérő vélemény kifejezése bizonyos témákról, hanem egyenesen szembe megy egy utasítással, hiszen hiába mondják neki, hogy tedd ezt, az a bhakta mégsem azt teszi. Egy igazi tanítómester mégis elégedett lesz ilyen esetben, ezért mondja, hogy „Jól van, fiam!’ Hiszen a lényeg nem egy másik ember kínzása, hanem az igazság kiderítése. Az igazsághoz csak úgy juthatunk közelebb, ha jobban megértjük a helyzetet – több információhoz jutunk, jobban tápláljuk a barátságot, nagyobb szándékot mutatunk a osztozásra – akkor teljesítettük a feladatunkat. Természetesen ezzel nem azt szeretném mondani, hogy minden egyes alkalommal legyetek okosabbak, mint a lelki tanítómesteretek, és szegüljetek szembe az akaratával – nem! De próbáljátok a lényeget megérteni!

Az alázatosságnak tehát hatalmas ereje van, ezért meg kell tanulnunk helyesen alkalmazni! Ám ha a szent neveket zengjük, az segíteni fog nekünk abban, hogyan tegyük ezt szépen. Erre láttam példát Sríla Paramadvaiti Mahárádzs gyakorlatában – láttam, hogy egy felmerülő konfliktus esetén, amikor döntést kellett hoznia, ő csendben maradt, elmondott néhány kör fohászt, majd állást foglalt. Ez a lényeg, ez az, amit követnünk kell! Mindig próbáljátok az isteni szintet meginvitálni az egyes helyzetekbe, és akkor szépen meg tudjátok oldani azokat! 

 



saffron

(Szvámí Tírtha 2012 májusában, Szófiában elhangzott tanítása)

Kérdés: Mit jelent pontosan az isteni kegy?

Szvámí Tírtha: Mit jelent a levegő? Mit jelent a víz? Mit jelent az élet? Mit jelent a szeretet? A kegyelem nem valami furcsa és szokatlan dolog, amire szert kell tennünk, és amely nagyon messze van tőlünk – nem! Ez egy természetes közeg, amely körülvesz bennünket. Látjátok, érzitek? Ha nem, az nem az isteni kegyelem hibája. Más kérdés?

Hajagríva kérdése: Az egyik dolog, amit megtudtunk Hiranjakasipu történetéből az, hogy komoly vezeklései és önmegtartóztatása ellenére sem adja fel az élvezetekre törekvő mentalitását. Hogy tud valaki megszabadulni ettől az élvezni akarástól?

Szvámí Tírtha: De kedves barátom, ha feladjuk az élvezetek elnyerésére irányuló törekvéseinket, akkor mi marad belőlünk? Semmi, csak egy üres kagyló. Fel kell-e hát adnunk az élvezetekre törekvést? Nem! Megértettük, hogy kapcsolódnunk kell, vágyakkal telve, irigynek kell lennünk. Ne adjátok fel az élvezetekre törekvő mentalitásotokat! Minősítsétek át! Hiszen az anyagi síkon élő emberek úgy gondolják, hogy élveznek, de ez hiba – ők szenvednek. Ezt szenvedésnek hívják! Az ő élvezetüket szenvedésnek hívják! Ne adjátok fel tehát az élvezetekre való törekvéseteket, csak minősítsétek át! Jussatok el az élvezetek valódi síkjára!

Meg tudjátok nekem mondani, melyik a legdrágább fűszer? A sáfrány – ebből olajt is készítenek. Nem magából a virágból, hanem a benne lévő apró porzóból nyerhető ki a nektár. Tehát nehéz munkával nyerhető ki belőle az esszencia, éppen ezért még az aranynál is drágább. Ám ha megnyomjuk, olajos, tehát olaj készíthető a sáfrányból. Régebben a mahárádzsák sáfrányolajt használtak testmasszázsra.. Ma pedig néhány nyugati azt gondolja, hogy tudnak valamit az élvezetekről – el kell, áruljam, hogy fogalmuk sincs róla.

Mi is az élvezet valódi szintje? A bhakta élet, hiszen akkor nem teszel sáfrányolajt a testedre, amely úgyis eltűnik, hanem lelkedet a nektáróceánban fürdeted meg. Tehát igen, élvezni akarunk! De úgy igazán, kiadósan! Nem elégítenek ki az egyszerű anyagi élvezetek, nem! Okosabbnak kell lennünk ennél, kapcsolódjunk az igazi boldogsághoz! Az véget nem érő!

Dragi kérdése: A Srímad Bhágavatamban olvastam, hogy az élőlény hét vagy huszonnégy dimenzióba képes eljutni. Vajon a Srímad Bhágavatam olvasásával eljuthatunk ezek közül valamelyik dimenzióba, és szert tehetünk ott lelki tudásra?

Szvámí Tírtha: Az olvasás egy dolog, a hallgatás a második, a követés pedig a harmadik. De nem elég pusztán olvasni, még a lelki tanácsokat sem – sokkal jobb meghallgatni azt az üzenetet. Ha pedig ezt az üzenetet egy élő csatornán keresztül kapjuk, követnünk kell. Csaitanja Maháprabhu a Srímad Bhágavatamot tartotta a legjobb sásztrának. Ennek legjobb része pedig a Tízedik Énekben található, ahol Krsna és bhaktái szerelmes kedvtelései szerepelnek. Rúpa gószvámí ezt a képet pedig még jobban árnyalta. Tehát egyetérthetünk abban, hogy Rúpa gószvámí követésével rúpánuga-vaisnavákként átszelhetjük a létezés valamennyi különböző rétegét, szintjét és fokozatát. Nem csupán az anyagi síkon, hanem lelki értelemben is. A válasz tehát: ’igen’; olvasással, tanulmányozással, követéssel és gyakorlással szelhetjük át!