Sharanagati

(Szvámí Tírtha, 2019.05.10-i szófiai esti tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Ugye jól tudom, hogy néhányan közületek jógáznak? Esetleg tudjátok, hogy milyen követelményeknek kell megfelelni a misztikus jóga gyakorlásához? Említhetek párat? Az egyik a tökéletes látás. Melyikőtöknek van szemüvege? Ó, akkor ti ezt már nem gyakorolhatjátok. Egy másik, hogy valamennyi fognak meg kell lennie, ha csak egyet is elveszítettünk, akkor erre már nincs esélyünk. 

Manydzsarí: S a bölcsességfognak is meg kell lennie?

Szvámí Tírtha: Annak is meg kell lennie, elengedhetetlen, ez egy nagyon jó elnevezés! Általában a fogorvosok azt szokták javasolni, hogy mielőbb távolíttassuk el. Tüntessük el a bölcsességet az életünkből?! Van egy fogorvos barátom, aki azt mondja, hogy a fogainkban benne van az egész életünk. Minden látható benne. Tehát ne távolíttassatok el belőle semmit! De mindegy is, néhány fogunkat már lehet, hogy elvesztettük, tehát nincs esélyünk a misztikus jóga gyakorlására. 

Emellett még az is elvárás egy jógival szemben, egyetlen csepp vérük se vesszen. Kedves egészségesen működő hölgyek, sajnos ez nem nektek szól. Látjátok, a misztikus jógának vannak bizonyos követelményei. Mégis azt gondoljuk, hogy ‘Ó, majd a jóga gyakorlásával én legyőzöm a durva testi tudatosságot.’ Ez lehetséges, de nem olyan könnyű, nem olcsó, meg kell fizetni az árát. 

A betegség, mint emberi tényező, része az életnek, még akkor is, ha azt gondoljuk, hogy teljesen egészségesek vagyunk. Ontológiailag ez az élet már eleve egy beteg állapot. Hiszen az anyagi világba való leszületés, egyenértékű azzal, hogy van valami hiányosságunk, fogyatékosságunk testileg vagy az elménkben. 

Egyszer találkoztam egy vallástudóssal, aki különböző vallásokat hasonlított össze. S nagyon megsértődött Prabhupád egy gondolatán, melyben azt mondta, hogy az emberek 99%-a szenved valamilyen mentális betegségben. Azt hiszem erre annyit mondott, hogy ‘idióta’, de … vegyük hozzá, hogy a barátunk nagyon sértettnek érezte magát. Majd folytatta „Hogy mondhat ilyet? Hogyan lehetséges, hogy ilyet mond egy tanító, hogy az egész világ tébolyult?” Miközben magam is olvastam erről egy statisztikát, hogy például a magyar társadalom 60%-ának van valamilyen mentális betegsége, valamilyen fóbiája, depressziója, meg ilyesmi. S ezen senki sem sértődött meg. Nekünk magyaroknak van egy egyedi betegségünk, amit úgy hívnak, hogy hungaropesszimizmus. Tehát tény, hogy mindannyiunknak van valamilyen rendellenessége. 

Viszont akkor felmerül a kérdés, hogyan tudjuk ezt az állapotot leküzdeni? Vajon, mit kell tennünk ezért? Mi próbáljuk elkerülni a szenvedést, és több boldogsághoz jutni, de néha ez pont ellenkezőleg történik. Minél inkább igyekszünk elkerülni a nehézségeket, annál inkább hat ránk, és minél jobban akarunk boldogok lenni, annál kevésbé leszünk azok. 

Tehát miután valamennyire átbeszéltük ezeket a mentális problémákat, hadd idézzek egy jól összeszedett listát az elmebeli hiányosságainkról. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy az anyagi világba való születés már eleve egy beteg helyzet. A tudat ötféle mentális betegségét említik, mivel ötféle helytelen tudatállapot létezik. Az első az avidjá, vagyis a tudatlanság. Ha tudatlanok vagyunk az igazságot illetően, az is egyfajta elmebeli betegség, melyet a sötétséghez hasonlítanak. A tudat második hibája az egoizmus, ami pedig az illúzióhoz, a móhához hasonlítható. Tehát először van a sötétség, majd pedig az illúzió. A tudat harmadik rendellenessége a rossz értelemben vett ragaszkodás, a rága. S ez nem csupán sötétség, s nem csupán illúzió, hanem ez egyfajta mahá-móha, nagy illúzió. A negyedik tudati probléma, az averzió, az ellenszenv, ami a rága ellentéte, amikor bizonyos dolgokkal szemben utálatot, gyűlöletet érzünk. Ez egyfajta pokoli állapot, támisra. S végül a tudat ötödik rendellenes működése a túlzott önimádat, amikor túlságosan szeretjük önmagunkat. S ez nem egyszerű sötétség, nem egyszerű illúzió, nem egyszerűen nagy illúzió, és nem egyszerű pokoli állapot, hanem ez a mélységes pokol. Értitek, itt nincs kompromisszum. Ha sikeres motivációs trénerek szeretnétek lenni, akkor ne idézzétek ezt a listát, mert az ő első mantrájuk az, hogy ‘Szeressük önmagunkat’. Ami ez a mélységes pokol. Tehát az ő utazásuk ezzel a mélységes pokollal kezdődik. S vajon mivel végződik? 

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2019.05.10-i szófiai esti tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Mint tudjátok a történelem különböző korszakainak voltak jellemző emblematikus betegségei, mint például a középkorban a pestis. 

Hozzászólás: Ami keletről jött.

Szvámí Tírtha: Szerintem inkább a pokolból. Majd később, mondjuk a 19. században az ikonikus fertőző betegség a tuberkulózis volt. Ekkor az emberek telis-tele voltak anyagi vágyakkal, jobb életre, különféle anyagi tapasztalatokra vágytak. De mivel ezt nem tudták megszerezni, ezért felemésztette őket az élet, testileg teljesen lesoványodtak. Majd jött a 20. század, melyre milyen betegség jellemző? 

Hozzászólás: A rák. 

Szvámí Tírtha: Igen, a rák. S azt mondják, hogy ez a szeretet képességének a hiányáról szól, hogy nem tudjuk kifejezni az érzelmeinket, és nem tudjuk viszonozni a másokét. Tehát az adott kor mentális állapotát tükrözi egy emblematikus betegség.

Majd a 20. század végén, 21. század elején ismét felütötte a fejét egy szimbolikus betegség, ami a szexuális forradalommal, szabadossággal kezdődött, és aminek a visszahatása az AIDS volt. Szóval, amikor ez megjelent, akkor nagyon megijedtek, megrémültek az emberek. Sőt néhány vallási csoport hangot adott annak a véleményének is, hogy ez olyan mint a természet törvényeinek a megszegése miatti büntetés. 

Nem tudom milyen betegséget fognak hozni az elkövetkezendő évek, de azt hiszem, hogy már eleget kaptunk a különböző szimbolikus, teljesen kiszolgáltatottá tevő betegségekből. Tehát, ha megvizsgáljuk az előttünk álló korszakokban az emberek tudatállapotát, és ezekre a szimbolikus betegségekre gondolunk, akkor felfedezhetjük a köztük lévő kapcsolatot.

Mégha sikerül is gyógymódot találni az egyik betegségre, azonnal felüti a fejét egy másik, mivel ezek szabályszerűen bekövetkeznek. Most viszont tekintsünk el ezektől a nagyon emblematikus, félelmetes betegségektől, és nézzünk meg egy olyat, amivel viszonylag gyakran találkozunk. Például, amikor megfázunk, ugye az egy ismerős érzés? Nem nagyon kirívó betegség, egy egyszerű meghűlés. Mi ennek a lelki háttere? Figyelemfelkeltés. ‘Jajj nézzetek rám, milyen elesett helyzetben vagyok. Kicsit figyeljetek rám is.’ Tehát a betegség egy segítségkérés. Ezért azt szokták mondani, hogy ha megfázik valaki, akkor egyszerűen forduljunk oda az illetőhöz, és biztosítsuk afelől, hogy „Még mindig szeretünk, figyelünk rád, ne aggódj, nincs semmi baj!” 

Tehát ezekből a nagyon egyszerű esetekből megérthetjük, hogy a kiváltó ok és a gyógymód nagyon különböznek attól, amit vártunk. Az alapvető szabály ezzel kapcsolatban az, hogy amit nem értékelünk, azt elveszítjük! Ha nem vagyunk hálásak a viszonylag tűrhető egészségi állapotunkért, akkor könnyen elveszíthetjük azt. Ha nem értékeljük a barátainkat, házastársunkat, akkor elveszíthetjük őket. S ha nem vagyunk hálásak a lelkiségért, amit kaptunk, elveszíthetjük. Tehát jobb, ha nagyon alázatosan állunk hozzá a dolgokhoz és hálásak vagyunk azért, amink van. 

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2019.05.10-i szófiai esti tanításából)

Ma ismét egyfajta keserű piruláról lesz szó. Legutóbb arról beszélgettünk, hogy mi tekinthető tudásnak, bölcsességnek, és ez a hosszú felsorolás az alázattal kezdődött illetve az Abszolút Igazság utáni filozófiai kutatással zárult. S közben szó esett arról is, hogy a születés, betegség, öregség és halál, mint az élet velejáróinak a megfigyelése, felismerése szintén része ennek a tudásnak.

Azt mondhatom, hogy egyszerre kell realistának és hihetetlenül idealistának is lennünk. Keleten az emberek igencsak pesszimisták az élet anyagi dolgait illetően, mert tudják, hogy az csak szenvedés, mégis képesek mosolyogva élni. Ezzel szemben itt Nyugaton mi azt mondjuk, hogy az élet az csupa boldogság, mégis állandóan kesergünk. Tehát valami nem stimmel ezzel az egyenlettel. Azt gondoljuk, hogy ‘Ezek a keletiek nagyon pesszimisták’, mégis mosolyognak, mi pedig optimisták szeretnénk lenni, mégis búslakodunk. De azt kell mondjam, hogy a keletiek nagyon optimisták az élet lelkiségét, az örök életet tekintve. S talán emiatt tudnak annyira boldogok lenni, tehát van mit tanulnunk tőlük. 

Ezért kell ma ennek a hosszú listának a következő eleméről, a betegségről beszélnünk. Van itt olyasvalaki, akit egyáltalán nem érint ez a téma, azt se tudja mit jelent? Úgy hiszem mindannyiunknak szembesülnie kell ezzel a problémával az életben. Már beszéltünk arról, hogy sírva születünk, majd egy életen át panaszkodunk, és elégedetlenül távozunk. Azonban meg kell változtatnunk ezt a negatív körforgást. 

S a betegség csak az egyik alapvető probléma az anyagi létben. Bár ártatlan csecsemőként érkezünk, és azt gondoljuk, hogy az élet jó, mégis nagyon hamar szembesülnünk kell a gyermekbetegségekkel. Felszalad a lázunk, hánynunk kell, nagyon rosszul érezzük magunkat, meg még egyéb különböző tünetek jelentkezhetnek. Nem igazán tudjuk, hogy mi történik velünk, egyszerűen csak kellemetlenül érezzük magunkat, nincs minden rendben. Az édesanyák sokkal inkább izgulnak  nálunk, mert ők tudják, hogy mi történik velünk. Tehát, bár egyáltalán nem számítottunk arra, hogy betegek leszünk, mégis szembesülnünk kell vele, el kell fogadnunk azt. Fiatalként még nem fordítunk ezekre túl nagy figyelmet, mert azt gondoljuk, hogy könnyű az élet, viszont nagyon hamar megöregszünk, és ekkor a régi barátokkal már csak ez az egyetlen témánk marad, hogy kinek milyen betegsége van, vagy mit élt túl. S ekkor finoman próbáljuk túllicitálni egymást, „Nekem ilyen, meg ilyen betegségem volt.” „Ne-már, tényleg? Nekem meg amolyan nyavalyám volt.” Örülünk, hogy van valamilyen bajunk, örülünk, ha az esendőségünkről beszélhetünk. Nem fiatalon, hanem kicsit később, már ez lesz a beszédtémánk. Tehát egyre inkább szembesülnünk kell ezzel a valósággal, hogy kiszolgáltatott az egészségünk. 

Szerencsére tudjuk, hogy nem ez a test vagyunk, és egy intelligens ember igyekszik megoldást találni az élet problémáira. S lelki lényekként a mi alternatívánk a problémákra, betegségekre nem a gyógyszerekben, hanem a meditációban rejlik. Tehát nagyon komoly meditációba kell kezdenünk, amikor teljesen egyhegyű a figyelmünk, semmi zavaró dolgot nem tapasztalunk a test-elme egészéből. S ekkor egyszercsak hirtelen egy kis fogfájást tapasztalunk. Bár csak két centiméteres az a fog, mégis teljesen keresztülvágja a fájdalom a meditációnkat. Ez az erős elköteleződésünk a lelki gyógymód iránt teljesen darabokra hullik. Nem is beszélve a komolyabb betegségekről! Amint kapunk egy ilyen jelzést, azonnal kétségbeesünk. Szóval a testtudatunk azonnal felerősödik, mivel a test-elme komplexummal azonostjuk magunkat.

Az emberi lét nagyon törékeny, és az egészségünk könnyen kibillen az egyensúlyából. Azt mondhatjuk, hogy az egészség alapvetően egy olyan állapot, amikor nem vagyunk tudatában a lehetséges betegségeinknek. Mondhatjuk, hogy ez egy álom, nem pedig egy valódi állapot. „Ó, én egészséges vagyok, jól érzem magam.” Természetesen egy életmódváltással, anélkül hogy valóban fel kellene adnunk az értékrendünket, kicsit jobban meg tudjuk őrizni az egészségi állapotunkat. De gyakorlatilag a betegség teljes elkerülése lehetetlen, mert ez a tapasztalatszerzés része az anyagi létünknek. 

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2019.05.10-i szófiai reggeli tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Lílávatár: Kérdésem a Sríla Srídhar Maharádzstól való idézetre vonatkozik, ami úgy hangzott, hogy „Ne az ostobákkal szemben legyünk alázatosak, hanem a szentekkel.” Hogyan tudjuk felismerni, hogy ki az ostoba és ki a szent?

Szvámí Tírtha: Ó ez nagyon jó kérdés! Nos, ti mit gondoltok? 

Hari-lílá: Az alapján, amiről beszélnek. 

Krsna-sakti: Nekem könnyebb alázatosnak lennem a szentekkel, míg másokkal szemben nehezebb. A viselkedésük és a példájuk alapján lehet felismerni őket.

Szvámí Tírtha: Ó, szentként is könnyű viselkedni! De valójában ez az, amit láthatunk. 

Szanátan: Az emelkedett tudatú cselekedeteik alapján vagyunk képesek felismerni őket.

Hari-lílá: A szentek általában adni szeretnének valamit, míg mások inkább kapni, és elvenni.

Hozzászólás: Általában, a személyes érzéseim alapján tudom felismerni őket, mivel nagyon kellemesen érzem magam a társaságukban, illetve a nem ilyen emberek társaságában inkább kényelmetlenül érzem magam, mintha elvesztenék valamit. 

Manydzsarí: Én azt figyeltem meg, hogy akik nem őszinték, azok előbb utóbb kritizálni kezdenek másokat, különböző helyzeteket. Viszont, akik elégedettek mindennel, azoknak nincs problémájuk az emberekkel, s nekem könnyebb őket elfogadnom, mint lelki tekintélyt. 

Hozzászólás: Én nem tudom felismerni őket, viszont olvastam, hogy vannak szentek, akik nagyon excentrikusak, igen furcsán viselkednek. Nekem fontos, hogy gyorsan felismerhessem őket, mivel nincs lelki látásmódom és félő, hogy sértést követek el ellenük. 

Szvámí Tírtha: Ez nagyon szép! 

Hozzászólás: S vannak olyan emberek is, akik ragyogó és nagyon vonzó személyiségek, de egyáltalán nem lelkiek. A személyes tapasztalatom az, hogy igen veszélyes az ilyen emberekkel közelebbi kapcsolatba kerülni. 

Szvámí Tírtha: Az őszintén vonzóakhoz, vagy azokhoz, akik csak színlelik? 

Hozzászólás: Mindkettőhöz. Vannak olyan illuzionisták, akiknek hatalmas erejük van és képesek elkápráztatni bennünket. Hogyan tudunk különbséget tenni az igazi és a színlelt között?

Szvámí Tírtha: Nagyon köszönöm ezeket a különböző véleményeket, és úgy hiszem ezek valóban hasznosak voltak. Egyszer azon tanakodtak a bhakták, „Hogyan lehetséges, hogy ez az ember ilyen különleges!?” Majd valaki azt mondta, „Nos azért, mert ekkora karizmája van.” Majd egy bölcs valaki hozzátette „Karizma, karizma, bármelyik csaló lehet karizmatikus.” Hány olyan embert látunk, akik nagy karizmával rendelkeznek, de a jellemük igencsak kifogásolható?! Tehát ez nem egy emelkedett tulajdonság, hanem olyan, mint egy másik arc, egy maszk, amiben az álarcosbálban maskarázunk. 

Viszont, hadd emlékeztesselek benneteket Sríla Srídhar Maharádzsnak egy másik gondolatára. Egyszer megkérdezte a bhaktákat, „Hogyan lehet felismerni egy intelligens embert?” S mi volt a válasz erre? „Ha ti magatok intelligensek vagytok, akkor azonnal felismeritek a másik intelligens embert.” Ugye ez így van? Tehát, ha ti magatok rendelkeztek ezzel a szent minőséggel, akkor fel fogjátok ismerni a másikban is. Viszont, ha ti magatok ostobák vagytok, akkor az olyanok társaságában fogjátok jól érezni magatokat, otthonérzésetek lesz közöttük. Ezért muszály, feltétlenül szükséges ezt a szent minőséget kibontakoztatnunk magunkban. Akkor majd azonnal meg fogjuk érteni, mi kedvező, és mi nem, a számunkra. 

S mindezek a különböző módszerek, amelyeket említettetek, mint például olvasni mások  cselekedeteiből, saját érzéseitekből, természetesen alkalmazhatók! Ha nem akarunk kali-csélák, a kali-juga tanulói lenni, akkor más minőségűvé kell válnunk.

Azt mondják, hogy ha találkozunk egy  álszent emberrel, ami elvileg nem lehetséges, de ha mégis találkoznánk eggyel, akkor is figyeljünk oda rá, mert ez azt jelenti, hogy létezik a valóban szent ember is. Tehát még egy csaló is arról biztosít bennünket, hogy létezik az igaz ember. Tehát meg kell keresni mindennek az eredeti formáját, a forrását. Legyetek nagyon figyelmesek, elővigyázatosak ebben a kutatásban! 

Szerencsére a mi Urunk nagyon kegyes. Ő nem szigorúan igazságos, és nem az igazságszolgáltatás Istene. Mivel, ha csak az igazság létezne, akkor azt kapnánk, amit megérdemlünk. De szerencsére Krisna kegyes, és nem azt adja, amit megérdemlünk, hanem mondjuk úgy, hogy egy kicsit jobbat. Egy kicsit jobbat.

(Szvámí Tírtha, 2019.05.10-i szófiai reggeli tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Baladév kérdése: Gurudév,  úgy érzem, hogy az életünk végső céljának az eléréséhez vezető úton számos akadállyal találkozunk, melyek közül az egyik, hogy hajlamosak vagyunk a körülöttünk élőket, és magát a világot is kritizálni. Illetve azt hissszük, hogy mindent tudunk, és másoknál sokkal jobban tudjuk a dolgokat. Viszont ezzel csak a hamis egónkat tápláljuk, és egyre büszkébbek leszünk. A kérdésem az lenne, hogy gyakorlatilag miként tudunk ezzel megküzdeni, illetve, hogyan tudjuk ezt legyőzni?

Szvámí Tírtha: Teljesen egyetértek veled, hogyha egyetlen hibánkra fókuszálunk, akkor azt fogjuk erősíteni. Az emberek általában két dologra hajlamosak, az egyik a farkas, a másik a bárány mentalitás. Ha az egyikre helyezzük a hangsúlyt, akkor a másik éhen marad. Tehát jobb, ha nem hadakozunk a hamis egónkkal szemben, mert akkor ezzel csak erőt adunk neki. Hiszen ha küzdünk valamivel, akkor az ugyanolyan erővel fog visszaütni ránk. Jobb, ha azokat a tulajdonságokat gyakoroljuk, amelyek kedvezőek a számunkra. Az anartháktól, vagyis a rossz, felesleges tulajdonságoktól való megszabadulásnak a legjobb módja az, ha a pozítívakat gyakoroljuk. Az anartha-nivrttitől, vagyis a rossz szokásoktól való megszabadulás, akkor a legeredményesebb, ha  az artha-pravrittit vagyis a kedvező tulajdonságokat gyakoroljuk.

Hadd adjak ehhez egy jó tanácsot, s ez a szolgálat. Egyszer találkoztam egy fiatal gurudzsíval Indiában, aki azt mondta, „Ha olyasvalaki érkezik hozzánk, akinek hatalmas egója van, akkor én azt az illetőt két hét alatt meg tudom törni, át tudom formálni teljesen.” Mire én, „Ó, ez rendkívül érdekes, hogyan csinálod, mi a módszered?” Erre azt mondta, „Tudod nálunk minden nap ételosztás van a szegényeknek. S jönnek ezek a felfuvalkodott emberek, a hatalmas egójukkal, akiktől azt kérjük, hogy szolgáljanak másokat.” S ez az alázatos szolgálat nagyon sokat segít, tehát ez a mi gyakorlati jótanácsunk. Tehát elméletileg azt kell mondjam, hogy a lelki életben előrevivőbb, ha a pozitív dolgokat gyakoroljuk, mert akkor nem figyelünk a negatívokra. S akkor ezek a rossz szokások, illetve a szúklátókörűségünk, olyan lesz, mint a nemkívánatos vendég, akivel szemben ti mit szoktatok tenni? 

Krsna-prijá: Nem adunk neki enni, nem kínáljuk semmivel.

Szvámí Tírtha: Nem figyelünk rájuk, és akkor hamar elmennek. Tehát ne figyeljünk rájuk, ne kínáljuk őket semmivel. Így majd ezek a látogatók, éppúgy, mint a hamos egó, a büszkeség, valamennyi hiányosságunkkal együtt, mint a nemkívánatos vendégek, majd elmennek onnan. Nem akarjuk, hogy velünk legyenek, nem kívánatos a társaságuk, tehát jobb, ha nem is figyelünk rájuk, nem adunk nekik enni, és akkor majd lassanként el fognak menni. 

A kritikával kapcsolatban, azt mondhatom, hogy az egy kényes és bonyolult kérdés, mivel az igazat azt azért el kell mondani. ‘Az igazat, a teljes igazat, és csakis az igazat mondom.’ Ez lenne a kritika?  Tehát, ez egy kényes kérdés. Azonban, ha valakivel kapcsolatban, van egy kritikus véleményünk, akkor ott két lehetőség áll fenn. Az egyik az, hogy a kritikánk teljesen alaptalan, irreális, tehát az illető nem tévedett, ez csak a mi véleményünk volt. A másik pedig az, hogy igazunk van, és az illető tévedett. Viszont mindkét esettől tartózkodnunk kellene, mert ha alaptalan a kritikánk, akkor az egy hamis dolog, illuzórikus, és ha az igazsághoz akarunk közelebb jutni, akkor az illúziót el kell kerülnünk. A második esetben, ha jogos a kritikánk és valóban tévedett az illető, akkor meg kell vizsgálnunk, hogyan tudjuk kijavítani a hibáját. Ha ezt nem tudjuk megtenni, akkor ne is tegyük szóvá. Mindenesetre, az elmének ez a mindent bekebelező képessége miatt, ez a valódi hiba már nem kívül van, hanem bennünk. Ezt tehát el kell kerülnünk. 

Viszont nagyon nehéz fenntartani a megfelelő egyensúlyt az igazság iránti elkötelezettségünk és hogy ne kritizáljunk másokat. Sríla Prabhupád azt mondta, hogy „Ha egy tolvajra azt mondjuk, hogy tolvaj, abban nincs semmi rossz”. Tehát ez nem kritika, hanem az igazság. 

Viszont akár mások hibáira koncentrálunk, akár nem, ez valóban nagy kérdés. Igazán ez a megvalósításunktól, a lelki életben elért eredményeinkről függ, hiszen egy kezdő sok hibát talál mindenben, viszont magában egyet sem. Azt mondják, hogy, „Mindenki téved, csak én ismerem az igazságot”. Míg, ha középhaladó szinten vagyunk, főként, ha az együttérzés már kialakult a szívünkben, akkor nagyon megértőek leszünk mások korlátaival szemben, és a kritikát saját hiányosságainkkal, hibáinkkal szemben fogjuk gyakorolni. Míg azok, akik a lelki fejlődés legmagasabb szintjén állnak, soha, semmilyen hibát nem látnak.  Nagyon nehéz beszélgetni egy ilyen emberrel, mivel, ha odamegyünk egy ilyen szádhuhoz, és megkérdezzük, hogy „Kérlek rá tudnál világítani a hibáimra?”, akkor ő azt fogja válaszolni, hogy „Ó, nem, semmi, veled minden rendben van.” Nem azt mondom, hogy azonnal ugorjatok az uttama-adhikárí, a legkiválóbb bhakta szintjére, aki már semmi hibát nem lát, számára mindent lelki, de mindenképpen el kell kerülnünk ezt az elemi kanishta-adhikari szintet. 

Ami a kritikát illeti, ha kritikus megjegyzést kapunk, akkor arra oda kell figyelnünk. Ha csak egyvalaki mondja nekünk, hogy „Tévedsz”, akkor arra is odafigyelünk. Viszont, ha már száz ember mondja azt. hogy: „Hé, várj csak egy pillanatot, ez nem túl szép, amit csinálsz”, akkor ezt már végképp nem hagyhatjuk figyelmen kívül, főleg, ha egy száz fős faluban élünk. Akkor arra már oda kell figyelnünk, ezt hívják mennyiségi kritikának.

De mi van akkor, ha mindenki azt mondja nekünk, hogy: „Ó, Prabhu, te olyan nagyszerű és kedves vagy”, viszont csak egyvalaki mondja azt, hogy: „Várj csak egy pillanatra, ez nem volt valami kedves”, de ő a lelki tanítómesterünk? Akkor arra megintcsak oda kell figyelnünk, ezt hívják minőségi kritikának. Tehát a mennyiségi kritika az, amikor sokan mondják ugyanazt, és arra is oda kell figyelnünk, illetve, ha mindenki elégedett velünk, csak egyvalaki nem, de ő a legfőbb autoritás az életünkben, akkor arra még inkább oda kell figyelnünk. Mert az ő véleményének, látásmódjának a minősége más. Tehát a kritika a látásmód minőségétől függ. 

(folytatása következik) 

(Szvámí Tírtha, 2019.05.10-i szófiai reggeli tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

A Bhagavad-gítá 13. fejezetének 8-12.[1] versében Krisna arról beszél, hogy mit tekintünk tudásnak. Ennek a hosszú felsorolásnak a következő eleme, állandó és vegyítetlen odaadás Irántam. Milyen csodálatos, végre valami lelki! Nem csak az, hogy miként lehet megszüntetni a hamis egoizmust, hogyan legyünk függetlenek az érzékkielégítés tárgyaitól, hanem állandó és vegyítetlen odaadás Irántam. Ha szeretünk valakit, akkor állandóan a szerelmünkre gondolunk, ezt nem kell erőltetni, ez természetesen jön magától. Inkább az jellemző, hogy állandóan őrá gondolunk. Hasonlóan, ha szeretjük Istent, ha szeretetteljes és élő kapcsolat fűz Hozzá bennünket, akkor ez egy természetes hajlam, és ennek a kapcsolatnak sohasem szabadna megszakadnia.
A következő, elhagyatott helyen való élés. Ez elég rémisztően hangzik, hiszen az emberek általában szociális lények. Tehát, az elhagyatott helyre inkább úgy reagálnak, hogy ‘Ó az nem nekem való!’ De csak nézzetek körbe, hány ember él családban, mégis mennyire magányosak. Nem mondható elhagyatott helynek, azonban mégis nagyon magányosan élhet ott az ember. Szóval értsétek meg a különbséget. Bár közösségi emberek vagyunk, de ha magányosnak érezzük magunkat, akkor ez így nincs rendben. Közösségben élünk, de magányosak vagyunk, akkor az nem jó. Egy jógi bár elhagyatott helyen él, mégis mindig úgy érzi, hogy sohasincs egyedül, mindig van valaki körülötte, tehát abban van valami kellemesen boldogító. Tehát mi a célja az elhagyatott helyen való életnek? Az hogy szembenézzünk önmagunkkal. S ha ezt a célt nem segíti az, ha közösségben élünk, akkor szakítsunk időt arra, amikor önmagunk lehetünk, mert el kell jutnunk egy intenzív önvizsgálathoz.
Majd a következő lépés, elkülönülés az emberek általános tömegétől, viszont nem elutasító módon! Nem szabad elzárkóznunk az emberektől, viszont el kell különülnünk a emberek sokaságának rossz gyakorlatától. Ebben az a veszély rejlik, hogy elkezdjük nagyon különlegesnek érezni magunkat, mivel másfajta életet élünk, mint a többiek. De óvakodnunk kell ettől a csapdától, ettől a látszat lelki érzéstől, hogy különbek vagyunk másoknál. Tehát jobb, ha nem keveredünk az emberek rossz szokásaival, vagy korlátozott gondolkozásmódjával, viszont készen kell állnunk arra, hogy megosszuk azokat a lelki tapasztalatainkat, amiket elértünk. Viszont osztozzunk terheikben, amiket cipelnek.
Aztán a következő, az önmegvalósítás fontosságának felismerése. Ennek mintegy iránymutatóként kellene szolgálnia a számunkra, hiszen ahogy már korábban beszéltünk arról, hogy bármi anyagit is gyűjtünk, azt el fogjuk veszíteni. Tehát, amikor eljön a vég, akkor ne álljunk ott majd üres kézzel, a szívünknek különböző kincsekkel kell tele lennie. S ha felismerjük az önmegvalósítás fontosságát, akkor foghatunk bele a különböző lelki kincsek gyűjtéséhez.
S végül, az Abszolút Igazság utáni filozófiai kutatás, azt hiszem ez elég egyértelmű. “Mindezeket tudásnak nyilvánítom” – mondja Krisna ebben a hosszú versben a Gítában. Tehát, ha okosan szeretnénk élni az életünket, akkor gyakoroljuk az itt javasolt dolgokat. Szóval, reméljük sikerül egy kiegyensúlyozott életet élnünk. Azt sajnos nem tudom megmondani, hogy abban milyen arányban van jelen az erőszakmentesség, az érzékkielégítés tárgyairól való lemondás, vagy az alázat. De ne aggódjatok, minden nagy utazás egy első kis lépéssel kezdődik. Tehát reménykedhetünk abban, hogy ha kellő alázattal fogunk bele ebbe a tudakozódásba, akkor megértjük ennek az önmegvalósításnak a fontosságát, és legvégül rálelünk az Abszolút igazságra is.

(folytatása következik) 

1. Bhagavad-gítá, 13.8-12.

(8-12)Alázatosság, büszkeség, erőszak nélküliség, béketűrés, egyszerűség, egy hiteles lelki tanítómester elfogadása, tisztaság, kitartás, önszabályozás, az érzékkielégítés tárgyairól való lemondás, mentesség a hamis egótól, a születés, öregség, betegség és halál okozta bajok meglátása, nem kötődés a gyermekekhez, feleséghez, otthonhoz és a többihez, valamint kiegyensúlyozottság a kívánt és a nem kívánt esetekben, állandó és vegyítetlen odaadás irántam, elhagyatott helyen való élés, elkülönülés az emberek általános tömegétől, az önmegvalósítás fontosságának felismerése és az Abszolút Igazság utáni

(Szvámí Tírtha, 2019.05.10-i szófiai reggeli tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

A Bhagavad-gítá 13. fejezetének 8-12. versében arról beszél Krisna, hogy mit tekintünk tudásnak. Ennek a hosszú felsorolásnak a következő eleme, az önszabályozás, az érzékkielégítés tárgyairól való lemondás,, ami meglehetősen kényes dolog napjaink fogyasztói társadalmát tekintve, kimondottan egy arculcsapás annak elveire. Viszont, ha sikerül elszigetelni magunkat ezektől a szükségtelenül ránk erőszakolt dolgoktól, akkor képesek leszünk egy jobb és jelentőségteljesebb életet kezdeni. Mivel, ha csak olyan dolgokra teszünk szert, amiket elveszíthetünk, akkor valójában milyen kincseink lesznek? Ha tele van a markunk mindenféle szeméttel, akkor hogyan tudjuk megtartani a drágaköveket? 

Mentesség a hamis egótól. Néha büszkék vagyunk a tudásunkra, még akkor is, ha a lelki tudás elérésére törekszünk. Tehát, ezek a hamis elképzelések, általunk vélt bizonyosságok meglehetősen hosszú ideig velünk maradnak. De mit tekintünk a hamis ego halálának? A valódi, lelki ego, a lelki én születését. Tehát nem csupán valaminek az elpusztítása, hanem valami másnak a születését is jelenti. Próbáljunk valami jobbat találni, mint a hamis önazonosságunk. 

Majd a felsorolásban a születés, öregség, betegség és halál okozta bajok meglátása következik. Majd erről kellene beszélnünk bővebben ma este.

A következő, a nem kötődés. Egyszer, amikor Gurudév Delhiből Vrndávanba utazott valahogy elaludt a vonaton, és amikor felébredt észrevette, hogy a két bőröndjéből az egyik hiányzik. Tudjátok, néha előfordul az ilyesmi. Erre ő csak annyit mondott, hogy, „Ó, Rádhika elvette tőlem!”, mire a körülötte ülő barátok igencsak furcsán néztek rá. Majd ezután kellő kíváncsisággal kezdtek figyelni azokra a lelki dolgokra, amiket mondott. Általában ragaszkodunk a sok-sok csomagunkhoz, amikben a nehéz dolgainkat cipeljük. De ő így gondolkodott, ‘Végre valaki elvette egy részét a málhámnak!’ Ne ragaszkodjatok, legyetek függetlenek, mert alapvetően csak a korlátainkhoz ragaszkodunk. Hiszen mi azt mondjuk, hogy, ‘Képtelen vagyok’, mire a  tanítómesterünk mit fog mondani, ‘De igenis képes vagy rá’.

Mi a következő? Nem kötődés a gyermekekhez, feleséghez, otthonhoz és a többihez. Azt hiszem erről már beszélgettünk egy kicsit. Ebben nincs semmiféle bántás, ez a valóság, hogy olyan sok időt és figyelmet kell ezekre szánnunk, s mindeközben nem szabad elveszítenünk a lelkiséget és a végső célt. S akkor az otthonotokba nem belegabalyodni fogtok, mint egy pókhálóba, fonadékba (net), hanem meg fog tartani benneteket, mint egy fészek (nest), melyek között azért nagy különbség van. 

Kiegyensúlyozottság a kívánt és a nem kívánt esetekben. Ez igencsak jógikus. Hiszen, ha kellemes dolog történik velünk, akkor boldogok, viszont, ha valami kellemetlen, akkor pedig boldogtalanok szoktunk lenni, ami nem igazán jógikus. A jóga kiegyensúlyozottságot, egyhegyű tudatot jelent, ami független a külső körülményektől, és amit könnyű mondani, de nehéz megvalósítani. Viszont minél több belső kincset gyűjtünk, annál kevésbé fogunk a külső, érzékkielégítő tárgyaktól függeni. Tehát ne legyünk túlzottan boldogok, ha valami jó történik velünk, és ne keseredjünk el attól, ha valami nem úgy történik, ahogy szerettük volna. Volt egy év, egy legjobb év az életemben, amikor minden, amibe belefogtam nagyon sikeres lett, minden gyarapodott, és csupa jó dolog történt velem. Úgy éreztem, hogy, ‘Ó, ez nagyon csodálatos!’ Nagyon jó érzés volt, jól éreztem magam, mert általában akkor érezzük jól magunkat, ha a dolgaink a terveink szerint alakulnak. Viszont, amint így éreztem megpróbáltam kontrollálni ezeket az érzéseket, azt mondván magamnak, hogy bármi kedvező és kellemes dolog történik, mindaz Krisna kegye, Tőle jön. Illetve próbáltam emlékezni arra, hogy rendben, most ez nagyon jó így, boldog vagyok, de akkor is ugyanilyen boldognak kell majd lennem, amikor a nehéz évek jönnek. Mivel ezt jelenti a kiegyensúlyozottság, hogy így is jó, meg úgy is jó, nincs probléma. S aztán így is lett, eljött a nehezebb időszak is az életemben.

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2019.05.10-i szófiai reggeli tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

A Bhagavad-gítá 13. fejezetének 8-12. versében arról beszél Krisna, hogy mit tekintünk tudásnak. Ennek a felsorolásnak a legutóbb tárgyalt első három eleme, az alázatosság, a büszkeség, és az erőszak nélküliség volt, és most következik az egyszerűség. Milyen csodálatos! Mennyire túlbonyolítjuk az életünket! Nem így van? Teljesen elvesztünk a labirintusban, amibe hajdanán mosolyogva indultunk el, de aztán egészen eltévedtünk benne. Totálisan túlbonyolítjuk az életünket, míg a végső dolgok nagyon egyszerűek, és könnyűek! Istenhez úgyis lehetetlen bonyolult filozófiával eljutni, viszont a tiszta istenszeretettel Ő könnyedén elérhető. Ahogy a Brahmá-szanhitában olvashatjuk: védésu durlabham – a védákon keresztül, (amelyek a tudás könyvei), lehetetlen elérni Őt. Adurlabham átmabhaktau, melyben az adurlabham jelentése: nem nehéz elérni, az átmabhaktau: pedig, hogy az önátadáson keresztül, tehát önátadással könnyen elérhető. Csak gondoljatok bele, ha valaki szeretne veletek barátkozni, és valami nagyon bonyolult elmélettel áll elő, hosszú unalmas órákon át beszélve a kifinomult filozófiákról, akkor azt fogjátok mondani neki, hogy „Jajj várj csak egy kicsit, hadd pihenjek egyet”. Viszont, ha valaki az éjszaka közepén beállít egy kis édességgel, akkor azt fogjátok mondani, hogy „Ó, de jó hogy jöttél, úgy örülök neked!” Tehát, ha már intelligenciáról beszélünk, akkor kellően okosan kell cselekednünk. Ne is próbáljuk Isten figyelmét holmi száraz filozófiával, meg bonyolult elmélettel felhívni magunkra. Inkább hozzunk Neki valami szépet, vagy készítsünk valami finomat, akkor azonnal oda fog figyelni ránk, illetve, akkor is, ha szívből szólítjuk. 

Tehát az egyszerűség gyakorlatilag egyenlő a lelkiséggel, mert az nem kétszínű. Ha egyszerűek vagyunk, akkor csak adjuk magunkat, úgy, ahogy vagyunk. 

Aztán következik a keserű pirula, egy hiteles (bona fide) lelki tanítómester elfogadása. Először ez nagyon ígéretesnek hangzik, de tudjátok, egy szádhuval társulni az kissé veszélyes. Bár mindannyian szeretjük a tüzet, mert meleget ad, de ha túl közel megyünk hozzá, akkor megégethetjük magunkat. Egy icipicit. De mi az, ami megégethet? Csak a hamis tévképzeteink azok, amik eléghetnek.

Valamennyi különböző tanítványi lánc, vagy egyéb szellemi iskolák is nagyra becsülik a tanítómester szerepét, illetve azt, hogy az ő szolgálata rendkívüli jelentőséggel bír. Itt viszont egyetlen tulajdonságát emeli ki ez a Gítá vers, méghozzá azt, hogy ‘bona fide’ tanítómester, tehát hiteles. Mivel, ebben az anyagi világban kétféle ember létezik, a csaló és a becsapott. Ti melyikhez tartoztok? 

Krsna-prijá: Egyikhez se kellene tartoznunk. 

Szvámí Tírtha: Igen, ezzel én is egyetértek, viszont néha azért előfordul, mert a kali-jugában élünk. S hogy hívják a diákokat ebben a korban? Kali-cséláknak, a kali-kor tanítványainak. S akik csalni szeretnének, azoknak is szükségük van tanítóra. Ha valamire van igény, akkor az megadatik. Tehát, a kali-csélák, a kali-kor gyakorlói. Ezért nekünk nem szabad kali-csélákká válnunk, jobban tesszük, ha az abszolút igazság és szeretet tanítványaivá válunk. Ezért, ha egy hiteles lelki vezető iránymutatását élvezhetjük, az nagyon áldásos a számunkra. 

Majd a felsorolásban következik, a tisztaság, amely nem csupán a test, illetve az elme tisztán tartására vonatkozik, hanem a szív lelki tisztaságára is. Viszont ezt kezdhetjük a test megtisztításával is.

Majd a kitartás következik. Állandóan készen kell állnunk, mivel sohasem tudhatjuk, hogy mikor jön el az utolsó pillanat. Tehát nagy elszántsággal és kitartással készek kell legyünk bármikor ugrani. Erről a készen állásról szól egy nagyon szép keresztény történet, még a korai kereszténység időszakából, a sivatagi atyák idejéből. Egyszer egy kolostor tekintélyes atyái panaszkodni kezdtek az ásram, a kolostor apátjának. Így szóltak: „Kedves Rendfőnök, részrehajló vagy, mivel a fiatal szerzetesjelöltek között van egy, aki különösen kedves a számodra, s ez nem igazán helyénvaló.” Erre ő így felelt „Igen, kedves testvéreim, elfogadom a rosszallásotokat, de menjünk csak körbe, nézzük meg őket.” Tehát elindultak és bekopogtak az első tanítvány ajtaján, mondván, „Lenne egy kis szolgálat, tudnál jönni segíteni?” „Igen, nemsokára megyek”. Majd mentek és bekopogtak a következő növendék ajtaján: „Tudnál jönni egy kis szolgálatra?” „Ó, épp imádkozom, hamarosan megyek”. Végül elérkeztek ennek a bizonyos fiatalembernek az ajtajához is, és bekopogtak: „Tudnál jönni egy kis szolgálatot végezni?” Ez a tanítvány volt a legkiválóbb másoló a kolostorban, gyönyörű kézírással rendelkezett. Tehát a kopogást meghallva azonnal az ajtóhoz szaladt, szolgálatra készen, anélkül, hogy befejezte volna a mondatot, amit éppen másolt. Azonnal el is küldték az adott szolgálatra, majd beléptek a cellájába, s mit láttak? Azt, hogy még az akkor írt ‘o’ betű írását sem fejezte be, amikor meghallotta, hogy mennie kell, azonnal felpattant és indult. S ekkor így szóltak a kolostor atyái az apátnak, „Rendben, most már megértünk téged.” Ez a rendelkezésre állás, állandóan készen állni a szolgálatra.

A következő az önszabályozás, az önuralom –ami azt jelenti, hogy nem engedjük, hogy az érzékeink rángassanak bennünket, hanem hogy képesek vagyunk szabályozni azokat. 

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2019.05.10-i szófiai reggeli tanításából)

Ma reggel, hogy ilyen bensőségesebb, szűk körben vagyunk nem szeretnék az élet nehézségeiről beszélni, hiszen arról minden nap kapunk egy kis tanítást. Az esti beszélgetéskor majd biztosan vissza kell térnünk az életnek ehhez a másik valóságához, a betegségekhez, de azelőtt még szeretnék beszélni egy kicsit a tudatosság definíciójáról amit már korábban érintettünk. Ez a Gítá 13.fejezetének 8-12. verse, A prakrti, a purusa, és a tudat (prakrti: a természet: a teljes anyagi világ; purusa: tiszta szellem, lélek). Úgy hiszem, hogy ez mind nagyon fontos; tudni, hogy mi jellemző a körülöttünk lévő anyagi világra; ki ennek az egész rendszernek az élvezője; és végül, hogy mi a tudatosság. S miközben erről a kissé száraz témáról beszélgetünk, olyan tudásra teszünk szert, mint például, hogy mivel kezdődött a bölcsesség? Az alázattal. S mi található a lista végén? Az abszolút igazság utáni filozófiai kutatás. 

De nézzük meg közelebbről ezeket az összetevőket. Az első az alázatosság. Mi is a valódi alázat? Az nem az az érzés, amikor megaláznak bennünket, mert az egy ártalmas érzés, míg a valódi alázat az épít. Ha valami nagyszerűvel találkozunk, fontosabbal, mint mi magunk, akkor felébred bennünk a természetes alázat. Ha meglátjuk  a tündöklő isteni fényességet, akkor nagyon alázatossá válunk, éppúgy, mint Ardzsuna. Egyszer így szólt Krisnához „Tudod, nagyon jó érzés a világon a legjobb íjásznak lenni!” Viszont, amikor megpillantotta Krisna kozmikus formáját megdöbbenve így szólt: „Most egy kissé zavarban vagyok, lehet hogy tévedtem, fogalmam sincs ki vagy Te”. Tehát néha azzal sem vagyunk tisztában, hogy mi magunk kik vagyunk, és azzal sem, hogy mások kicsodák, s ezért néha hibázhatunk. Viszont, ha felveszünk egy alázatos attitűdöt, akkor nem foghatunk mellé.

Természetesen Sríla Srídhár Mahárádzs mindig azt mondja: ne legyetek túlzottan alázatosak egy ostobával találkozva, azt a szentekkel szemben kell gyakorolnunk. Egy szent emberhez nagy alázattal kell közelednünk, mert ő nem fog visszaélni azzal, illetve segít bennünket, hogy olyan tudásra tegyünk szert, mint amikről itt beszélünk. Viszont, ha úgy teszünk, mintha már mindent tudnánk, akkor ki fog tudni tanítani benneteket? Ha azt mondjátok mindig, hogy „Tudom, tudom”. Akkor rajta, menjetek, mutassátok meg milyen nagyszerűek vagytok! Viszont, ha elismeritek, hogy „Szükségem van  a segítségedre, nagyon alázatosan kérlek, világosíts fel, részesíts engem lelki tudásban”, akkor Ő el fog jönni. 

Nos, aztán ott van a büszkeség. Nemrégiben kérdezte valaki, hogy milyen jellemzői vannak a büszkeségnek. Tudjátok van egy nagyon furcsa tulajdonságunk, hogy képesek vagyunk bármire is büszkék lenni. Ha van valamink, az már jó ok arra, hogy büszkék legyünk, de arra is büszkék lehetünk, hogy nincs semmink. Szóval ez az esztelenség jellemző ránk, hogy akkor is büszkék vagyunk, ha mindenünk megvan, és akkor is, ha semmink sincs. S ettől a büszkeségtől nem könnyű megszabadulni. De természetesen erre is van gyógymód, méghozzá, ha alázatosan szolgálunk másokat ez a legjobb módja annak, hogy megszabaduljunk a hamis büszkeségtől.

S mi a következő? Az erőszak nélküliség. Kétezer év elteltével a nyugati pszichológia végre megértette ezt az ‘erőszakmentes kommunikációt’. Itt pedig már a lista legelején olvashatjuk. Az erőszakmentesség olyan, mint egy örökké hasznos tudomány, melyet az élet minden területén alkalmazhatunk. Azt hiszem az teljesen normális dolog, hogy nem oltjuk ki az embertársaink életét, és azt sem hiszem, hogy egy kannibált a vegetáriánustól csupán a gusztusuk különbözteti meg. Tehát azért van még mit csiszolni ezen az erőszakmentességen. S ha az élet más területeit is megvizsgáljuk, akkor nem csak fizikális erőszakról beszélhetünk, hanem a lelki gyakorlók körében felmerül egy másik nagyon fontos téma, a lelki erőszaktól való tartózkodás. Hányszor fordult már elő velünk, hogy nagyon erőszakos módon avatkoztunk bele mások életébe vagy lelkébe? 

Egyszer Gurudév néhány bhaktával kirándult, és az egyikőjük rátaposott egy bogárra. Barátunk ezt nagyon fájlalta és mondta is Gurudévnek, hogy: „Sajnos ezt elhibáztam!” Mire Gurudév azt mondta: “Ez az, amit nem tudunk elkerülni. Látjod, az erőszak valamilyen formában mindig ott van, nem tudjuk kikerülni. Viszont amit tudunk, azt próbáljuk meg elkerülni.” Amit meg nem, azzal kapcsolatban kérjünk bocsánatot. Azt nem mondhatom, hogy vezekeljünk, mivel ami egyszer már megtörtént, azt nem tudjuk semmissé tenni. 

Viszont még ilyen feltételek mellett is tudunk egy elvet alkalmazni, méghozzá a  toleranciát. Néha tolerálnunk kell a korlátozottságokat, amikkel kénytelenek vagyunk szembenézni. Viszont amin tudunk változtatni, azon változtatnunk  is kell, amin pedig nem, azt el kell, hogy viseljük. Ám sok esetben nagyon gyenge  a hitünk, és azt mondjuk, hogy „Erre képtelen vagyok”, de mit mond erre a tanítómesteretek? 

Válasz: „Igenis, meg tudod csinálni.”

Szvámí Tírtha: Persze, hogy ezt mondja! Szóval, ha nem akartok kimozdulni a konfortzónátokból, akkor ne kérdezzetek egy szádhut, különben el kell fogadnotok azt, amit mond. 

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2019.05.09-i szófiai tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Mit jelent egy család, egy családapa sikere? Természetesen a lelkiekben való gyarapodást. Alapvetően a férj és a feleség kapcsolatának a gyümölcse a gyermek, melyhez magatokhoz kell ölelnetek nemcsak a feleségeteket, hanem a női elvet is, mert az termi a gyümölcsöt, erről soha ne feledkezzetek meg. Érzitek ennek az egész gondolatiságnak a mélységét? Ez nem egy fizikai kapcsolat, hanem egy lelki terv, egy lelki szolgálat. 

Ugyanez vonatkozik az aszkétákra is, hiszen az ő gyümölcseik is a női princípiumból származnak. Ők is a női elvet ölelik magukhoz, de magát a nőt nem, és így minden kedvezően alakul, máskülönben nem. 

Viszont nézzünk szembe az élet kegyetlen valóságával. Egyszer volt egy találkozónk, egyfajta baráti beszélgetés. Különböző szakmák képviselői voltak jelen, újságírók, orvosok, írók, gyakorlatilag egy minőségi keresztmetszete a magyar társadalomnak. S tulajdonképpen egyikőjük sem élt harmonikus párkapcsolatban, hozzávéve jómagamat is, de nekem hivatalos felmentésem van róla. Ez nagyon megrázó tapasztalat volt a számomra, hiszen ők képviselték a társadalmunk eszményi vezető rétegét, s gyakorlatilag ez darabokra volt hullva. Ez nagyon szomorú! Ezért kell valami magasabb megvalósítás felé törekednünk. Akár családos életet élünk, akár nem, dolgozzunk olyan intézmény sikeréért, mint például a házasság, és a lemondott rend, mely szintén egy intézményes rendszer. 

Krpadhám: Ahogy ezt a baráti történetet említetted, úgy tűnik, hogy a lemondott rendben élőknek valahogy jobban sikerül harmóniában lenniük ezzel a női princípiummal.

Szvámí Tírtha: Legalábbis remélhetőleg.

Krpadhám: Tudnál tanácsokat adni a családos férfiak számára arra vonatkozólag, hogyan kerüljenek harmóniába a női princípiummal? 

Szvámí Tírtha: Ó, ezt hívják szannjásznak.

Hozzászólás: Nincs nő, nincs probléma.

Szvámí Tírtha: Ez nem csak vicc! Természetesen ez egy mókás téma, amiről mindenkinek van valami mondanivalója. Viszont, ha megengedtek egy megjegyzést, és ez pedig a méltóság. Ha ti magatok méltóságteljesek vagytok, akkor így is fogtok viselkedni, és a kapcsolataitok is ilyenek lesznek, legyen az akár barátság, családi viszony, vagy bármi. A minőség, minőséget vonz. Tehát, ha azt szeretnétek, hogy a feleségetek olyan legyen, mint egy istennő, vagy félistennő, akkor nektek is félistenné kell válnotok. Így fogtok egy istennővel találkozni, egyébként nem. Ha ti magatok nem feleltek meg a követelményeknek, hogyan várhatnátok el ugyanezt a körülöttetek élőktől? Tehát szerintem az első dolog az, hogy a saját nívónkat emeljük fel. Azt mondják, hogy egy bizonyos szint fölött nem süllyedünk egy bizonyos szint alá. Tehát egyes cselekedetek, válaszreakciók, viselkedésformák egyszerűen nem megengedettek. Tehát aaz a feladatunk, hogy megemeljük a saját minőségünket.

A másik fontos dolog pedig a bölcsesség. A bölcsesség. Mivel azt mondják, hogy ha túl kedvesek, édesek vagyunk, akkor az emberek könnyedén zsebre fognak tenni, lenyelnek bennünket. Viszont, ha túl savanyúak, morcosak vagyunk, akkor pedig habozás nélkül kiköpnek. Szóval keserédessé kell válnunk. Most megint csak nevettek, de ez így igaz. Az első lépés, hogy ne adjuk olcsón magunkat! 

S valójában ez a filozófia. Mint tudjátok az összes indiai sós rágcsálnivaló iszonyúan fűszeres. Ha a csomag hátoldalán azt olvassátok, hogy ‘közepesen csípős’, el ne higgyétek! Viszont van közöttük egy különleges fajta, amit kuttamitának neveznek. S a kuttamita olyan, mint a filozófiánk, mely minden ízt magába foglal, kicsit savanykás, kicsit édes, kicsit ilyen, kicsit olyan. S ez a Csaitanja-csaritámrtában is megtalálható, a kuttamita, mely az istenszeretet valamennyi lehetséges ízét magába foglalja. 

Szóval nem az indiai snack-eket népszerűsítem, hanem egy magas szintű filozófiáról beszélek. A hétköznapjaink során rengeteg különféle kapcsolatban veszünk részt, melyek során néha kedvesek, máskor haragosak vagy ilyenek, olyanok vagyunk, az egész paletta rajta van. S ha elvárjuk azt, hogy a társunk elfogadja ezt a mindenféleségünket, akkor nektek is el kell fogadnotok az övét. Tehát a bölcsesség másik értelmezése az, hogy megfelelően közelítünk dolgokhoz, tiszteletben tartjuk a másikat. S ehhez néha tisztes távolságot kell tartanunk, máskor pedig át kell hidalnunk a szakadékokat. 

A méltóság és a bölcsesség, úgy hiszem segít megemelni az emberi kapcsolatok színvonalát. S ha emlékeztek erre a kuttamitára, ami az összes ízt magába foglalja, akkor szerintem meg fogjátok érteni, hogy ez az élet. Ha ezen a piacon, ami az életünk, csak anyagi rágcsálnivalókat vásárolunk, akkor a keserű íz fog dominálni, viszont ha lelki dolgokra is szert teszünk, akkor kuttamitához jutunk, ami az összes különböző ízt harmonikusan magába foglalja.