Sharanagati

(Szvámí Tírtha, 2020.01.04-i szófiai esti tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Paramánanda kérdése: Sokszor eljutottunk már odáig, hogy azt mondtuk: „Ebből elég volt!”, de az igazat megvallva nagyon ritkán változtatjuk meg valóban az életünk folyását. Azt szeretném kérdezni, hogy mennyire függ ez a változás a mi erőfeszítésünktől, amikor már igazán megelégeljük a dolgokat?

Szvámí Tírtha: Volt egyszer egy mester, akinek volt egy nagyon elszánt, nagyon engedelmes tanítványa. Azt hiszem, már említettem nektek ezt a keresztény történetet, amikor az idősebb atyák panaszkodni kezdtek a kolostor vezetőjének: „Úgy látjuk részrehajló vagy ezzel az fiatalemberrel.” Emlékeztek erre a történetre? Mindenesetre, ha esetleg van valaki, aki még nem hallotta, akkor az ő kedvéért hadd meséljem el! Az apát egyetértett velük: „Igen, kedves testvéreim, látjátok tele vagyok hibákkal!” Majd így szólt: „De azért gyertek velem, nézzünk körül együtt a kolostorban!” Így hát bekopogtak az első tanítvány ajtaján, aki így felelt: „Igen, itt vagyok, mit szeretnétek?” „Gyere, lenne egy kis szolgálat a számodra.” Rendben, csak még elimádkozom a köreimet.” Így, fogták magukat és továbbmentek a következő novícius ajtajához, aki ezt válaszolta nekik: „Ó, én is kaptam egy újabb feladatot a felettesemtől.” Majd sorra ilyesmi válaszokat kaptak. Végül eljutottak az említett fiatalemberhez, aki a gyönyörű kézírásáról volt nevezetes. Az ő ajtaján is bekopogtak, így szólva: „Lenne egy kis feladat a számodra.” Erre a fiú azonnal felpattant és szaladt, hogy elvégezze az adott szolgálatot. Majd beléptek a cellájába és az apát odahívta a rangidős atyákat, hogy nézzék meg, milyen szolgálatot hagyott félbe a fiatal novícia a kedvükért. Ő éppen a Bibliát, vagy valamilyen más szent szöveget másolt. Megnézték az írását és azt látták, hogy még az „O” betűt sem fejezte be, épp csak félig írta le, mert amint meghallotta, hogy van valami tennivaló, nyomban ugrott és indult is. Még az akkor írt betűt sem fejezte be! Nos, amikor az idős Atyák ezt meglátták – hogy ez a fiatalember azonnal kész volt indulni, ha hívta az apát egy kis szolgálatra – bocsánatot kértek a főapáttól: „Igazad van, hogy kicsit jobban kedveled és ragaszkodsz ehhez a fiatal szerzeteshez! Elfogultságod jogos, hogy jobban szereted őt, és most már nekünk is nagyon kedves.”

Ahogy felidéztem ezt a történetet, eszembe jutott egy másik mester, akinek hasonló tanítványa volt. Ő is mindig azonnal készen állt arra, hogy ugorjon, bármit megtegyen, bármilyen szolgálatot elvégezzen, így a lelki tanítómestere elszégyellte magát. Attól félt, hogy: „Ha véletlenül azt mondom neki, hogy – Ugorj a kútba! akkor meg is fogja tenni! Ez nagyon veszélyes! Ha véletlenül hibázok, akkor ő ugrani fog.” De úgy hiszem egy ilyen esetben egyetlen mester sem mondaná azt, hogy „Ugorj!”, mert tudja, hogy a fiú kész megtenni. 

Visszatérve a kérdésedre, mi ennek a történetnek az erkölcsi tanulsága? Az, hogy a lelki életünk sikere részben függhet a saját erőfeszítésünktől, de azt kell, hogy mondjam, nagyobb részt mégis az isteni kegyelem függvénye. Ahogy mondani szokták: egy kerékkel nem megy a kordé, ahhoz két kerékre van szükség! Ezek közül az egyik, a mi erőfeszítésünk, míg a másik az isteni kegyelem. De ha még mélyebben megvizsgáljuk, hogy mitől működik az életünk, mitől lesz sikeres, akkor végül is csak egyetlen dolog marad, méghozzá a kegy, az isteni jóakarat, nem pedig a mi erőfeszítésünk. Meg kell tennünk mindent, amit csak tudunk, de végső soron, minden az isteni terv szerint fog alakulni.

Mégis, éppúgy, mint ez a nagyon engedelmes és teljesen meghódolt tanítvány, nekünk is ki kell fejeznünk a szolgálatkészségünket. Krisna megadja nekünk azt a lehetőséget, hogy szabadon választhatunk, de valójában csak egy helyes válasz létezik. S Ő úgyis tudja, hogy mit választunk. Tehát, ha javítani akarunk az életünk minőségén, akkor mutassuk meg, hogy készek vagyunk megtenni, amit kér.

(folytatása következik)