Sharanagati

(Szvámí Tírtha, 2017.10.01-jei szófiai reggeli tanításából)

(az előző hétfői nap válaszának folytatása)

Tédzsaszviní: Sokszor hibázom anélkül, hogy felismerném őket. Nem vagyok elég bölcs ahhoz, hogy rájöjjek, hogy pontosan mit és hol hibáztam, így újra és újra megismétlem. Hogyan érhetjük el azt a szintet, ahol megértjük a hiányosságainkat?

Szvámí Tírtha: A kérdéseinknek nagyon kifinomultnak kell lenniük, mert egy szádhunak nem könnyű a megfelelő kérdéseket feltenni. Mert mi van a batyunkban? Csak annyi tapasztalat, amennyit eddig összegyűjtöttünk. Ez nem túl sok lelki tapasztalat. De a bhakták szent társaságában néhány kincset is gyűjteni tudunk a batyunkba. Ha bhaktákkal társulsz, akkor új témák vetődnek fel az életedben és új céljaid lesznek. Például: hogyan díszítsük fel az oltárt? Ez egy  nagyon szép dilemma! Itt ez a fehér virág, de miért nem sárga? Az jobb lenne ide. Egyik legkedvesebb ilyen emlékem, amikor egy este az egyik kedves hittestvérem az oltáron Rádhá-Gópivallabhát készítette elő az esti fektetéshez. Majd egyszer csak a kikukkantott a függöny mögül, és azt kérdezte: ‘Nem láttátok Krisna fülbevalóját?’ Valahogy eltűnt. Ekkor mindenki keresni kezdte a padlón: hol van Krisna fülbevalója? Micsoda édes probléma – az esti elfoglaltságotok az, hogy megkeressétek Krisna fülbevalóját!

Úgy vélem, ha a bhaktákkal társulsz, lesznek problémáid és nehézségeid, de azok nagyon édesek lesznek. Mert ki tudja, hogy hol volt a mi kedves Krisnánk napközben?! Azt hiszitek, hogy Ő az oltáron áll. De Soha nem tudhatjuk. És néha kicsit hibázik – itt-ott elveszít egy fülbevalót, itt-ott hagy egy lábnyomot – és akkor nyomon tudjuk követni: ‘Te csintalan fiú, már megint lejöttél az oltárról?! Otthagytad a kötelességeidet és elmentél a saját kis kedvteléseidet játszani?’

De ilyen a mi Urunk. Mert talán Ő épp téged keresett. ‘Hol vagy, kedvesem? Miért nem vagy velem? Itt várlak a templomomban, hát miért nem jössz? Miért nem rohansz utánam? Ha te nem jössz Hozzám, akkor majd én futok utánad. Úgyis utolérlek kedvesem!’

Mint tudjátok Krisna kicsi és gyenge, Balarám pedig nagyon erős. És amikor csapatokban harcolnak, általában valakinek Krisna csapatában is erősnek kell lennie, hogy meglegyen az egyensúly. Micsoda bensőséges kapcsolat lehet ott, ha Krisna kész eljátszani a kicsi és gyenge szerepét! A mindenható Isten kész gyenge emberként megjelenni! Mi lehet ennek az oka? Az, hogy még több figyelmet kapjon tőletek: ‘Vigyáznom kell rá, mert Ő olyan gyenge. Meg kell Őt védenem’. Ha nagyon erősek vagytok, senki sem jön segíteni nektek, ugye? Azt gondolják: ‘Á, ez az ember nagyon erős, nincs szüksége segítségre.’. De ha gyenge vagy – és nagyon imádnivaló -, akkor mindenki rohanni fog segíteni neked. ‘Ó, Ő olyan elbűvölő  és olyan elesett, úgyhogy segítsünk neki!’. Ez  rasza, a Hozzá fűződő kapcsolat kérdése – hogyan lehet még több érzést kihozni a Vele való kapcsolatból. Végső soron ez a lényeg a préma-bhakti-ban.

A gópák társaságában Krisna megtapasztalja ezeket a hatalmi játékokat. De mit tapasztal a gópík társaságában?

Hozzászólás: Szerelmes kedvteléseket.

Szvámí Tírtha: Hmmmm, nem csak azokat.

Valaki más: Az elválást.

Szvámí Tírtha: Krsnáért? Nem. Ő bárhova is megy, nincs különválás számára. Az a gópiknak való. Két dolog – az egyik a tudás, a másik az érzelem. Tehát ezeket a játékokat – a tudás- és az érzelmi játékokat élvezi – a gópík társaságában. De itt is az a lényeg: hogyan lehet még többet kihozni? Mi az, ami még érdekesebb?

Ezért nekünk is el kell jutnunk arra a szintre, hogy érdekesek legyünk Isten számára és felfigyeljen ránk. Ezt Srídhar Mahárádzs úgy magyarázta el, hogy: „próbáljatok meg negatívak lenni”. Negatívak abban az értelemben, hogy Krisna az abszolút pozitív, és ha ti az abszolút negatívak vagytok, akkor a vonzódásotok erősödni fog. A Krisna könyvben azt mondják, hogy Krisna korlátlan keggyel rendelkezik és ezt korlátlan módon gyakorolja bhaktáival. Ha erős vagy, nagy tudású és minden tekintetben kifogástalan, akkor ki fog rád figyelni? Maháprabhu az elesett lelkekért jött, nem a tökéletesekér. Ez a negativitás érzése: ‘Olyan messze vagyok Tőled!’ Govinda virahena me – „üressé lett az egész világ, úgy hiányolom Góvindát.”

Azt hiszem, nem válaszoltam arra a kérdésre, hogy hogyan ne ismételjük meg a hibáinkat, de talán nem bánod.

(Szvámí Tírtha, 2017.10.01-jei szófiai reggeli tanításából)

Tédzsaszviní: Sokszor hibázom anélkül, hogy felismerném őket. Nem vagyok elég bölcs ahhoz, hogy rájöjjek, hogy pontosan mit és hol hibáztam, így újra és újra megismétlem. Hogyan érhetjük el azt a szintet, ahol megértjük a hiányosságainkat?
Szvámí Tírtha: Az elefántot bölcs állatnak tartják. Egyszer, egyik utazásom alkalmával egy kis faluban láttam egy ajtó előtt egy kiszárított elefántkoponyát. Hatalmas volt! Egy ilyen hatalmas koponyában csak egy hatalmas agy lehet. De ennek már vége volt. Csak a koponya volt ott.. Tehát ha nagy az agyunk, az még nem elég. A hibáink felismeréséhez és ismétléseihez sem elég, nem hogy egy lelki utazáshoz! Még egy bölcs állat is üres koponyával végzi. Érte is eljön a halál. Tulajdonképpen mi is üres koponyával fogjuk végezni. Nem az agyunk mérete ment meg minket, hanem valami teljesen más.
De tanulási folyamatban vagyunk. És általában – és sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de – olyan ostobák vagyunk, hogy még a saját hibáinkból sem vagyunk képesek tanulni. Korábbi időkben nem volt szükség tapasztalásra; ha valaki azt mondta, hogy ‘ne csináld!’, akkor nem csináltad. Manapság azonban – ahogy a minap említettük -, a ‘tekintély’ csak egy szó, amit el kell utasítani, le kell rombolni, ami ellen lázadni kell. A régi időkben, ha egy autoritás azt mondta: ‘Ne így csináld!’, azzal mindenki egyetértett: ‘Rendben, akkor nem úgy csinálom!’.
Csak hogy egy példát említsek: ha jól emlékszem, a 30-as vagy a 40-es években történt, még India függetlenné válása előtt, hogy egy nemzetközileg elismert indiai politikus egy konferenciára volt hivatalos Angliába. De mint tudjátok, az óceánon való átkelés nem túl szerencsés, ezért felkereste az édesanyját, és azt kérte: ‘Kérlek, édesanyám, add az áldásodat, hogy elmehessek erre a konferenciára! Erre az édesanyja azt mondta: ‘Ne, drága fiam, ne menj!’ És akkor ez a nemzetközileg elismert politikus azt válaszolta: ‘Rendben, akkor nem megyek.’ Ezt jelenti a tekintély kedveseim! Ha egy anya azt mondja: ‘Nem!’, a fiú válasza: ‘Rendben, elfogadom.’ Tehát egy anyának a nemzetközi politikában is van hangja.
Ez a tekintély. És mivel manapság sokkal korlátozottabbak vagyunk, ezért általában szükségünk van a közvetlen tapasztalásra. De még így is sokszor követjük el ugyanazokat a hibákat. De remélhetőleg eljön az a nap, amikor már nem ismételjük ostoba módon ugyanazokat a régi mintáinkat. Természetesen előljáróink teljes mértékben ismerik a történetet és a helyzetet. Csak annyit fognak mondani: ‘Ne játssz a tűzzel!’ – de ha hozzá akarsz nyúlni, akkor hagyják majd, hogy csináld. Mégis mindig ott lesznek valamilyen orvossággal.
Ezek a feladatok nem lelki, hanem szellemi szinten vannak. Nagyon határozott különbséget kell tennünk a pszichés és a spirituális szint között. Mert sokszor az emberek azt hiszik, hogy a finomtestből érkező hatások spirituálisak, pedig nem azok. Ne tévesszük össze az egyiket a másikkal! A spiritualitás ott kezdődik, ahol a finomtest véget ér.

(folytatása következik)

Szvámí Tírtha, 2017.10.01-jei szófiai reggeli tanításából

(az előző hétfői tanítás folytatása)

„Előfordul, hogy néha sokan csatlakoznak a misszióhoz, majd elmennek. De a guru nem enged el könnyű szívvel senkit és mindent megtesz azért, hogy újra visszahozza, jobb belátásra bírja őket: ‘Miért mentél el? Azért, hogy más dolgokat keressél?’.

„A pénz és a hölgyek iránti vágy teljesen összezavart, és elcsábított innen.”

Ha a mahánta-guru valódi, azt fogja mondani, hogy ezektől a bizonyos vágyaktól meg kell szabadulni, mert nem ezek az igazi célok. Megérteti a tanítvánnyal, hogy az ilyen dolgokkal való bármilyen kapcsolat átmeneti jellegű, jelentéktelen, majd ismét megpróbálja  kedvesen a bhakták körébe vonni őt. Lehet, hogy némi homokszem kerül a gépezetbe, de a guru kegyelméből ez a  szennyeződés pillanatok alatt megtisztul, és az illető visszatér az igazi útra.”

Ez nagyon őszinte tud lenni, ha azt mondjuk: ‘valami zavar, és ezért el akarok menni.’. Látjátok, ez az illúzió. Mert ha az igaz bhakta vágyakozik, akkor maradni akar. Amikor a gópik vágyakoznak, akkor ők nem akarnak elmenni, hanem maradni akarnak. Legalábbis Krisnájukkal akarnak maradni. Nem a dharmájukkal vagy a tennivalóikkal, hanem Krisnával. Tehát néha az anyagi tárgyak fontosabbnak tűnhetnek, mint a lelki gyakorlatok, de ez mind mulandó, nem valódi. Nagyon gyorsan vissza lehet térni az úgymond jó helyzetbe.

Máskor nem vagyunk ilyen őszinték és azt mondjuk: ‘Én jól vagyok, de te megváltoztál.’ Ez nem túl okos, sem túl udvarias. Jobb, ha azt mondjuk: ‘Gyenge vagyok.’ De a kegy által minden rendben lesz, harmóniába kerül.

Volt egyszer egy fiatal brahmacsárí, aki épphogy csatlakozott a misszióhoz, és máris tele volt… nos, nem kétségekkel, hanem mondjuk úgy, hogy némi félelemmel a jövőjét illetően. Egyszer eljött az egyik idősebb testvére, és beszélgettek. Ez a fiatalember azt mondta: ‘Prabhu, tudod, kész vagyok egyszerű életet élni és megelégszem az ilyen  kevés praszádammal, de mégis hogyan lesz ez?’. Erre a bhakta átölelte és nagyon szelíden ezt mondta: ‘Ne aggódj, majd el lesz intézve.’ És így is történt.

Valahogy minden elrendeződik. Ha nem veszítjük el az eltökéltségünket, ha nem adjuk fel a hitünket és a szolgálatkészségünket, akkor minden elrendeződik. Bármire is van szükségünk, az biztosítva lesz és minden, amink van, meg lesz védelmezve. Krisna ezt mondja a Gítában: ‘jóga-kséma vahámjaham’ – „…elhozom, amire szükségük van, s megőrzöm, amijük van.”. ‘Sikeres akarsz lenni? Én megadom neked. Ahhoz, hogy helyreigazítsalak, némi kudarcra van szükséged? Megkapod.’ Bármi, amire szükségünk van az utunk teljesítéséhez, biztosítva lesz – ez nagyon szilárd meggyőződéssel kell, hogy bennünk legyen. Ha így van, akkor biztonságban fogjátok érezni magatokat. Ahogy a múltkor is beszéltük, ekkor álltok készen arra, hogy beleugorjatok a sötétségbe – annak ellenére, hogy még nem tudjátok, mi fog veletek történni, de érzitek: ‘Ez jó lesz nekem’.

Életünk aranykorában tehát teljes figyelmet fordíthatunk a külső útmutatásra. Ebben az időszakban kell felkészülnünk arra, hogy képesek legyünk megfelelően figyelni a belső útmutatásra, hogy készek legyünk, amikor beköszöntenek a platina napok.

1. Sríla Srídhar Mahárádzs,  Századfordulós Antológia
2. Bhagavad-gítá 9.22.

Szvámí Tírtha, 2017.10.01-jei szófiai reggeli tanításából

(az előző hétfői tanítás folytatása)

„Ha megvan a belső meggyőződésünk, akkor már biztonságban vagyunk? Illetve a külső guru segít nekünk kapcsolatba lépni a csaitja-guruval, a belső guruval?

Sríla Srídhar Mahárádzs: A külső guru, mahánta-guru, nem csak abban segít, hogy kapcsolatba lépjünk a csaitja-guruval, hanem segít felkészíteni minket arra, hogy hibátlanul megérthessük az útmutatásait. Eleinte lehet, hogy kissé nyersen kapjuk az utasításokat a csaitja-gurutól, ami később majd a mahánta-guruhoz vonz minket. A belső, csaitja-guru nagyon széles körűen segít nekünk, de útmutatásai nem túl módszeresek és világosak. A külső, mahánta-guruhoz érve azt érezzük: ‘Igen, a csaitja-guru segítségével belső vágyam kielégült.’ Aztán a mahánta-guru segítségével megtaláljuk a tiszta irányt, melyet a csaitja-gurunk mutatott. Így segítik egymást. A mahánta-guru segítségével a velünkszületett csaitja-guru megértése is tisztábbá válik, ahogy megtisztulunk a jógík, gjáník, karmík és mások által összekuszált gondolatainktól, elképzeléseinktől. A csaitja-guru nagyobb kötődést ad nekünk a mahánta-guruhoz és így segítik egymást.”

Itt ez a fontos – a guruk segítik egymást. Hogyan lehet azonosítani egy siksá-gurut?

Hajagríva: Segít javítani a kapcsolatodat a diksá-guruval.

Szvámí Tírtha: Így van. Hallgatod az leckéket, ez tetszik! Igen, siksá-guru azt jelenti, hogy fejlesszétek,mélyítsétek a kapcsolatotokat a diksá-guruval. A csaitja-guru segít abban, hogy a külső guru utasításait követni tudjátok. Tehát a mi hasznunkat szolgálják.

„Miután segítséget kaptunk a csajita-gurutól, eljutunk a mahánta-guruhoz, de néha az is megtörténhet, hogy miután elfogadtuk a mahánta-gurut, a csajita-gurunk újra elrejtőzik.”

‘Korábban éreztem ezt a belső vezetést, de most már nem érzem.t’ – ez megesik néha? Természetesen előfordulhat.

„A mahánta-guru ekkor magához szólítja a tanítványt, és segít neki megtisztulni a szennyeződéstől, ami a csaitja-guruját beborította. Lehet, hogy a csaitja-gurut betemeti valamilyen anartha vagy vaisnava-aparádh, de ilyenkor a mahanta-guru eljön, és megkönnyebbülést ad.”

Ez az egyik dolog,  a másik  pedig az, hogy annyira a külső gurura koncentráltok, hogy már nincs szükségetek többé erre a belső útmutatásra. ‘Eddig vezettél, kedves csajita-gurum, köszönöm, de most már megérkeztem. Már nem a keresés útján járok, megtaláltam, amit kerestem. Az éttermek után végre élvezhetem az otthoni ízeket. Az otthon kényelmét.’

Tédzsaszvíni: Gurudév, kell különbséget tennünk a belső guru és a Paramatma között?

Szvámí Tírtha: Általában ezt a kettőt azonosnak tekintik. De mondhatjuk, hogy a Paramatma olyan, mint egy általános jelenlét, míg a csaitja-guru egy specifikus vagy személyesebb jelenlét. Tehát a Paramatmátmá a megfigyelő, és te, mint az egyéni átman, a fa gyümölcsének élvezője vagy. Amikor nem figyeltek a Paramátmára, akkor Ő egyszerűen csak Paramátmá. Amikor elkezdesz rá figyelni, akkor Ő lesz a te csaitja-gurud, a személyes megmentőd. Igen, egy személyes megmentő, egy személyes belső vezető – és ez egy jobb alapokra épített kapcsolat, nem általános jelenlét.

1. A Századfordulós Antológiából
2. Lelki tanítómester, aki tanítást ad (siksá)
3. Lelki tanítómester, aki felavatást ad (diksá)

(Szvámí Tírtha, 2017.10.01-jei szófiai reggeli tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Folytassuk tovább a szádhu-szangáról történő eszmecserénket, mely egy különösen értékes, és remélhetőleg az életünkben soha véget nem érő valódi társulás a szentekkel. A másokkal való találkozásnak a lehetősége véges, de ez remélhetőleg soha nem fog véget érni. Tehát ez életünk aranykora, amikor tiszta bhaktákkal társulhatunk. Ez életünk legaranylóbb időszaka, amikor mesterünk áldásos társaságában lehetünk.

Általában mégis egy kicsit ostobák vagyunk. Nekünk nincs olyan speciális vizünk, amivel ellenőrizni tudjuk az arany tisztaságát – hogy is mondják ezt magyarul? Á, ti nem vagytok aranyművesek, de azzá kellene válnotok! Úgy gondolom, értitek – van egy folyadék, amivel meg tudjuk vizsgálni az aranyat. Nekünk nincs kéznél ez a folyadék, ezért nem tudjuk analizálni, hogy mennyire értékes a bhaktákkal való társulásunk. Ezt általában csak a távollétükben értékeljük.

Mi történik akkor, amikor életünk legaranylóbb időszaka – egy tiszta bhaktával való társulás lehetősége – véget ér? Egy új periódus kezdődik, és ezt nevezzük platina-korszaknak. Nem szakad meg a mesteretekkel való kapcsolatotok, hanem kiteljesedik. Bárhová néztek, bárhová mentek, őt fogjátok látni mindenben. A képzeletetek és sóvárgó vágyatok megteremti őt vagy esélyt ad arra, hogy újra és újra találkozzatok vele.

Tehát a platina-korszak nem rossz. Kicsit küzdelmesebb, mert ehhez nagyon koncentrált és igen intenzív életet kell élnünk. De ez pont olyan, mint ahogyan Rúpa Goszvámi leírja a Bhakti-raszámrta-szindhu-ban: vannak olyan tényezők, amelyek lángra lobbantják a bhakták extázisát. Az egyik ilyen alkotóelem Krisna Szent Neve. Bármikor hallja is meg egy emelkedett bhakta Krisna Szent Nevét, majdhogynem elájul. Vagy még egy másik ilyen elem, a pávatoll. Bár nem találkoztok minden sarkon pávával, de ha mégis, akkor automatikusan a Nagy Táncos fog eszetekbe jutni.

Hasonlóan, ha a mestereinkről való kép és tanítás igazán élő bennünk, akkor már mindenhol ezzel a valósággal fogtok találkozni. Ez a módja annak, hogy soha ne veszítsük el a kapcsolatot. Minden más kapcsolat felbomlott, minden álmom szertefoszlott, de nem bánom, mert az mind csak illúzió volt. De a lelki álmainkat soha nem szabad feladni! Ezt a valóságot dédelgetnünk, szolgálnunk és táplálnunk kell, hogy életünknek ez a platina korszaka az utolsó leheletünkig tarthasson.

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2017.10.01-jei szófiai reggeli tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Az igazi szádhu-szanga helyes gyakorlásával kapcsolatban három jótanács ismeretes. Emlékeztek rá melyek ezek? Az első: az azonos vonal. Természetesen ez függ a hozzáállásotoktól, szemléletetektől – hogy kié mennyire nyitott. A tanítványi láncotok megértésének a mértéke  a teljes fanatizmustól egészen a lelki prostitúcióig terjedhet. Kezdetben mindenképpen nagyon ajánlott, hogy szigorúan próbáljátok meg követni az alapvető utasításokat, különben ha már a legelején ide-oda szaladgáltok, akkor később alighanem össze lesztek zavarodva!

Emlékezzetek arra, amit Sríla Srídhar Mahárádzs mondott: kezdetben a Himalája egész hegyvonulatát látjátok, majd megállapodtok egy adott helyen. Ehhez hasonlóan az általam követett vonal ugyanígy csak egy kis kunyhót jelent a Himalájában, annak ellenére, hogy az egész hegység továbbra is ott van.

És akkor jön a következő kérdés: mennyire egyetemes a saját hitünk, az általunk követett folyamat? Gondoltatok már erre? Hogy a bhakti vajon egy indiai vallás, vagy inkább egy egyetemes megközelítése a Legfelsőbb szeretetteljes valóságnak? Ha azt gondoljátok, hogy egy indiai vallás, akkor nincs semmi esélyünk, de ha azt, hogy ez egy egyetemes törekvés Isten felé, akkor talán van némi remény. Érzitek, hogy mi a különbség a kettő között? Mit gondoltok erről? Párhuzamosan kell fejlesztenünk mind a két látásmódot, mert bármit is mondanak nekünk a tanítóink, ez nagyon egyedi út! Ugyanakkor, ha nem tudjuk értékelni más folyamatok vagy a többi vallás szépségét és azok kétségtelen spirituális eredményeit, akkor vakok vagyunk. Tehát egyszerre kell nagyon egyhegyűnek és nagyon széles látókörűnek lennünk.

Tudjátok, általában azt mondják, hogy kétféle ember létezik: az egyik bhakta, a másik pedig… Hogy is szokták befejezni ezt a mondatot? Általában úgy, hogy ‘vannak a bhakták és vannak a démonok’. De az én megértésem szerint ez eléggé beszűkült észjárás. Jobb, ha azt a hozzáállást alakítjuk ki, hogy vannak a bhakták és vannak a leendő bhakták. Mert így tudjuk szélesre tárni a prédikálás kapuit, hogy új hittestvéreket, új barátokat a és lelki gyakorlókat találjunk.

Tehát egyrészt az ‘azonos vonalhoz’ való tartozás nagyon fontos, mely mégis egy kicsit különálló utat jelent a többi valláshoz viszonyítva., másrészt meg kell találnunk a közös hangot mindazokkal, akik próbálják keresni Istent, és így fejleszteni a lelki tudatosságukat. Tehát a szádhu-szangához az első ajánlás az azonos vonalhoz való tartozás.

Mi a második tanács?  Az azonos hangulat – ez nagyon különleges! Az otthoni íz az az otthoni íz. Néha el kell menni egy étterembe. Aztán hazamentek az otthoni ízekhez. Amikor az étteremben vagytok, azt gondoljátok: ‘Hű, de jó szakács! Micsoda fennséges ízek, olyan ez, mint egy kulináris lakoma!’. De aztán hazamentek, és és a kevéssel is beéritek!

Az ‘azonos hangulat’ tehát ezt a nagyon sajátos ízt jelenti, ami a gyakorlásból származik. Azt mondhatjuk, hogy ez egy köpülés – a folyamat köpülése, az életünk köpülése. És ez kétségtelenül sajátos. Ez tehát a második.

A harmadik pedig: a felsőbb társulás. A szádhu-szanga felsőbb társulást jelent. Tehát: azonos  vonal, azonos hangulat és felsőbb társulás – ez a valódi szádhu-szanga. Akkor ebből valódi haszonra tesztek szert. És egy ilyen környezetben nagyon jó folytatni a tanulmányainkat, mert  ily módon találkozhatunk szeretett Urunkkal.

Ezért a szádhu-szanga nem egy teadélután. Az elménkben kell, hogy legyen egy elképzelés, hogy ez egy szent dolog, és ezt így kell értékelnünk. Krisna azért küldte hozzám ezeket a bhaktákat, hogy szolgáljam őket, nem pedig azért, hogy kritizáljam őket.

(folytatása következik.)

(Szvámí Tírtha, 2017.10.01-jei szófiai reggeli tanításából)

Csak hogy emlékeztessük magunkat: a tanulmányok eredményeképpen fogunk találkozni szeretett Urunkkal. De elképzeltétek már valaha, hogy tényleg találkoztok szeretett Uratokkal? Vagy csak egyszerűen követtek valamit, bármilyen mélyebb megfontolás nélkül? Van arra elképzelésetek, ha ez a találkozás megtörténik, hogy fogtok majd viselkedni? Néha szükségünk van arra, hogy álmokat szőjjünk.

Mert a találkozás egy nagyon intenzív pillanat. Ha az ellenségetekkel találkoztok, az nagyon felkavaró, ha a szerelmetekkel találkoztok – szintén az. De többnyire mi is történik az életünkben? Találkozunk emberekkel, aztán elfelejtjük őket. Talán néhány halvány emlék megmarad, de általában elválunk egymástól. Ha elváltok az ellenségetektől, az jó érzés? ‘Á, végre nincs a közelemben!’ – igen, ez egy jó érzés. Ha elváltok a szerelmetektől, az is jó érzés? Á, az nagyon fájdalmas! Az első esetben nem akartok újra találkozni, a másodikban pedig nem  szeretnétek soha többé elválni. Ezért Maháprabhu arra a következtetésre jutott, hogy az együttlét is nagyon intenzív, de az elválás még erőteljesebb érzés.

És a gyakorlati tapasztalatok valahogy azt mutatják, hogy ez történik velünk is. Például amikor itt vagyunk együtt, ezen a hétvégén, Szófiában, az nagyon jó. De amikor ez az együttlét véget ér, akkor utána még jobban fogjuk értékelni ezt a pár napot: ‘Ó, a praszádam! Ó, a bhakták! Ó, az a hangulat!’ Mélyebbnek sokszor még fájdalmasabbnak érezzük: ‘Olyan szép volt, olyan nagyszerű! És már nem lehetek ott, abban a hangulatban.’ Maháprabhunak tehát ismét igaza van – az elválás, intenzívebb, mint az együttlét.

Amikor erre ráeszmélünk, hogy ez az egész világ a dualitás elvén működik – pl.: jó és rossz, stb. -, akkor azt reméljük, hogy a lelki gyakorlataink segítségével megszabadulunk ezektől a kettősségektől. De aztán újra csak – együttlét és elválás! Istenem, hát mi a különbség!?

Sokszor említettem már nektek, de talán jó, ha itt most újra elmesélem, hogy egyszer egy kedves hittestvérem ezt a kérdést tette fel Gurudévnek: „Tudjuk, hogy az anyagi élet alapvetően szenvedés. Ha megfigyeljük a gópík életét, ők is legtöbbször elválásban vannak Krisnától, így ők is szenvednek. Mi a különbség tehát ez a szenvedés és az a szenvedés között? Miben különböznek?” És akkor Gurudév azt mondta: „Ó, rettentő nagy a különbség: az anyagi szenvedés egyszer véget ér, míg a lelki szenvedés örökké tart.”

Szóval, gondoljátok át újra! Hogyan oldhatjuk meg ezt a rejtélyt? Hogyan kerülhetjük el a szenvedésnek ezt a – nem mondom, hogy váratlan, de nem kívánt – hatását? Remélhetőleg találkozunk majd valami valóságos dologgal az életünkben.

Amikor találkoztok a szerelmetekkel, azt gondoljátok: ‘Á, ezek életem legcsodálatosabb napjai!’. Aztán egy idő múlva általában valaki mással családot alapítotok. Nagyon ritka, ha az első szerelmetekkel tudtok családot alapítani. S akkor majd azt mondjátok: ‘Á, nem is azok voltak életem legcsodálatosabb napjai, hanem ezek!’. Mégis néha azt látjuk, hogy az emberi kapcsolatok megszakadnak vagy nehézségekkel terheltek. Így életünk legszebb évei nagyon hamar rémálommá válhatnak. Aztán találkoztok a bhaktákkal, ami egy esély, egy hatalmas esély. És először azt gondoljuk: ‘Á, korábban azt hittem, hogy azok voltak életem legszebb pillanatai, de tévedtem. Most – ez itt az aranykor! És mert ez a közösség, ez a társulás a lelki alapokra épül, így ez az érzés biztosan nem fog elhalványulni soha. A szádhu-szanga nem csak egy kellemes összejövetel, vagy egy jó társaság, ahol beszélgethetünk; ez valami más, valami magasabb rendű dolog. A szádhu-szanga egy szentség, egy szent társulás. Ez az egyik fő gyakorlata a lelki folyamatunknak – szádhu-szanga, náma kírtan[1].

 1. „Szentek társasága, a Szent Név magasztalása.” A bhakti gyakorlatának első két eleme az ötből, mely a Csaitanja-csaritámrtában (2.22.128.) található.

(Szvámí Tírtha, 2017.09.30- ai szófiai esti tanításából)

Pavitra kérdése: Gurudév, megosztanál velünk Bhaktivinód Thákur életéből pár történetet?

Szvámí Tírtha: Nagyon erőteljes testalkatú ember volt. Látnoki képességgel rendelkezett és egyfajta bírói szerepkört töltött be. Egy ideig ő vezette a Dzsagannáth Purí templomának adminisztrációs teendőit. Sok fia volt, akik közül az egyiket a Dzsagannáth-templom egyik szolgáló-istennőjéről, a Világegyetem Anyjáról – Bimal Dévi – egyik aspektusáról nevezték el. Ennek az isteni Anyának az ajándéka volt Bimal Praszád dász. De ki is az a Bimal Praszád dász? Soha nem is hallottunk róla! De talán ha a másik nevén említjük – Bhaktisziddhánta Szaraszvatí Thákur – akkor talán rögtön tudjuk, hogy kiről van itt szó. Ha a fiú, Bhaktisziddhánta – vagyis Bimal Praszád – egy szinha-guru, egy oroszlán-guru volt, akkor el tudjátok képzelni, milyen lehetett  az apja.

Egyszer a faluban, nem messze tőle megjelent egy hamis jógi, aki Istennek adta ki magát. Valóban rendelkezett némi  misztikus képességgel, de Bhaktivinód ismerte az összes trükkjét. Ennek a jóginak hosszú haja volt. Mit tett hát Bhaktivinód? Rávette a hamis jógit, hogy borotválja le a haját, aki így elvesztette varázserejét, mely a hajában rejlett. De kedveseim, nektek nem szükséges megnöveszteni a hajatokat! Ne ott gyűjtsétek a  lelki erőtöket! Bhaktivinód tehát nagyon karizmatikus személyiség volt, aki véget vetett; ‘elvágott’ minden tévképzetet.

Navadvíp területén lakott, ami akkora, mint egy falu Dzsagannáth Puríhoz képest és abban az időben gyakorlatilag egy dzsungel volt. Néhány nagyon szokatlan gyakorlata volt: például úgy mantrázott, mintha hangosan kiabált volna. Fel-alá járkált a kertjében, és a Szent Neveket kiáltozta. A lelki vágyakozása annyira túlcsordult benne, hogy nem tudott neki ellenállni, nem tudta türtőztetni magát. Bár abban az időben még Csaitanja Maháprabhu szülőhelyét sem lehetett beazonosítani – az is egy dzsungel volt -, Bhaktivinódnak mégis gyönyörű, monumentáris templomokról volt látomása. És aztán mi történt? Száz év múlva minden megnyilvánult. A 19. század elején még alig volt ott valami, a 20. század végére pedig hatalmas kupolájú templomok álltak mindenütt. Tehát a látomásának a teremtő ereje olyan erős volt, hogy elkezdett megnyilvánulni.

Rájött, hogy valamiért sokáig nem ismerte Maháprabhu tanításait. De amint ráeszmélt, hogy: ‘Megmentője itt élt Bengálban!’, teljesen beleszeretett. Annyira elbűvölték Maháprabhu történetei és tanításai, hogy nagyon elszántan nekilátott a Róla szóló prédikációnak. És amikor már megírt és lefordított néhány könyvet, összeállított egy listát a világ fontos helyeiről. Sok könyvet küldött Kanadába, Németországba, Oroszországba… és még sok helyre – így terjesztette az írásait.

Bhaktivinód egy nagyon erőteljes személyiség, aki valójában a fiain keresztül vitte véghez a misszióját. Fiain és barátain keresztül, mint Gaurakisóra dász Bábádzsí. Azt hiszem a Bhagavad Gítáról is két vagy három különböző magyarázatot írt. A Bhágavata-purána összefoglalóját, novellákat és spirituális elbeszéléseket vetett papírra – szóval nagyon sokrétű író volt. És emellett költő is volt. Dalokat írt bengáli nyelven – csak azért, hogy így közvetlenül elérje vele az embereket.  Mindaz, ami ma a bhakti tradiciójában megtalálható, az gyakorlatilag vele kezdődött. Olyan ő, mint aki újjá fakasztja a rejtett forrást.

És még egy dolog: nagyon szokatlan volt a napirendje A napot hajnali kettőkor kezdte, az étkezése egy csésze tejből és két csapátiból állt, majd ezt egy nagyon intenzív nap követte. Valahol  le van írva, hogy melyik órában mit csinált: két-három órát aludt, egyébként zengte a Szent Neveket, fordított, elment dolgozni, stb. Hallottam egy bhaktáról, akit ez annyira inspirált, hogy úgy döntött, ő is ezt a rutint fogja követni. Sikerült is neki, nagyon rövid ideig.

Természetesen a nagy lelkek példája inspirál bennünket. De tudatában kell lennünk a saját helyzetünkkel, és annak megfelelően kell cselekednünk. Hogy is szokták mondani?  Tedd meg a tőled telhető legtöbbet,  és még egy kicsivel többet. Tedd meg a tőled telhető legtöbbet, és még egy kicsit. De ne túlzottan.

Minden a rasza kérdése. Ha szépen, kitartóan gyakoroltok, el fogjátok érni. Minden el fog jönni. Ha a teljes megvalósítás előbb jönne, minthogy ezt el tudnátok viselni, az nem lenne a hasznotokra.

(Szvámí Tírtha, 2017.09.30-ai szófiai esti tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Kérdés: „Mi a sravana-dasá és a varana-dasá?“[1] Végre valami jó kérdés! Izgultok? Ezek valójában nagyon komoly dolgok, mert ezek a lelki fejlődés különböző szintjei. „A sravana-dasá az, amikor az ember kezdő gyakorlóként először hallja a filozófiát, a tanításokat stb. és ez elégedetté teszi.  A varana-dasá, vagyis az elfogadás stádiuma az, amikor valaki elégedett a sravana-dasával, és eljut oda, hogy elfogad egy lelki vezetőt; egy Gurut Ilyenkor van abban a hangulatban: ‘Most már készen állok arra, hogy hivatalosan is felvételt nyerjek ebbe a vonalba, és elfogadjalak Téged, mint vezetőmet. Most már bármit is mondasz, engedelmeskedni fogok.” 

Ez a varána-dásza, az elfogadás szakasza. Bármit is mondasz, engedelmeskedni fogok.

„Először egy vallási csoporttal, például a kereszténységgel, a mohamedanizmussal ismerkedünk meg, majd elfogadjuk. Miután először elfogadtunk egy hitvallást, kiválasztunk egy olyan személyt, aki az adott hitvallás értékei szerint képes lelki vágyódásunkat elégedetté tenni és megmutatni az élet végső célját Ő lesz a gurunk. Tehát először a hitvallást fogadjuk el, majd a vezetőt.

Tehát a két szakasz: a sravana-dasá szakasza, a hallás, a tanításokra való odafigyelés ideje – mondhatjuk, hogy ez az információszerzés szakasza. Aztán a következő a varana-dasá, az átalakulás szakasza, amikor elfogadjátok és követitek az útmutatást.

„Majd a varana-dasán túl kezdődik a szádhana-dasá. Ez a harmadik szakasz, ahol a  guru vezetésével követjük a gyakorlatokat. Ezen az úton járva bizonyos felismerésekre teszünk szert és elérünk arra a szintre, hogy: ‘Igen, érzem, hogy ami eddig a szavakban és a prédikációkban volt, az most már a szívemben lakozik. A szívem ellágyult’ Igen, ezt a tünetek alapján megítélhetitek. „Ez a szakasz a prápana-dasá, az odaszentelődés szakasza. Miután a gyakorló ezeken a lépcsőfokokon végighaladva megszilárdította hitét, csak azután válik képessé (a guru kegyelméből) szétosztani mindezt másoknak is: ezt a szakaszt ápana-dasának hívjuk. Anélkül, hogy a prápana-dasát megalapoznánk, azaz teljes odaadást, csak olyasvalakinek a társaságában mehetünk prédikálni, aki már megalapozta azt. Értitek?”

„Létezik ötödik szakasz is?” – jön a következő kérdés. „A sravana, a varana és a szádhana egy  csoportban vannak. Ezután jön a prápana, a kézzelfogható felismerés, vagyis az a helyzet, amikor az ember már saját maga tapasztalja meg az eredményeket, a teljességet. Először kapcsolatba kerülünk ezzel a valósággal, aztán megvetjük lábunkat ezen az igazi síkon, és akkor képesek leszünk másoknak is terjeszteni/hirdetni – ápanát.”

Ez az ‘Útmutatás’: végig kell mennünk a lelki megvalósítás e különböző szintjein: első a hallás, hogy tájékozódjunk; majd az elfogadás – hogy átalakítsuk magunkat; ezután jön a beavatás; aztán az érzés; majd a megosztás.

Ezért mondják: „Ha van hited – prédikálj! Ha nincs hited – prédikálj!”

1. Sríla Srídhar Mahárádzs, Századfordulós Antológia

(Szvámí Tírtha, 2017.09.30-ai szófiai esti tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

„Valamiféle veszélyhelyzet bármikor az utunkba kerülhet. De ha kellőképpen őszinték vagyunk, akkor ez a veszély egy olyan próbatétel lesz, amit legyőzve a dicsőségünkhöz járul hozzá. Az elutasított és legyőzött kísértések újra és újra visszaköszönnek. Tehát komolyságra, az igazság utáni őszinte vágyakozásra van szükségünk, ha készek vagyunk továbbmenni. Az őszinte vágy a szukrtiből[1], az Isten küldötteinek kegye által száll ránk, akik természetüknél fogva azért vándorolnak ezen az elátkozott földön, hogy úgy segítsenek másokon, hogy azok ne is tudják, hogy segítenek rajtuk.”[2]
Látjátok! Ez olyan szép! Ha találkozunk egy ilyen vándorló szenttel, az megváltoztathatja az életünket. Van egy nagyon régi barátunk Magyarországon, aki még diákként stoppolt és vajon ki vette fel? Gurudév… Még mindig a közösség tagja. Tehát egy félórás út örökre megváltoztatta az életét. Olyan gyönyörű!
Egy másik példa innen, Szófiából: egy barátom, annyira összezavarodott és frusztrált volt azoktól a dolgoktól, amik érték őt az életben, hogy véget akart neki vetni. Akkoriban kapott egy Sríla Prabhupád könyvet, ami megmentette az életét. Ekkora ereje van egy ilyen találkozásnak. Megváltoztathat, megmenthet – erre az életre és az örökkévalóságra. Mert remélhetőleg a végső elszámolásnál nem az ostobaságok lesznek majd a listánkon, hanem azok az apró kis dolgok, amiket helyesen tettünk.
A versben azt olvashattuk, hogy a kísértéseket elutasítjuk. Tudjátok, annyi minden van, aminek ellen kell állnunk, ha a lelki utat akarjuk követni. Egyszer egy ember azt mondta: „Valójában csak egyetlen dolog van, aminek nem tudok ellenállni”. „Mi az?” – érdeklődtek a többiek – „Mi az a bizonyos dolog?”. Erre azt mondta: „Hát a kísértés!”
De ‘sikerül ellenállni a kísértéseknek’. Ha van valami, ami jobb, mint amit a kísértés tud ígérni, akkor mosolygó arccal tudtok továbbsétálni. Természetesen itt is alázatosnak kell lennünk; ne hívjuk ki a sorsot! De ha valahogy a nagy lelkek nyomdokain haladunk, és sikerül elkapnunk mesterünk dhótiját, akkor remélhetőleg biztonságban vagyunk.
Esetleg vannak kérdéseitek azzal kapcsolatban, amiről eddig beszéltünk – a mi szentháromságunkkal kapcsolatban? Guru, sásztra, szádhu – mindannyian értünk dolgoznak, segítenek nekünk. És valójában ezt soha nem szabad elfelejtenünk – sokkal több jóakarónk van, mint azt gondolnánk. Ebben teljesen biztos vagyok.
Harilílá: Egy kérdésem lenne. Mi a különbség a guru és szádhu között?
Szvámí Tírtha: Valójában a szerepkörük és a minőségük is nagyon hasonló. Mert ki a szádhu? Mi a szádhu definíciója?
Válasz: Az, aki ragaszkodik az igazsághoz.
Szvámí Tírtha: Helyes. Aki az igazság szerint él, az igazságnak kötelezte el magát, és követi a szádhanát – az igazsághoz vezető utat, az a szádhu. Ha tehát ti is követitek a szádhanát, akkor szádhukká válhattok. A gurunak is az igazság szerint kell élnie. Mi a guru szó jelentése?
Hajagríva: Az, aki a sötétségből a világosságra vezet.
Szvámí Tírtha: Helyes. Aki eloszlatja a sötétséget. A Guru olyan világosság, amely eloszlatja a sötétséget. Tehát mondhatjuk, hogy a tulajdonságuk és a szerepkörük nagyon hasonlóak, de valójában a kapcsolat az, ami egy szádhut guruvá formál. Mert egy szádhu az szádhu: elvárjuk tőle, hogy utazzon – jöjjön és menjen tovább. Egyszer valaki adott egy nagyon jó meghatározást a szádhu fogalmára: a szádhu olyan ember, aki leckét tart, eszik valamit és elmegy. Ez a módja annak, hogy elégedetté tegyük, és megszabaduljunk a problémáktól. De a guru marad. Tehát egy közönséges szádhu elmegy, de a különleges szádhu velünk marad. Vagy inkább nekünk kéne vele maradnunk. Egy különleges, kiválasztott szádhu elkezd guruvá válni számunkra, hogy eloszlassa a sötétségünket.
De ez nagyon szép, amit említesz, mert: guru, sásztra és szádhu. Mi van középen? Középen van a sásztra. Ez az, ami az embert guruvá teszi, és ez az, ami az embert szádhuvá teszi. Ha követitek a sásztrát, akkor szádhukká, majd gurukká is válhattok. Ez tehát az ajánlólevél, ez a megkülönböztető védjegy.

1. nem tudatosan végzett jócselekedet
2. Sríla Srídhar Mahárádzs, Századfordulós Antológia