Sharanagati

(Szvámí Tírtha, 2019.05.12-i szófiai esti tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Sokszor mondjuk, hogy „Az örök világosság fényeskedjék neki ” (elhunyt esetén), máskor pedig szintén a fényhez kötődően a megvilágosodásról beszélünk úgy, mint lelki célról. Mégis, a legtöbb esetben a halált a sötétséghez hasonlítjuk.
Ma kirándulni voltunk egy nagyon szép helyen, az Erma folyó közelében, ahol volt egy alagút, ami lelki értelemben nagyon jól szemlélteti a mai témánkat. A fényes, világos oldalán lehetett bejutni ennek az alagútnak, ami valamiféle nagyon sötét, hosszú helynek tűnt, és ahol nem lehetett semmit se látni, illetve az alagút végén nagyon távol felsejlett egy apró-kis fényes pont. S amikor beléptem, láttam, hogy valaki vár ott a másik oldalán. Tényleg ilyen volt!
De tudjátok, a 21. században élünk, így sokan közülünk elővették a telefonjaikat, és világítani kezdtek vele, „Jajj, de jó lenne látni valamit ebben a sötétben!” Tehát nem az alagút túloldalon lévő örök fényre összpontosítunk, hanem meggyújtjuk a saját kis lámpásainkat.
Tudjátok ez olyan, mint amikor egy cellában élő vak embernek, meg akarjuk mutatni, hogy milyen is a Nap, tehát egy olyasvalakinek, aki soha nem megy ki onnan, ott él a sötétben. Majd azt mondjuk neki, hogy „Gyere velem, majd én megmutatom milyen is az a fényt, megmutatom a Napot.” Mire ő azt mondja: „Rendben, akkor hozom a zseblámpámat”. Vagy, ha ez egy modern történet, akkor „Rendben, hozom a telefonomat”. Mire azt mondjátok, hogy: „Erre nincs semmi szükség.” Nagyon nehéz elhinni, hogy van egy örök világosság, ami ránk vár.
S, ahogy egy gyönyörű Upanisad mantra[1] mondja, púrnam: az is teljes, és emez is teljes. Mi, ebből az örök púrnamból, az örök teljes egészből, az isteniből származunk. A lelkünk része, egyik tulajdonsága ez, tehát nem kell félnünk, mivel örökkévaló lelkek vagyunk!
Ne féljünk ettől az átmenettől, ennek a testnek az elhagyásától. Életünk első része a születés, a második a növekedés, a harmadik az utódok nemzése, a negyedikben még maradunk egy kicsit, az ötödik a hanyatlás, a hatodik pedig a halál, a test elmúlása, lebomlása. Ez folyamatosan zajlik, ne féljünk ettől a változástól, mert testünk egy tökéletes eszköz a lelki céljaink megvalósításához. Az anyagi célok eléréséhez egy tökéletlen eszköz, de a lelki eszményeink megvalósításához pedig a legjobb eszköz.
Miért? Mert a testünket energiacsatornák hálózzák be, összesen 72 000 ilyen csatorna van. S amikor a lélek a test elhagyására készül, amikor közelebb kerülünk ahhoz az utolsó pillanathoz, akkor szerencsés esetben, a szív csúcsa elkezd fényleni, ragyogni. S ez a fény megvilágít egy különleges csatornát, ami a fejtetőhöz kapcsolódik, ahol van egy misztikus be-, illetve kijárat. S, ha lelki gyakorlataink révén eljutottunk egy megvalósított szintre, akkor ezen a csatornán keresztül fogunk távozni a szívből a fejtetőn keresztül, azaz a lélek elhagyja ezt a testet. Ez a fény útja. Majd ezen a misztikus kapun, a test kijáratán keresztül, újra követni fogjuk a fény irányát, mint amikor idekerültünk. S halálunkkor ezen a kozmikus Nap Kapun keresztül lépünk majd be az örökkévalóságba.
Ez a mi célunk, hogy az utolsó pillanatban a szívünk megvilágosodjon, fényt sugározzon ezen a fejtetőhöz vezető különleges csatornán, a brahma-randhrán keresztül, ki tudjon lépni, és követhesse a fény útját, majd a Nap Kapun keresztül beléphessen az örökkévalóságba. Kṛiṣṇa azt mondja: „Azok, akik elértek Engem, soha többé nem térnek vissza”[2]. Tehát, ha egyszer már elértük azt a tökéletességet ezen a megvilágosodott úton keresztül, akkor nincs visszatérés. Ha nem tanultuk meg a leckét, akkor vissza kell térnünk. Ezért ez a mi reménységünk, és ezért köteleztük el magunkat arra, hogy kövessük ezt a fény, az isteni fény útját. Valójában egy isteni egyezségre lettünk meghívva, hogy legyőzzük és túllépjünk a halálon. S minél inkább tudatára ébredünk annak, hogy nem ez a mulandó test, hanem örökkévaló lelkek vagyunk, annál inkább meggyőződésünk lesz ez a lelki eszmény.
Kérlek, segítsetek másoknak is abban, hogy felismerhessék ezt az egyszerű igazságot, hogy nem a múlandó test, nem egy lebomló fehérjehalmaz vagyunk, hanem örökkévaló lelkek, lélekszikrák, amiknek az a sorsuk, hogy visszataláljanak az igazi otthonukba, vissza Istenhez.

(folytatása következik)

1. Srí Isópanisad, Bevezetés
2. Bhagavad-gítá, 8.15; 15.6