Calendar

March 2019
M T W T F S S
« Feb    
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728293031



Magyar issues

Mar

21

Golden!

(Szvámí Tírtha 2013. január tizedikei szófiai esti tanítása)

(az előző pénteki tanítás folytatása) 

Beszélhetünk picit a hitről? Mi is a hit? Ha a hit egy hiedelem – nem tudjuk, ezért hisszük – ez a remény. Reménykedünk a józanész ellenében, a legtöbb esetben reméljük, hogy jobbra fordulnak a dolgok, de általában nem teszünk érte semmit.

Azonban a hit egy aktív elv. Tehát, ha mélyebbre akarunk hatolni – mi a helyes hit – akkor meg fogjuk érteni; az összes különböző teológia azt fogja mondani, hogy „A hit Isten akaratának elfogadása”. Ez komolyabbnak hangzik, ugye. Ez nem csupán a hiedelmemről, reményemről szól. Ez valami olyasvalami, ami fentről származik. Ha egy picit jobban szeretnénk részletezni, a mi tradíciónkban a hitet a következőképp definiáljuk: „Az a szilárd meggyőződés, hogy Krsnát szolgálva valamennyi egyéb szolgálatunknak eleget teszünk.” Ez annyit jelent, hogy Isten szolgálatával elvégzed az összes kötelességedet. Számos kötelességünk van – a családunk, a testünk, az adóhivatal stb. irányába. Számos különböző kötelességünk van. Miként lehet teljesíteni valamennyit? Továbbá, adósa vagy a hajdani szenteknek és minden idők nagy jóakaróinak, gyakorlatilag valamennyi tanítónak, akik megtanítottak írni, olvasni – ez a sor végtelen. Tehát, mind gyakorlati, mind misztikus szinten sokkal inkább eladósodottak vagyunk, mintha egy banknak tartoznánk. Mert, ha van egy banki hiteled, akkor azt valószínűleg ki tudod fizetni az életed során. Azonban ezt az adósságot sok életen át sem vagy képes visszafizetni. Tehát a hit azt jelent, hogy Isten szolgálatával valamennyi adósságunkat kifizetjük, valamennyi kötelességünknek eleget teszünk.

Nos, kérlek benneteket, azért holnap ne mondjátok a főnökötöknek, hogy: „Kedves főnök, mára elvégeztem valamennyi teendőmet, mert, Istent szolgáltam.” Tehát ne éljetek vissza ezzel! Azonban próbáljátok megérteni a hit mélyebb értelmét – a hit az, ha Istent szolgáljuk, gyakorlatilag mindenkit szolgálunk ez által. Mert nem csupán az emberi testet hasonlítják egy fához, hanem Isten is egy univerzális fához hasonlatos, melynek valamennyi levele, virága és gyümölcse mi vagyunk – az összes különböző élőlény. S ha ennek a fának a gyökerét öntözzük, akkor az egész fa virágba borul. Ha szolgálatunkat Istennek szenteljük, akkor az Ő gyökerein, az Ő szervezetén keresztül, a mi parányi, jelentéktelen szolgálatunk, ezek a kis vízcseppek, amiket adhatunk, eljutnak mindenkihez, az egész teremtés arányosan részesül belőle. Ha csupán a gyümölcsöt vagy a virágokat szeretnéd öntözni. a fa el fog pusztulni. Ezért tanácsolja a Gítá a későbbiekben, hogy kutasd fel a létezés gyökereit, és ott végezz szolgálatot.

Ez tehát egy másik definíciója a hitnek – „A gyökér szolgálatával mindenkit tudsz szolgálni.” Elégedettek vagytok ezzel a meghatározással? Megállhatunk itt a tudakozódásunkban anélkül, hogy a lelki tudomány mélyebb és magasabb rejtekeibe betekintenénk? Vagy folytassuk? Nem szabad megállnunk a tudakozódásunkban. Ez nem vicc. Miért viccelek néha? Csupán, hogy megmutassam, hogy sokszor kétségeink támadnak és félúton meg akarunk állni. Ez az, amikor az árnyékunk azt mondja nekünk, hogy: ‘Miért rohansz annyira?’ Amikor a körülmények vagy a belső gyengeségünk azt mondja: ‘Csak lazán, nyugodtan!’ De ne hagyd abba a kutatást; folytasd, mert ez az isteni tudás végtelen! Belépünk egy szobába, s ott még számtalan szoba vár ránk.

Nos, a hit következő definíciója, amely egy kissé meglepőbb így szól: ”A hit az a boldogság, amit Krsna és Rádhá találkozásának egyre növekvő lelki boldogságából merítesz”. Ez másként hangzik, ugye? Ez nem az elején említett hiedelem. Ez nem a mi elménk szüleménye, hanem valami nagyon isteni. S a hit alaptermészete – e szerint a definíció szerint – a boldogság. Nem a szenvedés, nem a gyötrelem, hanem a boldogság. S mi a jellemzője ennek a lelki boldogságnak? Hogy növekszik. Nem egy stagnáló valami. S mi a forrása? Az Isteni Pár együttléte – ha a Szépség és Szeretet találkozik, az boldoggá teszi a követőiket. Csak képzeljétek el, ha az Isteni Szépség és az Isteni Szeretet találkozik – az egy kiáradás, egy vulkánkitörés. Az az Arany Avatár, aki olyan, mint egy aranyló vulkán. Tehát ez egy nagyon magas iskolája a hit értelmezésének – Istentől és a kedvteléseiből (líláiból) származó lelki boldogság.

Azonban ez egy kicsit nehéz definíció. Holnapra már alig fogsz emlékezni rá. Ezért, ha segíthetek összegezni, a hit mindent magába foglaló definíciója így hangzik: „A hit a szeretet által elnyert bizonyosság.” Egyetértetek ezzel? „A hit egy mély meggyőződés a szívünkben, melyet szeretet által értünk el”. Minden benne van ebben a kis mondatban. A hit e meghatározás szerint, nem valamiféle hiedelem, nem valami, amit nem tudok. Hanem olyasvalami, amit mélyen tudok, mélyen legbelül érzek a létezésemben! Ezért az óm jelentése ‘igen’. Ha van az ómnak bármiféle jelentése, akkor ez az: „Igen, amit keresel, az létezik.” A templomaitokban, hogy mondják azt, hogy óm? Ámen, de a jelentése ugyanaz. „Igen, amit keresel, az létezik”. Ez egy mély meggyőződés, hogy ‘az otthonom, a menedékem ott van’. Miként érhetjük el ezt a szilárd meggyőződést? A módszer is megtalálható ebben a meghatározásban – a szeretet által. Nem anyagi, hanem isteni szeretet által.

 

(folytatása következik)

 

 



thirst

(Szvámí Tírtha 2013. január tizedikei szófiai esti tanítása)

Nagyon nagy örömömre szolgál, hogy itt lehetek veletek. Megtisztelőnek érzem, hogy időt és nehézségeket vállalva eljöttetek és bizonyos vagyok benne, hogy a Jóisten nagyra értékeli törekvéseiteket. Rengeteg a mondanivaló és még több, amit lehetetlen elmondani. S amit képtelenek vagyunk szavakkal elmondani, azt nagyon könnyű kifejezni érzelmileg feltöltött szavakkal – ami azt jelenti, hogy Istent dicsőítő énekkel.

Kérem, engedjétek meg, hogy néhány verset idézzek az isteni szentírásból, a Bhagavad-gítából. Az elmúlt napokban megvitattuk, mik a tökéletes tettek, s végeredményben az a legeslegjobb istenes cselekedet, ha együttesen dicsőítjük Istent a Szent Nevein keresztül. Ez egy nagyon finom és hatásos változást fog előidézni az életünkben. Az isteni energia belép a tudatunkba, és elkezdjük ajkunkat más célból használni, mint azelőtt. A fülünk szerepe is átalakul, és ahelyett, hogy a világról szóló híreket hallgatnánk, ismételnénk a jelentéktelen anyagi információkat, elkezdünk képessé válni rá, hogy az isteni hangra figyeljünk. S ez az átalakulás nagy hatást gyakorol az egész lényünkre. Előtte a független boldogságot és elégedettséget kutattuk, és mégis hiányzott valami legbelül. Korábban a kényelmünket kerestük, mégis állandóan nyugtalanok voltunk. Azonban, most ennek az átalakulásnak köszönhetően elkezdesz figyelni az isteni üzenetre, s hirtelen azt érzed, hogy: ‘Elégedett vagyok. Nem számít, hogy van-e valamim vagy nincs semmim – elégedett vagyok.’ Ez a változás egy fordulópont, és mindannyiunknak szüksége van ilyen fordulópontokra az életünkben. Segítsük egymást, hogy ez megtörténhessen – hogy önző egoizmusunktól eljuthassunk jómagunkig!

Tehát a Bhagavad-gítá ötödik fejezetét olvassuk, mely a karma jógáról szól – „Cselekvés Krsna tudatban”: “Amikor az ember értelme, elméje és hite szilárdan a Legfelsőbben gyökerezik, s menedéket is Benne talált, akkor tökéletes tudása által teljesen megtisztul kétségeitől, és feltartóztathatatlanul halad a felszabadulás útján.”[1]

Ez a módja annak, hogy megszabaduljunk a tévképzetektől, bár az igazság megragadása rendkívül nehéz. Mégis, ha figyelmesek vagyunk és van hitünk, s ha értelmünket a Legfelsőbbre fókuszáljuk, akkor ez a változás megkezdődik. Nem megvalósul, hanem elkezdődik.

Mi az ember legfontosabb része? Mit gondoltok?

Válasz: A lélek, a szív.

Szvámí Tírtha: Lélek, szív – igen, helyes. Egyszer megkérdeztem ugyanezt egy fiatalembertől, és ő egy másik testrészét határozta meg, mint legfontosabbat. De mint tudjátok, ez időről időre változik. S végül némi megfontolás után, eljutunk az önvalónkig, ami itt, a keblünkben található. Tehát itt van a lakhelyed ebben a testben. A test olyan, mint egy fa, s a szív olyan, mint ennek a fának a fő ága. S két madár honol ezen a fán. Az egyik te vagy, aki próbálja ennek a fának a különböző gyümölcseit megízlelni. Hányszor találtunk édes gyümölcsöt? Ez sokszor előfordul, de ezek a gyümölcsök kicsik, mint a bogyók. Találtál már keserű, savanyú gyümölcsöt is? Sajnos ezek nagyobbak, akkorák, mint egy görögdinnye. Ez a balszerencse, ez az anyagi világ ilyen elrendezésű – kevés édes és tömérdek keserű íz. Ez tehát azt jelenti, hogy ez a kis madár, vagyis mi, megpróbáljuk élvezni a tetteink gyümölcseit. S nagyon lefoglal minket ezeknek a gyümölcsöknek az élvezete, annak ellenére, hogy savanyúak, keserűek s néha kicsit édesek. Azonban a fának ezen az ágán van egy másik madár is, aki csupán megfigyel. Ez Krsna jelenléte a szívünkben. A Felsőlélek a megfigyelő, a belső útmutatód, készen áll arra, hogy valamennyi szükséges körülményt biztosítsa, mely a megvilágosodásodhoz szükséges. Jó és rossz tapasztalatok, mind Isteni ellenőrzés alá tartoznak. Semmi sem független az Isteni felügyelettől. Ezt könnyű elfogadni, amikor valami jó történik velünk: ’Végül, Isten elismeri a nagyságomat!’ Azonban, amikor valami nehézség vagy váratlan dolog történik, akkor fellázadunk. Például, ha valamilyen szenvedés ér vagy betegség támad meg bennünket – mi az első kérdés? Miért? Bár emlékeznünk kell rá, hogy az a kérdés, hogy ‘miért?’, nem megengedett a lelki tudakozódás során. ‘Miért én? Miért nem te?’ – Ez egy helytelen kérdés. S számos egyéb kérdésünk van. Azonban jobb, ha megpróbáljuk az elménket, intelligenciánkat, tudásunkat és hitünket Istenre összpontosítani.

(folytatása következik)

[1] Bhagavad-gítá 5.17.

 



sadhu-sanga

(Szvámí Tírtha 2013. január hetedikei szófiai reggeli tanítása)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Kérdés: Miért kell próbára tenni a hitet? Én azt hiszem, hogy Krsna nagyon jól tudja, hogy mennyire vagy hű Hozzá, mennyi odaadás van benned. Miért történik ez?

Szvámí Tírtha: A guru teszi próbára a hited. Ne Krsnát hibáztasd! A gurut okold! Ő a fő bajkeverő.

Megjegyzés: Neki is tudnia kell.

Szvámí Tírtha: Azért csinálja. A kérdés az, hogy te tudod-e. Ne aggódj, ezek édes próbatételek! Néha belehalunk, de édes.

Paramánanda kérdése: Mi a hit legnagyobb, legvégső próbája?

Szvámí Tírtha: Készen állsz rá, hogy meghallgasd a választ?

Válasz: Igen.

Szvámí Tírtha: A hit végső próbája az, hogy ne veszítsük el az Isten képünket. Mivel az embereknek általában nincsen képük Istenről, így nincs is mit veszíteniük ebben a tekintetben. De amikor elveszíted a guru képedet – az egy nagyon jó próbája a hitnek. Vajon személyi kultusz-e, vagy isteni kultúra? S ez egy óriási különbség. Ezért én soha nem támogatnék egy személyi kultuszt, de el kell jutnunk az őszinte gyakorlás egy nagyon magas, emelkedett szintjére, s feltétlenül szükségünk van megvalósításokra. Nemcsak hiedelmekre, de megvalósításokra – az isteni természetről, a valóságról, a saját helyzetemről, a többiek helyzetéről, az életemet uraló isteni erőről. Ez egy jó próbatétel.

Pavitra kérdése: előzőleg említetted, hogy szelídeknek és gyöngédeknek kell lennünk mindenkihez, mert nem tudhatjuk, hogy ki Krsna választottja. Pontosan mit értesz ez alatt?

Sokszor összetévesztjük az egyiket a másikkal. Az anyagi jóság nem spirituális tudatosság, de persze ez nem jelenti azt, hogy anyagi szinten legyetek rosszak! Nem úgy van, hogy: ’Anyagi szinten a rosszat gyakoroljuk, hogy spirituálisak legyünk. Mivel az anyagi jóság nem spirituális, ezért az anyagi szinten a rosszat gyakoroljuk.’ Kérlek benneteket, hogy először jussatok el a jóság szintjére, s aztán majd mehettek tovább!

Szelíd és gyöngéd. Néha nem vagyunk szelídek és gyöngédek. Ki a jó barát – az, aki mindig szelíd és gyöngéd? Vagy aki néha kemény? Az igazi barát meg fogja mondani az igazságot, amit általában nehéz lenyelni. De egy igazi spirituális barát, akinek megvan a mesterdiplomája, úgy fogja neked megmondani a keserű igazságot, hogy örülsz neki. Tehát a lelki tanítómester is a jó barátunk, mert meg fogja nekünk mondani az igazságot, és hivatalosan ennek örülnünk kell.

 



hand by hand

(Szvámí Tírtha 2013. január hetedikei szófiai reggeli tanítása)

(az előző pénteki tanítás folytatása) 

Az életünket nagyon magasztos céloknak kell szentelnünk. Fanatikusnak kell lennünk. Általában nem túl nagyra értékeljük a fanatizmust, azonban hogyan is érhetnénk el bármit is egy nagy adag fanatizmus nélkül? Lehetetlen! Oda kell szentelnünk erőfeszítéseinket, hogy valamit elérjünk. Ha nem vagy fanatikus a hiteddel kapcsolatban, mit fogsz elérni?

Vegyünk például egy sportolót! Mennyi idő szükséges ahhoz, hogy az olimpián valaki aranyérmet szerezzen? Minimum 10 év éjjel-nappali kemény erőfeszítés, minden nap. Bár ez csak egy aranyérem az Olimpiai Játékokon. Tényleg az életüket adják a céljaikért. S a mi célunk nem az aranyérem. A mi célunk az arany avatár. S hány krízisen kellett egy bajnoknak keresztülmennie? El se tudjátok képzelni! Bukások, hibák, majd jön az edző és így szól: “Nem, fuss tovább!” Amikor azt érzed, hogy meghaltál, azt mondja: “Most folytasd!” Majd mi történik a végén? Mindenki sír, amikor a dobogó legmagasabb fokán állnak, és meghallják a nemzeti himnuszukat. S mit gondolnak és éreznek azon a dobogón; ‘Felejtsük el a múltat! Ez a pillanat megérte a sok fáradságot.’

Ahhoz, hogy szent emberekké válhassunk, mindeme nehézségeken keresztül kell, hogy menjünk. Először is ez nem verseny. A lelki élet nem verseny. S erre van egy nagyon szép példa. Általában a legérdekesebb versenyszám a 100 méteres síkfutás. Mi a világrekord ebben a számban? 9.58 – tehát, kevesebb, mint 10 másodperc alatt képesek 100 métert megtenni. Ez hihetetlen! S azt mondják, hogy a futók nincsenek tudatában a helyzetnek. Azt is mondják, hogy nem is biztos, hogy ez alatt a 10 másodperc alatt egyáltalán vesznek-e lélegzetet. Nem tudják. Transzban futnak; egyszerűen túl vannak a hétköznapi tudatosságon. Napjaink bajnoka – a nevét nem tudom – azt mondta: „Manapság több mint 6 milliárd ember él a földön. Korábban, mondjuk további 4 milliárd élt, így mind a 10 milliárd emberből én vagyok a leggyorsabb!” Képzeljétek csak ezt el, ez aztán valami! Úgy értem, hogy valóban az, nem viccelek. Persze egy nyúl gyorsabban fut nálad, tehát nem nagy ügy, a 20 milliárd nyúlnál nem vagy gyorsabb. De mindenesetre, ha az emberiség legjobbja lehetsz, az valami nagyszerű dolog! Azért gyűlik össze az a 40-50 ezer ember a stadionban, hogy láthassák ki a legjobb futó. S mint tudjátok, az elmúlt pár évben az Olimpiai Játékok után megrendezik a Paraolimpiai Játékokat, s ott is van 100 méteres futás. Nem sokkal az után, hogy eldördült a startpisztoly és elindultak, egyikük elesett. Elesett, s ez azt jelenti, hogy nem tudta folytatni a futást. S az a valaki, aki elöl futott valahogy észrevette ezt és megállt. Majd visszafordult. S a többiek is megálltak és visszafordultak. Megfogták egymás kezét és végigsétálták a 100 métert. Együtt. A lelki élet nem verseny. Ki a legjobb, ki az első, ki az utolsó?

Számos példa van arra vonatkozólag, hogy miként kerüljünk közelebb a szent tulajdonságokhoz. Ne aggódj, ha néha megállsz és visszamész a barátodért, a testvéredért, mert ez nem egy egyszemélyes mutatvány. S Krsnának nem csak a nagyok, a jók és a szuperek kellenek. Szükségünk van a kicsikre is. Szükségünk van a kicsit lassúakra és a kicsit ostobákra, mert sohasem tudhatjuk, ki a legkedvesebb Krsnának.

Mi az én vízióm a szófiai ásrammal kapcsolatban? Bár én itt csak bajnokokat látok… de amikor eljön az idő, ti kéz a kézben sétáltok. Ez az én vízióm. S mi a tiétek? Kérlek, igazítsátok ehhez, ha másként képzelitek el!

Tehát hogy eltávolítsuk a tudatlanság fátylát, s elérjük a valódi jövőképet, jobbítani kell magunkon. Emeljétek fel a tudatos jelenlétetek szintjét! S ha nagyon magas eszményeink, céljaink vannak, akkor nagyon könnyű lesz a tudatos jelenlét szintjét is megemelni; mert ezekhez az eszményekhez képest – önzetlen istenszeretet, elragadtatás, lelki önkívület extázisa – ezekhez képest minden más jelentéktelen. Ezért azt tanácsolják, hogy mindig lásd Isten lótuszvirág lábait! Emeld tekintetedet a magasba, ne a sárba nézz! Mindig cselekedj a dharma szerint, s ne tégy a vallás elvei ellen! Tekints messze, ne közelre, s tiszteld azokat, akiket tisztelnünk kell!

(folytatása következik)

 

 



10690134_520549648081741_7375535470739325557_n

(Szvámí Tírtha 2013. január hetedikei szófiai reggeli tanítása)

(az előző pénteki tanítás folytatása) 

A táplálék megszerzése – ez az, amiért valamennyi élőlény küzdelembe bocsátkozik. Ha van egy kutyád, egy nagyon engedelmes kutyád, és enni adsz neki, majd megpróbálod elvenni előle a tányért, meg fog harapni. Vagy legalábbis, nagyon zavart lesz. Tehát, ne avatkozz be túlságosan az emberek ezen alapvető ösztöneibe sem! Egy bizonyos mértékig hagyjuk meg a saját magánéletüket! Adjunk teret egymásnak! Ne avatkozz bele minden apró részletbe, ha egy igazán tiszta, szent személyiséggé szeretnél válni!

Miként lehet legyőzni ezeket az alapvető ösztönöket, főleg a lelki életben, amikor a legfelsőbb valóságban szeretnénk jelen lenni, nem pedig az anyagi élet másodlagos realitásában? A legfelsőbb valóság! Rendkívül egyszerű, szentté kell válnotok! S ki a szent? Szent az a személy, aki képes odaszentelni az életét valami magasabb, isteni célnak. Ez egy szent személyiség – aki képes odaadni az életét egy isteni célért. Egyetértetek? Szeretnél szentté válni? Igen, ezt kell célunknak tekinteni: ‘Szeretnék a Legfelsőbb tiszta, odaadó szolgájává válni!’

Úgy hiszem, már említettem nektek a következő viccet. A nyugati kereszténységben van néhány nagyon szigorú szerzetesrend. Az egyik a csendről szól. A kolostorban a szerzeteseknek csendben kell maradniuk. S a vicc szerint egyszer egy évben van lehetőségük arra, hogy beszéljenek. Történt, hogy egy fiatal gyakorló csatlakozott a rendhez. Egy év leteltével, amikor eljött az ideje a beszédnek, így szólt: “Nagyon hideg van a cellámban.” Majd eltelt a következő esztendő, és az apát megkérdezte: „Mit mondasz, kedves fiam?” A válasz ez volt: “S az ágyam nagyon kemény.” A következő év is eltelt. Harmadik alkalommal az apát ezt mondta: „Ha állandóan csak panaszkodsz, akkor haza is mehetsz.“ Tehát, vannak szigorú szerzetesrendek. Ha az évenkénti egyetlen megszólalási lehetőséget arra használod, hogy így nyilatkozol, ki fog ennek örülni? Ne okold a hideget! Ne okold a kemény fekhelyet! Ne okold a körülményeket! Látható, miként létezik egy egyetemes üzenet valamennyi tradícióban? Sríla Srídhar Mahárádzs mondja: „Ne hibáztasd a körülményeket!”

Tehát végső soron ezek nagyon nehéz versek.[1] Ez egy nagyon nehéz téma, mert először megértettük, hogy ‘Csak a gunák működnek, nem én’. Ezért rendkívül könnyű a gunákat okolni. Ha hibázom, könnyen mondhatom azt, hogy: ’Ez sásztrikus: ez nem én vagyok! Csupán a gunák, Prabhu! Miért idegesít a viselkedésem? Ez nem én vagyok! Csupán az anyagi természet működése.’ Úgy hiszem, ezt mindannyian értitek. Nem okolhatjuk a gunákat, nem hibáztathatjuk Krsnát: “Te teremtettél engem ilyenné, most akkor viseld is el!” Ne hibáztass másokat! Mindig fel kell emelnünk a tudatszintünket. S ez pedig azt jelenti, hogy odaszenteljük magunkat valami magasabb célnak.

 

(folytatása következik)

[1] Bhagavad-gítá 5.14-15.

 



8754_1

(Szvámí Tírtha 2013. január hetedikei szófiai reggeli tanítása)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

 

Önmagunk megvédelmezése még egy másik olyan terület, ahol elveszítjük az irányítást. Háromféle ember létezik: az egyik a konfliktusok okozója, a második a konfliktuskerülő, és a harmadik, aki megoldja a problémákat. Ez a legritkább – aki képes megoldást találni. Létrehozni, nagyon könnyű! Elkerülni – már nem annyira! Azonban megoldani – gyakorlatilag lehetetlen, ha sok a játékos. Ezért, ahogy egy nagyra becsült, fejlett hittestvérünk, tanítónk mondta: “El kell döntened, hogy a problémának vagy a megoldásának vagy-e a része.”

A védekezés annyit jelent, hogy elutasítom mindazt, ami rám vonatkozik, és megpróbálok mindent másokra kenni. Azonban ezek a védelmi technikák nagyon elemiek, és egyfajta önzéssel állnak kapcsolatban. Mindaddig, amíg a magunk igazát akarjuk bizonyítani, vagy megteremteni a saját személyiségünket, másoktól függetlenül, ezt önző játéknak hívhatjuk, egy egyszemélyes mutatványnak. De mivel az anyagba történő belebonyolódás hálójába születünk, ezt az egyéni játékot játsszuk.

Ezért azt mondhatjuk, hogy a lelki fejlődés annyit jelent, hogy az önös egódtól eljutsz jómagadig. A hamistól eljutsz a valódihoz. Gyakorlatilag, valamennyi szimbolikus rendszer leírja ezt a folyamatot – miként lehet legyőzni az önző és torzult identitásból eredő problémákat. Különösen a túlélésnek ebben a nagyon alapvető védekező technikájában hibáztatunk általában másokat. ‘Boldog vagyok a saját erőfeszítéseimnek köszönhetően – ez biztos. Azonban, mások miatt elégedetlen vagyok – mert a kormány megemelte az adókat, mert világválság van, mert 100 évvel ezelőtt elvesztettük Dobrudzsát[1] stb. Mert férjezett vagyok. Mert nincs férjem’. Tehát, mindenki más a hibás, nem pedig én. ‘Én olyan tiszta, nagyszerű és kedves vagyok, míg mások…’

S végül, mivel folytattunk vallási tanulmányokat, tudjuk, hogy Isten minden ok végső oka. Vagyis nyilvánvaló, hogy “végső soron Ő az oka valamennyi problémámnak!’ Ami valójában igaz is, mert tükröt akar nyújtani a számunkra. Mindaddig, amíg nem vagyunk kitéve megpróbáltatásoknak… Egyszer találkoztam egy pappal. Nagyon szép beszélgetésünk volt a hitről. Azt mondta: “Mindaddig, amíg nincs próbára téve a hited, nem tudhatod, hogy milyen erős is valójában.” Tehát ha otthon ülök a fotelomban, azt gondolhatom, hogy: ‘Olyan erős a hitem! Az Isten iránti odaadásom olyan tökéletes! Mi mást ajánlhatnék még fel? Mindent odaadtam! Mindaddig, amíg senki nem lép be hozzám. Amint valaki beteszi a lábát a szobámba, az életembe, a szemétdombomra – a békém, az odaadásom és a meditációm azonnal darabokra hullik. Mert mások zavarnak engem!’

Tehát, az anyagi élet körforgásának fele e szerint az ego elv szerint telik – a létezés, a birtoklás, az intelligencia, a hit, a szolgálat és végül a szeretet megtapasztalása. Vagyis ennek a körforgásnak a fele, ezek a különböző állomások az ego elv szerint működnek. Majd a kör másik felétől: ’Mi létezünk, mi szeretünk, mi szolgálunk, mi intelligensek vagyunk stb.” – ez az egységelv, a közösségi elv. Azonban, mindannyiónknak meg kell szereznie ezeket a különböző tapasztalatokat, és minden helyzetben készen kell állnunk, hogy legyőzzük ezeket az alapvető ösztönöket. Miként lehet ezt elérni? Emeld a tudatosságod szintjét! Mint, ahogy már említettem, ebben a nagyon fontos versben Krsna azt mondja: “A Legfelsőbb Lélek nem vállalja magára senki jó vagy bűnös cselekedetét”.[2]

Tehát, nem hibáztathatjuk Istent sem a szerencsénkért, sem a szerencsétlenségünkért, mert Ő mindentől független. Lehet, hogy mi nem vagyunk függetlenek, de Ő az! Tehát a tudatosságunk szintjének emelésével megszabadulhatunk a tudatlanságtól, mely a valódi tudásunkat fedi.

 

(folytatása következik)

[1] Történelmi régió a Balkánon. Ma nagyobbrészt Romániához tartozik.

[2] Bhagavad-gítá, 5.15.

 



richmond-fighting_1737376i

(Szvámí Tírtha, 2013. január hetedikei szófiai reggeli tanítása)

A helyes cselekedetekről szóló fejezet eddigi megvitatása során egy nagyon finom üzenetet hallottunk. Ez arról szólt, hogy csakis a helyes cselekedet az, melynek nincsenek visszahatásai; ha tiszta lélek vagy, akkor isteni védelem alatt állsz; egy elkötelezett személy cselekedetei nem eredményeznek visszahatást, s ha megfelelően gyakorlod a cselekvést vagy a lemondást, mindkettő gyümölcsét elnyered. S még arról beszéltünk, hogy az anyagi test városában miként legyünk békések. Azonban a következő vers egy nagyon komoly üzenetet közvetít:

“A Legfelsőbb Lélek nem vállalja magára senki jó vagy bűnös cselekedetét. A megtestesült lényeket azonban megtéveszti az a tudatlanság, amely befedi igazi tudásukat.” [1]

Ez egy nagyon fontos vers: 5.15., kérlek, emlékezzetek rá! Sohasem hibáztathatjuk a cselekedeteinkért a Jóistent – akár jó, akár rossz cselekedetről is legyen szó. Nem az Övé a felelősség, s azt sem mondhatjuk, hogy a miénk sem. Valahogy ennek az anyagi világnak az illuzórikus hálójába kerültünk, s arra kényszerülünk, hogy különböző tapasztalatokon menjünk keresztül. Ha már bekerültünk az illúziónak e rendszerébe, akkor cselekednünk kell – nagyrészt öntudatlanul. A legtöbb ember nem tudatos arról, hogy mi is történik. Sőt, ha megvizsgálod magad, azt láthatod, hogy nagyon alapvető indulatok és ösztönök szerint működünk. Rendkívül nehéz kontrollálni a cselekedeteinket. Ha erőszakos hatás ér bennünket, általában automatikusan erőszakosan reagálunk rá. Ez egy nagyon furcsa törvénye a természetnek. Például, ha kritizálsz, vagy megjegyezéssel illetsz valamit másokban, az azért van, mert te vagy érzékeny arra a valamire.

Máskor pedig kivetíted a problémáidat másokra, s azt gondolod, hogy: ‘Én képviselem az igazságot!’ Sajnálom, de fogalmad sincs róla, mi történik valójában. Általában, akiknek nagy a hangjuk, azok nagyon gyengék. Magyarul van egy közmondás, mely szerint: “Amelyik kutya, ugat, az nem harap”. Tehát, válassz tudatszintet! Ezek az alapfunkciók és alapvető ösztönök visszavezethetők néhány elemi tényezőre. Az egyik, hogy miként lehet fenntartani és megvédeni magunkat. Gyakorlatilag az egész természet ezen elv alapján működik. Az élőlények megpróbálnak életben maradni, igyekeznek fenntartani az életüket és megvédeni magukat. Ezért folyik valamennyi küzdelem, s ebbe az ember s beletartozik, hogy támogassák és védelmezzék önmagukat. Általában hozzászoktunk, hogy uralkodjunk valami felett, hogy bármi felett uralkodjunk. S ha ez egy szemétdomb, akkor is legalább én uralkodhatok felette! Senki sem léphet erre a szemétdombra!

Tehát, ezek a nagyon alapvető ösztönök ott vannak. S azt tanultuk a szentírásainkból, a szentjeinktől, hogy az élet négy alapelve: az evés, az alvás, a szaporodás és a védekezés. S amennyiben csupán ezt tesszük, akkor mi a különbség a kinti farkas és a benti ’bárány’ között? Azért, hogy elkezdhessünk valódi emberi lényekké válni, le kell győznünk az anyagi élet alapvető ösztöneit. Legyetek tudatosak! Mi is ez a tudatosság? Jelen kell lennünk. Találkoztatok már emberekkel, amikor valóban mérgesek? Teljesen elvesztik az önkontrolljukat, láthatod a szemükben, hogy nem önmaguk. Fogalmuk sincs arról, hogy mi történik. Akkor egy bizonyos fajta cselekvési séma, mint egy lavina elkezdi legyőzni ezt a személyt – ez az önkontroll teljes elvesztése.

Az uralkodási hajlam bennünk is megtalálható. S általában ezt a harcon keresztül gyakoroljuk. A nyugat-európai társadalmak próbálnak kulturáltan viselkedni – az elmúlt ötven évben nem keveredtek háborúba egymással. Hűha, mekkora eredmény! Azonban, most hol küzdenek egymással? A labdarúgó-stadionokban; a sport olyan, mint a háború alternatívája. Az elv ugyanaz: ki a legjobb, ki az erősebb, ki a világbajnok. Ugyanaz – ‘az én szemétdombom’.

A másik nagy terület, ahol az ösztöneinket gyakoroljuk, a szexualitás. Ki uralkodik e felett a nő felett? Tényleg, ez egy nagy küzdelem! A férfiak készek bármiről megfeledkezni, csakhogy megszerezhessék a nőt. Ismét, láthatjuk az önkontroll teljes elvesztését, amennyiben ezek közül az alapvető biológiai ösztönök közül bármelyiket is sérelem éri, vagy egy kicsit is megzavarják. Ami történik, az a tudatosság hiánya. Éppúgy, mint kint a természetben a szarvasok készek harcolni, összecsapni a nőstényért – ki az alfahím az erdőben, kinek a genetikája fog dominálni. Nem vagy tudatában annak, ami történik, csak a természet biológiai funkciói működnek. A kontroll és a tudatosság teljes hiánya; az anyagba történő belegabalyodás néhány tudatalatti vagy mélyebb kódja kezd el működésbe lépni.

 

 

(folytatása következik)

[1] Bhagavad-gítá 5.15.

 



india-moorti-museum-chandpole-bazar-jaipur-god-idol-manufacturers-19cvf27

(Szvámí Tírtha, 2013. január hatodikai szófiai esti tanítása)

Jasódá kérdése: Néhány korábbi tanításodban említetted az egyhegyű odaadást. Ki tudnád fejteni bővebben ezt a típusú odaadást?

Szvámí Tírtha: Egyhegyű figyelem… Egyszer szent emberek között volt egy eszmecsere. A kérdés az volt, hogy: „Hány isten van?” S a válasz az volt, hogy: „33306”. „Rendben, de hány isten van?” „Harminchárom”. „De hány isten van?” Erre azt mondták: „Rendben, három”. „De hány isten van?” „Kettő”. „Köszönöm, de hány isten van?” Mit gondoltok, mi volt a következő válasz? „Másfél”. „Köszönöm, de hány isten van?” Majd eljutottak az Egyig.

Mit is jelent ez? Talán a tudósoknak igazuk van – hogy ez a hinduizmus egy politeista zűrzavar? Nem, mert hamarosan kiderül, hogy a 33306 csupán a 33 főbb isteni személyiség kiáradása – a Napisten és a Holdisten különböző megnyilvánulásai, áditják és egyéb különböző istenségek – ők 33-an vannak. Indrát és Pradzsápatit is említik ebben a listában…. S ha összpontosítod a figyelmed, végül megtalálod a végső forrást, a végső személyiséget.

Úgy gondolom, érdekel benneteket ez a másfél istenség is. Ez a Legfelsőbb Isten és az életenergia, a prána – ez a fél. Ez olyan jelentős, hogy érdemes az imádatra. Az élet egy imádatra méltó dolog! Ez a mi másfél Istenünk.

De ki az, aki számunkra az Egy? Ísvarah paramah krsnah – ez a Legfelsőbb irányító Krsna. Ísvarah paramah krsnah szaccsidánanda-vigrahah – A teste örökkévaló, teljesen tudatos és boldog. Anádir ádir góvindah szarva-kárana-káranam[1] mindennek az eredete Góvinda. Ő az első az elsők között, minden ok végső oka.

Általában, ha prédikálunk, azt kell, mondjuk, hogy Krsna a legvégső. Szeretnétek más véleményeket is hallani? Mehetünk egy picit mélyebbre? Különben, megállhatunk itt. Bhaktisziddhánta Szaraszvatí – aki szinha-guru volt, és minden tévhittel szemben, mint egy oroszlán harcolt – egyszer az egyik cikkében ezt írta: „Ez az egész vallásos világ a monoteizmus megszállottja. Azt gondolják, hogy csak egy Legfelsőbb Úr létezik. Azonban ez nagy tévedés. Ketten vannak. Mi dualisták vagyunk. A Legfelsőbbnek létezik egy uralkodó és egy uralt formája”. Ki a Legfelsőbb uralkodó formája? Góvinda, Krsna. S ki az uralt formája a Legfelsőbbnek? Rádhá!

Azt gondolhatjátok most, hogy ez a végső koncepció: Rádhé Sjám, Rádhá-Krsna. Egyszer volt egy nagyon híres mahárádzs Indiában, aki meglátogatta a Rádhá-kundot, s dandavattal körbejárta. Tudjátok, ezt hogyan végzik: állsz, majd teljes testhosszal leborulsz, majd ismét felállsz, oda lépve, ahol korábban az ujjaid érintették a földet, majd ismét leborulsz a földre – ily módon járod körbe a Rádhá-kundot. Ezt látva a bhakták így szóltak: “Ez a személy oly nagy odaadással van Krsna iránt, hogy dandavat-parikrámot végez”. Erre Bhaktisziddhánta Szaraszvatí azt mondta: „Nekünk más koncepciónk van. Mi nem Krsnát imádjuk, csupán azért foglakozunk Vele, mert Ő kedves Rádháránínak. Minden figyelmünk Rádháráníé. S Krsna csak azért van a képben, mert kedves Rádhikának!” De, természetesen általában erről nem beszélünk.

Tehát, ha azt gondoljuk, hogy a vallás 33306 különböző félistent imád; hogy politeista vagy monoteista rendszer, vagy dualista rendszer… nem, csökkentsük a számot – csupán egyre! Mint, ahogy csupán egy személy említődik legtöbbször a mahá-mantrában. A nagy szentek azt mondják, hogy végső soron csak egy hatalom van. Ezért kell egyhegyűnek lennünk az imádatunkban.

S számos alkalommal beszéltünk már arról, hogy néhány bhakta a sötét Úrra, a mi Krsnánkra fókuszál; más bhakták a fényes Istennőre, Srímatí Rádháráníra. S azok, akik nem tudnak dönteni, azok választhatják az Arany Avatárt, mert Őbenne mindkét személy egyesül. 

[1] Srí Brahma-szanhitá 5.1.



a8924d21de1466181330fb84ef6f4073

(Szvámí Tírtha, 2013. január hatodikai szófiai esti tanítása) 

Kérdés: Mikor lép be a lélek a testbe? A születés előtt, a születéskor vagy a fogantatás idején – hogy van ez?

Szvámí Tírtha: Számos különböző elképzelés létezik. Néhányan azt állítják, hogy nincs is lélek. Nincs senki, aki elfogadná ezt a testet, senki sem lép be. Más vallásos elképzelések azt mondják, hogy egy új test születésével egy új lélek is születik. Azonban ez ellentmond a mi filozófiánknak; mivel a mi filozófiánk kimondja, hogy a lélek örök – nincs kezdete és nincs vége, nincs születés, nincs halál. S a léleknek van egy spirituális energiaminősége, mely fogantatáskor belép a testbe, és elkezdi megformálni a testet. Tehát ez a lelki energia, amelyet az apa magja ad át, belép a petesejtbe, majd ez az energiatöbblet aktiválja az anya sejtjeit. S amikor ott van ez az energia, a test elkezd formálódni. Ha nincs ott ez az energia, akkor nem kezdődik el a test kialakulása.

Ezért az apák nagyon meghatározóak, mert ők hordozzák a magot. Természetesen az édesanyák is nagyon fontosak, mert ők hordozzák az ivarsejtet. Ez az anyagi háttér. Ez a petesejt tartalmazza mindazt, amit a későbbiekben a test majd magában foglal. Ezért nem fogyasztunk tojást, mert a tojásban (mint a petesejtben) az egész csirke benne van – csontok, tollak, minden. Elfogyasztanál egy csirkét csontostól, tollastól? Nem! Ezért ne egyetek tojást! Nagyon egyszerű.

Azonban ettől eltekintve, mindkét oldal szükséges. Az energia, a lélek, természetesen nem maga a mag, mert a lélek a férfitestbe az élelmiszeren keresztül érkezik. Az élelmiszeren keresztül ez a lelki energia belép a testedbe, majd az anya méhébe kerül. Ezért mondja Krsna a Gítában: “Mindenki teste gabonaféléken él.”[1]. Mert a gabona által jut a lélek a férfitest magjába. De természetesen a lélek nem gabona, csupán kapcsolatosak, összeköttetésben állnak egymással.

Honnan jön a lélek? A lélek az esőből származik. Mi az eső? Az eső az víz, és a víz az életet jelenti. Ezért hívják a kozmikus ősóceánt Garbhódaka-óceánnak – Magzatvíz-óceánnak. Azért, hogy egy gyermek megszülethessen, egy óceánra van szükség a méhedben. Habár nem vagyok szakértő ezen a területen, de amikor a magzatvíz elfolyik, ez a jele annak, hogy: ‘A baba hamarosan megérkezik’. Szóval mindannyian anyáink méhének óceánjából születtünk. Hasonlóképpen ez az egész világ az Egyetemes Anyaméhből született. Az élet annyit jelent, mint víz, és a víz jelenti az életet. Ha nincs víz, nincs élet. Tehát a lelkek a Föld bolygóra az esőn keresztül érkeznek, majd ezután kerülnek a gabonaszemekbe. Azonban, természetesen a lélek nem egyenlő az esőcseppekkel, csupán kapcsolódik hozzájuk. Honnan jön a lélek?

Válasz: A fényből?

Szvámí Tírtha: Egyfajta fényből, a Hold ezüst fényéből. A lelkek a Föld bolygóra a Holdról érkeznek. Azért fogy néha a Hold, mert a lelkek ide jönnek. Ez nem vicc! Majd a Hold elkezd növekedni – ez azt jelenti, hogy mindazok, akik elhagyják a Földet, a Holdra jutnak, belépnek a Hold szférájába. S ha több dzsíva[2] csatlakozik oda, akkor a Hold növekszik. Mit jelent ez? A Hold olyan, mint egy átszállóhely. Néhányan oda tartanak, mások pedig onnan érkeznek ide vissza, majd megint mások továbbmennek. Tehát a Hold olyan, mint egy kapu a magasabb valóságokba – mondhatjuk azt, hogy ez a Nap-kapu. A Hold a Nap kapuja, kapu a Naphoz. Azonban a Napról nincs visszatérés, míg a Holdról van.

Tehát ez a lélek útja. A Holdról, mint átszállóhelyről, az eső és a gabonaszemek által, az apa magján, az anya méhén keresztül elkezded kifejleszteni a testedet, megszületsz, s a végén leteszed a végső vizsgád. Majd az eldönti, hová mész tovább – a Holdba vagy a Napba.

Próbáljátok megérteni a természet e csodálatos, egységes rendszerbe illeszkedő látomását! Sokan azt gondolják, hogy az emberi lények a csillagokból érkeznek, s a földönkívüliek manipulálják az emberi genetikát. Mi mindannyian a Nap és a Hold szülöttei vagyunk, ami azt jelenti, hogy földönkívüliek vagyunk, más szférákhoz tartozunk, a csillagokból jöttünk. Éppúgy, mint az angyalok. Tehát ne feledkezzetek meg arról, hogy angyali lények vagytok! Néha mutassátok meg a szárnyaitokat! Ez azt jelenti, hogy mi az isteni világhoz tartozunk, és használnunk kell ezt a testet, hogy elérhessük az isteni valóságot.

[1] Bhagavad-gítá 3.14.

[2] lélek

 



Jan

17

27750226_10215514171594213_6329363684415954180_n

 (Szvámí Tírtha, 2013. január hatodikai szófiai esti tanítása)

Paramánanda kérdése: A mantrázásról lenne egy kérdésem. Egyszer Sríla Srídhar Mahárádzs egy avatás alkalmával azt mondta a mantrázásról, hogy ha nem számoljuk a köreinket egy imafüzéren, akkor nem végzünk Rádhikának szolgálatot. Nem szolgáljuk Őt. Meg tudnád magyarázni, mit is jelent ez pontosan, és miért van ez így?

Szvámí Tírtha: Ó ez túl magas. Ez nagyon bonyolult, nem tudom. Sríla Srídhar Mahárádzs túl magasztos. Én elégedett vagyok azzal, ha pár morzsához juthatok a csapátijából, nem kívánok rész venni az ő lakomájában.

Azonban a mantrázásról kérdeztél, és nagyon örülök ennek a témának. Mert mi is valójában a mantrázás? Első alkalommal egy neofita bhakta úgy gondolhatja, hogy: Én zengem a szent neveket, s én használhatom a mahámantrát a megtisztulásom érdekében.’ Vagy ‘Használhatom a mahámantrát, hasznot húzhatok belőle a lelki céljaim elérése érdekében.’ Mely egy meglehetősen súlyos visszaélést jelent. Ha létezik bármi, ami magasabb nálunk, azt nem használnunk, hanem nagyra értékelnünk kell. Tehát, a későbbiekben majd megérted azt, hogy: ‘Nem használhatom a mahámantrát. Csupán egyetlen oka van annak, hogy zenghetem ezt a mantrát, az pedig Isten dicsőítése.’ Ez már egy jobb elképzelés, azonban még mindig nem a vége ennek a történetnek, mert később megérthetjük, hogy a mantrázás olyan, mint Rádhá és Krsna egységének a dicsőítése.

Tehát ennek a mahámantrának a zengése nem egy szimpla mantrazengés, mint általában. Ez bevezetés egy nagyon különleges és magasabb típusú spirituális miszticizmusba, annak ellenére, hogy ez egy nyitott mantra, nyilvános mantra.

Azonban a végső változat az, amikor a mantra akarja, hogy zengjék. Attól a nagyon kezdő szinttől, amikor ‘Én zengem a mantrát’ el kell jutnunk a másik oldalra, amikor a mantra szeretné azt, hogy zengjük. A mahámantrának emberekre van szüksége, hogy dicsőítsék. Tehát olyan szép, hogy fentről érkezik egy meghívás! Ez nem arról szól, hogy használod vagy visszaélsz a lelki lehetőséggel, hanem arról, hogy valahogy meginvitálnak, és egy nagyon finom és nagyon magas szintű szolgálattal vagy elfoglalva.

A mahámantra egy nagyon egyszerű mantra – csupán három szóból áll. Tehát nem a Srímad Bhágavatam tizennyolcezer verse. Csupán három szó: Haré, Krsna, Ráma. Ha megkérdezzük, hogy melyik a vaisnavák által leggyakrabban ismételt szó, néhány bhakta azt gondolhatná, hogy: ‘Krsna’. Azonban ez tévedés, nem Krsna. Haré! A Haré sokkal többször szerepel a mantrában, mint Krsna vagy Ráma. Ebből láthatod, hogy ki a fontosabb ebben a mantrában. Ki az, aki sokkal több, még több, és még több hangsúlyt kap.

Ugyanakkor ez a mantra valójában egy esszenciális kivonata a filozófiánknak. Miért? Mi a legmagasabb szintje, a legfelsőbb koncepciója a filozófiánknak?

Paramánanda: Rádhá-dászjam?

Szvámí Tírtha: Maháprabhu azt mondaná: “Menj tovább!” Nem a Rádhá-dászjam, nem Srímatí Rádhárání szolgálata. Milyen érzései vannak Srímatí Rádháránínak? Elválás! Az általános vallásosság azt jelenti, hogy: ‘Közelebb szeretnék kerülni Istenhez! Szeretnénk Isten társaságában lenni! Keresem Őt.’ Ez jó. Azonban a lelki kutatás magasabb minősége, amikor az érzések sokkal intenzívebbé válnak, amikor elválásban vagy Tőle. Amikor valakivel együtt vagy, azt könnyen veszed. A meghittség semmibe vevést szül. Azonban, ha valaki hiányzik, akkor úgy érzed, hogy nagy szükség van rá.

Viszont akkor miként tartalmazza ez a mantra az elválást? Hogyan tartalmazza ezt a titkos vonalat a mantra? Nagyon egyszerű – Rádháráníról nem történik közvetlen említés benne. Más szampradájákmantráiban megtalálható, például a Rádhé-Sjám mantrában: Rádhé Krsna Rádhé Krsna Krsna Krsna Rádhé Rádhé. Rádhé Sjám Rádhé Sjám Sjám Sjám Rádhé Rádhé.[1] Rádhé-Krsna-Sjám. A mahamantrában Haré-Krsna-Ráma. Tehát, Rádhárání a mi mahámantránkban rejtve van, közvetlenül nem történik említés róla. Ez egy nagyon magas koncepció. Ez nem a közvetlen említése szeretett Rádhikánknak, hanem a közvetett – szvakíja és parakíja. Rádhé Krsna Rádhé Sjám – ez a szvakíja, a hivatalos. Haré Krsna az pedig túl van a korlátokon. Tehát ez egy nyitott mantra, nem titkos. Mégis nagyon titkos, a legtitkosabb titok! S ácsárjáink megosztják a megvalósításaikat a mahámantrával kapcsolatban. Némelyeket el tudok ismételni nektek, némelyeket nem.

Krpadhámá kérdése: Gurudév, említetted, hogy különböző szintjei vannak a mantrázásnak. Engem a második szint érdekelne, mely az imádathoz kapcsolódik. Mit tegyen az a személy, aki ráébred arra, hogy bár az imádat a feladata, de nem képes erre. Rendelkezik az elméleti megértéssel, tudja, hogy mit kéne tennie, de belül nem képes azt megfelelően csinálni. S a mantrázása sértéssé alakul.

Szvámí Tírtha: Egyszer egy fiatal bhakta megkérdezte Gurudévtől: “Úgy érzem, ha felajánlom az ételt Krsnának, azzal sértést követek el. Ezért kellemetlen érzés felajánlani az ételemet.” Erre Gurudév így válaszolt: “Akkor inkább bhógát[2] ennél? Lehet, hogy ma még ez csak egy rituálé a számodra; ennek ellenére meg kell tenned, azért, hogy tiszta odaadó szolgálattá váljon!”

Úgy gondolom, hogy ez nagyon hasonló bármiféle más szolgálat esetében, beleértve a mantrázást is. Még akkor is, ha nem tapasztaljuk a magas fokú extázist, melyről az ácsárják beszélnek, meg kell tennünk – próbálva elkerülni a hibákat, próbálva emelni a mantrázásunk színvonalát. Mert ez a módja annak, hogy mélyebb megvalósításra jussunk. Ne aggódjatok, Krsna meghallgatja a fohászaitokat! Az isteni hang közvetlen vonal, helyi hívás.

 

 

[1] Ez a Jugala-mahámantra, a Nimbárka szampradája nagy mantrája

[2] Nem felajánlott étel