Sharanagati

(Szvámí Tírtha, 2018.08.12-i ludastói tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

De megvan-e már a ti személyes tervetek arra, hogy mi lesz akkor, amikor találkoztok az Úrral? Töprengtetek már ezen, hogy mit fogtok csinálni, amikor majd találkoztok Krisnával? Gondolkoztatok már a ti személyes találkozásotokon? Mondjuk, ha az a szádhanátok az, hogy minden reggel ezer dandavatot ajánlotok fel, és mondjuk a 999-nél egy ilyen gyönyörű lótuszvirág lábat láttok meg magatok előtt, mit fogtok csinálni? Gondoltatok már erre valaha? ‘Ó, várj csak egy pillanatot Krisna, az ezredik dandavatom még hátra van!’ Vagy mit csináltok? Ezért kérlek, dolgozzátok ki a saját terveteket. Legalább lesz mit elfelejtsetek, amikor találkoztok Vele. Ha nincs semmitek, akkor legalább legyen valami, amit elfelejthettek, mi mást is tudnátok vinni Neki?

Ezért követjük Mádhavéndra Purí példáját. Nappal van-e vagy éjszaka, nem számít! Minden nap más fa alatt alszik, nem ragaszkodik semmihez. Még a saját koplaló böjtjéhez sem ragaszkodik, ha valaki hoz neki tejet, akkor elfogadja azt. De a kíváncsiság megvan benne. „Ki vagy Te, honnan tudod hogy koplalok, és mi ez az egész?”

Először is éber állapotban kell kontrollálnunk a tudatunkat, majd később álmunkban is. Mit jelent az, hogy a nappal és az éjszaka egybefolyik a számára? Az ő esetében azt jelenti, hogy mindig Krisnával van, pontosabban, hogy  Krisna mindig eljön hozzá személyesen, és hoz neki egy csupor tejet. Hogyan is mondja: „Napokig fürkésztelek, s azon tűnődtem: Mikor jön már Mádhavéndra Purí, hogy szolgáljon Engem?” Értitek, ez az a minőség, amit keresünk! Már az első leckén hallottátok, ‘Ne úgy éljetek, hogy ti lássátok meg Istent, hanem úgy, hogy Ő akarjon látni benneteket!” Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy Krisna azt mondja, „Hú, már napok óta vártalak! Úgy vártam, hogy végre megjöjj és szolgálj Engem!” Micsoda kapcsolat ez! Nem az ember keresi az Istent, hanem az Isten keresi az embert! Na ez a felsőfok! Ezért mondom azt, hogy ha szeretnétek megtanulni, mit jelent jó bhaktának lenni, akkor ez a metódus követendő.

Mádhavéndra Purí sírdogált egy kicsit. El tudjátok képzelni, hogy egy ilyen tisztaságú, egy ilyen kaliberű bhakta számára mit jelent az, hogy egy kicsit még sírdogált? Óceánnyi könnyeket, könnyek özönét! De aztán megnyugtatta magát, „Ó, van egy kis teendőm, egy kis odaadó szolgálat még vár rám”. Így már értitek azt, amikor a lelki tanítómesteretek azt mondja, hogy „Na hagyjuk már ezt a romantikus történetet, inkább térjünk át realista módon kicsit a szolgálatokra! A pihenőnek vége, menjetek vissza dolgozni, s akkor majd megnyugszotok.” Nos, akkor ez ugyanaezt jelenti. Ha az ember a szolgálataira összpontosít, akkor nem sírdogál. Csak olykor.

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2018.08.12-i ludastói tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

„Amint a fa alatt üldögélt, egy ismeretlen tehénpásztorfiú lépett elé egy köcsög tejjel. Letette előtte, és mosolyogva így szólt: „Ó, Mádhavéndra Purí, kérlek, idd meg ezt a tejet, amit hoztam! Miért nem koldulsz valami ételt magadnak? Milyen meditációt végzel?” Mádhavéndra Purít a kisfiú szépsége nagy elégedettséggel töltötte el, és kedves szavai hallatán minden éhségről és szomjúságról megfeledkezett. „Ki vagy te? – kérdezte Tőle. – Merre laksz? És honnan tudod, hogy koplalok?”[1]

Ha tehát éppen Vrindávanban jártok és hirtelen odalép hozzátok egy feketés bőrű pásztorfiúcska, akkor lehet találgatni, hogy ki lehet ez, éppúgy, mint Mádhavéndra Purí. „Ki vagy te? Merre laksz? Honnan tudod, hogy éppen böjtöt tartok?”

„A fiú így válaszolt: „Uram, tehénpásztorfiú fiú vagyok, s ebben a faluban élek. É az én falumban nem éhezik  senki.”[2]

Ez Krisna falva. Ez Krisna missziója. „Az én falumban nem éhezik senki. Krisna missziójában senki nem koplal. A családomban, Én gondoskodok mindenkiről.” Ez egy nagyon fontos dolog. Ha ebben a faluban élsz, ha ebbe a misszióba tartozol, akkor mindent meg fogsz kapni, amire szükséged van. „Az én falumban nem éhezik senki.” Ezért Vrindávanban senki sem tart ékádasít, mert ebben a faluban senkinek sem szabadna böjtölnie. De ez nem az én alázatos kérésem, hanem a határozott elvárásom felétek, ha itt vagytok, akkor szolgáljatok másokat. Ez a ti felelősségetek is, hogy ebben a misszióban senki ne éhezzen. Ez a ti kötelességetek.

„Ebben a faluban bárki koldulhat eleséget másoktól, hogy egyen. Vannak, akik csak tejet isznak, ám ha valaki senkitől sem kér enni, Én gondoskodom betevő falatjáról. Azok az asszonyok, akik a vízért jöttek erre, láttak téged. Ők adták Nekem ezt a tejet, s ők küldtek hozzád. Hamarosan mennem kell, hogy megfejjem a teheneket – folytatta a fiú -,,de eljövök újra, hogy visszakérjem tőled a tejesköcsögöt.” Így szólt a fiúcska, aztán távozott. Egyik pillanatról a másikra eltűnt a szeme elől, s Mádhavéndra Purí szívét eltöltötte a csodálkozás.”Mádhavéndra Purí megitta a tejet, aztán elmosta s félretette a köcsögöt. Kémlelni kezdte az utat, ám a fiú nem tért vissza. Mádhavéndra Purí nem tudott aludni. Csak üldögélt, és a Haré Krisna mahámantrát énekelte. Hajnaltájban egy kicsit elszenderedett, s testi cselekedetei abbamaradtak. Aztán álmában újra megpillantotta a fiút. A fiú odament hozzá, s aztán kézenfogva egy bokorhoz vezette őt a dzsungelben. A bokorra mutatva így szólt Mádhavéndra Puríhoz: „Ebben a bokorban lakom, ezért nagyon szenvedek a zord hidegtől, a zuhogó esőtől, a széltől és az égető hőségtől.” „Kérlek, hozd ide a falusiakat, és mondd meg nekik, hogy vegyenek ki Engem ebből a bokorból, és aztán állítsanak szépen a hegy tetejére!”
„Kérlek, építs egy templomot annak a hegynek a tetején — folytatta a fiú —, és állíts be Engem abban a templomban! Ezután mosdass meg bőséges hideg vízben, hogy testem megtisztulhasson!” „Napokig fürkésztelek, s azon tűnődtem: Mikor jön már Mádhavéndra Purí, hogy szolgáljon Engem?” „Irántam érzett eksztatikus szereteted miatt elfogadtam szolgálatodat. Megjelenek hát, s attól, hogy az elesett lelkek láthatnak Engem, mind fel fognak szabadulni.” „A nevem Gópál, s Én vagyok a Góvardhan-hegy felemelője. Vadzsra állított be, s Én vagyok itt az uralkodó.” „A muzulmán támadás idején a pap, aki szolgált, elrejtett ebben a bokorban, itt a dzsungelben, s a támadástól rettegve elfutott.” „Mióta a pap elment, ebben a bokorban lakom. Nagyon jó, hogy eljöttél. Most aztán nagy körültekintéssel vegyél ki innen!” Így szólt a fiú, s eltűnt. Ekkor Mádhavéndra Purí felébredt, és tűnődni kezdett álmán. Keseregni kezdett: „Szemtől szemben láttam az Úr Krisnát, mégsem ismertem föl!” Eksztatikus szeretetében aztán a földre roskadt. Egy ideig sírt, ám azután elméjét Gőpál utasításának végrehajtására rögzítette, s megnyugodott.[3]

Nem folytathatjuk tovább a nektárcsöppeket, mert félő, hogy elájulnánk az extázistól.

(folytatása következik)

1. Csaitanja-csaritámrta, Madhja-lílá, 4.24-27.
2. Csaitanja-csaritámrta, Madhja-lílá, 4.28.
3. Csaitanja-csaritámrta, Madhja-lílá, 4.29-46

(Szvámí Tírtha, 2018.08.12-i ludastói tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

„Az Úr azért maradt ott, mert lelki tanítómesterétől, Ísvara Purítól egyszer hallotta, mi történt itt valaha, és nagyon szeretett volna kapni a Gópínáth múrtinak felajánlott tejberizs maradékából. Ezt a múrtit mindenki Ksíracsóra-Gópínáthnak ismerte. Csaitanja Maháprabhu elmesélte bhaktáinak a történetet, hogyan lett a múrti oly nevezetes.”[1]

S engedjétek meg, hogy így Maháprabhu, és Gurudév nyomdokait követve ezt a történetet most én is fölidézzem nektek. Maháprabhuval csak négy, vagyis néhány bhakta volt ott, ti meg itten sokan ültök. S amikor Gurudév még igen régen erről a történetről tartott leckét, akkor az azon résztvevő bhakták mesélték, hogy ez hogyan történt. Ez egy meglehetősen hosszú tanítás volt, úgyhogy készüljetek fel ti is! Szóval egy hosszú, szolgálattal teli nap, kírtan és praszád után kimerülve, késő este kezdődött ez az igencsak terjedelmes lecke, ami csak folytatódott, és folytatódott órákon át, egyre tovább. S milyen a jó bhakta, belealszik a leckébe, az igazán jó bhakta még abba is belealszik, ha ő tartja, ezt kevesek tudják megcsinálni. De közben Gurudév meg olyan extatikus volt, hogy ragyogott, sugárzott, kacagott, tehát egyszerre ájult el a fáradtságtól mindenki, és egyben igyekezett is ébren maradni. Mesélték a többiek, hogy próbálták felpöckölni a szemüket, hogy ne csukódjon le. Közben Gurudév pedig heccelte őket, hogy, „Nos, ha álmosak vagytok, akkor be is fejezhetjük a leckét, nyugodtan menjetek aludni.” De olyan extázisban mesélte a történetet, hogy senki sem akart elmenni. Mivel Maháprabhu is olyan volt, mint az aranyló vulkán, melyből feltör a láva, és eléget mindent, de egyben olyan édes is, hogy nem akart elmenekülni onnan senki. Mint amikor inkább el akarsz bújni, de képtelen vagy elmenekülni. Úgyhogy merüljünk is bele.

„Egyszer rég a múrti elcsent egy tál tejberizst Mádhavéndra Purí számára, s ezért úgy tett szert nagy hírnévre, mint „az Úr, Aki ellopta a tejberizst”. Srí Mádhavéndra Purí egyszer Vrndávanába érkezett, ahol útja a Góvardhan-hegyre vezetett.

Szinte megőrült az Isten iránti szeretet eksztázisában, s azt sem tudta, nappal van-e vagy éjszaka. Néha felállt, néha pedig a földre roskadt, s nem volt a tudatában annak sem, vajon a megfelelő helyen jár-e. Körbejárta a hegyet, majd a Góvinda-kundához ment. Ott aztán megfürdött, s leült egy fa alá, hogy nyugovóra térjen.”[2]

Tehát sokféle turizmus létezik, kaland turizmus, túlélő túrák, luxus hétvégék, meg van a gószvámí típusú utazási mód, amikor minden este más fa alatt térnek nyugovóra. Nem azért, hogy egy új fának a kényelmét élvezzék, hanem csak azért, hogy nehogy az előző fa iránt valami ragaszkodás támadjon bennük. És nem valami öt csillagos vagy hét csillagos szálloda, hanem sok csillagos!

Még egy dolog nagyon fontos itt, ugye Mádhavéndra Purí majdnem elájult az istenszeretet extázisától, és azt se tudta, hogy nappal van-e vagy éjszaka. S ez a felismerés létezik az unalmas tökéletesség síkján is. Ugyanis az elérhető, hogy a lelki tanulmányai folytán az ember számára a nappal és az éjszaka egybefollyon. De vagy ilyen tudás és lemondás alapú aszketikus folyamatot követsz, vagy pedig az eksztatikus folyamatot, és akkor ugyanúgy eléred ezt, hogy azt sem tudod, nappal van-e vagy éjszaka. Szoktátok úgy érezni néha, hogy azt sem tudjátok, hol áll a fejetek? Ez az extázis! Tehát ne panaszkodjatok erre, ez Mádhavéndra Purí élete. Akkor miből áll a ti kírtanátok?

(folytatása következik)

1. Csaitanja-csaritámrta, Madhja-lílá, 4.18-19.
2. Csaitanja-csaritámrta, Madhja-lílá, 4.20-23.

(Szvámí Tírtha, 2018.08.12-i ludastói tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

„Srí Csaitanja Maháprabhu négy bhaktájával Dzsagannáth Purí felé tartott, s nagy lelkesedéssel énekelte az Úr Szent Nevét, a Haré Krisna mantrát. Mindennap Maga ment el egy faluba, ahol aztán roppant mennyiségű rizst és egyéb gabonát koldult, hogy praszádamot készíthessenek belőle. Útjukat számos folyó keresztezte, s mindegyiknek a partján találkoztak egy adószedővel. Az adószedők azonban nem tartóztatták fel az Urat, s az Úr ezért kegyében részesítette őket. Így érkeztek meg végül Rémuná falvába. Rémuná templomának Gópínáth múrtija végtelenül vonzó volt. Az Úr Csaitanja ellátogatott a templomba, és nagy odaadással felajánlotta hódolatát.[1]

Ez olyan csodálatos, ahogy Sríla Prabhupád ezeket a részleteket közli. Azt mondja, hogy  „A Balésvar nevű vasútállomástól öt mérföldre nyugatra fekszik Rémuná falva, és ezen a helyen még mindig áll Ksíracsóra-Gópínáth temploma. Tehát ettől az elágazótól jobbra fordulsz, balra fordulsz és ott megleled Krisnát.” Micsoda gondoskodás ez egy tiszta bhakta részéről. Gyönyörű!

„Amint hódolatát ajánlotta a Gópínáth múrti lótuszlábánál, Gópínáth fejéről a virágkorona Csaitanja Maháprabhu fejére esett. Amikor a múrti koronája a fejére esett, Srí Csaitanja Maháprabhut nagy öröm töltötte el, s bhaktáival változatos éneklésbe és táncba kezdett. A múrti szolgái mind ámulattal figyelték Srí Csaitanja Maháprabhu mély szeretetét, páratlan szépségét és transzcendentális tulajdonságait. Iránta érzett szeretetük miatt számtalan módon szolgálták, az Úr pedig a Gópínáth templomban töltötte az éjszakát.”[2]

Az ember általában elkeseredetten várja a jeleket, ‘Ó, Uram adj már valami jelet!‘ S akkor az Úr megszólal, ‘Az nem elég jel neked, hogy tudsz Hozzám fohászkodni?‘ De néha történnek csodák. Nem, nem, nem! Jobb, ha úgy fogalmazok, hogy csodák állandóan történnek, és néha mi magunk is érzékeljük. Ha egy szent helyre ellátogattok és őszintén fohászkodtok, akkor biztos, hogy kaptok válaszokat.

Egy barátom mesélte, hogy Rúpa gószvámí szamádhíjánál ajánlotta fel a hódolatát, így kérve, ‘Ó, Rúpa gószvámí! Te vagy az egész tanítványi láncolatnak az oktató lelki tanítómestere, kérlek add áldásodat rám.’ Mire odalépette a púdzsárí és a nyakába akasztotta a virágfüzért és hozott mahápraszádot. Tehát, ha kérsz, kapsz!

De van egy kis tudnivaló, hogy hogyan kell jól kérni egy ilyen áldó fohászban. Egy másik alkalommal valaki, Bhaktisziddhánta Szaraszvatí szamádhi-mandirja előtt fohászkodott. ‘Ó, Te vagy a prédikálásnak az oroszlános lelki tanítómestere, kérlek add az áldásodat, hadd tegyek én is valamit ez ügyben.’ Aztán mire visszatért a saját templomába, annyi szolgálat volt, hogy majd bele fulladt. Mivel egy valamit elfelejtett, elfeledkezett erőt kérni hozzá, hogy azt a sok feladatot el tudja látni. Picit figyeljetek arra, hogy mit kértek, mert megkapjátok.

Itt azonban Krisna virágkoronája Maháprabhu fején landolt. De igazából miről van itt szó? Arról, hogy „Én viselem ezt a virágkoronát, akár ebben a formában itt az oltáron, akár abban a formában, aki most a hódolatát ajánlja Előtted. Mindkettő Én vagyok.”

(folytatása következik)

1. Csaitanja-csaritámrta, Madhja-lílá,, 4.10-13.
2. Csaitanja-csaritámrta, Madhja-lílá,, 4.14-17.

(Szvámí Tírtha, 2018.08.12-i ludastói tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

A Csaitanja Csaritámrtának e következő fejezete egy nagyon különleges bhaktáról szól, melynek címe „Srí Mádhavéndra Purí odaadó szolgálata”.

„Tiszteletteljes hódolatomat ajánlom Mádhavéndra Purínak, aki kapott egy tál tejberizst, melyet Srí Gópínáth csent el, aki ezután Ksíra-csóraként lett híres. Srí Gópálnak, Góvardhan múrtijának örömet okozott Mádhavéndra Purí szeretete, ezért megjelent az emberek szeme előtt. Minden dicsőséget az Úr Csitanja Maháprabhunak! Minden dicsőséget Nitjánanda Prabhunak! Minden dicsőséget Advaita Prabhunak! Minden dicsőséget az Úr Csaitanja összes bhaktájának!”[1]

Ez az első vers az egész fejezet tartalmát összefoglalja, s ugyan nagyon sokféle névről, meg nagyon sokféle történésről lesz majd szó, ebben mégis minden benne van. Három fő karakter szerepel a fejezetben. Az egyik Gópináth,  Krisna egyik múrtija. A másik az Gópál, Krisna egy másik múrtija.  A harmadik pedig Mádhavéndra Purí, aki egy bhakta, mert a mi Urunk az nem tud meglenni a hívei nélkül. De a bhaktái sem tudnak meglenni Krisna nélkül. Ezért mondhatjuk azt, hogy Krisna, Gópál múrti formájában vette meg Mádhavéndra Purít. De azt is mondhatjuk, hogy Mádhavéndra Purí vásárolta meg Krisnát. No de ki itt az árus, és ki a vevő? És mit árulnak? Ez a nagy kérdés. Úgyhogy ebben a fejezetben ezt fogjuk megtudni, hogy vajon milyen tranzakció folyik itt?

„Az Úr Dzsagannáth Puríba ment, ellátogatott az Úr  Dzsagannáth templomába, és találkozott Szárvabhauma Bhattácsárjával. Vrndávan dász Thákur nagyon részletesen beszámol e kedvtelésekről Csaitanja-bhágavata című könyvében. Srí Csaitanja Maháprabhu cselekedetei természetükből eredően mind nagyon csodálatosak és édesek, s amikor Vrndávan dász Thákur meséli el őket, olyanok lesznek, akár a nektárzápor. Mély alázattal kijelentem ezért, hogy mivel ezeket az eseményeket Vrndávan dász Thákur már szépen leírta, nagy büszkeség lenne részemről, ha ugyanazt ismételném el, és semmi jó nem származna belőle. Nekem nincs olyan erő a birtokomban. Így aztán csupán összegezve beszélem el azokat az eseményeket, amelyekről Vrndávan dász Thákur részletesen írt a Csaitanja-mangalában [amelyet most Csaitanja-bhágavataként ismer a világ]. Az események közül néhányat nem írt le részletesen, csupán tömören tett említést róluk. Ezeket megpróbálom e könyvbe elbeszélni. Tiszteletteljes hódolatomat ajánlom Vrndávan dász Thákur lótuszlábának! Remélem e tettel nem sértem meg lótuszlábát.”[2]

Tehát itt jóllehet csak egy irodalmi bevezetőről van szó, valami nagyon fontosat mégis megtanulhatunk belőle. Micsodát? Azt hogy hogyan kell tisztelni és hogyan lehet követni  valamit. A szerző Krsnadász Kavirádzs gószvámí jóllehet ilyenkor, amikor írja a könyvet egy nagyon idős valaki, de mégis, ezt a korábbi szerzőt, bizonyos Vrndávan dász Thákurt, ezt elöljárójának tekinti. S azt mondja, „Ő már mindent elmondott, mivel jobban nem tudnám, ezért én ezzel nem is foglalkozok, nem is érintem ezt a témát. Mit csinálok? A morzsákat gyűjtögetem, ami az Ő asztaláról leesik.” Ahhoz, hogy követni tudjunk valakit, ahhoz tisztelnünk is kell. Nincs tisztelet, nincs követés. Ez nagyon egyszerű.

Maháprabhu minden bhaktája annyira lelkes volt, és természetesen szerették volna rögzíteni az életét, ezért több életrajza is készült. Ez nagyon fontos volt a bhakták számára. S Maháprabhu egyik követőjének Raghunáth dász gószvámínak nagyon különleges napirendje volt. Hosszú órákon keresztül meditált, mantrázott, alvásra egy-két óra ha jutott neki naponta, és alig evett valamit. De minden nap másfél órát azzal töltött, hogy Maháprabhut dicsőítette. Milyen csodálatos szádhana.

És akkor most egynéhány keserű pirula következik. Gurudév egy meglehetősen szigorú lelki tanítómester volt.  Egyszer finoman fogalmazva, instruálta a növendékeit. S azt mondta, hogy  „Megtanítottalak benneteket erre, meg arra, meg amarra, hogy menjen a prédikálás, vagy hogy menjen a kírtan, ehelyett mindenki csak panaszkodik. Ez a ti kírtanátok?” Ennél sokkal szigorúbban mondta, szinte lefagytak a bhakták. De ezen el kell gondolkodnunk, hogy mi vajon mire szánunk másfél órát? Arra, hogy Maháprabhut, vagy az elöljáróinkat dicsőítsük, vagy másfél óra panaszkodásra? S mi a te kírtanád? Mi a te lelki gyakorlatod? Ezt mindenkinek meg kell vizsgálnia! A panaszkodás az grámja-kathá, világi beszéd[3]^, .

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2018.08.12-i ludastói tanításából)

Amikor erre az összejövetelünkre készültem, sokat töprengtem azon, hogy vajon milyen témákat, milyen kérdéseket érintsünk, s mint általában, én megint valami keserű pirulával készültem. De aztán arra gondoltam, hogy annyi keserű pirula volt már ebben az életben, hogy nem lehetne ezeket inkább nektárcseppekké változtatni? Ti mit szeretnétek? A keserű pirulákat, vagy a nektári cseppeket?

Pránanáth Prabhu: Tőled még a keserű dolgok is édesek!

Szvámí Tírtha: Látom jól képzettek vagytok az elokvenciában (ékesszólás). Az élet keserű valóságáról kell beszélnünk, de mindenképpen törekednünk kell a nektári látásmódra is, mert semmiképpen sem lehetünk pesszimisták. Ehhez nem férhet kétség! Talán néha lehetünk kicsit realisták, de alapvetően mégis inkább optimistáknak kell lennünk, de leginkább idealistának. Jóllehet igyekszünk minden fölmerülő feladatnak, beleértve a keserű cseppeket is, majd eleget tenni, de alapvetően mégis egy javaslatom van a mostani összejöveteleinknek az alapvető tematikája gyanánt, hogy: Hogyan legyünk jó bhakták? Ha így ezzel egyet tudtok érteni?

Ez a téma azonban nem az elemi foka a tanításoknak a lelki életben, ez már a posztgraduális képzés. Legelőször az eredeti, az ősi helyzetünket kell fölismernünk, utána azonosítanunk azt a célt, amit szeretnénk elérni, és végül meg kell keresnünk azt a metódust, ami el fog vezetni bennünket a célunkhoz. Annak érdekében, hogy megértsük mi is a teendő ebben a lelki törekvésben el kell jutnunk az anyagi lét durva realitásától egyfajta tökéletességig, egyfajta teljességig. S ezen a teljességen túl pedig kezdődik valami más. Hiszen azt mondják, hogy a filozófia az igazságnál végződik, és a vallásosság, az odaadás pedig a szépségnél kezdődik.   

Hol kezdjük tehát? Az anyagi élet brutális realitásánál? Szeretnétek, ha így kezdenénk? Vagy beszélgessünk erről az unalmas tökéletességről, ami annyira tökéletes, hogy gyakorlatilag semmi sem történik benne. Vagy pedig beszélgessünk inkább a lelki életről, az igazi életről, s annak szépségéről?  

Ti mindannyian nagyon tapasztalt gyakorlók vagytok, mit is mondhatnék nektek? Legfeljebb azt, hogy Haré Krisna, vagy talán azt, hogy Dzsáj Rádhé! Ez elég, és majd ti tovább fűzitek ezeket a gondolatokat a saját magatok számára. De hogy mégis, hogyan tudjuk ezt a lehető legjobban kiejteni, ezeket az egyszerű és végső üzeneteket, no ez a lelki élet tudománya és ennek érdekében kell tanulmányokat folytatnunk. Vajon honnan lehet ezt jól megtanulni, hogyan legyünk jó bhakták? Ehhez a legjobb forrás a Csaitanja Csartámrta, hiszen ebben megismerjük azt, amikor Isten hajlandó alászállni, egy hívő képében, hogy megmutassa milyen érzés bhaktának lenni, és milyen az a cél, amit így el lehet érni. Na erre nagyon oda kell figyelni! Néhányan bírálják Maháprabhut, hogy: „Ez nem egy komoly valaki, ezzel nem lehet mély filozófiai diszkussziót folytatni, folyton elájul”. Hát mi éppen ezt keressük. 

Egyszer amikor Indiában jártunk, amint megérkeztünk Delhibe én elmentem egy könyvesboltba. S akik jól ismernek engem azok tudják, hogy ez egy nagyon veszélyes dolog, nagy türelmet kell tanúsítaniuk, napokba telik amíg végez az ember. Volt ott egy nagyon tekintélyes indiai úriember, aki azt kérdezte, hogy „Ó, nagyon jó, hogy eljöttetek Bharata Varsába, Indiába! Mi az úti célotok, merrefelé mentek?” Mire én azt feleltem, „Nos, ide, oda, amoda, és végül Vrndávanba fogunk menni.” Erre ő: „Vrndávanba? Minek? Miért nem Benáreszbe mentek? Ott legalább tudás van. Vrindávanban csak bhakti van. Csak a bhakti van ott, minek is mennétek oda?” Kérdésben a felelet. Ezért megyünk Vrndávanba, ezért tanulmányozzuk a Csaitanja Csartámrtát, mert meg akarjuk tanulni ezt a tudományt, meg akarjuk ismerni ezt a gyönyörű témát. 

 (folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2018.08.10-i ludastói tanításából)

Egy misztikus folyamatnak vagyunk a részesei. Egy dolog pedig teljesen biztos, hogy Isten mindenki szívében ott lakozik. Viszont mi nem elégszünk meg azzal, hogy ezt egyszerűen elhisszük, meg is akarunk győződni erről, szeretnénk, ha valósággá válna a számunkra. Ezért mondtam azt, hogy egy misztikus folyamatnak vagyunk a részesei, mert rálelni a Legfelsőbbnek erre a belső jelenlétére az egy misztikus egyesülés.

Rendben, ezzel mindannyian egyetértünk, de mit tehetünk ennek érdekében? Váljunk himalájai jógivá, mindenféle tapaszját, vezeklést vállalva? Vagy ez már túl extrém a számunkra? Jobb, ha semmit sem változtatunk az életünkön, jobb, ha nem teszünk semmit, csak elfogadjuk a az összes kedvező dolgot, mindennek a hasznát?

Nos, úgy hiszem a jó megoldás a kettő között van. Belül váljunk jógivá, viszont kívül maradjunk ugyanazok a jól ismert figurák, akik eddig voltunk. Úgy vélem ez sokkal jobb, mintha külsőleg válnánk jógivá, és belül maradnánk ugyanolyanok. Ezért mondja Sríla Prabhupád azt, hogy sokkal jobb egy őszinte utcaseprő, mint egy hamis jógi.

Mégis szeretnénk tenni valamit ezért a misztikus megtapasztalásért. De mégis mit? Azt hiszem, azt kellene tennünk, ami általában leginkább hiányzik az életünkből. S vajon mi hiányzik? Az alapvető, egyszerű lelki gyakorlatok. Mint az, hogy meditáljunk még többet, társuljunk többet a bhaktákkal, végezzünk még több szívből felajánlott szép szolgálatot. Hallgassunk többet, mivel egyfolytában beszélünk. Úgyhogy nyugodtan szabadságoltassátok az állandó beszédet, inkább maradjatok csöndben. Többet bhadzsanázzatok, többet praszádamozzatok. Ez az én szerény javaslatom. Valójában miért is szoktunk összegyűlni? Azért, hogy ezeket a nagyon egyszerű lelki gyakorlatokat még többször, még jobban végezzük. Tehát a szolgálatunk során két dolgot mindig növelhetünk, az egyik a mennyiség, a másik pedig a minőség. A dzsapázás mennyiségét, és a dzsapázás mélységének a minőségét.

Valamennyi spirituális körben elfogadott tény az, hogy a mantra meditáció a legalkalmasabb eszköz arra, hogy élő és szeretetteljes kapcsolatot építsünk ki a saját lelkünk és a Legfelsőbb között. Ez segíti az említett lelki, misztikus egyesülést. Ezért alázatosan kérek mindenkit, hogy ebben a hangulatban és szellemben vegyen részt. Külsőleg lehet, hogy ugyanolyanok vagyunk, mint korábban, de belsőleg meg kell változnunk, fejlődnünk kell! S ne fordítva tegyük, hogy külsőleg megváltozunk, viszont belül ugyanolyanok maradunk. Sokszor találkozok emberekkel, akik azt szokták mondani, hogy „Ó, még mindig ugyanolyan vagy!” Mire én „Sajnos, ez így igaz.”

Fohászkodjunk mindannyian elöljáróink mérhetetlen kegyelméért, hogy le tudjuk győzni mind a külső, mind a belső nehézségeket, és hogy közelebb kerülhessünk a lélek eredeti természetéhez, ami az Úr szerető szolgálatához.

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2018.01.07-i szófiai esti tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Emlékezzünk vissza arra, hogy honnan kezdtük a beszélgetésünket. Onnan hogy ‘Mutasd meg a kedvesed, és megmondom, ki vagy’. Tehát, ha Rádhá kedvese a Legfőbb Isten, aki a mindenkit vonzó, és a legesleggyönyörűbb személy, akkor ez a kedveséről, Rádháráníról is elárul valamit.

Krisna szeret mindenkit, szereti az összes teremtményét, mégis valaki még kedvesebb a számára. A legnagyobb figyelmet annak szenteli, aki a legnagyobb boldogságot és elégedettséget tudja nyújtani Neki. S ez a személy, Rádhá. Tehát Ők örökké egyek, az eszményi Pár megtestesítői. Ez az isteni párkapcsolat, az istenszeretet eszményi példája, ami az Ő személyükben nyilvánul meg.

Most pedig próbáljatok meg visszaemlékezni egy olyan pillanatra, mikor eluralkodott rajtatok a harag. Azt hiszem, mindannyiunknak van kellő tapasztalata arról, amikor majd szétrobbanunk a méregtől. Ilyenkor azt érezzük, hogy a testünkben nincs se víz, se levegő, se csont, se hús, teljesen elönt bennünket a harag. Úgy gondolom mindannyian emlékszünk erre az érzésre, mintha csak dühből lennénk. Kétségkívül gyötrelmes érzés! És amikor ebben az állapotban az élet egy kicsit megszorongat bennünket, akkor a düh ki fog robbanni belőlünk, egyszerűen előtör?

Hogy miként is működik ez, vegyük például a narancsot. Mi fog kijönni a narancsból, ha kifacsarjuk? Úgy van, narancslé. S ha még erősebben facsarjuk, akkor mi fog kijönni belőle? Megintcsak narancslé. S, ha a legvégén, még egy utolsót szorítunk rajta, akkor is csak narancslé fog kijönni belőle!

Szóval megállapodhatunk abban, hogy a narancs narancsléből áll. De ennek mintájára nézzük meg az igazán fontos, végső kérdést: Miből áll a Jóisten? Mi található Őbenne? Se nem harag, se nem narancslé, hanem valami más! A legnagyobb szakértők azt mondják, hogy Istenben, csak szeretet van. Végső soron semmi más, csak szeretet. Viszont egy különleges szeretet, szeretet Rádhárání iránt.

Majd ezután jön az a kérdés, hogy: Miből áll Rádhárání, „A falu legszebb lánya”? Ő is szeretetből. Ő a Krisnából áradó szeretet vonzerejének tükörképe, a tiszta szeretettel vonzódó ragaszkodás  Krisnához.  Tehát, ‘Mutasd meg, kit szeretsz, és megmondom, ki vagy’.

Kérlek véssétek ezt jól a szívetekbe! Krisna, a Rádhá iránti szeretetből van, és Rádhiká pedig a Krisna iránti szeretetből. Mi pedig a Mindkettejük iránti szeretetből állunk.

(Szvámí Tírtha, 2018.01.07-i szófiai esti tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Visszatérhetünk ahhoz a gondolathoz, hogy ‘Mutasd meg, kit szeretsz, és megmondom ki vagy’?

Sok millió életen át keressük az eszményi szeretetet. Az előző életeinkben és most is ezt tesszük, próbálunk rátalálni az igaz szeretetre, mert ez a szív és a lélek nyelve. Szárnyakat ad, és segít angyalokká válnunk. Szerencsére megtanultuk, hogy a lehető legmagasabb fokú szeretet igenis létezik, méghozzá a lelki világban.

Tradíciónkban az istenszeretet útján, Krisna, mint a legmagasabb fokú isteni szépség megtestesítője szerepel. Isten nemcsak jó, hanem gyönyörű is! Mindannyian próbáljuk szeretni a Legfelsőbbet, kis szeretetet kibontakoztatni Iránta, érezni valamit Feléje. Viszont vannak bhakták, akik Istenszerelemben élnek és nagyon közel állnak Hozzá, ami a ti bolgár néphagyományaitokban is tükröződik. Amikor Krisna itt járt a Földön, akkor tehénpásztorként jelent meg, nem pedig királyként, vagy mindenható Istenként, hanem mint egy közülünk. S tudjátok, ha egy faluban van egy jóképű, vonzó fiatalember, akkor ott megtalálható lesz a falu legszebb lánya is. Hogy hívják a népdalaitokban, a ‘falu legszebb lányát’? Ugye Rádhának. Akkor ti már mindent tudtok a vaisnava hagyományokról is, mert Rádhá a főszereplője a Legfelsőbb iránti szerelmes kedvteléseknek is. Körülötte mindig történik valami. S mi történhet egy gyönyörű lány körül? Netán némi elméleti, ultra száraz eszmecsere? Nem, soha! Valójában ugyanígy van ez a lelki égbolton is. Krisna a végső szépség és Rádhá, az Ő legkedvesebbje, a végső szeretet.

A legfőbb titok pedig az Ő szerelmes találkozásukról szól. Mivel Rádhá és Krisna találkozását a lélek, az emberi lélek és a Legfelsőbb Úr találkozásának tekintik. Ez az Isteni meginvitálást jelképezi a számunkra, a Legfelsőbbel való találkozás lehetőségét.

S hogy csak némi fogalmat alkothassunk a lélek és Isten, illetve Rádhá és Krisna közötti szeretet intenzitásáról, hadd idézzek valamit, ősi hagyományunk egyik nagyon jelentős írásából. Ez Rúpa gószvámí könyve, aki nagyon aszketikus szent életmódot folytatott 500 évvel ezelőtt Indiában, és ezekről az Istenhez fűződő legmagasabb szintű kapcsolatokról írt könyvében. A Krisna iránti odaadó érzelmek következő leírását olvashatjuk: „Így szólt Srímatí Rádhárání: „Kedves Uram, óh, Kámadéva! Kérlek, ne izgass fel azzal, hogy nyilaiddal lövöldözöd a testemet! Kedves Uram, óh, Levegő! Kérlek, ne ajzz fel a virágok illatával! Nem élvezhetem többé Krisna szerelmes játékát, így aztán mi értelme életben tartanom ezt a haszontalan testet?”[1]

Tehát ‘Kedves Kámadéva, ne lövöldözd szerelmes nyilaidat reám. Kedves Uram, Levegő, ne tébolyíts meg a virágok illatával. Mivel nem láthatom, nem lehet velem az én szeretett Krisnám, így életemnek nincs tovább értelme. Alig pislákol bennem az élet lángja.’

Ez a legmagasabb szintű filozófia, amikor az elválás, az Istentől való elszakítottság miatt, annyira le vagytok sújtva, hogy azt érzitek az életetek értelmetlenné vált. Vannak emberek, akik olyan elv alapján választanak maguknak társat, hogy ‘kivel tudok együtt élni ebben az életben’, és azt gondolják, hogy ez a szerelem. Valójában ez csak félig meddig tökéletes, mivel az igazi szerelem az, hogy ‘kinek a hiányába halnék bele azonnal’. Tehát, amíg fejben tervezgetitek, hogy kivel éljetek együtt, addig az egy neofita szintű szeretet. Viszont, ha az illető személytől való elválás miatt teljesen megsemmisülve azt érzitek, hogy vége az életeteknek, akkor az már egy igazán magas mércét jelent. 

(folytatása következik)

1. Az odaadás nektárja fejezet

(Szvámí Tírtha, 2018.01.07-i szófiai esti tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Egyesek azt mondják, hogy a lelki fejlődés nehéz, mások pedig azt, hogy könnyű. Gurudév pedig azt tanította, hogy a lelki életben kétféle módon lehet fejlődni, lassan és kitartóan, vagy pedig gyorsan és kitartóan. Csupán ez a kétféle alternatíva létezik. Természetesen, amikor vele társultunk, az mindig nagyon intenzív volt, egyáltalán nem lassú, de mindenképpen komolyság és szilárdság jellemezte. Miért? Mert egy tiszta személy közvetlen közelében az összes lelki inspirációnk felkavarodik. Elkezdenek valóra válni a dolgok. Egyfajta különleges vibráció veszi körül, mely segít bennünket átlépni a határainkat. Ezért teljesen lényegtelen, hogy gyors vagy lassú a fejlődésetek, de mindenképpen folyamatosnak kell lennie.

A lelki élet egyfajta aktív meditáció, ahol a tetteinkkel, szavainkkal, gondolatainkkal tudjuk szolgálni a magasabb isteni célt. S ez a fejlődés nagyon is lényeges, mégha tudtunkon kívül vagy véletlenül gyakoroljuk, akkor is segíteni fog bennünket a fejlődésben.

Elmesélhetek nektek ezzel kapcsolatban egy rövid történetet? Volt egyszer egy hivatásos tolvaj, akinek a felmenői is mind tolvajok voltak. És tudjátok, ha a családban egy adott hivatás öröklődik, akkor abban igazán jók vagyunk. ‘Az Apám, a Nagyapám is tolvaj volt, tehát megörököltem mindazokat a képességeket, amik ahhoz kellenek, hogy jó tolvaj váljék belőlem.’ Viszont ez a tolvaj igencsak ambiciózus volt. ‘Kisstílűen elemelni apróságokat a bazárból, á az bagatell, az degradáló. Én a legjobb akarok lenni, és olyasvalamit akarok lopni, ami igazán megéri.‘ Ezért elhatározta, hogy egy nagyon gazdag földesúr vagyonát fogja ellopni. Éjszaka belopakodott a kertjébe, s mivel mindenféle ruhák voltak kiteregetve a bokrokra, így észrevétlenül a ház közelébe tudott osonni. Odaérve kinyitotta az ajtót és lassan odasettenkedett a kincses ládikához. Mohón mindent megakart kaparintani, de óvatlanul belerúgott az egyik korsóba, ami aztán zajt csapott. Erre a ház összes szolgálója ott termett, üldözni kezdték, de mivel ki kellett ugrania az ablakon, így nem túl sok dolgot tudott magával vinni. Kijutva megpróbált elfutni, és amikor már majdnem elkapták az őrök, akkor az ott lévő sáfrány színű kiteregetett ruhákba bújva próbált elrejtőzni. Szóval gyorsan turbánt készített, a többi ruhát meg a teste köré tekerte, majd mint egy szádhu leült meditálni a fűbe.

Mikor az őrök odaértek, akkor csak egy szádhut láttak és így szóltak hozzá, „Ó, dandavat pranám, namaszté. Nem láttál elrohanni itt egy tolvajt?” „De igen, arrafelé szaladt!” Mire hajnal lett, mindenki tudta már a faluban, hogy egy szent érkezett hozzájuk, és aki ott meditál a kertben. Erre az történt, hogy a falubeliek elkezdtek a szádhuhoz járulni, kis csapátit, rizst, adományokat vitetk neki, áldásáért cserébe. „Szvámidzsí, megáldanád a gyerekünket?” S bár valójában tolvaj volt, aki legfeljebb olyan áldást tud adni, hogy jobb rablók lehessetek, mégis szádhuként kellett viselkednie, ezért azt mondta, „Igen, igen, áldásom fiadra, áldásom a lányodra.” Gondolta, így majd lesz esélye elmenekülni. Idővel megértette, hogy most már ő lett a falu híres szádhuja, úgyhogy nem tud elmenekülni.

És minél több ember jött hozzá áldásért, annál több rizst hoztak ajándékba neki. Majd végül azt mondta, „Nos ez mégiscsak kevesebb rizikóval jár, és jobb üzlet, mint a földesúr kincses ládájának az ellopása, inkább akkor áldást osztok az embereknek, nem is olyan nehéz.”  Viszont mi lett ennek a sok áldás osztásnak a következménye, az hogy ő is megváltozott. Végül elhatározta, hogy véget vet a családi tradíciónak és inkább szádhu lesz, ami teljesen ellenkezett az eredeti vágyával. Alapvetően csak lopni akart valamit, de végül mégis szádhu lett belőle.

Nos, kedveseim, nem ismerem a családotok foglalkozását, de legyetek óvatosak! Ha belefogtok ezekbe a lelki gyakorlatokba, akkor szádhukként fogjátok végezni. Miért? Mert ez teljesen magával ragad benneteket, megtisztítja a tudatotokat. A mantrák zengése meg fogja változtatni a tudatunkat. Ez egy nagyon komoly dolog. Ha gyakoroljátok a folyamatot, akkor annak lesz eredménye.

Ezért kell tovább folytatni a lelki törekvéseinket. Lehet, hogy a legelején a motivációnk nem 100%-ig tiszta, de ha tovább végezzük, követjük a folyamatot, akkor meg fogunk tisztulni, ez biztos. Tehát ne aggódjatok a hiányosságaitok miatt, ápoljátok a jobbik éneteket. Hiszen tiszta lelkek vagytok, amit részben az illúzió fed be, de eredendően tiszta lelkek vagyunk. És ezt a részünket kell gondoznunk. Az anyaggal való hamis önazonosítástól, az egótól, el kell jutnunk jómagunkíg. Értitek ezt jelenti a lelki út, a hami egótól el kell jussunk önmagunkig. Ez egy hosszú út, de ez egy dicsőséges út.

(folytatása következik)