Sharanagati

(Szvámí Tírtha, 2018.08.17-ei ludastói tanításából)

(az előző pénteki tanításából) 

Most pedig térjünk vissza az eredeti történethez, ahol Maháprabhu négy bhaktával együtt zarándokol Rémunába, miközben elmeséli nekik Mádhavéndra Purí történetét.

„Srí Csaitanja Maháprabhu személyesen magasztalta Mádhavéndra Purí nektári tulajdonságait, s mialatt elmesélte mindezt a bhaktáknak, Ő Maga is nagy ízt merített belőle. Az Úr Srí Csaitanja Maháprabhu arra kérte Nitjánanda Prabhut, hogy gondolja végig: vajon van-e a világon még valaki, aki olyan szerencsés, mint Mádhavéndra Purí? „Mádhavéndra Purí olyan szerencsés volt – mondta Srí Csaitanja Maháprabhu -, hogy Krisna személyesen jelent meg előtte azzal az ürüggyel, hogy tejet hozott neki. Az Úr háromszor adott neki álmában utasítást.” „Szeretetteljes tettei lekötelezték az Úr Krisnát, aki ezért Maga jelent meg előtte mint a Gópál múrti, és szolgálatát elfogadva felszabadította az egész világot.” „Az ő kedvéért az Úr Gópínát elcsent egy tál tejberizst, s így vált híressé mint Ksíra-csóra [a tolvaj, aki ellopta a tejberizst].” „Mádhavéndra Purí Gópínát testére kente a szantálpépet, s ettől teljesen hatalmába kerítette az Isten iránti szeretet.” India muzulmánok kormányozta tartományaiban nagyon veszélyes volt szantálfával és kámforral utazni, s Mádhavéndra Purí bajba kerülhetett volna. Erről a Gópál múrti is tudott.” „Az Úr nagyon kegyes bhaktáihoz, s nagyon ragaszkodik hozzájuk, így hát amikor Gópínátot bekenték szantálpéppel, Mádhavéndra Purí igyekezetét siker koronázta.” Csaitanja Maháprabhu arra kérte Nitjánanda Prabhut, ítélje meg Mádhavéndra Purí heves szeretetének mértékét. „Szerető tettei egytől egyig kivételesek – mondta Csaitanja Maháprabhu – Az ember valóban megdöbben cselekedetei hallatán.” Sri Mádhavéndra Purí mindig egyedül maradt – folytatta Csaitanja Maháprabhu. – Teljes lemondásban élt, s mindig nagyon csendes volt. Nem érdekelte semmilyen anyagi dolog, s egész életét társ nélkül töltötte, mert félt az evilági dolgokról beszélgetni.” „Amint megkapta Gópál transzcendentális utasításait, ez a nagyszerű személyiség sok ezer mérföldet tett meg csak azért, hogy szantálfát kolduljon.” „Noha éhes volt, nem koldult ételt, hogy ehessen. Ez a lemondott lélek egy egész rakomány szantálfát vitt magával Srí Gópál kedvéért.” „Saját kényelmével mit sem törődve egy egész maund [mintegy negyvenöt kiló] szantálfát és húsz tóla [kb. fél kilogramm] kámfort hozott, hogy Gópál testére kenje. Ez a transzcendentális öröm elegendő volt számára.” „Orissza tartományból tilos volt szantálfát kivinni, ezért a vámhivatalnok elkobozta a rakományt, de Mádhavéndra Purí megmutatta neki a menlevelet, melyet a kormánytól kapott, s így megmenekült a viszontagságoktól.”[1]

Nos, ez egy nagyon ismerős érzés a számomra, ami manapság is előfordul, nem tudom ti hogy vagytok vele?! Tudjátok, amikor utazásainkkor különböző különleges objektumokkal, kétes holmikkal kell átkelni a határon. A következő történet a Bolgár-Szerb határonesett meg velünk, hogy az egyik vámos évről-évre szinte már utazott ránk. Az első évben megállított, és mindent nagyon alaposan, szigorúan  átvizsgált. Majd a következő évben, megintcsak ugyanez a pofa volt ott, pont ugyanabban a váltásban. Mondtam is, hogy nem hiszem el, hogy ilyen balszerencsénk van már megint! A harmadik évben, épp tél volt, jó hideg, és ugye a bolgár bhakták arról híresek, hogy rendkívül bőkezűek, és bár két ember utazik, mégis egy falura való praszáddal indítottak útnak bennünkket, tehát millió dolog volt az autóban. Bulgáriában akkor épp tűzceremóniát tartottunk, úgyhogy a ceremóniás kis kofferem mindenféle kis porokkal, szelencékkel, rendkívül gyanús eszközökkel volt tele. Erre a fickó, azt mondja, stop! Álljanak meg, húzódjanak félre, pakoljanak ki mindent! Olyan kekec, akadékoskodó volt, hogy a zacskónyi műszerfalhoz való nedves törlőkendőt is teljesen szétszedte apróra, hogy van-e benne valami. Próbáltam ezt a mindenféle gyanús dolgokkal teli ceremóniás bőröndöt a leghátsó sarokban elrejteni, de hát persze erre is sor került. Nos, a vámos nagy élvezettel kérdezett rá mindenre, hogy: „És ez meg ez micsoda?” Szerencsére épp ekkor jött oda az egyik kollégája, akivel együtt vizsgálgatták át a mi kis furcsa párosunkat, a mindenféle érthetetlen dolgainkkal együtt, illetve ő tette fel a mentő kérdést. „Maga valamilyen ördögűző féle?” Mire én: „Igen, az!” „Na jó, akkor mehetnek!”

Tehát néha vannak nálunk dokumentumok, máskor nincsenek, de hát ilyen ördögűző felszerelésre nemigazán van hivatalos dokumentum, hogy ezek pontosan mire valók, vajon minek is lehetnek a kellékei. De a lényeg, hogy mint Mádhavéndra Purít bennünket is átengedtek.

(folytatása következik)   

1.Csaitanja Csartámrta, Madhja-lílá 170-183.

(Szvámí Tírtha, 2018.08.17-ei ludastói tanításából)

(az előző pénteki tanításából)

„Mádhavéndra Purí azon az éjszakán a templomban hajtotta álomra fejét, ám hajnal felé újra álmot látott. Azt álmodta, hogy Gópál megjelenik előtte, és azt mondja: Ó, Mádhavéndra Purí, már megkaptam az összes szantálfát és kámfort!” „Őröld össze a szantálfát a kámforral, s amíg csak el nem fogy, mindennap kend be ezzel a péppel Gópínáth testét!” „Nincs különbség az Én testem és Gópínáth teste között. A kettő egy és ugyanaz. Ezért ha Gópínáth testére kened a szantálfapépet, akkor Engem is bekensz, s ez lehűti majd a testemet.” „Ne tétovázz, hanem cselekedj a parancsom szerint! Higgy Bennem, s csak tedd, amit tenned kell!”

Itt az intenzitásnak egy nagyon magas fokát láthatjuk. Gondolhatnánk, hogy ez valami filozófia, hogy Krisna egy, de sokféle múrti formájában terjeszti ki magát, s ezért az egyiknek felajánlott szolgálat, az tulajdonképpen mindegyikhez eljut. De vajon mi történik a lelki gyakorlók szintjén, mi történik az emberi viszonyokban? Megvalósul-e az ilyen fokú intenzitás, a végső harmónia, a végső isteni egység az emberek között? Mint amiről beszéltünk, hogy az asszony a férjének a jobbik fele, de vajon megtörténik-e az, hogy én eszem, és te laksz jól; vagy ha én elérek valamit, az a te sikered is egyben; vagy ha én boldog vagyok az a te örömöd; és ha én rád gondolok, akkor te azonnal válaszolsz? Ez vajon megvalósul? Én ezt nevezem intenzitásnak. És ez lehetséges! A múltkor ugyan megegyeztünk abban, hogy egy bhakta törekedjen a lehetetlenre, de akkor vajon ne is foglalkozzunk ezzel, hiszen most meg azt mondjuk, hogy lehetséges?

Kedveseim, csak szeretném felhívni a figyelmeteket arra, hogy ne gondoljátok azt, hogy ha valamit is elértetek a lelki életben, hogy ez már a törekvéseiteknek a vége lenne! Tegyétek meg a következő lépéseket is, amelyek e felé az intenzitás felé vezetnek, hogy az én boldogságom, az a te örömöd is egyben; az én sikerem az a tiéd is, és ebben természetesen az is benne van, hogy az én kudarcom az a te kudarcod, és hogy a te kudarcod az az én kudarcom is. Itt egy nagyon szoros összeköttetés van, mindenen osztozunk, amink csak van, ez az igazi közösség, ez az igazi közösségvállalás.

„Ezt az utasítást adta Gópál, majd eltűnt, Mádhavéndra Purí pedig felébredt. Azonnal hívatta Gópínáth szolgáit, akik mind elé járultak. Mádhavéndra Purí így szólt: „Kenjétek be Gópínáth testét ezzel a kámforral és szantálfával, amit a vrndávani Gópálnak hoztam! Tegyétek ezt rendszeresen, mindennap!” „Ha a szantálfapépet Gópínáth testére kenitek, Gópál lehűl. Végtére is az Istenség Legfelsőbb Személyisége teljesen független, s az ő utasítása mindennél hatalmasabb.” Gópínáth szolgái nagy elégedettséggel hallották, hogy nyáron az összes szantálpépet arra használhatják, hogy bedörzsöljék vele Gópínáth testét. Mádhavéndra Purí így szólt: „Ez a két segéd rendszeresen fogja őrölni a szantálfát, s ti is hívjatok még két embert segítségül, én majd fizetem a bérüket.” Így aztán Gópínáthdzsí mindennap kapott őrölt szantálfából készült pépet, és szolgáit ez nagyon boldoggá tette. A szantálpépet Gópínáth testére kenték, míg csak az egész készlet el nem fogyott. Mádhavéndra Purí mindvégig ott maradt. Nyár végén Mádhavéndra Purí visszatért Dzsagannáth Puríba, és nagy örömmel az egész csáturmászját ott töltötte.   

Készítettetek már ilyen szantálpasztát valaha? Ó, ez egy nagyon szép szolgálat, melyet a murtiknál is szoktak alkalmazni. Vesznek egy kis kőlapot, amin egy szantál rudacskát elkezdenek összeőrölni vízzel, majd lassacskán ebből lesz egy finom paszta, melybe virágfejet mártanak és ezt szokták a tekintélyes vendégek homlokához érinteni. Ez egy nagyon szép gesztus!

(folytatása következik)   

1. Csaitanja-csaritámrta, Madhja 4.157-161
2. Csaitanja-csaritámrta, Madhja 4.162-169

(Szvámí Tírtha, 2018.08.17-ei ludastói tanításából)

(az előző pénteki tanításából)

„Mádhavéndra Purí el akarta hagyni Dzsagannáth Purít, mert az emberek nagy bhaktaként tisztelték. Ez azonban azzal a veszéllyel járt, hogy nem tud szantálfát gyűjteni a Gópál múrti számára. Srí Mádhavéndra Purí az Úr Dzsagannáth valamennyi szolgájának és minden ott élő nagy bhaktának elmesélte Srí Gópál megjelenésének történetét. Amikor a Dzsagannáth Puríban élő bhakták meghallották, hogy a Gópál múrti szantálfát szeretne, mindannyian nagy örömmel próbáltak szantálfát szerezni. Akik ismeretségben álltak a kormányhivatalnokokkal, találkoztak velük, s kámfort és szantálfát kértek tőlük, amit aztán magukkal vittek.”[1]
Létezik egy mondás vaisnava körökben: „Nem az számít, hogy mit tudtok, hanem az, hogy kit ismertek!” A bhaktáknak is megvoltak az összeköttetéseik, és rögtön tudtak kámfort és szantálfát szerezni. Tehát ez már akkor is így volt, hiszen emlékszünk a régi időkre, a kommunizmusra, amikor igencsak ostoba emberek is felelős beosztásba kerültek, akár képesítés nélkül is. S ebben reménykedem én is! Legyen bármilyen tökkelütött is az ember, ha megvannak a magasabb szférákban az összeköttetései, mint ahogy nekem is van egy, remélhetőleg teljesülnek a vágyai.
„Egy bráhmanát és egy szolgát adtak Mádhavéndra Purí mellé, hogy vigyék a szantálfát. A szükséges útiköltséggel is ellátták. A kormányhivatalnokoktól megkapta a nélkülözhetetlen felmentő iratokat, hogy az adószedők szabad utat engedjenek neki. A papírokat a kezébe adták. Így indult útnak Mádhavéndra Purí szantálfával megrakodva vissza Vrndávan felé, s néhány nap múlva újra Rémuná falvába, a Gópínáth templomba érkezett. Amint Gópínáth templomába ért, számtalanszor tiszteletteljes hódolatát ajánlotta az Úr lótuszlábánál, Gópínáthnál. A szeretet eksztázisába merülve, véget nem érően énekelni és táncolni kezdett. Amikor Gópínáth papja viszontlátta Mádhavéndra Purít, a legnagyobb tiszteletben részesítette, és megvendégelte a tejberizs praszáddal.”[2]
Ez a templom a mai napig erről a tejberizsről híres. S azt mondják, hogy az első alkalommal mindenkit szívesen látnak egy kis tál édesrizsre, de másodjára már nem. Felmerül a kérdés, hogy miért nem? Másodszorra csak akkor kaphat az ember, ha hoz magával valakit, aki még nem evett ebből a praszádból.
Ez egy remek üzleti fogás. Tehát, legközelebb, ha jön valaki, akkor első alkalommal ingyen vehet részt a leckén, de ha másodszor is szeretne jönni, akkor….. alkalmazzuk ugyanezt az elvet? Ezért mondom, hogy most még csak a kezdet kezdetén vagyunk. S nem a kali-juga történetének, hanem a misszió történetének is. Ma még csak kevesen vagytok, de holnap már sokan lesztek!

(folytatása következik) 

1. Csaitanja-csaritámrta, Madhja-lílá, 4.148-151.
2. Csaitanja-csaritámrta, Madhja-lílá, 4.152-156.

(Szvámí Tírtha, 2018.08.17-ei ludastói tanításából)

Az eredeti célunk az volt, hogy megtanulgassuk, hogyan kell jó bhaktának lenni. Ugye emlékeztek arra, hogy Mádhavéndra Purí elfogyasztotta a Gópínáthtól kapott édesrizst, majd összetörte a félig kiégetett agyagedényt, amiben kapta, a darabjait pedig belekötötte a dhótijába. Aztán  minden nap megevett belőle egy kis darabot és ugyanolyan extatikus érzések töltötték el.

„Ahogy Mádhavéndra Purí eltörte az edényt, s darabjait a ruhájába kötötte, gondolkodni kezdett: „Az Úr adott nekem egy tál tejberizst. Ha az emberek ezt meghallják holnap reggel, nyomban hatalmas tömeg gyűlik majd össze.” E gondolatokkal ott helyben hódolatát ajánlotta Gópínáthnak, s hajnalhasadtával elhagyta Rémunát.[1] Tehát elmenekült a hírnév, és a dicsőség elől.

„Ment, mendegélt Mádhavéndra Purí, míg végül megérkezett Dzsagannáth Puríba, amelyet Nílácsalának is neveznek. Ott aztán megpillantotta az Úr Dzsagannáthot, s elhatalmasodott rajta a szeretet eksztázisa. Az istenszeretet eksztázisába merülve hol felállt, hol pedig a földre roskadt. Néha nevetett, táncolt és énekelt, s a Dzsagannáth múrti láttán transzcendentális boldogságot érzett.”[2]

Néha elejtette a telefonját…, (Manóharinak, aki épp tolmácsolt, kiesett a kezéből a telefonja)… Látjátok, ha Krsnadász Kavirádzs gószvámí máma írná a Csaitanja Csartámrtát, akkor valószínűleg más példákat hozna, „A nagy extázistól kicsúszott a kezéből a telefonja…”. De az eksztatikus érzés azért ugyanaz.

„Az istenszeretet eksztázisába merülve hol felállt, hol pedig a földre roskadt. Néha nevetett, táncolt és énekelt, s a Dzsagannáth múrti láttán transzcendentális boldogságot érzett. Amikor Dzsagannáth Puríba érkezett, az emberek már hallottak transzcendentális híréről. Tömegestül jöttek hát hozzá, s odaadóan minden tiszteletet megadtak neki. Még ha valaki nem is vágyik hírnévre, nem kerülheti el, ha a sors úgy rendeli, hogy híres legyen. S a transzcendentális hírnév az egész világot bejárja. A hírnévtől [a pratisthától] való félelmében Mádhavéndra Purí elmenekült Rémunából. Ám az istenszeretet miatti hírnév oly magasztos, hogy a bhaktával tart, mintha követné őt.”[3]

Ennek nagyon szép példáját tapasztalhattam meg magam is, amikor Gurudév elvitt a világ másik végére, ahol a hittestvérei egy nagyon szép közösségben éltek. Ilyenkor azt gondolhatja az ember, hogy egy másik világba keveredik, ahol senki nem tud rólad semmit. De aztán beszélgetni kezdtem a bhaktákkal, akik név szerint felsorolták a nandafalvi bhaktákat. „Igen, hallottunk már erről, meg arról a bhaktáról, akiknek ez meg ez a szolgálata…” Abban az időben pedig még csak egyetlen hírforrás volt, méghozzá maga Gurudév. Tehát így ismerhették az összes nandafalvi bhaktát, akiket ők a legmegvalósítottabb bhaktákként ismertek. Akkor megértettem, hogy ez volt az ő napi kenyere, a bhaktái dicsőítése. Így a gyakorlatban láthattam, hogy  milyen is az ő lelki szeretete, ragaszkodása a tanítványai iránt.

(folytatása következik)

1. Csaitanja-csaritámrta, Madhja-lílá, 4.141-142.
2. Csaitanja-csaritámrta, Madhja-lílá, 4.143-144.
3. Csaitanja-csaritámrta, Madhja-lílá,145-147.

(Szvámí Tírtha, 2018.08.15-ei ludastói tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Meg kell keresnünk, hogy vajon mi ad értelmet az életünknek. Mi az ami legitimálja a létezésünket? Gondolkodtatok m

ár ezen? Mondjatok néhány példát, hogy mit szoktak válaszolni erre az emberek, hogy mi a célja az életüknek?

Válasz: Család, gyerekek.

Rámvidzsáj: Param-dharma, az ember legfőbb hivatása.

Szvámí Tírtha: Sokszor az emberek a céljaiknak élnek. ‘Van célom, tehát élek. Van egy munkám, van egy hivatásom, hát annak élek.’ De  amikor megszűnik az adott munkahely, azzal megszűnik a létének az értelme, és majdhogynem félig belehal az ember. Nem elegendő, ha az ilyen korlátozott legitimációjú életünk van. Vagy például, az emberek azt mondják, hogy ‘Nálam az igazság, tehát van értelme az életemnek. Vagy ‘Én eddig még mindenkit legyőztem a vitában, tehát van értelme az életemnek.’ Vagy pedig közbeszólnak az ember ideáljai: ‘Ó, szeretem ezt az embert! Ő az én életem értelme.’ És mi történik akkor, ha ez az illető kikerül az életünkből? Vagy, ha nem titeket szeret viszont, hanem másvalakit? Akkor értelmetlenné válik az életetek? Azok az emberek, akik talán egy kicsit finomabbak, azt mondják, hogy: „Én az inspirációért élek.” Régebben én ezt nem nagyon értettem, de mára lassan belátom, hogy igen, ez egy fontos tényező. Mások, akik talán még csiszoltabbak, azt mondják, hogy: „Én nem azért élek, hogy a másik embert szeressem, hanem a szeretetért, a szeretet kedvéért élek.” Na, ez már egy nagyon magas dolog!

De érzitek ennek a problémának a súlyát, hogy vajon mi legitimálja a ti életeteket? Ez egy rendkívül fontos kérdés! És hányszor próbáljuk meg igazolni önmagunkat, bizonyítani azt, hogy a létezésünknek van értelme. Nem? Azt mondod, hogy: „Ezt és ezt elértem, megszereztem, ez vagyok én!”. Külső objektumokban próbálod megmagyarázni önmagad. Nagyon ügyelnünk kell arra, hogy ne valami korlátozott dologban próbáljuk meglelni az életünk értelmét, mert amint az a dolog elvész, elveszik a ti életetek értelme is. Tehát, ha korlátozott dolgokhoz kötjük az életünk értelmét, akkor az korlátozott élet lesz.

Ezért azt kell kutatnunk, hogy mi a forrás, s honnan ered a mi életünk. Mert ha a semmiből jövünk, akkor a semmibe is tartunk, és akkor a semmi fogja legitimálni az életünket, magyarán az egy semmis élet lesz. Ez nekem nem túl kielégítő. Ezért azt mondhatjuk, hogy ha megtagadjuk Isten létezését, akkor azzal önmagunk létezését is megtagadjuk.

Az életünk értelmét, legitimációját a létezésünk adja. S lássátok a különbséget az élet és a létezés között, az élet a megnyilvánulás, a legitimáció pedig a princípium. Egy magasabb tudatsíkon már nem kell bizonyítani magadat, és nem kell külső bizonyságokat találnod a saját léted legitimációjához. Mivel végső soron az isteni eredet a legitimáló ereje az életünknek, a létezésünknek. A testen rajta van a mulandóság pecsétje, de a lelken az örök élet, és az örök hivatás pecsétje van rajta.

Egy idő után az ember már nem akarja igazolni magát. Alapvetően úgy hiszem, hogy az összes konfliktus, viszály, versengés, az pontosan ebből fakad, hogy nem elég erős, nincs belső legitimáció, és ezért igazolni akarod magadat, le akarod gyűrni a másikat, te akarsz győzni. De mit látunk a szentjeink példáján? Amikor például az a főpúdzsárí találkozik Mádhavéndra Puríval, akkor ennek a nincstelen koldusnak azonnal hajlandó a hódolatát ajánlani.

Volt egy hasonló történet Magyarországon, tehát megintcsak nem a legendás időkről beszélünk, amikor két bhakta összekülönbözött. S mi történt délután? Praszád után versenyezni kezdtek. Kétségtelen, hogy a reggeli összeszólalkozás az egyfajta anyagi szempontú történés volt, de a praszád következményeként, délután milyen versengés alakult ki közöttük? Az egyik odalépett a másikhoz és azt mondta, hogy: „Prabhudzsí, szeretnék elnézést kérni, nem volt helyes a viselkedésem. Tévedtem.” Mire a másik: „Nem, nem, nem! Én kérek elnézést, nagyon nyersen reagáltam.” És elkezdtek versenyezni, hogy ki tud teljesebb dandavatot ajánlani a másiknak. Mondták a bhakták, hogy távolról csak azt látták, hogy egyfolytában leborulnak egymás előtt, és ebben versengenek, hogy ki tud jobban odaborulni a másik lótuszlábához. Látjátok ez az egyetlen verseny engedélyezett a bhakti jógában, hogy hogyan tudsz még teljesebb dandavatot ajánlani a hittestvéred lótuszlábánál.

Tehát mi fog értelmet adni az életünknek? Hogyha az okhatározói választ keressük, hogy „Miért élünk?” akkor a válasz az, hogy az örök forrás kedvéért. Ha a célhatározói választ keressük, hogy „Mi végett élünk?” akkor a válasz: a tökéletesség eléréséért, és Isten öröméért. És hogyha a módhatározói kérdésre próbálunk válaszolni, hogy „Hogyan kell jól élni?” akkor a válasz az, mint egy bhakta, szolgáld a saját jól fölfogott lelki érdekedet, válj hasznossá mások számára, és élj Isten dicsőségére. Tehát ok, mód és célhatározói módon próbáljuk meghatározni az életet.

De egy következő kérdés is felmerült, és elnézéseteket szeretném kérni, hogy ennyire igénybe veszem az időtöket… „Vajon mi az én életem értelme?” Jó, néha én is kapok édesrizst, de alapvetően egy koldus volnék. Mi egy koldus életének az értelme? S azt mondhatom, hogy fizikai szempontból én elvesztettem a mesterem, nincs itt velem, tehát elvesztettem az életem értelmét. De valakiért mégiscsak kell élni, és ez nagyjából Ti vagytok nekem! És szerencsésnek érzem magam, hogy Krisna küldött megmentőket a számomra. És ha lehetőséget adtok nekem, hogy szolgálhassalak benneteket, akkor úgy érzem, ennek az életnek, ennek a létezésnek is van értelme.

Néha érnek bennünket veszteségek. Lehet, hogy elvesztünk egy csatát, de a háborút semmiképp! Remélem ez nem az életünk értelmének a kívülre helyezése. De, hát mégiscsak szívből azt tanácsolom, azt javaslom mindenkinek, hogy próbálja nagyon határozott módon meglelni az életének ezt a fajta legitimációját, ami értelmessé teszi az ő életét. Öleljétek magatokhoz az eszményeiteket. Akkor már semmi sem tud frusztrálni, megakadályozni, semmi sem tud eltántorítani benneteket.

Rámvidzsáj: Gurudév, amiről beszéltél az olyan, mint egy másik világra nyíló ablak…

(Szvámí Tírtha, 2018.08.15-ei ludastói tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Azt mondhatjuk, hogy Isten szeretete nem újdonság a számunkra. Ez eredendően minden léleknek az ősi, eredeti és örök hivatása, feladata. Ez ad célt, értelmet az életünknek, és ez az, ami magyarázza a létezésünk értelmét. Így azt mondhatjuk, hogy az isteni valóság, az isteni szeretet, a kapcsolat, ami az embert az Istenhez fűzi, a végső szó, a legmagasabb elv, mindenféle lelki törekvésben. Ezért nem kell semmi újat megtanulnunk, csak fel kell elevenítenünk ezt az eredendően meglévő, örök igazságot.

Ekkor felmerül a kérdés, hogy miként csináljuk ezt? Nemrégiben beszélgettem egy ifjú hölggyel, és azt mondta: „Ó, ennek a szvámídzsínak a leckéit annyira szeretem hallgatni! Egy igazi elismert tanítómester, és rendkívül jók a tanításai. A múltkor például azt tanította, hogy „Nincs szükség tanítóra. Hát ő egy igazi guru. Azt tanítja, hogy minden tudás eleve ott van benned, úgyhogy arra tanít bennünket, hogy nincs szükségünk tanítóra.” Guruként azt tanítja, hogy nincs szükség gurura. És annyira szeretem hallgatni a tanítását!” Várjunk csak! Hogy van ez? Észnél vagy te? Mit hallgatsz? Azt hallgatod egy gurudzsitól, hogy ‘Én egy tanító vagyok, és azt mondom neked, hogy nincs szükséged tanítóra.’ Hogy van ez? Összerakod te ezt a képet? Az emberek tényleg csodálatosak! Nagy a Jóistennek a teremtő képessége, hogy ilyen élénk fantáziát tud teremteni valakinek!

De a viccet félretéve, ezért csak azt mondhatjuk, hogy rendkívüli hálával adózunk hogyha egy jó tanítást egy jó forrásból hallgathatunk. Akkor ennek a szent hármasságnak már a kétharmada megvan. A fennmaradó egyharmada pedig mi volna? Az nem más, mint a jó föld, a jó mező, és a jó hallgató. Tehát jó tanítás, jó forrásból, és jó befogadókészség. Ez nagyon nagy biztonságot ad. Ilyenné kell válnotok! Tehát, ha megvan ez a szentháromság, akkor az egy nagyon stabil alapot biztosít a reális lelki növekedéshez.

Tehát ez a fő púdzsárí, ez a fő templomszolga, azonnal a hódolatát ajánlotta Mádhavéndra Purínak, ennek az egyszerű aszkétának. Márpedig főpúdzsárínak lenni az egy nagyon tekintélyes pozíció. A múrtik szolgálata ez a nagyon misztikus, személyes kapcsolat, általában nehezen érthető az embereknek. De mondjuk, aki pravoszláv háttérből érkezik, annak egy kicsi előnye van, hiszen ott az ikonoknak a kultusza nagyon-nagyon fontos és eleven része a hitnek. De olyanról is hallottam, hogy Szűz Máriának a szobrát, mint egy vándor múrtiként imádták. Egyik hónapban az egyik család, másik hónapban egy másik család szolgálta a múrtit. És amikor ott vannak a templomban, az a gyerek, aki legszorosabban átöleli a múrtit az viheti haza.

Miért is említem ezt. Mivel ez olyan, hogy elméletileg lehet erről beszélni, vagy valami fogalmat alkotni, de igazából megérteni akkor fogjuk, hogyha kipróbáljuk. Akkor rögtön egy szolgálatkész viszony, egy egymásra való figyelés fog megnyilvánulni Krisna és a híve között. Egy bhakta általában derűs, hadd ne mondjam mosolyog, de néha sírásra görbül a szája, de Girirádzs mindig mosolyog, az Ő tudatállapota az fix, az nem változik. Ezért, ha Őt szolgáljátok, akkor a ti tudatállapotok is fixálódik.

„Hódolatát ajánlotta Madhavendra Purinak, s visszatért a templomba. Mádhavéndra Purí ekkor nagy eksztázisban megette a tejberizst, amit Kṛisnától kapott. Azután elmosta az edényt, és darabokra törte. A cserépdaraboka mind a felsőruhájába kötötte, s gondosan megőrizte őket. Minden áldott nap elfogyasztott egy darabot ebből az agyagedényből, s miután megette, nyomban eksztázis kerítette hatalmába. Milyen csodálatos történetek ezek!”

Itt tehát megállunk, hiszen újra egy csodálatos fejezetét olvastuk végig ennek a történetnek. Általában azt a tanítást kapjuk, hogy az embernek kell az Istent szolgálnia. Viszont ebben a történetben azt látjuk, hogy az Isten szolgálja szeretett hívét. Általában lelki gyakorlatainkban Istent kutatjuk, de itt egy olyan lelki gyakolatot látunk, ahol Isten kutatja a hívét. Ki is volt az, igen Diogenész, aki nappal lámpással a kezében sétált a piactéren, és azt mondta, hogy „Embereket keresek”. Egyszer mi keresünk, máskor pedig a Feljebbvaló keres. Az nagyon szép dolog, hogy az ember lelki törekvéseiben, vallásos életében kutatja Istent, és általában ehhez vagyunk szokva, hogy az ember keresi Istent. De milyen csodálatos az, amikor Isten keresi az embert, amikor a Legfelsőbb keresi a híveit. Ahogyan ugye Diogenész keres, úgy az ember is keres, és ez nagyon szép. De összehasonlíthatatlanul szebb az, amikor Krisna keresi a híveit?! Azt hiszem, ha ti volnátok Isten, akkor ti örömest keresnétek egy ilyen hívet magatoknak, mint Mádhavéndra Purí.

Megvan bennetek ez a kutatás? Néhány éve Jasódá küldött egy levelet, amiben írt erről a kutatásról, ahogy Krisna kutatja Rádháránít, illetve volt ennek egy második fejezete is, ahogy Rádhiká kutatja Krisnát. És egy elejtett kendőből, szárí darabból, lábnyomból tudják, hogy na ez a helyes irány. Nekünk is szükségünk van ilyen jelekre, amikből felismerhetjük, hogy mi a helyes irány a számunkra.

(folytatása következik)

1. Csaitanja-csaritámrta, Madhja-lílá 4.138-140.

(Szvámí Tírtha, 2018.08.15-ei ludastói tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

„Napi kötelességei befejeztével a pap nyugovóra tért. Álmában látta a Gópínáth múrtit, amint jön, hogy beszéljen vele. A múrti így szólt hozzá: “Óh, pap, kérlek, kelj fel, és nyisd ki a templom ajtaját! Eldugtam egy tál tejberizst Mádhavéndra Purínak, a szannjászínak. Itt lapul közvetlenül a palástom mögött. Cselhez folyamodtam, ezért nem vehetted észre! Egy Mádhavéndra Purí nevű szannjászí üldögél a kihalt piactéren. Kérlek, vidd ezt a tál tejberizst, ami itt van Mögöttem, és add oda neki!” Álmából felébredvén a pap nyomban felkelt, s úgy gondolta, megfürdik, mielőtt belép a múrti szobájába. Azután kinyitotta a templomajtót. A múrti utasítását követve aztán megtalálta a tál tejberizst Gópínáth palástja mögött. Magához vette, feltörölte a helyét, majd elhagyta a templomot. Bezárta a templomajtót, s a tál tejberizzsel a faluba ment. Minden árus pultjánál Mádhavéndra Purít hívta. A tálat a kezében tartva a pap így kiáltott: „Jöjjön ide az az ember, akinek a neve Mádhavéndra Purí, s fogja ezt az edényt! Gópínáth neked lopta ezt a tál tejberizst!” „A Mádhavéndra Purí nevű szannjászí jöjjön ide! — folytatta a pap. — Vigye ezt a tál tejberizst, s élvezze nagy boldogsággal a praszádamot! A legszerencsésebb ember vagy a három világban!”[1]

Ezek a versek tisztán megmagyarázzák, hogy mi a különbség az abszolút és a relatív igazság között. Az Úr Gópináth itt nyíltan megvallja magáról, hogy ő tolvaj. Elcsent egy tál tejberizst és ezt nem is tartotta titokban, mert ha Ő lop, akkor az nagyon nagy transzcendentális boldogságot okoz mindenkinek. Az anyagi világban a lopás bűn, de a lelki világban lelki gyönyörűség származik abból, ha az Úr lop.
Nos, hát akkor mit csináljunk? Kövessük ezt a példát, vagy ne kövessük? Váljunk mi is tolvajjá? Lopjunk mi is édes rizst? Ugye, két nappal ezelőtt édesrizst ettünk. Annyira finom volt, hogy azon gondolkodtam, mindenféleképpen lopok még egy tányérral. De szerencsére a bhakták leállították ezt a bűnözői vágyamat, és hoztak még nekem.
Néhány dolgot el lehet lopni. Például az ember a saját figyelmét ellophatja az illúziótól, és bizony más emberek szívét, figyelmét is el lehet lopni, de ne saját magadnak, hanem legyen az egy szeretetteljes felajánlás. Ez a prédikálás, hogy valakinek a figyelmét az anyagi világról a lelki értékek fontossága felé tereljük.
Így hát a pap megfogadta az álmában kapott tanácsot, gyorsan magához vette az édesrizst és szaladt a piactérre, hogy meglelje ezt a Mádhavéndra Purít.
„Amikor Mádhavéndra Purí meghallotta, hogy hívják, előlépett, s megmondta, kicsoda. A pap odaadta neki a tál tejberizst, és a földre vetve magát, a hódolatát ajánlotta. Amikor a pap töviről hegyire elmesélte neki a tál tejberizs történetét, Srí Mádhavéndra Purít azon nyomban eltöltötte a Krisna iránti eksztatikus szeretet. A pap látta, hogy Mádhavéndra Purín az eksztatikus szeretet jelei mutatkoznak meg, s nagyon elcsodálkozott. Megértette, miért volt Krisna olyan hálás Mádhavéndra Purínak, és úgy vélte, az Úr helyesen cselekedett.”[2]

Esetleg néha mi magunk is jutunk ilyen felismerésre? ‘Már megint Krisnának volt igaza? Egy bhakta tökéletesen az irányítása alá tudja vonni Krisnát. A Bhágavatam ezt  így magyarázza: soha senki nem képes legyőzni az Urat, de egy bhakta az odaadó szolgálatán keresztül képes diadalmaskodni felette. A Brahma-szanhitában ezt olvashatjuk: ‘védésu durlabham adurlabham átma-bhaktau.’[3] Csak a védikus irodalom olvasásával az ember nem értheti meg Krisnát, noha minden védikus írásnak az Ő megértése a célja, ha valaki nem szereti Krisnát, nem értheti meg Őt. Ezért a védikus irodalom olvasása mellett a múrti imádata, odaadó szolgálata segít, ezek ketten együttesen erősítik majd a bhakta lelki fölismeréseit az odaadó szolgálatot illetően. Az Isten iránti szeretet mindenki szívében ott szunnyad, s ha egyszerűen csak követjük az odaadó szolgálat meghatározott folyamatát, ez a szeretet felébred a szívünkben.

1. Csaitanja-csaritámrta, Madhja 4.126-4.134.
2. Csaitanja-csaritámrta, Madhja 4.126-4.134
3. Brahma Szanhitá 5.33

(Szvámí Tírtha, 2018.08.15-ei ludastói tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

„Mádhavéndra Purí kerülte a koldulást. A legkevésbé sem ragaszkodott az anyagi dolgokhoz, s teljes mértékben közömbös volt irántuk. Ha valaki kérés nélkül étellel kínálta, akkor evett, máskülönben koplalt. Egy olyan paramahansza, mint Mádhavéndra Purí, mindig elégedett az Úr szerető szolgálatában, s anyagi éhség és szomjúság nem akadályozhatja tetteit. Amikor szerette volna megkóstolni a múrti számára készült tejberizst, úgy gondolta, sértést követett el azzal, hogy megkívánta, amit éppen a múrtinak ajánlottak fel. Mádhavéndra Purí elhagyta a templomot. Leült a falu kihalt piacterén, s amint ott üldögélt, mantrázni kezdett. Eközben a templom papja lefektette a múrtit pihenni.”[1]
A magyarázatban ezt olvashatjuk: „A múrtinak felajánlandó ételt tanácsos letakarni, amikor a konyhából a múrtihoz viszik, s így mások nem láthatják. Azok, akik nincsenek hozzászokva az odaadás magas szintű szabályozó elveinek követéséhez, megkívánhatják az ételt, és ez sértés. Éppen ezért el kell kerülnünk, hogy bárkinek is lehetősége nyíljon akár csak megpillantani is. Amikor azonban a múrti elé teszik, fedetlennek kell lennie. Mádhavéndra Purí a múrti előtt látta a lefedetlen ételt, s arra vágyott, hogy megkóstolhasson belőle egy kicsit, hogy hasonló tejberizst készíthessen Gópáljának is. Olyan szigorú volt azonban, hogy ezt sértésnek tekintette, ezért elhagyta a templomot, anélkül, hogy bárkihez is szólt volna. A paramahanszát ezért vidzsita-sad-gunának nevezik. Le kell győznie a hat anyagi tulajdonságot – a kámát, a kródhát, a lóbhát, a móhát, a matszarját és a ksudhá-trsnát (a kéjt, a dühöt, a kapzsiságot, az illúziót, az irigységet, valamint az éhséget és a szomjúságot).”
Gondolhatnánk azt, hogy persze a múrti-imádat szabályai evidensek, hiszen mindenki tudja, hogy az ételt letakarjuk, amikor a múrtiknak visszük, hogy ne kívánják meg. Egyszer volt egy újdonsült érdeklődő az egyik templomban, aki  látta, hogy milyen hatalmas tálat készítenek össze csupa finomságokkal, és viszik be a templomszobába. Majd megkérdezte: „Ez kinek lesz?” Erre a bhakta, aki vitte a tálat azt mondta, hogy: „Nem, ez nem neked lesz, hanem a múrtiknak.” Mire a barátunk megkérdezte: „Mikor lesz belőlem múrti?” Ilyen az emberi természet, ilyenek vagyunk, azt szeretnénk, hogy minden jóban részesüljünk. Látunk egy valaki számára gazdagon megrakott  tálat: „Ó! Én is az a személy akarok lenni.” Úgy hiszem ez nagyon őszinte és nagyon egyszerű.
Azok, akik képesek fegyelmezni e hatféle anyagi késztetést – káma, kródha, stb. – azok a paramahanszák. Tehát legyetek óvatosak, ha ilyen titulusokra vadásztok. Mielőtt paramahanszának nevezitek saját magatokat, ügyeljetek arra, hogy először győzzétek is le ezt a hatféle késztetést. Például nehéz úgy bemutatkoznotok, hogy: „Laksmí déví vagyok”. Hogyan is mondhatnátok azt, hogy „Én a szerencse istennője vagyok, a maga teljességében, isteni valójában”? Egyszerűbb, ha azt mondjátok, hogy: „Én Laksmí déví dászí, Laksmí déví szolgája vagyok” – ez sokkal inkább igaz. Vagy pedig, ha azt mondjátok, hogy: „Én Krisna Prabhu vagyok, ami azt jelenti, hogy én vagyok az Úr Krisna.” Ki fogja ezt elhinni rólatok? Sokkal jobb, ha azt mondjátok, hogy: „Én vagyok Krisna dász, Krisna szolgája.”
Gurudév nagyon érzékeny volt ebben a kérdésben. Néha amikor az ember visszatekint a múltjára, akkor könnyen kicsúszik a nyelvén az a szó, hogy: „Amióta bhakta lettem…” Na ezt nem tolerálta Gurudév: „Szóval te azt állítod magadról, hogy bhakta lettél!?” Tehát nagyon nem viselte ezeket a mondatokat. Mert ez nemcsak szóhasználat, hanem mentalitás kérdése is! Ezért mondhatjuk azt, hogy egy nagyon jó iskolát, egy nagyon jó tanítást képviselt. Egy igazán jó képzést biztosított a növendékei számára.
Krisna-prijá: Azt mondtad, hogy a paramahansza fegyelmezni e hatféle ellenséget. S én azon gondolkoztam, hogy ez azt jelenti, hogy többé már nem léteznek ezek benne?
Szvámí Tírtha: A hansza fegyelmez, a paramahansza pedig nem tudja, hogy mit kell fegyelmeznie. Mondhatok ennek alátámasztására egy fura példát? Egyszer egy nyugati bhakta megkérdezett egy öreg indiai szádhut: „Mi a maga véleménye a homoszexualitásról?” Mire a szádhu visszakérdezett: „Mi az?” Fogalma se volt róla! Ha fogalmatok sincs arról, hogy mik ezek az ellenségek: káma, kródha, lóbha, akkor mit is kellene fegyelmezni? Látjátok a tudatos létezésnek különböző szintjei vannak!

(folytatása következik)

1. Csaitanja-csaritámrta, Madhja-lílá, 4.123-4.125.

(Szvámí Tírtha, 2018.08.14-ei ludastói tanításából)

Szvámí Tírtha: Folytatjuk olvasmányainkat a Csaitanja-csaritámrtából, de előbb idézzük fel, mi volt az előző szakasz konklúziója?

Prémalatá: ‘Az én falumban nem éhezik senki.’

Rámvidzsáj: ‘A praszád tisztelete, az egy egyetemes elv.’

Szvámí Tírtha: Talán annyit hozzá lehet még tenni, hogy általában magunkban hordozzuk a korábbi meghatározottságainkat, legyenek azok jók, előnyösek, lelkiek vagy akár hátrányosak, anyagiak. S azt hiszem abban is megegyeztünk legutóbb, hogy a nem-ragaszkodás és az elégedettség két kulcstényező a lelki élet sikeréhez. Mádhavéndra Purí tehát előbb mindent elrendezett a Gópál múrti szolgálatát illetően, majd elindult előbb Bengálba, és onnan pedig Dél-Indiába vette az útját.

„Úton Dél-India felé Srí Mádhavéndra Purí ellátogatott Rémunába, ahol Gópináth lakik, s a múrti szépsége teljesen elbűvölte. Mádhavéndra Purí énekelni és táncolni kezdett a templom folyosóján, ahonnan az emberek a múrtit szokták nézni. Azután leült, s megkérdezte egy bráhmanától, milyen ételeket ajánlanak fel a múrtinak. Abból, hogy milyen kiválóan végzik az imádatot, Mádhavéndra Purí arra következtetett, hogy csak a legjobb ételeket ajánlják fel.     Arra gondolt, hogy „Megkérdezem a paptól, milyen ételeket főznek Gópináthnak, hogy aztán a mi konyhánkban is úgy rendezhessem, hogy hasonló fogásokat ajánlhassunk fel Srí Gópálnak” – gondolta. Amikor aztán kérdezősködni kezdett, a bráhmana pap tüzetesen elmagyarázta, milyen ételeket ajánlanak fel a Gópináth múrtinak. A bráhmana pap így szólt: „Este tizenkét agyagedényben tejberizst ajánlunk fel a múrtinak. Íze olyan, akár a nektár [amrta], ezért amrta-kélinek nevezik.” „Ez a tejberizs az egész világon gópináth-ksíraként híres. Sehol máshol nem ajánlanak fel ehhez foghatót!” Miközben Mádhavéndra Purí a bráhmana pappal beszélgetett, a tejberizst a múrti elé helyezték, hogy feljánlják Neki. Amikor Mádhavéndra Purí ezt hallotta, gondolkodóba esett. „Ha kérés nélkül kaphatnék ebből a tejberizsből, akkor megkóstolhatnám, és aztán hasonló ételt főzhetnék, hogy felajánljam az én Gópálámnak!” Ekkor azonban nagyon elszégyellte magát, amiért arra vágyott, hogy megkóstolja a tejberizst, ezért azonnal az Úr Visnura gondolt. Miközben az Úr Visnun elmélkedett, véget ért a felajánlás, és elkezdődött az árati szertartás. Az árati végeztével hódolatát ajánlotta a múrtinak, s elhagyta a templomot. Senkihez sem szólt többé.”[1]

Mádhavéndra nagyon hűséges szolgája volt Gópálnak. Mivel ő  találta meg Gópált, erős kapcsolat alakult ki közöttük, így templomot építtetett Neki, gondosan elrendezte a szolgálatát, és még sokféle különböző módon imádta Őt. Tehát bármerre is ment, csak Őrá gondolt. Ha találkozott egy nagyon jó emberrel, akkor azt mondta, ‘Ó milyen kiváló ez az ember, akkor beavatjuk őt Gópál szolgálatába. Például megtudta, hogy a Malaja térség hegyeiben, milyen nagyszerű szantálfa nő, ezért abból akart vinni Gópálnak. Vagy itt most ebben a Gópináthnak szentelt templomban, Rémunában értesült arról, hogy nagyon finom az az édesrizs, amit itt ajánlanak fel, szóval ezt gondolta: ‘hadd tudjam meg milyen, hogy elkészíthessem én is az én Gópálámnak.’ Ő tehát mindent, amivel csak találkozott, Gópállal, szeretett Istenével kapcsolatban látott. Ezzel az érzéssel azonban mindannyian rendelkezünk. ‘Ó, ez egy nagyon jó autó, ilyet én is szeretnék! Vagy a szomszédotoknak van egy szép háza, de jó volna, ha nekem is ilyen szép házam lenne!’ Megvan ez az ösztön bennünk, csak egy kis koncentrációra, finomításra van még szükség, hogy ne magunknak akarjuk mindezt megszerezni.

De mi is történt itt? Mádhavéndra úgy érezte, hogy hibát követett el, hiszen igaz, hogy Gópál szolgálatának érdekében szerette volna megkóstolni ezt az édesrizst, de hát mégiscsak azelőtt, hogy teljes mértékben föl lett volna ajánlva az Úr Gópináthnak. Tehát arra, hogy mi az, ami vajon az embernek szól és mi az, ami az Istennek, erre néhány emelkedett  lélek nagy gondot fordít. Például, ugye a ghí-lámpás eredeti legfontosabb szerepe az, hogy a tűz elemet, a világosságot, a fényt felajánljuk az Úrnak. De van egy gyakorlati haszna is, hiszen régen a sötét templomokban ezzel a mécsessel világítottak, hogy „Itt van a múrti arca, itt van a lótuszlába.” – így hát ez az embereket is szolgálta. De a ghí-lámpa felajánlásának elsődleges célja, hogy Krisna örömét szolgálja. A fény és a tűz elem Őt illeti, ezért egyes templomokban két lámpást ajánlanak fel – egyet Neki, egyet pedig a mi szolgálatunkra. Ez nagyon szép – az egyik a Legfelsőbb szolgálatára, a másik pedig az emberek, a látogatók szolgálatára. De hát, akkor most mit csináljunk? Ajánljunk fel két tál ételt  egyet Neki, egyet nekünk? Valószínűleg nem ez a helyes megoldás. És ezért ugye hiába akarta Mádhavéndra, Gópál szolgálatában megkóstolni az édesrizst, mégis úgy érezte, hogy nem szép dolog elvenni, vagy azelőtt élvezni az ízét, mielőtt teljes mértékben megkapta volna az Úr.

(folytatása következik)

1.Csaitanja-csaritámrta, Madhja-lílá, 4.112-4.122.

(Szvámí Tírtha, 2018.08.14-ei ludastói tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Kérdés: Mit jelent az, amikor azt mondják, hogy miután valóban elértünk valamilyen lelki megvalósítást, akkor mindaz, amit addig tapasztaltunk más színben fog feltűnni és más értelmet nyer?

Szvámí Tírtha: Nos, ebben a kérdésben, hogy miként tudja átértékelni az ember az életét nagyon fontos mozzanat a hála. Általában ugye mindenki panaszkodik, csupa panasz az élet, hogy „Ez ezért nem jó, abból pedig ez meg ez hiányzik!” Ez egy rossz szokás, egy olyan dolog, amire kondicionálva vagyunk és ennek ellensúlyozására egy nagyon erős, nagyon hathatós módszer, a hála. Hogyha azzal kezdjük a fohászainkat, azzal kezdjük a napunkat, hogy hálát adunk mindazért, ami most van, amit ebben az életben kaptunk, akkor lassan-lassan ez a rossz szokásunk, hogy mindennel elégedetlenek vagyunk, mindenért panaszkodunk, ez átalakul. Elméletileg abban mindannyian egyetértünk, hogy boldogok lehetünk azért, hogy kaptunk egy esélyt a lelki tökéletesség elérésére. Akkor tehát az összes nyomorúság, kudarc, fájdalom, szenvedés, és természetesen siker is, ami ebben az életben ért bennünket, szükségszerű összetevője annak, hogy most itt ülünk. Tehát ezekért hálásnak kell lennünk! Hogyha máshol, más körülmények között születtetek volna, akkor nem itt ülnétek, mert akkor más pályát futottatok volna be, és az nem biztos, hogy ide vezet. Hiszen, minden jó, ha jó a vége!  Ezért érdemes kifejeznünk a háládatosságunkat.

Tehát egyszerű a módszer, amit követnünk kell, életünk minden mozzanatáért hálásnak kell lennünk, hiszen ezek vezettek ide bennünket. Hogyha egy könyörületes Istenben hiszünk, akkor Ő könyörületes lesz velünk, ha egy igazságos Istenben hiszünk, akkor Ő igazságos lesz velünk. De az már veszélyes! Az írásokban az áll, hogy ha valótlannak hiszed Istent, akkor a saját léted is valótlan. Hogyha pedig hiszed az Ő létét, akkor saját léted is nagyon magas értelmet nyer. Tehát erre nagyon kell vigyáznunk!

A háládatosság, a hálaadás egy nagyon fontos dolog, hogyha így begyakorolja az ember, akkor még a nehéz pillanatokban is, amikor összezavarodnak a dolgok, még akkor sem tudsz mást csinálni, minthogy hálát adsz, mert már annyira hozzászoktál. Éppúgy, mint Mádhavéndra Purí, hogy nem eszik, holott már volt élelme. Hogyan lehet egy rossz szokástól megszabadulni? Úgy, hogy egy jó szokást, jó gyakorlatot választotok helyette. A célok, az eszmények nagyon magasztosak, az út pedig nagyon hosszú. De ne higgyetek el mindent, mert igazán nem is olyan hosszú, hiszen  azt mondják, hogy a májától a guruig vezető út, az jóval hosszabb, mint a gurutól Krisnáig vezető út.

Karunámají: Szeretném kifejezni a hálámat és egyben megosztani egy élményünket annak kapcsán, hogy minden eseményért hálásak lehetünk az életben. Például ma reggel arra ébredtünk, hogy nincs víz, sem a csapban, sem az illemhelyiségben. Erre a legtöbb ember azt gondolja, hogy ez mekkora probléma, milyen kellemetlen dolog. Amikor szembekerülünk egy adott problémával, akkor rájövünk, hogy ez olyasvalami, amit eddig teljesen evidensnek tekintettünk, nem is törődünk vele. Milyen nagy dolog, hogy például a rendelkezésünkre áll a víz, az ivóvíz, mely a csapból folyik! És milyen nagy dolog az, hogy vannak olyan hittestvéreink, akik hajnalban azonnal felpattannak és átmennek a másik tanyára, elkezdenek intézkedni, hogy rendben legyen minden. Csak el akartam kezdeni azt, hogy minden pillanatban van lehetőségünk, arra hogy kifejezzük a hálánkat, mert ezek a dolgok segítenek bennünket abban, hogy egyáltalán rájöjjünk arra, hogy  mink van, mennyi mindent kaptunk már.

Szvámí Tírtha: Ezt egy hiteles lelki gyakorlatnak fogadjuk el. Ha tehát valami kellemetlenség ér bennünket, akkor nyugodtak maradunk, meditálni, fohászkodni kezdünk, mire egyszer csak megjelenik a Jóisten, Isvara Prabhu formájában alászáll, és azt mondja „Legyen víz!” És lőn víz.

Karunámají: Igen, és hogy a hittestvéreink képében száll alá, az is nagyon fontos!