Archives

Calendar

September 2022
M T W T F S S
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930  



Magyar issues

(Szvámí Tírtha 2017.05.08-i, Rila-hegység reggeli előadásából)

 (az előző pénteki tanítás folytatása)

  „A Kálí istennő imádatára készülődő rablók és tolvajok mind rendkívül alantas gondolkodású emberek voltak, akiket a szenvedély és tudatlanság kötőerői tartottak fogva. Elhatalmasodott rajtuk a vágy, hogy meggazdagodjanak, s ezért volt merszük ellentmondani a Védák utasításainak, olyannyira, hogy kész voltak megölni Dzsada Bharatát, egy bráhmana családban született, önmegvalósított lelket. Irigységükben a rablók Kálí istennő színe elé vitték, hogy feláldozzák. Az ilyen emberek ragaszkodnak irigy tetteikhez, s ezek a gonosztevők még attól sem riadnak vissza, hogy megöljék Dzsada Bharatát. Dzsada Bharat minden élőlény legjobb barátja volt. Nem volt az ellensége senkinek, s elmélyülten örökké az Istenség Legfelsőbb Személyiségén meditált. Egy kiváló bráhmana apától született, s így még akkor sem lett volna szabad megölni, ha történetesen ellenséges vagy rosszindulatú lett volna. Nem volt tehát semmi okuk Dzsada Bharat megölésére, és Kálí istennő ezt nem tűrhette. Azonnal megértette, hogy ezek a bűnös haramiák az Úr nagy bhaktáját akarják elpusztítani. A múrti teste ekkor hírtelen szétrobbant, s maga Kálí istennő lépett ki belőle személyesen. Teste heves, elviselhetetlen ragyogással lángolt.”[1]

Ez egy meglehetősen misztikus élmény és kizárólag felnőtteknek ajánlott olvasmány. De most már végig kell olvasnunk a történetet és akkor majd megpróbálunk egy kicsit békésebb vizekre evezni.

„A feldühödött Kálí istennő nem tűrte tovább a sértéseket. Szeme szikrázott, s kivillantotta rettentő, görbe fogait. Vörös szeme lángokat szórt, s bemutatta félelmetes vonásait. Ijesztő testet öltött fel, mintha az egész teremtés elpusztítására készülne. Heves mozdulattal leugrott az oltárról, és ugyanazzal a karddal, amivel ők akarták megölni Dzsada Bharatát, egy pillanat alatt egytől egyig lefejezte a tolvajokat és rablókat, majd inni kezdte a forró vért, ami a lefejezett gonosztevők nyakából folyt, mintha csak likőrt inna. Társaival együtt itta a mámorító italt, a boszorkányok és démonok társaságában, s a vértől megrészegülve mindannyian hangosan énekelni kezdtek és táncra perdültek. Olyan volt, mintha az univerzum megsemmisítésére készülnének, s közben a haramiák fejeivel labdáztak, egymásnak dobálva őket”. Akció-reakció. „Így nyeri el méltó büntetését az az irigy ember, aki sértést követ el egy nagy személyiség ellen.”[2] Szóval, legyetek elővigyázatosak!

Tehát, mit láthatunk itt? Egy meglehetősen szokatlan rituálét – emberáldozatot, mely valamennyi kultúrában megtalálható volt. A Biblia is említést tesz egy majdnem megtörtént emberáldozatról. Dél – Amerikában szintén létezett, ahol egy eleven, lüktető szívet ajánlottak fel a Napistennek. Karthágóban szintén hajtottak végre emberáldozatot. Tudatában voltak annak, ha nagy veszély fenyegette az államot, akkor a lelki vezetők tanácsa a következő volt: „A veszély elkerülése érdekében fel kell áldoznunk fiainkat. Száz fiút kell feláldoznunk.” Erre a város polgárai így feleltek: „A dupláját! Kétszáz fiat adunk.”

Szanátan: Még a király fiát is!

Szvámí Tírtha: Ezek nagyon komoly történések. Csak képzeljétek el magatokat, ha ilyen áldozatot kellene hoznotok. Rendkívül fájdalmas döntés, mert az élet nagyon értékes.

A Gítából megtanultuk, hogy áldozat nélkül nem működik semmi és nem lehetünk boldogok sem. De milyen legyen ez az áldozat? Feláldozhatom mások életét? Bár a fiak feláldozása is elképzelhetetlenül komoly, sokkal tanácsosabb, ha a saját életünket áldozzuk fel, szenteljük oda valaminek. A jelentéktelen, parányi és külső dolgokat könnyűszerrel felajánljuk. Egy kis virágot, némi vizet – ahogy Krisna huncutul tanácsolja a Gítában[3]. Majd ezek után emeli a tétet: „Ajánld fel mindenedet és még azon túl is, mindent, amivel még rendelkezel – csak add Nekem nyugodtan.”[4]

(folytatása következik)

[1] Bhágavata-purána 5.9.17.

[2] Bhágavata-purána 5.9.18-19.

[3] Bhagavad-gítá 9.26.

[4] Bhagavad-gítá 9.27.



(Szvámí Tírtha 2017.05.08-i, Rila-hegység reggeli előadásából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Említettük, hogy Bharat Mahárádzs előző életében, amikor még őz testben élt, az őzek között is kívülállónak számított, mivel általában más őzek nem emlékeznek előző életükre. S most ismét kívülálló lett. Azonban legbelül kiegyensúlyozott maradt. Tehát néha kissé kívülállók vagytok, de próbáljátok megőrizni a lelki békéteket. S ha bráhmanák vagytok ne engedjétek befeketedni/hogy bekoszolódjon a brahmin zsinórotokat!

„Dzsada Bharat csak a betevő falatjáért dolgozott. Mostohafivérei visszaéltek ezzel, és egy kevéske ételért cserébe a földeken dolgoztatták. Ő azonban nem értett a földműveléshez. Nem tudta hova kell a földet szórni, hol kell elsimítani vagy egyenetlenné tenni. Bátyjai rizstörmeléket, olajpogácsát, rizspelyvát, féregrágta gabonát vagy olyan rizst adtak neki, ami az edény aljára égett, Dzsada Bharat azonban örömmel elfogadott mindent, mintha nektár lenne. Egyáltalán nem neheztelt rájuk, s boldogan ette meg, amit kapott.”[1]

Egyszer hallottam egy történetet, ahol az emberek egy olyan lelki elvonulásra mentek, ami meglehetősen aszketikus volt. Egész nap nem szólalhattak meg, több mint nyolc órán át ülve kellett meditálniuk, étkezéskor pedig csak egyszer tölthették tele a tányérukat és csak annyit ehettek. Nos tehát, az egyik igen aszketikus gyakorló, ismerve, hogy csak egyszer töltheti tele a tányérját, egyből kettő tányérral érkezett. ‘Ha csak egyszer tölthetem tele a tányéromat, akkor csináljuk kettővel!’ Ilyen az emberi természet – ‘Lemondott elvonulásra megyek, hogy kielégítsem az érzékeimet’. Ahogy Beinsa Douno Mester mondta: „Az emberek általában a legnagyobb tányért és a legkisebb csákányt fogják választani.” Azt hiszem, ezt nem kell tovább magyarázni.

„Ebben az időben a rablók súdra származású vezére fiúgyermekre vágyott, s Bhadra Kálí istennőt akarta imádni úgy, hogy felajánl neki áldozatként egy félkegyelműt, akit nem tartanak különbnek egy állatnál”. Itt igencsak félelmetes fordulatot vesz a történet! „A rablóvezér elfogott egy emberállatot, hogy feláldozza, de az elmenekült, s a vezér megparancsolta követőinek, hogy induljanak a keresésére. A szélrózsa minden irányába futottak, de nem akadtak a nyomára. Ahogy a sűrű sötét éjszakában mindent bejártak, egy rizsföldre érkeztek, ahol megpillantották Angira családjának emelkedett fiát [Dzsada Bharatát], aki egy magaslaton ült, és őrizte a földet az őzek és a vaddisznók támadásától.

A rablóvezér követői és szolgái úgy találták, hogy Dzsada Bharatát tulajdonságai miatt nyugodtan emberállatnak tekinthetik, s úgy döntöttek, hogy tökéletesen alkalmas arra, hogy feláldozzák. Boldogságtól ragyogó arccal megkötözték, és Kálí istennő templomába vitték.

Ezek után a rablók az emberállatok megöléséhez kitalált rituációjuk szerint megfürdették Dzsada Bharatát, új ruhába öltöztették, állathoz illő díszekkel ékesítették fel, testét bedörzsölték illatos olajokkal, majd tilakkal, szantálpéppel és virágfüzérekkel díszítették. Bőségesen megetették, majd Kálí istennő színe elé vitték, akinek füstölőt, lámpákat, virágfüzéreket, szárított gabonát, zsenge ágakat, hajtásokat, gyümölcsöket és virágokat ajánlottak fel. Így imádták a múrtit, mielőtt megölték volna az emberállatot, s miközben dalokat és imákat énekeltek, dobokon és kürtökön játszottak, Dzsada Bharatát leültették a múrti elé.

Ekkor az egyik tolvaj, aki a főpap szerepét töltötte be, hozzákészült, hogy az emberállatnak vélt Dzsada Bharat vérét felajánlja Kálí istennőnek, hogy az megihassa likőrként. Megragadta félelmetes, borotvaéles kardját, és Bhadra Kálí mantrájával megszentelve fölemelte, hogy megölje Dzsada Bharatát.”[2]

Nagyon izgalmas, igaz?

Hozzászólás: Elég ijesztő.

Szvámí Tírtha: Igen, eléggé félelmetes. Ezért javaslom azt, hogy ne hagyjátok megfeketedni a brahmin zsinórotokat, még bajba kerülhettek.

(folytatása következik)

[1] Bhágavata-purána 5.9.11.

[2] Bhágavata-purána 5.9.12-16.



(Szvámí Tírtha 2017.05.07-i, Rila-hegység reggeli előadásából)

 (az előző pénteki tanítás folytatása)

 „Bráhmana apja mindig nagy szeretettel gondolt fiára, Dzsada Bharatára [Bharat Mahárádzsára], s mindig nagyon ragaszkodott hozzá. Dzsada Bharata nem volt alkalmas arra, hogy a grihaszta-ásramába lépjen, ezért csak a brahmacsarja-ásram végéig végezte el a tisztító folyamatokat. Noha nem akarta elfogadni apja utasításait, az mégis arra tanította, hogy hogyan legyen tiszta, hogyan mosakodjon, mert úgy gondolta, az apának tanítania kell a fiát. Dzsada Bharata ostoba módjára viselkedett apja előtt, annak ellenére, hogy apja – ahogyan kell – a védikus ismeretekre tanította. Úgy viselkedett, hogy apja megértse: fia nem alkalmas arra, hogy tanítsák, ezért jobb, ha lemond róla, hogy oktassa. Mindig az ellenkezőjét tette annak, amit mondtak neki. Ha apja azt tanította neki, hogy ürítés után mosson kezet, ő előtte tette. Ám apja a tavasz és a nyár folyamán mégis meg akarta tanítani neki a Védák utasításait. Megpróbálta megtanítani neki a Gájatri-mantrát az ómkárával és vjáhrtivel együtt, de négy hónap után törekvését még mindig nem koronázta siker. Dzsada Bharata bráhmana apja saját szívének és lelkének tekintette fiát, így aztán nagyon ragaszkodott hozzá. Úgy gondolta, megfelelő tanításban kell részesítenie, ezért egészen átadta magát az eredménytelen kísérletezésnek, s megpróbálta megtanítani neki a brahmacsarja szabályozó elveit, beleértve a védikus fogadalmak betartását, a tisztaságot, a Védák tanulmányozását, a szabályozó folyamatokat, a lelki tanítómester szolgálatát és a tűzáldozat felajánlását.  Mindent megtett, hogy tanítsa, ám minden igyekezete hiábavaló volt. Szíve mélyén azt remélte, hogy fiából művelt tudós válik, de minden törekvése kudarcot vallott. Mint mindenki, ez a bráhmana is ragaszkodott otthonához, és elfelejtette, hogy egy napon meg fog halni. A halál azonban nem volt feledékeny. Amikor elérkezett az ideje, megjelent, és magával vitte.”[1]

Ez egyrészt kicsit szomorú, másrészt némileg mulatságos történet – az apa, aki félkegyelmű fiát próbálja tanítani és a fiú, aki nem akarja elfogadni apja utasításait. A Bhágavatamban másutt megemlítik, hogy egy tanítónak, apának, királynak, gurunak vagy bármely feljebbvalónak, akkor is folytatnia kell a tanítást, a felvilágosítást, ha nincs hajlandóság azok befogadására. És azt hiszem ez a bráhmana apa eszerint cselekedett. Újra és újra próbálkozott, minden tőle telhetőt megtett. Ahogy itt olvashattuk értelmes, tanult ember volt és természetesen világossá vált számára, hogy a fia esetében nem fognak működni ezek a törekvései. Szóval néha az eszetek miatt kudarcot vallotok, de az apa az érzelmeire hallgatva tovább próbálkozott. Az ésszerűség és a képzeletetek azt mondatja veletek, hogy itt a vége a próbálkozásotoknak – elértetek a végéhez és képtelenek vagytok egy lépéssel is tovább menni. Azonban ekkor a tartalék erőforrásotoknak kell működésbe lépnie, ezek pedig a feltöltött érzelmi tartalékok, melyekkel átszelhetitek a korlátaitokat.

„Fiatalabb felesége az idősebb feleségre bízta ikergyermekeit, a fiút és a leányt, majd önként vállalva a halált férjével együtt Patilókára ment.”[2] ‘Ha neked menned kell, én is veled tartok. Nem akarok tovább itt maradni, veled megyek.’ – ezt hívják eltökéltségnek.

„Amikor apjuk meghalt, Dzsada Bharata kilenc mostohatestvére, akik Dzsada Bharatát ostoba félkegyelműnek tartották, nem folytatták apjuk törekvését, hogy mindenre megtanítsák öccsüket. Ők maguk jól ismerték a három Védát – a Rg-védát, a Száma és a Jadzsur-védát —, melyek leginkább gyümölcsöző tettekre biztatnak. A kilenc testvér egyáltalán nem rendelkezett lelki tudással az Úr odaadó szolgálatáról, így aztán nem érthették meg Dzsada Bharata rendkívül emelkedett helyzetét. A mélyre süllyedt emberek valójában nem jobbak az állatoknál. Az egyetlen különbség közöttük, hogy az állatoknak négy lábuk van, míg nekik csak kettő. Ezek a kétlábú, állatias emberek Dzsada Bharatát őrültnek, félkegyelműnek, süketnek és némának nevezték. Örökké bántották, és Dzsada Bharata úgy viselkedett előttük, mintha süket, vak vagy beszámíthatatlan lenne. Nem ellenkezett velük, és nem próbálta meggyőzni őket, hogy nem bolond. Ha akartak tőle valamit, az ő kívánságuk szerint cselekedett. Bármilyen ételt adtak neki alamizsnaként vagy fizetségül, s bármit kapott a sors elrendezéséből, mindent elfogadott és megevett, akár kevés volt, akár ízletes, akár állott, akár ízetlen. Soha nem evett semmit csupán az érzékkielégítés kedvéért, hiszen már megszabadult a testi életfelfogástól, ami arra kényszeríti az embert, hogy ízletes vagy ízetlen ételeket fogadjon el. Transzcendentális tudata teljesen elmerült az odaadó szolgálatban, ezért a testi életfelfogásból származó kettősségek nem voltak hatással rá. Teste olyan erős volt, akár egy bikáé, és végtagjai rendkívül izmosak voltak. Nem törődött a téllel vagy a nyárral, a széllel vagy az esővel, soha nem fedte be testét. A földön aludt, és sohasem dörzsölte be testét olajjal, vagy sohasem fürdött. Teste piszkos volt, így aztán elfedte lelki ragyogását és tudását, ahogyan az értékes drágakő ragyogását is elhomályosítja a szennyeződés. Csak egy piszkos ágyékkötőt viselt, valamint a szentelt zsinórját, ami már fekete volt. Az emberek látták, hogy bráhmana családban született, ezért brahma-bandhunak nevezték, és számtalan gúnynevet adtak neki.  A materialista emberek mindenhol sértegették és megvetették, ő azonban csak vándorolt tovább a világban.”[3]

 

(folytatása következik)

[1] Bhágavata-purána 5.9.4-6.

[2] Bhágavata-purána 5.9.7.

[3] Shrimad Bhagavatam 5.9.8-10



(Szvámí Tírtha 2017.05.07-i, Rila-hegység reggeli előadásából)

Ma mindenképpen tovább kell folytatnunk Bharat Mahárádzs és az őz életének alakulását, hogy kerek legyen a történet, és mivel most egy nagyon izgalmas pillanathoz érkeztünk. Ez pedig a Bhágavata-purána ötödik énekének kilencedik fejezete, mely Dzsada Bharata Isteni jellemvonását taglalja.

„Sríla Sukadéva gószvámí folytatta: Kedves királyom! Miután Bharat Mahárádzs elhagyta az őztestet, egy nagyon tiszta bráhmana-családban született meg. Volt egy bráhmana, aki Angira dinasztiájába tartozott. Rendelkezett minden szükséges brahmanikus tulajdonsággal, uralkodott az elméje és az érzékei fölött, tanulmányozta a védikus írásokat és az azt kiegészítő irodalmat. Sokat adományozott, mindig elégedett, türelmes, nagyon nyájas és bölcs volt, s mentes volt az irigységtől. Önmegvalósított lélekként szüntelen transzba merülve az Úr odaadó szolgálatát végezte. Első feleségétől kilenc fia született, valamennyien kiváló képességekkel, második feleségének pedig ikreket, egy fiút és egy leányt nemzett. A fiúgyermekről azt mondták, hogy a legkiválóbb bhakta és szent király: Bharat Mahárádzs. Így született hát meg újra, miután őztestét elhagyta.”[1]

Itt bepillantást nyerhetünk a brahmanikus tulajdonságokba: önuralom, szentírások tanulmányozása, ismeretek szerzése, adományozás, elégedettség, tolerancia, szelídség és mentesség az irigységtől. Tehát, ha szeretnétek eldönteni, hogy hova is tartoztok, itt van a lista. Itt láthatók azok a képességek, melyekre szert tehettek. Néhányan már eleve rendelkeznek bizonyos képességekkel; mások szert tehetnek ezekre és megint mások pedig képtelenek arra, hogy ilyen tulajdonságokat nyerjenek. Azonban ők az igazi jelöltek a kegy folyamatára!

S végül, miután egy más fajnak az életét élte, Bharat Mahárádzs ismét emberként született meg.

„Bharata Mahárádzs elnyerte az Úr különleges kegyét, ezért emlékezett előző életeinek eseményeire. Noha egy bráhmana testében élt, nagyon félt azoktól a rokonaitól, akik nem voltak bhakták. Mindig nagyon óvakodott a társaságuktól, mert félt, hogy újra el fog bukni. Az emberek előtt emiatt őrültnek – együgyűnek, vaknak és süketnek – tettette magát, hogy ne próbáljanak beszélni hozzá. Így kerülte el a rossz társaságot. Belül mindig az Úr lótuszlábára gondolt és dicsőségéről énekelt, ami megszabadítja az embert a gyümölcsöző tettek bilincseitől. Így menekült meg az abhakták támadásától.”[2]

Itt ismét egy szokatlan viselkedést tapasztalhatunk, igaz – bráhmin családból származott, mégis úgy viselkedett, mint egy őrült. Külsőleg bolondnak tettette magát, belül pedig igazi bhakta volt. Nos, ha magamba nézek, külsőleg igyekszem intelligensnek tűnni, de belsőleg nem vagyok bhakta. Szóval ki az ostobább – Bharat Mahárádzs vagy mi?

Gyakorlatilag mindig van némi különbség, ellentmondás a magunkról alkotott belső kép és a külsőleg tapasztalható valóság között – az eszményeitek és a valóság között. Ő mindig vissza tudott emlékezni előző életeire, mindig tudatos volt az elkövetett hibáiról, így mindig meg tudta őrizni a tudatszintjét. Hasonlóan nekünk is fejlesztenünk kell meggyőződésünknek ezt a belső magját és ennek fényében mehetünk, élhetünk, tesszük, ami kell.

A raszikus sásztrák írnak egy nagyon különleges bháváról. A bháva egy a Jóistenre irányuló nagyon kifinomult szeretetteljes érzelemvilág, melynek különböző típusai vannak. Ezek a bháva, vibháva, anubháva, vjabhicsári-bháva különféle kategóriái. Viszont, amiről leginkább szeretnék itt szólni az a sztháji-bháva, az az állandósult, folyamatosan fennálló hangulat. Tartottunk itt egy griha-szthá ceremóniát – melynek a lényege, hogy a családosok kötődjenek az otthonhoz, állapodjanak meg – ezt jelenti a szthá. Itt is ugyanerről van szó – szthá, sztháji-bháva, mely olyan, mint egy szilárdan megalapozott bháva, mely állandóan jelen van. Ha egyfajta bizonyosságra – mélyen gyökerező megértésre juttok és követitek a lelki gyakorlataitokat, akkor biztonságban vagytok, éppúgy, mint Bharat Mahárádzs.

(folytatása következik)

[1] Bhágavata-purána 5.9.1-2.

[2] Bhágavata-purána 5.9.3.

 



(Szvámí Tírtha 2017.05.07-i, Rila-hegység reggeli előadásából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

„Bharat Mahárádzs egy őztestben élt, ám mivel múlt életében hűségesen végezte az odaadó szolgálatot, megértette, hogy miért ezt a testet kapta. Elmúlt és jelenlegi életét végiggondolva szüntelenül tettein bánkódott, s így beszélt: „Mily szerencsétlen vagyok! Elbuktam az önmegvalósított lelkek útján. Elhagytam saját fiaimat, feleségemet és otthonomat, hogy fejlődhessek a lelki életben, s az erdőben egy magányos, szent helyen kerestem menedéket. Önfegyelemre és önmegvalósításra tettem szert, s örökké odaadó szolgálatot végeztem: hallottam az Istenség Legfelsőbb Személyiségéről, Vaszudéváról, mindig Rá gondoltam, énekeltem Róla, imádtam Őt és emlékeztem Rá. Törekvésem olyannyira sikerrel járt, hogy elmém mindig az odaadó szolgálatba merült. Saját ostobaságom miatt azonban ez az elme újra ragaszkodni kezdett – ez alkalommal egy őzhöz. Most egy őz testében születtem meg, s távol kerültem az odaadó szolgálat tetteitől.”[1]

Tehát anusravana hallás; manana elmélkedés; szankírtana dicsőítés; árádhana, imádat – ezek a lelki gyakorlat összetevői.

„Noha Bharat Mahárádzs egy őz testébe került, szüntelen bűnbánata miatt teljesen eltávolodott minden anyagi dologtól. Senkinek sem tárta fel titkát, ám egy napon elhagyta őz anyját a Kálanydzsara-hegyen, ahol megszületett, s visszatért Sálagráma erdejébe, Pulasztja és Pulaha ásramájához. Ebben az ásramában élt hát, s ezúttal nagyon vigyázott, nehogy áldozatul essen a rossz társulásnak. Anélkül, hogy bárkinek feltárta volna a múltját, ott élt ebben az ásramban, és csupán száraz leveleket evett. Nem volt teljesen egyedül, hiszen a Felsőlélek vele volt. Így várt a halálra az őztestben. Végül fürdőt vett a szent helyen, s elhagyta testét.”[2]

Látjátok, ez egy lelki gyakorló sikertörténete. Nézzetek szembe önmagatokkal és látni fogjátok a gyengeségeiteket, hiányosságaitokat, azonban mindig lesz lehetőségetek javítani azokon. S Bharat Mahárádzs uralkodása allatt is kivételes király volt és mivel később a lemondott életrendbe lépett, ami olyan, mintha a társadalmon kívül létezne, ezért személye még inkább példaértékű a számunkra. Általában a társadalom igyekszik jó életszínvonalat biztosítani a polgárai számára és lehetőséget arra, hogy gyakorolhassák az élet valamennyi célját purusártháját – mint például a dharma (vallásgyakorlat), artha (anyagi gyarapodás), káma (érzelem-érzéki élet). Viszont, aki lemondottan él, az már elveti ezeket – csupán a móksa, a felszabadulás a célja. Tehát ilyen szempontból ő egy kívülálló volt; majd beütött ez a kis malőr az utolsó meditációjába és máris egy őzcsapat részesévé vált. Ezzel azonban ismét kívülállóvá vált, mivel általában más őzek nem emlékeznek előző életükre, nem úgy, mint ő és ki akarta javítani ezt a botlását. Ennek ellenére sohasem volt egyedül, mert nagyon erősen, nagyon mélyen élt a szívében Paramátmá. ‘Tudom, hogy nem vagyok egyedül, Valaki van itt még velem.’

Ellenben többségetek nem kívülálló tagja a társadalomnak, így, ha találkoztok egy ilyen társadalomtól elhidegült kívülállóval – mint például egy aszkéta vagy hasonló, kérlek próbáljátok megszelídíteni egy kis időre. Adjatok neki némi csapátit és ne csak száraz faleveleket. Akkor ti is beteljesítitek a dharmátokat és ő is elégedett lesz.

Ezért méltányoljuk és támogatjuk a grhaszthákat, a családosokat – mivel valakinek meg kell termelnie a csapátira valót. Ha mindenkiből aszkéta lesz, ki fogja hozni a csapátikat? A grhasztha életmód szintén egy ásram, egy hely, egyfajta intézmény a lelki fejlődésre. Sztha a szanszkrtban annyit jelenti, hogy ‘egy helyben maradni’. Ne szaladgáljatok, legyetek megalapozottak, stabilak. Grhasztha – megalapozott a grhában, az otthonban. Mely nem egyszerűen egy épület, hanem egy otthon, nem csupán egy ház, hanem egy otthon. Az nem ugyanaz. Tehát a grhaszthák első feladata, hogy házból otthont teremtsenek, a magasabb kötelezettség pedig, hogy az otthont, templommá alakítsák.

[1] Bhágavata-purána 5.8.28-29.

[2] Bhágavata-purána 5.8.30-31.



(Szvámí Tírtha 2017.05.07-i, Rila-hegység reggeli előadásából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

„Halála idején a király látta, hogy az őz úgy ül mellette, mintha saját fia lenne, és gyászolja elvesztését. A király elméjében egyedül az őz teste járt, ezért éppen úgy, mint azok, akiknek nincs Krisna-tudatuk, elhagyta a világot, az őzet és az anyagi testét, s egy őztestet kapott. Kapott azonban egy áldást: noha elvesztette emberi testét, az őztestbe került, nem feledkezett meg előző életének eseményeiről.”[1]

Jól ismerjük a Gítá ide vonatkozó versét, hogy „Ki milyen létre gondol teste elhagyásakor, azt éri majd el kétségtelenül.”[2] Általában úgy szoktunk alkudozni: ‘Rendben, ha az utolsó pillanat fogja meghatározni a következő életemet, akkor elég, ha majd abban az utolsó pillanatban rögzítem az elmémet a Legfelsőbbre.’ De legyünk realisták, ha olyan nehéz úgy általánosságban összpontosítani a tudatunkat, akkor miért gondoljátok azt, hogy majd az utolsó pillanatban mindent tökéletesen tudtok irányítani? Ezek mindig nagyon intenzív pillanatok – a testet öltés és a testelhagyás – nagyon-nagyon erős érzések. Tehát ott többé-kevésbé képtelenek leszünk tudatosan irányítani a dolgokat; valami más veszi át az irányítást. Ezért tulajdonképpen ebből a történetből azt is megtanulhatjuk, hogyan tudunk egy rögzített tudatállapotot elérni, majd az életünk végén. Bharat Mahárádzs egyszerűen csak szerette ezt a kis őzet és őrá gondolt. Ugyanígy, ha egyszerűen szeretitek Krisnát, emlékezni fogtok Rá, vagy legalább a bhaktákra és ismét találkozni fogtok velük.

Volt egyszer egy bhakta, aki azt mondta a többieknek: „Kérlek javítsátok meg az autómat és nézzétek át jól.” Másnap reggel elindult és egy idő után valahogy teljesen kormányozhatatlanná vált az autó. Abban a pillanatban a bhaktákra gondolt, hogy valószínűleg nem nézték át elég alaposan az autót és rögtön karambolozott és a feje is megsérült. Ekkor elgondolkozott: „Hoppá, majdnem elhagytam ezt a testet, de legalább a bhakták voltak az utolsó emlékeim. Viszont ez a meditáció mégsem volt annyira pozitív, ezért az én drága Uram azt mondta, hogy: „Menj még vissza! Nem mehetsz el ilyen könnyen.”

Szóval, nem elég csupán valamiféle meditáció; próbáljátok meg azt, hogy ez egy szeretetteljes, gyöngéd és pozitív meditáció legyen. Ez egy nagyon komoly dolog, mivel ez a folyamat, amit gyakorlunk, a bhakti-jóga, melyet a szeretet hat át, és ahol a test-elme együttesét is a szeretet irányítja. Nem analitikus tudás, nem tapaszja, nem lemondás, hanem a Legfelsőbb iránti szeretetteljes szolgálat gyakorlása a mi utunk, a mi gyakorlatunk. Ez egy nagyon finom, nagyon gyöngéd folyamat, ezért kérlek váljatok méltóvá ehhez a szinthez! S mindig emlékezzetek arra, hogy ‘Amikor virágot viszek a templomba, a mögötte lévő ok és szándék mindig nagyon tiszta és finom legyen’. Kérlek, mindig óvjátok és őrizzétek meg ezt a legbensőbb szépséget, a legcsekélyebb dolgaitokat is hassa át ez a belső lényeg.

Tehát Bharat Mahárádzs az őzön meditált, őrá fókuszált, így egy őztestet kapott teste elhagyásakor. De az őz is Bharat Mahárádzson meditált, igaz? Szóval mindkettőjük meditációjának más-más volt a tárgya. Meglehet, végül Bharat Mahárádzsnak ugyan más faj testét kellett magára öltenie, de megkapta azt az áldást, hogy megőrizhette a tudatát és nem felejtette el előző életét.

(folytatása következik)

[1] Bhágavata-purána 5.8.27.

[2] Bhagavad-gítá  8.6.



(Szvámí Tírtha 2017.05.07-i, Rila-hegység reggeli előadásából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

 Térjünk vissza Bharat Mahárádzs és az őz történetének fő mondanivalójához. Arról beszélgettünk, hogy miközben ebben az ideális, nagyon szép környezetben Bharat Mahárádzs a lelki gyakorlatait végezte, hírtelen megjelent egy őzike és minden figyelme nyomban őrá szegeződött. Szeretet és együttérzés ébredt benne az őzsuta iránt és gondoskodni kezdett róla. Azonban egyre jobban fokozódott a ragaszkodása, melynek hatására szinte minden gondolatát teljesen lefoglalta a kis állat. Tapasztaltatok már ti is ehhez hasonlót, amikor olyasvalami történt az életetekben, ami teljesen magával ragadott benneteket? Egészen gúzsba kötött titeket, nem tudtatok szabadulni tőle?

„Észrevette a holdsugarakat, majd Bharat Mahárádzs folytatta őrült szavait. „Az őz fia annyira átadta magát nekem és annyira kedves volt hozzám, hogy megválni tőle olyan érzés, mintha saját fiamtól választottak volna el. A távollét égető vágyától úgy szenvedek, mintha egy erdőtűz lángjai emésztenének. Szívem, ami olyan, mint a földi liliom, most lángokban ég. A hold látja szenvedésemet, ezért ragyogó nektárt önt rám, ahogy egy barát locsolja a vizet barátjára, akinek nagy láza van. Így okoz nekem boldogságot a hold.” Sukadév gószvámí folytatta: „Kedves királyom! Bharat Mahárádzson fékezhetetlen vágy lett úrrá, ami egy őz formájában nyilvánult meg. Múltbeli tetteinek gyümölcseként elbukott a misztikus jóga, a lemondás és az Istenség Legfelsőbb Személyisége imádatának útján. Ha nem a múltban elkövetett gyümölcsöző cselekedetei miatt történt volna, hogyan vonzódott volna egy őzhöz, miután elhagyta saját fiát és családját, mert akadálynak tekintette őket a lelki élet útján? Hogyan érezhetett volna ilyen leküzdhetetlen vonzódást egy őzhöz? Ennek kétségkívül múltbeli karmája volt az oka. A király annyira belefeledkezett az őz dédelgetésébe és nevelgetésébe, hogy kudarcot vallott lelki cselekedeteinek útján.”[1]

Szóval néha előfordul ilyesmi, hogy úgy érzitek nagyon stabilak vagytok a lelki megvalósításotokat, lelki gyakorlataitokat illetően, egyfajta sikert tapasztaltok. S akkor kezdetét veszi egy másik fejezet az életetekben, amikor úgy tűnik mindez köddé válik. Amitek csak volt kicsúszott a kezetek közül, és ezért néha kellemetlenül éreztétek magatokat, fájó volt a veszteség. De ebben az esetben Bharat Mahárádzs elégedett volt, mert neki ott volt az őz. ‘Egyfajta eleven helyettesítő az elméleti dolgok – az abszolút tökéletesség, a béke és a meditáció helyett. Na ne már, legyünk gyakorlatiasak! Itt van nekem az őzike, akit ölelgethetek!’ Más esetben viszont bánkódunk és félünk a lelkiség iránti odaadásunk, ragaszkodásunk lanyhulása miatt.

Egyetértetek azzal, hogy ebben az esetben így helyettesítjük ezt a visszaesést? A Jóisten helyett egy őzet imádunk? Ez egy jó üzlet? Nos, hogyan is szól Raghunáth dász gószvámí fohásza? „A lelki tanítómestereim nélkül, még Vrndávan sem kell és a Góvardhan hegy barlangja is olyannak tűnik, mint egy kígyó hatalmas szája.” Tehát nagyon sok szempontot kell figyelembe vennünk.

S „Amikor aztán elérkezett az ideje, a legyőzhetetlen halál toppant elé, amit az egérlyukba bekúszó mérgeskígyóhoz hasonlítanak”.

Ez csupán egy aprócska része az életünknek, amivel jó szembenéznünk. Rövid földi pályafutásunk valójában három dologról szól: élni, szeretni és elmenni. Beléptünk az anyagi élet e labirintusába, és egy napon majd elhagyjuk ezt a helyet. Ezért azt javasolják, hogy éljünk úgy, mintha ez lenne az utolsó napunk, és cselekedjünk aszerint, mintha az örökkévalóságnak tennénk. Kérlek, ezt ne felejtsétek el! 

(folytatása következik)

[1] Bhágavata-purána 5.8.25-26.



(Szvámí Tírtha 2017.05.07-i, Rila-hegység reggeli előadásából)

 Óm namó bhagavaté vászudévája. Mielőtt belefognánk Bharat Mahárádzs történetének az olvasásába, engedjétek meg, hogy hadd mondjak pár szót ennek a mantrának a fontosságáról. Ez a jelen korszak egyik legjelentősebb mantrája. Számos jógaoktató, illetve gyakorló van körünkben és mindenki számára jól ismert az óm mantra. Sjáma Tulaszí el tudnád mondani a jelentését? Ha lefordítanátok, mi ennek a szónak a jelentése?

Sjáma Tulaszí: Ez az egyetemes hang, mely az egész teremtett világ harmóniájáért felelős, s ezáltal a hang által járja az egész univerzum a tökéletes táncát.

Szvámí Tírtha: Ó, ez nagyon tetszik! Így van, az óm egy világteremtő isteni hang, mely képes a káoszt kozmosszá alakítani, rendet teremteni a világban. A világban rendnek kell lennie, máskülönben káosz uralkodik. Tehát a teremtés kezdetén ez az isteni hang – a hang azért annyira jelentős, mert rezgés, energia – megteremtette ezt a harmonikus rendet ebben a külső anyagi megnyilvánulásban. S mint tudjuk nem csupán külső, hanem a belső világ éppúgy létezik. Nem tudom, hogy vagytok vele, de sokan azt mondják, hogy a káosz nem kívül van, hanem belül. Tehát, ha úgy érzitek, hogy rendet kell tennetek a tudatotokban, az óm, mint kreatív hang kozmikus rendet tud teremteni a káoszotokban.

Mégis nagyon nehéz meghatározni, lefordítani az óm mantra jelentését, mivel annyira tömör, annyira esszenciális, hiszen az összes erő egy szóban összpontosul; s hogyan is lehetne mindezt lefordítani?! Tehát azt mondhatjuk, hogy nagyon egyedi, úgymond mindennek az absztrakt tömörítése, melynek szinte lehetetlen megtalálni a helyes fordítását. Azt mondhatjuk, hogy ez az univerzum egyetlen szava – egyedi és egyetlen szava. Az óm önmagában elegendő. Ha mégis szeretnénk megtalálni az óm mantra jelentését, helyes fordítását, az nagyon egyszerű. Vizsgáljuk meg a saját szókincsünket, hogy mi az az egyetlen szó, melyet a legfontosabbnak tartotok?

Válasz: ‘Én’.

Szvámí Tírtha: ‘Én’? Igen, azt hiszem ez az a szó, mely képes káoszt teremteni odabent. ‘Én, enyém, önmagam’.

Szanátan: Szeretet.

Szvámí Tírtha: Egyetértek, ez olyasvalami, mint egy misztikus magyarázata annak a szónak, amelyre én is gondoltam. Roppant egyszerű, általában megpróbálunk mindent tagadni, tehát azt gondolhatnátok, hogy a végső szó a világmindenségben a ‘nem’. De válasszuk inkább a kicsit pozitívabb és kellemesebb változatát az: ‘igent’. Srídhar Mahárádzs azt mondja, hogy: „Az óm jelentése ‘igen’! Igen, amit keresel az létezik!” Ez nem túl bonyolult. Ez asszertív kommunikáció. Igen, amit kerestek az létezik. S ha jobban belemegyünk a részletekbe, természetesen szeretet is van benne. Tehát azt mondhatjuk, hogy a végső szó a világmindenségben az ‘igen’. Ha ebben egyetértünk, akkor milyen szót is kellene használnotok a lelki tanítómesteretekkel való kapcsolatotokban? ‘Igen’.

S szeretnénk másoknak is segíteni abban, hogy közelebb kerüljenek ehhez az igazsághoz. Tehát, ha reggel a szentírások olvasása, tanulmányozása és a felajánlás elvégzése előtt elzengitek az óm namó bhagavaté vászudévája mantrát, rendet, harmóniát teremtetek magatok körül és egyben emlékeztetitek magatokat arra, hogy a világban rend van. Ha pedig rátérünk az óm mantra ezoterikusabb magyarázatára, akkor alapvetően három különböző hangra bonthatjuk ezt a mantrát: A-U-M. Az ‘A’ Isten; az ‘M’ az én, a lélek; és a kettő között ott található az ‘U’ – mely a legerőteljesebb hatalom, a szeretet hatalma. Tehát Góvinda, Rádhá és jómagunk. Ez azt jelenti, hogy összetartozunk.

A második szó a mantrában a namah, melynek a fordítása ‘tisztelet, hódolat’, azonban nem önmagunk, hanem olyasvalaki iránt, aki nem én vagyok. Értitek, először egyfajta elméleti értekezéssel találkozunk – mint, hogy mit jelent az óm, világteremtő isteni hang; a namah pedig egy gyakorlati alapelv: „Hódolatomat ajánlom Neked.” Kinek? Bhagavánnak, a Legfelsőbb Úrnak. A bhaga jelentése ‘gazdagság’ vagy ‘bőség’ és a ván pedig ‘birtokolni valamit’. Tehát, Aki az univerzum valamennyi gazdagságának a birtokosa. Azonban ez megint túl általános – ki a birtokosa az univerzum valamennyi gazdagságának? Vászudéva, a mindent magába foglaló legfelsőbb tudatosság Isteni megszemélyesítője. „Sok-sok születés és halál után az igazi tudást elsajátító ember átadja magát Nekem, mert tudja, hogy Vászudéva minden ok végső oka. Az ilyen nagy lélek bizony ritka.”[1]

Bharat Mahárádzs szintén Vászudévát imádta, a legfelsőbb tudatosságot, Aki soha sincs egyedül. Először a produktív energia nyilvánul meg Belőle – Ő Baladév és ezután pedig egy nagyon szokatlan energia – a kreatív energia. Tehát mind a produktivitás, mind a kreativitás a legfelsőbb tudatosságból származik. Balarám az elsődleges kiterjedés, majd pedig Rádhiká a kreatív energia következik. Szóval, ha szimbolikusan vizsgáljuk meg, akkor ez a legfelsőbb tudatosság soha sincs egyedül. Kell, hogy társuljon hozzá produktív vagy pedig kreatív energia.

Nézzük meg egyben az ‘Óm namó bhagavaté vászudévája’ mantrának a fordítását: „Igen, hódolatomat ajánlom a személyes Istennek, minden gazdagság birtokosának, aki a legfelsőbb tudatosság” – ez ennek a mantrának a szóról-szóra való értelmezése. De hogyan szól ennek a mantának a magyarázata? Egyáltalán miért hangzik el itt ez a mantra? Ez egy védő mantra, melyet kavacsáknak hívnak. A kavacsa olyan, mint egy ‘védőernyő’. Ez a mantra képes megvédeni benneteket valamennyi külső hatástól. A Bhágavatam nagyon részletesen ismerteti a Nárájana-kavacsát. S a Nárájana-kavacsának, miután megtisztította, megszentelte a különböző testrészeket, ez a mantra. Ez annyit jelent, hogy azáltal, hogy megteremtitek ezt a harmóniát és alárendelitek magatokat ennek az isteni oltalomnak, megmenekültök. Mint egy védőernyő száll rátok; átölel és beborít benneteket. Ezért nagyon áldásos ezzel az imával kezdeni a napot: „Ó, Drága Uram, hódolatom ajánlom Neked” és Ő pedig megoltalmaz benneteket. Gyönyörű! S a szeretteiteket is meginvitálhatjátok e védőernyő alá. Erre azt mondhatjátok, hogy: „Talán elhiszem, de lehet, hogy nem.” De én azt tudom mondani nektek, hogy ki van próbálva, működik.

(folytatása következik)

[1] Bhagavad-gítá 7.19.



(Szvámí Tírtha 2017.05.06-i, Rila-hegység esti előadásából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Bharat Mahárádzs így beszélt ebben a felkavaró illuzórikus hangulatban:

„Óh, jaj, senki sem gyámolítja őzemet! Mily szerencsétlen vagyok! Elmém olyan, akár egy ravasz vadász: örökké a csaláson jár az esze, és végtelenül kegyetlen. Az őz hitt bennem, ahogyan a jó ember, aki természetéből adódóan jól viselkedik, elfelejti csalfa barátjának helytelen viselkedését, és megbízik benne. Hűtlennek bizonyultam, de vissza fog-e vajon térni az őz, és bízni fog-e mégis bennem? Óh, jaj! Vajon látom-e még valaha kedvencemet, aki az Úr védelme alatt áll, s aki nem fél sem a tigristől, sem a többi állattól? Fogom-e még látni, amint a kertben sétál, és a zsenge füvet legeli? Nem tudom, talán már fel is falta egy farkas vagy egy kutya, vagy a falkában járó vaddisznók vetettek véget életének, esetleg egy magányosan kóborló tigris. Óh, jaj! Napkeltekor kezdetét veszi minden kedvező dolog, de rám semmi jó nem vár. A napisten maga a Védák személyisége, én azonban nem követem a Védák elveit. A napisten most lenyugszik, ám a szegény állat, akiről nekem kell gondoskodnom, mert anyja elpusztult, mégsem tért vissza. Ez az őzike éppen olyan, mint egy herceg. Mikor fog visszatérni? Mikor láthatom újra mozdulatait, melyek oly sok örömet okoztak nekem? Mikor fogja újra megnyugtatni sebzett szívemet? Bizonyosan nem hajtottam végre semmilyen jámbor tettet, másként már visszatért volna hozzám. Óh, jaj! Amikor a kis őz játszott velem, és látta, hogy behunyt szemmel meditációt színlelek, szeretetből fakadó haragjában körüljárt, és puha szarvainak csúcsával félénken döfködni kezdett. Olyan volt, mintha vízcseppek hullottak volna rám. Amikor az áldozati kellékeket a kusafűre helyeztem, az őz játszadozva megérintette a füvet a fogával, s ezzel beszennyezte. Amikor megszidtam és eltoltam őt, nagyon megijedt. Mozdulatlanul leült, akár egy szent ember fia, s abbahagyta a játékot. Bharat Mahárádzs úgy beszélt, mint egy őrült. Aztán felállt és kiment, s amikor meglátta az őz patájának nyomait a földön, szeretetében magasztalni kezdte őket: “Óh, szerencsétlen Bharata! Lemondásaid és vezekléseid eltörpülnek a Föld bolygó lemondásaihoz és vezekléseihez képest. A Föld szigorú lemondásokat végzett, ezért olyan szerencse érte, hogy most felszínét az őz apró, gyönyörű, puha és végtelenül áldásos lábnyomai díszítik. E nyomok megmutatják nekem, aki elveszítésén bánkódom, hogy merre haladt az erdőn át, s hogy miképpen találhatom meg újra elveszett kincsemet. Nyomaitól ez a föld immáron méltó arra, hogy rajta a brahmanák, akik a mennyei bolygókra vagy a felszabadulásra vágynak, áldozatokat mutassanak be a félisteneknek.” Bharat Mahárádzs továbbra is úgy beszélt, mint aki eszét vesztette. Feje fölött megpillantva a felkelő holdat díszítő sötét foltokat, melyek egy őzre hasonlítottak, így szólt: „Talán a hold, aki oly kegyes a boldogtalanokhoz, kegyes volt az én őzemhez is. Tudván, hogy elkóborolt otthonról és elvesztette anyját? Ő adott menedéket az őznek maga mellett, hogy megvédje az oroszlán rettentő támadásától.”[1]

Szóval az intenzív elválás fájdalmától égett a szíve.  Ez a történet az elválás egy másik történetére emlékeztet, melynek szereplői szintén lábnyomokat vizsgálnak, a holdhoz fohászkodva, az elválás fájdalmától gyötrődve. Mindig ugyanaz a történet – van, amikor a találkozástól szenvedünk, máskor pedig az elválástól. S amikor eljön az elválásnak ez az intenzív pillanata, őrültek módjára kezdtek beszélni. Majd lábnyomokat keresgéltek a porban. A gópík azt érezték, hogy kedvesük karjai olyanok, mint két fekete kígyó – melyek olyan szorosan ölelik körbe őket, hogy alig kapnak levegőt. El tudjátok képzelni magatokat, amint két fekete kígyó fonódik körétek? Meglehetősen rémisztő! De miután kicsusszantok ebből a szorításból, azután még fájdalmasabb lesz. S a hold, a híres hold, aki utat mutat az éjszakai vándoroknak és aki, bár gondoskodik erről a fényről, mégis mindig kritizálva van a foltjai miatt. ‘Ó, ez a telihold, tele van foltokkal!’ Mire fókuszáltok, a foltokra vagy a teliholdra? Csak a foltjait látjátok vagy az egész holdat?

Tehát, ha szerettek valakit, akkor mindenről ő jut az eszetekbe, ugye? Ez természetes. S valójában éppen ez az, amit szeretnénk elérni, hogy a legfelsőbb Úr ne tudjon elrejtőzni előlünk. Hogyan lehet ezt elérni? Váljatok őrültekké, mivel ahhoz, hogy egy ilyesféle lelki koncentrációt tudjunk megvalósítani a Legfelsőbbhöz fűződő szeretetteljes kapcsolatban, el kell veszítsük a kontrollt. Mégis kérlek kedveseim, ne hivatkozzatok rám ebben a kérdésben. „Azt hallottam a hétvégén, hogy el kell veszítenünk az irányítást.” De mi veszíteni valótok van, ha még meg sem szereztétek a kontrollt? Nincs mit vesztenetek, ha nem rendelkeztek vele. Tehát először kérlek gyakoroljátok a kontrollt, azután meglátjuk, hogyan is működik ez. Ahogy Shríla Prabhupád mondta: -„Előbb a munka, a szamádhi később.” Nagyon gyakorlatias.

[1] Bhágavata-purána 5.8.16-24.

 



(Szvámí Tírtha 2017.05.06-i, Rila-hegység esti előadásából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

„Bharat Mahárádzs annyira ragaszkodott az őzhöz, hogy vele pihent, vele sétált, vele fürdött és vele is evett. Szívét a szeretet szorosan az őzhöz kötözte. Amikor Bharat Mahárádzs az erdőbe akart menni, hogy kusafüvet, virágokat, fát, leveleket, gyümölcsöket, gyökereket gyűjtsön és vizet hozzon, attól felt, hogy a kutyák, sakálok, tigrisek és a többi vadállat megölik az őzet, ezért mindig magával vitte, amikor az erdőbe indult. Az erdőben Bharat Mahárádzsát az őz gyermeki viselkedése teljesen magával ragadta. Szeretetében még a vállára is vette kedvencét, s úgy vitte. Szívét annyira elárasztotta az iránta érzett szeretet, hogy néha az ölébe vette, sőt amikor aludt, a mellkasára fektette. Végtelen örömet érzett, amikor dédelgette az állatot. Amikor Bharat Mahárádzs az Urat imádta, vagy rituális szertartást végzett, időnként anélkül, hogy befejezte volna a szertartást, felállt, hogy megnézze, hol az őzike. Megkereste, s ha látta, hogy kényelmesen fekszik, elméjét és szívét nagy megelégedés töltötte el, és áldásait adta az őzre: “Kedves őzikém, légy boldog minden tekintetben!” Ha néha nem látta az őzet, elméjét nyugtalanság töltötte el. Olyan volt, mint a fösvény, aki miután szert tett kincseire, végtelen boldogtalanságára mindent elveszített. Amikor az őz elment, aggódott és bánkódott a távollétében. Bharat Mahárádzsát az illúzió kerítette hatalmába, s ezért így beszélt.”[1]

Ez annyira emberi; ilyenek vagyunk, ez a történet rólunk szól. Úgy hiszem, hogy ez nagyon pontosan érzékelteti az emberi kapcsolatokat. Például, amikor nem látjuk az általunk szeretett személyt, nagyon tudunk aggódni, viszont, amikor meggyőződünk, hogy biztonságban van, akkor megnyugszunk. De akármelyik pillanatban bármi megtörténhet, nem igaz? Elkapunk egy kis fertőzést és nyomban elillan a lelki békénk, belső erőnk, mindenünk – ugyanúgy szenvedtek, mint bárki más. Hasonlóképpen a szeretteink biztonsága is egyfajta illúzió. Mivel mindannyian ki vagyunk téve annak, hogy akármelyik pillanatban bármi bekövetkezhet. S ti, mint gyakorló anyák, apák, azt hiszem mindannyian tudjátok, mit jelent éjszakákon át nem aludni a gyermeketek biztonsága, egészsége érdekében. Ez így természetes! Nyugtalanok vagyunk, ha valami probléma adódik és nagyon boldogok vagyunk, ha pedig minden rendben van. Bár a biztonság és bizonytalanság érzése ugyanaz – mindkettő illúzió, nem létezik, nagyon illékony. Úgy hiszem abban egyetérthetünk, hogy ezek nagyon törékenyek – akármelyik pillanatban megváltozhatnak.

(folytatása következik)

[1] Bhágavata-purána 5.8.11-15.