Archives

Calendar

June 2022
M T W T F S S
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
27282930  



Magyar issues

(Szvámí Tírtha 2017.05.06-i, Rila-hegység reggeli előadásából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

 „A sors úgy hozta, hogy Bharata Mahárádzs ezerszer tízezer évig élvezhette az anyagi gazdagságot.” Ilyen a sors. Ha végig gondoljátok/számításba veszitek, hogy nektek egy élethossz alatt mennyi anyagi bőségben volt részetek, de még ez is véget ér egyszer! „Amikor letelt az ideje, visszavonult a családi élettől, és az ősapáitól örökölt vagyont szétosztotta fiai között. Elhagyta a szülői házat, minden gazdagság kútfejét, és a Haridvárban lévő Pulaha-ásramba indult, ahol a sálagram-silák találhatók. A Pulaha-ásramban az Istenség Legfelsőbb Személyisége, Hari, transzcendentális szeretetéből, láthatóvá válik bhaktája számára, teljesítve annak vágyát. A Pulaha-ásram a Gandakí, a legkiválóbb folyó partján fekszik. Ezt a helyet a sálagram-silák, a márványkavicsok tisztítják meg. Minden egyes márványkavicson felül és alul köldökre emlékeztető körök láthatók.”[1]

Ez egy érdekes dolog – hogy Isten kő formájában jelenik meg! Előfordul néha és azt gondoljátok, hogy készítetek valamilyen másolatot egy Istenségről és abban a formában imádjátok Őt. Azonban ez így nem helyes, ezt hívják bálványimádásnak, amikor művészi indíttatásból szeretnétek egy Istenszobrot készíteni, imádni. Azonban, ha Ő szeretne eljönni, akkor bármilyen formában felfedheti magát. Léteznek olyan különleges természeti formák, melyeket a Legfelsőbb közvetlen képviselőiként tisztelnek. Például, ha felmentek a Gangesz felső szakaszához és a part menti kavicsok között keresgéltek, azt mondják, hogy gyakorlatilag bármilyen kis követ is találtok, melyen fehér vonal fut körbe, az olyan mintha egyenesen Krisna volna. Vagy ez a sálagram, mely szintén nagyon erőteljes képviselője az Úr Visnunak, ez az Ő köve, mindig a csakrájával, a köldökével együtt látható, melyet ez a vers is említ. Siva is egy kő lingam formájában jelent meg. Tehát úgy tűnik mindenki fel szeretné hívni magára a figyelmet, hogy „Hé én is itt vagyok!”

„Bharata Mahárádzs egyedül élt Pulaha-ásram kertjeiben. Virágokat, gallyakat és tulaszí leveleket gyűjtött, vizet hozott a Gandakí folyóról, gyökereket, gyümölcsöket és gumókat szedett, s az ezekből készített ételt felajánlotta az Istenség Legfelsőbb Személyiségének, Vaszudévának. Őt imádva mindig elégedettség töltötte el. Szívét semmi sem szennyezte be, és a legkisebb vágy sem élt benne az anyagi élvezetre – megszűnt minden anyagi vágya. Ebben a megingathatatlan anyagi helyzetben teljes elégedettséget érzett, és átadta magát az odaadó szolgálatnak.”[2]

Szóval ez olyan, mint a lelki gyakorlatok általi szilárd megvalósítás. Összpontosított figyelem, melynek eredménye a teljes elégedettség. A cél és az eszköz napjainkban felcserélődtek. Az emberek az elégedettséget célnak tekintik, de sajnálom, ez valami másnak az eredménye. Visszatérve, az eszköz az imádat, az eredmény pedig az elégedettség; nem pedig az elégedettség a cél, mivel ily módon sohasem fogjátok elérni.

„Bharata Mahárádzs, a legemelkedettebb bhakta, szünet nélkül az Úr odaadó szolgálatába merült. Vaszudéva, Krisna iránti természetes szeretete nőttön nőtt, és meglágyította a szívét. Emiatt lassan minden ragaszkodása megszűnt a szabályok előírta kötelességek iránt. Testén a szőrszálak örökké égnek álltak, és az eksztázis valamennyi testi jele megmutatkozott rajta. Szeméből úgy hullottak a könnyek, hogy semmit sem látott. Örökké az Úr pirosas lótuszlábán meditált, s így szíve, amely olyan volt, akár egy tó, az eksztatikus szeretet vizével telt meg. Amikor elméje a tó vizébe merült, Bharata Mahárádzs még az Úr rendszeres szolgálatáról is megfeledkezett. Bharata Mahárádzs rendkívül szép volt. Naponta háromszor fürdött, ezért dús, göndör haja nedvesen hullott vállára. Szarvasbőrt viselt, s az Úr Nárájant imádta, akinek teste aranyszínű ragyogás, és aki a napban lakik. A Rg-véda himnuszait énekelve imádta Őt, s minden napfelkeltekor a következő verset ismételte: „Az Istenség Legfelsőbb Személyiségét a tiszta jóság jellemzi. Az egész univerzumot beragyogja, és minden áldást megad bhaktáinak. Saját lelki energiájával hozta létre ezt az univerzumot.  Saját akarata szerint Felsőlélekként belépett ebbe az univerzumba, és különféle energiáin keresztül gondoskodik az anyagi élvezetre vágyó élőlényekről. Hadd ajánljam tiszteletteljes hódolatomat az Úrnak, aki intelligenciát ad!”[3]

Tehát ne feledjük, hogy a Nap a Legfelsőbb, kinek szerető, gondoskodó tekintete ragyog felettünk. S ahogy a felkelő Nap bevilágítja az egész univerzumot, ugyanúgy az isteni odaadás a tudat sugaraival megvilágítja az egész testet. Itt kaptunk némi útmutatást arra vonatkozólag, hogy mi ad örömet és boldogságot az életben. Azonban még a nagyon hosszan tartó boldogság is véget ér egyszer, de a szív belső elégedettsége a Legfelsőbb szeretetteljes imádatából fakad.

[1] Shrimad Bhagavatam 5.7.8-10

[2] Shrimad Bhagavatam 5.7.11

[3] Shrimad Bhagavatam 5.7.12-14



(Szvámí Tírtha 2017.05.06-i, Rila-hegység reggeli előadásából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

 „A jógik a szívben lakozó, helyhez kötött Paramátmán meditálnak, a gjáník a személytelen Brahmant imádják Legfelsőbb Abszolút Igazságként, míg a bhakták Vászudévát, az Istenség Legfelsőbb Személyiségét imádják, akinek transzcendentális testéről a sásztrák írnak. Az Úr testét a Srívatsza, a Kausztubha drágakő és egy virágfüzér díszíti, kezeiben kagylókürtöt, korongot, buzogányt és lótuszvirágot tart. Az olyan bhakták, mint Nárada, szívükben örökké Rá gondolnak.”[1]

Itt álljunk meg egy pillanatra. Mi a Brahman? Azt mondhatjuk, hogy a Brahman a tudatosság egységes, folytonos mezeje – a létezés egyesített elve. Az egységes létezés e megvalósulásának fő szlogenje “minden egy, minden ugyanaz”. De hogyan alkalmazzuk ezt az elvet, ha valamilyen szokatlan dologgal találkozunk? Eszerint a meggyőződés szerint, azt mondhatnátok, hogy ‘nincs jó vagy rossz – minden egy. Nincs szükség személyességre, mert végső soron nem tudhatjuk, hogy van-e ilyen egyáltalán; tudjuk, hogy a létezés létezik, de nem szabad tovább mennünk.’

Márpedig Kedveseim, ha beteg a gyereketek, megelégszetek egy ilyen válasszal? „Ó, minden egy. Ne vedd ilyen komolyan, ez csak egy kis fodrozódás az óceán felszínén!” Álljunk meg egy pillanatra! Nem fogadhatjuk el ezt a választ! Ez bántóan elméleti! Sem az elmét, sem az intellektust nem teszi elégedetté, mert lehetetlen alkalmazni, a szívről nem is beszélve? Rávehetitek az elméteket, hogy meghódoljon ez előtt a gondolat előtt, de gyakorlatilag lehetetlen ezt megvalósítani. Tehát az élet mindennapi tapasztalatai szerint az elméletek általában megbuknak. Olyan elméletre van szükségünk, amely alkalmazható, amit megtapasztalhatunk. Hogyan tudjuk megtapasztalni a semmit? S ki az, aki azt mondja, hogy „a semmi létezik”? Értitek, hogy ezt elég nehéz összeegyeztetni. Vagy, ha azt mondjátok, hogy “minden egy” – akkor ki az, aki ezt állítja?

Egyébként is, a különböző lelki hozzáállás fogja minősíteni a sorsotokat és a célotokat. Ezért a következő osztályozás használatos: mindazok, akik elméletileg próbálják megérteni az életet, azok ezt az egységes tudatmezőt, a Brahmant fogják elfogadni. Semmi probléma, hiszem ez is létezik, megtalálható. A jógik, akik meditálni akarnak, azok a szívben lakozó Paramátmán keresztül szeretnék érzékelni ezt az isteni kapcsolatot. De a bhakták, akik a gyermekeikért akarnak fohászkodni, ők Vászudévát, Góvindát, Mádhavát vagy az isteni rasza színház összes többi társát, szeretteit, elöljáróit és résztvevőjét fogják imádni.

(folytatása következik)

[1] Bhágavata-purána 5.7.7.



(Szvámí Tírtha 2017.05.06-i, Rila-hegység reggeli előadásából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

 „Bharata király nagy hittel különféle áldozatokat mutatott be, köztük az agni-hótrát, a darsát, a púrnamászát, a csatúrmászját, a pasu-jagját [amelyben lovat áldoznak] és a szóma-jagját [ahol egyfajta italt ajánlanak fel]. Néha teljesen végrehajtotta az áldozatokat, néha csak részben, ám mindkét esetben szigorúan követte a csatur-hótra szabályait. Így imádta Bharata Mahárádzs az Istenség Legfelsőbb személyiségét. Miután Bharata Mahárádzs megtette a szükséges előkészületeket a különféle áldozatokhoz, az eredményt a vallás nevében az Istenség Legfelsőbb Személyiségének, Vászudévának ajánlotta. Minden jagját az Úr Vászudéva, Krisna elégedettsége érdekében végzett tehát. Úgy gondolta, hogy mivel a félistenek Vászudéva testének részei, Ő irányítja azokat, akikről a védikus mantrák szólnak. Így gondolkodva megszabadult minden anyagi szennyeződéstől, a ragaszkodástól, a kéjtől és a mohóságtól. Amikor a papok az áldozat hozzávalóit a tűzbe ajánlották, Bharata Mahárádzs jól tudta, hogy a különféle félisteneknek tett felajánlásokat pusztán az Úr különféle testrészeinek ajánlották. Indra például az Istenség Legfelsőbb Személyisége karja, Szúrja [a Nap] pedig a szeme. Bharata Mahárádzs úgy tekintett a különféle félisteneknek tett felajánlásokra, hogy azok valójában az Úr Vászudéva különféle testrészeinek szóltak .”[1]

Tehát Bharata Mahárádzsnak az volt a víziója, hogy a mantrák által megidézett különböző személyiségek a Legfelsőbb különféle testrészeit személyesítik meg. Ez nagyon tanulságos, mert a sokszínű megnyilvánuláson túl észre kell vennünk, meg kell látnunk a belső lényeget. Egy életöltő alatt sokféle tevékenységet végzünk, és ezeket ugyanannak a szellemiségnek kell áthatnia – ez pedig nem más, mint hogy bármit is teszünk, az legyen gyöngéd és szeretetteljes felajánlás a Legfelsőbbnek. Az odaadás nem korlátozódik pusztán a templomszobára, ha onnan kiléptek nincs megtiltva, hogy mindazt az életben is gyakoroljátok! Próbáljátok magatokkal vinni a szellemiséget, de nagyon vigyázzatok a dolgok irányultságára. Ne a világi szellemiségét hozzátok be a templomba, hanem inkább a lelki látásmódot vigyétek ki a külvilágba.

Nagyon fontos, hogy a mantrát bizonyos tényezők, adott jellemzők határoznak meg. Például az egyik szempont a rsi-muni, aki átadja ezt a mantrát és ő olyan, mint a védelmezője, fő szaktekintélye annak a különleges mantrának. Aztán ott van a Legfelsőbb aspektusa, amelyre a mantra hivatkozik, illetve még a jelentése, az eredménye a mantrának. Tehát sokféle szempont létezik, ezért a mantra átitat, tejesen átjár. Meglehet elsőre nem tudjuk megérteni az általunk zengett mantrák különböző aspektusait, mélységeit, de amint belekezdünk a gyakorlatba ezek feltárulnak a számunkra. A helyes mantrazengés nem intellektuális erőfeszítés, hanem a Legfelsőbb meginvitálása. Egyszer Bhakti Ballabh Tírtha Mahárádzs azt mondotta: „Ha azt mondjátok, hogy Hare Krisna, az olyan, mint egy üdvözlés a bejárati ajtótokon: ‘Isten hozott’. Szóval ne lepődjetek meg, ha Valaki majd ezekután be is kopog majd hozzátok.” Ez a lelki gyakorlatotok jelentése: az Isteni szféra meginvitálása, mely aztán megmutatja és elhozza a Vendéget hozzátok.

„A rituális szertartások megtisztították Bharata Mahárádzs szívét, s így mentes volt minden szennyeződéstől. Napról napra egyre több odaadó szolgálatot végzett Vászudévának, az Úr Krisnának. Az Úr Krisna, Vaszudév fia az eredeti Istenség Személyisége, aki Felsőlélekként [Paramátmáként], valamint személytelen Brahmanként egyaránt megnyilvánul. A jógik a szívben lakozó, helyhez kötött Paramátmán meditálnak, a gjánik a személytelen Brahmant imádják Legfelsőbb Abszolút Igazságként, míg a bakták Vaszudévát, az Istenség Legfelsőbb Személyiségét imádják, akinek transzcendentális testéről a sásztrák írnak. Az Úr testét a Srívatsza, a Kaustabha drágakő és egy virágfüzér díszíti, kezeiben kagylókürtöt, korongot, buzogányt és lótuszvirágot tart. Az olyan bhakták, mint Nárada, szívükben örökké Rá gondolnak”.[2]

Itt azt láthatjuk, hogy az áldozatok helyes bemutatásának köszönhetően megtisztult a szíve. Majd mi történt ezután? Bharata Mahárádzs odaadása napról napra nőtt. Ez alapján tudjátok megítélni magatokat; ha azt érzitek, hogy az odaadásotok napról napra gyarapszik, akkor levonhatjátok ezt a következtetést ‘a szívem már teljesen megtisztult’. Azonban, ha nem érzitek, hogy odaadásotok így növekedne, akkor több lelki gyakorlatot kell végezzetek, mivel az anyagi dolgok természetükből adódóan degradálódnak. Ezt hívják entrópiának – a dolgok lebomlásának. A kali-juga tudományos szóval, entrópia. De akkor mi a helyzet az isteni, lelki dolgokkal – vajon ezek is lebomlanak? Nem, azok növekednek, mivel nem az anyagi természethez tartoznak. Talán lassan-lassan vagy láthatatlan módon, de növekedniük kellene.

(folytatása következik)

[1] Bhágavata-purána 5.7.5-6.

[2] Bhágavata-purána 5.7.7.



(Szvámí Tírtha 2017.05.06-i, Rila-hegység reggeli előadásából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Ma egy erdőről szóló történetet fogunk olvasni. Óm namó bhagavaté vászudévája. A Srímad Bhágavatam a védák érett gyümölcse, melyet Maháprabhu nagyon meghatározó szentírásnak tartott. Számos különböző témát taglal, mint például: hogyan történt a teremtés, miként élik a bhakták az életüket; királyokról, aszkétákról, melyben a jógik a főszereplők. Azonban tudjuk, hogy mindezek a történetek valami másra irányítják a figyelmünket. Ez pedig az Istennel történő élő és szeretetteljes kapcsolat. Ezért ma Bharata Mahárádzs egy rendkívül tanulságos és nagyon felemelő történetére emlékezünk:

„Sukadév gószvámí tovább beszélt Paríksit Mahárádzshoz: Óh, király! Bharata Mahárádzs a legemelkedettebb bhakták közé tartozott. Apja utasításának engedelmeskedve, aki már eldöntötte, hogy trónra ülteti, uralkodni kezdett a bolygó fölött, és később szintén apja parancsára feleségül vette Panycsadzsanít, Visvarúpa leányát.”[1]

Ez a követendő út, ha királyok akartok lenni, először próbáljátok elnyerni király apátok áldását. Természetesen mindannyian szeretnénk azok lenni, hogy uralkodhassunk bizonyos helyzetekben, igaz? A feljebbvalók áldása nélkül, véletlenül is lehettek irányítók bizonyos helyzetekben; de a hagyomány ezen elv szerint működik – elnyerni a feljebbvalók áldását, majd beteljesíteni az adott feladatot. Szóval miként válhatunk életünk uralkodóivá?

„Ahogyan a hamis ego hozza létre a finom érzéktárgyakat, úgy teremtette meg Bharata Mahárádzs öt fiát felesége, Panycsadzsaní méhében. Fiait Szumatinak, Rástrabhrtának, Szudarsanának, Ávaranának és Dhúmrakétunak hívták. Ezt a bolygót korábbam Adzsanábha-varsának nevezték, de Bharata Mahárádzs uralkodása után Bharata-varsaként vált ismertté. Bharata Mahárádzs a Föld rendkívül bölcs és tapasztalt királya volt, aki kötelességeinek eleget téve tökéletesen vezette népét. Épp olyan szeretettel bánt alattvalóival, ahogyan apja és nagyapja tette. Ügyelt rá, hogy végrehajtsák kötelességeiket, s így uralkodott a Földön.”[2]

Ha szeretnétek elvarázsolni az indiai emberek szívét megosztok veletek egy mantrát. Mivel van egy Istennő, Akit valamennyi indiai ember imád, vallási hovatartozástól függetlenül. Ő pedig nem más, mint India Anyja; még templomot is szentelnek Neki. Ez egy közös nevező mindannyiukban, hogy Anyaként imádják az országukat. Szóval, ha azt mondjátok, hogy: „Bhárata Mátá kí dzsaj!” mindenki elégedett lesz veletek. Ne azt mondjátok, hogy „India Anya, kí dzsaj!” mert abból látni fogják, hogy külföldiek vagytok. Inkább mondjátok azt, hogy „Bhárata Mátá” – mivel a Bhárata az eredeti neve Indiának, amit ők használnak. Ez pedig Bharata Mahárádzstól származik, tehát ilyen emblematikus személyiség volt ő, hogy gyakorlatilag róla nevezték el az országot. Miért? Mert igazságos uralkodó volt, éppúgy, mint Apja és Nagyapja.

(folytatása következik)

[1] Srímad Bhágavatam 5.7.1.

[2] Srímad Bhágavatam 5.7.2-4.



(Szvámí Tírtha 2017.05.06-i, Rila-hegység reggeli előadásából)

Nagyon szerencsések vagyunk, hogy együtt lehetünk. Egyedül gyakorolni a lelki életet jó, ám sokkal ideálisabb, ha ehhez társakat is kapunk, de a legjobb, ha egy nagyobb és összetartó csapatban gyakoroljuk. Miért? Mert minden a lélektől függ. A tökéletességet nem a külső formában, hanem egyfajta belső kifinomultságban és az odaadó, ragyogó érzésekben keressük. S míg a valódi lelkiség jelen van, addig minden rendben van. Minden eleven és kedvező jeleket mutat. Abban a pillanatban, hogy nyoma vész az igaz szellemnek, bár meglehet, hogy némely külső forma még megtalálható, de kétségkívül érezni fogjátok, hogy valami – talán a leglényegesebb rész – hiányzik. Akárcsak egy faluban. Amíg vannak lakósai, addig eleven, szépek, rendezettek a kertek, stb. Azon nyomban, hogy eltűnnek belőle a falubeliek, bár meglehet, hogy az épületek még állnak egy darabig, de kihal az élet. Próbáljatok meg emlékezni arra az érzésre, amikor láttatok egy romos, vagy félig összedőlt épületet – meglehetősen szomorú érzés, amikor azt érzitek, hogy eltűnt az élet, kihalt az adott hely.

Ugyanez érezhető, ha elvész az odaadás szelleme. Amikor jelen van, az egy finom, nagyon szubtilis jelenlét. Ezért ezt a rendkívül finom hajlandóságot, szolgálatkészséget kell életben tartanunk, gyakorolnunk. Nem pusztán önmagában a külső formát kell követnünk, mert lehet, hogy van egy hatalmas templomunk, nagy épület üres szobákkal –, de mivégre? Akkor már sokkal jobb, ha van egy kis ásramotok, tele emberekkel és az a legnagyobb problémátok, hogy ’Hová ültessétek le a következő embert, aki megpróbál bejönni?’ Ez sokkal édesebb probléma, mint az, ha van egy hatalmas központotok és nem tudjátok hogyan töltsétek meg emberekkel.

Ugyanez a helyzet a szívetekkel. Tehát a külsődleges dolgoktól jussatok el a belsődlegesekig. Feldíszíthetjük a szívünket, elménket különböző eredményekkel és ambíciókkal, de mindez üres, hasztalan. Kérlek benneteket, próbáljátok elevenen tartani a szíveteket! Ez nem a ti képességetek, ez nem a ti befolyásotok; valami más van beoltva a szívetekbe – az isteni szikra, az isteni lehetőség. Ez a Legfelsőbb jelenléte.

Elsősorban ki lakik a templomban? Maga a Jóisten, ugye? Mindannyian tudjuk, hogy szívünk templomát kell felépítenünk, vagy a szívtemplomot. S kinek építjük, ki legyen a fő tulajdonosa annak a helynek? A Legfelsőbb Úr. Tehát próbáljátok meg szépen felékesíteni.

Rúpa gószvámí leírja, hogyan készítsük elő az áldozati helyet, ha szeretnénk megünnepelni az Úr Krisna megjelenési napját. Minden részletre kitér: milyen dekorációkat, növényeket, virágokat használjunk, hogyan készítsük el az áldozati szentélyt, stb. S könnyebb felépíteni egy külső szentélyt a kertben, mint felékesíteni a szívünket. Azonban az emberi szív egy nagyon különleges hely. Lábak nélkül lehet élni, karok nélkül szintén és némelyek még fej nélkül is képesek létezni. Ez lehetséges, de szív nélkül nem tudunk élni. Ez itt (a szívre mutatva), egy rendkívül nélkülözhetetlen részünk. A legnagyobb boldogságot és a legnagyobb szenvedést itt élitek meg. A szívet egy sokszirmú lótuszvirághoz hasonlítják, melynek szírmai különböző jó és rossz tulajdonságoknak vannak szentelve. Tehát meg kell tisztítanunk ezt a lótusz szívet, hogy lótuszvirág trónná válhasson és hogy az Isteni Pár eljöhessen és elfoglalhassa ezt a trónt. S Ők nagyon érzékenyek, csak a legjobb helyeket szeretik – az öt csillagos szív szállodákat.

Ezért elő kell készítenünk ezt a helyet, hogy befogadhassuk az istenség jelenlétének közeledését. Ez lehetséges. Csupán két lépésre van ehhez szükségünk: ismeretet szerezni arról hogyan is tegyük, hogyan kell ezt megvalósítani. A második lépés, hogy ezt gyakoroljuk is. ‘Igen, hallottam már az odaadásról. Ismerem az ádau sraddhá tatah szádhu-szangó[1] valamennyi lépését. Tudok mindent.’ Ültessük át a gyakorlatba! Kezdjétek a hitetekkel és jussatok el az extázisig. Tehát ez az a rövid út, melyet be kell futnunk ebben az életben. Az elméleten túlmenően pedig szert kell tennünk némi megtapasztalásra is.

(to be continued)

[1] Bhakti-raszámrta-szindhu 1.4.15-16.



May

19

(Szvámí Tírtha 2011.05.05-i, Rila-hegység esti előadásából)

(az előző pénteki tanítás folytatása) 

S íme a Gurvástaka című dal utolsó versszaka, a végkövetkeztetés:

„Krsna áldását a lelki tanítómester kegyéből lehet elérni, a lelki tanító-mester kegyének kivívása nélkül nincs mód a fejlődésre. Ezért mindig rá kell emlékeznem, őt kell méltatnom, naponta legalább háromszor illik tiszteletteljes hódolatomat kifejeznem lótuszvirág lábainál.”

Tehát a kutó’pi – hol, hogyan is fejlődhetnék a lelki tanítómesterem kegye nélkül? A tőle jövő praszád által, mennyei praszád száll rám. A praszád tökéletességet jelent. Ennek a végkövetkeztetésnek a fényében válnak érthetővé a vers korábbi versszakai, mely szerint a Guru olyan, mint egy kapu, híd a zavaros vizek felett. Ezért kell emlékeznünk Őrá, hogy: ‘Hol, kitől tanultam? Mit kaptam? Mik a távlataim, lehetőségeim?’

S itt egy nagyon fontos dolgot említ – legalább naponta háromszor illő emlékeznünk a lelki tanítómesterre. Hogy gurukká váltok –, ahogy Maháprabhu mondja: „Mindannyian váljatok guruvá” – azért nagyon sokat kell dolgoznotok, hogy a követőitek legalább naponta három alkalommal emlékezzenek rátok. Miért? Mivel az emberek nagyon lassan tanulnak, viszont rendkívül gyorsan felejtenek. Szóval, tényleg nagyon komolyan kell dolgoznotok, ha azt akarjátok, hogy valaki naponta háromszor emlékezzen rátok. Valójában ezt kétféleképpen lehet elérni. Az egyik módja az, hogy madhu-szadhukká váltok – olyan mézédesekké, hogy nem tudnak megfeledkezni rólatok, a másik pedig, hogy mahá-gurukká váltok –tehát olyan ’súlyosakká’, tekintélyessé, akiről nem tudnak megfeledkezni.

De a viccet félretéve, a bráhmanák naponta háromszor meditálnak, üdvözlik a napot. Mit jelent az, hogy legalább naponta háromszor emlékezzünk a gurura? Azt, hogy Ő a mi Napunk. Ő hozza a megvilágosodást az életünkbe. Ezért kell hódolatunkat ajánlanunk – s azután hozzálátni a napi teendőinkhez.

Szóval úgy gondolom, legjobb, ha ezt az intenzív lelki gyakorlatos hétvégét a guru szerepének a méltatásával kezdjük, egyben megidézve s kérve a korábbi ácsárják áldását. Hiszen mi itt a mestereinket képviseljük, s szerencsére az itt összegyűlt lelki testvéreink is képviselik az ő mestereiket. Ez az elv köt össze bennünket. A szolgálat, az emlékezés, a tattván történő meditáció nyújthat megvilágosodást, némi megértést a számunkra.

S azt mondják, hogy még egy úgynevezett ‘rossz gurutól’ is sokat tanulhat az ember – önmagáról. Tehát ennyit a saját gurui megvalósításunkról. Ezért azt mondhatjuk, hogy nincs rossz guru, mert azzal is tanítanak nekünk valamit. Mivel ott a tattva, az elv -, mely transzcendentális. A szvámídzsí ember, de Gurudév Ő Isten képviselője.

Tehát invitáljuk meg mestereinket, fohászkodjunk a kegyükért, kitüntető figyelmükért. Ezt a bhadzsant, a Srí Gurváshtakát már 200-300 éve zengik; csak próbáljátok meg elképzelni, hány száz vagy ezer bhakta énekelte ezt a dalt. Mennyi csodálatos fohász és felajánlás történt azóta. Ez olyan, mint egy igazi szeretetteljes áldozat. Tehát nekünk kötelességünk ezt ilyen szellemben folytatni.



(Szvámí Tírtha 2011.05.05-i, Rila-hegység esti előadásából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

„A lelki tanítómester mindig Rádhiká és Mádhava szerelmes játékairól és szépségéről szeretne hallani és beszélni. Arra vágyik, hogy minden pillanatban ilyen boldogságban lehessen része. Tiszteletteljes hódolatomat ajánlom az ilyen lelki tanítómester lótuszvirág lábainál.”[1]

Ez a kulmináció, a tetőpont, a lényeg. Eddig arról hallottunk, hogy a lelki tanítómesternek fát kell vágnia, templomot takarítania és megfőznie az ételt. De itt most más dologról is szó van. Szíve túlcsordul Rádha és Mádhava szeretetteljes imádatától. Ki Mádhava? Rádhikát mindannyian ismeritek, Rádhá ’a falu legszebb lánya’. De ki az a Mádhava? Mádhava a Szerencseistennő Ura és nagyon gazdag, a világ valamennyi kincsének a birtokosa. Máskülönben a madhu szónak van egy másik jelentése is, ‘mézet’ jelent. Tehát a gazdagsága olyan édes, mint a méz. Ezért ennek az eredeti gazdagságnak az anyagi tükröződése szintén nagyon édes. De mi történik akkor, ha megszilárdul a kapcsolatotok Mádhavával, a madhu birtokosával? Akkor szádhuk lesztek, a Legfelsőbb Abszolút Igazság szerint fogtok élni – egy különleges árnyalattal és ízzel felruházott módon. A méz-íz szerint fogtok élni, madhu-szádhuvá váltok. Tehát, ha Rádhá-Mádhavát szolgáljátok, madhu-szádhukká válhattok. De miről szól a következő vers?

 „A lelki tanítómester a gópíkkal együtt Rádhá és Krsna szerelmes vrndávani találkozásait szolgálja, ezért nagyon kedves Krsnának. Tiszteletteljes hódolatomat ajánlom az ilyen lelki tanítómester lótuszvirág lábainál”.

Látjátok, nem pusztán a templom, egy épület – a ligetes erdő, egy rejteki hely. Az imádat legbensőségesebb módjai, egy rejtett helyen történő találkozás Az Isteni Párral. Szívek és lelkek titkos találkozása. Ez nem a Legfelsőbb Igazság káprázatos látomása; nem, ez egy szeretetteljes találka. S ha bevezetnek, bebocsájtást nyerünk ebbe a bizalmas kapcsolatba, hódolatunkat kell ajánlanunk.

„A lelki tanítómester Srí Hari (Krisna) képviselője és meghitt szolgája. Ezért a Legfelsőbbnek kijáró tiszteletben kell részesíteni. Ezt tanítják a kinyilatkoztatott írások, és a szentek is ekképp cselekszenek. Én is tiszteletteljes hódolatomat ajánlom az ilyen lelki tanítómester lótuszvirág lábainál”.

Száksád jelentése – a Legfelsőbb közvetlen képviselője. A Hari jelentése, ‘aki el-hárít minden akadályt az utunkból’. S ezt az aspektust dicsőíti valamennyi szentírás. Mivel az ilyen tanítómester, aki segít mindazokon, akik a közelébe kerülnek az isteni törekvés nagyon kedves a Legfelsőbbnek. Ha valaki kedves a szeretett Urunkhoz, akkor az a személy a számunkra is kedves.

(folytatása következik)

[1] A Srí Gurvástakam című ének 5-7 versszaka



(Szvámí Tírtha 2011.05.05-i, Rila-hegység esti előadásából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

 A lelki tanítómester Srí Srí Rádhát és Krsnát imádja, és tanítványait is erre neveli. A múrtikat szebbnél szebb ruhákkal és díszekkel ékesítik, tisztántartják templomukat, és más hasonló szolgálatokkal imádják az Urat. Tiszteletteljes hódolatomat ajánlom az ilyen lelki tanítómester lótuszvirág lábainál.”[1]

Itt ismét egy másfajta szolgálatot láthatunk, melyet a lelki tanítómester végez – és ez pedig a templom takarítása. Maháprabhu szintén nagyon extatikus hangulatban volt miközben a Gundicsá templomot takarította és jóval több piszkot gyűjtött össze, mint a többiek együttvéve. De mi ennek a lényege? Az, hogy a templomban imádat folyik. S valójában néha azt hihetjük, hogy a templom egyet jelent magával az épülettel. De tulajdonképp a templomnak az egész univerzumot, az egész létezést kellene jelentenie a számunkra. S akármit is tegyen a lelki tanítómester –, mint például a takarítás, a múrtik felékesítése vagy bármi egyéb – az egy felajánlás, szolgálat. Hasonlóképpen, bármit is teszünk, annak szintén felajánlásnak kellene lennie, mivel a világmindenség templomában élünk.

Egyszer találkoztam valakivel, aki egy olyan lelki paramparához tartozott, melyet törvényileg betiltottak – bezáratták az ásramaikat, nem prédikálhattak stb. Ez az ember azt mondta nekem, hogy: „Látod, az ásramaink már 70 éve zárva vannak, így az egész világ lett a mi ásramunk.” Ezt a látásmódot kell elsajátítanunk. Ha van templomotok – az jó, ha pedig nincs –, akkor az egész világ a templomotok. A tanítómestereink pedig ebben a templomban tevékenykednek és bármit is végeznek, azt próbálják az Isteni Pár elégedettségéért tenni.

S mi tesz egy tanítómestert tanítómesterré? A tanítványok. S mi a feladata, kötelessége egy tanítványnak? Hogy tanuljon és kövesse a mesterét. Ha a tanítómester végzi a dolgát, ekként cselekszik, akkor nekünk is fejlődnünk kell a követői hozzáállásban. Ezért készek vagyunk hódolatunkat ajánlani Neki. De miről szól a következő versszak?

A lelki tanítómester sokféle finomságot ajánl fel Krsnának …” Ó, nem csak takarításról van szó – főzésről is. “…és nagy örömmel tölti el, ha látja, hogy tanítványai élvezik a bhagavat-praszádát. Tiszteletteljes hódolatomat ajánlom az ilyen lelki tanítómester lótuszvirág lábainál.”

Amikor ezt a bhadzsant éneklem, akkor mindig eszembe jut egy kép 1984-ből. Egy szobában ültünk, praszádamoztunk, amikor Gurudév belépett és nézte a bhaktákat, ahogy éppen ettek. Nagyon elégedett lelki mosoly ült az arcán, ahogy figyelte ezt a nagyon hétköznapi tevékenységet. Csak esztek és a mesteretek boldog ettől – látjátok, nem is olyan nehéz elégedetté tenni a lelki tanítómestereteket. Megfelelő hozzáállással fogyasszátok a praszádamot! Az étel is egy energiacsere. S itt nem a fizikai anyagról van szó, hanem a felajánlás általi szeretet áramlás a lényeg.

(folytatása következik)

[1] A Srí Gurvastakam című dal



(Szvámí Tírtha 2011.05.05-i, Rila-hegység esti előadásából)

Remélem, hogy a mostani találkozásunk során mindannyian jelentősen megtapasztalhattuk önvalónk tudatosságát – az Isteni Pár és egymás vonatkozásában. De hogyan kezdjük ezt alkalmazni a gyakorlatban? Egyszerűen csak ugorjunk bele a közepébe? Esetleg máshogy fogjunk hozzá? Úgy hiszem, valami másra is szükségünk lesz – áldást kérni, hogy ne csupán a saját erőfeszítésünk, hanem egy magasabb isteni oltalom is meg tudjon nyilvánulni. Ezért hasznos és áldásos fohászkodnunk a korábbi tanítók, ácsárják és valamennyi szent áldásáért. Elsősorban azokhoz, akik a prémáról, az istenszeretetről tanítanak bennünket. Bármikor is találkoztok egy lelki tanítómesterrel, figyeljetek nagyon, mert aki az istenszeretetről beszél, arra nagyon oda kell figyelnetek!

Már ezerszer és ezerszer hallottuk és énekeltük a Srí Gurvastakam[1]  című gyönyörű éneket, mely egy nagyon különleges tattvát, a guru-tattvát, ezt a súlyos tattvát dicsőíti. De vajon csak a tattváról szól ez a vers? Alapvetően a tattva dicsőítéséről szól, de úgy hiszem a szívünk is megdobban, ha a mestereinkre gondolunk. Miért van ez?

Az első versszakban fény derül arra, hogy miért is lelkesíti ez a tanítványokat. Egy nagyon komoly és egyben keserű megnevezéssel kezdődik – a szanszárával. Ez nem egy moziról, vagy butikról vagy egyfajta parfümről szól, hanem a Föld sanyarú szenvedéséről. Akkor mégis miért olyan lelkesítő? Mivel valaki eloltja ennek a szenvedésnek a tüzét. Az élet alapvetően energiaáramlás, melyet hozzávetőlegesen rövid távon teszünk, a bölcsőtől a koporsóig. Egyik fadoboztól a másikig – ennyi az élet, ugye. Ezt hívják szanszárának. De valakinek a segítségével meg kellene állítani, be kellene fejezni ezt a körforgást; egy isteni iránymutatás képes megmutatni nekünk a kivezető utat az anyagi lét e sötét erdejéből. Ezért nagyon fontos, hogy készek legyünk hódolatunkat ajánlani egy ilyen iránymutató lelki személynek.

De, hogy mi is az Ő szerepe, erről a második versszak szól, mely hogyan is hangzik? „A lelki tanítómester a Szent Nevet zengi, extatikusan táncol, muzsikál és énekel. Nagy örömét leli Csaitanja Maháprabhu szankírtanjában”.

Tehát mi a szerepe egy ilyen iránymutató személynek? Ő állandóan táncol, így nagyon nehéz követni ennek a koreográfiának a lépéseit. De mi a forrása ennek a táncnak? Az extázis. S mivel ez egy misztikus tapasztalás ezért, amikor azt látjuk, hogy a mester egyszerűen csak ül, akkor ő valójában táncol. Amikor azt gondoljuk, hogy nagyon morózus, akkor a legmagasabb extázist éli át vagy amikor fát vág, valójában zenél éppen. Tehát mivel ő képes megmutatni nekünk a valóságnak ezt az transzformációját, ezért ajánljuk hódolatunkat neki.

Hogyan hangzik a harmadik vers?

 

(folytatása következik)

 

[1]Visvanáth Csakravartí dala



(Szvámí Tírtha 2011.01.05-i, szófiai előadásából)

(az előző pénteki tanítás folytatása) 

Lílávatár kérdése: Hozzáfűzhetnék valamit Krisna-prijá kérdéséhez, mely a lelki névre vonatkozott? Ha megvizsgáljuk a születéskor, illetve a felavatáskor kapott neveket akkor, ha nem is minden esetben, de nagyon gyakran azt láthatjuk, hogy az első vagy az első két betű megegyezik a civil nevünk kezdőbetűivel. Mi ennek a jelentése?

Szvámí Tírtha: Általában az ácsárják így adják a neveket. Miért? Mivel azonosulunk a nevünkkel, ez valami hozzánk nagyon közel álló dolog. Még a világi, családi nevünk is determinál bennünket, egy életprogramot jelent, mellyel a korábbi tíz, húsz, harminc, ötven évben azonosultunk. Nem szükségszerű, hogy elvessünk mindent a korábbi életünkből, hanem a cél az, hogy emeljük tovább. Mindaz, amivel rendelkeztek, azt gazdagítsátok és ily módon válik még istenibbé, közelebbivé az isteni szolgálathoz.

Tehát a nevek segítenek megtalálni az utat. Ha nem tudjuk, hogy mi micsoda, mit hogyan neveznek a világban, akkor el vagyunk veszve. Szóval ennyire fontos, hogy legyenek megnevezésünk mindenre!

Egyszer névadó ceremóniát tartottunk egy családnál, ahol hat gyermek volt, melyek mindegyike más-más kontinensen született. Látom tetszik nektek ez az ötlet! Nos, ezek a gyerekek már nagyobbacskák, nem pedig újszülöttek voltak. Az ünnepség után az egyik kisfiú odajött hozzám és azt mondta: „Most már eltűnt a régi nevem? Már nincs többé?” Ő ettől nagyon megijedt. Aztán megértettem, hogy ez volt az ő identitása, önazonossága. A nevem bizonyos értelemben én vagyok. Tehát, határozottan azt feleltem, hogy: „Nem, nem, nem! Az veled van, csak hozzáadtunk egy kis ragyogást a nevedhez!” – Azt hiszem, hogy a lelki neve Fényességes vagy Napsugár, vagy valami hasonló lett.

Nos a nevünk nagyon fontos a számunkra. Mivel azonosulunk a nevünkkel, ezért a tanítóink általában tiszteletben tartják a születési nevet, melyhez hozzátéve még valamit, tovább emelik.

Manydzsarí kérdése: S azokban az esetekben, amikor az avatáskor kapott név nagyon eltér a születéskor kapott névtől, ez azt jelenti, hogy teljesen felhagyunk a múlttal és egy egészen új irányt veszünk?

Szvámí Tírtha: Minden esetben egy új életet kell kezdenünk! Bármilyen hibát is követtünk el vagy akármilyen hiányosságaink is vannak, meg kell tőlük szabadulnunk. Ezzel az úgymond új névvel történő azonosulás segít bennünket, hogy belépjünk ebbe az új szerepkörbe, életszakaszba. S mint ahogy említettem, az új emelkedett minőség, életcél vagy feladatkör számít, nem feltétlenül a hangzás vagy a nevet alkotó betűk.

Például egyszer egy fiatalember látogatott el a nyilvános programunkra, majd karatált ragadott és annak ellenére, hogy először vette a kezébe, tökéletesen játszott! Azt gondoltam magamban, hogy: ‘Ez nagyon érdekes!’ Majd így szóltam hozzá: “Ó, ez remek! Legközelebb gyere el hozzánk az ásramba!” Erre ő: „Rendben, elmegyek!” Majd a következő héten el is jött és bemutatkozott: „Bogának hívnak.” Ez volt a vezetékneve. Azonnal, mint egy villámcsapás hasított belém: ‘Ó, bhógából praszádammá kell, hogy tegyük’. A bhógából, aminek a még nem felajánlott étel hívják, Praszádot, megszentelt ételt készíthettek – a felajánlás által. Tehát azt éreztem, hogy: ‘Ó, ebből a fiúból Praszádamot kell készítenünk!’ S így is történt. Krisna néha még a polgári név által is ad egy kis utalást.

Manydzsarí: S mi lett a lelki neve?

Szvámí Tírtha: Dzsagannáth Praszád.