Sharanagati

(Szvámí Tírtha, 2019.01.11-i szófiai esti tanításából)

Ma egy nagyon fontos témáról kell beszélnünk, mégpedig arról, hogyan váljunk jobb emberré, hogyan léphetjük túl az emberi mivoltunkat. Tehát, mi az ember? Legutóbb arról beszélgettünk, hogy félig állat, félig angyal. Tehát a miénk, az egy összetett létforma, egy kicsit ez, egy kicsit az, és akkor jön egy új szubsztancia, ami az ember. A Biblia az eredetünkre vonatkozóan azt írja, hogy porból lettünk teremtve, ami nem tűnik egy túl magas szintű eredetnek, de ha a tiszta bhakták lábporából lettünk teremtve, akkor nagyon is szerencsésnek mondhatjuk magunkat. 

Tehát nézzük meg, hogy mik az alapvető emberi tulajdonságaink! Az tény, hogy bizonyos erők működnek bennünk, mint például az ösztönök, a vágyak, a ragaszkodások, a félelmek. Ha ezek szerint élünk, ezek motiválnak bennünket, akkor igazi emberek vagyunk. Viszont, ha nagyon kegyetlenül, gonoszul viselkedünk, akkor nagyon kevés kapcsolatunk lesz, mert nagyon kevés ember él ennyire gonoszan. Ám, ha túl jók vagyunk, akkor is nagyon kevés társunk lesz, mert valóban jó emberből is nagyon kevés van. Ugye így van? Ez az igazság! Tehát a lényeg, hogy mi, emberek, valahol a kettő között vagyunk. Gondolom ezt ti is így gondoljátok? Nem vagyunk túl tamaszikusak, mert az a démonokra jellemző, s mi ugye nem annak tekintjük magunkat, és nem is vagyunk azok. Ugyanakkor nem is vagyunk túl szattvikusak, mert az a félistenekre jellemző. Ti annak érzitek magatokat? Talán még nem. Tehát félíg sötét árny borít bennünket, félig pedig fénylények vagyunk. Ha túl szattvikusak vagyunk, ha túl emelkedett nyelven, túl sok lelki kifejezést használva beszélünk, akkor az emberek nem értik, hogy mit mondunk. Mert ránk emberekre, leginkább a radzsasz, a szenvedély kötőereje hat. Ha radzsaszikusan beszélünk, akkor nagyon népszerűek leszünk az emberek körében, mert azt az üzenetet meg fogják tudni érteni. 

Talán ismeritek a viccet, mely egy hitetlen, agnosztikus emberről szól, aki a halálos ágyán fekszik. Ott van mellette két ember, akik meg akarják téríteni őt. Az egyik azt mondja neki: „Nem, őt lehetetlen megtéríteni, teljesen hitetlen, semmiben sem hisz, ez egyszerűen lehetetlen.” Mire a másik így szól: „Ó, ne aggódj, bízd csak rám, majd én elintézem.” Aztán belépett abba a szobába, ahol a férfi feküdt, azt várva, hogy találkozhasson kedvenc félistenével, a Halállal. Majd öt perc beszélgetés után ez a barát kinyitotta az ajtót, és így szólt: „Nyugodtan hívd a papot, meg akar keresztelkedni, és szeretné, ha az összes áldásban részesítené.” A másik fickó teljesen megdöbbent: „Ez hogy lehetséges? Ennyire szépen beszéltél neki a mennyországról?” „Nem, a pokolról beszéltem, s ezért tért észhez.” 

Tehát, ha az ő nyelvüket beszéljük, mint: szenvedés, fájdalom, ragaszkodás, szeretet, akkor azt mindenki meg fogja érteni: „Igen, ő közülünk való, ugyanazt a nyelvet beszéli.” Ha túl szattvikusak vagyunk, akkor senki sem fog odafigyelni ránk. Ha csak a Védánta-filozófia legbonyolultabb részeiről vagyunk hajlandók beszélgetni az emberekkel, akkor ehhez nem nagyon fogunk találni társakat? Ha nem tudunk ráhangolódni a körülöttünk lévő emberekre, akkor kik lesznek a társaink? Például, ha nem nagyon szeretjük a joghurtot, akkor ki fog megérteni bennünket Bulgáriában? Valahogy kapcsolatba kell lépnünk az emberekkel! 

De ha csak a testi késztetésekkel, ösztönökkel, amik minden élőlényre jellemzők, ezekkel kapcsolódunk másokhoz, akkor mi a különbség köztünk és például egy uborka, vagy egy galamb között? Az evés, alvás, védekezés, párzás, ez minden élőlényre jellemző, akkor mégis mi a különbség közöttünk? Miért kaptunk épp egy ilyen testet? Ha megadatott számunkra az a ritka adomány, hogy emberi testet kapjunk, akkor be kell teljesítenünk azt a hivatást, amit ez a test számunkra kínál. 

 (folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2019.01.11-i szófiai reggeli tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Kérdés: Hasonlíthatjuk-e ezeknek a mandaláknak a felépítését a Dzsagannáth Purí-i templomhoz? 

Szvámí Tírtha:  Igen! Az egy igen hatalmas templom, négy fő kapuval, melyek a négy égtáj felé nyílnak. Illetve ezeken kívül van még néhány különleges kijárata, amik szintén nagyon fontos szerepet töltenek be. Szeretnétek tudni, hogy miért? A Dzsagannáth Purí-i templomnak magas falai vannak, és a főbejáratát egy magasan Garudát ábrázoló oszlop jelzi. Visnu valamennyi főbb temploma előtt mindig találunk egy ilyen Garuda-oszlopot, csakúgy, ahogy a Síva-templomok esetében, pedig egy Nandi bikát ábrázoló szobrot. Ki is tulajdonképpen Garuda?

Bhakta: Visnu hátas hordozója.

Szvámí Tírtha: Természetesen, mert ugye, ha Visnu szeretne menni valahová, akkor Garudának ott kell lennie „Uram, ha menni szeretnél valahová, akkor én elviszlek.” Éppúgy, mint egy előkelő családban, ahol a sofőr és az autó mindig a ház előtt várakozik, arra az esetre, ha az úr szeretne menni valahová, tehát az ő feladata, hogy készen állva várakozzon. Garuda pedig azért található a templom előtt, hogy szép példát mutasson ugyanerről a szolgálatkészségről. Van egy gyönyörű templom, ahol Garuda meghajolva, féltérdre ereszkedve, a templom felé fordulva áll. Gyönyörű! Ha legközelebb majd arra jártok, akkor róla nyomban eszetekbe fog jutni, hogy nekem is szolgálnom kell, készen kell állnom bármilyen szolgálatra.

Tehát Dzsagannáth Purí templomának a főbejáratát egy ilyen Garuda-oszlop jelzi. Egy másik fontos kapuja pedig az, ahol a mahápraszádamot  kiviszik a templomból. Talán tudjátok, hogy a Dzsagannáth-templom nagyon híres az ott készült praszádamjáról. Ebben a templomban több mint 200 szakács dolgozik, napi 54 ételfelajánlás készül a múrtiknak, melyből csak a rizs másfél tonnányi. Így azt mondhatjuk, hogy Dzsagannáth Purí szinte úszik a mahápraszádamban. Milyen eszmeiség, elgondolás van e mögött? Ebben a templomban Krisnát Dzsagannáthként, az univerzum Uraként imádják, és úgy tartják, hogy az Úrnak, Aki az egész világmindenség forrása, a világegyetem minden kényelmét és lehetőségét élveznie kell, hiszen minden az Övé.” Így ott azt mondják, hogy: „Dzsagannáth nagyon szereti a praszádamot, szeret enni”, ők pedig nagyon szeretik szolgálni Őt. Sőt úgy tartják, hogy az ujjai mindig nedvesek, mivel állandóan elfogadja és a Neki felajánlott ételt eszi. Milyen gyönyörű koncepció! Állandóan szolgálni Istent mindazzal, amit adott nekünk, visszaajándékozni mindent Őnéki. Gyönyörű! Ebből az egyetlen dologból megérthetjük az egész gyönyörű filozófiát.

Viszont miközben főzünk, keletkezni szokott némi hulladék, szemét is, ezért ennek a templomegyüttesnek van egy másik kijárata is, amin keresztül az összes lepucolt héjat, szemetet és mindenféle maradékot, egyszerűen kihordják, és egy adott helyre felhalmozzák.

Tehát igen, elmondhatjuk, hogy a templomkomplexumok néha egyfajta mandala-felépítést tükröznek. Ezt leginkább Srí Rangamban lehet megfigyelni, ami egy rendkívül híres szent város Dél-Indiában. Egész Ázsiában az itt található hatalmas templomnak van a legmagasabb gópuramja, azaz bejárati tornya, ami olyan mint egy kisebb város. Maháprabhu is járt itt, melyről egy a bejárathoz közeli kis kápolna emlékezik meg. Ha belépünk az első kapun, akkor ez az első kör még nagyon hasonlít a külvilágra, ugyanis itt különféle boltokat, éttermeket, ruhákat árusító bódékat, különféle kereskedőket találunk, szinte ugyanazt, mint odakint a városban. Majd a következő kapun belépve, már eltűnnek az élelmiszerboltok, aztán a következő kapun túl eltűnnek a ruha árusok. Folyamatosan egyre közelebb kerülünk a lényeghez, például még beljebb már csak spirituális tárgyakat árulnak, például virágfüzéreket, tömjént, illetve olyan dolgokat, amiket Visnuhoz vihetünk, mivel ez egy Visnu-templom. S amikor középütt belépünk a belső udvarra, már csak a bráhmanák éneklik szent himnuszaikat. Ez egy gyönyörű ábrázolása annak, ahogyan a külvilágból érkezünk, amikor még rengeteg vágy, szükséglet köt gúzsba bennünket: „Éhesek vagyunk, szeretnénk valami szépet vásárolni magunknak…”, ez az ahonnan érkezünk. Aztán lépünk egyet, és már nem is vagyunk éhesek, eltűnnek az étel árusok, majd még egyet lépünk, és eltűnnek a csecsebecsék. Ily módon tanítanak meg bennünket arra, hogy hagyjunk magunk mögött minden anyagi felfogást, azért, hogy majd legbelül találkozzunk az Úrral.

Valójában ebben a templomban Rámanudzsa Ácsárja rendkívül különleges múrtiját imádják, illetve itt található az ő szamádhija is. Ottjártunkkor az egész templomkomplexumba be tudtunk lépni, de ennél a helynél volt egy őr, aki azt mondta: „Nem, ide nem jöhetnek be, az lehetetlen!” Akkor éppen inkognitóban voltunk, és csak egyszerű nadrágot viseltünk. Szóval az őr így folytatta: „Ide, nadrágban tilos belépni.” De szerencsénkre volt velünk egy másik bhakta is, aki dhótiban volt. Ekkor a kapus hajthatatlansága megenyhült, és azt mondta: „Rendben, bemehettek.” Visszatérve a transzcendentális mandalára, ez azt szimbolizálja, hogy a mandalák külső szirmain is találkozni fogunk kapuőrökkel, de ha van egy jóbarátunk, egy jó vezetőnk, akivel utazunk, akkor nem lesz gondunk az őrökkel.

Tehát kérlek, gondozzátok szeretettel mind a belső szívmandálátokat, mind a lelki út külső mandaláját, mind pedig a lelkivilág végső transzcendentális Krisna-mandaláját. S bármikor zengitek is a Szent Neveket ezen a gyönyörű málán, akkor is láthatjátok a mandalát – Rádhá-Góvinda szimbolikus körtáncában. S amikor Csaitanja Maháprabhu invitálására részt vehetünk ebben a mantrázásban, akkor mi is táncra perdülhetünk a gyémántoszlop közepű lótuszvirág körül.

(Szvámí Tírtha, 2019.01.11-i szófiai reggeli tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Krsna-sakti kérdése: Szeretném, ha kicsit bővebben elmagyaráznád a hatlevelű Krisna-mandalát. Említetted, hogy e lótuszvirág közepén van egy gyémántoszlop, ami talán az önreflexiót tükrözi vagy talán a lélek lakhelye?

Szvámí Tírtha: Nos, ez a gyémántoszlop, ez maga Krisna. S kétféle különböző magyarázat létezik. Ha a szívlótuszt egy virághoz hasonlítjuk, akkor annak szirmain találhatók pozitív, és vitathatóbb tulajdonságok egyaránt, illetve a közepén található az önreflexió. Tehát ez olyan, mint amikor rálépünk a lelki útra, és még nem igazán tudjuk, hogyan fogunk fejlődni.  Ekkor az első lépés az, hogy megpróbáljuk elemezni önmagunkat, elkezdünk elmélkedni önmagunkon: „Ki vagyok én?” Ebből a szempontból azt mondhatjuk, hogy a megfigyelő végzi ezt az önreflexiót, ezek vagyunk mi, tehát a lélek. Ebből a középpontból megfigyelhetjük mind a pozitív, mind a negatív tulajdonságainkat, érdemeinket, hiányosságainkat.

Amikor belefogunk a lelki életbe, akkor kilépünk a saját kis szívmandálánkból, és belépünk egy nagyobb mandálába. Képzeljük el például, hogy elmegyünk egy templomhoz, és az valójában egy hatalmas komplexum, mint egy városon belül fallal elkülönített adott kerület, szent hely. Itt van egy kapu, egy főbejárat, amin ha belépünk egy újabb fallal találkozunk, majd még eggyel, és még eggyel. Így lehet egyre beljebb haladni ennek a hatalmas épületegyüttesnek a legbelsőbb köreibe. Végül pedig az egésznek a közepén ott áll ez a gyémántoszlop, maga Isten. S amikor ez az úgymond külső mandala és a mi személyes szívmandálánk ott találkoznak, ez a gyémántoszlop, átültethetővé válik a szívünkbe. Ekkor fogunk rálelni a saját létünk forrására, és ekkor válik annyira tisztává a szívünk, hogy meginvitálhatjuk Istent, hogy lakozzon benne: „Kérlek, foglald el helyed a szívemben, amit Neked készítettem.”

Tehát ez a két lótusz, két különböző mandala a valóság különböző szintjeit hivatott magyarázni. Tehát az egyik olyan, mint egy személyes, egyéni valóság, a másik pedig inkább olyan, mint a lelki útnak a szimbóluma, melyet be kell járnunk ahhoz, hogy elérjük célunkat. S ezeken felül még létezik az isteni mandala is, ahol Gólóka Vrndávant is lótuszszirmokkal ábrázolják, melyeken a mahámantra foglal helyet. Tehát folyamatosan ugyanarról a vizuális szimbólumról, a lótuszvirágról beszélünk, csak különböző árnyalatokban. Az egyik a szívmandálánk, a második a lelki út, mint mandala, és a harmadik pedig a lelkivilág valósága, mint a Krisna-mandala. S ezen felül még mi is néha összejövünk egy tanítványi-mandalába, mint ma, ahogy itt ülünk, mi is létrehozunk egy ilyen formát, mely még nagyobb lelki energiát képes létrehozni.

  Nem tudom, hogy ez segítség volt-e ahhoz, hogy tisztábban lássuk ezt a témát? Tehát vannak párhuzamok és hasonlóságok a különböző megnyilvánulások között, hiszen mind ugyanazt a szimbólumot, a mandalát használja, de különböző értelmezésben, más-más megvilágítással. 

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2019.01.11-i szófiai reggeli tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Szvámí Tírtha: Mi a különbség a kétféle mandala: a Krisna-mandala és a Gauránga-mandala között? Ki van Krisna lótuszmandalájának a legbelsejében? 

Válasz: A legfiatalabb gópík, a manydzsárík.

Szvámí Tírtha: Igen, és a bensőbb körben? 

Válasz: A Krisnával egyidős gópík.

Szvámí Tírtha: S a külső körben? 

Válasz: A hírvivők.

Szvámí Tírtha: De, ugye ők mindannyian hölgyek? S Csaitanja Maháprabhu mandalájában kik találhatók? 

Válasz: Ott csak férfiak vannak.

Szvámí Tírtha: Nos, nem egészen, mert kihangsúlyozzák, hogy a navadvípi mandalában van egy hölgy is, Dzsáhnavá-déví, Nitjánanda Prabhu felesége, aki nagyon kiemelkedő személyisége volt a Maháprabhu eltávozását követő szampradájának. 

Tehát ebből megérthetjük, hogy Krisna, mint Maga a Legfelsőbb úr, közvetlen avatárként száll alá. Isten, természetéből adódóan – a mi megértésünk szerint – az egyedüli élvező, az egész teremtés középpontja, minden ok végső oka, és minden teremtetett létező, ebből a forrásból származik, és ezt a célt szolgálja. Ezt értjük azon, hogy élvező, hogy Ő kegyesen elfogadja mindenki más szolgálatát.

Ezzel szemben, Maháprabhuként egy rejtett formában, gupta avatárként jelent meg, nem pedig teljes isteni pompájában, hogy elfogadja az egész teremtett, megnyilvánult világ szerető szolgálatát. Tehát bhaktaként, Isten szolgájaként jelent meg, és így definiálta önmagát: „Nem vagyok se bráhmana, se ksatrija, se vaisja, se súdra. Nem vagyok se brahmacsárí, se családos, se vánapraszta, se szannjászí. Csupán úgy tekintek Magamra, mint aki az Úr Srí Krisna lótuszlábának, a gópík fenntartójának, a szolgájának, a szolgájának a szolgálja.[1]” Így tehát Ő aszkéta életet élt. S mit várhatunk el egy aszkétától? Netán azt, hogy egy holdfényes éjszakán fiatal hölgyekkel táncolgasson? Nem! Jobb, ha elkerülünk egy ilyen aszkétát. Tehát a válasz végül is az, hogy a legbizalmasabb szolgálói, a gószvámík azok, akik eredetileg rendelkeznek ezzel a gópí hangulattal. Bár a gószvámík szintén aszkéták voltak, mindenesetre az eredeti, lelkivilágbeli formájukban a gópík ártatlan, tiszta, feltétel nélküli szolgálatkészségét képviselik. 

Mind a Rádhá-Góvinda-mandalát, mind a Gauránga-mandalát egyaránt jóga-píthának (píthá: talapzat) nevezzük, mert mint az oltár magaslatán állva segítik a Rájuk való összpontosítást. Éppúgy, mint a jantra-mandalák felépítése, melyek általában a figyelmünk fókuszálására szolgálnak, hogy a külső világból egyre közelebb kerüljünk a mindenség leglényegéhez, az áttörési ponthoz. Viszont ebben a két lelkivilágbeli mandalában, tudjuk hogy Ki tartózkodik a középpontban, illetve kik találhatók a lótuszmandala különböző szirmain. 

Kérlek, lépjetek be, hiszen meghívást kaptatok erre mindannyian! Kerüljetek közelebb a középpontban táncoló Isteni Párhoz, s akkor életetek majd betölti magasztos hivatását!

(folytatása következik)

1. Csaitanja-csaritámrta, Madhja-lílá, 13.80

(Szvámí Tírtha, 2019.01.11-i szófiai reggeli tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Tehát eddig a Krisna-mandaláról beszélgettünk, de mi a helyzet Gaurángával? Maháprabhunak is megvan a saját mandalája, ahol az Ő társai foglalják el kijelölt helyeiket.
Ki található a Csaitanja-mandala közepén? Saját maga és legközvetlenebb társai. A Krisna-mandala közepén Rádhá-Góvinda foglal helyet, a Csaitanja-mandalában pedig Maháprabhu képviseli Rádha-Góvinda szeretetteljes egységét, illetve még ott vannak az elsődleges kiterjedései is, mint például a panycsa-tattva.
Kik találhatók a Krisna-mandala legbensőségesebb, belső körében? A fiatalabb gópík, a manydzsarík. Maháprabhu mandalájának a legbensőbb körében pedig a gószvámík foglalják el ugyanezt a helyet. A Gauránga-mandala külső körében, külső szirmaiban pedig a bensőséges szolgálói találhatók. Ebből megérthetjük, hogy még azok is, akik ennek a lótuszvirágnak a külső szirmain foglalnak helyet, még ők is nagyon bensőséges szolgái Maháprabhunak. Végül pedig azok, akik a középső részhez tartoznak, ők a legbensőségesebb szolgálók. Tehát vannak a bensőségesek, a legbensőségesebbek és a gószvámík.
A Csaitanja-csaritámrtában van egy vers, amely nagyon fontos Maháprabhu személyazonosságát illetően.
rádhá krsna pranaja-vikrtir hládiní saktir aszmád
ékátmánáv api bhuvi purá déha-bhédam gatau tau
csaitanjákhjam prakatam adhuná tad-dvajam csaikjam áptam
rádhá-bháva djuti-szuvalitam naumi krsna szvarúpam[1]
„Srí Rádhá és Krisna szerelmi kedvtelései az Úr belső, gyönyöradó energiájának transzcendentális megnyilvánulásai. Noha Rádhá és Krisna azonosságukat tekintve egyek, örökre különváltak egymástól. Most e két transzcendentális személyiség újra egyesült Srí Krsna Csaitanja formájában. Leborulok Előtte, aki Srímatí Rádhárání érzéseivel és testszínében jelent meg, holott Ő Krisna Maga.”
Ez a számunkra nagyon fontos idézet Csaitanja Maháprabhu személyi titkárától, Szvarúp Dámódarától származik, melyben leírja Maháprabhu felfoghatatlan filozófiáját, ami az egyidejű azonosság és különbözőség elve. Isten, a mi  megértésünk szerint olyan, mint ugyanannak az érmének a két oldala: Góvinda-Rádhá, Rádhá-Góvinda. Ők mindig együtt vannak. Annyira egymáshoz tartoznak, hogy amikor különálló személyként Rádhá, Krisnaként léteznek, akkor oly mértékben szükségük van egymásra, hogy szüntelen vonzalommal állandóan egymást keresik. S amikor ez az egymás utáni kutatás olyan méllyé, olyan intenzívvé válik, akkor annyira erősen ölelik át egymást, hogy Csaitanja Maháprabhuvá válnak. S ekkor Krisna sötétes árnyalata elrejtőzik Rádhika ezüstös ragyogása mögé.
Tehát, kérlek emlékezzetek erre a versre, mert ez útmutatást nyújt számunkra a lelki törekvéseinkben. Ennek segítségével könnyen megérthetjük a párhuzamot a Krisna-lílá és a Gauránga-lílá között. Mindazok, akiknek van szemük a látásra, fel tudják ismerni Csaitanja Maháprabhu  társait, lílájának résztvevőit, és azt is meg tudják határozni, hogy ők kik is pontosan a Krisna-lílában.

(folytatása következik)

1. Csaitanja-csaritámrta, Ádi-lílá, 1.5.

(Szvámí Tírtha, 2019.01.11-i szófiai reggeli tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Amikor Krisna itt töltötte örömteli földi kedvteléseit, akkor azt legbensőségesebb társai, szolgálói, a gópák, és a gópík társaságában tette. Rúpa gószvámí a gópik három csoportját különbözteti meg. Az első csoportba a Krisnával egykorúak tartoznak, a másodikba azok, akik fiatalabbak Nála, és a harmadik csoportba pedig azokat sorolja, akik üzeneteket közvetítenek az Isteni Pár között. Az első kategóriát szamádzsának nevezik, azaz együtt születettet, egyidőset jelent. A második a fiatalabb szolgálók csoportját: mandalának nevezik, akik Krisna belső köréhez, a mandalához tartoznak. A hírvivők körét pedig Krisna bizalmas kíséretének, ghanának nevezik, ők Őhozzá tartoznak. Látjátok, mi azt gondoljuk, hogy a gópík egyetlen csoportot alkotnak, de most megtudtuk, hogy, már ők is három különböző körbe sorolhatók. Természetesen rengeteg alcsoport és azok leírása létezik, de mi most kezdjük ezekkel: az egykorúakkal, a fiatalabbakkal, és a hírvivőkkel.

Az egykorú gópíknak is két csoportja ismeretes, az egyik a külső körhöz, a másik pedig a belső körhöz tartozók. A hírvivő csoport tagjainak, nagyon jól kell ismerniük mindenkit, de mivel ezek a gópík ki-be járkálnak, ezért ők úgymond a legkülsőbb szolgálatokkal foglalatoskodnak. S mi a helyzet a harmadik csoporttal, a legfiatalabbakkal? Őket tartják a legbizalmasabb szolgálóknak, mert ők oda is bemehetnek, ahová mások nem. Ti többnyire szülők vagytok, így előfordul, hogy néha úgy gondolkodtok: „Ó, nyugodtan beszélhetek, mert a gyerekem úgysem érti, amit mondok.” Ez tévedés! Ők nagyon is jól értenek mindent, természetesen az életkoruknak megfelelően. Azonnal megérzik, ha aggódunk, vagy mérgesek, rosszkedvűek vagyunk, illetve ha esetleg problémáink vannak, vagy éppen nagyon boldogok vagyunk. De a legkisebbek bármikor bejöhetnek hozzánk, még azt se bánjuk, ha bebújnak az ágyunkba. Viszont, ha a szomszéd, aki általában a falu híreit hozza, be akarna bújni az ágyunkba, azt már nem igazán vennénk jó néven! Bizonyos kapcsolatokban valami megengedett, míg más dolgok teljesen kizártak! Tehát azt mondják, hogy a legfiatalabb gópík oda is bemehetnek, ahová más nem. S gyakorlatilag ezt a legtisztább gyermeki ártatlanságot tartják a lelki élet legmagasabb megvalósításának.

S ki található ezeknek a különböző csoportoknak a középpontjában, akire a figyelmük irányul? Az Isteni Pár, Rádhá-Góvinda, s mondhatjuk, hogy Körülöttük lejtik táncukat szerető szolgálóik a gópík. Szimbolikusan azt mondhatjuk, hogy amikor a férfi és a női elv egyesül, kezdetét veszi a teremtés. De ez így rendkívül unalmasnak, és elméletinek hangzik! Viszont, ha azt mondjuk, hogy Rádhá és Góvinda táncát lengi körül minden, akkor ez rendkívül költői módon mesél nekünk a teremtés titkáról. Ebből megérthetjük, hogy gyakorlatilag minden teremtett dolog, minden, ami ebből az isteni forrásból származik, ezt a középpontot szolgálja. Nem ellene van, hanem sokkal inkább minden a középpont javát szolgálja. S ezt fel kell ismernünk az életünkben is, hogy ha a szeretett Isteni Pár áll a középpontban, akkor mindenünk, amink csak van az Ő szándékukat kell szolgálnia, méghozzá a legharmonikusabb módon. S akkor majd azt mondhatjuk, hogy az életünk egy gyönyörű mandalamintázatot alkot, melynek célja, hogy erőközpontként működjön, közvetítse az isteni erőt. Ha megtaláljuk a helyünket ebben a végtelen isteni erőtérben, akkor mi is erőteljessé válunk. Egyetértetek ezzel?

Például, csatlakozunk a bhaktákhoz, ami azt jelenti, hogy belépünk a szádhu-szanghába, a tanítványi mandalába. Előfordulhat olyan helyzet, hogy bár egyáltalán nem tudunk főzni, mégis nekünk kell az ásram főszakácsának lennünk. S, ha teljes önátadással elfogadjuk ezt a szolgálatot, akkor lassacskán bizonyos isteni erő is ránk száll. Meglehet, hogy az első nap még sírni fognak a bhakták miután megkóstolták a levesünket, de egy hónap múlva már azért hullajtanak könnyeket, mert annyira finom, és nektári ízű lesz, hogy teljesen elégedetté teszi őket. Vagy megtörténhet, hogy nektek kell vezetnetek a bhadzsant, melyet első nap még sajgó fülekkel hallgatnak a bhakták, de ha lassanként egyre odaadóbban énekeltek, akkor idővel másfajta könnyeket fog a szemükbe csalni. Tehát úgy értem, hogy ránk száll egy bizonyos erő, ha elfogadjuk az adott szerepet a tanítványi-mandalában. Ez nagyon fontos! Meg fognak jelenni bennünk ezek a tulajdonságok.

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2019.01.11-i szófiai reggeli tanításából)

Megjött a gyönyörű napsütés! A hosszú, sötét, ködös és hideg napok után most igazán tudjuk ezt értékelni. Sajnos mi, emberek, már csak ilyenek vagyunk, vagyis hogy az áldott, isteni dolgokat leginkább akkor tudjuk értékelni, ha megtapasztaljuk azok hiányát. Hiszen „Krsna szúrja szama, Krisna napja mindig ragyog”, de sajnos a tudatlanság felhői miatt néha megfeledkezünk erről. Ezért kell legyőznünk ezt az emberi természetünket, ami nagyjából az, hogy lassan tanulunk, de gyorsan felejtünk. S ez az optimálishoz viszonyított ellentétes működés valahogy jobban megy nekünk, tehát változtassunk ezen, gyorsan ragadjuk meg a lényeget, és soha ne feledkezzünk meg róla!

Most pedig folytassuk tovább az isteni lótuszvirágról szóló tanulmányainkat. Arról beszélgettünk, hogy ennek a gyönyörű szimbólumnak többféle értelmezési szintje létezik. Ennek kapcsán említettük a szívünk lótuszát,  illetve, hogy ez egy kozmikus, lelki szimbólum is a számunkra, amely a teremtés lényegét jelképezi. Majd a  Brahma-szanhitá alapján, mely leírja ezt a lelki lótuszvirágot, a satkónát, megérthettük az ezt övező területeket is, a különböző társakat, és más-más képviselőket. S, ha még tovább pontosítjuk ezt a tökéletes felépítésű lótuszkelyhet eljutunk Krisna legbensőségesebb társaihoz is. Tulajdonképpen azt mondhatjuk, hogy Krisna szeretett hívei, szolgái is hasonló, lótuszszerű elrendezésben helyezkednek el, mely egy újabb eleven lótuszmandala. Ahogy arról már sokszor beszélgettünk, ha az Isteni Párt helyezzük életünk középpontjába, akkor minden más is ennek megfelelően fog  elrendeződni, így tehát a legkedvesebb bhakták lótuszmandalája is Őköréjük összpontosul. Ezt nevezik jóga-píthának, ami a különböző bhakták elrendeződésének szimbolikus rendszere, illetve a hitünk alapja. S ennek az alapnak a középpontjára kell felhelyeznünk az imádott Isteni Párt: Rádhá-Góvindát.

Tehát minden mandalának vannak közös jellemzői, mint például az, hogy a külső pereme négyzet alakú, illetve vannak benne a négy égtáj felé nyíló kapuk, és amikor belépünk ebbe a szent térbe, akkor ott a kör által teremtett egyfajta harmónia fogad bennünket. Ez a szimbólumrendszer azt jelzi, hogy ez a szent tér mindig el van határolva az anyagvilágtól (a négyzettől). A kapuk jelenléte pedig arról biztosít bennünket, hogy ez az isteni valóság nincs teljesen elszigetelve, tehát be lehet jutni ebbe a szent térbe. Mi ebben reménykedünk, s még ez a szimbolikus ábrázolás is azt jelzi a számunkra, hogy van út, az Úr megközelítése lehetséges. S ennek az isteni lótuszmandalának a legbensejében találunk egy középpontot, mely általában az áttörési pont is egyben. Hiszen hosszú idő után, amikor sikerül megközelítenünk ezt az isteni mandalát, akkor a külső, anyagi világból érkezünk. S ahogy vízszintes irányban igyekszünk közelebb kerülni a mandalánkhoz, először a kapuhoz érkezünk, majd belépünk és egyre áttetszőbb lesz számunkra a lényeg. S ott, az az istennel való találkozási pont, az épp olyan, mint egy templomszentély. A külvilágból érkezünk, majd különböző udvarokon, kapukon és bejáratokon keresztül közeledünk a legszentebb részhez, a múrtihoz, Aki ott lakozik. S ott, ahol találkozunk a Jóistennel, az az áttörési pont. Majd a vízszintes mozgás függőleges kapcsolattá változik. Tehát a lelki utunkon hosszú ideig ugyanazon a szinten haladunk, miközben próbálunk közelebb kerülni a lényeg megértéséhez. De amikor ott vagyunk, ebben a nagyon különleges, koncentrált lelki erővel rendelkező ponton, akkor tudjuk felemelni a tudatunkat, mely olyan, mint egy lelki kvantumugrás.

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2019.01.10-i szófiai esti tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Jadunáth kérdése: Ki képviselheti a lelki tanítómestert?

Szvámí Tírtha: Általánosságban azt mondhatjuk, hogy minden tanítvány képviseli a saját mesterét, hiszen a gyümölcséről ismerszik meg maga a fa. Minden tanítvány egy-egy ilyen gyümölcs, így ők képviselik az eredeti fát. Mindenesetre vannak pompás, érett gyümölcsök, és vannak…, nos kisebbek is. Valamelyik beérik, és vannak olyanok amelyek lepotyognak. Tehát ugyanannak a fának különböző gyümölcsei teremnek. Némelyek ízletesek és lédúsak, míg a többi kissé kesernyés. De általánosságban véve azt mondhatjuk, hogy minden egyes tanítványnak megadatott a jog arra, hogy képviselje mesterét. S fordítva is igaz, hogy az emberek általatok fogják megismerni, és megítélni a mestereteket, a hiteteket, és az Isteneteket. Ha együgyűn viselkedtek, azt fogják mondani: „Á, a vallásotok teljesen abszurd, ezért ti is ostobák vagytok.” Tehát nagyon óvatosnak kell lennünk azzal, hogyan képviseljük a hitünket, mert nem csak mi létezünk.

Ugyanakkor, ha jól sejtem, hogy általában úgy gondoljuk: képviselni a lelki tanítómestert, olyan mintha az utódjává léptünk volna elő.  Viszont mindaddig, amíg a mester él, ez a képviselet csak egy helyettesítő megbízás révén valósulhat meg, tehát amikor a mester ezt a tisztséget egy kiválasztott tanítványára átruházza: „Most te képviselsz engem.” Ezt ritvik-rendszernek nevezik, amikor egy vagy több tanítvány különböző feladatokban képviseli a távol lévő mesterét. Amikor a guru elhagyta a Föld bolygót, akkor pedig minden tanítvány számára megnyílik a lehetőség a lelki tanítómesterének a képviseletére. Mindenki fel van hatalmazva a mester, a misszió, és a tanítványi láncolat képviseletére. Néha nagyon elemi, kezdő szinten reprezentáljuk ezt a csodálatos hagyományt, például azzal, hogy kedvesek  vagyunk, az emberek értékelik a hitünket, illetve legalább azt, hogy egy lelki tradíciót követünk. Míg más tanítványok, hivatalosan is felvállalják, belelépnek ebbe a szerepbe, és továbbadják azt az üzenetet, amit a mesterüktől tanultak, másokat is meghívva arra, hogy csatlakozzanak. Tehát ez is egy különleges képviselet, amikor megpróbáljuk továbbvinni mesterünk misszióját. Valószínűleg kevés, csak egy-két bhakta fog ilyen jellegű szolgálatot végezni, vagyis hivatalosan is továbbvinni ezt a küldetést, mint lelki vezető.

De valójában a legfontosabb, a mester láthatatlan, belső küldetése, mely fontosabb mint bármely külső tevékenység. Hogyan tudjuk megfelelően szolgálni vagy képviselni a lelki tanítómestert? Úgy hiszem, erre mindannyian jól tudjuk a választ: azzal, ha szorgalmasan követjük a tanításokat. Viszont az, hogy kire lesz átruházva a lelki erő, hogy a prédikációs tevékenységek oroszlánrésze tovább folytatódjon, az Krisna kegyétől függ. Ezt nem az ember dönti el. Láttunk már példát arra, hogy egy adott mester, úgy döntött, hogy: „Ő lesz az utódom”, ami bizonyos esetekben jól működött, míg máskor nem. Valahogy a lelki erő egy másik személyre szállt át, nem pedig a hivatalosan választottra. Tehát ez mindenképp Krisna kegyétől függ. A Krisna-könyv is nagyon szépen leírja, hogyan történik mindez. A mesterek, tanítók, szentek a Legfelsőbbtől kapott különleges erőt birtokolják. S amikor meghalnak, eltávoznak, akkor egy űr keletkezik, de az erő ott van, melynek szüksége van valakire, aki tovább viszi, tovább hordozza Őt. Ezért azt mondhatom, hogy ez az isteni elrendezés meg fogja találni azt a személyt, aki kiemelkedik és felnő ahhoz a feladathoz, hogy megfelelő képviselő váljon belőle, még akkor is, ha eleinte nem tűnt annak. Tehát azt mondják, hogy ez az isteni erő rászáll valakire, és ismét működésbe lép. Néha ez összhangban van a kiválasztott személlyel, akire átruházta a pozíciót a mester, máskor pedig nem.

Viszont valamennyi képzett tanítványnak joga van képviselnie mesterét. A nem hiteleseknek viszont nincs joga erre, de mindenesetre ők is képviselni fogják a mesterüket.

De vajon, melyik igaz tanítvány érezné úgy, hogy „Én léphetnék a mesterem nyomába”? Szerintem senki nem gondolkozik így! Ahogyan a lemenő Napot sem lehet helyettesíteni, úgy a lelki tanítómestert sem pótolhatja senki, amikor eltávozik! Nem tudjuk helyettesíteni a Napot! Gurudévet hittestvérei „Kelet Fénylő Csillagának” nevezték. Hogyan lehetne helyettesíteni egy ragyogó csillagot? Az lehetetlen! Ha letűnt, akkor örökre letűnt. Természetesen mindig ott kell lennie a szívünk legbensőbb horizontján. S egy meghódolt lélek mindig azt érzi, hogy: „Mindaz a jó és tisztelet, amit kapok, az nem az enyém, az nem nekem szól. Ez az élet már nem az enyém, hanem az Övé. Szeretett Istenem, imádott múrtim, mesterem él általam.” S akkor Ők maguk fognak megnyilvánulni rajtam keresztül. Ez csupán meghódolás kérdése.

Ez történt Maháprabhu esetében is. Egyszer találkozott egy brahmanával, akinek nagyon finom érzékszervei voltak arra, hogy lássa mások lelki nagyságát. Amint megpillantotta Maháprabhut, azonnal érzékelte a hatalmas auráját, illetve lelki tanítómesterének az áldását. Alázatosan Maháprabhuhoz lépve, így szólt: „Dandavat pranám! Jól sejtem, hogy Te Srípád Ísvara Purí tanítványa vagy?” Maháprabhu így felelt: „Igen, az vagyok.” Tehát ha van rá szemünk, akkor meg fogjuk látni a mestert a tanítványban, annak az emelkedett lelki tekintélynek a nagyságát, erejét, aki az adott személyen keresztül működik. S, ha elég érzékenyek vagyunk, akkor meg fogjuk érteni, hogy ki kicsoda.

Éppúgy, ahogy Sríla Prabhupád idősebb, szenior tanítványai mesélték, hogy amikor még jelen volt ebben a világban, az emberek megérezték az Ő jelenlétét a tanítványaiban. Egy különös erő ragyogott ezekből a prédikátorokból. Majd Prabhupád eltávozását követően, ez megváltozott. Tehát ez egy nagyon misztikus tapasztalás, ahogy ez a lelki erő az emberekre átruházódik, ahogy ez megtörténik. Ezt nem igazán lehet megérteni, és nem is érdemes boncolgatni. Ez a misztikus élmény szépsége, hogy valahogy megtörténik. Egyszerűen ott van, és érezhetjük! Ezért egyetérthetünk abban, hogy az isteni fényességnek kell átölelnie tetteinket, ennek kell jellemeznie cselekedeteinket. Nem a szenvedélynek, nem az ambíciónak, nem az eredményeknek, hanem ennek az isteni odaszentelődésnek, ennek kell áthatnia szolgálatainkat.

Az áldás ott van veletek, képviseljétek. Rajta! Mutassátok meg másoknak is amitek van, amit megértettetek ebből a szépségből. Osszátok meg kincseiteket másokkal is!

(Szvámí Tírtha, 2019.01.10-i szófiai esti tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Jasódá kérdése: Hallhatnánk egy kicsit bővebben erről a lelki dolgok iránti lustaságról, illetve arról, hogyan tudunk egyre mélyebb szintjére eljutni önmagunknak?

Szvámí Tírtha: Ó, igen a lelki lustaság! Ezt a témát nagyon jól ismerem, viszont a másikról, a lelkiségben való minél mélyebb elmerülésről, sajnos semmit sem tudok. Mint tudjátok, inkább a májáról, az illúzióról, a Brahmanról tudok beszélni csak, viszont az odaadásról, az istenszeretetről, az önismeretről már kevésbé… 

De a viccet félretéve, nos ez a lelki lustaság ebben a világkorszakban, a Kali-júgában alapvetően jellemző az emberekre, így még a lelki dolgokat is ez hatja át. Általában véve valamennyi inspirációnk meglehetősen nyers, lelketlen gyökerű, és nagyon elemi, primitív szintű. Tehát, ami már kicsit magasabb szintű motiváció lenne, azt meg nem igazán értjük. A lelki dolgok pedig igazán magas szintűek, ezért általánosságban azt mondhatjuk, hogy az emberek többnyire lusták a lelki dolgokat illetőleg, mivel túlzottan lefoglalják őket az anyagi vágyak. A minap a karmáról (cselekedetek visszahatásai), a vikarmáról (bűnös cselekedetek) és az akarmáról (olyan cselekedet, aminek nincs visszahatása) beszélgettünk. Azonban a karmának van még egy, igazán különleges fajtája, mégpedig az, amikor elszalasszuk a szolgálat lehetőségét, ami valójában hanyagság, figyelmetlenség. Tehát ezt is nevezhetjük lelki értelemben vett lustaságnak, amikor nem ragadjuk meg a szolgálat adta lehetőséget, és egyszerűen csak elvész az a pillanat örökre, valaki más fogja elvégezni azt a szolgálatot helyettünk. Ezért kell figyelmesen megragadni ezeket a lehetőségeket, ami adatnak a számunkra. Viszont nem elég egyszerűen csak belevetnünk magunkat a cselekvésbe, hanem azt úgy kell tennünk, hogy valóban a lelki fejlődésünket szolgálja. Mert ha ezt csak külsőleg tesszük, akkor az valójában nem segít rajtunk. 

Konkrétan, a lelki értelemben vett lustaságot említetted, melyet a Krisnához fűződő különböző érzelmi viszonyokban is megtalálhatunk. Ez egyfajta anubháva, vagyis egy különleges következménye a túlcsorduló érzelmeknek, amit nevezhetünk pozitív lelki lustaságnak is, amikor teljesen képtelenek vagyunk cselekedni. Csak emlékezzünk arra, amikor Srímatí Rádhárání úgy érezte, hogy Krisna elhanyagolja Őt, emiatt annyira szomorú volt, hogy képtelen volt megmozdulni, felállni és elmenni onnan. Csak dermedten ült a földön, és az ujjaival a homokba rajzolgatott, várva, hogy ismét találkozzanak.

Tehát néha azt látjuk, hogy valaki meg se mozdul, mégis nagyon sok minden történik benne, máskor pedig külsőleg vagyunk túl aktívak, de belül valójában nem történik semmi, nem igazán van változás. Tehát, válaszolva a kérdésed második felére, úgy hiszem, hogy önmagunk mélyebb rétegeibe úgy hatolhatunk, ha lelki gyakorlataink következtében elkezd egyre több dolog történni legbelül. 

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2019.01.10-i szófiai esti tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Krsna-prijá: Említetted azt, hogy például a bhakták előtti életünkre tekinthetünk úgy, mint az odaadó szolgálat nélküli elvesztegetett évekre, illetve azt is, hogy a bhakták között is lehetünk lusták, és akkor nem igazán fogunk fejlődni. Szóval, hogy az intenzitás is rendkívül számít! Azt szeretném megkérdezni, hogyan mérlegeljük magunkat, hogy valóban bekövetkezett-e egy komolyabb fejlődés a lelki életünkben, és nem épp stagnálásban vagyunk?

Szvámí Tírtha: Ennek megértéséhez egy komoly, precíz mércéjű ítélőkészségre van szükségünk. Sríla Srídhar Mahárádzs említett egy nagyon fontos dolgot ezzel kapcsolatban. Azt mondta, hogy: „Amikor esztek, akkor vajon megkérdeztek valakit arról, hogy elégedettek vagytok-e vagy sem?” Nem, nem kérdezünk meg senkit, egyszerűen érezzük. Csakúgy, mint ma, amikor módunkban állt meglátogatni a Föld legjobb szakácsát, és természetesen nagyon elégedettek voltunk utána. Már egyszerűen attól, hogy láthattuk, ahogy a levest keveri, már attól elégedettség töltött el bennünket, nem is beszélve arról, hogy aztán meg is kóstolhattuk azt a nektárt, ami ő készített?! Tehát miután elfogyasztottuk a praszádamot, nem kellett megkérdeznünk tőle, hogy elégedettek vagyunk-e vagy sem. De amikor elbúcsúztunk, azt mondtam neki, hogy: „Ó, kedves baba, ez a praszád nagyon csodálatos, teljesen kielégítő volt!” Ezt egyszerűen csak érezzük. 

 Ezért mondja azt Sríla Srídhar Mahárádzs, hogy a tünetek alapján meg tudjuk ítélni a saját helyzetünket, lelki szintünket. Mi történik akkor, amikor eszünk? Csökken az éhségérzetünk, lesz energiánk, és egyre inkább elégedettek leszünk. Tehát ezek alapján el tudjuk dönteni, hogy most már elégedettek vagyunk vagy sem. Ha ugyanezt az elvet alkalmazzuk a lelki fejlődésünkre, akkor bizonyos elvárásoknak egyezniük kell, míg mások eltérhetnek. Például, ha azt érezzük, hogy: „Ó, a lelki szomjúságom, inspirációm kicsit alábbhagyott.”, akkor nem vagyok biztos benne, hogy ez a legjobb jel. Ennek inkább növekednie kellene! Viszont, ha úgy érezzük, hogy: „Ó, még több ilyet, még több ilyen lelki élményt, ebbe szeretnék teljesen belefeledkezni!” – akkor az egy nagyon jó jel! Tehát egyetérthetünk abban, hogy ennek a lelki éhségnek, lelki szomjúságnak növekednie kell, ahelyett, hogy csökkenne. Rendben, ebből az egy példából megértettük azt, hogy a lelki éhség az jó, és a lelki út helyes követésével egyre erősebbé válik. Ezt jelenti az igazi  fejlődés. Az energiánknak, majd végül a belső elégedettségünknek is egyaránt növekednie kell. 

Ez az elégedettség tudománya, művészete, ha rátalálunk néhány nektárcseppre, akkor annak már nagyon örülnünk kell, azzal nagyon elégedettnek kell lennünk! Úgy hiszem, hogy ebből a részletes vizsgálódásból kiindulva, még pontosabban megérthetjük a saját lelki helyzetünket. Vajon csökkent-e a tudatlanságom? Ha azt tudjuk mondani, hogy: „Igen, csökkent”, az jó jel! Vagy esetleg több inspirációnk van a lelki gyakorlatokra? Ha „Igen, inspiráltabb lettem”, az is ugyanilyen jó jel! Vagy akár, ha azt érezzük, hogy általában véve elégedettebbek vagyunk az életünkkel, akkor az is egy nagyon jó jel! 

Végül még azt is hozzátehetjük, hogy nem a mi feladatunk megítélni azt, hogy vajon fejlődtünk-e vagy sem. Ha mások azt látják, hogy: „Ez a bhakta olyan sokat fejlődött”, az a legjobb jel!

De mi található ennek a szívünkben honoló lótuszvirágnak a közepében? Az önvizsgálat, az önreflexió. Igyekezzünk egyre jobban megérteni a lelki helyzetünket. Ez nem egy újabb önző egoista gondolkodás, de idővel meg kell értenünk, hogy mi az, amit meg kell tennünk, és mi az amit nem. Mindenesetre, ahogy egyre többször visszanézünk, úgy érezhetjük, hogy: „Annyi évet elpazaroltam, még az aktív lelki életem ellenére is”! Ha ez nem lelki lustaságból, hanyagságból vagy bármilyen hiányosságból adódik, akkor el kell fogadnunk, mint tanulópénzt. Mondhatjuk azt, hogy „Ha másképp történt volna, akkor többet is elérhettem volna.” De mégsem értünk el többet, hiszen itt vagyunk, ebben a helyzetben, és ez a szolgálatunk. S mindaz, ami eddig történt velünk, az segített eljutnunk ide, ahol jelenleg vagyunk, tehát szükség volt ezekre. 

S még egy fontos dolog. Egy élethelyzetet, vagy egy személyt kétféle módon tudunk megítélni: az egyik az, amikor a múltat vizsgáljuk meg, a másik pedig, amikor a jövőt. Tehát, amikor az adott dolog forrását, hátterét, okait vizsgáljuk, akkor abból sok mindent megérthetünk, megérthetjük a jelenünket. De, ha van egy jövőképünk, egy adott cél lebeg előttünk, abból is levezethetjük a jelenlegi helyzetünket. Ez egy teljesen más megközelítés, amikor a következményekből értjük meg, hogy mi miért van, szerintem ez nagyon bölcs dolog. Azt mondják, hogy a fát a gyümölcséről lehet megismerni. Ami azt jelenti, hogy az eredményekből következtethetünk az előzményre, az eredetre. Hasonlóan, ha tudjuk, hogy mi az életünk célja, Rádhá-Góvinda kedvteléseinek elbűvölő szépsége, abból levezethetjük magát az utat. Tehát legyünk nagyon okosak, mert, ha innen egyből az égre nézünk, akkor könnyen eltévedhetünk. De, ha a jövőbeli célunk, eredményeink alapján megértjük a jelenlegi helyzetünket, akkor nagyon pontosan tudni fogjuk, hogy mit és hogyan kell tennünk. Szerintem ezt jelenti a fejlődés, amikor már nem a múltunkkal vagyunk elfoglalva, hanem nagyon keményen dolgozunk a jövőnkért. 

(folytatása következik)