Archives

Calendar

January 2021
M T W T F S S
« Dec    
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728293031



Magyar issues

rings

(Szvámí Tírtha 2015.09.07-i szófiai esti tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása) 

A karma-szannjász, vagyis a világról való lemondás gyakorlása az ezüst. Még magasabb, ha lemond minden anyagi cselekedetről.”[1]

Ez az a helyzet, amikor tetteitek gyümölcsének csak a felét adjátok oda, de teljesen lefoglaljátok magatokat az odaadó szolgálattal, mindent az odaadó szolgálatnak szenteltek. Ez az ezüst. Megállhatunk az ezüstkornál? Ti nem elégedtek meg az egyszerű ezüstkorral. Valami többet akartok. Mi van az ezüstön túl?

Az empirikus, spekulatív tudással vegyített odaadás (gjána-misra-bhakti) az arany.

Tehát ekkor a Legfelsőbbhöz kötődő kapcsolatotokat valami tudás árnyalja, ami még magasabb az egyszerű lemondásnál. De amikor megpróbáljuk megérteni Krsnát vagy megpróbáljuk analizálni a Legfelsőbbet – az illúzió. Őt lehetetlen megérteni. Ezért még az arany sem teszi teljesen elégedetté a szívet. De, ha értelmesek vagytok, ha rendelkeztek ezzel a gjána-misra-bhaktival, ha az odaadásotokban van némi spekulatív tudás is, akkor bölccsé fogtok válni. Itt ezt a tudással átszőtt odaadást nevezik aranynak. S a csend az arany. Tehát, ha bölcsek vagytok, akkor hallgattok. De beszélni az ezüst. Ha csekély a tudásotok, akkor még beszélni akartok. S ez nagyon is igaz a spirituális tudásra vonatkozólag. Máskülönben a lelki tudást a vajhoz is hasonlítják. Mi történik, ha van elegendő vajatok? Vágtok néhány szeletet és ráteszitek a szendvicsetekre. De mi történik akkor, ha nincs túl sok vajatok? Akkor nem vágtok olyan vastag szeleteket, csak olyan kis véknyakat. A tudásotok olyan, mint a vaj, mert minél kevesebb van belőle, annál buzgóbban próbáljátok minél több emberhez eljuttatni. Minél kevesebb a vajatok, annál nagyobb igyekezettel kell szétkenni, hogy befedje az egész szelet kenyeret. Ezért hallgatni arany és beszélni ezüst – olyan, mint az alig megvajazott kenyér.

Még az arany sem fogja elégedetté tenni a szívünket, a belső sóvárgásunkat, mert végső soron a mindenféle spekulatív tudástól mentes odaadó szolgálat, a gjána-súnja-bhaktit a bölcsek kövéhez hasonlítják.

Tehát, ha valaki egy rézgyűrűvel keres meg, akkor boldogok vagytok. Ha valaki egy ezüst gyűrűvel jön hozzátok, akkor még boldogabbak vagytok. Ha valaki egy arany gyűrűt hoz, akkor még elégedettebbek vagytok, de ha végül egy bölcsek kövéből készült gyűrűt hoz nektek, akkor váltok teljesen elégedetté.

A fő kérdés az, hogy mit részesítünk előnyben? Egyszerűen csak jó emberré akarunk-e válni – az a réz gyűrű. Ha hajlandóak vagyunk lemondani munkánk gyümölcséről – ez a harangfém. Ha hajlandóak vagyunk lemondani a világról – ez olyan, mint az ezüst. Ha tudóssá váltok – az az arany. Anyagi nézőpontból azt mondhatjuk, hogy ez a legmagasabb szint – mint az aranygyűrű egy szép briliánssal. Remélhetőleg több, mint két karátos. De mi az, ami túlszárnyalja az empirikus tudást? Ez a misztikus tudás, misztikus megvalósítás – és ez a bölcsek köve. Ez a szint transzformáló erővel bír. Az előbbi szinteken valamennyi eredményünk az annak a szintnek megfelelő elismerésben részesült. De, ha eléritek ezt a tiszta odaadó szolgálatot, a tiszta Istenszeretetet, az nagy átalakító erővel bír. S a bölcsek kövének puszta érintésével a vas arannyá válik. Tehát hatalma van az összes korábbi szint fölött. Hasonló módon, ez a tiszta odaadás is hatalmat nyer létezésünk valamennyi korábbi szintje fölött.

(folytatása következik)

[1] Bhaktivédánta Szvámí Prabhupád: Az élet végső célja



Discussion-between-Sri-chaitanya-mahaprabhu-and-ramananda-raya-660x400

(Szvámí Tírtha 2015.09.07-i szófiai esti tanításából)

Az élet végső céljáról olvasunk. Ez a beszélgetés Csaitanja Maháprabhu és egy nagyon kedves bhaktája, Rámánanda Ráj között hangzott el. Miután az isteni kinyilatkoztatásról folytatott eszmecseréjük végére értünk, folytassuk tovább a történetet!

Így élvezte az Úr Csaitanja, Rámánanda társaságát tíz napon át, nagy örömmel társalogva Srí Krsnáról. Rádhá és Krsna isteni kedvteléseinek örök színhelyéről, Vradzsadhámról beszélgettek. Sorra vették Vradzsadhám bizalmas titkait, a szent hajlékon megnyilvánuló rajongás egész áramát. További beszélgetésük fölfoghatatlan titokként mindenki elől rejtve maradt. Az érintett témakör drágakőhöz hasonlatos ismeretek lelőhelye volt, amely az egész emberiség javára adta egyik kincsét a másik után. E beszélgetés kimeríthetetlen ércbányához is hasonlítható, s ahogy művelni kezdték e bányát, különféle drága fémek kerültek a felszínre: réz, harangfém, ezüst, arany s végül a bölcsek köve. Rámánanda Ráj és az Úr Csaitanja beszélgetésének kezdete s vége egyaránt nemes fémeket hozott a felszínre. Bevezető eszmecseréjük témája, a társadalmi tagozódás és az erkölcs követése a rézhez, a fémek anyjához hasonlatos.[1]

Tehát ez a társadalmi szabályok betartására vonatkozik – ez nagyon értékes, fontos ismérv. Ez az a terület, ahol megérthetjük, miként legyünk finom úriemberek vagy gyengéd hölgyek. Manapság azért annyira fontos a társadalomi színtér, mert a lakosság általában alig lát tovább a létezés ezen rendszerénél. De legalább ezen a szinten szépen kell cselekednünk. Tehát ez a réz.

A karma-jóga, amikor az ember tetteinek eredményét szenteli Srí Krsnának, a harangfémhez hasonlítható.” Tehát a következő szint a társadalom nemes tagjává válása után a munkátok gyümölcsének a felajánlása Krsnának. Ezt hívják karma-jógának, ahol a cselekvés a kommunikáció eszköze. Miért is magasabb ez a korábbi eszménél? Mert általában, ha hasznos tagja leszel a társadalomnak, akkor élvezni fogod annak az előnyeit. Mégis, miért magasabb az önzetlen odaadás vagy a lemondás? Mert akkor valamivel hozzájárulsz; és az magasabb. Például, amikor Sríla Prabhupád századik születésnapjának az évfordulója alkalmából pada-játrát szerveztünk – egy nagyobb csapat bhaktával tettük meg ezt a zarándoklatot. Ez egy nagyon jelentőség teljes felajánlás volt. A második napon az egyik barátunk, aki szintén velünk tartott azt mondta: „Ó, várjatok egy pillanatig! Az általunk igénybe vett szolgáltatások költségei sokkal magasabbak, mint az a részvételi díj, amellyel hozzájárulunk az egész ügyhöz. Valamivel hozzá kellett járulnunk a kiadásokhoz, de amit cserébe kaptunk az sokkal több volt, mint amit hozzáadtunk.” Majd erre én azt feleltem: „Isten hozott a klubban! Lépjetek át erre az oldalra és akkor képesek lesztek többet adni, mint amit kaptok. Mert a másik oldalon többet kaptok, mint amennyit adtok”. Tehát ez volt az első szint – ahol élvezitek a jótéteményeket. A második szint az, amikor hozzá is járultok, tehát mások élvezik a jótéteményeket. Ez magasabb, ez értékesebb nemesfém, mint az előző. 

(folytatása következik) 

[1] Bhaktivédánta Szvámí Prabhupád: Az élet végső célja

 



man-child-baby-grandfather-royalty-free-thumbnail

(Szvámí Tírtha 2015.09.07-i szófiai reggeli tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása) 

Paramánanda kérdése: Tudnál segíteni abban, hogy megérthessük miként tudunk különbséget tenni a közvetlen és a közvetett tudás között? Ugyanis néha az inspiráció nagyon halk hangon nyilvánul meg, miközben mindaz, amit az érzékeinkkel a világból tapasztalunk nagyon hangosan áramlik felénk.

Szvámí Tírtha: Igen. Napjainkban háromféle alapvető segítség létezik az emberiség számára. Az első a szent hagyomány, a második a pallérozott, kifinomult intelligencia és a harmadik az inspiráció. Valójában ezek azok az utak, melyekkel megbízható eredményeket lehet elérni. Ezért nagyon ajánlott egy szent hagyományhoz, iskolához tartozni, mivel ezek őrzik az ősi tudást és végkövetkeztetéseket. Az emberi intelligencia egy nagyon erős eszköz, de mivel az elmúlt 500 évben ezzel főleg visszaélés történt, az eredmények nem túl kedvezőek. Igaz, az ember intellektuális képességeit 80-90%-ban katonai célokra fordítják. Ez az intelligenciával történő visszaélés és ezért látunk olyan sok helytelen reakciót a világban. De a megfelelően használt intelligencia, az segítség. S a harmadik út az inspiráció, mely manapság nagyon fejletlen szinten van. Az emberek intuitív képességei nagyon alacsonyszintűek, hanyatlóban vannak. Úgy tűnik, hogy a múltban az emberek jobban és helyesebben tudták használni ezt a képességet, mint manapság. Ezért ezzel az inspiráción vagy intuíción keresztül jövő közvetlen tudással – szintén óvatosan kell bánnunk. Mivelhogy nem állunk valami emelkedett tudatszinten, ezért ez is torzulhatott.

Akkor mit tegyünk? Próbáljuk meg kombinálni ezt a három elemet. Ha egy lelki iskolának, egy szent spirituális hagyománynak kötelezzük el magunkat, megfelelően használjuk az intelligenciánkat és lassanként annyira megtisztítjuk a szívünket, a tudatunkat, hogy az intuíció megfelelően működhet. Majd ezt követően egyre inkább megbízhatunk a közvetlen érzékelésünkben. Valójában a direkt érzékelés mindig a másik oldalról indul, az isteni oldalról – mert megnyilvánul. A mi feladatunk csupán az, hogy megtisztítsuk a képernyőt, így az isteni kinyilatkoztatás szépen tükröződik a tudatunkban.

De itt van ennek a listának a második eleme – az értelem. Általában a férfiak meg vannak átkozva az intellektussal, a tudással, az aggyal. Mi férfiak mindig próbáljuk megmagyarázni és elemezni a dolgokat. A hölgyek általában nem elemeznek, de mégis tudják. Jobban birtokukban van ez az intuitív képesség. Általában túlzott elemezgetés nélkül is helyes a végkövetkeztetésük. Úgy értem, hogy a helyzet intellektuális boncolgatása nélkül és végül teljesen elveszve a részletekben – mert ez a mi módszerünk.

Tehát mi férfiak általában meg vagyunk átkozva az intellektusunkkal. A túl sok agy, főleg a lelki témákra vonatkozólag, nem igazán segítség. Mivel isteni adományról van szó, ezért világos megértéssel kell rendelkeznünk, hogy megfelelően használjuk. Emiatt először értelmessé kell válnunk. A sásztrák azt is mondják: „Először váljatok bölcsekké, értelmesekké, s majd legyetek olyanok, mint a gyerekek.” A gyermek nem gondolkozik, a gyermek érzi. Ők így állnak hozzá a világhoz. Amíg lelkileg értelmesek kezdünk lenni, addig hosszú az út. De az értelem túljutni – ez az igazi feladat. Ha túl tudunk jutni az értelem korlátain, akkor bebocsájtást nyerhetünk a miszticizmus valóságába. S a miszticizmus kinyilatkoztatást jelent. Az ilyen ember képes befogadni a kinyilatkoztatást, a misztikus tapasztalatokat. Ez nem misztikus adat vagy tudás, hanem misztikus kinyilatkoztatás. Ezért kell követnünk Sríla Srídhar Mahárádzs példáját, aki egy nagyon értelmes ember volt. S ő azt mondta: „Most megértettem, hogy össze kell szednem minden intelligenciámat annak megértéséhez, hogy hol van a határ és hogyan lépjek túl rajta.”

Tehát a közvetlen tudás azt jelenti, hogy képes érzékelni a kinyilatkoztatást. 



10258009_654759724592088_5997618411020645721_n

(Szvámí Tírtha 2015.09.07-i szófiai reggeli tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása) 

Lílávatár kérdése: Említetted, hogy a kívül járható út az, hogy társuljunk a szentekkel, a belső út pedig a mantrázás. Tudnál némi útmutatást és tanácsot adni a mantrázásra vonatkozólag?

Szvámí Tírtha: Dzsapázz többet. Szükséged van ennél több tanácsra?

Szóval, ha elfogadjuk azt, hogy a Szent Név nem különbözik Krsnától, akkor azt gondolom, hogy nagyobb figyelmet és több odaadást tudunk szentelni ennek a folyamatnak. Nem könnyű kapcsolatba kerülni a fenséges Legfelsőbb Úrral. Ezért nem zengjük az óm namó nárájanája mantrát, mert Nárájanával társulni igen nagy kihívás. De mi valami mást mantrázunk: Haré Krsna Haré Krsna Krsna Krsna Haré Haré/ Haré Ráma Haré Ráma Ráma Ráma Haré Haré, mert a jóbarátoddal társulni nagyon könnyű. Nagyon könnyű dicsőíteni Srímatí Rádhárání és Krsna találkozását. Amikor ezt dicsőítitek, akkor nem a félelemtől remegtek meg, hanem az extázistól. Mivel, ha a Legfelsőbb Urat dicsőítitek valamennyi fenségével együtt, akkor kicsit remegni fogtok. Viszont, ha valamiképpen szolgálni tudjátok a tehénpásztor barátotok és az Ő szerettének az isteni egységét, akkor az a remegés az extázis miatt van.

Már sokszor hallottuk azt, hogy ez a mantra olyan, mint egy kérdés és egy felelet rá: Haré Krsna – ‘Ki vagy Te?’ Haré Krsna – ‘Te vagy az?’ Haré Ráma – ‘Én vagyok itt.’ Haré Ráma – ‘Olyan jó, hogy itt vagy!’ stb, stb. Ez nem csupán egy ismétlődő szófüzér, hanem a maha-mantra egy mély kommunikációnak az eszköze és az imádatnak is a tárgya. S a boldogság forrása is, mind az Ő, mind a mi számunkra. Azt mondják, hogy: „Ha valaki csak egyszer is kiejti a Szent Nevet, az bhaktának tekintendő”. De ez nem csak egy hangzó formula, hanem az abszolút valóság megérintése. S nincsenek szigorú és azonnal ható szabályok a mantrázásra vonatkozólag. Azonban meg kell próbálnunk minden ajánlást betartani a lelki gyakorlataink sikerének érdekében. Ha nagyobb odaadással, önátadással tudunk mantrázni, akkor az a legjobb fajta mantrázás. S ide tartoznak az összes többi misztikus gyakorlatok is. Egy bhaktának nincs szüksége extra meditációs gyakorlatokra a test tökéletes kontrollálása érdekében, vagy a megvilágosodáshoz, mint a jógiknak; vagy 12 évnyi tökéletes brahmacsarjára, mert a mantrázással mindennek eleget teszünk.

Tehát ez egy nagyszerű tudomány, de ízlés kérdése. Ha már kaptál ízt, ha csak egy kis kóstolót kaptál a mantrázás ízéből, akkor már nagyon szépen tudod végezni. Ha nem kaptunk ízt, akkor egyszerűen önfegyelemből kell végeznünk. Majd a szattvikus szinten történő mantrázás egyfajta dharma gyakorlatnak tekinthető. De ez nem elegendő; mindig túl kell lépnünk a rituális formaságokon és megtölteni a mantrázásunkat extra odaadással. S inspirációt kell merítenünk a mantrázásunkból.

Vannak bizonyos sztereotip helyzetek, melyeket egy bhakta különböző fázisokként megtapasztal amíg a lelki gyakorlatait végzi. Vannak olyan időszakok, amikor nagyon lelkes vagy a mantrázást illetően és vannak olyan időszakok, amikor nem nagyon vagy lelkes. S majd legközelebb kevésbé vagy lelkes és aztán kicsit lelkesebb vagy.

Szükségünk van némi alázatra is a megfelelő mantrázáshoz. Nem arról van szó, hogy: ‘Ó, ma 85 és fél kört teljesítettem’. Ez nem verseny. Természetesen jó megérteni, érezni azt, hogy ‘Ha gyakorlok, akkor működik’. De a mantrázásnak a célja Rádhá-Góvinda boldoggá tétele.

S hogyan tudjuk megítélni, milyen szintű a mantrázásunk? Hogy jó, hogy megfelelő? Hasznos vagy nem éppen? Miként tudjuk megítélni? Nem könnyű. Nos látod-e Rádhá-Góvinda mosolyát? Azt láthatod, hogy Maháprabhu mikor elégedett vagy valamivel több figyelemre vágyik. De van egy másik visszajelzés is – vajon a lelki tanítómesterünk elégedett a mantrázásunkkal? Ezt szintén nehéz megítélnünk, hogy a mesterünk elégedett-e a mantrázásunkkal. De van egy belső mérce mellyel mérhető. Mert, ha mialatt mantrázol csak jó, pozitív és szép lelki gondolatok vagy hangulat fog el, akkor megfelelően mantrázol. Amikor inspirációt tudsz meríteni, akkor jó az irány és egyre jobban tudod fejleszteni a mantrázásodat. Mert a mantrázás olyan, mintha meghívót tűznél az ajtódra „Drága Uram, kérlek, jöjj el hozzám!” Ne lepődj meg, ha el is jön.

(folytatása következik)

 

 



2016-05-26_10-26-55-586x800

(Szvámí Tírtha 2015.09.07-i szófiai reggeli tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása) 

Csaitanja Maháprabhu folytatta a beszédet: Mélységes nagyrabecsüléssel adózol Rádhá és Krsna előtt, ezért mindig, mindenütt láthatod Őket.”[1] Tehát ez volt Maháprabhu egyértelmű válasza. Azonban Rámánanda Ráj ezzel nem volt elégedett. Rámánanda Ráj szívét azonban nem nyugtatta meg az Úr Csaitanja válasza, bár az Úr kétségkívül a sásztrák szellemében, helyesen szólt. Ezért így felelt: – Kedves Uram, kérlek, ne rejtőzködj tovább! Ne titkold tovább igaz mivoltodat! Jól tudom, ki vagy: Te vagy Srí Krsna, Srímatí Rádhárání külsejébe burkolózva, s azért szálltál alá, hogy a kedveseddel folytatott isteni kedvteléseid rajongását megízleld. Megjelenésed legfőbb célja, hogy magad is megérezd, miféle odaadással imádnak híveid, s hogy szerte a három világon osztogasd e szeretetet. Magad akaratából jöttél el hozzám, miért nem vallasz színt?

Itt Rámánanda Ráj leírja azt a három fő okot, amiért az Úr, mint Csaitanja Maháprabhu jelent meg. Utolsóként említi azt, hogy: „Az istenszeretetet akartad osztogatni.” Ez egy kötelesség– vagy Istené, vagy egy avatáré. Isteni szerepkör – mivel valamiképpen fenn kell tartani a tiszta vallási elveket. Azonban ez a megjelenésnek egy egyetemes oka. Rámánanda másodikként említi, hogy: „Magad is megérezd, miféle odaadással imádnak híveid”. Ebből megértettük, hogy bhaktának lenni nagyon kitüntetett helyzet. Olyannyira, hogy még Krsna is meg akarja kóstolni azt a nektárt, amit ti ízleltek. Viszont megjelenésének legfőbb oka az volt, hogy élvezze a Rádhikával folytatott kedvtelések rajongó ízeit. Tehát Rámánanda ezt a három titkot sorolta fel Maháprabhu megjelenésével kapcsolatban. Majd végül így szólt: „Magad akaratából jöttél el hozzám, akkor miért akarsz elrejtőzni? Ne rejtőzz el!”

Ekkor az Úr Csaitanja elmosolyodott, s feltárta önmagát, mint Raszarádzs, az isteni raszák királya, és mint Mahábháva, az istenszeretet megtestesülése, azaz Srímatí Rádhárání. Tehát Maháprabhu egyik aspektusa az, hogy Ő valamennyi isteni kellem élvezője, Raszarádzs. S Raszarádzs soha sincs egyedül, hanem folyton vele van Mahábháva, akiben gyönyörködhet, aki minden boldogság forrása, az isteni extázis legmagasztosabb érzése. „Majd megmutatta, hogy Ő egy személyben az Isteni Pár, a Srímatí Rádhárání érzelemvilágával s ragyogásában megjelenő Srí Krsna.” Itt következik egy idézet Csaitanja Maháprabhu személyi titkárának, Szvarúp Dámódarnak a naplójából: „Rádhá és Krsna szerelme az Úr belső, gyönyör-energiájának isteni megnyilvánulása. Habár Rádhá és Krsna egyéni azonosságukban is egyek, mégis örökre elváltak egymástól. E két transzcendentális személyiség ezennel Srí Krsna Csaitanjaként újra egyesült. Hódolatom néki, aki Srímatí Rádhárání érzelmeivel, s külsejével felruházva nyilvánította meg magát, bár Ő maga Srí Krsna.” Belül feketés, kívül ezüst – és ennek a keveréke válik aranylóvá. Belül Góvinda, kívül Rádhá és amikor egyesülnek, akkor válnak Gaurává.

Majd mi történt ezután? Amikor Csaitanja Maháprabhu feltárta valódi önazonosságát – egyik aspektusa szerint Krsna, másik aspektusa szerint Rádhiká – egy további átváltozás következett. Az Úr Csaitanja isteni alakjának e páratlan megnyilvánulása teljességgel lenyűgözte Rámánandát. A lelki érzelmek eksztázisától elvesztette eszméletét, s ájultan rogyott a földre. Az Úr Csaitanja ebben a pillanatban megérintette Rámánanda testét, aki eszméletre tért. Meglepődve látta ismét a szannjászít maga előtt. Az Úr Csaitanja átkarolta Rámánandát, s megnyugtatta, rajta kívül még senki sem láthatta ezt az isteni, együttes formát. Az Úr Csaitanja kijelentette, kedvteléseit illetően Rámánanda előtt semmi sem maradt titokban, ezért mutatta meg néki e páratlan megnyilvánulását.”

Ez az oka annak. hogy mi a nagy lelkek példáját próbáljuk követni, mert az isteni kedvtelésekből semmi sem marad titokban előttük. Nagyon hosszú az út, míg el nem érjük a valóság másik partját, de ezt a távot nyílegyenesen meg lehet tenni.

 

(folytatása következik)

[1] Bhaktivédánta Szvámí Prabhupád: Az élet végső célja

 



слънчев поглед_n

(Szvámí Tírtha 2015.09.07-i szófiai reggeli tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Azt a látásmódot kell elsajátítanunk ahhoz, hogy képesek legyünk meglátni a dolgok kapcsolatát a Legfelsőbb Úrral. Miként tudjuk elérni a látásmódnak ezt az átalakulását – mi a javaslatod?

Paramánanda: Az Úr bhaktáival történő társulás által.

Szvámí Tírtha: Igen, ez nagyon fontos. S mi a saját, személyes erőfeszítésünk, hogy létrejöjjön ez a változás?

Paramánanda: Hogy szenteljük oda magunkat a Szent Névnek.

Szvámí Tírtha: Helyes. Ne feledkezzetek meg Gurudév példájáról. Egyszer azt mesélte nekünk, hogy amikor ő nagyon fiatalon Svédországban beköltözött az ásramba, egyik reggel elment a parkba egy dzsapasétára. Teljesen belemerült a mantrázásába és hirtelen azt vette észre, hogy ‘Várjunk csak egy pillanatra, ez a bokor megváltozott! Már nem ugyanaz a bokor, ami volt.’ Hirtelen minden dolog, amit látott elkezdett megváltozni. Azelőtt csak egy jelentéktelen bokor volt, majd egyszerre csak élővé változott, mely teljes mértékben lelki energiával lett átitatva. Tehát, ha meg akarjátok pillantani magatokat a tükörben, akkor  mantrázzatok, mantrázzatok többet. Vagy, ha a jelenlegi környezeteteket szeretnétek jobb színben látni, akkor dzsapázzatok többet! S egy másik világot fogtok látni. Szintén, hogyha meg akarjuk látni az Isteni valóságot – ez az út. Kapcsolódjatok össze Vele; ha nem vagytok összeköttetésben, akkor nincs nyitva az átjáró a számotokra. De amint átadjuk önmagunkat és az imáinkon, a mantrázásunkon keresztül összeköttetésbe kerülünk Vele – az ajtó feltárul. Tehát ez a mi reménységünk, hogy meg fog változni a látásmódunk. Ezért zengjük a Szent Neveket.

Tehát az első osztályú bhakták mindenhol érzékelik Srí Krsna jelenlétét. „A dzsungel fái és liánjai gyümölcseik s virágaik terhével meghajoltak az Úr előtt, mert úgy érezték, Srí Krsna az éltető erejük. Tiszta istenszeretetüknek köszönhetően az Úr jelenlétében lelki derűvel és rajongó örömmel, dúsan záporozták a méznektárt.” (Bhág.10.35.9.) Ez az Istenség iránt érzett tiszta szeretetük által volt lehetséges.”[1] Ez egy idézet a Srímad Bhágavatamból; és a szentírások sokszor leírják, hogyan változik meg minden, amikor Krsna megjelenik. Ahogy sétál, valamennyi növény elészórja virágát és még a fák is meghajolnak. A mozgó élőlények megtorpannak, várnak és a mozdulatlan élőlények, mint a fák reszketni kezdenek, s hatalmas mennyiségű nektárt záporoznak.

Ha szeretnénk az életünket ennek a versnek a mintájára alakítani, hogy miként tudjuk a legjobbat kihozni a jelen helyzetünkből, hogyan tudunk hatalmas mennyiségű nektárt záporozni, akkor ez csak az Istenség iránti tiszta szeretetünk által lehetséges. Ha ez megvan, akkor csak nektár fog áradni belőlünk. Ha valami más van odabent, akkor nem a tiszta nektár fog jönni. Akkor egy kevert, egy koktél dologgal fogtok rendelkezni. Néhány csepp nektár, néhány csepp keserű valami és így tovább. Tehát kérlek ápoljátok lelketeket az isteni tudás által, ily módon bármi is jöjjön belőletek az tiszta nektár lesz.

(folytatása következik) 

[1] Bhaktivédánta Szvámí Prabhupád: Az élet végső célja

 



Golden Avatar

(Szvámí Tírtha 2015.09.07-i szófiai reggeli tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása) 

Majd Rámánanda Ráj így szólt Csaitanja Maháprabhuhoz: „Óh, Uram, kétely nyomasztja szívem. Légy kegyes, oszlasd el! Egyszer szannjászíként jelensz meg, máskor Sjámaszundarként, az isteni pásztorfiúként mutatod magad, most meg aranylónak látlak, mintha egész tested ragyogó fényben úszna. Ajkadhoz emeled fuvoládat, s tekinteted ide-oda csapong az eksztázis váltakozó hullámaitól. Miféle csodás látvány ez? Mondd meg nyíltan, Uram, mi az oka e tüneménynek?[1]

Mi történik itt? Rámánanda Ráj összezavarodott. Már korábban is találkozott szannjászíval. Rendben, Indiában nem érzed magad zavarban, ha találkozol egy szannjászíval. Bár Maháprabhu egy nagyon kivételes szannjászí volt. Nagyon magas volt és nagyon nagy volt a lába. Dzsagannáth Puríban őrzik Maháprabhu papucsát. S csak magunk között szólva, nemrégiben találkoztam egy fiatalemberrel, akinek 52-es vagy akörül volt a cipőmérete. A bhakták mohón fürkészték, hátha felfedezik valamennyi isteni jelet arra vonatkozólag, hogy ő ‘egy nagy személyiség’. S valóban az volt a fiatalember! S Maháprabhu egy nagyon gyönyörű személy volt. Egy szannjászíval kapcsolatban nincs olyan elvárásod, hogy elbűvölő és gyönyörű legyen, mivel ő egy lemondott személy. ‘Szegény fickó, nem volt sikeres az anyagi életben, tehát végül teljesen csalódott lett és a lemondott életrend felé fordult’. Néha az emberek ezt gondolják a szannjászíkról, hogy anyagilag kudarcot vallottak és ezért fordulnak a lelkiség felé. De ez nem helytálló, főleg Maháprabhu esetében nem; mivel Ő egy nagyon-nagyon gyönyörű személy volt. Ezért sokan féltették, hogy felvegye a szannjászt. Azt mondták: „Ó, Te olyan szép vagy! Egy sikeres fiatalember! A szannjász nem neked való. Mindenkit lesújt majd az érzés, hogy nehézséget vállalsz magadra és aszketikus gyakorlatokba fogsz. Hogyan bírnánk elviselni, hogy hiányt szenvedsz bármiben?” De ennek ellenére Ő nagyon eltökélt volt, hogy felvegye a szannjászt, mivel az emberek jobban figyeltek a szannjászíkra. Ez volt az egyik célja.

Itt is hasonlóan történt: Rámánanda Ráj boldog volt, hogy egy szannjászíval találkozhatott. Majd hírtelen megváltozott az általa látott kép és már nem ezt a gyönyörű lemondott személyt látta, hanem az Isteni Krsna tűnt fel előtte. Most már Sjámaszundarként, az isteni pásztorfiúként látlak. Miért van ez? Mondd meg nyíltan.” Ez azt jelentené, hogy a korábbi beszélgetésük során nem voltak őszinték? Nem. De Rámánanda tudni akarta az igazat. Mi a titok ebben? Az Úr Csaitanja azt válaszolta, hogy az igazi bhakták teljesen elmélyednek Krsna iránti szerető érzelmeikben, és természetes istenszeretetük folytán mindenütt imádott Krsnájukat látják. Számukra ezért másmilyennek tűnik a valóság, ahogy a mozgó s mozdulatlan dolgokra tekintenek. Az általuk észlelt dolgok nem olyannak tűnnek, ahogy vannak, hanem másként, Krsnával összefüggésben”.

Ezt a látásmódot kell elsajátítanunk ahhoz, hogy képesek legyünk meglátni a dolgok kapcsolatát a Legfelsőbb Úrral.

 

(folytatása következik)

 

[1] Bhaktivédánta Szvámí Prabhupád: Az élet végső célja



72086174_2506979309381665_7428420511396265984_n

(Szvámí Tírtha 2015.09.07-i szófiai reggeli tanításából)

Mindig nagyon hasznos, ha kihívásokkal kerültök szembe, mert akkor be tudjátok azonosítani a saját pozíciótokat. Bár általában nem szeretjük a kihívásokat, ennek ellenére nagyon hasznosak. S miután megértettük, hogy minden a lelki világból származik, azt is meg kell értenünk, hogy Gólóka Vrndávanban is vannak próbatételek: ‘Ki teszi ma Krsnát a legboldoggá? Kié lesz ma a legszebb erdei virágfüzér?’ Nos, nem mondanám, hogy ez egy nagyon nehéz versengés, ami ott van. Azonban meg kell próbálnunk megvalósítani valamit, amíg itt vagyunk. S mindezen kérdések után, melyek Csaitanja Maháprabhu és Rámánanda Ráj beszélgetése közben hangzottak el, így folytatódik.

Fohászkodjunk hát az Abszolút Igazság, Srí Krsna lótuszvirág lábainak oltalmáért, aki saját energiájának köszönhetően mindig mentes az illúziótól! Az Abszolút Igazság a teremtés, fenntartás és megsemmisülés minden részletében a tiszta tudás kútfője. Ez az egyetlen logikus következtetés, ami a téma mélyreható, közvetlen és áttételes vizsgálatából leszűrhető.”[1] Bár ez csak egy filozófiai következtetés – hogy Isten a végső mozgatója, eredete és célja mindennek – kérlek, próbáljátok megragadni a lényeget, mert ezek nem csupán szavak. De, ha valamennyi cselekedetben, minden pillanatban érzitek az Isteni jelenlétet, akkor egy teljesen más világ tárul fel előttetek. Általában mi mit látunk? Csak a külső formát. Még akkor is, amikor reggel a tükörbe néztek, azok nem ti vagytok, akit megfigyeltek, hanem csak a külső formátok. S mivel már jóideje ismeritek azt a fickót, ezért megszokott módon viszonyultok a látott képhez. De, ha képesek vagytok látni a lelket, az egy teljesen más megközelítés. Hasonló módon, ha a filozófiai végkövetkeztetést nézzük, hogy: ‘Igen, az Univerzum valamennyi történése mögött az isteni erő áll’ – az meglehetősen száraz. De, amint észreveszitek Krsna isteni játékát minden pillanatban vagy legalábbis a valami módon történő megnyilvánulását, akkor többé már nem száraz filozófiai következtetés, sokkal inkább az isteni misztériumok állandó kinyilatkoztatása. Sokszor, ha valami sikerül a bhakták azt mondják, hogy: ‘Ó, ez Krsna!’ De az valóban Ő!

De itt említésre kerül valami nagyon fontos dolog: „miután a témát közvetlen vagy áttételes módon megértettük”. A közvetlen és a közvetett tudás nagyon fontos. Mivel azt gondolhatnánk, hogy a közvetlen tudás az elemzés és a közvetett tudás pedig olyan, mintha következtetéseket vonnánk le, logikai sorrendben. De jobb, ha azt mondjuk, hogy a közvetlen tudás maga az inspiráció. S a közvetett tudás pedig, amikor valamilyen képességeteket gyakoroljátok, mivel ez esetben közvetetten juttok el a témához valamilyen intellektuális vagy analitikus eszköz segítségével stb. Természetesen vannak érzékeink, intelligenciánk, gyakorlottságunk, stb. és ezek Isten adományai, ezért valamilyen nagyon jó célra kellene felhasználnunk őket. De azt hiszem, az Isteni valóság eléréséhez arra a következtetésre kell jutnunk, hogy – ez nem egy intellektuális utazás. Inkább egy kinyilatkoztatás és ily módon ez közvetlen tudás. Tehát nincs szükség semmiféle eszközre, hogy ez az Isteni valóság feltáruljon a számunkra.

(folytatása következik)

[1] Bhaktivédánta Szvámí Prabhupád: Az élet végső célja

 



DSC_8603

(Szvámí Tírtha 2016.01.07-i szófiai esti tanításából) 

Tehát megtanultuk, hogy az odaadó szolgálatnak különféle szintjei vannak. Az első volt a vaidhí-bahkti, vagyis a szabályok szerinti odaadó szolgálat.

A vaidhí-bahkti ezen elveit a Srímad Bhágavatam Második Éneke első fejezetének ötödik verse is leírja, amelyben Sukadév Gószvámí a halál küszöbén álló Paríksit Mahárádzsot tanítja arra, hogyan cselekedjen. Paríksit Mahárádzs csupán egy héttel a halála előtt találkozott Sukadév Gószvámíval, és nem tudta, mi a kötelessége eltávozása előtt. Sok más bölcs is érkezett a helyszínre, ám senki sem tudott megfelelő útmutatást adni neki. Sukadév Gószvámí azonban a következőt tanácsolta: „Kedves királyom! Ha az elkövetkező héten félelem nélkül akarsz szembenézni a halállal (hiszen a halál pillanatában mindenki retteg), akkor azonnal kezdj hozzá e folyamathoz: hallj Istenről, dicsőítsd Őt, és emlékezz Rá!” Ha valaki képes arra, hogy énekelje és hallgassa a Hare Krsna mantrát, valamint mindig az Úr Krsnára gondoljon, akkor bizonyos, hogy nem fog félni a haláltól, amely bármelyik pillanatban beköszönthet.” [1]

Itt tehát egy nagyon különleges pillanatot említenek meg. A történet háttere eléggé komplikált volt, mindenesetre: Paríksit Mahárádzsot – aki király volt – megátkozták, hogy hét napon belül meghaljon.  Gondolhatnánk úgy, hogy szerencsés, mivel pontosan tudta a dátumot. Mi sosem tudhatjuk eltávozásunk időpontját. Egyszer valaki ezt mondta nekem: „Életem legutolsó 30 évét így és így fogom felhasználni.” Ki tudja, hogy vajon ez a távoli jövőben fog-e bekövetkezni? Az is lehet, hogy már 29 év eltelt belőle, tehát sosem tudhatjuk, mikor is jön el a végső próbatétel.  Ám királyunk elég szerencsés volt ahhoz, hogy tudja, hét napon belül el kell távoznia. S ha egy ilyen üzenetet kapunk, hogy hamarosan el kell távozzunk – valószínű, hogy többségünk megfelelően akarja majd felhasználni az időt. Éppen ezért királyunk Paríksit meg akarta tudni a szentektől, hogy most mihez kezdjen.

S itt a név is nagyon jelentős, hiszen nevének a jelentése: ’A Körültekintő Megfigyelő.’ Ezért hát mindannyiunknak a saját életünk, a körülöttünk történő események megfigyelőivé kell válnunk, próbálva megtalálni a lényeget. A Paríksit jelentése tehát az, aki elmélyült látásmóddal rendelkezik.  Mindazonáltal ebben a pillanatban számára minden összekuszálódott. Látásmódja nem volt helyes, éppen ezért akart tudakozódni. Tehát bármikor, amikor úgymond látásmódunk elhomályosult, tudakozódnunk kell.

Sukadév Gószvámí megérkezett arra a helyszínre, ahol a király tanácsadásra várt. Fiatalember volt, majdnem kisfiú, mindazonáltal ő volt az, akit lelki témában a legnagyobb tekintélynek tartottak. Ez is azt mutatja, hogy a lelki emelkedettség nem az idő kérdése, ez szintúgy vonatkozik a bhakták társaságára is. Hogy ki az emelkedett bhakta, az nem igazán függ az időtől. Miért? Mert Krsna szereti az újonnan érkezőket, s határtalan lelkesedést és minden áldást megad a tiszta szívűeknek. Éppen ezért ezt a mentalitást kell fenntartanunk. Emlékeztek arra a napra, amikor először találkoztatok a bhaktákkal? Amikor beléptetek az ásramba? Amikor először éreztétek a füstölő illatát? Vagy kóstoltátok meg a praszádamot? Ez egy annyira rendkívüli megtapasztalás! S annyira lelkesek voltunk, hogy ’Ez az út a személyes megváltásomhoz! Van rá esély!’ Ez az a mentalitás, amit meg kell őriznünk. S nagyon hasznos, ha avatáskor készítetek fényképet. Miért? Hogy összegyűjtsétek a saját képeiteket? Hogy legyen egy saját albumotok, vagy miért? Nem ez a lényeg! Hanem az, hogy ebben a nagyon áldott pillanatban nagyon közel vagyunk az eredeti lelki önvalónkhoz. Lelkünk eredeti boldogsága tükröződik az arcunkon. Éppen ezért nagyon szép és hasznos, ha időről időre visszanéztek az akkori arcotokra. Utána nézzetek bele a tükörbe, és ellenőrizzétek a mai arcotokat! Mi történt közben? ,Akkoriban olyannyira boldog voltam, annyira ragyogtam! És most, most… sokkal jobban ragyogok!’ Ez az, amit fenn kell tartanunk – az eredeti tisztaságot, azt az eredeti ragyogást, amit akkor megízlelhettünk. Belekóstolhattunk a lelki valóságba. S ez az, amit mindig fenn kell tartanunk azáltal, hogy állandóan neofitának érezzük magunkat. S akkor képesek leszünk majd körültekintően tudakozódni. Még akkor is, ha tudjuk, hogy hét napon belül el kell távoznunk vagy, ha nem tudjuk, akkor nem számít.  Nem számít. Már képesek vagyunk megfelelően tudakozódni.

(folytatása következik)

[1] Az odaadás nektárja, 2. fejezet

 



rasalila

(Szvámí Tírtha 2015.09.06-i szófiai esti tanításából)                                                             

(az előző pénteki tanítás folytatása) 

A következő vers így szól: „Hol éljen az ember?”[1] Hol éljünk?

Válasz: Vrndávanban.

Másik válasz: Ludastón.

Szvámí Tírtha: Ó, Ludastó nem rossz. Nemrégiben tartottak nálunk egy íjász versenyt a bhakták. Volt egy hatalmas pandál különböző célállomásokkal, mint – Hawaii, Párizs, Brahman, a lelki világ, Gólóka Vrndávan, a Vaikuntha bolygók és Ludastó is. Majd az egyik barátunk ellőtte a nyilat és az – Ludastót találta el. A következő lépés pedig egy bölcs idézet húzása volt. S az idézet így hangzott: „Ha már elérted a célod, soha ne fordulj vissza”. Tehát Ludastó nem egy rossz választás, mert ez olyan, mint Gupta Vrndávan, egy rejtett Vrndávan.

A válasz így szólt: „Éljen Vrndávanban, ahol a rásza-lílá transzcendentális kedvtelése folytonosan zajlik.” Tehát ez a kettő elválaszthatatlan: Vrndávanban folytonosan a rasza-lílá kedvtelés játszódik; és ahol a rásza-lílá, ott van mindig Vrndávan. Ez a szeretett Isteni Pár legesszenciálisabb kedvtelése. S ez Vrndávan lényege.

A következő kérdés így hangzik: „Minden egyéb témát félretéve miről halljon az ember”.

Válasz: A kedvtelésekről.

Szvámí Tírtha: Rendben, legközelebb te tartasz leckét. Igen, miről halljunk? Milyen témára kell figyelnünk? „Az egyedüli téma, amiről az élőlénynek hallania kell, Rádhá és Krsna szerelmes kedvtelése”. Ez a legjobb hír, amelyet kaphatunk. Ez a legszebb hallgatandó témakör. Mert egy ilyen üzenet megváltoztatja az életünket. A hallás révén kapcsolódhatunk a magasabb valósághoz.

S mindezen ismeretek után, melyek a beszélgetés során összegződtek, a következő kérdés így hangzik: „Mi a legmagasztosabb az imádatra méltó dolgok közül?” Valami javaslat?

Hozzászólás: Talán, a lelki tanítómester lótuszlábait javasolnám?

Szvámí Tírtha: Közel van. „Rádhá és Krsna szent neve a leginkább imádatra méltó”. Javasolják, ha nem értünk valamit, akkor van egy különleges megközelítési módszerünk – az imádat. Akkor feltárulkozik a számotokra. Mit értünk Rádhá és Krsna szent nevein? Személy szerint én nem sokat; ezért közeledek imádattal feléjük. Miért? Mert ez nem olyan téma, amit meg lehet érteni. A megértés azt jelenti, hogy valamit lenyomsz, a markodba zársz. A téma fölé helyezed magadat. De azt mondják, hogy: púdzsála rágapatha gaurava-bhangé [2]Mindent, ami felsőbbrendű, imádnunk kell és a fejünkre kell helyeznünk. Tehát Rádhá és Krsna szent neveit nem megértenünk, hanem imádnunk kell. Mindannyian tudjuk, mi a legjobb imádati mód.

Tehát tanultatok valamit az élet végső céljáról? Talán kifogásolhatjátok, hogy túl sok volt a kérdés. ‘Elvesztem a kérdések dzsungelében.’ De ne feledjétek, hogy valamennyi kérdés ugyanarra a témára vonatkozott. Nem számít, hogy mi volt a kérdés, a válasz mindig ugyanaz volt. A legfőbb az Istenszeretet! Rádhá és Góvinda szent neveinek az imádata a legjobb. A legjobb meditáció Isten lótuszlábainak az imádata. A legjobb dal… Énekeljük a legjobb dalt.

[1] Bhaktivédánta Szvámí Prabhupád: Az élet végső célja

[2] Sríla B.R. Srídhara Mahárádzs gyakran recitálta ezt a verset, melyet lelki tanítómestere Sríla Bhaktisziddhánta Szaraszvatí Thákur írt