Sharanagati

(Szvámí Tírtha, 2018.01.06-i szófiai esti tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Az öröklét útját kell követnünk, mivel ha nem ezt az utat járjuk, akkor elbukunk. Az emberi lét tökéletessége az öröklét felé tartó út végén vár ránk. De ahhoz, hogy erre rátaláljunk, nagyon szerencsésnek kell lennünk. Viszont erre azt mondhatjátok, hogy: ‘Szerencse? Ha mindent a karma, az akció-reakció határoz meg, akkor ehhez mi köze van a szerencsének?’ Azt gondolhatjátok, hogy az nem is létezik. A lelki dolgokban kevésbé járatos emberek a véletlenben hisznek, a szakavatottabbak az eredményekben, az akció-reakcióban, de akik átlagon felüli intelligenciával rendelkeznek, azok a jószerencsében hisznek.

Valójában mi is a jószerencse? Amikor rátok mosolyog a Jóisten. Hisztek ebben? Igen, mi akarunk hinni abban, hogy az irgalmas Isten, áldón mosolyog le ránk. S szerencsére a mi eszményképünket, ezt az Istenség Legfelsőbb Személyiségét, Krisnát, örökké mosolygónak írják le és ábrázolják. Nem tudom, ezt megfigyeltétek-e már, hogy Ő mindig mosolyog. Miért? Mivel ezek a képek nem úgy ábrázolják a Legfelsőbbet, mint Akit nagyon megvisel a teremtéssel való kemény foglalatosság, vagy mint Aki igencsak morcosan néz, miközben megítéli az emberek bűneit. Őt ez nem érdekli, vannak erre beosztottjai, akiknek ez a feladata. Viszont Krisnát mindig csak mosolyogni látjátok.

Szépségét a teliholdhoz hasonlítják, ami egy újabb lehetőség, hogy Krisnára emlékezhessünk. Lábai a lótuszvirághoz, Arca a teliholdhoz, Szemei a lótusz szirmához hasonlatosak. Tehát, ha el tudjuk képzelni a legcsodálatosabb szépséget, az Isten. Egyáltalán lehetséges Istent csúnyának elképzelni? Nem, az lehetetlen! Mi a szépségben és a szeretetben hiszünk, a szépség és a szeretet örök útját akarjuk járni. És, ha Fortuna révén rátalálunk erre az örök útra, akkor ez a szerencse. Ez a Legfelsőbb ránk vetülő áldó mosolya.

Kérdés: Nagyon szépen beszéltél Krisnáról, hogy Ő a szeretet, de akkor miért küldte Ardzsunát ilyen pusztító háborúba a Bhagavad-gítában?

Szvámí Tírtha: Köszönöm, ez egy nagyon jó kérdés. Ha Kuruksétrára úgy tekintünk, mint az élet szimbólumára, akkor tudnunk kell, hogy az életben vannak nagyon jó, pozitív, mámoros időszakok, de egyaránt vannak nagyon nehéz pillanatok is. Tehát a kuruksétrai csata egy ilyen nehezebb, konfliktusokkal terhelt időszak volt. Mégis, valójában minden, ami Istentől származik, az áldásos. Tehát a bhaktái, mint a Pándavák és a seregeik felé irányuló kegye közvetlen áldást jelentett. Viszont azok, akiknek az ellenség szerepét kellett játszaniuk, azok számára is áldást jelentett, és bár elvesztették a csatát, mégis elnyerték a felszabadulást. Azt mondhatjuk, hogy az ellenséggel szemben Krisna közvetlen kegye nyilvánult meg. Tehát, bár első pillantásra ez egy konfliktusnak tűnő helyzet, végső soron, ez Isten előre elrendezett kegye.

Az élet ehhez nagyon hasonló. Néha elveszítjük a csatát, de a háborút nem! És természetesen számtalan aspektusból értelmezhetőek a dolgok, de talán ez a néhány apró gondolat segíthet azok megértésében.

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2018. 01. 06-i szófiai esti előadásából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Az elmúlt napokban a Legfelsőbb Úr és az emberek közötti különböző típusú kapcsolatokról beszélgettünk, illetve arról, ahogy ezek az isteni kapcsolatok tükröződnek a hétköznapi életünkben. Ezek közül az egyik, a semleges kapcsolat. Mi történik akkor, ha semleges módon társulunk az angyalokkal? Semmi. ‘Ő egy angyal, hát jól van, de ettől  én még ugyanaz vagyok.’

Viszont, ha kicsit oldódik az ellenállásunk, akkor már némi pozitív érzés is támad bennünk, és ez az a pont, amikor a körön kívülről bekerülünk a körön belülre. Ezután már némi szolgálatkész hangulat is megjelenik. ‘Jól van, ő egy fehér ruhás angyal, de mivel ez a világ annyira mocskos, ezért a fehér nadrágja mindig beszennyeződik, de én szívesen kitisztítom.’ Vagy ‘Mivel Ő sokfelé repül, ezért szeretnék adni neki valami ennivalót, hogy tovább tudjon menni.’ Itt már egy szolgálatkész hangulat is megjelenik.

Amint szolgálatkész módon közeledünk az őrangyalunkhoz, akkor ő azt kedvesen el is fogja fogadni. Ha viszont egy passzív, semleges viszonyban vagyunk vele, akkor bár elfogadja azt is, de abban az esetben nem fogunk semmilyen visszajelzést, visszacsatolást kapni tőle. De, ha egyre nagyobb aktivitást mutatunk feléje, akkor ő azt is el fogja fogadni. Ha még tovább megyünk és próbálunk baráti viszonyt kialakítani az őrangyalunkkal, akkor ő is barátként fog közeledni felénk, ami már egy sokkal bensőségesebb, sokkal intenzívebb kapcsolat lesz. És ha még további lépéseket is teszünk, akkor ő kész lesz úgy viszonyulni hozzánk, ahogyan mi próbálunk közeledni feléje. Így nagyon hamar megérthetjük azt, hogy például a lelki tanítómesterünk az örök Atyánk, aki az összes lehetséges módon gondoskodik rólunk. Ugye az jó érzés, ha van egy ilyen Apánk? ‘Már nem kell törődnöm az életemmel, majd Ő gondomat viseli.’

Tehát mindennek a kapcsolat az alapja. És ha egyre tovább haladunk a lelki megértésben, a lelki megvilágosodásban, akkor egyre finomabb és egyre tisztább oldalukat fogjuk látni a körülöttünk élő szenteknek. Próbáljatok ilyen szenteket, ilyen angyalokat találni az életetekben és kövessétek őket. Ez az áhitat útja. S ha a mesterünk útmutatást ad a lelki életünkre vonatkozólag, akkor azt követnünk kell.

Kérdés: Mi történik akkor, ha hagyjuk, hogy egy angyal fogja a kezünket és vezessen bennünket?

Szvámí Tírtha: Akkor szárnyalni fogtok és elkezdődik az igazi transzformáció, mivel egy angyal, vagy egy lelki személyiség a létezés egy másik síkjáról származik. Viszont erről nincsenek információink. Talán ismerős az érzés, amikor egy ismeretlen városba kerültök, és nem tudjátok, hogy merre menjetek, hol kell befordulnotok. Ez egy nagyon kellemetlen helyzet, elveszettnek érezhetitek magatokat. Nem beszélitek a nyelvet, sok nehézségetek adódhat. Csak képzeljétek el magatokat, ahogy hirtelen bekerültök a lelki világba, ami egy ismeretlen hely a számotokra. ‘Szófiát jól ismerem, de a lelki világot azt nem!, legyen szíves valaki mutassa meg nekem a dolgokat! Hol van a telefon? Hol van a híres ’Női piac?’ Megjegyzem, hogy a lelki világban is biztos van ’Női piac’, csak ott úgy hívják, hogy Gópí Bazár. Tudjátok, kell, hogy legyen valaki, aki odavezet és bemutatja nekünk: „Jöjj velem! Ne félj, ez itt a te helyed, most már biztonságban vagy, érezd magad otthon.” Ilyen egy vezető, akivel biztonságban érezhetjük magunkat. ‘Bár nem ismerem ezt a helyet, mégis teljesen bízom abban, hogy gondomat fogják viselni.’

Szóval mi történik, ha egy angyal megfogja a kezünket? Vezetni fog minket az öröklét útján tűzön-vízen, szúrós bokron, és váratlan helyzeteken át. Tehát készüljünk fel egy izgalmas utazásra, ami igazán bámulatos lesz, méghozzá lelki módon! Miért? Mert ott minden kegy alapú, és ezek az angyali hírnökök a végső kegyelem képviselői.

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2018. 01. 06-i szófiai esti előadásából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Ha egy angyal Isten hírnöke, akkor Gurudévám mindenképpen az volt. Ő olyan volt, mint a bhakti jóga kelet-európai Apostola, aki Bulgáriába is sokszor ellátogatott. Nagyon fontos volt számára ez az ország, szívén viselte az itteni bhakták sorsát, mindenféle módon próbálta szolgálni őket, és kész volt másokkal is megosztani ezt a nagyon kedves szolgálatot.

Jó pár együtt töltött év után, egyszer csak azt mondta nekem: „Hé, miért nem mész Szófiába?” Mire én azt feleltem, hogy: „Ó, az teljesen ismeretlen hely a számomra, semmit sem tudok róla, de ha így gondolod, akkor elmegyek.”

Nem sokkal ezután készen állt minden arra, hogy egy december 24-i napon Szófiába látogassak. Ez olyan volt nekem, mint egy karácsonyi ajándék. Rengeteg hó esett és nagyon hideg volt, de amikor beléptünk a bhakták kis lakásába, nyomban meleg lett és mindent az odaadás atmoszférája hatott át.

Ez az ajándék még mindig velem van, és nagyon megtisztelő érzés, hogy itt lehetek veletek! És nem vendégnek, hanem tiszteletbeli bolgárnak érzem magam, mármint, ha elfogadtok annak. Nagyon fontosak lettetek a számomra! Úgy érzem, hogy csodálatos országotok, olyan nekem, mint egy prabhudatta-désa, egy olyan szolgálat, melyet egyenesen a mesteretektől kaptok. Egy olyan helyszín, ahová isteni elhívás útján nyerhetünk bebocsátást. S aztán elkezdtek csodás dolgok történni. Ilyen Isten igazi hírnöke, aki megmutatja számotokra azt a jövőt, melyet Isten rendelt a számotokra. Ha egyszerűen csak követitek a tanítómesteretek javaslatait, akkor az egész életetek egy csodává válik .

Ezért én amondó vagyok, ha már a kapcsolatokról beszélünk, hogy egy szent emberhez, egy lelki tanítómesterhez fűződő kapcsolat is nagyon rendkívüli. Ez olyan, mintha már nem is emberi szint lenne, mert egy ilyen személy az örök igazságot testesíti meg, mely túl van az emberi tapasztalaton.

Általában a legfontosabb emberi kapcsolataink a család, a barátság és a szerelem, melyek nagyon erős kötelékek és mélyen meghatározzák az életünket. Örökre a szüleink gyermekei maradunk, ez megváltozhatatlan. Ugyanígy a gyermekeitek is mindig ott lesznek a számotokra, ez sem változik, függetlenül attól hogyan viselkednek, vagy mi történik, ez nem változik. Ezek a kapcsolataink cselekvésre ösztönöznek, kötelességet jelentenek és bizakodóvá tesznek.

Viszont egy lelki személyhez fűződő kapcsolat az különbözik ettől, mélyebb, sokkal intenzívebb. Alázatos véleményem szerint gyakorlatilag ez a legerősebb kapcsolat, ami egy emberrel összeköthet bennünket, mert itt képesek vagyunk nem csak az életünk egy részét, hanem az egészet odaadni. Hányszor mondtátok már azt az életetekben, hogy: „Ó, kész vagyok neked odaadni a fél életemet, ezért vagy azért a célért.” Viszont elég, ha egy szent embernek azt mondjuk: „Teljesen Neked adom az életemet, Neked szentelem magam, a Te céljaidnak.” S akkor egy misztikus átalakulás veszi kezdetét. A körön kívülről bekerültök a körön belülre. Ezzel egy átlagos emberi létből, az angyalok iskolájához csatlakoztok. Először tanítónak látjuk a tanítómesterünket, majd egyre többet és többet kezdünk el látni.

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2018. 01. 06-i szófiai esti előadásából)

Ezekben a napokban a különböző kapcsolatokról beszélgettünk, amelyek meghatározzák magát az embert, hiszen ezektől vagyunk igazán emberek. Kapcsolatok hiányában hogyan is érthetnénk meg valakit? A különböző kapcsolatainkból meríthetjük a legintenzívebb boldogságot és ezekből erednek a legnagyobb bonyodalmak is. Mindez azt jelenti, hogy a kapcsolatok nagyon fontosak az életünkben.

Kötődéseink nem csak az emberekre korlátozódnak, hiszen a kutyánkkal is van kapcsolatunk. Talán könnyű átlátni, hogy akár egy állattal való kapcsolatban is sok szolgálatot kell végeznünk, de mindezt szívesen tesszük. Néha előfordul, hogy vérszívó szúnyogokkal kerülünk kapcsolatba, ami nem túl kellemes érzés, de ezt is egyfajta kapcsolatnak tekinthetjük. Máskor pedig különféle emberek vesznek körül bennünket, akik közül néhányan barátként, mások ellenségként, a harmadik típusuk pedig vérszívóként viselkedik. Vannak, akikkel hittestvéri viszonyban vagyunk, őket Isten rendezte körénk, hiszen a Legfelsőbb Úr úgy gondoskodik rólunk, hogy szenteket küld lelki társaknak mellénk. Ez nagyon kivételes dolog, és szintén túlmutat az emberek körén, mivel ők pedig angyalok. Nagyon csodálatos dolog, ha angyalok a barátaink, a jóakaróink.

Kik is az angyalok? Isten küldöttei. És valamennyi körülöttünk lévő angyali és szent személy közül, van egy rendkívül különleges, az arkangyalunk. A megmentőnk, aki megváltoztatja az életünket, elesett helyzetünkből, felemel bennünket. Ezt az arkangyalt, ezt a legfőbb angyalt egyenesen kegyes Urunk küldte hozzánk, a mi megmentő mesterünkként. A Guru is ilyen, egy mentőangyal.

Egyszer, amikor fiatal voltam Gurudév meglátogatott otthon, és ahogy belépett a szobámba, tényleg olyan volt, mint egy angyal. Vékony volt, teljesen fehér ruhát viselt és bár nem mutatta meg a szárnyait, de éreztem őket. Ez transzcendentális élmény volt! Ugyanaz a szoba, ugyanaz az élet, én is ugyanaz voltam, viszont egy rendkívüli személy érkezett oda. És kedves testvéreim, ez az esemény megváltoztatta az életemet. Azelőtt nagyon elveszett voltam, bár igaz, hogy még most is az vagyok, de akkor még inkább az voltam.

Az igazat megvallva, nagyon elégedetlen voltam ezzel az élettel. Ugyan mindenem megvolt ahhoz, hogy elégedett lehessek, de nem láttam és nem találtam az okát, hogy miért kell itt élnünk, miért kell végigmennünk ezen a rengeteg ránk váró tapasztaláson? Ha a feledés homályából jövünk és oda is térünk vissza, akkor mire való az itt töltött cirka 60 év? Teljesen értelmetlen. Aztán megértettem, hogy angyalok igenis léteznek, és hogy van öröklét, egy olyan valódi élet, ami túl van ezen a korlátozott tapasztaláson. És ha ki tudunk jutni az élet labirintusából, akkor miért kellene benne maradnunk? Inkább találjunk ki belőle.

Örökké hálás vagyok lelki tanítómesteremnek, aki mint egy angyal besétált az életembe, kézen fogott, és megadta mindazt, amim most van. Mestereink azt tanácsolják, hogy kövessük az angyalokat! Mi történik, ha hagyjátok, hogy egy angyal kézen fogjon és vezessen benneteket? Ha elkezdtek követni egy angyalt, valószínűleg ti is angyallá váltok. Lehet, hogy még rejtegetitek a szárnyaitokat, de az első tollak már növekednek.

Nos, ez egy nagyon romantikus bevezető volt, de óriási szükségünk van valami valódira, valami szépségesre. Angyalokkal szeretnék együtt élni, ezért kérlek egyre inkább váljatok olyanokká, mint az angyalok, hogy mindig együtt maradhassunk.

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2018. 01. 06-i szófiai reggeli előadásából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Kérdés: A gyermekekkel szembeni elvárásokról szeretnék kérdezni, mivel az anyagi világban azt szokták mondani, hogy “hús a húsomból, vér a véremből”. Időnként előfordul, főleg a materialista gondolkodású embereknél, hogy azt hiszik, majd a gyermekeiken keresztül folytatják tovább a tapasztalásokat, tehát ha nekik nem sikerült valamit véghezvinni, akkor majd a gyermekeik beteljesítik azokat. Például, édesanyám azt szerette volna, hogy tanuljak meg hegedülni, mivel ha már ő nem lehetett zeneművész, akkor legalább én legyek az. Ezért egy kicsi ideig hegedülni tanultam, de mára már egyáltalán nem tudok semmit, mivel ez nem az én vágyam volt, hanem az édesanyámé. A kérdésem az lenne, hogy a szülők által a gyerekekre vetített elvárásoknak van-e köze a valódi szeretethez, vagy csak a beteljesületlen ambíciókhoz?

Szvámí Tírtha: Nos, nekem is volna egy kérdésem: az én kedvemért hegedülnél majd Krisnának?

Válasz: Sohasem próbáltam, de igen Mahárádzs!

Szvámí Tírtha: Én hiszek az elvárásokban, mert például, ha Gurudév vagy néhány idősebb hittestvérem nem bíztak volna abban, nem várták volna el tőlem, hogy csatlakozni fogok a bhaktákhoz, belekezdek a folyamatba, tanulni, gyakorolni, és szolgálni fogok, akkor nem tettem volna meg ezt a lépést. Úgy hiszem, hogy a megfelelő elvárások nagyon, nagyon hasznosak, sokat segíthetnek. Vagy ahogy ti is elvárjátok tőlem, hogy reggel és este leckét tartsak. Szóval hasznos és jó is lehet, de megfelelő elvárásokat kell támasztanunk önmagunk, illetve a környezetünk felé. A tradíciónkban van egy nagyon szép példa az apának a fiával szemben támasztott elvárásra vonatkozóan, mégpedig Sríla Prabhupád édesapja, akinek két fontos elvárása volt a fiával szemben. Melyik volt az első? Nem éppen az, hogy hegedűvirtuóz, hanem hogy kiváló mrdhanga játékos legyen. És mi volt a második elvárása?

Paramánanda: Hogy Rádhárání nagyszerű bhaktájává váljon.

Szvámí Tírtha: Pontosan! Tehát megfelelő elvárásokkal kell rendelkeznünk, s majd a fiak felnőnek ahhoz, hogy teljesítsék azokat. Ha lelki a tudatunk, akkor megfelelőek lesznek az elvárásaink is. A tisztaság a kulcs! Ha tiszta a tudatunk, akkor lehetnek-e rosszak a vágyaink vagy ártalmasak a kapcsolataink? Nem, ez lehetetlen!

Én hiszek az elvárásokban, de azt is látom, hogy sok esetben a beteljesületlen vágyainkat vetítjük ki a gyermekeinkre. Bevallom én is így vagyok ezzel, mivel magam nem tudtam jó bhaktává válni, de elvárom mindannyiótoktól, hogy ti azok legyetek. Amit én nem tudtam megvalósítani, azt nektek kell megtennetek. Megengeditek nekem, hogy ez legyen az én elvárásom?

(Szvámí Tírtha, 2018. 01. 06-i szófiai reggeli előadásából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Szülőként leginkább a nagyon felfokozott, extatikus érzelmeket keressük, melyre nézzünk is néhány példát.

„A Srímad Bhágavatam Tizedik Éneke nyolcadik fejezetének negyvenötödik versében Sukadév gószvámí azt mondja, hogy Jasódá mama a fiának tekintette az Úr Krisnát, akiről pedig a védák a mennyek királyaként beszélnek, akit az upanisadok a személytelen Brahmanként fogadnak el, akit a filozófia a legfelsőbb férfinak tart, s akire a jógik Felsőlélekként, a bhakták pedig az Istenség Legfelsőbb Személyiségeként tekintenek.”[1]

Mi történik akkor, ha a következő magyarázattal álltok elő Jasódá anyának: „Májá az abszolút igazság! Nem látod a kicsi fiacskádban, a Személytelen Brahmant?” Nos, mit fog erre Jasódá mondani? „Nem, ez lehetetlen!” Érvelhettek tovább, de őt nem fogja érdekelni. „Nem, ez egyáltalán nem igaz, Ő az én édes kis fiacskám.” Ezt hívják illúziónak, de ez isteni illúzió! Amikor, úgy érzünk, hogy ‘Egyáltalán nem akarom figyelembe venni az Ő hatalmasságát, csak az ölembe szeretném venni.’ El tudjátok képzelni, hogy a személytelen Brahman az emlőtökből szeretne táplálkozni? Soha, ez lehetetlen.

„Jasódá mama egyszer így szólt egyik barátnőjéhez: „Nanda Mahárádzs, a tehénpásztorok vezetője velem együtt az Úr Visnut imádta, s ennek köszönhető, hogy Krisna kiszabadult Putána és a többi démon karmai közül.” Értitek, nem arról van szó, hogy Krisna elbánt ezzel a démonnal, hanem hogy ‘Imádkoztunk az Úr Visnuhoz, Így Krisna megmenekült’.

„Az iker arjdzsna-fákat is az erős szél döntötte ki, s noha úgy láttuk, hogy Krisna Balarám társaságában felemelte a Góvardhan-hegyet, azt hiszem, igazából Nanda Mahárádzs volt az, aki ezt véghezvitte. Hogyan is tudta volna ez a kisfiú a magasba emelni azt a hatalmas hegyet?”

„Ez a példa szintén a szülői szeretet eksztázisát mutatja be. Ez a fajta szülői szeretet a bhaktának abból a szeretetteljes meggyőződéséből származik, hogy felsőbbrendű Krisnánál, és ha nem gondoskodna Róla, Krisna nem maradna életben. Volt egy bhakta, aki ezért így imádkozott az Úr Krisna szüleihez: „Az Úr Krisna idősebb, szülőként cselekvő bhaktáinak oltalmát keresem, akik szüntelenül azon igyekeznek, hogy szolgálják Krisnát és gondját viseljék, s mindig kedvesek Hozzá. Ajánljuk tiszteletteljes hódolatunkat nekik, amiért oly kedvesek az Istenség Legfelsőbb Személyiségéhez, aki az egész univerzum szülője!”

„Imádják csak mások a Védákat és az upanisádokat, és imádják a Mahábháratát, ha rettegnek az anyagi léttől, s meg akarnak szabadulni tőle! Ami engem illet, én csak Nanda Mahárádzsát akarom imádni, mert udvarán az Istenség Legfelsőbb Abszolút Személyisége, Krisna mászik négykézláb, aki a gyermekeként jelent meg.”

Ez a gyönyörű idézet útmutatóul szolgál számunkra: Rendben, megérthetitek az Abszolút igazságot, felszabadulhattok, de mi értelme mindennek? A lényeg, hogy szeretettel kötődjünk Krisnához.

„A Krisna iránt szülői szeretetet érző tiszteletre méltó személyiségek a következők: (1) Jasódá anya, Vradzsa királynője, (2) Nanda Mahárádzs, Vradzsa királya, (3) Róhiní mama, Balarám anyja, (4) az összes idősebb gópí, akiknek a fiait az Úr Brahmá elrabolta, (5) Dévaki, Vászudév hitvese, (6) Vászudév tizenöt másik felesége, (7) Kunti Ardzsuna anyja, (8) Vászudév, Krisna valódi apja és (9) Szándípaní Muni, Krsna tanítója. Mindannyiukat tiszteletre méltó idősebb személyiségeknek tekintjük, akik szülői szeretetet táplálnak Krisna iránt. A felsorolás a rang szerinti sorrendet követi, s így láthatjuk, hogy valamennyi idősebb személyiség közül Jasódá mamát és Nanda Mahárádzsát tartják a legfőbbnek.“

Ez nem azt jelenti, hogy a világi tapasztalatainkat akarjuk a lelki igazságok fölé helyezni, hanem inkább arról van szó, hogy ezt a Felsőbb igazságot akarjuk kivetíteni a mindennapi tevékenységekre. Így könnyen szent hangulatúvá válhatnak azok is.

Tehát kedves jelenlévő anyák és apák, csak folytassátok tovább ezt a nagyon dicsőséges feladatot és szolgálatot, amit végeztek. Ahogy már sokszor elmondtam nektek, még a szannjászikat is anya szüli, tehát a család egy nagyon erős, fontos intézmény. Ennek a dharmának a véghezvitelét ti segítitek, gyakoroljátok. Ne engedjétek, hogy ezt a dicsőséges feladatot, ezt a dharmát korruptá, szétzilálttá vagy jelentéktelenné tegyék.

(folytatása következik)

1. Az odaadás nektárja 43. fejezet

(Szvámí Tírtha, 2018. 01. 06-i szófiai reggeli előadásából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

„A művelt bölcsek a következő leírást adják azokról az ösztönzőerőkről, melyek a Krisnával kapcsolatban álló idősebb személyiségek szülői szeretetét serkentik: „Az Istenség Legfelsőbb Személyisége, akinek bőre olyan színű, mint egy zsenge, kék lótuszvirág, akinek teste végtelenül finom, s akinek méhfekete haja lótuszszemébe hullott, épp Vrndávan utcáin sétált, amikor Jasódá mama, Nanada mahárádzs szeretett felesége meglátta Őt. Melléből azon nyomban kicsordult a tej, s egész teste tejben fürdött.”[1]

Hát igen, elfogadom, hogy ez az amire az apák nem képesek. De mit is jelent ez? Valami ellenállhatatlanul megmozdul bennünk. Először keletkezik egy belső érzés, melynek következménye egy testi megnyilvánulás. Ti szülők vagytok, így  sokkal jobban tudjátok, hogy amikor először megpillantjátok a gyermeketeket valami megmozdul bennetek. Később megnyilvánul az összes többi tünet is, de a legelső, hogy beleborzong a lélek. Szeretjük a gyerekeinket attól függetlenül, hogy ők szeretnek-e bennünket. Tehát rajta vagyunk a légypapíron. Míg ők élvezik a szabadságot, addig mi szülők meg kell értsük, hogy a saját szabadságunk már rég odaveszett. Hát nem elbűvölő? Bár kissé ráncosabbak lettetek, mégis úgy hiszem, hogy ez egy elragadó dolog. Miért? Mert mindenképpen szolgálnunk kell valakit ebben az életben. Ez az élet: szolgálni, odaadni magunkat valakinek, akkor hát miért ne azoknak, akiket szeretünk?

Amikor még csak egy gyereketek van, azt gondoljátok, hogy: „Ó, most már megvan mindenem, és ez kellőképpen le is foglal.” Majd megszületik a második gyerek és azt mondjátok, hogy: „Most már nincs egy szabad percem sem.” Aztán jön a harmadik és teljesen elvesztek a tennivalókban. Viszont egy gyermek az jó, de ha kettő van az még jobb és a három az a minimum. Ne nevessetek, ez így van! Ha két embertől csak egy gyerek születik, akkor az még nem többszöröződés, hanem csökkenés. Ha kettőből, kettő lesz, akkor az már rendben van. Bár vannak párok, akiknek egyáltalán nincs gyermekük és vannak aszkéták, akik mások lelki fejlődéséről gondoskodnak. Tehát a lényeg, hogy minimum három gyereket vállalni.

Baladév: Azt mondtad, hogy három gyereknél már teljesen elveszünk, de mi a helyzet a néggyel?

Szvámí Tírtha: Nos, akkor már megsokszorozódik a szeretetetek. Valóban, ha kiszámoljátok ez a szorzás. Az utódok nemzése, nem egyszerűen a szaporodásról szól, hanem hogy minél több lelket juttassunk el a lelki útja végéhez, és utána folytathatjátok az unokáitokkal. Egyszer Isvarával elkezdtük összeszámolni a lelki unokáimat, majd 40 után abbahagytuk.

„Krisna bőrének rendkívül vonzó, feketés színe, mely nagy örömet okoz a szemnek, minden áldást megadó testi vonásai, szelídsége, aranyos szavai, egyszerűsége, szégyenlőssége, alázatossága, valamint az, hogy mindig kész tiszteletét ajánlani az idősebbeknek és szívesen adományoz, olyan sajátos jellemzők, melyek sok egyéb jellemvonás mellett szülői szeretetet ébresztenek Krisna iránt. Ezek a tulajdonságok mind a szülői szeretet eksztatikus indítékainak számítanak.”[2]

Tehát valami megindít bennünket. A látvány, a jelenlét, a remény, a hangulat, a viselkedés, a habitus. Nem azt mondom, hogy ami itt a Földön megérint bennünket az egyenértékű azzal, ami a lelki világban tapasztalható, de némi bepillantást nyerhetünk általuk. Ezek a hétköznapi kapcsolódásaink sokkal többről szólnak, mint egyszerű cselekedetekről, így azt mondhatjuk, hogy ezek misztikus élmények, mert túlmutatnak az egyszerű és egyértelmű jelentésükön. Valami rejtett dolgot mutat meg.

Ha tehát az emberi kapcsolataitokat isteni perspektívából tudjátok nézni, akkor minden nap misztikus tapasztalássá válik. S akkor nem fogtok beleveszni a diszharmónikus kapcsolatokba, tapasztalásokba, hanem megfigyelőkké váltok, és azt látjátok majd, hogy: „Igen, Rúpa gószvámínak igaza volt, valahányszor a gyermekemre pillantok, az megborzongat”. Tehát igaz, bármit is ír, az igaz az utolsó szóig, az utolsó jellemzőig.

(folytatása következik)

1. Az odaadás nektárja 43. Fejezet
2. Az odaadás nektárja 43. fejezet

(Szvámí Tírtha, 2018. 01.06-i szófiai reggeli előadásából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Mathuránáth kérdése: Kedves Maharádzs, lehet, hogy ez egy kicsit cseles felvetés, azzal kapcsolatban, hogy ‘Ki szeret jobban, az apa vagy a fia?’, de azért megosztom. Talán inkább úgy kellene feltenni a kérdést, hogy: ‘Ki az, aki jobban készen áll a másik szolgálatára? Egyszer hallgattam egy tanítást, amely a barátságról szólt: „Kit nevezhetünk igaz barátnak? És van-e valaki, akinek ti ilyen barátai vagytok?” A válasz megdöbbentő volt számomra. Ahhoz, hogy azt mondhassuk, hogy te egy igaz barát vagy, vagy pedig hogy van egy igaz barátod, ahhoz a másiknak késznek kell lennie mindent feláldozni érted; és vajon ti készek vagytok mindent feláldozni a másikért? A szeretet áldozathozatalt jelent, önfeláldozást. Elnézést kérek a hosszú fejtegetésért, de ez járt a fejemben és gondoltam megosztom veletek.

Szvámí Tírtha: Rendben. Lehet, hogy nem mondhatjuk azt, hogy ‘jobban’ vagy ‘különbben’, de máshogy szeretjük egymást. A másik nagy kérdés bármiféle kapcsolatot illetően az, hogy egyformán szereti-e mindkét fél egymást. Általában nem, az egyik fél jobban szereti a másikat, és fordítva. Például valaki nagyon fontos a számodra, de sajnos nem kapod meg ugyanezt a figyelmet a másiktól. Van erre egy mantra: „Tudom, hogy én csak egy vagyok a számodra, de számomra te vagy az egyetlen.” Kevésbé kellemes, ha ezt mi mondjuk? Nem, mégsem az, mert legalább van akire irányul a szeretetünk. 

Paramánanda: Még ha ez megnyugvást is jelent, azért elég keserű. 

Szvámí Tírtha: Látjátok, hogy ez nem feltétel nélküli szeretet, mert a másik felet abszolút birtokolni akarjuk. Ez teljesen természetes és ezért mondtam azt, hogy a feltétel nélküli szeretet csak elméletileg létezik! Birtokolni akarjuk a másik felet, ‘Vele akarok lenni’. ‘Nem azt szeretnénk, hogy ide-oda menjen, hanem, hogy maradjon itt, velem!’ Mi az, hogy feltétel nélküli szeretet, ez marhaság! Mindenesetre a meggyőződésem az, hogy a kisajátító, birtokló szeretet a legmagasabb szintű szeretet. De ezt senki sem érti, szóval inkább nem is beszélek róla. 

Visszatérve tehát, szülőként, apaként vagy anyaként, kétségkívül felelősséget kell vállalnunk. Ez fontos, hogy a gyerekek, mintát vegyenek és ezt követhessék. Viszont manapság már vannak olyan weboldalak, ahol arra oktatják a gyerekeket, hogyan álljanak ki a jogaikért és legyenek tisztában azokkal. Hat-hét éves gyerekeket tanítanak a jogaikra. Vannak olyan szervezetek, amelyek támogatják a gyerekeket abban, hogyan álljanak ki a jogaikért a szülővel szemben. Viszont ki az, aki arra neveli őket, hogy mi a kötelességük? Hogyan engedhetjük azt meg, hogy a jogaikat hangoztassák, anélkül hogy elmondanánk nekik mik a kötelességeik? Sajnálom, kötelesség nélkül nincsenek jogaik sem. Ha nem csinálnak semmit, akkor milyen alapon vannak elvárásaik? Természetesen, kedves szülők emlékezzetek vissza arra, amikor még ti is fiatalok voltatok, mert általában megismétlődik az, amit szeretnénk elkerülni. 

Ezért vegyünk példát Nanda Bábáról és Jasódá Anyáról, Ők jó példák erre. Általában az apa a szigorúbb és az édesanya az engedékenyebb a gyerekekkel. Viszont mit látunk Nanda Bábá és Jasódá Anya esetében? Néha Jasódá a nagyon szigorú és Nanda Bábá az engedékeny. Jasódá az, aki néha pálcát fog és úgy kergeti Krisnát, viszont Nanda Bábá sohasem tenne ilyet. Ehelyett Ő mit csinál? Reggel, amikor Krisna a teheneket terelgeti, így kérdezgeti a fiát: „Reggeliztél már?” Krisna épp késésben van, talán ismeritek az érzést, amikor a buszhoz rohantok? Tehát Krisna is kicsit késik, de Nanda Bábá megállítja és azt mondja Neki: „Drága kisfiam! Van nálad ennivaló?“ „Nem, nincsen. Nincs nálam semmi!” mondja Krisna. „Akkor, tessék itt az enyém!”

De tudjátok, bár Indiában általában nagyon csípősen főznek, a gyerekeké azért mégsem olyan fűszeres. Viszont ez Nanda Bábá csapátija és meglehetősen csípős! Nos, amikor a gyerekek kiérnek a legelőre, amíg a tehenek szerteszét legelnek, addig a fiúk nekilátnak, hogy elfogyasszák a reggelijüket. Ekkor Krisna megkóstolja a csapátit és azt mondja: „Ó, ez nagyon csípős!” Szóval Jasódára marad a hajkurászás, a leszidás, a nevelés és minden egyéb kellemetlen dolog, aminek nem annyira szoktak örülni a gyerekek. 

Jasódá: Viszont, amit főz az édes, nem csípős.

Szvámí Tírtha: Ez így van. Nos tehát, ezután a kis romantikus intermezzo után térjünk vissza a filozófiához. 

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2018. 01.06-i szófiai reggeli előadásából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Legutóbb a szülői-raszáról beszélgettünk és felmerült a nagy kérdés, hogy kinek nagyobb a szeretete? Az apáé vagy a fiúé? Mit gondoltok erről?

Harilílá: Az apáé.

Szvámí Tírtha: Mert ő az idősebb?

Jasódá: Mivel egykor ő is kisfiúcska volt és már ismeri ezt a szeretetet.

Szvámí Tírtha: Nagyon jó érv és nagyon szép is!

Harilílá: Egyszer megkérdeztem Szádhu Mahárádzsot, hogy: „Nem úgy működik a szeretet, mint ahogy a gyerekek szeretnek? Mivel ők annyira ártatlanok és tiszták, ezért a szeretet is egy természetes dolog a számukra?” Mire Ő azt felelte, hogy: „Nem, mivel a gyerekek egoistának születnek és innen indulva kezdenek kifejleszteni egy önzetlen hozzáállást magukban.” Ezért mondtam azt, hogy az apa szeretete a nagyobb’.

Szvámí Tírtha: Más vélemény?

Ganga Mátá: Mi nem tudjuk megítélni a kettejük közötti szeretetet. Nem mondhatjuk azt, hogy az egyik jobban szeret, mint a másik.

Szvámí Tírtha: Ez is igaz. Természetesen, ezt nem kilogrammban vagy méterben akarjuk mérni, de úgy hiszem érdemes ezen elgondolkodni.

Paramánanda: Azt gondolom, hogy az apa jobban szereti a fiát, mert ő szolgálja gyermekét, bár a fiú is szolgálja az apját, de az elenyésző.

Baladév: Szerintem az apa szeretete az erősebb. Bennem viszont az a kérdés merült fel, hogy kinek nagyobb az elvárása?

Ganga Mátá: Igen ám, de ha azt mondjuk, hogy ‘nagyobb’, akkor azt mihez viszonyítjuk? És csak ezután gondolkozhatunk el azon, hogy kinek nagyobb az elvárása.

Szvámí Tírtha: Hú, ennek nagyon örülök, hogy ennyire felvillanyozódtatok, végre vannak vélemények a kapcsolatokról! Ez nagyon tetszik, mert akármikor kérdeztem erről a magyar bhaktákat, mindenkit teljesen sokkolt a kérdés, csak mélyen elgondolkoztak és meg se tudtak szólalni. Talán annyi trauma érte őket az apjuk, vagy a fiaik kapcsán, hogy képtelenek voltak beszélni erről. Legalább itt felpezsdült a hangulat, megosztottátok a véleményeteket, és szépen érveltetek mellettük. Ez igazán tetszik! Nagyon hálás vagyok a válaszaitokért, mert ez segít nekem abban, hogy jobban megérthessem ezt a felvetést. Már vagy 20 esztendeje foglalkoztat ez a kérdés. S amiket említettetek az mind igaz! Egyszer Nandafalván, Góranga, aki akkoriban 5-6 éves fiúcska volt azt mondta: „A ti dolgotok az, hogy szolgálatot végezzetek, az enyém pedig az, hogy itt játsszak.” Már ennyi idősen van önálló véleményük! Mindkettejük dolgában ott van a szolgai hangulat, de másképpen.

Védavid: Lehet, hogy az apa valósága jóval sokrétűbb, mivel dolgozik, és mellete még számos egyéb feladata akad, de a gyereknek, akinek csak a szülei vannak, egyszerűbb a valósága, és számára csak ez a kapcsolat az igazi.

Szvámí Tírtha: Nos, egyszer egy 20 év körüli fiatal lány, akinek se apja, se fia nem volt, azonnal rávágta: „A fiúé a nagyobb, mert neki semmi más eszköze nincsen, csak a szeretete. Számára nem létezik semmi más.” Egy másik bhakta barátommal, akinek sok gyereke volt, 20 év után egy képet nézegettünk a kisfiáról, aki egy nagyon aranyos kisgyermek volt. És ez az idős ember a képet látva így szólt: „Ó mennyi örömet kaptam ennek a fiúnak a felneveléséből!!”

Tudjátok, ilyen egy igazi kapcsolat, amikor van mit mondanotok róla. Vagyis ez azt jelenti, hogy tudtok róla valamit, mert megtapasztaltátok. Nem elmélet, amiről egyáltalán nincs fogalmatok, hanem olyasvalami, amit átéltetek. Ezt alá is tudjuk támasztani Sríla Srídhar Mahárádzs magyarázatával, amikor azt mondja: „Ha össze akarjuk hasonlítani a fiút az apjával, ez lehetetlen: a fiú nagyon aprócska, az apa pedig hatalmas. Amikor a kisfiú megfogja az apja ujját, és az egyik irányba húzza, az apja megy vele. Az apa természetesen erősebb, hozzá képest a fiúcska ereje elenyésző, apját mégis legyőzi a gyöngédség ereje.” Majd Srídhar Mahárádzs folytatja: „Ezt egy bizonyos hajlam teszi ezt lehetővé, amit úgy hívnak, szeretet.” S elkezdi magyarázni: „Amikor a kisebb irányítja a nagyobbat, azt hívják szeretetnek”. Majd arról beszél, hogy az igaz tanítvány hogyan befolyásolja szeretetével felsőbbrendű mesterét.

Általában itt azt szoktuk mondani az igaz tanítványról, amit te is említettél: hogy komolyabb felelősséget vállal, rangidős, szenior, ilyen meg olyan. De valójában a mélység, a kapcsolat végső mélysége az, amikor készek vagytok feladni a felsőbbrendű helyzeteteket. Amikor a nagypapa a kisunoka lovacskájává válik, akinek a hátán lovagolhat.

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2018. 01.06-i szófiai reggeli előadásából)

Egy embert igazán a kapcsolataival együtt tudunk beazonosítani. Például ilyen kapcsolataink vannak, hogy: ‘Az Apám lánya vagyok’ vagy ‘Jópár ember főnöke vagyok’ vagy ‘Senkinek sem vagyok a szolgája’. Akár lehet, hogy ‘A Napot imádom Istenemként’, valakivel vagy valamivel mindig kapcsolatban állunk. Az életünket a kapcsolataink határozzák meg. Vajon miért van ez így? Nem az illúzió és nem az anyagi természet az oka, hanem az, hogy eredendően azzal állunk kapcsolatban, Aki a világon mindennek a Legfőbb forrása.

Önmagában nem ismerhetünk meg valakit, mivel a kapcsolatoknak ez a köteléke a Lelki Világból származik. Tudnunk kell helyesen értelmezni, vagy leginkább megérezni ezeket a különböző kapcsolatokat, amelyeket Krisna a dzsívákkal létesít, illetve ahogy a dzsívák közelednek Krisnához.

Általában az emberek ebben az anyagi világban egy eszményi kapcsolatról álmodoznak. Ezt hívják illúziónak, mert milyen ideális kapcsolatot remélhetünk itt a Földön? Először is, ti magatok sem vagytok ideálisak, de azt azért ugye elvárjátok hogy a másik fél az legyen? Na ne már! Először is nézzetek magatokba, hogy felismerjétek a saját hiányosságaitokat, így majd együttérzőbbek lesztek és nem fogjátok a saját elképzeléseiteket túlságosan ráerőltetni másokra.

Ha egy ideális kapcsolatról álmodunk, akkor azt a lelki síkon kell keresnünk. Nem tréfálkozni akarok veletek, mert természetesen mindannyiunknak eszményi megoldásokra van szüksége! De ne lepődjetek meg azon, hogy itt a Földön némi kellemetlenség és diszharmónia tapasztalható, ez természetes. Ezért kell az ideális kapcsolatra a lelki síkon rátalálnunk.

Eddig megtárgyaltuk az eszményi semleges kapcsolatot, az eszményi szolgai kapcsolatot és az eszményi baráti kapcsolatot. Melyek voltak azok a részletek, amikről ezek kapcsán beszéltünk? Az első, a semleges viszony, melynek lényege: az Isten létezéséről való tudatosság. Kicsit tovább haladva, már egy kis aktivitást is hozzátettünk, de ez még mindig egy alárendelt viszonyt mutat a Jóistennel. Ezt követte a baráti kapcsolat, ahol társai már egyenrangúként viszonyultak Krisnához. És ha ezt közelebbről megvizsgáljuk, akkor azt láthatjuk, hogy itt elég nagy a szórás, vannak fiatalabb és idősebb barátok, vannak akik nagyon távoli kapcsolatban állnak Krisnával, és vannak akiket alárendelt, illetve egyenrangú viszony fűz Hozzá.

Ezek után következik egy teljesen más rasza, amikor a bhakták látszólag Krisna fölé kerülnek, és egyfajta gondviselői pozíciót foglalnak el, ezt hívják szülői-raszának.

„Amikor az eksztatikus szeretet szülői kapcsolatok fejlődik és megingathatatlanná válik, a viszonyt vátszalja-raszának hívják. Az odaadó szolgálatban ez a vátszalja-rasza szint Krisnának az olyan bhaktákkal való viszonyában nyilvánul meg, akik feljebbvalóiként, például apjaként, anyjaként és tanítójaként jelennek meg.”

Mit jelent az, hogy feljebbvaló?

Paramánanda: Valaki, aki vezet bennünket.

Krisna-prijá: Aki gondoskodik a fiatalabbakról.

Védavid: Aki felelősséget vállal értünk.

Szvámí Tírtha: Igen, vagy egyszerűen csak azt mondhatjuk, hogy aki szeret bennünket. Természetesen, mindenki más is szereti a társát, de a feljebbvalók szeretete nagyon közel áll a feltétel nélküli szeretethez. Hogyan van ez a ti anyukátok esetében? Bármilyen ostobaságot csináltok is, ő szeretni fog benneteket. Tehát ez már nagyon közel van a feltétel nélküli szeretethez. Tehát tanulnunk kell ezekből a példákból, mivel a mi szeretetünk feltételhez kötött. ‘Szeretlek, ha…’ ‘Igen, de…’ Nem is propagálom tovább ezt az úgymond ‘feltétel nélküli szeretetet’, mert nem hiszem, hogy létezik. Viszont az önzetlenség benne kell, hogy legyen. Amíg nem vagyunk teljesen tiszták minden anyagi szennyeződéstől, addig kétlem, hogy beszélhetünk önzetlen szeretetről, mert mi magunk is feltételekhez kötöttek vagyunk. Viszont itt az anyai szeretetben, vagy az apai felelősségteljes szolgálatban egy nagyon is önzetlen hozzáállást láthatunk. A nagy kérdés az, hogy: Kinek nagyobb a szeretete, az apáé vagy a Fiúé? Mi a véleményetek?

(folytatása következik)

 1. Az odaadás nektárja, 41. fejezet