Sharanagati

(Szvámí Tírtha, 2019.01.06-i szófiai esti tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Gíta-Góvinda: A kérdésem az lenne, hogy pontosan mi a bhakti jelentése? Nemrégiben egyik hittestvérünk tartott leckét, és az ő egyik meghatározása az volt, hogy a bhakti ‘istenszeretetet’ jelent. Viszont manapság nekünk igencsak torz képünk van arról, hogy mi is a szeretet. Tehát, ha a bhakti jelentése istenszeretet, akkor mi az anyagi értelemben vett szeretet? 

Szvámí Tírtha: Ez egy meglehetősen bonyolult téma. Van egy barátom, aki egyszer azzal a kérdéssel fordult hozzám, hogy, „Szvámídzsí, meg tudnád mondani, mi a szeretet?” Elhessegettem azzal, hogy „Ne zavarj engem ilyen kérdésekkel! Gyakorold a lelki dolgokat és majd megérted.” Az istenszeretet nem olyasvalami amiről elméleteket kellene gyártanunk, hanem olyan dolog, amit éreznünk kell. Hasonlóképpen az élet is nem olyasvalami, amiről gondolkoznunk kellene, hanem inkább megélni, megtapasztalni. Ha nem így teszünk, akkor elszalasszuk magát az életet, ami nagy hiba! Tapasztaljátok meg! Bár egyetértettünk abban, hogy a tudás forrásának a megtalálásának nem a tapasztalatszerzés a legfelsőbb szintje, mindenesetre hozzájárul a megértésünkhöz. 

A kérdés mégis nagyon helyénvaló, mivel olyan sok tényező befolyásol bennünket, így a lelki igazságokat is csak korlátozottan tudjuk megérteni. A legtöbb esetben az emberi működésünket akarjuk a lelki igazságokra is ráhúzni. Tehát sokszor azt gondoljuk, hogy a szeretet egyfajta érzelmi kapcsolat. De valójában ez nem egy szentimentális érzés, mert a „szenti-mentális” jelentése az, amikor az érzékek kerekednek felül az értelmen. Az érzékszervi megtapasztalás egy alacsonyabb szintű dolog, így az értelemnek kellene magasabb rendűnek lennie. Viszont, ha ezek felcserélődnek, ha az érzékek kerekednek felül az értelmen, az hiba! 

Az istenszeretet pedig semmiesetre sem egy érzés, mert mi jellemző az érzésekre? Az, hogy jönnek és mennek. Aszató má szad gamaja – „A valótlanból vezess a valósba.” Tehát, ha valami egyszercsak eltűnik, akkor az nem volt igazi. Szóval levonhatjuk azt a következtetést, hogy a lelki értelemben vett szeretet, vagy istenszeretet egyfajta látásmód, ahogy viszonyulunk, ahogy látjuk magunk körül a teremtett világot. Tehát ez egy tudatállapot, nem pedig egy érzés. 

Azt mondhatjuk, hogy a bhakti, a Legfelsőbbhöz vezető út, a Hozzá való viszonyulásunknak a legtisztább módja. Ezért tekintik a bhakti-jógát, a jóga egyik klasszikus irányzatának. Ez a rendkívül finom érzelmi kapcsolat a Legfőbb Abszolút Igazság iránt, biztos, hogy nem egy múló érzés, ami jön és megy. Ez olyasmi, amit fejleszthetünk, gyakorolhatunk, felajánlhatunk. Hiszen a bhakti szó gyökere a bhadzs szótőből származik, melynek jelentése „imádni”. Tehát ez a Legfelsőbb valóság megközelítésének a módja. 

Ugyanakkor a bhakti  az egy nagyon titkos dolog, melyhez szükségünk van egy tapasztalt szakértőre, aki tud erről bennünket tanítani. Egyszer kaptam levelet egy fiatalembertől, aki azt írta nekem, hogy „Kedves Mahárádzs, nagyon érdekel az abszolút igazság, illetve tudnál tanítani engem a szeretetről?” Mire azt mondtam neki, hogy, „Drága fiam, kérlek fordulj ez ügyben valaki máshoz. Talán egy ifjú hölgy tud ebben segíteni.” Legalább őszinte volt a barátunk. ‘Először egy kis könnyű művészetet akarok tanulni, aztán jöhetnek a komolyabb dolgok is.’ 

De látjátok a világi szerelem sajnos többnyire esendő, legtöbbször tisztességtelen, és valójában egy üzlet, ‘Szeretlek, ha te is szeretsz engem’. Vagy inkább úgy hangzik, hogy ‘Ha te szeretsz engem, akkor én is szeretni foglak’. Nem igazán önzetlen, és valójában nem a másikhoz való közeledésmód, hanem egy egyezség. Egy segélykiáltás. A legtöbb esetben ez egy segélykiáltás. Az emberek teljes hiányban élnek. „Kérlek, szeress engem, kérlek, szentelj nekem figyelmet, kérlek, tegyél az életed középpontjává.” Ez egy nagyon szerencsétlen helyzet, amikor hiányoznak az érzelmek, a figyelem, tehát úgy kell élnünk, hogy hiányunk van. Ez borzalmas! 

Ti lelki gyakorlók vagytok, és nem szabad, hogy az életeteket ez a hiány uralja. Nektek többletetek kell, hogy legyen! A szívünknek olyannyira csordultig tele kell lennie lelki érzelmekkel, hogy azért legyen szükségünk valakire, hogy megoszthassuk azt. Próbáljunk meg ebből a többletből dolgozni. Gyűjtsük össze a kincseinket, hogy aztán megoszthassuk másokkal is. Bár az istenszeretet elérése az egy koldulás, igen mi a szeretet koldusai vagyunk. S jó dolog kérni, mert akkor meg is kapjuk azt. Az anyagi világban sokszor kérünk dolgokat, amiket nem nagyon kapunk meg. Viszont, ha lelki dolgokat kérünk, akkor azt meg fogják adni nekünk. Nektek azoknak kell lennetek, akik adni tudnak. Nektek kell a szükségben szenvedőket ellátnotok.

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2019.01.06-i szófiai esti tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Jadunáth  kérdése: Gurudév, amikor egy hétköznapi ember megkérdez bennünket, „Hogy vagy, mi újság veled?”, akkor általában, bár kissé hezitálva, de azt szoktuk felelni, hogy meglehetősen jól, esetleg még hozzátesszük, hogy mostanában milyen jó dolgok történtek velünk. De amikor a lelki tanítómester kérdezi tőlünk „Hogy vagy? Mi újság veled?”, akkor melyek azok a lényeges dolgok, eredmények amiről beszámoljunk neki? S melyek azok az félelmeink, melyeket viszont érdemes megosztanunk vele, anélkül hogy az idejét pazarolnánk? Tehát mi számít igazán sikernek, vagy kudarcnak egy lelki tanítómester szemében? 

Szvámí Tírtha: Nos, amikor a lelki tanítómesterem megkérdezte tőlem „Hogy vagy?”, általában azt válaszoltam, hogy „Még mindig illúzióban vagyok.” Mire ő, „Tudom, de azt szeretném hallani, hogy mit sikerült véghez vinned?” Mint tudjátok, néha a mestereink igen csalafinta kérdéseket tesznek fel. De általánosságban azt mondhatjuk, hogy ahhoz, hogy helyes választ tudjunk adni, ahhoz megfelelő képzettséggel kell rendelkeznünk. Azt mondják, hogy amikor Isten fel akarja építeni a lelkek templomát, akkor az emberek azonnal rohannak, hogy téglát és homokot hozzanak. Nekünk más a tudatszintünk, más mélységű a megértésünk. Amit mi sikernek érzünk, attól a mestereink elsírják magukat, és azt mondják, hogy „Kedvesen, ez inkább a kudarcod!” Az pedig, amit már meg sem merünk vele osztani, mert szégyelljük, hogy nem sikerült elérnünk, az teszi őt nagyon boldoggá. Mert próba alá kerültünk, és azáltal, hogy elbuktunk léptünk előrébb. A bukás a siker oszlopa! S itt a teremben van egy szép nagy oszlop, ami nélkül nem létezhetne ez a helyiség. Dél-Indiában van egy különleges templom, melynek egyik részét úgy hívják, hogy ‘Az ezeroszlopos csarnok’. De kedveseim, kérlek ne építsétek meg a magatok ezeroszlopos csarnokát, annak nevében, hogy a bukás a siker oszlopa. 

Tehát, hogy illően tudjunk válaszolni a Guru érdeklődésére ránk vonatkozólag, bele kell helyezkednünk az ő hangulatába, hasonló megértési szintre kell, hogy jussunk. Lelki szempontból az anyagi eredményeknek, számszerű bizonygatásnak nincs túl sok értelme. Ami lelki szempontból fontos az egy nagyon finom minőség, de ezt csak azok érzékelik, akik valóban látnak. 

Egyszer Sríla Srídhar Mahárádzs megkérdezte a tanítványaitól, hogy „Mi az intelligencia? Hogyan tudjuk észrevenni, hogy valaki intelligens vagy sem?” A tanítványok nem igazán tudtak megfelelő magyarázatot adni erre. Majd végül saját maga adott választ, „Ha ti intelligensek vagytok, akkor azonnal érzékelni fogjátok, hogy ki az.” Ha bennetek megvan ez a valódi sikerhez vezető nagyon finom lelki minőség, akkor azonnal tudni fogjátok, hogy ki sikeres, illetve mi valójában a siker. 

Egyrészt azt javasolják, hogy lelki tanítómesterünk társaságában érezzük magunkat a legnagyobb tökfilkónak, másrészt azt is hozzáteszik, hogy azért ne legyünk teljesen idióták sem. Legyetek ésszerűek! Hiszen, ha túlzásba visszük ezt, akkor esetleg csalódik bennünk és mérges lesz ránk. Bár általában azt várjuk egy szádhutól, hogy mindig legyen nagyon békés, de ha mégis megharagszik, akkor a védák azt tanácsolják a mi érdekünkben, hogy – a tanítvány kerüljön hallótávolságon kívül, és maradjon is ott! 

Látjátok, a lelkiség nem csupán elméletből áll, hanem nagyon is életszerű. S ha azt várjuk egy szádhutól, hogy ne nagyon adjon semmilyen visszajelzést, akkor jobb, ha inkább egy darab kővel társulunk. A guru az a személy, aki eloszlatja a sötétségünket, bármilyen eszközzel, ami csak a rendelkezésére áll. Például Krisnának is két ilyen kellék van a kezében. Az egyik ezek közül a híres fuvolája, aminek nagyon elbűvölő hangja van. Számos különböző fuvolája van. Az egyik bambuszból, a másik aranyból, a harmadik márványból készült, s van még egy különleges, amit drágakövek borítanak. Krisna mindegyik fuvolájának van saját neve, hangzása, de az összes elbűvöl bennünket. Ez Krisna varázslatos hangszere, aminek csodálatos hangjával a teheneket terelgeti. A gájatrí-mantra is Krisna fuvolájának egyik hangja. Tehát bármikor is zengitek a gájatrít, emlékezzetek arra, hogy ‘Ó, ez a Legfelsőbb invitálása’. S a tehenek készek nyomban Krisna fuvolájának hangja után szaladni. 

Viszont Krisnának van egy másik kelléke is, mégpedig a pásztorbotja. Biztos többetek járt már Indiában, s mint tudjátok ott a tehén szent állat, mégis a piacon minden boltosnak van egy botja is. Ugyanis, ha jönnek a tehenek, hogy megkóstolgassák a gyümölcsöket és zöldségeket, akkor ezzel tartják távol őket. Tehát Krisnának van egy fuvolája, amellyel elbűvöl bennünket, és egy botja, amellyel pedig megbüntet. Mindkettőt használja annak érdekében, hogy tanítson minket, persze csak a mi jól felfogott lelki érdekünkben. 

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2019.01.06-i szófiai esti tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Aszató má szad gamaja! Tamaszó má dzsjótir gamaja! Mrtjór má amrtam gamaja! Ez az upanisadok, a „titkos tanítások” egyik verse, illetve ez jelenti azt a módszert is, ahogy ezt a tudást megszerezhetjük, ‘odatelepedni (a tanító mellé)’. Meg kell találnunk a megfelelő információforrást ahhoz, hogy megfelelően tájékozottak legyünk a lelki tudásban. 

Az idézet első sorában olvasható az aszat – „Az aszatból, a valótlanból vezess a valósba, a szatba.” A szatot, már ismerjük a szat-csit-ánandából. A szat ‘valódit, létfontosságút, pozitívat’ jelent, – olasvalami, ami nem csökken, ami igazi. S hogyan lehet felismerni, hogy mi a valódi? Néha a nem igazi dolgok segítenek rájönni arra, hogy mi az igazi. Egyszer találkoztam egy igencsak furcsa mesterrel, tanítóval. Nagyon bölcs ember volt, egy szufi gyakorló, aki a jógában és más tradíciókban is igen jártas volt. Azt mondta, „Ha találkozunk egy ál dervissel, akkor figyeljünk nagyon, mert az azt jelenti, hogy létezik igazi is”. Majd megkérdezte, hogy „Láttál már hamis 75 dolláros bankjegyet?” Mire azt feleltem, hogy „Nem, még nem láttam olyat”. „Miért?” – kérdezte-, „Mert nincs igazi 75 dolláros bankjegy sem? S láttál már valaha hamis 100 dollárost? Azt lehet, hogy igen, mert abból van igazi is.” Tehát ugyanígy, ha találkozunk a hamissal,  az aszat-tal, akkor figyeljünk nagyon, mert az azt jelenti, hogy van igazi is, létezik abból a szat is. Ezért mondjuk ezt a fohászt, hogy, aszató má – valótlanból – szat gamaja – segíts eljutnom a szathoz, a valódiba. „A valótlanból vezess a valósba.” Gyönyörű! 

A második sor így hangzik, tamaszó má… A tamasz ‘sötétséget jelent’. “a sötétségből vezess a világosságba.” Ez teljesen  nyilvánvaló. A sötétség általában nagyon egyértelműen jelképezi a tudatlanságot, hiszen mindannyian a megvilágosodást keressük. Viszont, ha vakok vagyunk hogyan érhetnénk el a megvilágosodást? A sötétségből a fény felé kell haladnunk. Melyik az erőteljesebb, a világosság vagy a sötétség? Kétségtelen, hogy a világosság az erősebb, hiszen a sötétségnek nincs pozitív megfelelője. A sötétség az aszat, ami nem valóságos. S azt is könnyű megértenünk, hogy a sötétség a fény hiánya. Ha világosság van, nem igazán tudjuk megérteni, hogy mi is a sötétség, az lehetetlen. De a fény hiánya, azonnal sötétséget von maga után. Tehát a sötétség a fénytől függ, de a fény nem függ a sötétségtől. Nem számít, hogy mennyi sötétséget akartok behozni ebbe a szobába, ha akár csak egy apró gyertya is világít bent, akkor soha nem fog sikerülni. Tehát, „A sötétségből vezess a világosságba”. 

Végül pedig a harmadik sor, „A halálból vezess a halhatatlanságba!” Úgy hiszem ez is igen egyértelmű. Ahogy a sötétségnek, úgy a halálnak, vagyis az idő által szabott korlátnak sincs pozitív megfelelője. A halál az aszat, ami nem létezik, nem valós. Míg az örökkévalóságnak a szat-nak, van pozitív, valóságtartalma. Ismét azt mondhatjuk, hogy az örökkévalóság fényében tudjuk megérteni ezt a halálnak nevezett korlátozottságot. 

S az upanisadok azt is mondják, hogy tudás által még a halál is legyőzhető, és a bölcsesség révén pedig elnyerhetjük az örök életet. Ez ugyanannak tűnik, de akkor miért szükséges megismételni ezt a tételt? Mert mégis különböznek. A tudás segítségével legyőzhetjük az idő korlátait, a halált; de ez csupán e korlátok megsemmisítése, csak egy negatív dolog megszüntetése, még nem változott pozitívvá. Míg azt, hogy mi az örökkévalóság, ennek a pozitív pólusnak az elérése, csupán bölcsesség, megvalósított tudás által lehetséges. Ez a különbség közöttük, hogy a tudás és a bölcsesség által különböző eredményekre juthatunk. 

Majd végül, a titkos tanítások is részletesen elemzik ezeket a verseket, és azt mondják, hogy amikor a szöveg úgy szól, hogy „A valótlanból vezess a valósba”, valójában azt jelenti, hogy „A halálból vezess az örökkévalóságba”. S amikor a szöveg azt mondja, hogy „A sötétségből vezess a világosságba”, valójában azt jelenti, hogy „A halálból vezess az örökkévalóságba”. S amikor a szöveg azt mondja, hogy, „A halálból vezess az öröklétbe”, az azt jelenti, hogy „A halálból vezess az öröklétbe”. Ugye így van? Tehát ez a bölcsesség: nem is várnak tőlünk olyan sokat, csupán azt, hogy megértsük ezt a rövid üzenetet. A tudatunk, az elménk felszabadításával, elnyerhetjük a lelki céljainkat, törekvéseinket. 

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2019.01.06-i szófiai esti tanításából)

Köszöntök mindenkit, bár itt én vagyok a vendég, mégis szeretnék mindannyiótokat üdvözölni. Először is elnézéseteket kell kérnem, mert bár már jó ideje látogatom az országotokat, mégsem beszélem igazán a nyelveteket. De azért csak óvatosan, mert sok mindent értek belőle! S tanultam is valamit tőletek, ami nektek ismerősen fog hangzani: ‘Крушата не пада по-далече от дървото’ (‘A körte nem esik messze a fájától’). Meglehet, hogy kicsit mókás a kiejtésem, de tudjátok, a közmondások nagyon mély jelentést hordoznak. S mivel mindannyian lelki gyakorlók vagyunk, így mi is olyanok vagyunk ebbe a világban, mint a körték. Valahogy elszakadtunk az eredeti helyzetünktől, az igazi otthonunktól. Viszont mégsem vagyunk nagyon távol az eredeti fától. Azt mondhatjuk, hogy a tökéletesség sokkal közelebb van, mint gondolnánk. 

S valójában Magyarországon, mivel én onnan származom, nekünk is van egy hasonló  közmondásunk, ami kicsit máshogy hangzik: ‘Az alma nem esik messze a fájától’.  S hajdanán, amikor egy gyermek született, ennek tiszteletére fát ültettek. Ha fiú gyermek született, akkor egy almafát, ha pedig leány, akkor pedig körtefát ültettek. Ilyen szempontból a ti közmondásotok sokkal közelebb áll a valósághoz, sokkal emelkedettebb, mivel valójában a lélek nőnemű, tehát körte. Viszont a régmúlt tradícióban volt egy harmadik lehetőség is, ha a szülők szerzetesnek akarták adni a gyermeküket, akkor diófát ültettek. Ez volt a néphagyomány.

Mindenesetre, számunkra ez igencsak beszédes. Valakit akkor tartunk lelki embernek, ha képes mindent lelki módon értelmezni, illetve kapcsolatba hozni a Lélekkel.  S véleményem szerint a lelki élet sikerének a kulcsa, a tudatosság, nincsen külső feltétele. Ezért kell emelni a tudatunkat. S ebben az értelemben, mindannyiunknak szükségünk van a saját diófánkra. Ha pedig feltörjük ennek a diófának az egyik jó kemény termését, akkor belül megtaláljuk az agy másolatát, mely ismételten azt mondja nekünk, hogy emeljük a tudatunkat. 

Ennyit a folyékony bolgár nyelvtudásomról. S nagyon megtisztelőnek érzem, hogy itt lehetek veletek, s biztos vagyok abban is, hogy ez a hely még sok esztendeig fogja a kereső lelkek, illetve szívek valódi elégedettségét szolgálni, szantósa (szanszkrt: elégedettség – így hívják az előadás helyszínéül szolgáló Jóga központot). 

A mi gyönyörű indiai tradíciónkban, ha valamilyen filozófiai nézetkülönbség adódik, akkor bizonyításképpen, három autoritásra, tekintélyelvű dologra kell hivatkozni. Az egyik a kinyilatkoztatott szentírások, az Upanisadok, a titkos tanítások. Ezt sruti-praszthánának hívják. A sruti  ‘kinyilatkoztatott szentírásokat, a praszthána pedig ‘hivatkozást’ jelent.

A második autoritás, az hogy a Bhagavad-gítára kell hivatkoznunk, amely gyakorlatilag a legfontosabb és legismertebb szentírása Indiának, mondhatjuk azt is, hogy a hinduk Bibliája. Mindaz, ami szükséges a lelki fejlődésünkhöz, az megtalálható benne. S mivel a Gítá a Mahábhárata eposz része, ezért szmrti-praszthánának, vagyis ‘a szent hagyomány hivatkozási alapjának’ is nevezik. 

S van még egy harmadik hivatkozási alap, mivel, ha egy filozófiai eszmecserében vagy vitában vesztek részt, akkor a logikát is alkalmaznotok kell, tehát a harmadik hivatkozási elv, a logika, vagy a Védánta-szútra. Ezek közül az egyik fontosabb, mint a másik. Tehát a kinyilatkoztatott szentírások, a szent hagyomány, és a logikai elemzésre történő hivatkozás. Mindezek alá kell, hogy támasszák az álláspontotokat, és akkor meg fogjátok nyerni a vitát. 

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2019.01.06-i szófiai reggeli tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Krsna-sakti kérdése: Hogyan viszonyuljunk helyesen ahhoz, ha valakinek a szülei a lelki élet elkezdésekor nem igazán támogatólag állnak hozzá?

Szvámí Tírtha: Mindenképpen tisztelettel, tiszteletteljességgel kell hozzájuk viszonyulnunk, hiszen ez a kapcsolatunk nem fog megváltozni. A test fegyelmezésével kapcsolatban a Gítá így ír: déva-dvidzsa-guru-prágja púdzsanam saucsam árdzsavam brahmacsarjam ahinszá csa sáríram tapa ucsjaté – „A test fegyelmezése a Legfelsőbb Úr, a bráhmanák, a lelki tanítómester, valamint az olyan feljebbvalók, mint a szülők imádatából áll. A tisztaság, egyszerűség, cölibátus és erőszaknélküliség is ide sorolható.” Tehát a test fegyelmezéséhez ez is hozzátartozik, mint alapelv. Itt nem csak egy személyes kapcsolatról van szó, hanem egy alapelvről, az apa, a guru ezek alapelvek. Sajnos sok esetben szüleink nem képviselik teljes mértékben ezt a lelki tekintélyt, de ez az áldás máshol is hozzáférhető a számunkra. A feljebbvalóink, mint például a szüleink iránti tiszteletnek mindig ott kell lennie! Viszont az idősek tisztelete nem jelenti azt, hogy minden szavukat követnünk is kell. Tehát megkülönböztetünk feljebbvalót, és lelki feljebbvalót, tekintélyt, és lelki tekintélyt, de a tiszteletet mindkettőnek meg kell adnunk! Ezért teljes mértékben hálával tartozunk a Szent Névnek, mert mint legfőbb lelki gyakorlat, meg fogja változtatni az életünket. Illetve már eddig is formálta azt, de további változások is várhatók. 

Paramánanda kérdése: Nanda Babával, Krisna édesapjával kapcsolatban szeretnék kérdezni. Bár a reggelije, amiből Krisna is evett igencsak fűszeres volt, mégis ő továbbra is csipegetett belőle. Ez azért volt, mert nagyon éles lehetett, vagy esetleg van ennek valami más oka is? 

Szvámí Tírtha: Ő folyton éhes, de egy nagyon különleges eledelre, mégpedig az odaadásunkra. De ez az odaadás nem olyan, mint a bébiétel – fűszerek, és különösebb íz nélküli, egyszerű átlagos odaadás, mint a ‘kacsamak’ (sűrű, krumplival dúsított kukoricakása (polenta), amelyet sós sajttal és vajjal tálalnak Bulgáriában). Nem, ő különleges ízekre vágyik, mint amikor az odaadás egy emelkedettebb hozzávalóval van fűszerezve. Általában azt mondhatjuk, hogy a valódi lelki gyakorlat akkor kezdődik, amikor a tudatunkat odaadás tölti el. Viszont ennél még magasabb szint az, amikor az odaadásunk raszával van telítve, illetve azt mondhatjuk, hogy a rasza magasabb szintje, pedig a rucsi. Tehát az a különleges íz, melyet a hétköznapi odaadásunkhoz még hozzá kell tennünk, az az Isteni Párral való kapcsolatunkból fakad. 

Tehát Krisna éhes, és még nem elégedett, egyre többet akar, ezért invitál magához egyre több és több lelket, hogy csillapítsa az éhségét. Már biztos említettem nektek a tejjel kapcsolatos csoda történetét. Emlékeztek? Először egy delhi-i templomban történt, hogy a Ganésa múrti elkezdett tejet elfogadni. A tej, amit felajánlottak neki folyamatosan eltűnt. Tudjátok Indiában nagyon gyorsan terjednek a hírek, így hamarjában több száz ember jelent meg ebben a templomban, és mindenki hozott is magával tejet. ‘Ha Ganésa tejet kíván, akkor hozunk Neki, hogy örüljön!’ Egy bhakta barátunk, aki akkoriban épp Delhiben élt mesélte, hogy fél napig teljesen leállt az élet a fővárosban, mivel nem sokkal ez után Ganésa más templomokban is elkezdett tejet inni. Tehát hatalmas tömegek gyűltek össze a templomok körül, az emberek hosszú sorokban várakoztak, hogy személyesen láthassák ezt a csodát. ‘Ganésdzsí tőlem is elfogadsz egy kis tejet?’ Az emberek pedig gallonszám vitték a tejet. Majd hamarjában más kontinensekre is kiterjedt a csoda. Például Londonban is elkezdett tejet inni, melyet a televízió is közvetített. Ott láthatjuk, ahogy kanállal, vagy kis csészéből itatják Ganésát és a tej valóban el is tűnik. Ez teljesen elképesztő! Majd a tudományos társaság is előállt a saját elképzelésével a csodát illetően. Azt mondták, hogy, „A kő, melyből Ganésát faragták, porózus, tehát ezért szívja magába a tejet.” De várjunk csak, akkor mi a helyzet a fémből készült múrtikkal, hiszen azok is elfogadták a tejet! Az nem porózus! Aztán meginterjúvolták a sorban álló embereket. Volt egy indiai úriember, talán Londonban, aki azt mondta, „Tudja, én könyvelőként dolgozom és hitetlen vagyok, de arra az esetre, ha mégis csoda történne, én is hoztam magammal egy kis tejet”. A legemlékezetesebb egy bhaktával készült interjú volt, aki úgy hiszem egy nagyon emelkedett bhakta lehetett, mivel ő azt mondta, „Az Istenek azt üzenik nekünk, hogy éhesek, szükségük van a szolgálatunkra”. Ez milyen szép! 

Nos, meglátjuk mi fog történni este, amikor felajánljátok a tejet Ganésának, Gopálnak, vagy amilyen múrtit éppen imádtok. Esetleg noszogatni fogjátok Őket, hogy igyanak egy kis tejet? Hozzáérintitek Őket a teli pohárhoz, hogy bebizonyítsátok magatoknak, hogy vannak csodák? Kérlek ne csináljatok semmi ilyesmit, mert  nagy valószínűséggel nem fog sikerülni. Hiszen  Krisnának nem a fizikai táplálékra, hanem egy sokkal finomabb minőségre van szüksége. De ezt a finomabb minőséget, ezt a tiszta odaadást mindig elfogadja! Tehát ne elégedjetek meg azzal, hogy csak a tejet ajánljátok fel Neki. Adjátok hozzá ezt a nagyon különleges hozzávalót is, a tiszta szívből jövő odaadásotokat.

(Szvámí Tírtha, 2019.01.06-i szófiai reggeli tanításából)

(az előző hétfői tanítás fordítása)

Hari-lílá: Említetted, hogy fel kell tudnunk ismerni a saját lelki megvalósítási szintünket, hogy milyen mértékben tudunk ezekbe belemélyedni, illetve megosztani másokkal. Mennyire vagyunk képesek megítélni a saját szintünket?

Szvámí Tírtha: Ha őszinték vagytok magatokkal, akkor fogjátok érezni. Hajdanán egy igazán elsőosztályú bhakta azt mondta nekem, „Egyszer beleolvastam a gószvámík egyik könyvébe, majd feltettem a polcra”. Ez a hölgy fel tudta mérni a saját szintjét. Elolvashatjuk, meghallgathatjuk ezeket a témákat, de a lílákhoz való csatlakozás, az arra a szintre való eljutás az teljesen más dolog. Mindenesetre, jó, ha tudjuk az irányt, ismerjük az eszményeket, ezért kell tanulmányoznunk az írásokat, és hallgatnunk ezeket a történeteket. De nem kell siettetnünk a dolgokat! S ne feledkezzünk el Sríla Prabhupád tanácsáról sem, ‘Most cselekedj, a szamádhi az később jön’. De az is be fog következni! Ugyanakkor nagyon fontosak, ezek a belső gyakorlatok, megvalósítások, mert ezek adják a belső töltetet a mindennapokhoz, mit sem szólva arról, ha ebből másoknak is szeretnénk továbbadni valamit. Ha egy általános iskolában szeretnénk tanítani például matematikát, akkor először egy egyetemi diplomát kell szereznünk. De ha 7 éves gyerekeknek egyetemi szinten akarunk matematikát tanítani, akkor azt nem fogják érteni. Tehát először saját magunk kell hogy fejlődnünk a lelki életben, utána tudjuk hitelesen átadni a megfelelő üzenetet másoknak. Csakúgy, mint a pelikán, aki először félig megemésztett eledellel táplálja kicsinyeit. Ily módon először hozzánk jut el az üzenet, amelyet aztán megosztunk másokkal. 

Néhányan úgy vélik, hogy Sríla Prabhupád mindig nagyon egyszerű tanításokat adott, mint például, hogy „Nem ez a test az énünk; a lélekvándorlás létezik, stb.” De attól még, hogy ő ilyen egyszerű dolgokat tanított az embereknek, attól még ez nem azt jelenti, hogy, ő ilyen elemi szinten állt volna. Egyszer felkérték, hogy tartson egy egyetemen előadást, melyre nagyon kíváncsiak voltak a bhakták, ‘Vajon miről fog beszélni Prabhupád? Általában a lelki élet ABC-jéről beszélt, de ez most egy tudományos társaság, tehát lehet, hogy most valami alap elméleti, filozófiai dolgokról fog szót ejteni?’ Majd elkezdődött az előadás, melyben a gópikról beszélt. Teljesen, nem odaillő módon, a tudományos társaságtól függetlenül beszélt. Tehát sohasem tudhatjuk, hogy a szentjeink mire éreznek inspirációt. Viszont a saját belső felsőbb útmutatásunkra, inspirációnkra oda kell figyelnünk. 

Már sokszor beszéltem nektek arról, hogyan ismerhetjük fel a saját lelki megvalósításunk szintjét. Bhaktivinód Thákur írásaiban olvashatjuk, hogy egyszer egy igencsak rendíthetetlen gyakorló ment oda egy szenthez, aki ugyanerről érdeklődött tőle. „Megmondanád nekem, hogy milyen szinten állok?” Erre a szent így felelt, „Rendben, mesélj a megvalósításaidról. Miket tapasztalsz?” Ekkor a fiatalember azt mondta, „Nos, amint belépek a templomba, valami remegés fut rajtam keresztül, amikor pedig a múrtikra nézek, szinte alig látom őket a könnyeimtől, és amikor a Szent Neveket zengem néha elájulok. Tehát ezeket szoktam érezni.” Ekkor a szádhu azt mondta. Rendben, akkor kezdő szinten vagy, csak így tovább.” Nos, ti szoktatok könnyezni, vagy néha megremegtek a templomba lépve? A lényeg, hogy cselekedjünk most, a szamádhi később következik. 

De ugyanakkor elmondható az is, hogy ez a boldog isteni energia mindenütt jelen van, mindent körbeölel. Egy bhakta mindig a kegyben él, ez a természetes közege, amelyet boldogságként érzékelünk. 

Az utóbbi időben egy bizonyos változást tapasztaltam rajtatok, mégpedig azt, hogy egy sokkal érettebb életszakaszba léptetek. Többségetek, személyesen és közösségileg is, nagyot fejlődött, mintha Krisna egy másfajta szolgálatba invitálna benneteket, hogy még mélyrehatóbban szolgáljátok mások lelki érdekét. Tudjátok, a prédikáció nem egy kampány hadjárat, hanem szolgálat. Másokat szolgálni abban, hogy egy magasabb szintű megértésére jussanak a lelki önvalójuk megismerésében. Valahogy azt érzem, hogy az elkötelezettségeteknek, szabálykövetéseteknek, és némi felsőbb áldásnak köszönhetően, életetek egy ragyogóbb szakaszába léptetek, mellyel méltón képviselitek mestereiteket, a hiteteket, és Isteneteket mások felé. Tehát, folytassátok csak így tovább!

Egyszer szenior prédikáló bhakták, életünk feddhetetlen hősei, mint Gurudévánk, amerikai, ausztrál, európai, vezető bhakták, tehát igencsak jelentős  személyiségek gyűltek össze Sríla Srídhar Mahárádzs lótuszlábainál. Ő pedig így szólt hozzájuk, „Folytassátok tovább a prédikálást!” Mire ők, „Ó nem, mi erre képtelenek vagyunk. Neked kell eljönnöd kedves Gurumahárádzs, Neked kell eljönnöd hozzánk.” De erre ő így felelt, „Nem, jobb ha én inkább itt üldögélek, ezt ti sokkal jobban tudjátok csinálni! Ti vagytok ott ezeken a helyeken, ti sokkal ügyesebben csináljátok.” Erre ők, „De mi nem rendelkezünk azzal a lelki erővel, ami Neked van”. Ekkor Srídhar Mahárádzs azt mondta, „Megadom nektek az erőt ehhez a szolgálathoz, ott leszek mögöttetek”. S többé nem lehetett kifogásuk. Valójában ennek a felhatalmazásnak köszönhetjük azt, hogy mi most itt ülünk. Tehát lehetnek kifogásaink, de az ellenállásunkat a mestereink el fogják söpörni, és ott fognak állni mellettünk. Ott lesznek mellettetek! 

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2019.05.06-i szófiai reggeli tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Azt mondják, hogy egyedül meditálni az jó, de ha csatlakoznak mások is hozzánk az még jobb, és ha egy igazán harmonikus közösségben zengjük együtt a Szent Neveket az a legjobb! S a bhadzsan nem csupán éneklést, hanem imádatot is jelent. Úgy érzem, hogy ti nagyon szerettek bhadzsanázni, közösen énekelni, a Szent Neveket dicsőíteni. S mi a bhadzsan fokozása, felsőfoka? A kírtan. 

Tehát van egy belső mérőműszerünk, ami mindent érzékel, próbáljuk ezt alkalmazni. Először ez még csak kontrolláltan működik, zengjük a Szent Neveket, és várjuk, hogy lecsendesedjen az elménk, várjuk a felszabadulást. Viszont, ha tovább mantrázunk, akkor egyre finomabb lelki ízeket fogunk tapasztalni. S megtisztul a szív, illetve, ami tegnap még nagy problémát okozott nekünk, azt ma már jelentéktelennek érezzük, nem aggaszt bennünket. Néha nagy előrelépéseket szeretnénk látni a lelki fejlődésünkben, bár meglehet, hogy az apró léptek sokkal értékesebbek. Majd lassacskán, ami ma még annyira fontos a számunkra, mint például a szenvedés, vagy a reménykedés, – mivel a szenvedéseinkhez is tudunk ragaszkodni – elvesztik jelentőségüket, és  más dolgok kezdenek fontossá válni. Többé már nem akarjuk felfedezni Amerikát, hanem  inkább a lelki világ érdekel bennünket, ami egy sokkal érdekesebb és vonzóbb kihívás. 

Szóval kérlek benneteket próbáljátok ki saját magatokon is ezt a nagyon finom módszert. S ha ezáltal a belső megtisztulás által még együttérzőbbek lesztek, akkor meg fogjátok találni az utat az emberek szívéhez. Néha a tudásunk, néha pedig a lelki megvalósításunk, máskor pedig a kudarcaink segítenek abban, hogy megértsünk másokat. Mivel, ha nem bukunk el időnként, akkor azt hihetjük, hogy sohasem fogunk, és nem fogjuk megérteni, hogy másokkal mégis hogyan eshet ez meg. Hogyan lehetséges, hogy képtelenek megállítani a szelet? Míg mi azt hisszük magunkról, hogy erre képesek vagyunk, bár még sohasem próbáltuk. Csak próbáljátok meg! Valljatok kudarcot! Álljatok készen a nehézségekre is, de soha ne veszítsétek el a lelkesedéseteket! Mi elbukhatunk, de a küldetésünk az sohasem! Isten sohasem veszít! Sohase veszítsétek el a hiteteket! „Hirdesd  bátran: „Az én hívem nem vész el soha“. A csatát elveszíthetjük, de a háborút meg kell nyernünk. 

S miért akarunk közelebb kerülni az emberekhez? Egyszer Gurudév megkérdezte tőlünk, hogy „Miért prédikálunk?” Tudjátok az ilyen nagyon egyszerű kérdések, azok amik igazán fejtörést okoznak. ‘Mivel általában ezt így szoktuk csinálni, ez a szokás.’ ‘Nos, azért, mert Te, Gurudév prédikálsz, és mi pedig próbálunk követni téged, így mi is prédikálunk.’ Nem. Nos miféle választ adhatunk egy ilyen kérdésre? Az egyszerű és nehéz kérdéseket nem könnyű megválaszolni. Mi az életünk értelme? Kik vagyunk mi? Mi a célunk? Egyszerű kérdések, amiket szinte lehetetlen megválaszolni. Szóval, mi is megpróbáltuk a tőlünk telhető legjobb választ adni, mire Gurudév csak ennyit mondott, „Mert Maháprabhu erre kért bennünket”. Ezért szeretnénk megtalálni a módját annak, hogy eljussunk, és találkozzunk az emberekkel, hogy közelebb kerülhessenek a lelki önvalójukhoz. Nem lehetünk olyan kegyetlenek, hogy csak hagyjuk a körülöttünk lévőket, hogy testtudatban haljanak meg! Miért nem mondjátok el nekik, hogy ők lelkek? A prédikálás nem túl bonyolult dolog. Nem valami száraz és unalmas filozófiai értekezést kell tartanotok nekik. Nem! Adjátok át nekik az üzenetet, mert minél több ember részesül ebből a lelki örökségből, annál jobb.

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2019.01.06-i szófiai reggeli tanításából)

Mindannyian anyagi elmével érkezünk, így meglehet, hogy sok esetben ezeket az anyagi tapasztalatainkat vetítjük ki a lelki igazságokra is. Ez pedig hiba! Gurudév sokszor beszélt nekünk erről is, meglehet, ezt nem mindig szavakkal tette, hanem inkább megtapasztalhattuk mellette. Például megbeszélésekkor, amikor különböző ötletekkel, vagy megoldásokkal álltunk elő, ő többnyire elutasította azokat, majd felvázolta a saját elképzeléseit, ami egy teljesen elképesztő megoldás volt, és 108%-ig túlszárnyalta a felfogóképességünket. Annyira irracionálisnak és értelmetlennek tűnt, hogy leginkább tiltakoztunk volna ellene, de tudtuk, hogy annak nem lett volna sok értelme. Aztán idővel kiderült, hogy neki volt igaza. Ebből megértettem, hogy kissé különbözik az a szint, ahogy mi felfogjuk a dolgokat.
Tehát finomhangolásra, némi csiszolásra szorul a megértésünk, ami nem csupán egy intellektuális megértés. A bhakták élete nem egy intellektuális rejtély, sokkal inkább valami mélyen érzelmi titok. Másfajta, mélységű megértésre van szükségünk, mégpedig a szív intelligenciájára. Minél inkább szeretjük Krisnát, annál több mindent fogunk tudni megérteni a lelki dolgokból. Ezért mondta azt Sríla Prabhupád, hogy „Egyszerűen csak próbáljátok meg szeretni Krisnát”. Nem kell túlbonyolítani a dolgokat, hiszen, ha szeretünk valakit, akkor az illető természetesen része az életünknek. Vagy, ha még szerencsésebbek vagyunk, akkor mi lehetünk részesei az Ő életének.
De mi a helyzet a mi tudatunkkal? Nem igazán szeretek erről beszélni, mert ezzel nagyon könnyű kihozni az embereket a sodrukból. De nézzük meg általában mit tudunk mondani a saját tudatunkról? Azt, hogy tele van mindenféle szeméttel. Annyiféle dolgot gyűjtöttünk és halmoztunk fel, melyek túlnyomó többsége teljesen haszontalan. S nem csak rengeteg információt gyűjtöttünk össze, hanem külünböző érzelmi dolgokat is őrizgetünk. Például, amikor készül a kávé, akkor is kidobjuk a megmaradt zaccot, azt már nem isszuk meg. Az elménk is ugyanilyen, teljesen tele van mindenféle üledékkel. Korábbi benyomásokkal, szenvedésekkel, rossz beidegződésekkel, kudarcokkal, győzelmekkel, tele vagyunk félelmekkel, reményekkel, álmokkal, főleg beteljesületlenekkel… Ezt nevezem én teljesen korrumpálódott tudatnak, mely tele van ezekkel az érzelmi maradékokkal. S még ehhez hozzá jönnek a jelenlegi problémáink is. ‘Mi lesz holnap? Vajon beteljesülnek az álmaim? A pénz az jön-megy, de az én esetemben úgy látszik, hogy inkább megy.’ Az elménk tele van gondokkal, de akkor hol van a lelki békénk? Csak mindenféle hordalék, melyet kedveseim, ha kissé felkavarunk, akkor az összes iszap a felszínre kerül! Harci szellem, s hasonló szemetek. Akkor mitévők legyünk?
Egy emlékezetes dolog történt velem egy  gyönyörű, forró nyári napon Nandafalván. Mint tudjátok néha ilyenkor hamar vihar kerekedik. Így is történt most is, amikor épp a kertben voltam és kertészkedtem kicsit. Ahogy felnéztem az égre egy hatalmas szürke felhőt láttam közeledni, olyan hatalmas volt, mint egy óceánjáró. A tetejét nem láttam, és csak közeledett felém. Ekkor azt mondtam magamban, ‘Ó, ez csodaszép, próbáljuk ki! Egy gyönyörű megtapasztalás, tudjátok, amikor kiteszitek magatokat a viharnak. Bhaktákként igyekszünk lelki erővel legyőzni a természet erejét.’ Aztán csak közeledett és közeledett…. majd kissé megingott az eltökéltségem. S mivel nyár volt, így nem volt rajtam a felsőm, és így vártam, hogy mi fog történni. Aztán először csak a szél jött, ami olyan erős volt, hogy majdnem ledöntött a lábamról, de szerencsére ott volt mögöttem a kerítés, úgyhogy talpon tudtam maradni. De aztán jött az eső, ami olyan volt, mint az ostorcsapás. Annyira erősen vert, hogy kénytelen voltam a kerítés mögé menekülni, máshová nem tudtam behúzódni. Nos, ezután kénytelen voltam újragondolni az elszántságomat. S bár még mindig hiszek a lélek erejében, igyekszem jobban tisztelni a természet erejét. Mert mielőtt a  szél jött, egy Gíta vers jutott az eszembe, amiben Ardzsuna azt mondja, hogy „Ó, könnyebb megállítani a szelet, mint szabályozni az elmét”[1]. ‘Rendben az elmét már megbékítettük, akkor most állítsuk meg a szelet!’ Nos, elbuktam, de vajon nektek sikerült már megzabolázni az elméteket?
Kell lennie valamilyen módszernek, amivel szabályozhatjuk az elménket, és nemet mondhatunk a szemétre, kidobjuk az üledéket, hogy megtisztuljunk. Úgy hiszem nagyon meggyőző az az élmény, amit a Szent Nevek zengésekor tapasztalunk. S ha elkötelezzük magunkat ennek a gyakorlatnak, akkor érezhetjük, hogy ez a szemét eltűnik. Valami más fogja betölteni a tudatunk határát. Az összes gond, múltbéli szenvedés, jövőbeli félelem egyszerűen eltűnik, és elolvad az isteni vibráció hullámaiban. Azt javasolják a számunkra, hogy ezzel az érzéssel dzsapázzunk. Néha érzünk valamit, néha nem. Viszont, amikor közösen összegyűlünk, akkor igazán mély tapasztalatokat szerezhetünk minderről.

(folytatása következik)

1. Bhagavad-gítá, 6.34.

(Szvámí Tírtha, 2019.01.05-i szófiai esti tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása

Rádhé Rádhé Góvinda! Ki Góvinda? Beszélgetésünket különböző elméletekkel, a mantrának a tudatra ható felszabadító erejével kezdtük … majd végül eljutottunk Góvindához és Rádháránihoz, akit ti nagyon jól ismertek. S ilyenkor felmerülhet bennünk a kérdés, hogy igen, Rádhát ismerjük, de ki ez a Góvinda? Igen, Rádhá, a falu legszebb lánya, de akkor ki lehet ez a Góvinda? Mint ahogy tudjátok a vaisnava hagyományaink szerint Rádhárání a legelbűvölőbb személy az egész világmindenségben. Olyannyira, hogy valójában csak egyetlen személy képes felbecsülni Őt, mégpedig maga Isten. Egyedül Ő képes megérteni, és igazán csodálni szépségét, magával ragadó bájosságát, szeretetét, és így tovább. 

Istennel kapcsolatban, ha lehet ilyet mondani egyetlen elvárásunk van, az hogy legyen mindenható, mi pedig csodáljuk mindezért. De csak képzeljétek el, hogy van valaki, akit Ő csodál. Ez egyszerűen elképesztő! A tudatunk felszabadításától indultunk, és odáig jutottunk, hogy megáll az eszünk. Maga Isten szalad valaki nyomában?! Ez hihetetlen! De hát Rádhikáról van szó, és tulajdonképpen ki is szalad az Ő nyomában? Maga Góvinda (Krisna), mert Ő oly gyönyörűséges, hogy szépsége még önmagát is elbűvöli. Történt egyszer, hogy amikor itt járt a Földön, egy káprázatosan szép palotában sétálgatott, ahol az oszlopok csiszolt márványból készültek, és olyan fényesen ragyogtak, mint egy tükör. Amikor Krisna megpillantotta benne a tükörképét, teljesen elképedve így szólt, ‘Ki ez a szépség? Ki ez a hihetetlenül elbűvölő személy? El sem tudom képzelni ki lehet Ő?’ Tehát Isten oly gyönyörű, hogy még saját magát is elbűvöli. Nem ismeri fel Önmagát! 

Azt hiszem ezzel néha mi is így vagyunk, nem ismerünk magunkra. De nem vagyok biztos benne, hogy ez azt jelentené, hogy mi is Istenek lennénk. De látjátok, mi emberek nagyon hasonlítunk Hozzá, vagy azt is mondhatjuk, hogy Ő az emberhez nagyon hasonlatos módon jelenik meg a számunkra. 

Csak képzeljétek el, hogy a Legfelsőbb Úr szépsége olyan hatalmas, hogy még saját maga sem képes azt felfogni. Viszont létezik egyvalaki, Rádháráni, aki teljesen tudatában van Góvinda szépségének. Tehát, hogy ezt fel tudjuk fogni, ahhoz egy bensőséges társ szükséges. Szóval azt mondhatjuk, hogy a végső Szépség (Góvinda) és a végső Szeretet (Rádhá), és az Ő szeretetteljes együttlétük az egész világmindenség lényege. S azt is mondhatjuk, hogy ez az igazi tudat felszabadítás. Ha képesek vagyunk az Ő szeretetteljes együttlétükön meditálni, akkor megszabadulunk az elme valamennyi szennyeződésétől. S ez egy gyönyörű meghívás mindannyiunk számára, hogy csatlakozzunk ehhez a szépséges, esztétikus eksztázishoz. 

Tehát Rádhá és Góvinda testesíti meg ezt a gyönyörű szeretetteljes együttlétet, az isteni találkozást. Rádhá és Góvinda. S itt nagyon nagy szerepe van Isten nevének, hiszen valakit a saját nevén szólítani az rendkívül fontos. Például téged hogy hívnak? 

Válasz: Martin.  

Szvámí Tírtha: Nos, tegyük fel, hogy amikor beléptem ebbe a terembe, akkor úgy szólítottalak volna téged, hogy ‘Hé te!’, valószínűleg nem figyeltél volna rám. Viszont, ha azt mondtam volna, hogy ‘Hé, Martin!’, akkor ugye azonnal odafigyeltél volna? ‘Valaki szólított engem’. Hé Góvinda! Erre oda fog figyelni az Úr, ‘Valaki szólít’. Hé Góvinda! Ezért a legvégső módja a tudatunk felszabadításának az, ha Isten alázatos szolgáivá válunk, az istenszeretet meghódolt gyakorlóivá. Egy mindenható Isten és meghódolt szolgája, az egy legyőzhetetlen páros! 

S ahhoz, hogy erre alkalmassá váljunk, imádkoznunk kell, hogy az áldás reánk szálljon, s átöleljen bennünket az isteni kegyelem. Mivel a legkedvezőbb út, ha Istennek ehhez a kegyes aspektusához kerülünk közelebb.

(Szvámí Tírtha, 2019.01.05-i szófiai esti tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása

Egy szent ember körül megváltoznak a dimenziók. Amikor ugyanabban az ásramban együtt éltünk Gurudévvel, már a buszmegállóból érezni lehetett, hogy otthon van vagy sem. S néha tele kételyekkel és kérdésekkel érkeztünk meg hozzá, de amint beléptünk a szobályába ezek mind elszálltak. Egyszerűen csak jó volt a társaságában lenni, érezni lehetett azt a végső oltalmat, amit mindannyian keresünk. Nem volt szükség se szavakra, se magyarázatokra. Ez nem filozófia volt, hanem egy sokkal mélyebb, szívtől-szívig hatoló megértés. 

Majd elérkezett az egymástól való elválás, ami egy nagyon szomorú pillanat volt, bár tudjuk, hogy ez az örökkévalóságba való belépés is egyben. Csak képzeljétek el magatokat, hogy már nincs több lehetőségetek ebben az életben arra, hogy találkozzatok azzal, aki a legfontosabb a számotokra. Ez nem könnyű pillanat! Viszont van egy mentsvárunk arra, ha nem tudunk személyesen találkozni a mesterünkkel, mégpedig az, hogy akkor még mindig tudunk vele lelkileg társulni. Amikor tudomást szereztem arról, hogy eltávozott, két nap múlva előadást kellett tartanom a lélek örökkévalóságáról, illetve a lelki gyakorlatokról. Úgy hiszem ez volt életem legnehezebb előadása. Útban odafelé sírtam az utcán, viszont amikor megérkeztem össze kellett szednem magamat, hogy rendben meg tudjam tartani a programot, mert tudtam, hogy a könnyeimmel nem igazán lett volna elégedett. Ő azt vallotta, hogy ‘Még, ha a legelesettebb tudatállapotban is vagytok, akkor is kell tudnotok tartani egy rendes leckét’.  

Megoszthatok veletek még egy személyes történetet? Mint tudjátok egy tanítványnak illik alázatosnak lennie. Egyszer Gurudév elvitt magával valahová, és az autóban így szólt hozzám „Menj el ebbe, meg ebbe a városba és tartsál ott előadást”. S gondolhatjátok, hogy igyekeztem alázatos lenni, ezért így feleltem, „Ó, Gurudév, nem nagyon szeretek szerepelni”. Ekkor egy pillanatra csendben marad, és éreztem, hogy talán ez így nem volt rendjén. Ő vezetett, és közben rám nézett, szóval megértettem, hogy most nagyot hibáztam. Tudjátok ő egy rendkívüli személy volt, tehát amikor így csendben maradt, az egy nagyon súlyos pillanat volt. Majd így szólt, „Nem azt mondtam, hogy szerepelj, hanem azt, hogy tarts egy előadást!” Tehát, sohasem hagyott ki egyetlen pillanatot sem, hogy tanítson bennünket, letörje a hamis alázatunkat és megmutassa milyen is a valódi szolgálatkészség, amikor megfeledkezünk önmagunkról. Nem mi, hanem a szolgálat az, ami fontos.

Ezeket a történeteket szerettem volna megosztani veletek. Viszont azóta is ő a legfontosabb személy az életemben, és lassan kezdtek az ő eszményei az én szívügyemmé is válni. S remélem ezek a számotokra is hasonlóan fontosak lesznek!

(folytatása következik)