Archives

Calendar

September 2019
M T W T F S S
« Aug    
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
30  



Magyar issues

Sep

19

dhruva-vishnu

(Szvámí Tírtha 2013. májusi szófiai tanításából)

“Kérdés: Sríla Bhaktivédánta Szvámí Prabhupád a Srímad-Bhágavatam 4.12.33. verséhez írt magyarázatában írt valamit Dhruva Mahárádzs történetével kapcsolatban. Azt mondja, hogy Dhruva Mahárádzs olyan hatalmas bhakta volt, hogy képes volt hazavinni édesanyját, vissza Istenhez. S aztán így folytatja: “Ha tanítványaim egyike olyan erős lesz, mint Dhruva Mahárádzs, akkor ő vissza tud vinni engem, vissza Istenhez.” Ez az állítás nagyon titokzatosnak tűnik.”

Srídhar Mahárádzs válasza:”Dhruvának édesanyja a Guruja volt, a vartma-pradarsaka-guruja, az első iránymutatója, éppúgy, mint Csintámani Bilvamangal Thákur esetében. Csintámanin keresztül Krsnának az ácsárja funkciója nyilvánult meg, mint vartma-pradarsaka, s hasonló módon kezdetben Dhruvát édesanyja inspirálta, az első lelki útmutatás tőle származott. Dhruva aztán később Náradától kapott tanácsot, majd bhadzsanjának ereje által elérte a következő szintet, majd ismét tovább lépett. De a vartma-pradarshaka-guruja az édesanyja volt, mégis nyilvánvalóan el kellett hagynia. A vartma-pradarsaka-guru az a személy, akitől a kanistha-adhikári bhakta az első instrukcióit kapja a lelki fejlődés útján. Azonban itt figyelembe kell vennünk Dhruva és édesanyja előző életeit. Dhruva előző életében jelentősebb fejlődést ért el, majd ebben az életben az Úr elrendezéséből az édesanyja indította el a megfelelő irányba, s attól kezdve az imádat útját választotta. Előző életeikben mindketten a helyes irányban fejlődtek, de néha az általános iskolai tanárnak lehet olyan diákja, aki rendkívüli tudású”.[1]

Valószínűleg ismeritek Dhruva Mahárádzs történetét. Ő egy kisfiú volt, akit édesapja megsértett bizonyos családi problémákból kifolyólag. Édesapja volt a király, két feleséggel, és a másik feleségét, nem Dhruva édesanyját részesítette előnyben. S amikor az apa valamiképpen kimutatta ezt, Dhruva megsértődött. Sírva szaladt az anyjához: „Mit tegyek? Hogyan toroljam meg ezt a sértést?” Az anya próbálta megbékíteni, de végül az ötéves kisfiú elhatározta, hogy elmegy a dzsungelbe meditálni. S ezután egy elég szigorú gyakorlatba kezdett. Majd Nárada Muni adott neki tanácsot a szádhanát illetően – miként végezze a meditációját. Nem igazán emlékszem a részletekre, de először azzal kezdte a vezeklését, hogy hetente egyszer evett. Majd a következő szintre lépve, hetente csak egyszer ivott. Majd emelte a mércét, és hetekig nem evett semmit. Nagyon eltökélt volt ebben az egyre szigorúbb tapaszjában. Annyira, hogy végül a lemondása által az Úr Visnu megjelent előtte és megkérdezte: „Mit szeretnél, kedves fiam?” s ő így válaszolt: „Ó, milyen ostoba voltam! Hatalomra szerettem volna szert tenni, de most elnyertem, hogy láthatlak. Teljesen elégedett vagyok. Amikre vágytam csupán üvegcserepek, de most isteni darsanban részesültem, így teljesen elégedetté váltam.” Majd mi történt ezután – visszament és megküzdött mindenkivel: lekaszabolt minden démont, csak hogy megmutassa az erejét. Olyannyira, hogy a félisteneknek kellett eljönniük, hogy megbékítsék: „Elég! Nem kell túlzásba esni!”

De mit is mond nekünk ez a történet? Először is, ha megbántva érzed magad, ne vedd túl komolyan, mert úgy végezheted, hogy mértéktelenül gyilkolod a démonokat. Másodsorban, mindannyian különböző motivációval kezdünk bele a meditációnkba, a lelki fejlődésünkbe. Legtöbb esetben ez egyfajta anyagi motiváció – akár a túl sok szenvedés, akár valaminek az elérése motivál bennünket. Azonban ha eltökélten követjük az instrukciót, amit kaptunk, elérhetjük célunkat. S ez a cél még a várakozásainkat is felülmúlhatja. Csupán a jelentéktelen kis problémádat akartad megoldani, de lehet, hogy találkozol a Legfelsőbb Úrral.

 

(folytatása következik)

 

[1] “Sríla Srídhar Mahárádzs: Az arany lajtorja., 2. fejezet: Az egyetemes tudat

 



Sep

12

Arjuna with bow and arrow and Dronacharya

(Szvámí Tírtha 2013. májusi szófiai tanításából)

Jamuná kérdése: Mahárádzs, úgy tűnik, hogy az íjászat különleges helyet foglal el az egész hindu tradícióban. Létezik egy mantra, mely szerint Isten a cél, az óm a nyílvessző és így tovább. Ha mondanál esetleg többet ennek a jelentéséről – miért hasonlítják az íjászathoz? Talán nem véletlen, hogy Krsna Ardzsunának, aki a legjobb íjász a világon, mondja el a Bhagavad-gítát. Tudnál mondani valamit az íjászatról az indiai hagyomány tükrében – az íjászatról, mint gyakorlatról és az íjászatról, mint meditációról?

Szvámí Tírtha: Nos, mi a célja egy íjásznak? Eltalálni a célt. Ehhez egyhegyű figyelemre van szükség. Bár, jómagam nem vagyok egy nagy íjász, de a cél eltalálásához valóban egy nagyon intenzív típusú meditációra van szükség. Ez egyfajta jóga, mert amikor eltalálod a célod, akkor kapcsolatba is kerülsz vele, ugye? Amikor kapcsolat van közted és a cél között, akkor magától repül a nyíl. S ez nem a technika kérdése, sem a szemed élességéé; ez valami más. Tehát, jelen van a koncentráció, s a pránajáma is – mert vissza kell tartanod a lélegzetedet. Nagyon sok – gyakorlati és misztikus – aspektus játszik szerepet. Valójában a lelkünk, az önazonosságunk a nyílvessző. S az óm mantra, vagy gyakorlatilag bármiféle ima, bármilyen szolgálat, bármilyen mantra az íj. S, mint mondtad, Brahman, vagy a Legfelsőbb a cél.

Azt gondolhatjuk, hogy a találkozásunk, vagy a cél elérése saját erőfeszítésünkből történik, mely kétségtelenül egy szükséges elem; de a végső eredmények áldásként szállnak ránk. Hogy lett Ardzsuna a legjobb íjász? A mestere kegyét elnyerve. Ő eleve jó íjász volt, de a legjobbá a magasabb elv által vált. Tehát, az egyhegyűség az íjászat lényege.

Valószínűleg, mindannyian ismeritek azt a történetet, amikor Dróna a tanítványait akarta az íjászatra tanítani. Ő oktatta a Pándavákat és a Kauravákat a hadi tudományokra. Egyszer egy fából készült madarat helyezett a fára, s a tanulóknak el kellett találniuk a madarat. Az első diáktól a tanár megkérdezte: „Mit látsz fiam?” „Látom a tájat, látom a fát és látom a madarat is.” Dróna így felelt: „Nem jó.” Jött a második, és a mester kérdezett: „Nos, drága fiam, mit látsz? Látod a madarat?” „Igen, látom.” „Látod a fát?” „Igen, látom a fát.” “Rossz! Távozz!” Majd végül Ardzsuna következett. „Kedves fiam, látod a madarat?” „Igen, látom a madarat”. „Látod a fát?” „Nem, nem látom.” „Látsz engem?” „Nem látlak téged.” „Látod az egész madarat?” „Nem látom.” „Mit látsz?” „Csak a madár szemét.” Mert az volt a cél – eltalálni a madár szemét. “Ez az, fiam! Lőj!”

Tehát, azért, hogy elérhessük a célt, összeszedettnek kell lennünk, figyelmünknek egyhegyűnek kell lennie. Semmi egyéb, csak a célod.

Jamuná: El kell felejtenünk a gurut, hogy elérjük a célt?

Szvámí Tírtha: Nem, hiszen a mesterünk ösztönző kérdéseire válaszolunk. Hogyan is felejthetnénk őt el!

Egyhegyű – ez egy kifejezés a jógában. S valójában azt mondhatjuk, hogy a jóga a legjobb harcművészet, mert itt a legnagyobb ellenséget kell legyőznünk. S ki az? Önmagunk. Tehát, váljatok egyhegyűvé!

 



безбрежно

(Szvámí Tírtha 2013. májusi szófiai tanításából) 

Itt van egy pici tudásmorzsa, melyre emlékeznetek kell – az idő. Négy különböző fázisa létezik az időnek és az örökkévalóságnak, ami a kezdetre és a végre, illetve a vég és a kezdet nélküliségre vonatkozik. Nos, hogy is van ez? Ami anyagi, annak van kezdete és van vége. S ami lelki…?

Válasz: Nincs kezdete és nincs vége. 

Szvámí Tírtha: Eddig jó. Mondjatok példát arra, aminek van kezdete és vége!

Válasz: Szerelmi történet.

Szvámí Tírtha: Sajnálom, ez teljes egészében illúzió. Ez egy tündérmese. Mondjatok olyasvalamit, ami létezik! Mondjuk a test. A test megszületik és meghal. Kezdet és vég – tiszta. Bármi anyaginak, még a kozmikus világegyetemnek is létezik kezdete és vége. Mert ez az anyag természete. Ezt anitjának hívják – nem örökkévaló. Hogy mondjuk azt, hogy örök szanszkrtül? Nitja. Mondjatok rá egy példát!  

Jamuná: Átmá.

Szvámí Tírtha: Tehát, valami, ami a természetéből adódóan lelki. Nincs kezdete és nincs vége – ez is könnyű. De mi van a többi kombinációval? Mondjatok egy példát arra, aminek van kezdete, viszont vég nélküli!

Harilílá: A gondolat. Ha valaki tudásra tesz szert, s abból egy gondolat jön létre, ez a gondolat új a Világmindenségben, ennek van kezdete, de sohasem ér véget. S az is, ha egy lélek szereti Istent, az egy új kezdet, de sohasem ér véget.

Szvámí Tírtha: Első pillantásra ez helyesnek tűnik. De azt mondják, hogy ha azt gondolod, hogy találtál, vagy mondtál valami újat – az azt jelenti, hogy még nem olvastál eleget. Mert valójában, már mindent elmondtak. Aligha lehet, úgymond “új gondolatunk”. Miért? Mert ez az Univerzum majdnem egy zárt rendszer. A gondolatokat is beleértve. Az ákása krónikákban az univerzum szerkezetének valamennyi lehetséges gondolata megtalálható. S mi onnan szedegetünk. Ez az egész Univerzum egy gondolat, Visnu álma. S Srídhar Mahárádzs magyarázata szerint a tudatosság a háttér. Csupán ebből a háttérből merítünk. Semmi sem új, nem mi találjuk ki, nem a miénk, hanem kapjuk a lehetőséget, hogy úgy gondolkozzunk. Sajnos, a gondolatokra azt kell, hogy mondjam, hogy “nem” – nem ez a megfelelő válasz. De szintén említetted…? 

Harilílá: A szeretetet. Amikor elkezded Istent szeretni, vagy amikor elkezdesz szeretetteljes kapcsolatot létesíteni Vele. Ez egy új kezdet és sohasem ér véget, mert a szeretet örökké gyarapszik.

Szvámí Tírtha: Ez nagyon közel áll a valódi megoldáshoz. De ismét azt mondanám, hogy a bhakti létezik, s ha egy parányi cseppjéből részesülünk, bár úgy tűnik, mintha ez egy új kezdet lenne, azonban ez egy örök lílá, örökkévaló isteni játék. Ezért azt mondhatjuk, hogy ha eléred a tökéletességet, a felszabadulást – az egy új kezdet. A mi személyes felszabadulásunknak lesz kezdete, de nem lesz vége. Mert, ha egyszer belépünk a lelki birodalomba, nem fogunk visszatérni. Azt mondhatjuk, hogy a móksának van kezdete, de nincs vége. S mi a helyzet a negyedik kombinációval? Nincs kezdete, viszont van vége.

Paramánanda: Ez az ostobaság.

Szvámí Tírtha: Jaj, nem. Annak nincs vége! Az határtalan.

Manydzsarí: Karma.

Mahábháva: Az én válaszom is hasonló – a születés és a halál körforgása. Nem tudjuk hol kezdődött, de tudjuk, hogy végül befejeződhet.

Szvámí Tírtha: Azt hiszem, ez a legfurfangosabb, erre a legnehezebb példát találni – valami, aminek nincs kezdete, viszont van vége. Valójában ez a karma, vagy ami elindít bennünket a születés és halál körforgásába. Mert a karma már létezett mag formájában a jelen teremtési fázis előtt is. De ennek van vége. Amikor elérjük a móksát – az a karma vége. Ez az, ahol találkoznak.

Tehát, az első volt a kezdet és vég nélküli (nitja). A másodiknak volt kezdete és vége (anitja). A harmadiknak volt kezdete, viszont vég nélküli (ananta). S a negyediknek nem volt kezdete, de van vége (anádi).

 



апсари

(Szvámí Tírtha 2013. májusi szófiai tanításából) 

Ha valami létezik, akkor az soha sem pusztul el. Mi létezünk – legalább is ez a benyomásunk. Érzem, hogy élek! Némely filozófia nem annyira bizonyos ebben: ‘Nem tudjuk pontosan meghatározni, nem tudhatjuk’. De pozitívan kell tekintenünk legalább a saját létezésünkre. Valami módon érzékeljük magunkat, ugye? A tudatunknak valahogy ez a benyomása, a létezésről ez a tapasztalata. S ha biztosan érezzük, hogy ‘Én most létezem’, akkor ez tartós, örökkévaló dolog. A tudatosság itt egy nagyon fontos tényező. Az összes különböző benyomás és koncepció feltárul és kivetül a tudatosságnak erre a képernyőjére. Tehát, a fejlődés annyit jelent, hogy jobban kell látnunk, mi micsoda.

Gurudév feltett egyszer egy kérdést: „Mi a fejlődés? Mit gondoltok, mi a fejlődés, a lelki fejlődés?” Nos, ti mit gondoltok?

Jamuná: Ha az összes következő pillanat jobb, mint az előző.

Szvámí Tírtha: Nos, az anyagi propaganda ugyanezt mondja: „Ma még nem annyira jó, de a holnap jobb lesz.” Egyéb elképzelés a lelki fejődésről?

Paramánanda: Amikor közelebb kerülünk a tökéletességhez.

Szvámí Tírtha: Jól hangzik.

Pavitra: Amikor egyre inkább felismerjük a lelki tanítómesterrel való kapcsolat szükségességét, és képessé válunk követni őt.

Harilílá: Amikor az anyagi szenvedés egyre kevésbé lesz fontos.

Giridhárí: Isten maga mondta, hogy mi a fejlődés, amikor válaszol Ardzsuna kérdésére, hogy mi történik a sikeres jógival. A siker az, amikor arról a pontról folytatod, ahol megtorpantál; amikor nem veszíted el az elért eredményeket.

Szvámí Tírtha: Ez is egy jó gondolat, de valójában sohasem veszítjük el a lelki eredményeket.

Hozzászólás: Úgy szeretni Istent, mint önmagunkat.

Giridhárí: Az idézet valójában úgy hangzik, hogy ne Istent szeressük úgy, mint önmagunkat, hanem embertársainkat, és Istent mindenekfelett.

Szvámí Tírtha: Igen, igen. De hogy lezárja a különféle vélemények megosztását, Gurudév végül, miután nagyon elégedetlen volt az összes lehetséges megoldásunkkal, így szólt: „A fejlődés az, amikor a környezetedben egyre inkább bhaktának látsz mindenkit.”

Néha azt gondoljuk, hogy a fejlődés az, ha elérünk valamit, vagy ha valami nagy dolgot teszünk. De ez talán csak az anyagi vágyaink teljesülése. A Föld leghíresebb prédikátora leszel – ez csak öntömjénezés, az egóról szól. De ha egyre inkább bhaktának látjuk embertársainkat, ez az igazi fejlődés. Mert akkor a látásmódod fejlődik. Nem a helyzeted, hanem a látásmódod javul.

Kérlek benneteket, gondolkozzatok el rajta! Ha el tudjátok fogadni ezt a verziót, azt hiszem, az nagyon hasznos. Ily módon angyalokkal élhetünk együtt. Kövesd az angyalokat!

Paramánanda kérdése: Van vége a fejlődésnek? Vagy folyamatosan fejlődnek, kibontakoznak, értelmet nyernek és megvalósulnak a dolgok?

Szvámí Tírtha: Nos, Sríla Srídhar Mahárádzs azt mondja, hogy ez egy ‘isteni kibontakozás’; és mivel isteni, ezért ez egy vég nélküli kibontakozás. Az anyagi kibontakozás véges, a lelki kibontakozás vég nélküli.

De nagyra értékelem a válaszaitokat és elképzeléseiteket a tökéletességgel kapcsolatosan, mert mindenki a saját megvalósításáról beszélt. S ez nagyon szép. Arra emlékeztet, hogy amikor Krsna belépett Kansza birkózó arénájába, valamennyi látogató másként látta Őt. Kansza a halál megtestesülését látta Krsnában, a többi birkózó pedig a hatalmas, félelmetes ellenséget. A szülei: „Ó, a drága kisfiam van itt!” S a gópik egyáltalán nem látták sem a birkózó arénát, sem a veszélyt – csak azt, hogy „Itt van a mi szeretett Góvindánk!”

Tehát, mindenkinek megvan a saját személyes koncepciója. Itt van egy kérdés: „Mi a fejlődés?” – és mindenki mond valamit: „Közelebb kerülni a guruhoz!” vagy “Távolabb kerülni a gurutól!” – a megvalósításotok szerint. Vagy „Megszabadulni a szenvedéstől.” De, ha Kuntí déví itt ülne, ő azt mondaná: „Minél több szenvedés, annál nagyobb a fejlődés.” Ezért meg kell értenünk a Bhakti-szútrák szellemében, hogy a különféle vélemények érvényessége nem végleges. Mivel vég nélküliek az eltérő vélemények, ezért a vitára alapozott bármilyen következtetés sem végleges. Mi a végső tekintély a megértésünkben? S most nem nyitok vitát erről. Az alászálló isteni útmutatás. Sásztrák, a kinyilatkoztatások, vagy sabda, az isteni igazság. Nem a különböző, személyes elképzelések vagy koncepciók. Nem a vélemények, hanem az isteni kinyilatkoztatás. S ez az pont, ahol mindannyiónknak egyet kell értenie. Olyan szép, megtaláltuk a harmóniát.

 



апсари

(Conferencia de Swami Tirtha, mayo 2013, Sofía) 

Si algo existe nunca perecería. Existimos – o por lo menos tenemos esta impresión. Me siento vivo! Algunos filósofos no están seguros de ello: ‘No podemos establecerlo, no podemos saberlo Deberíamos ser positivos por lo menos en lo que se refiere a nuestra propia existencia. De algún modo sentimos y percibimos nuestra existencia. Nuestra consciencia tiene esta impresión y vive nuestra existencia. Si estamos seguros de que: ‘Existo ahora’, entonces se trata de algo permanente, de algo eterno. La consciencia es un factor de suma importancia. Todas las impresiones y percepciones se proyectan en la pantalla de la consciencia. El progreso pues es la capacidad de ver debidamente lo que es verdadero y real.

Gurudev ha planteado la pregunta: “Que es el progreso? Que pensáis del progreso espiritual?” Bueno, que es lo que pensais?

Yamuna: Si cada momento que siga fuere mejor que el precedente’

Swami Tirtha: La propaganda material afirma lo mismo: “El día de hoy no ha sido muy bueno, pero mañana es otro día y será un día mejor.” Hay otros conceptos de progreso espiritual?

Paramananda: Cuando estemos más cerca da la perfección.

Swami Tirtha: Suena bien

Pavitra: Cuando vayamos comprendiendo la consciente necesidad de maestro spiritual y6 seamos capaces de seguirlo.

Harilila: Cuando los sufrimientos materiales vayan perdiendo importancia.

Giridhari: El Mismo Dios dice que es progreso cuando responde a Arjuna diciendo que es lo que pasa con los yogis mal logrados. Se logra un éxito cuando se comienza desde el punto en el que uno se había parado, cuando se había perdido lo ya alcanzado.

.Swami Tirtha: Es una Buena observaci9oon, pero en realidad podemos perder una adquisición espiritual.

Comentario: Amar a Dios como amamos a nosotros mismos.

Giridhari: La citación real no es amar a Dios como amamos a nosotros mismos sino amar al prójimo como amamos a nosotros mismos y amar a Dios por encima de todo.

Swami Tirtha: Si, sí. Para terminar la colección de diferentes opiniones, después de quedar muy descontento de todas nuestras conjeturas, Gurudev dijo: „Progreso es cuando vayáis a ver a la gente a vuestro derredor como a devotos dedicados.” 

A veces pensamos que progreso es la adquisición de algo, la

Realización de algo grandioso. Sin embargo todo ello puede ser simplemente la realización de vuestros deseos materiales. Llegar a ser el más famoso predicador en la Tierra – un largo viaje del ego. Por lo tanto, si somos capaces a ir viendo la devota dedicación de los hermanos y hermanas, esto sí, es progreso real. Entonces mejora nuestra visión. No mejora nuestra posicion sino nuestra vision.

Pensad por favor si podéis aceptar esta versión, yo la considero como muy aplicable. De este modo podremos poblar nuestro mundo de ángeles. Seguid a los ángeles.

Pregunta de Paramananda: Hay un fin para el progreso? O tal vez el progreso sea comprensión y realización en eterno desarrollo y despliegue?

Swami Tirtha: Bueno, Shrila Shridhara Maharaj dice ‘divino despliegue ’; y puesto que es divino, es despliegue sin fin. El desarrollo material tiene su fin, el desarrollo espiritual es infinito.

Por lo tanto realmente aprecio tus respuestas y conceptos relativos a la perfección. Cada uno hablaba de su propia realización. Es algo bueno. Me recuerdo el episodio cunado Krishna salió al redondel de combate de Kamsa. En aquel entonces los presentes Le han visto de diferentes modos. Kamsa ha visto en Krishna la personificación de la muerte. Los otros combatientes vieron al gran enemigo temible, Sus padres: “Oh, nuestro amado hijo menor está aquí!” T los gopis no vieron el redondel de combate ni el peligro – no, lo que vieron era únicamente: “Nuestro amado Govinda está aquí!”

Bueno, cada uno tiene su propia visión y comprensión. La cuestión es: “Que es el progreso?” y cada uno responde a su modo: “Oh, es acercarse a Guru!” o tal vez: “Oh, es alejarse de Guru!” – en acuerdo con la propia realización, no? O tal vez: “Es el alivio del sufrimiento”. Por lo tanto Kunti Devi, sentada por ahí diría: “Cuanto más sufrimiento, tanto más progreso.” Deberíamos darnos cuenta, en el espíritu de las Bhakti-sutras que la validez de las diferentes opiniones no es definitiva. Hay un sinfín de conceptos y por esta razón tampoco podría resultar definitiva cualquiera conclusión basada en un debate. Y cuál es la suprema autoridad en vuestra comprensión? No voy a abrir un debate sobre el tema. Vienen descendiendo la divina instrucción Shastra, las revelaciones o la shabda, la divina verdad. Estas son las divinas instrucciones, y no las distintas y diferentes opiniones ni conceptos. No valen las opiniones sino la divina revelación. Este es el punto en el que todos deberíamos ponernos de acuerdo. Resulta tan hermoso descubrir el punto de la armonía.

 



жената-птици

(Szvámí Tírtha 2013. májusi szófiai tanításából) 

Jamuná kérdése: Miért van az, hogy a lélek a reinkarnációk során elfelejti a korábbi történéseket? Nincs erre szükségünk a kapcsolatteremtés céljából, vagy azért, hogy vegyük a lapot? Nem hasznosabb számunkra az emlékezés, mint a felejtés? Krsna azt mondja a Gítában, hogy: „Én vagyok a feledékenység.”[1] Miért Krsnán és nem a máján keresztül jön a feledékenység?

Szvámí Tírtha: Jó esetben Krsnán keresztül; általában viszont a máján keresztül érkezik.

Jamuná: Tehát, az a kérdés, hogy amikor a test meghal, és a lélek reinkarnálódik egy másik testbe, akkor a feledékenység Krsnától jön-e, vagy májától? S miért van szüksége a léleknek, hogy elfelejtse a korábbi tapasztalást? Nem inkább arra volna szükség, hogy kereszthivatkozásokat tegyünk (összekapcsoljuk a jelenlegi életünket a múltbeliekkel), és leállítsuk azt a lázadó érzést, hogy: ‘Én vagyok az áldozat. Ezt nem érdemlem!’

Szvámí Tírtha: Ez utóbbi tetszik nekem. Tehát, általában a feledékenység májától, az illúziótól származik, különleges esetekben, viszont Krsnától. Éppúgy, mint az emlékezés, mely szintén Krsnától ered. Mindegyik nagy szerepet játszik a működésünkben. Ugyanis a feledékenység nem csupán a korábbi érdemeinket, eredményeinket fedi el, hanem a tévedéseinket, a nagy botlásainkat és a kudarcainkat is. Sokan azt gondolják, hogy: ‘Olyan jó volna, ha lenne tudomásom a korábbi életeimről. Annyira szenvedek ebben az életben, hogy mindenképpen tudni akarok az előző életeimről!’ De kedves testvéreim, ha ma szenvedtek, mi lehetett a korábbi történetetek? Ugyanaz! Nos, akkor miért akartok annyira emlékezni? Jobb, ha rejtve marad. Nem véletlen, hogy valamit elfelejtesz, és valamire emlékezel. Főleg egy komoly gyakorló esetében ez is isteni irányítás alatt áll. Tehát, ne üsd bele az orrod a múltbéli levesedbe! Azt mondják, hogy az Úr Buddha ezer korábbi életére emlékezett vissza. De ő elég erős volt ahhoz, hogy ezer élet terheit elviselje. Mi még ahhoz is gyengék vagyunk, hogy ennek az egy életnek a súlyát kibírjuk. S akkor a többit is látni akarjuk? Nem elég mindaz, amit erre az életre kaptál? Miért szeretnéd ismerni az előzőeket és a soron következőket? A saranágati egyik eleme, hogy elfogadjuk Krsnát fenntartóként és védelmezőként. Ha Ő szeretne megvédelmezni bennünket azáltal, hogy lehetővé teszi számunkra az emlékezést, akkor azt el kell fogadnunk. Ha azáltal akar megvédelmezni bennünket, hogy segít elfeledni valamit, akkor azt is el kell fogadnunk. Ez a mi érdekünkben történik.

Máskülönben, ha állandóan tudunk valamiről, akkor az unalmassá válhat. S azt mondják, hogy Krsna szereti az új gópikat. Ez a természetéből fakad. Néha jó megfeledkezni valamiről, mert akkor az az újdonság erejével hat. Az állandó, a teljes tudatosság és emlékezés – súlyos terhet jelent. Néha még a felejtésért is fohászkodnunk kell. ‘Kedves Uram, kérlek, segíts elfeledkeznem a hibáimról! Kérlek, segíts elfeledkeznem mások árnyékáról, mert az nem valós! Az az alapvető fontosságú, ami valódi, nem az árnyék. A fény mindig előttünk van, az árnyék pedig mindig mögöttünk. Ily módon kellene közelítenünk a dolgokhoz, és nem pedig aggódnunk. Még ha emlékezni akarsz is, a korod előrehaladtával Krsna ellát téged feledékenységgel. 

Jamuná: Ez kellemetlen. 

Szvámí Tírtha: Nem, ez édes. Mert mire is kell a végén emlékeznünk? Nem túl sok mindenre, mert a filozófia túl bonyolult. ‘Igen, néhány évvel ezelőtt, még láttam, de most már nem. Szóval már húsz éve nem olvastam a Gítát. Olyan sok tanítást hallgattam, de semmire sem emlékszem. De van egy dolog, amire igen… hogy is volt az? Haré Krsna! Igen! Erre emlékszem!’

Tehát, ne legyünk túl büszkék a tudásunkra és a megértésünkre, mert Krsna nagyon könnyedén el fogja venni. Amikor még fiatalok vagyunk… Bhaktivinód Thákur azt mondja: “Amikor még fiatal voltam, az ismereteket gyűjtöttem! S azt gondoltam, hogy az az út; de most aggon, látom, hogy a tudás ostobává tett. Most már olyan öreg vagyok, hogy képtelen vagyok élvezni az életet. S milyen szerencsétlenség, hogy elfelejtettelek imádni Téged Uram!”[2] Ez valami nagyon lényeges; ez az, amiről nem szabad elfeledkeznünk. Nem túl bonyolult – Ő ott van, és ne feledkezz meg Róla!

Tehát az emlékezés, a tudás és a felejtés szintén az isteni forrásból származik. S bizonyosnak kell lennünk abban, hogy bármi is az, amire szükségünk van a saját érdekünkben, hogy visszataláljunk az otthonunkba – megkapjuk. Néhányan a tudás által érhetik el ugyanazt a célállomást; míg mások felejtés által. Tehát egyfajta különleges feladat, ha emlékszünk a korábbi életeinkre. S valójában, ha megvizsgáljuk jelen helyzetünket, meg kell tudnunk érteni a múltat és a jövőt is. Mert a jelen a jövője a múltnak, és a múltja a jövőnek.

De soha nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy lélekszikrák vagyunk. Osztozunk az isteni tulajdonságokban: Ő örök, s mi is örök lelkek vagyunk. Ő ragyog, s mi is ragyogunk egy kicsit, visszatükrözve valamit. Mert, ha elfeledkezünk erről, akkor, hogy úgy mondjam, lejáratjuk az isteni dicsőséget.

Tehát, egyfajta értelemben, ti mindannyian nagyszerűek vagytok! Nem akarok bókolni nektek, de nagyszerűek vagytok! Részesei vagytok az isteni tervnek. Nem csupán az elköteleződésetek miatt, hanem ontológiailag, természetetekből adódóan, mindannyian részesei vagytok az isteni tervnek. Úgyhogy minél jobban megértjük ezt, annál közelebb állunk. Mert létezik a lélek méltósága – nem csak a test rémálma – s az önvaló öröme is. Tehát ez az, amiről nem szabad elfeledkeznünk.

[1] Bhagavad-gítá 15.15.

[2]  https://sites.google.com/site/bhadzsantar/home/054vidyaravilase

Bhaktivinód Thákur dala

 



лодка в нектарен океан (1)

(Szvámí Tírtha 2013. májusi szófiai tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása) 

“Kérdés: Tehát, ha valaki azt mondja, hogy a guru személyesen tér vissza – az egy evilági, az egy rossz koncepció?

Sríla Srídhar Mahárádzs: Igen. A vezérfonál ott van, de nem mindig ugyanabban a formában jelenik meg. Bár a kezdőknek mondhatjuk azt, hogy “a guru visszajön”, végső soron azt találjuk, hogy még az is lehet, hogy a tanítvány átkerül egy másik csoportba, majd megint egy újabba, azért, hogy fokozatosan elérhesse a végcélját. Annak megfelelően, ahogyan belső szükségletei kibontakoznak, előfordulhat ez a változás. S mindig újabb és újabb módokon fogja érzékelni a Guruját. Első pillantásra a Gurut egy bizonyos típusúnak látta; majd tovább fejlődve ugyanazt a Gurut máshogy érzékeli, s aztán Gurudévája újabb jellemvonását fedezi fel. Ekkor a tanítvány azt érzi, hogy ’Eleinte nem vettem észre ennyi mindent a Gurumban. Egy bizonyos módon láttam csupán, de most rájöttem, hogy ő valami több, és aztán hogy még annál is több.’ Ily módon történik az isteni kibontakozás. Ebben a világban is, és a magasabb tartományokban is létezik kibontakozás. Tehát, a Guru olyan, mint a saktjávésa. A saktjávésa az a különleges személy, aki felhatalmazást kapott egy bizonyos idő, hely vagy körülmény vonatkozásában, és létezik állandó saktjávésa is; viszont minden esetben, a helyzet szükségszerűsége és az Úr isteni rendelkezése alapján a tanítvány kapcsolatban lesz a Legfelsőbbel, és nem fog érezni semmilyen bizalmatlanságot, hanem a jelenlétét. Az Úr csillapítja szívének a teljes, fejlődés iránti szomját, isteni kibontakozás lesz a szívében, és egy újfajta szomjat kezd el érezni. S ki fogja csillapítani ezt az új szomjúságot? A Guruja. A Guru által csillapul a szomjúság, és a tanítványnak nem lesz semmi aggálya, vagy bármiféle más érzése. Amint a belső szomjúságot elégedettség váltja fel, azt fogja érezni, hogy “Ez az én Gurudévám.”

Bárhol is tapasztalunk kibontakozást – fokozatos kibontakozást és az arra irányuló teljes odafigyelést – megérthetjük, hogy felülről ott van a Guru. Gurudéva az én vezetőm; és a fejlődésem során különféle típusú útmutatásokra lesz szükségem. Mindig új útmutatásra, s a fejlődésem különböző helyekre vezet, ahol újfajta útmutatást kapok, egy új élet jön el ismét. Ily módon egy dinamikus élet alakul ki, ahol ott a vezérfonál: raszó vai szah – a tiszta rasza, a teljes extázis. S legbelül a szívem mélyén ott a bizonyosság: „Igen, ezt akarom. Ez a sorsom; ez a jószerencsém.” Máskülönben, ha egy madhjama-adhikárít neveznek ki gurunak, akinek rengeteg tanítványa van, és akinek újból és újból vissza kell térnie, akkor ő sohasem bocsájtódna be a nitja-lílába. De ez nem történhet meg. Mindenesetre, aki kapcsolatban áll egy hiteles Guruval, az elégedett lesz, mert ott jelen van az Úr.”[1].

A Legfelsőbbet látni a Tanítómesterben, nem csupán a megnevezésében – ennek egy nagyon különleges célja van. “Krsna azt mondja, „Ne próbáld korláttok közé szorítani az ácsárját! Lehet, hogy magas pozícióba jutottál, de akkor azt gondolod, hogy túlnőttél az ácsárján, túlnőttél azon, akitől a lelki életben a kezdeti útmutatásokat kaptad? Nem, návamanjéta – ne becsüld őt kevesebbre, ne tartsd őt alacsonyabb szinten lévőnek! Nem – én Magam voltam! Ott voltam általános iskolai tanítódként, „főiskolai szintű” tanáraid képében, és ott vagyok „posztgraduális professzorodként” is! Tehát, ne csak a külsőt nézd! Én magam vagyok az útmutatód, különféle formákban. A Tanítómester Én vagyok.”

“Szarva déva-majó guruh: az ácsárja szélesebb körű tulajdonságokkal rendelkezik, mint egy hétköznapi vaisnava. Krsna azt mondja, “Ott vagyok veled. És majánúkulénaként, sok Ácsárját támogatok. Nagyon sok Ácsárja van, és Én rajtuk keresztül munkálkodom. Az Ácsárják olyanok, mint számtalan különféle hajó kormányosai, s Én vagyok a hajók előrehaladását segítő kedvező szél. Tehát, ne korlátozzátok az Ácsárját – próbáljatok úgy tekinteni rá, mint aki Velem egy szinten áll!”

“Szarva déva-majó guruh” ez egy idézet, mint egy közmondás – annyit jelent, hogy valamennyi félisten és istenség megtalálható a Guruban.[2]

Jasódá kérdése: Nem értem Sríla Srídhar Mahárádzs koncepcióját, mert azt hallottam, hogy a guru visszajön a tanítványért, itt pedig azt mondja, hogy ez nem igazán van így.

Szvámí Tírtha: Én sem igazán értem az útmutatását, de tisztelettel fogadom, mert nem feltétlenül kell megérteni az igazságot. Elég imádni. Csak képzeljetek el egy mestert száz lusta tanítvánnyal! Hol van a mester felszabadulásának a lehetősége, ha állandóan ezek után a fickók után kell szaladgálnia az univerzumokban? Vagy talán jógikus varázserőt várunk mestereinktől – hogy sokszorozzák meg magukat, és jöjjenek utánam, meg a másik, meg a harmadik után. Ez az elvárásotok? Nos, ha ilyen elvárásunk van, akkor, magunkat is kvalifikálni kell. De valamiképpen, mindez az útmutatás isteni fennhatóság alá tartozik. S ami az emberi képességek szerint lehetetlen, nagyon is lehetséges az isteni hatalom által.

[1] Sríla Srídhar Mahárádzs: Az arany lajtorja, Az isteni kibontakozás fejezete

[2] Srímad Bhágavatam 11. 17. 27.

 



connection

(Szvámí Tírtha 2013. májusi szófiai tanításából)
 
Folytatnunk kell felolvasásunkat Sríla Srídhar Mahárádzstól, ebben a nagyon bensőséges témában: „A szem, hogy lássuk Srí Gurut”. Tehát, hogy miképpen találjuk meg, és hogyan szolgáljuk a magasabb isteni elöljáróinkat. 
“Egy bhakta kérdése: “Nem tudom, hogy ez helyes-e, de úgy hallottam, hogy azt mondják, hogy ha a tanítvány nem lesz lelkileg sikeres, akkor a guru nem térhet vissza Istenhez, hanem itt maradhat ebben a brahmándában (univerzumban). S addig nem térhet vissza Krsnához, amíg a tanítvány nem mehet vele. 
Sríla Srídhar Mahárádzs: Ha ez a helyzet, akkor egyetlen Guru sem térhet vissza soha Krsnához, mert újabb és újabb tanítványok jönnek, tehát életének sohasem lesz végeredménye. De mi nem gondolhatjuk azt, hogy ez így van. Néha őt magát küldik, vagy van olyan eset, amikor másokat. De a belső útmutatás, a belső érzés és az egyéb kellékek olyanok lesznek, hogy a tanítványnak semmiképp sem lesz gondja. Aki a tisztséget viseli, talán változik, de a feladat zökkenőmentesen folytatódik. Tehát a Guru visszatérhet – a náma-guru, a mantra-guru, a szannjász-guru – mind Guruk, de fel kell ismernünk bennük valami hasonlót, s így megkapjuk a Guru ontológiai aspektusáról szóló kijelentést: száksád-dharitvéna szamaszta – „Én magam jelenek meg Guruként, aki egyidejűleg és felfoghatatlan módon azonos Velem és különbözik Tőlem.” Krsna azt mondja, ácsárjam mám vidzsániját: “Ott keress Engem, ott vagyok. Én vagyok a Gurud. Különböző energiáimmal, a dzsívák toborzásával vagy bármi más módon, az a feladatom, hogy felemeljelek egy másfajta helyre. Mindegyik esetben Én vagyok ott. Ott vagyok a mádhurja-rasza saktimban, vagy a szakhja-rasza saktimban, a vátszalja-rasza saktimban, dászja-rasza saktimban, és általános módon is. „Néha valaki a Rámánudzsa szampradájánál kezdi, aztán áttér, hogy csatlakozzon a Krsna szampradájához vagy a Gaudíja szampradájához. Ez szintén lehetséges. Az örök kapcsolat az, amire emlékeznünk kell.” [1]
Ez világos? Ez a helyzet nagyon hasonló egy családi kapcsolathoz. A guru olyan, mint az apa, a tanítvány, pedig mint a fiú. S itt az volt a kérdés, hogy ha a fiú nem jár sikerrel, akkor az apa nem térhet vissza Istenhez. De igazságos ez? Ha én ostoba vagyok, akkor nagy bajt okozok az apámnak. Nos, ez nem túl igazságos. A másik eset nem lehetséges – az, hogy az apa lenne ostoba, ilyen eset nem lehetséges. De a tradíció azt mondja, hogy a fiúk segíthetik az apákat. Bármit is tesz az apa, azt a fiú örökli meg; és amit nem fejezett be az apa, azt a feladatot a fiú folytathatja és végrehajthatja. Tehát ti, mint apák és anyák szintén bele tartoztok a képbe. Mi a ti örökségetek, amit a gyermekeiteknek adtok? Egy mínuszos bankszámla? ‘Igen, kedves fiam ez az én ajándékom a számodra. Viseld gondját.’ Vagy pedig micsoda? Tehát, érdemeket kell gyűjtenetek annak érdekében, hogy gondoskodni tudjatok másokról. De abban az esetben, ha ti, apák nem vagytok sikeresek, akkor legyenek fiaitok, s neveljétek őket úgy, hogy segíthessenek nektek. S ez nem egy kifogás a lusta apák számára: ’Én azért vagyok itt, hogy élvezzem az életem, s ha létezik Isten, lehet, hogy a fiam majd segít, hogy elérhessem’. Ne így! 
De, ahogy már sokszor említettem nektek, a szanszkrt megnevezése a fiúnak nagyon jelentőségteljes. Mi a szanszkrt szó a fiúra? Putra. Put annyit jelent, hogy ‘pokol’, tra pedig ‘felszabadít’. Tehát egy igazi fiú, egy olyan személy, aki még a pokolból is képes kiszabadítani az apát. S mely másik kifejezés létezik még a fiúra? Mútra. A mútra pedig ‘vizeletet’ jelent. Mind a vizelet, mind pedig a fiú ugyanazon a csatornán keresztül érkezik – az egyik hasznos, a másik pedig olyan, mint valami hulladék anyag. 
Tehát, kedves testvéreim, nemcsak apák vagytok, hanem, apáitok fiai is. Ha elvárjátok, hogy a fiatok putra s ne pedig mútra legyen, akkor kérlek benneteket, hogy ti is váljatok putrává nem pedig mútrává! Abban az esetben, ha az apa valamilyen okból kifolyólag nem képes megvalósítani valamit, akkor a fiainak olyan erőseknek és odaadóaknak kell lenniük, hogy be tudják fejezni, amit az apjuk elkezdett.
Valami nagyon hasonló kapcsolat van a lelki tanítómesterek és az odaadó követőik között. Abban az esetben, ha a guru nem volt képes valamit befejezni, akkor a tanítványaik örökölhetik azt és folytathatják. S mint, ahogy ezek az alapelvek isteni irányítás alatt állnak, végül a siker minden érintett fél számára garantált.
Kérdés: Mikor áll készen valaki rá, hogy visszatérjen Istenhez? Amikor az egyetlen vágya csupán ez? 
Szvámí Tírtha: Nos, ez az egyik oldal, az egyik előfeltétel; de van egy másik oldal is – meghívást kell kapnia, vagy el kell, hogy fogadják. Éppúgy, mint a praszádam esetében. Egy kis rész a miénk, de a nagyobb rész Krsnáé a praszádamban. A mi részünk az étel előkészítése, a főzés, a mantrák zengése, a csöngetés, a felajánlás. De ne gondoljátok azt, hogy ez elég! ‘Én ráztam a csengőt’ – attól még nem válik praszádammá. A nagyobb részt Krsna végzi, mert Ő fogadja el. Hasonló módon “főzzük” saját magunkat a szádhana-bhaktiban, rázzuk a csengőinket stb., stb. Megteszünk minden szükségeset, de végül el kell, hogy fogadjanak bennünket – s akkor talán bebocsájtanak. Máskülönben, ki mondhatja azt: ‘Igen, most már készen állok’?  
 
(folytatása következik)
 
1. Sríla Srídhar Mahárádzs: Az arany lajtorja. 2. fejezet 

 



Mother

(Szvámí Tírtha 2013. májusi szófiai tanításából) 

(az előző pénteki tanítás folytatása) 

Kérdés: Gurudév, mi van akkor, ha gurunkként ismerünk fel olyan valakit, aki már nincs fizikai testben?

Szvámí Tírtha: Ez egy kényes kérdés. Ha ezt a kérdést húsz évvel ezelőtt tetted volna fel nekem, akkor azonnal azt feleltem volna, hogy: „Ez tévedés.” Azonban, ha ma kérdezel – ha valamennyi szereplő nagyon tiszta és ártatlan szívű, s nincs jelen a csaló mentalitás, ha ez nem egyfajta menekvés egy élő kapcsolat elől – akkor azt mondom, hogy lehetséges.

Azonban mindig nagyon jó visszajelzést kapni. De mi nem a testi, hanem a lelki létezésben hiszünk. A lelki szinten, akik magasabban állnak, eljöhetnek és meginvitálhatnak, hogy csatlakozz a küldetésükhöz. Talán nem mutatják meg a testüket, azonban feltárják akaratukat vagy a meghívásukat.

Bár biztos vagyok benne, hogy ezt mindannyian hallottuk már kifogásként: „Azt hallottam, hogy ez az isteni akarat, úgyhogy megteszem.” Ha nincs védelmi rendszer, abban az esetben ez kétség kívül kockázatos. S miként tudjuk megvédeni magunkat? Csak őszinteséggel. Ugyanis ebben az anyagi világban van egy elfoglaltság, ami módfelett népszerű – mások megtévesztése. Rendkívül elterjedt! Ennél már csak egy másik elfoglaltság létezik, ami még ennél is népszerűbb – önmagunk becsapása. Tehát, miként kerüljük el mások és önmagunk becsapását? Légy őszinte!

Paramánanda kérdése: Ha helyénvaló, akkor lenne még egy kérdésem a guru témában. Tudjuk, hogy Bilvamangal Thákurról általában azt tartják, hogy három lelki tanítómestere volt. Azt mondhatjuk, hogy az első guru segítette őt abban, hogy az igazán aktív lelki életét elkezdje. A második közvetlen utasításokkal látta el és beavatásban részesítette. Úgy tudom, hogy a szannjász rendbe történő beavatást is tőle kapta. S, a harmadik guruja egy számomra nagyon különleges jelenség, mert Bilvamangal Thákur úgy magyarázza, hogy a guru, akitől útmutatást kapott, maga Krsna volt. Ha lennél olyan kedves többet megosztani ezzel a témával kapcsolatban! Az egyik dolog, ami engem fölöttébb érdekel az az, hogy a közvetlenül a Legfelsőbbtől kapott útmutatásokat csak azoknak a személyeknek tartják fenn, akik Krsna közeli kíséretéhez tartoznak? Vagy gyakorlatilag minden lélek képes valamiképpen elnyerni ezt a helyzetet?

Szvámí Tírtha: Nekem is lenne egy kérdésem. Ki volt az első guru?

Paramánanda: Csintámani.

Szvámí Tírtha: Milyen helyzetben volt? Mi volt a világi foglalkozása?

Paramánanda: Prostituált volt.

Szvámí Tírtha: Igen. Tehát Bilvamangal Thákur élettörténete azt mutatja, hogy túl kell lépnünk a formaságokon. Formálisan egy prostituált társadalmi helyzete nem valami magas. Mégis sokkal inkább hű volt az élet valódi értékeihez, és sokkal jobban tudatában volt ezeknek, mint a partnere. Általában arra számítunk, hogy a guru-tattva egy pompás narancsszínű dhótit viselő személyben fog megnyilvánulni. Azonban, néha a guru-tattva egy prostituált személyében jön el – váratlanul! Tehát, lépjetek túl a formaságokon! Sohasem tudhatjuk, ki a sötét ló. Tiszteljetek mindenkit, és legyetek éhesek az útmutatásokra!

A második témával kapcsolatban, hogy a direkt útmutatások elérhetők-e, vagy sem. Nos, Krsna és valamennyi lélek között van kapcsolat. A szívedben való jelenlétén keresztül Ő képes minden egyéni lelket személyesen ellátni útmutatásokkal. A mi feladatunk pedig az, hogy annyira megtisztítsuk az útmutatásokat meghalló és felfogó képességünket, hogy képesek legyünk megérteni az üzenetet. Tehát, ez a finom belső irányítás mindig ott van, csupán az ellenállásunkat kell eltávolítani.

 

 

 



4501_Curve

(Szvámí Tírtha 2013. májusi szófiai tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása) 

Dámódar kérdése: Volt egy beszélgetés – mely arról szólt, hogy mire kellene jobban koncentrálnunk: a guru személyére vagy a guru-tattvára? Sokat meditáltam ezen a témán, és szeretném megosztani a véleményemet, s ugyanakkor ez egy kérdés is lenne. Valójában, ha megértjük a guru-tattvát, az sokkal fontosabb és jóval lényegesebb, mert ha azt megértjük, akkor automatikusan helyesen kell, hogy viselkedjünk a saját személyes gurunkkal.

Szvámí Tírtha: Remélhetőleg.

Dámódar: A másik oldalról nézve könnyebb őt személyként elfogadni, valamiféle személyként.

Szvámí Tírtha: Nem valamiféle személyként. Különleges személyként! Nem valamiféle személyként. Szóval ez volna a kérdésed?

Dámódar: A kiinduló kérdés arra vonatkozik, hogy mire kell jobban koncentrálnunk, ha meg akarjuk érteni a guru-parampará elvét. Vajon az intézmény fontosabb-e?

Szvámí Tírtha: Nagyon jó felvetés. Melyik részre fókuszáljunk jobban? Gurudévet kell idéznem ebben a témában. Azt hiszem, 1986. április 24. volt, amikor azt mondta: „Ne próbáljátok megérteni a guru személyét! Először is lehetetlen, másodszor pedig, nem szükséges! Próbáljátok követni az utasításokat!” De ma biztos vagyok benne, hogy még hozzátenne valamit: „Gondolkozzatok el rajta, hogy mit tanulhattok egy személytől!” Természetesen, ezt nem szeretném Gurudévre hárítani, ez az én saját véleményem; alaposan meg kell vizsgálnunk, hogy mit tanulhatunk különböző személyiségektől, különböző emberektől. Hogyan érthetünk meg egy másik embert? Még saját magunkat sem tudjuk megérteni, igaz?

Tehát, összpontosítsatok a tattvára! Megmondom, miért – hogy személyes legyek – mert én tisztában vagyok a korlátaimmal és a hibáimat is ismerem. S tudom, hogy személyként hibákat fogok elkövetni a jövőben. Azonban a tattva sohasem hibázik! Ismerem a korlátaimat, és tudom, hogy hibázni fogok, de a tattva sohasem követ el hibákat. Tehát, ha a tattvát szolgáljuk és kapcsolatban vagyunk vele, akkor tolerálni tudjuk a személy hiányosságait. Na, egy másik eretnekség – guru, aki hibákat követ el, ugye? Hú! De mi történik akkor, ha a guru hibázik? Ha álomban élsz, és hirtelen felébredsz, s azt mondod: „Hé, hé, várjunk csak egy pillanatot, ez meg micsoda?” Ez a válasz abban az esetben, ha ez a különleges személy akármilyen apró, parányi, jelentéktelen hibát vét, mivel ember, mert emberi lény, bármelyik ember követhet el hibákat. De a tattva, amit képvisel, sohasem fog hibázni.

Valójában mindkettőre kell összpontosítanunk. A guru személyén keresztül meg kell próbálnunk megközelíteni és szolgálni a guru elvet; s a guru elv áldásai által tudjuk a gurunk személyét szolgálni. Az egyik segíti a másikat a fejlődésben.

Dragi: A lelki tanítómestert egy mozdonyhoz fogom hasonlítani, és elmondom, hogy mi történik a szófiai vasútállomáson. Adva van egy személyvonat, melyet egy bizonyos mozdonynak kellene elindítania. S általában ez így van. Előfordul azonban, hogy hiányzik a mozdony. Már csak öt perc van vissza a vonat indulásáig, de még mindig nincs mozdony. Már csak két perc van hátra, és még mindig nincs mozdony. Arra nem térek ki, hogy mi történik a diszpécserrel eközben. Végül valahol találnak egy akármilyen mozdonyt. S valahogy, némi késéssel, a vonat akármilyen mozdonnyal, de elindul.

Szvámí Tírtha: Tetszik a példád. „A show-nak folytatódnia kell”, a vonatoknak minden körülmények között el kell indulniuk. A példád a lényegre tapint. Ebben az esetben, megértettük, ki a diszpécser – az Úr vagy a szvarúpa-sakti energiája intézkedett – képzeljétek csak el, ha egy mozdony hiányzik a missziójukból! Bizonyára van néhány kellemetlen pillanat. Mégis időben el tudják indítani a vonatokat.

Ha ezt az elvet az életünkben alkalmazzuk – bármilyen körülmények között folytatnunk kell a szolgálatunkat. Mi történik akkor, ha nem tudok megfelelően teljesíteni mindent? Inkább ne csináljak semmit? Nem, ez nem jó megoldás. Legalább valamit azért tegyünk! Ha nem tudsz napi 108 kört dzsapázni, akkor jobb, ha nem csinálsz semmit? ’Mivel nem tudom végigcsinálni, akkor nem is teszek semmit.’ Akkor az 100 százalékos veszteség. Legalább tegyél valamit, akkor azért egy kis gyarapodásra szert teszel. Tartsuk életben a szellemiséget! Mert minden egyes mantra, melyet elmondasz, minden apró szolgálat, melyet teszel egy újabb győzelem a hamis egónk, az illúziónk felett. Tehát meg kell tennünk!

(folytatása következik)