Archives

Calendar

January 2023
M T W T F S S
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031  



Magyar issues

(Szvámí Tírtha 2017.05.09-i szófiai esti tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Hozzászólás: A Bhagavad-gítá második fejezetében azt olvashatjuk, hogy a lélekre nincsenek hatással a külvilág dolgai, de Rahugana király tanításaiban azt olvashatjuk, hogy valamilyen szinten mégis.

Szvámí Tírtha: Igen, elméletileg nincsenek rá hatással, de gyakorlatilag mégis.  Hiszen mi az, ami szenved? Netán a test?  A testet alkotó őselemek: a föld, a tűz és a víz. A tűz nem tud szenvedni, a föld elem szintén nem ismeri a szenvedést. Természetesen, ha túl sok bűnt követünk el és kíméletlenül rátaposunk Földanyára, az némi szenvedést fog neki okozni. Mégis, azt mondhatjuk, hogy az őselemek nem szenvednek. A lélek vajon tud szenvedni? A lélek eredeti természetét tekintve szat-csit-ánanda, szenvedésről és korlátokról nincs szó. Tehát, a lélek esetében sem beszélhetünk szenvedésről.

Ennek ellenére, ismerős a szenvedés érzése? Szenvedés – mond ez nektek valamit?  Úgy gondolom, mindannyian ismerjük ezt az érzést. Azonban, akár anyagi elemekből álló testként tekintetek magatokra, akár lélekként, nem kellene szenvednetek, a szenvedés mégis jelen van. Akkor, mi az, ami szenved? Meglehetősen bonyolult kérdés. Azt mondhatjuk: elvileg a lelket semmilyen anyagi hatás nem érheti. Azonban, ebben az úgynevezett illuzórikus világban mindannyian megélünk viszontagságokat: boldogságot és bánatot, kudarcokat és sikereket egyaránt.

Mindezekből arra a következtetésre juthatunk, hogy a szenvedés valahol a lélek és az anyag között található. Mi az, ami összeköti a kettőt? Az elme.  Az elme, az értelem és az ego – ezek gyakorlatilag egyazon nehezen megfogható dolgok, melyek befedik a lelket. Olyanok, mint egy spirituális lökhárító a lelki és az anyagi világ között. Az anyagi világból érkező hatás visszatükröződik a lelki tudatunkon. Amíg nem vagyunk teljesen tiszta lélekszikrák, addig meg fog jelenni ez a visszatükröződés a tudatunkon, így aztán tapasztalni fogunk némi szenvedést. Tehát, elméletileg, filozófiai és lételméleti szempontból, mondhatjuk, hogy a lélek nem szenved. Mégis, mind érzékeljük ezt a szenvedést a tudatunk szennyezettsége miatt.

A beszélgetés a király és Dzsada Bharat között még hosszan folytatódik, és úgy vélem fel fogják tárni ezeket a finom részleteket.

Azt gondolhatjuk, hogy ‘Rendben, az anyagi élet nyomorral és szenvedéssel teli, válasszuk akkor inkább a lelki életet! ’ Vigyázat! Dvárakában például van egy tó, a Gópík Halálának Tava. A gópík szinte belehalnak a szeretett Uruktól való elválás fájdalmába. Tulajdonképpen ez az eksztázis egy fajtája – a halál érzése. Fontoljátok meg jól, milyen lelki gyakorlatot választotok. Természetesen nem valódi halálról van szó, hanem a halál nagyon intenzív érzéséről. Az érzések, a bháva, a hangulat annyira intenzív, hogy úgy érzitek, mintha belehalnátok. Ennél intenzívebb érzést el sem lehet képzelni. Mi a vrndávani gópík napi kenyere? „Krisna!” – mondják sírva. Ha szép az idő, azért sírnak, mert „Ó, a mi Krisnánk kiviszi legelni a teheneket, nem fogjuk látni Őt.” Ha esik az eső, akkor azon sírnak, hogy „Ó, esik az eső, így Krisna nem fog elmenni otthonról, nem fogjuk látni Őt.” Tehát a gópík napi kenyere nem maga Krisna, hanem az utána való sírdogálás, vágyódás. Ők a bhakti síró iskolájába járnak.

Így aztán, az egyik hittestvérem feltett egy kérdést Gurudévünknek: „Rendben, azt már tudjuk, hogy az anyagi élet szenvedésekkel teli, de most arról beszélsz, hogy a lelki élet is az.  Mi a kettő között a különbség?” Gurudév válasza ez volt: „A lelki szenvedés örök.” Tehát, kérlek, kedveseim, gondolkodjatok el ezen! Most nagyon nevettek az örök szenvedésen, de amíg nevetni tudunk rajta, addig úgy vélem, biztonságban vagyunk. Milyen módon érzékeljük ezt a szenvedést? Nem tudom, de létezik. Mégis, általában a legfájdalmasabb könnycseppekből nagyon magas szintű megvalósítások születnek.

A szenvedésről beszélgettünk és mind nevettetek. Tudjuk, hogy a Szent Nevek zengése által tapasztalhatjuk meg a legnagyobb boldogságot. Amikor azonban bhadzsanjainkat énekeljük, olykor sírunk. Hogy is van ez? Így az őrültek viselkednek. Ha az örök szenvedésre gondoltok, nevettek. Amikor gyönyörrel teli isteni nektárt ízlelgettek, sírtok. Kedveseim, kérlek titeket, térjetek észhez!

Kérlek, emlékezzetek a Rahugana király és Dzsada Bharat között zajló beszélgetésre, és próbáljátok mindazt alkalmazni az életetekben, a gyakorlatotokban. Ilyen a mi lelki utunk – néha nevetünk, máskor sírunk, és olykor bizony összekeverjük, hogy melyiknek mikor volna itt az ideje. Viszont, amíg kitartóan folytatjuk a lelki gyakorlatainkat, addig biztonságban vagyunk.

 



(Szvámí Tírtha 2017.05.09-i, szófiai esti tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Tehát rendkívül nehéz a relatív szintű problémákat ugyanazon a szinten megoldani. Léptek egyet és ezzel nyomban másik két újabb problémát hoztok létre. Ezért gyakorlatilag egyetlen megoldás van – a létezés magasabb szintjére kell emelkedni. Minden magasabb szinten dől el! Ha problémátok van a testetekkel, akkor azt az elmétekkel tudjátok megoldani. Ha az elmétekben van a probléma, akkor azt az értelmetekkel tudjátok megoldani. Ha az értelmetekkel van probléma, akkor azt a lelketekkel tudjátok megoldani. Ha lelkileg, spirituálisan erősek és egészségesek vagytok, akkor előbb utóbb az életetek valamennyi különböző szintű problémájának is harmonizálódnia kell.

Ezért, ha meg akarjuk oldani az anyagi élet problémáit, akkor lelki szintre kell emelkednünk. Melyik mantrával érhető ez el? Aham brahmászmi – ‘Lélek vagyok’. A lelki élet gyakorlói számára az egyik megvalósítandó feladat – hogy eljussanak az önmegvalósítás végső fokáig. A tudatos lényünk megragadása, hogy – ‘Ki vagyok én’? S ha ezt eléritek, akkor mit kezdetek ezzel? ‘Ó, megtudtam ki is vagyok valójában!’ vagy ‘Megismertem önmagam, a tudatos énemet’ – és mit kell tennünk ezután? Mitévők legyetek, ha a kezetekbe vettétek a lelketek? Mintegy virág, felajánlhatjátok az Isteni Pár lótuszlábainál.

Tehát ne álljatok meg félúton: ‘Elértem a tudatos énemet.’ Ez nem elég! Adjátok, szenteljétek oda magatokat, gyönyörű felajánlásként az Úrnak. Úgy érzem, ez az igazi megoldás minden mulandó, anyagi problémára.

 „Óh, kedves uram! Az Istenség Legfelsőbb Személyiségének, minden élőlény barátjának a barátja vagy, ezért mindenkivel egyformán bánsz, és mentes vagy a testi életfelfogástól. Noha sértést követtem el, mert megbántottalak, tudom, hogy te semmit sem veszítesz és semmit sem nyersz emiatt. Te megingathatatlan vagy, én azonban megsértettelek. Így aztán lehetek bár olyan erős, mint az Úr Siva, hamarosan el fogok pusztulni, mert megsértettem egy vaisnava lótuszlábát.”[1]

Ezért kérlek, vedd el tőlem ezt a sértő mentalitást! Hogyan tudjuk ezt legkönnyebben elérni? Ha a hibáitok negatív következményeitől rettegtek vagy inkább a pozitív következményekre fókuszáltok? Általában, mi emberek a hibáinkból tanulunk. Azonban a félelemmel irányítani tudjuk az embereket. Személy szerint én egy olyan utat szeretnék követni, ami a helyes viselkedésre tanít. Ami nem megrémít a helytelen viselkedések következményétől, hanem ami azt tanítja, hogyan kell helyesen viselkedni. Egyetértetek ezzel? Ezért az Aranykor aranyszabályait kell megtanulnunk!

 

(folytatása következik)

[1] Bhágavata-purána, 5.10.25.



(Szvámí Tírtha 2017.05.09-i, szófiai esti tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

„Rahugana király folytatta: „Azt mondtad: „Nem fáradok el a munkától.” Noha a lélek nem azonos a testtel, a test munkája miatt mégis létezik fáradtság, és úgy tűnik, mintha ez a lélek fáradtsága lenne. Amikor a gyaloghintót viszed, én úgy gondolom, a lélek kétségtelenül dolgozik. Azt is mondtad, hogy a szolga és az úr között a külsődleges viselkedés nem valóságos, ám annak ellenére, hogy az érzékelhető világban ez nem valóságos, az érzékelhető világ termékei valóban képesek hatni a dolgokra. Ezt mindenki láthatja és tapasztalhatja. Így tehát annak ellenére, hogy az anyagi cselekedetek ideiglenesek, nem mondhatjuk rájuk, hogy nem valóságosak.”[1]

Mint tudjátok korábban „feljebbvaló-beosztott” viszony volt közöttük – a király kész volt megbüntetni a szolgát azért, mert nem megfelelően vitte a gyaloghintót. Ez az egyirányú kommunikáció – ‘Én kiadom a parancsot, ti pedig követitek’. Azonban, amikor Dzsada Bharat így válaszolt neki: „Ó, ez nagyon szép, viszont te nem király vagy és én pedig nem szolga, de ha úgy tetszik, rendben, legyél egy király!” Tehát ezzel az alázatos és intelligens válaszával teljesen szétzúzta a király büszkeségét. Nem igazán a büszkeségét, hanem királyi helyzetének illúzióját. Majd egy másfajta beszélgetés vette kezdetét, egy filozófiai eszmecsere. „Úgy fogalmaztál…, de az én meglátásom az… A te álláspontod az volt…, viszont én úgy vélem…” Egy ilyen eszmecsere, a lelki nézetkülönbségeknek egy nagyon kifinomult formája.

„A király folytatta: Kedves uram! Azt mondtad, hogy az olyan megjelölések, hogy a test kövér vagy sovány, nem a lélek jellemzői. Ez a kijelentés helytelen, mert a lélek kétségtelenül érzékeli a megjelöléseket, például a fájdalmat és az örömöt. Ha egy edényben tejet és rizst teszünk a tűzre, a tej és a rizs egymás után magától felmelegszik. Ugyanígy a testet érő fájdalom és öröm szintén hat az érzékekre, az elmére és a lélekre. A lélek nem válhat meg teljesen ettől a feltételekhez kötöttségtől.”[2] Nagyon jó érvelés! Ezzel az utolsó mondattal aligha tudunk vitatkozni – hogy a lélek nem tud teljesen elszakadni ettől a helyzetétől, feltételtől.

„Kedves uram! Azt mondtad, hogy a király és az alattvaló vagy a mester és a szolga közötti kapcsolat nem örök. Ám annak ellenére, hogy az ilyen kapcsolatok ideiglenesek, ha valaki király, akkor kötelessége uralkodni népe felett és kötelessége megbüntetni azokat, akik nem engedelmeskednek a törvényeknek. Azzal, hogy megbünteti őket, arra tanítja alattvalóit, hogy engedelmeskedjenek az állam törvényeinek. Azt is mondtad, hogy megbüntetni egy süketnéma embert éppen olyan, mint rágni a megrágottat vagy őrölni a már megőröltet -–vagyis semmi haszna. Ha azonban valaki a saját mestersége szerinti kötelességét végzi, amit a Legfelsőbb Úr jelölt ki számára, bűnei kétségtelenül megsemmisülnek. Ezért, ha valakit kényszerítenek arra, hogy elvégezze a helyzetéből adódó kötelességét, az a javára válik, mert így elpusztíthatja minden bűnét.

Mindaz, amit mondtál, ellentmondásosnak tűnik számomra. Óh, szenvedők legjobb barátja, nagy sértést követtem el azzal, hogy megbántottalak! Az áltekintély, hogy egy király testével rendelkezem, kevéllyé tett, s így megsértettelek. Kérlek, indokolatlan kegyedből pillants rám! Ha ezt megteszed, megszabadulhatok attól a bűntől, amit azzal, követtem el, hogy megbántottalak.”[3]

Látjátok ez a két vers ellentmondásosnak tűnik, mert korábban a király azt mondta, hogy: „Ha valaki teljesíti munkájának kötelességét, a dharmáját, akkor a karmikus következmények semmissé válnak”. Itt pedig azt mondja, hogy „Ha úgy viselkedem, mint egy király, aki uralkodni próbál vagy utasításokat ad neked, akkor azzal sértést követhetek el ellened. Tehát ezzel új karmát teremtek.” Szóval, akkor mitévő legyek? Ragaszkodjunk a dharmához vagy sem? Ha elvégezzük a munkánk általi kötelességünket, azzal megszüntetjük a problémákat vagy pedig még több gondot okozunk? Hogy lehet ezt megoldani? ‘Az élet olyan bonyolult! Mondja meg valaki, hogy mit tegyek!’

Ezért kell lelki szinten látnunk a dolgokat. Relatív szinten végtelen számú kérdés és probléma van, nem tudjuk az egyik hibát egy másikkal kiküszöbölni. Főleg manapság, amikor olyan sok szokatlan dolgot kell végeznünk. Ezt ugra-karmának hívják – rengeteg furcsa, negatív, ijesztő feladat. És néha az életünk, a munkánk, a hivatásunk olyan, mintha a levegőben lebegnénk, nincs köze a valósághoz. Manapság az emberek többsége IT-s szakember, számítógépes területen dolgozik. Biztos vagyok benne, ha most megjelenne Krisna, nem egy harcossal kerülne szembe, hanem egy informatikai vezetővel, IT menedzserrel vagy hasonlóval, mert az sokkal aktuálisabb. De tudjátok, hogy mi a meghatározása egy informatikai mérnöknek? Az a személy, aki azokat a problémákat oldja meg, amelyek a számítógép nélkül nem léteznének. Tehát ez a jelen valósága – olyan problémákat oldunk meg, amelyek valójában nem léteznek.

 (folytatása következik)

[1] Bhágavata-purána, 5.10.21.

[2] Bhágavata-purána, 5.10.22.

[3] Bhágavata-purána, 5.10.23-24.



(Szvámí Tírtha 2017.05.09-i, szófiai esti tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

„Kedves uram! Nem félek sem Indra király villámától, sem az Úr Siva kígyóhoz hasonlatos, háromágú, hegyes szigonyától. Nem törődöm Jamarádzs, a halál ura büntetésével, nem félek a tűztől, a perzselő naptól, a holdtól, a széltől és Kuvéra fegyvereitől sem. Van egy dolog azonban, amitől félek, s ez egy bráhmana megsértése. Ettől igazán rettegek.

Kedves uram! Úgy tűnik, elrejted előlünk hatalmas lelki tudásodat. Nem tartozol az anyagi világhoz, s magadban örökké csak a Legfelsőbbre gondolsz, s emiatt határtalan lelki tudással rendelkezel. Kérlek, áruld el, miért vándorolsz félkegyelműként a világban! Óh, nagy szent! Szavaidat a jóga folyamata is megerősíti, én azonban nem értem, amit mondtál. Kegyesen magyarázd hát el nekem!   

A misztikus erő legemelkedettebb mestereként tekintek rád. Tökéletesen ismered a lelki tudományt, te vagy a legkiválóbb minden művelt bölcs között, s az egész emberi társadalom érdekében szálltál alá. Azért jöttél, hogy a lelki tudást terjeszd, és Kapiladévának, Isten inkarnációjának és a tudás teljes részének közvetlen képviselője vagy. Ezért téged kérdezlek, óh, lelki tanítómester, mi a legbiztosabb menedék ebben a világban?

Talán Kapiladéva, az Istenség Legfelsőbb Személye inkarnációjának közvetlen képviselője vagy? Úgy teszel, mintha süketnéma lennél, hogy megfigyeld az embereket és lásd, ki igazán emberi lény és ki nem. Talán nem így vándorolsz a föld színén? Én nagyon ragaszkodom a családi élethez és a világi cselekedetekhez, s a lelki tudást illetően teljesen vak vagyok. Most mégis itt állok előtted, és szeretném ha felvilágosítanál. Hogyan fejlődhetek a lelki életben?”[1]

Tehát ily módon kell helyesen tudakozódni. Megtárgyaltuk, hogy milyen is a sisja-abhimán, a tanítványi attitűd, a tanulói lelkület. Csak úgy tudunk tanulni, ha elfogadjuk a felettünk álló tekintélyt, mivel ha már mindent tudunk, nagyon nehéz tanítani bennünket. Ezért a király a következőképp beszél magáról: „Semmit sem tudok a lelkiségről, egy materialista ember vagyok, és nem értem a spirituális témákat. Kérlek, vezess engem!” És ugye éppen ez mutatja a lelki emelkedettségét! Alázatos és ez bizonyítja emelkedett helyzetét. Dzsada Bharat szintén egy alacsonyabb rendű pozíciót foglalt el gyaloghintó hordozóként, de szavai által azonnal megmutatkozott emelkedett személyisége. És ez rendkívül fontos! Lehet, hogy nagyon intelligensnek tűntök, de azon nyomban, hogy megszólaltok, minden kiderül. Ezért javasolt a jógában a maunam. Mivel, ha csöndben vagytok, akkor az emberek azt gondolhatják, hogy: „Hűha, az illető mennyire elmélyült!” Lehet, hogy olyan ostobák vagytok, hogy nem mutattok ki semmit, de ily módon nagy szenteknek tűnhettek. Mégis, mivel mostanában gyakran látlak benneteket, úgy tűnik, hogy nagyon szerettek beszélni! Emiatt kell igencsak körültekintően bánni a szavakkal, mert azok felfedik a tudatunkat, a tudatállapotunkat és ezért annyira fontos a beszéd fegyelmezése. Ne beszéljetek ostobaságokat, ne legyetek rossz hírek hozói! Ha valami rossz történik, miért kellene azt terjeszteni? Szavainknak, a bennünk élő bölcsességet kell tükröznie. Dzsada Bharat emelkedett helyzetét a szavai árulták el.

A Bhagavad-gítá[2] szól a beszéd fegyelmezésének mikéntjéről. Anudvéga-karam vákjam – Az ember igazmondó, jót akaróan, kedvesen, másokat nem sértve szól, és a sásztrákat rendszeresen idézi – ezt hívják a beszéd fegyelmezésének. Ragaszkodjatok az igazsághoz, legyetek kedvesek, hivatkozzatok a szent hagyományokra és ne sértsetek meg másokat – ezek nagyon gyakorlatias jótanácsok.

Így derült fény a király és a szolga valódi helyzetére – mármint, hogy ki az úgymond tanító és melyikük valójában a szolga. És ily módon kell helyesen tudakozódni: „Hogyan fejlődhetek a lelki életben?” Ez a végső kérdés, amit fel kell tennünk. A király beszélt arról, hogy „Nem félek a haláltól, a félistenek fegyvereitől, de attól igen, hogy megsértelek Téged.” Ez nagyon szép és tanulságos! A szentírások azt is megemlítik, hogy mennyire fontos a szentekkel való társulás. Inkább vállaljuk a börtönbe vettetés általi szenvedéseket, vagy a tűzbe vetés fájdalmát, mintsem, hogy elveszítsük a szentekkel való társulás lehetőségét. Ez az igazi szenvedés – amikor kizárnak bennünket a szentek társaságából. Ezért kell óvón magunkhoz ölelni az Ő társaságukat.

 

(folytatása következik)

 

[1] Bhágavata-purána 5.10.17-20.

[2] Bhagavad-gítá 17.15.



(Szvámí Tírtha 2017.05.09-i, szófiai esti tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Óh, bráhmana! Titokban jársz-kelsz a világban, és senki sem ismer. Ki vagy? Bölcs bráhmana és szent? Látom, szentelt zsinórt viselsz. Olyan emelkedett, felszabadult szent lennél, mint Dattátréja és a többi fejlett, művelt tudós? Megkérdezhetem, kinek a tanítványa vagy? Hol élsz? Mi szél hozott erre? Azzal a küldetéssel jöttél, hogy jót tégy velünk? Kérlek, áruld el, ki vagy?”[1]

Ez a vers azt említi, hogy Dzsada Bharat szentelt zsinórt viselt, mely a bráhmanák jele, a tanulás szimbóluma és egyben a három Védát is képviseli. Csak képzeljétek el magatokat, ahogy a három Véda áldón átöleli a felső testeteket – az igazság oltalmaz benneteket, nem tudtok máshogy cselekedni, automatikusan fegyelmezett az életetek. Van még egy ismertetőjele a bhakti-jóga gyakorlóinak és ez pedig a sikhá, ami egy kis hajtincs a fej hátsó részén, melyet főként férfiak viselnek, mivel a hölgyeknek rendszerint, egyébként is hosszabb a hajuk. Erre azt mondhatnánk, hogy ezek külső szimbólumok, külsődleges jelek, melyek a lelki tudást és lemondást szimbolizálják. Azonban néha előfordul, hogy bár rendelkezünk a külsődleges jelekkel, viszont hiányoznak a belső tulajdonságok. Tehát, melyik a fontosabb – hosszú sikhá, kevesebb belső tartalommal, vagy legyen átlagos a hajviseletünk és gazdagabb a belső világunk, mélyebb a lelki megélésünk? Úgy mondják, hogy egy magasabb megvalósítási szinten a lemondás, nem hajviselet kérdése. A lelki tudás az isteni tudás, pedig nem attól függ, hogy van-e szentelt zsinór a nyakatok körül vagy sem. Tiszteletben tartunk minden formát és hagyományt, mégis nagyobb figyelmet szentelünk az esszenciára, a lényegre.

Vegyünk egy példát. A hat gószvámí, Csaitanja Maháprabhu közvetlen követői 500 évvel ezelőtt – kiváló bráhmanák voltak és tökéletes megvalósításuk volt valamennyi lelki tudást, lemondást, odaadást és bármi egyebet illetően. Azonban mégsem úgy jellemzik őket, hogy: a bráhmin zsinórt viselők, például. Miért? Mert szeretett Maháprabhujuk iránti teljes odaadásból lemondtak mindezen formalitásokról. Azt mondhatjuk, hogy az adott hajviselet, az öltözet színe, vagy ez a bráhmin zsinór olyanok, mint egy adott kaszt szimbólumai, mégsem a végső lelki helyzeteteket jelenti. Ezek a társadalomban betöltött időleges, evilági helyzetünk ismérvei, és nem az eredeti lelki identitásunké, ami, pedig az, hogy az Isteni Pár alázatos szolgái legyünk. Van ennek bármiféle külsődleges jele? Mit gondoltok?

Rága-manydzsarí: A szívből, a lélekből eredő fény mutatja.

Szvámí Tírtha: Igen, de a szív általában mélyen rejtőzik, nem igazán külsődleges. Van egy nagyon szép dal, mely hogyan is szól? Mama mana mandiré – „Kedves Uram, kérlek, lakozz mindig a szívem templomában! A leggyönyörűbb dolgokat fogom felajánlani Néked. Kérlek fogadd el odaadásom és szeretetem, a szép virágfüzért és csandant. Énekelni fogok és áratit ajánlok fel Neked szemem lámpásának fényével és könnyeim vizével.” Tehát mondhatjuk, hogy ezek az ismertetőjegyei az eredeti helyzetünknek, amikor a Legfelsőbb szerető szolgái vagyunk. Azonban ismétlem, néha igen könnyű a külsődleges jellemzőkkel rendelkezni, például néhány könnycsepp a szemetekben, amit mindenki tud produkálni – egy jó színész, akármikor képes rá. A valódi tulajdonságokkal rendelkezni, azonban teljesen mást jelent. Ezért ne a külsődleges formák elérése felé törekedjünk, inkább vágyjunk arra, hogy beleremegjen a szívünk. Ez egy biztos jel!

(folytatása következik)

[1] Bhágavata-purána , 5.10.15-16.



(Szvámí Tírtha 2017.05.09-i, szófiai esti tanításából)

Nagyon boldog vagyok, hogy ismét együtt lehetünk! Egy nagyon szép és igen jelentős ősi Bhágavatam történet kellős közepén tartunk, mely mély spirituális jelentőséggel bír. Tehát kérlek benneteket, figyelmesen kövessétek a történet alakulását, mert lehet, hogy fontos vonatkozása van napjainkban is. A legfontosabb, hogy az elméletet gyakorlatban is tudjuk alkalmazni, mivel mindannyian a Lefelsőbb Istent keressük. Ha felteszitek azt a kérdést, hogy „Hol van Isten?”, a mitológia így felel „Isten a múltban van”; a misztika azt mondja „Isten a jövőben van”, míg az istenszeretet azt fogja mondani: „Isten itt és most van”. Tehát ne keressétek a történelemben, a múltban és ne várjátok meg míg elérkezik az ismeretlen jövő. Próbáljatok meg itt és most találkozni Istennel.

Megvizsgáltuk a király és a szolga párbeszédét, ahol figyelmünk középpontjában elsősorban a szolga, Dzsada Bharat állt – aki számunkra egy nagyon különleges személy. Jó pár fejezeten keresztül követtük előző életeinek történéseit, életkörülményinek, környezetének változásait, míg végül a király gyaloghintó hordozója nem lett. Dzsada Bharat nagyon vigyázott a hangyákra, nehogy útközben eltapossa őket, ezért a gyaloghintó rázkódott és ezt a király nagyon zokon vette. Majd egy eszmecsere kezdődött a király és szolgája között. Először a király nagyhatalmú uralakodóként viselkedett, hogy megmutassa felsőbbrendűségét, így kérdőre vonta szolgáját, hogy tisztában van-e azzal, hogy kit is hordoz valójában? Viszont ezt követően hamar észhez tért, miután meghallotta szolgája válaszát és útmutatását, aki meglehetősen egyszerű embernek nézett ki, de valójában egy önmegvalósított szent volt. Tehát innen folytatjuk a történetet.

A király azonnal leszállt gyaloghintójáról, és fejével Dzsada Bharat lótuszlábait érintve teljes testével a földre borult, hogy bocsánatot kérjen, amiért sértő szavakkal szólt egy nagy bráhmanához, majd imádkozni kezdett.

Óh, bráhmana! Titokban jársz-kelsz a világban, és senki sem ismer. Ki vagy? Bölcs bráhmana és szent? Látom, szentelt zsinórt viselsz. Olyan emelkedett, felszabadult szent lennél, mint Dattátréja és a többi fejlett, művelt tudós? Megkérdezhetem, kinek a tanítványa vagy? Hol élsz? Mi szél hozott erre? Azzal a küldetéssel jöttél, hogy jót tégy velünk? Kérlek, áruld el, ki vagy?”[1]

Ezek az ősi történetek nagyon tanulságosak a mindennapi életünk számára. Ha találkozunk valakivel, aki a bhakti-jóga hagyománya szerint él, ez a módja annak, hogyan érdeklődjünk a személye felől. Többnyire nem azt kérdezik, hogy te ki vagy, hanem azt, hogy: „Kinek vagy a tanítványa? Melyik vonalhoz tartozol?”, mert ezzel tudnak beazonosítani benneteket. A tanítványi vonalhoz való tartozás olyan, mint egy lelki családhoz való tartozás. Tehát, ha udvariasak akartok lenni egy lelki személlyel vagy olyasvalakivel, aki Indiából jött, akkor így tudakozódjatok felőle: „Az én lelki nevem ez és ez, és mi a te lelki neved? Kinek vagy a tanítványa?”

(folytatása következik)

[1] Bhágavata-purána , 5.10.15-16.



(Szvámí Tírtha 2017.05.09-i, szófiai reggeli tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Krisna-prijá kérdése: Azt szeretném kérdezni, hogy ha Dzsada Bharat egy teljesen önmegvalósított lélek volt, akkor mégis miért kellett újra és újra ismételten megszületnie?

Szvámí Tírtha: Egyrészt ez megint csak a dramaturgia része, másrészt például azért, hogy mi itt és most beszélhessünk róla. Ily módon máris felöleltük a különböző jugákat, az örökkévalóságot és sokmillió évet – pusztán azáltal, hogy összegyűltünk fontos lelki tanítások megvitatására.

Azonban a kérdésed ennél jóval teljesebb és szerteágazóbb. Azt mondják, még azok lelki útjának is be kell teljesednie, akik teljesen megtisztultak. az isteni tudás felégette a karmikus visszahatásaikat és az odaadó szolgálat elvágta a karmájuk gyökerét. Tehát lehetséges, hogy a felszabadult állapot elérése után, valaki továbbra is itt marad a Földön. Ezt az állapotot dzsívan-muktának hívják. Mukta annyit jelent, hogy ‘felszabadult’, dzsívan pedig – ‘még életében’. A tökéletességet elért személy továbbra is itt marad ebben a testben.

És ez nagyon érdekes, mert néhány ókeresztény szentnek és tanítónak is ugyanez volt az elképzelése: hogy létezhetnek olyan nagy szentek, akik mindig Isten jelenlétében vannak, bár még mindig itt élnek ezen a Földön. Tehát ők ugyanerre a felismerésre jutottak.

Mindenesetre a ti életetek, amit elkezdtetek folytatódni fog, valószínűleg van még némi “akció-reakció” történet, melynek folytatódnia kell. Tehát mindaz, amibe belekezdtetek – ezt hívják prárabdha-karmának – azt be is kell teljesíteni. A lényeg, hogy ne csináljunk új karmát. Ezért úgy kell élnünk, mint a lótuszvirágnak a levelei, melyről a víz, az esőcsepp mindig legördül. Annyira tisztának kell lennünk, hogy új karma már ne ragadhasson ránk. A lelki megvalósítás olyan, mint a tűz – felégeti a korábbi karmikus tetteket. És egy megfelelő, helyes életvitellel, mely követi a szabályokat és az ajánlásokat, segít bennünket, hogy olyanokká váljunk, mint a levelek, hogy ne keletkezzen új karmánk.

Az idézett szövegben arról is szó van, hogy Dzsada Bharat miért vállalta el a gyaloghintó hordozó szerepét – azért, hogy felégesse a maradék karmikus visszahatásokat. Tehát nincs ellentmondás abban, hogy teljesen önmegvalósítottak vagytok, és még mindig vannak dolgok, melyektől meg kell szabadulnotok.

Azonban másokkal kapcsolatban jobb hogyha a pozitív dolgaikra koncentrálunk. Ha rápillantotok a teliholdra, akkor ne koncentráljatok… rendben észrevehetitek, de ne kritizáljátok a sötét foltokat. De ami minket illet, meg kell próbálnunk egyre jobban beazonosítani, illetve tisztában lenni azzal, hogy mit jelent a karmikus visszahatás, hogyan kerüljük el az újabb belebonyolódást, milyen gyakorlat segíthet bennünket a megtisztulásban stb. Egy dolog biztos – ha felajánljuk az életünket áldozat gyanánt, ha odaszentelődünk, mint egy felajánlás, akkor azzal, hogy vállaljuk az összes megpróbáltatást, ami ránk vár, azzal felégetjük a karmánkat. Kevesebb terhünk marad.

 

 



(Szvámí Tírtha 2017.05.09-i, szófiai reggeli tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Kripadhámá kérdése: Előre is elnézést szeretnék kérni az ostoba kérdésemért, ami az lenne, hogy miért fontosabbak Dzsada Bharat számára a hangyák, melyeket nem szeretne eltaposni, mint a varnásram-dharma, a vallás szabályozó elveinek a követése?

Szvámí Tírtha: A király szolgálata vagy a hangyák megmentése? Ez egy nagyon-nagyon jó kérdés! Tudjátok, ezek a szent hagyományok tanulságos történetei, melyet egy egyetemes szemlélettel kell tudnunk megérteni. Mivel a történet valamennyi apró mozzanata egy magasabb cél megvilágítását szolgálja, ezért a hangya-király problémája némileg rendhagyó. Valójában a hangyák okozták az egész bonyodalmat, mivel Bharat Mahárádzs őket kerülgetve kezdett el összevissza járni, áttételesen miattuk lett mérges a király, és nekik köszönhetően hallhattuk öt fejezeten keresztül a felemelő tanításokat.

Hozzászólás: Ezért fontosabbak a hangyák a királynál.

Szvámí Tírtha: Úgy van! A hangyák is rendkívül fontosak, mert nélkülük nem kezdődött volna el a történet és nem lenne teljes. Tehát minden a tanítások és az üzenet célba juttatását szolgálja. Még ezeknek a kis hangyáknak is nagyon fontos szerepe van ebben az egész történetben.

Hozzászólás: Ők is ugyanolyan lelkek.

Szvámí Tírtha: Igen, mindannyian azok vagyunk és ezért volt nagyon kedves hozzájuk Dzsada Bharat és próbálta elkerülni a megölésüket. Szóval, úgy gondolom, ez egy valóban fontos kérdés. Általában nem tartjuk magunkat királynak – se királynak, sem pedig gyaloghintó hordárnak. Talán kis hangyákká még válhatunk Maháprabhu missziójában, hogy kibontakozhasson a történet. Szóval kérlek próbáljatok meg mindig más nézőpontból tekinteni magatokra, mivel általában eléggé egocentrikusak vagyunk. Mindent magunkból kiindulva szemlélünk és értelmezünk, de olykor próbáljátok kívülről megfigyelni magatokat. Vajon miért helyezett ebbe az élethelyzetbe, ilyen körülmények közé titeket a Jóisten?

Harililá: Talán ez Dzsada Bharat életének a célja, hogy ebben a történetben fedje fel magát, mivel sem odaadó apja előtt, sem pedig, amikor halállal fenyegették nem fedte fel magát. Csak ekkor!

Szvámí Tírtha: Úgy van, ezt nagyon fontos megjegyeznünk. És ez azt is mutatja, hogy a tanítás sohasem hiábavaló. Az apja megtett mindent: “Négy hónapig próbáltam megtanítani neki a Gájatrí-mantrát” – eredménytelenül, akár egy döglött lónak. Önmegvalósított tudatát természetesen végig megtartotta, még akkor is, amikor félreértve őt utasítgatták, nem fedte fel önmagát. Most mégis elérkezett az idő, amikor leleplezhette önmagát, ezáltal mentve meg a királyt. Azért nem volt hajlandó feltárni saját ragyogó személyét, hogy önmagát megmentse: ‘Meg akartok ölni, rendben. Tegyétek!’ De itt egy leendő bhakta, egy jó király, aki kész feladni királyi abhimánját, a királyi attitűdjét, hogy elfogadhassa a sisja-abhimánt, hogy tanítvánnyá váljon és felsőbb tudásban részesítsék.: “Kérlek, mondd el, tárd fel, hogy megérthessem!”

(folytatása következik) 

 

 



(Szvámí Tírtha 2017.05.09-i, szófiai reggeli tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

 „Sukadév Gószvámí így szólt: „Óh, Paríksit Mahárádzs! Amikor Rahugana király durva szavakkal illette az emelkedett bhaktát, Dzsada Baratát, a békés, szent ember mindent eltűrt, s illendően válaszolt. A tudatlanság a testi felfogásból ered, Dzsada Bharatára azonban nem hatott ez a téves felfogás. Természetes alázatából sohasem tekintette magát nagy bhaktának, s vállalta a szenvedést, ami múltbéli karmájából származott. Mintha csak közönséges ember lenne, azt gondolta, hogy azzal, hogy a gyaloghintót viszi, csökkenti múltbeli bűneinek visszahatását. Így gondolkodva vitte tovább a gyaloghintót.  

„Sukadév Gószvámí folytatta: Ó Pándu-dinasztia legkiválóbb sarja [Paríksit Mahárádzs]! Szindhu és Szauvíra államok királyának [Rahugana királynak] nagy hite volt az Abszolút Igazságról szóló beszélgetésekben. E jó tulajdonsága miatt Dzsada Bharatától olyan bölcs magyarázatot hallhatott, amit a misztikus jóga folyamatáról szóló valamennyi írás jóváhagy, s ami megoldja a szívben lévő csomót. Szertefoszlott hát anyagi felfogása, aminek alapján királynak tartotta magát. Azonnal leszállt gyaloghintójáról, és fejével Dzsada Bharat lótuszlábait érintve teljes testével a földre borult, hogy bocsánatot kérjen, amiért sértő szavakkal szólt egy nagy bráhmanához, majd imádkozni kezdett.”[1]

És most itt megállunk egy pillanatra – a legérdekesebb és legizgalmasabb résznél! Mit fog mondani ezután a király? Ez a dramaturgia része, hogy fenntartsa a figyelmet. De azt hiszem ezzel a történettel egy nagyon jó példát láthatunk arra vonatkozólag, hogy ha bármikor adódik egy megszívlelendő tanítás az életünkben, ragadjuk meg azonnal. Okosnak kell lennetek! Azt is javasolják, hogy ha egy szemétkupac tetején megláttok egy aranyrögöt, akkor az aranyat vegyétek el és ne is törődjetek a szeméttel. A történethez hasonlóan, néha mi is úgymond magasabb pozícióba kerülünk és valamilyen váratlan tanítást kapunk, aminek az elfogadására készen kell állnunk. Jelen esetben a király hajlandó volt, hogy teljesen feladja uralkodói pozícióját, és bár először meg akarta fenyíteni a szolgát engedetlenségéért, de amint megértette, azt, hogy ‘ez a teherhordó nem egy ostoba valaki, hanem egy önmegvalósított bráhmana’, azonnal nagyon alázatossá vált. Tehát bizonyos körülmények, történések, gunák, múltbeli karmák következtében elkövethetünk hibákat. Esetleg nem megfelelően értelmezünk egy adott pozíciót – a saját pozíciónkat, a másik ember pozícióját, de amint rájövünk, hogy ‘hibát követtünk el’, azonnal javítsuk ki. És azt javasolják, hogy a helyzet rendbetétele ugyanott történjen, ahol megesett. Ha valakit gondolatban sértettetek meg vagy kritizáltatok, azt gondolatban engeszteljétek ki, ha szavakkal bántottátok meg alázatosan kérjetek tőle bocsánatot. S ha valakit tettekkel bántottatok meg, akkor jócselekedetekkel hozzátok helyre a sérelmet.

De hány bűnös és helytelen cselekedetet hajtottunk már végre ebben az életben?! Mit sem szólva a durva beszédről és felelőtlen gondolatokról! Kedveseim, mit gondoltok lehetséges jóvátennünk valamennyi ostobaságunkat, amit elkövettünk? Aligha hiszem. Mit sem szólva az előző életekről! Tehát ez egy végtelem hosszú lista. Akkor mitévők legyünk? Elfelejthetjük ezt az egészet, de a karma sohasem felejt! Hogyan kompenzálhatók a hibák és a bűnös cselekedetek, álljunk neki egyenként kijavítani? Vagy alkalmazhatjuk az Ótestamentum ajánlását ‘szemet szemért, fogat fogért’elvet – ez sem megvalósítható. Gandhi erre azt mondta, ha ezt az elvet alkalmazzuk, akkor nagyon gyorsan a vakok és fogatlanok társadalmában találhatjuk magunkat. Akkor milyen módszert alkalmazzunk valamennyi hibánk és bűnünk ellensúlyozására? Az Isten előtti meghódolt önátadást. Mivel Ő nem azt nézi, hogy honnan jövünk, mi a hátterünk, mennyi őrültséget követtünk el, őt csak az érdekli, hogy mi a célunk. ‘Hogyan szeretnétek eljutni Hozzám? Akkor adok nektek szemeket.’ Krisna így szólt Ardzsunához: „Megadom neked a szemet, mellyel megláthatsz Engem.”[2] Tudjuk, Ő az emberi képesség. Tehát ily módon kijavíthatjuk valamennyi hibánkat, melyet elkövettünk. Drága Uram, mostantól a Tiéd vagyok!

Azt mondják, hogy a bűnök kompenzálására sokféle folyamat, prájascsitta szükséges. Azonban a megtisztulás legjobb módja ill. bármely lelki felemelkedéshez az szükséges, hogy hűségesen szolgáljuk a Lelki Tanítómestert, aki nagyon kedves Krisnának. S mindeközben fenn kell tartanunk azt a tudatosságot, hogy: ‘Brahman vagyok, aham brahmászmi. Lélek vagyok.’ Ha sikerül mindig ezen a tudatszinten élni, akkor hogyan is követhetnétek el hibát? Ha szilárdan abban a tudatosságban gyökereztek, azonnal bűntelenné váltok, nem halmoztok fel egyre újabb karmát vagy bűnöket!

 

(folytatása következik)

[1] Bhágavata-purána  5.10.14-15.

[2] Bhagavad Gita 11.8



(Szvámí Tírtha 2017.05.09-i, szófiai reggeli tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Valójában sem királyok, sem szolgák nem vagyunk – mert ezek az élethelyzetek nagyon gyorsan váltják egymást. Erőtől duzzadó, tizenhat éves ifjúkból nagyon gyorsan, kiégett hatvanasokká válhatunk. Akkor miért is fordítunk oly sok figyelmet a testet érintő dolgokra, a környezetünkre, a körülményeinkre? Jobban tesszük, ha az örökkévaló dolgokra koncentrálunk és emiatt gyűlünk össze időről időre, hogy mint a történet királya mi is emlékeztessük magunkat minderre. ‘Ó, várjunk csak egy pillanatot! Nem azonosíthatom magam a körülményeimmel, nem vagyok egyenlő a hamis önazonosságommal, mint ez a király.’

De, vajon hogyan jutott Dzsada Bharat erre a nagyon szilárd meggyőződésre? Sríla Prabhupád a magyarázatában egy mantrát említ, ami olyan, mint egy tömör tanítás – valójában ez egy mahávákja, az upansiadok nagy mantrája: aham brahmászmi, ‘Lélek vagyok. Szellemi lélek vagyok.’[1]

Aham brahmászmi. Ez egyetlen nagyszerű mondat. Aham – ‘Én’, brahma – ‘lélek’, aszmi – ‘vagyok’. ‘Lélek vagyok.’ Ennyire tömör! Ilyen és ehhez hasonló, fontos mondásokat ismerhetünk meg a tanításokból, melyekre áldásos emlékeznünk. Különösen akkor, ha valamilyen anyagi befolyásnak, a lelki tudatosságunk elvesztésének vagyunk kitéve. Amikor elfeledkeztek a valódi önazonosságotokról, akkor néha emlékeztetni kell magatokat: „Nem, nem, nem! Nem ez a test vagyok, nem vagyok se király, se gyaloghintó hordár. Lélek vagyok.” Nagyon hasznos erre emlékeznünk, különösen akkor, ha összecsapnak fejünk felett a hullámok, hogy erősek legyünk a hitünkben.

Máskülönben én nagyon szeretem az olyan kifejezéseket, mint a „Ne csépeld a döglött lovat!” Nincs túl sok értelme, úgysem fog megmozdulni. Előfordul, hogy a lustaságunk olyan, mint egy döglött ló. Próbáljátok bottal megfenyíteni, de nem lesz semmi foganatja. S van itt még egy fontos dolog: ha megbüntettek egy őrültet, attól még nem fog elmúlni az őrültsége. Lehet, hogy cselekedtek, de nem lesz semmi hatása. „Ha egy ostoba embert tanítotok, az nem az ő javát szolgálja, hanem csak mérgessé válik tőle. Egy balga ember csak mérges lesz, ha tanítani kezditek.” Ugye ez szerintetek is így van? Néha velünk is előfordul, hogy valaki megpróbál tanítani bennünket, (és mi azt mondjuk): “Á, fogd be!” De akkor emlékezzetek erre a nagyon fontos dologra: ‘Ó, most nagyon ostoba voltam.’ Szóval nem tudom mi a jobb – ostoba módjára cselekedni vagy egy döglött lovat ütlegelni. Néha jobb az utóbbi, mert legalább annak nincs rossz visszahatása, nincs ostobaság. Kedvezőbb, ha eleven lovakká válunk, mely kész elfogadni a helyes útmutatást és akkor feleslegessé válik a pálca. Azt hiszem ez a döglött ló olyasvalami lesz, ami megmarad az emlékezetünkben.

 

(folytatása következik)

 

[1] Brhadáranjaka-upanisad 1.4.10.