Sharanagati

(Szvámí Tírtha, 2020.01.04-i szófiai esti tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Gíta-Góvinda: Szeretnék feltenni egy kérdést valaki másnak a nevében. Hogyan vélekedsz az egységelvről (a non-dualitásról) a bhakti szemszögéből?
Szvámí Tírtha: Mit is jelent ez az egységelv (a non-dualitás, a kettősség), illetve azt is meg kell kérdezzem, hogy mit jelent a bhakti? Ennek az egyik definíciója az, hogy: „Mindenhez szeretettel közelítünk”. Egyetértetek ezzel? S mit jelent az egységelv ennek a gondolatnak a tükrében? Azt, hogy erre összpontosítunk, ez van a fókuszban, amikor a fekete és a fehér eggyé válik, amikor az ellentétek találkoznak, amikor a dimenziók kiinduló pontja, az origó, virágba borul. Végül pedig azt mondhatjuk, hogy az egységelv (a non-dualitás) alapvetően a kettősségből származik, ugyanis csak úgy tudunk valamit tagadni: „nem-kettős”, ha van egy eredeti állítás, ami pedig maga a kettősség, a dualitás. A szanszkrt nyelv is így működik: a-dvaita. Tehát erre nem igazán van szavunk, egyszerűen csak úgy tudjuk kifejezni, hogy: „nem-kettős”, azaz egy, Isten és ember, Rádhá és Góvinda egyek a szeretetben. Ez azt jelenti, hogy előbb volt a „kettősség”, ami lehetővé teszi a szeretetteljes kapcsolatot, mint ennek a tagadása, a személytelenség. Értitek? Ez bizonyítja azt, hogy a dualitás, a kettősség az eredeti, az létezett előbb. Éppúgy, mint az „ateista” kifejezés. A-teista, azaz nem hívő. Az sem létezhet önmagában, csak mint a hívő szó tagadása. Tehát a pozitív, megerősítő kijelentés az első, és csak utána következhet az, hogy valaki próbál elgondolkodni azon, illetve megkérdőjelezi. De először van a pozitív megállapítás.
Ha már ilyenekről van szó, akkor a kedvencem, az adzsapa-dzsapa. Hallottátok már ezt a kifejezést? A tartalom nélküli mantrazengés. Nos, ezen már húsz éve gondolkozom. Nos, annak aki így szeret dzsapázni, annak legközelebb egy „reggeli nélküli reggelit” fogok kínálni. Ha azzal elégedett lesz, akkor majd elbeszélgethetünk az adzsapa-dzsapáról is. Viszont, ha az nem nagyon fog tetszeni neki, inkább kérni akar majd az én tányéromból, akkor majd alázatosan megkérem, hogy hagyjon fel ezzel az adzsapa-dzsapa, azaz tartalom nélküli mantrazengéssel.
Természetesen ezt csak viccnek szántam, mert valláselméleti szempontból ezek nagyon mély elvek. Azonban végső soron leegyszerűsíthetjük a kérdést arra, hogy melyik van előbb, a nulla vagy az egy? Az anyagelvű matematika, azt fogja mondani, hogy a nulla, viszont a lelki matematika szerint az „egy” létezett előbb, tehát a pozitív megállapítás az első, nem pedig az üresség, a semmi.
Tehát az a-dvaita, a nem-kettősség, az a Szépség és Szeretet találkozása. Számunkra ezt jelenti a nem-kettősség. Magunkra vonatkoztatva tehát az, amikor olyan szeretetteljes egységben vagyunk a Legfelsőbbel, az Isteni Párral, hogy ebben az elválaszthatatlan, szeretetteljes kapcsolatban mindig együtt vagyunk. Ilyen egy igazi tanítvány. A Srímad Bhágavatam[1] azt mondja: „Hogyan is hagyhatnám el valaha is az Ő (a Lelki tanítómesterem) szolgálatát?!” Ők elválaszthatatlanok! Egy jó tanítvány és egy igazi mester mindig együtt vannak. Ennek ellenére mégis megmarad a saját önálló személyiségük.
S Maháprabhu titkárának a naplójából azt is megtudhatjuk, hogy Rádhá és Góvinda, a Szépség és Szeretet, az elválás miatti fájó gyötrelem hangulatában keresik egymást. S amikor ez a keresés a legintenzívebbé válik, akkor olyan közel kerülnek Egymáshoz, hogy egyetlen formában nyilvánulnak meg, és ez Maháprabhu. Tehát erre mondhatjuk azt, hogy non-duálissá váltak, vagyis Rádhá-Góvinda, Maháprabhuként egy testet öltöttek.

Tehát mondhatjuk azt, hogy ez a „non-duális” ez egy szó, de a lényeg az, hogy mit jelent ez a számunkra? Számunkra ennek a nem-kettősségnek a lényege, a Szépség és Szeretet kettősségének a találkozását jelenti.

1. Srímad Bhágavatam 7.9.28

(Szvámí Tírtha, 2019.01.10-i szófiai esti tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Krisna valamennyi csodálatos kedvtelése mélységesen édes a számunkra. Általában a bhakták nagyon szeretik Krisna gyermekkori kedvteléseit, ugyanis főleg ezekben csillantja meg a rendkívül különleges tálentumait. Bár ekkor még nagyon fiatal, de már hősként viselkedik. Ugyan Jasódá, az édesanyja azt gondolja, hogy: „Ó, Ő csupán egy kisfiúcska”, viszont a vrndávani lánykák erről másképp vélekednek. Ők azt mondják, hogy: „Ó, Ő a mi hősünk”. Tehát Krisna körül mindig csodák történnek. S mindannyiszor, amikor kimegy Vrndávan utcáira, hogy a napi teendőit végezze, elhaladt a fiatal lánykák házai előtt, akiket teljesen elvarázsol a látványa. Habár megtiltották nekik, nem mehetnek ki csak úgy az utcára, hogy köszönjenek egy fiatalembernek, de a lányok mégis különböző módszereket találnak ki arra, hogy láthassák Őt. Az egyik ilyen trükkjük az, hogy felmásznak a házak tetejére, mert ott egyrészt nem lehet látni őket, másrészt ők viszont teljes mértékben belátják az utcát, és Krisnát, ahogy elhalad előttük. Ők a szerencsésebb lánykák A többiek  módszere viszont az … talán emlékeztek, hogy milyenek a kapuk Indiában, nos, tehát kétszárnyúak ezek az ajtók, de nem igazán illeszkednek teljesen szorosan, így van egy kis rés közöttük. Bár úgy tűnik zárva van a kapu, de valójában 10%-ban nyitva van. Tulajdonképp azok a gópik, akik ezek mögött a – mondhatni – zárt ajtók mögött rejtőznek, ők az igazi misztikusok. Ugyanis nem láthatják Krisnát, a gópákat és a borjak teljes menetét, ezt a valódi történést csak egy nagyon rövid időre pillanthatják meg. Szóval vigyázzunk, ha misztikusok akarunk lenni, mert akkor csak egy rövid bepillantásunk lesz a valós valóságba! Viszont, ha csatlakozunk a szerencsések táborához, akkor láthatjuk Krisnát és a pásztorfiúk teljes felvonulását.

A gópík anyukái nagyon gyengéd, gondoskodó édesanyák voltak, akik igyekeztek megóvni a lányaik jó hírnevét, megvédeni őket mindenféle veszélytől, és szépen gondoskodni róluk. S mikor meghallották, hogy veszély leselkedik Vrndávanra, mindenféle kígyók jelentek meg, akkor rendkívüli módon odafigyeltek a lányaikra. „Legyetek nagyon óvatosak, ha olyan helyre mentek, ahol kígyók lehetnek, nehogy megharapjanak benneteket!” Azt hiszem, hogy a Földön élő kígyófajok 70%-a Indiában található, szóval ez a kígyók hazája. De az összes kígyófaj közül a fekete kígyó a legveszélyesebb, mert rendkívül mérgező. Így, amikor az anyák meghallották, hogy „Ó, ezek a nagyon veszélyes fekete kígyók jelentek meg Vrndávanban”, akkor nagyon megijedtek.

Mint tudjátok, Indiában a kígyóbűvölők úgy keresnek pénzt, hogy fuvoláznak és a kígyó pedig táncolni kezd. Ebben az esetben a kígyóbűvölő varázsolja el a kígyót, de mi van akkor, ha a kígyóbűvölő helyett egy egér van ott? Akkor ugye a kígyó fogja elvarázsolni parányi áldozatát, akit teljesen megbabonáz a kígyó, így képtelen védekezni. Tehát, amikor az anyák értesültek arról, hogy: „Itt vannak ezek a borzalmasan mérgező, veszélyes fekete kígyók”, akkor be akarták zárni az összes ajtót. „Édes lányom, nem mehetsz ki! Nem engedlek sehová!”

Viszont az anyák csak a hír felét hallották meg, hogy itt vannak a „fekete kígyók”, és nem is kérdezősködtek tovább. Viszont azok, akik ismerik Vrndávan lelki zoológiáját, azok tisztában vannak azzal, hogy Kihez is tartoznak ezek a „fekete kígyók”. Krisna karjait hasonlítják a fekete kígyókhoz. Az anyák nagyon megijedtek: „Ó, fekete kígyók!” De azt már nem hallgatták  meg, hogy Kinek a fekete kígyói. Viszont a fiatal gópik nagy is jól ismerték ezt a lelki zoológiát, és tudták, hogy mit jelent. „Ó, ezek az elbűvölő, gyönyörű kígyók, ezek a mi szeretett Gópálunké.” S azonnal úgy érezték magukat, mint az elbűvölt kisegér. Teljesen megdermedtek a fekete kígyók jövetelének hírére és képtelenek voltak ellenállni neki, vagy elszaladni a harapása elöl. Hiszen ennek a vrndávani fekete kígyónak az ölelése halálos. Ha egyszer megérint a mérge, akkor már nem menekülhet senki. Ennek nincs ellenszere!

Tehát ismét csak azt mondhatom, hogy ha misztikusok akarunk lenni, akkor vigyázzunk, mert a valóságnak csak egy parányi részébe lehet bepillantásunk. Ha valaki azt mondja, hogy: „Ne válj a szolgálat áldozatává!”, akkor emlékezzünk ezekre az egérként elbűvölt gópikra, akik készek voltak az istenszerelem méregének áldozatává válni.

Szóval, hogyan találjuk meg a lelki helyünket? Ha Krisna csodálatos kedvtelései mélységesen megérintenek bennünket, az nagyon veszélyes, az elől nincs menekvés! De mi nem is akarunk menekülni. Készek vagyunk itt ülni az elkövetkező 45 évben, mert ez a nektár élteti szívünket.

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2019.01.10-i szófiai esti tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Hogyan érhetjük el a tökéletességet? Ehhez a nagy szentek példáját kell követnünk. Mahádzsanó jéna gatah sza pantháh[1]  – vagyis, hogy a nagy lelkek fogják meghatározni a vallásgyakorlók számára a helyes utat. Ezért próbáljuk megtalálni a saját hőseinket, és kövessük a példájukat! Hiszen a legfontosabb dolog mind a hétköznapi, mind a lelki életünkben az, hogy rátaláljunk és tovább fejlődhessünk az eszményi kapcsolatokban. Mint tudjuk, alapvetően 5 elsődleges, plusz 7 másodlagos lelki kapcsolat létezik az élőlény és a Legfőbb között. Az elsődlegesek: a semleges, szolgai, baráti, szülői, és a szeretői viszony. Ezeket egészítik ki a Krisnával kapcsolatos, vidám-humoros, csodálattal teli, lovagias-hősies, együttérző, haragos, félelemmel teli, és a megbotránkoztató érzelmeket megélő hangulatok. Ezek mind  különleges ízt adhatnak az eredeti bhávához, az eredeti érzelmekhez.

Kérlek olvassátok el a Srímad Bhágavatam első énekének a következő rendkívül fontos versét: sza vai punszám paró dharmó jató bhaktir adhóksadzsé ahaitukj apratihatá jajátmá szupraszídati[2] A kérdés, melyre ez a válasz érkezett így hangzott: „Olyan sok vallás és olyan sok lelki út létezik. Melyik ezek közül a legjobb, a legkedvezőbb az embereknek általában?” A válasz pedig így hangzott: „Az a legjobb vallás, amely által az ember odaadó szeretetet ér el a transzcendentális Istenség iránt. Lelki boldogságot csak az eredményez, ha ez az odaadás teljesen önzetlen és megszakítatlan.” Ha elolvassuk ezt a verset, akkor ennek a magyarázatában valami nagyon fontosat fogunk találni. Sríla Prabhupád rövid magyarázatot ad a vershez, utána pedig megtaláljuk ezeknek a kapcsolatoknak a leírását. Arról beszél, hogy milyen kapcsolatot kell kialakítanunk a Legfelsőbbel. Tehát ami fontos, és ez a mi célunk, hogy megtaláljuk a helyünket a lelki szolgálatban. Nem csak arról van szó, hogy rátaláljunk a világi feladatunkra, ami szintén nagyon fontos, hanem a végső cél az, hogy megtaláljuk a helyünket a lelki világban, a lelki égbolton. Mi az igazi szolgálatunk, mi az igazi kapcsolatunk? Hogyan invitál meg bennünket az Isteni Pár, és milyen módon tudunk válaszolni erre a Hívásukra?

Kérlek, soha ne feledkezzetek meg erről! Mert néha maguk alá gyűrnek az élet, az odaadó szolgálat hullámai, elveszíthetjük a fókuszunkat, hiszen mindenfélét kell szerveznünk, közben dolgoznunk kell magunkon is, és így tovább. De sohase veszítsük el az örök fókuszunkat, hogy miért is vagyunk itt! Azért, hogy felismerjük az eredeti helyzetünket. Nem azért vagyunk itt, hogy tetszelegjünk abban, hogy nekünk mindig igazunk van, hogy miénk az utolsó szó, vagy hogy már olyan okosak vagyunk, hogy ezt, meg azt is el tudjuk végezni, meg tudjuk oldani. Nem! Mindez másodlagos. A legfontosabb az, hogy felismerjük az eredeti lelki kapcsolatunkat a Legfelsőbbel. S ezt meg kell keresnünk! Ne gondoljuk azt, hogy nekünk már ennyi is elég! A lelki kinyilatkoztatások nagy része még vár ránk. A lelki igazságoknak csak nagyon parányi része az, aminek esetleg a tudatára ébredtünk. A lelki világ teljes megértése pedig nem intellektuális vizsgálódással érhető e!. Az egy mély megtapasztalás. Mert Krisnától jön a elhívás, és Neki nagyon különleges módszerei vannak arra, hogy meghívjon bennünket.

(folytatása következik)

1. Mahábhárata, Vana-parva, 313.117.
2. Srímad Bhágavatam, 1.2.6.

(Szvámí Tírtha, 2019.01.10-i szófiai esti tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Egyszer Indiában találkoztam egy bábádzsíval, aki Bhaktisziddhánta Szaraszvatí Thákur egyik tiszteletre méltó, régi tanítványa volt. Tudjátok, a mi vonalunkon kétféle aszketikus életmódra van lehetőség: az egyik a szannjásza rend, a másik pedig a bábádzsí rend. A szannjásza egy sokkal aktívabb életmódot jelent, aki utazik, prédikál, tanít, más emberekkel találkozik stb.; míg a bábádzsí inkább visszavonult életet él. Ez a személy arról volt híres, hogy 45 évig nem hagyta el azt a helyet, azt a falut, ahol Krisnát szolgálta. Ehhez egy nagyon stabil, kiegyensúlyozott tudatállapot szükséges! Úgy hiszem, aligha lenne köztünk olyan, aki követni tudná ezt az elvet, hogy 45 évig egy helyen éljen. De azt kell mondjam nektek, hogy amikor otthon vagyok Ludastón, akkon úgy érzem, hogy akár 45 évet is szívesen eltöltenék Szófiában, viszont amikor itt vagyok Szófiában, akkor meg azon gondolkozom, hogy akár 45 évet is szívesen eltöltenék Ludastón.
Látjátok, ilyenek vagyunk, mindig másvalamiről, egy másik alternatíváról  álmodozunk, mint ami van. Hivatalosan, tisztában vagyunk vele, hogy be kell érnünk az adott helyzettel, elvileg tudjuk, mi a helyes módszer arra, hogy megtaláljuk a helyünket, ennek ellenére mégis vannak álmaink.
Ilyen a természetünk. Ezért mondom azt, hogy nagyon nehéz egy helyen maradni, vagy ragaszkodni ahhoz a szolgálathoz, amit kaptunk. Mert ezekben az esetekben valóban le kell győznünk önmagunkat. Csak képzeljük el, hogy milyen érzés az, ha meglehetősen hosszú ideig egy helyen maradunk. Annyira akarjuk az új dolgokat, az új élményeket, és sokszor hallom is a lelki gyakorlóktól, hogy valami újat akarnak. „Ezt már annyiszor csináltam, miért nem adsz nekem valami újat?” Azt mondják, hogy: „Az élet olyan unalmas, mindig ugyanaz ismétlődik, ezért szükségünk van valami újra, valami újnak a megtapasztalására.” Ilyenkor azt mondom nekik: „S mi van a reggeliddel? Arról is szívesen lemondanál, hiszen azt is már jó sokszor csináltad? Ugye alszol minden éjjel? Az nem unalmas a számodra?” Legyünk józanok! Ez nem vita tárgya. Az én lelki gyakorlatom az elmúlt 25 évben változatlan maradt, és a következő 25 évben is ugyanaz fog maradni.
Egyszer találkoztam valakivel, aki hat év kihagyás után ismét eljött egy lelki programunkra. Tehát korábban is járt már nálunk, majd hat év után ismét eljött. Viszont a program után nagyon elégedetlen volt. Azt mondta: „Itt még mindig ugyanazt ismételgetik.” Nos, szerintem ezt rosszallóan mondta, de én dicséretnek vettem. Jobb, ha nem változtatunk az üzeneten, különben annak meg kell fizetnünk az árát! Ez egy nagyon komoly dolog, kérlek figyeljetek oda erre! A lelki élet nem az újításokról, hanem a hagyományról szól! Ezért a mi kérdésünk inkább az, hogy mi a helyes módszer, mi a megfelelő hely, és mi a kötelességünk ebben az életben, annak érdekében, hogy ma is az ősi hagyományoknak megfelelően tudjuk végezni a feladatainkat? Ha megváltoztatunk néhány alapvető dolgot, akkor annak súlyos következményei lesznek!
Mindenesetre a fejlődés azt jelenti, hogy ugyanazt a gyakorlatot egyre mélyebb szinten végezzük. Például, amikor először olvassuk a Bhagavad-gítát, az egyfajta kinyilatkoztatást jelent a számunkra. Viszont, ahogy újra és újra elmélyedünk benne, mindig egyre újabb felismeréseket nyújt a számunkra. Mert ha elfogadjuk azt, hogy ezek Isten eleven szavai, akkor ez az üzenet meg fogja érinteni a szívünket – életünk elején, közepén és a végén egyaránt. A fejlődés azt jelenti, hogy egyre mélyebbre, és mélyebbre hatolunk a lelkiségben. Bár a környezetünk ugyanaz, de a megélésünk mégis sokkal mélyebb lesz. Éppúgy, mint Bhaktivinód Thákur csodálatos énekében[1]: jé dina grhé bhadzsana dékhi grhété gólóka bhája – „Egy nap, ahogy odaadó szolgálatom végeztem, otthonom hirtelen Gólóka Vrndávanná (a lelkivilággá) változott.”
Mi ezt a pillanatot várjuk, amikor végre megváltozik a látásmódunk. Ha ma kerülnénk a  lelkivilágba, akkor nagy valószínűséggel mi is elégedetlenek lennénk. Természetesen ez egy ellentmondás, mivel ha a jelenlegi tudatállapotunkkal kerülnénk oda, akkor valóban elégedetlenek lennénk, de ezzel a tudatállapottal eleve be se léphetünk abba a hatalmas térbe, tehát ez alapvetően képtelenség. De próbáljuk megérteni azt, hogy fejlődnünk kell ebben a belső lelki ízben, ahhoz, hogy igazán fejlődhessünk. S ha megtörténik ez a finom átalakulás, akkor le fogjuk tudni győzni valamennyi korlátunkat. Úgy hiszem, ezt a fejlődést mindannyian szeretjük,  amikor végre megtaláljuk a helyünket, ami segít egyensúlyt teremteni az életünkben. Legyünk okosak, és ne próbáljuk számító módon kompenzálni a hiányosságainkat, hibáinkat! Viszont próbáljuk megtalálni… nem szeretem ezt a  kifejezést, hogy „forradalmi módon”, de értsétek jól, tehát találjuk meg annak a módját, amellyel egy csapásra megoldhatjuk a problémát.

(folytatása következik)

1. A Saranágati odaadó dalfüzérből: Suddha-bhakata csarana-rénu

(Szvámí Tírtha, 2019.01.10-i szófiai esti tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Egyszer egy fiatalember megkérdezte a mesterét: „Hogyan találjam meg az életfeladatomat?” Mit gondoltok, ez egy jó kérdés? Igen, szerintem is nagyon lényeges ez a kérdés! Hiszen ha nem tudjuk, hogy mi az életünk célja, akkor hogyan tudjuk azt megvalósítani? Ha még jó pár évet elpazarlunk az életünkből, akkor még nehezebb lesz megtalálni az egyensúlyt a korábbi, anyagi célokkal töltött, és a mostani lelki életünk között. Mint ahogy egyetértettünk abban, ha például 50–60 évesen kezdjük el a lelki életet, akkor nem biztos, hogy lesz még 50–60 évünk, hogy kompenzáljuk a korábbi életvitelünket. Tehát elhangzott ez a kérdés, és a szádhu pedig egy konkrét választ adott erre, éppúgy, mint az előző előadásban a jósnő. „Két utat látok.” Az egyik az, amivel már számtalan életen át kísérleteztünk: próbáltuk megtalálni a helyünket a világban. Kipróbáltunk egy szakmát, nem tetszett vagy kudarcot vallottunk, kipróbáltunk egy másikat, aztán megint váltottunk. Majd egy másik életszakaszhoz érve megpróbáltuk élvezni azt. Tehát állandóan ezt csináljuk – igyekszünk  megtalálni a helyünket. Egy kis időre megállapodunk valahol, de előbb-utóbb mégis változtatunk, mert azt érezzük, hogy: „Ez nem a végleges helyem, ez nem a nekem való hely!” Ezt nevezhetjük kísérleti módszernek, úgymond megtalálni a sorsunkat, a számunkra megfelelő helyet.

A másik módszer pedig az, hogy megkérdezünk egy felsőbb tekintélyt: „Kérlek, mondd meg, mi a jó nekem!” Mert ha nem tudjuk, akkor megpróbálhatjuk megtalálni a helyünket, vagy pedig elmehetünk valakihez, aki tudja, és tőle kérdezhetjük meg, hogy „Mondd meg, mit tegyek?” Általában tudjuk, hogy ki az anyánk, de ha azt is meg akarjuk érteni, ki akarjuk deríteni, hogy ki az apánk, akkor ehhez már biológiai, genetikai vizsgálatok kellenek. Vagy egyszerűen csak megkérdezzük az édesanyánkat, hogy: „Kedves Anyám, kérlek, mondd meg, ki az én Apám.” S ő meg fogja mondani nekünk.

Tehát ez a felsőbb tekintély egyenlő a tudással, a teljes meggyőződéssel. A korlátainkat meghaladó tudást nevezhetjük tekintélynek. A tekintély az, aki tud. Tehát, ha meg akarjuk találni a helyünket ebben az életben, akkor egyrészt kísérletezhetünk sok mindennel, másrészt megkereshetjük azt, akitől megkérdezhetjük, hogy: „Kérlek, mondd meg, hol van az én helyem a világban, és milyen távlatok állnak előttem?” Nektek melyik módszer tetszik inkább?

Válasz: A könnyebb az, ha megkérdezzük.

Szvámí Tírtha: Elméletileg tudjuk, hogy jobb módszer az, ha megkérdezzük a feljebbvalónkat, de a gyakorlatban mégis a másik utat járjuk, mégpedig azt, hogy próbálkozunk, próbálkozunk és próbálkozunk. Teljes mértékben egyetértek azzal, hogy ha kapunk egy útmutatást a jóakarónktól, és megpróbáljuk azt követni, az nem mindig könnyű! Mégis nagyon áldásos, ha sikerül követnünk az ő utasítását.

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2019.01.10-i szófiai esti tanításából)

Szvámí Tírtha: Sohasem túl korai csatlakozni egy szangához, lelki közösséghez. Van aki kicsit később, van aki épp a legjobbkor kerül kapcsolatba a bhaktákkal. Hány éves most a kislányotok? 

Válasz: Öt hónapos. 

Szvámí Tírtha: Nos, neki még nagyon könnyű lenne ugyanannyi időt szentelnie az odaadó szolgálatnak, mint amennyit anélkül töltött el. De mi a helyzet velünk? Nekünk, ha minél később kezdjük el, annál nehezebb lesz elérnünk ezt az egyensúlyt. Például, ha 20 évesen kezdünk bele a lelki életbe, akkor ugyanannyi időt kell ráfordítanunk ahhoz, hogy megteremtsük ennek az egyensúlyát. Amikor elérjük a 40-et, akkor lesz egyenlő az az idő, amit a bhaktival, illetve anélkül töltöttünk. S minél később kezdjük el, annál nehezebb elérni ezt az egyensúlyt. Természetesen ezt nem csupán anyagi mércével mérhető, hogy például hány évet töltöttünk el az odaadó szolgálattal, mert lehetünk lusták annak ellenére, hogy a bhakták között vagyunk, vagy  az is lehet, hogy nagyon elszántan végezzük a lelki gyakorlatainkat. Tehát az intenzitás is számít, hogy mennyi odaadást vagyunk képesek beleadni a szolgálatainkba. Ha túl későn kezdjük, akkor számtanilag mérve egy élet alatt talán el sem tudjuk érni ezt az egyensúlyt. Mert ha 50–60 évesen kezdjük, nem biztos, hogy lesz még 50–60 évünk, hogy kompenzáljuk a korábbi életvitelünket.

De szerencsénkre van egy rövidebb út is. Szeretnétek hallani? Az, hogy nagyon komoly bhaktává, nagy lelkekké kell válnunk, mert akkor másfélszeresen számítanak az évek. Az egy év, az másfél évnek fog megfelelni. Sokszor tapasztaljuk ezt a dimenzióváltást, amikor egy napot is úgy érzékelünk, mintha csak egy szemvillanás lenne, máskor pedig néhány percet is úgy élünk meg, mintha egy örökkévalóságig tartott volna. Tehát még az időérzékelésünk is a lelki állapotunktól függ.

Ugyanez történt az Úr Krisnával is, amikor itt járt a Földön. Ugyanis, bár még kisfiú volt, de már úgy viselkedett, mint egy csodálatos hős. Tehát, ha években nézzük, akkor megelőzte az életkorát, úgy mondják, legalább másfélszeresen. Nála az egy év, másfélszer annyinak számított, tehát amikor Ő öt éves lett, az azt jelentette, hogy a valóságban hét-nyolc éves volt. Vagy amikor kilenc-tíz évesen elhagyta Vrndávant, akkor már majdnem tizenöt esztendős volt. Tehát ha pótolni akarjátok az életetek elveszett éveit, akkor kérlek, nagyon gyorsan váljatok nagy lelkekké, és ily módon felgyorsíthatjátok ezt az időszámítást.

A Srímad Bhágavatamban az áll – ami gyakorlatilag Isten legfontosabb tudományos kinyilatkoztatott szentírása –, hogy ha csak egyetlen pillanatra is élvezhetjük egy a tiszta bhakta, vagy emelkedett szent társaságát, az kárpótolni tudja a sok millió elvesztegetett korábbi születést. Ezért kell megragadnunk minden lehetőséget, ami egy ilyen társulásra, szolgálatra adódik az életünkben. A teljes megvilágosodáshoz elég egyetlen pillanat is, de amíg odáig eljutunk az rendkívül hosszú ideig tarthat. S mi segít bennünket ebben az előkészületben? Egyrészt az isteni meghívás, illetve feljebbvalóink segítsége, másrészt a léleknek az a szomjúsága, sürgető vágya, hogy kikerüljünk ebből a korlátozott anyagi világból, szenvedésből.

Tehát kicsit foglaljuk össze az együtt töltött napjainkat, melyben egy nagyon különleges szimbólumról, a lelki mandaláról beszélgettünk. Tavaly nyáron, közösségünk központi helyén Ludastón a mezőn, alkottunk egy élő mandalát, melynek középpontjába a Szent Név imádatát helyeztük, majd gyönyörűen, harmonikusan e köré a középpont köré rendeződtünk koncentrikusan. Tehát ne felejtsétek el, amiről beszéltünk, ahogy mi csodáljuk, és megértettük a lelki világ felépítését, melynek középpontjában ez a gyönyörű lótuszvirág áll. Ezt egy négyzet alakú keret védelmezi, azért hogy elszigetelje mindattól, ami a középponthoz viszonyítva kívülről érkezne, illetve teljesen lényegtelen. Tehát azt mondhatjuk, hogy Gólóka Vrndávan felépítése egy lótusz-mandalaként létezik, és mi is egy ilyen élő mandalát igyekeztünk létrehozni Ludastón. Kérlek vegyétek észre és véssétek a szívetekbe ezt a párhuzamot!

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2019.01.10-i szófiai reggeli tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Tehát mi így képzeljük el a transzcendentális lótuszvirághoz hasonlatos lelki világot, hogy az Isteni Pár foglal helyet legközépütt, és Őket öleli körül valamennyi isteni energia, illetve az örök társak is ott vannak Körülöttük. A mahámantra pedig ennek a lótuszvirágnak a szirmaira van felírva. Milyen csodálatos! Az összes lelki megvalósítás, mint a különböző sziddhik, misztikus képességek, energiák, tudás és minden más tündöklő formában ott ragyog Körülöttük. S mindezeket, az oltalmazó, őrző mantrák védelmezik, így tehát semmiféle zavaró tényező nem juthat be oda. S mi erre az örök helyre akarunk eljutni!

„Gókula Ura az Istenség transzcendentális személyisége, az örök eksztatikus alkatú Lény. Legfõbb Ő mind a kiválóságok között, s önfeledten élvezi a lelki birodalom gyönyöreit. Világi energiájával nincs kapcsolata.”[1]

Ne felejtsétek el, hogy a mahámantra ennek az isteni lótuszvirágnak a szirmaira van felírva! Bármikor is érzitek kicsit nehezebbnek a szíveteket, és úgy tűnik, hogy kezditek elveszíteni a Szent Név ízét, akkor csak gondoljatok erre a képre. Olyan gyönyörű! Esetleg van az elhangzottakkal kapcsolatban kérdésetek?

 Sjáma Tulaszí: Tegnap egyetértettünk abban, hogy a szív megtisztításához többet kell mantráznunk. Viszont a Siksástakában pedig Maháprabhu azt mondja, hogy „Aki alázatosabb a fűszálnál, béketűrőbb a fánál, és minden tiszteletet megad másoknak anélkül, hogy ezt magának elvárná, az méltó arra, hogy szüntelenül zengje Krisna szent nevét.” Szóval, ha állandóan a Szent Nevet akarjuk zengeni, akkor alázatosabbnak kell lennünk egy fűszálnál. Tehát a kérdésem az alázatra vonatkozik, mert nem igazán értem.

Szvámí Tírtha: Ez nagyon jó jel, mivel ha valakit az alázat érdekel, akkor nagy valószínűséggel bhakta lesz belőle.

Sjáma Tulaszí: Létezhet az, hogy az alázat mögött tartás, méltóság, és önérzet van?

Szvámí Tírtha: Persze, természetesen! 

Sjáma Tulaszí: Mert gyakran összetévesztjük azt, hogy akkor vagyunk alázatosak, ha letagadjuk a képességeinket, melyeket kaptunk…

Szvámí Tírtha: Igen, az hamis ego! A minap említettem, hogy ha túl-, vagy alábecsüljük magunkat – az ugyanaz a probléma. Ugyanis mindkettő még mindig magunkról szól. „Ó, én vagyok a legmeghódoltabb szolga.” Még mindig valamiben legnek hisszük magunkat.

De úgy hiszem, hogy ez egy fontos kérdés, fontos téma, mert az én szerény megértésem szerint az alázatosság néha nagyon is büszkeséget jelent! Ugyanis igen, nagyon büszkék vagyunk Istenre, a feljebbvalóinkra, de magunkkal szemben alázatosak vagyunk. Ha minket egy porszemhez hasonlítanak, akkor mire vagyunk büszkék? Egyszer hallottam egy embernek a történetét, ami így szólt. „Elmentem egy jóshoz, mivel szerettem volna megérteni a korábbi életeimet. ” Tudjátok, vannak olyanok, akik felkeresnek ilyen embereket. „Akkor derült ki, hogy egyszer, Jézus keresztrefeszítésének az idejében éltem. Nem valami nagyon magasrangú életet, csak egy kis porszemcse voltam, de egy nagyon különleges helyen, méghozzá Jézus keresztjénél. S mi történt? A vérének egy cseppje rám hullott.” Drága barátaim, ti elhinnétek egy ilyen történetet? Azt hiszem, ti tudjátok, hogy mi az alázat. „Egy porszemcse vagyok, de azért egy igencsak különleges porszemcse, amire az Úr Jézus vérének egy cseppje hullott.” Na ugyan már!

Tehát visszatérve az alázatra. Ezzel tudjuk kifejezni a hálánkat, a tiszteletünket és a tanulás, szolgálat iránti hajlandóságunkat. Úgy hiszem, hogy az igazi alázatnak nagyon pozitívnak kell lennie. Valódi önismerettel kell rendelkeznünk ahhoz, hogy szembenézhessünk mind a pozitív tulajdonságainkkal, mind a hiányosságainkkal. S ha valahogyan sikerül szépen beilleszkedünk egy lelki közösségbe, akkor megérthetjük, hogy az összes erényünk, érdemünk a szolgálatra, mások szolgálatára való. Tehát, ha bármilyen kimagasló érdemünk is van, akkor azt a szolgálat érdekében kaptuk, hogy felajánlhassuk ezeket a képességeinket. S ha valahogyan becsatlakoztatnak bennünket ebbe a szeretetteljes isteni kapcsolatba, szerintem ez nyújtja az igazi ösztönzést a helyes lelki önbecsüléshez. Tehát nem megtagadni, megölni kell mind a kvalitásainkat, mind a hamis önazonosításunkat, hanem odaszentelni, megtisztítani és felajánlani!

1. Brahma-szanhitá, 5.6.

(Szvámí Tírtha, 2019.01.10-i szófiai reggeli tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

„Gókula határát egy titokzatos négyszögletű térség, Svétadvípa övezi. Svétadvípa négy részre tagozódik, ahol Vászudéva, Szankarsana, Pradjumna és Aniruddha lakhelyei találhatók. E négy önálló hajlékot a négy emberi életcél – a vallásosság, gazdagság, szenvedély és felszabadulás –, valamint az ezeknek alapot adó véda-mantrák – Rg, Száma, Jadzsur és Atharva – övezik. Tíz szigony szegeződik a tíz tájék – a nyolc égtáj, valamint a zenit és a nadir – felé. A nyolc égtájat a Mahápadma, Padma, Sankha, Makara, Kaccshapa, Mukunda, Kunda és Níla nyolc ékszere, a nyolc misztikus képesség szimbóluma díszíti. Mantrák képében tíz őrizője (dik–pála) van az égtájaknak. Mindenfelől ott tündöklenek az Úr kékes, sárgás, vöröses és fehér színárnyalatú társai, valamint a Vimalá vezette csodás hatású energiák. “[1]

Nos, mit is látunk itt pontosan? Eddig azt olvastuk, hogy középütt, mint egy gyémántoszlophoz hasonlatosan, saját önnön fényében ragyogó Krisna áll, melyet a hatszögletű virágkehely vesz körül, és a lótuszvirág pedig kör alakot formál. A következő alakzat, amiről olvashatunk, az pedig egy négyzet. Valójában ez a négyzet választja el Krisna legbensőbb isteni lakhelyét a külső lelki világtól. Ha Indiában bármilyen jantra-mandálát látunk az ezt a felépítést fogja tükrözni. Kívülről egy négyzet alakú keretben egy kör  látható, illetve ha közelebb megyünk a középponthoz, akkor ott pedig különleges ábrákat találunk, és az egésznek a legközepén van egy pont. Ezt a négy fő égtájat pedig Krisna négy alapvető aspektusa – Vászudéva, Szankarsana, Pradjumna és Aniruddha – oltalmazza és uralja, akik nagyon fontos szerepet játszanak a további teremtésben, mint a tudás, a szépség, a teremtő energia, és az irányítás kozmikus elvét képviselve.

Majd ezt követi, a négy emberi életcél, melyek gyakorlása segít bennünket az isteni lényeghez közelebb kerülnünk. Ezek olyanok, mint a kapuk, melyeken át beléphetünk az isteni birodalomba, a védák pedig kellő tudást nyújtanak ezekhez az emberi törekvésekhez. De hogyan nyissuk ki ezt a kaput? Például tegyük fel, hogy mindvégig a dharma útját jártuk, mindent megtettünk, ami az emberi élet teljes megvalósításához szükséges. Mindig szépen zengtük a mantráinkat, elvégeztük a vallásos szertartásokat, megszabadultunk az anartháktól, és már nincsen semmilyen más ragaszkodásunk. S képzeljük el, ahogy megérkezünk Gókula Vrndávan dharma kapuja elé, igen ám, de hogyan nyissuk ki azt? Mivel egyenlőre még zárva van. Csak éljük bele magunkat ebbe a helyzetbe, hogy miután jópár életet feláldoztunk a lelki gyakorlatainknak, végül egy csukott ajtóval találkozunk. S miután valahogy elfelejtettük magunkkal hozni ennek az ajtónak a kulcsát, vissza kell térnünk. Nos, tehát, mi jelenti a kulcsot ehhez az ajtóhoz? Az ötödik elv, a préma. Ha megvan bennünk a préma, akkor valamennyi ajtó meg fog nyílni előttünk. Nos Kedveseim, arra kérlek benneteket, hogy ne felejtsétek el magatokkal hozni a kulcsot! 

Tehát a védák mindenképpen támogatják ezeket az emberi törekvéseket, de mi van azután? Tíz háromágú szigony irányul a tíz égtáj, kelet, dél, nyugat, észak, északkelet, délkelet, délnyugat, északnyugat felé, beleértve a zenitet és a nadírt is. Nos, hogyan is értelmezzük ezt? Egyáltalán, hogy lehetséges az, hogy ebben a legvonzóbb lelki lótuszvirág birodalomban háromágú szigonyok, fegyverek merednek minden irányba?! Miért vannak ott egyáltalán fegyverek? Azért, hogy elrettentsék a materialistákat. Meg kell védelmezni a legmagasabb eszményeket a korrupciótól, a befurakodástól stb.    

A nyolc égtájat, a nyolc ékszer, a nyolc misztikus képesség díszíti. Ezek a drágakövek jelképezik a jóga legfontosabb misztikus erőit. Ilyen például a jövőbelátás. Ez hogy tetszik nektek? Általában ezt nagyon különleges dolognak, nagyon magas szintű képességnek tartjuk, de valójában ez csak egy másodlagos sziddhi. Ugyanis bizonyos értelemben, ha valaki kellően érzékeny, akkor képes olvasni a múltunkat, illetve megjósolni a jövőnket. De ha egy tiszta bhaktához fordultok, hogy mondja meg a jövőtöket, akkor ő is meg fogja tudni mondani, hogy: „Nos, kétféle utat látok az életedben. Ha az egyiket választod, akkor meg fogsz halni, ha pedig a másikat, akkor örökké fogsz élni.” Tehát abban az esetben, ha valakinek komoly gondja adódik a munkájával kapcsolatban, akkor még mindig nyithat egy ilyen tanácsadó irodát, könnyűszerrel jóssá válhat. S ha elég misztikus a környezetetek, akkor az emberek mindenre vevők lesznek. Elég ennyit mondanotok, hogy „Kétféle utat látok előtted.” Valójában az embereknek csak egy kis inspirációra van szükségük ahhoz, hogy továbblépjenek. „Igen, imádkozz többet! Ez a megoldás a problémádra!” Tudjátok, ha ezt egy pap mondja, akkor senki sem fog odafigyelni rá, viszont, ha ugyanezt másvalakitől hallják, akkor elfogják fogadni. Ha Szvámí Tírtha azt mondja nektek, hogy: „Hódoljatok meg jobban az isteni akarat előtt”, akkor csak ásítozni fogtok, „Ó, már annyiszor hallottuk ezt!” De ha részt vesztek egy motivációs tanfolyamon, és ott az előadó azt mondja nektek, hogy: „Mindegy, hogy mit csináltok, csak azt tegyétek 100%-osan!”, akkor az egy isteni kinyilatkoztatással ér fel a számotokra. „Ó végre megtudtam az összes problémámra a megoldást. Bármit is teszek, azt 100%-osan kell tennem.” De ugyanez Shríla Shrídhar Mahárádzs üzenete is! Kérlek, olvassátok a könyveket! Ott ugyanezt fogjátok megtalálni. 

(folytatása következik)

1. Brahma-szanhitá, 5.5.

(Szvámí Tírtha, 2019.01.01-i szófiai reggeli tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Egy nagyon lényeges dolgot említ a Brahma-szanhitának a következő verse, „Gókula örök birodalmának kelyhe Krisna hatszögletű lakhelye.”[1] A hatszögű csillagot – az emberek általában Dávid-csillagként ismerik, a meghatározó zsidó hagyomány szimbólumaként. Azonban ez nem a Dávid-csillag, hanem Gókula-csillaga. Valójában ezt nem túl régen hozták kapcsolatba a zsidósággal, mivel eredetileg Keleten, a hinduizmuson belül más alhagyományokban (például a gaudija vaisnavizmusban) már korábban megtalálható volt ez a nagyon fontos szimbólum. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy két háromszög találkozásával jön létre egy hatszög, melyek közül az egyik a férfi, a másik pedig a női elvet képviseli. Ebből megérthetjük, hogy ennek a lótuszvirágnak a kelyhében rejlik a Legfelsőbb Abszolút benső lényéből fakadó uralt s uralkodó arculata.
De ez így igencsak száraznak, elméletinek tűnik, és nagyon nehéz megértenünk. Miről is beszélsz, ez mi a csuda? Uralkodó és uralt fél? Ez nekünk túl bonyolult! De ha azt mondom, hogy ennek a gyönyörű lótuszvirágnak a közepén Rádhá és Góvinda táncol, akkor azt már könnyen megértjük. Igaz? Felejtsük el ezt a száraz filozófiát, egyszerűen csak próbáljunk bekapcsolódni a táncukba, Rádhá és Góvinda örök szeretetteljes táncába.
Bhaktisziddhánta Szaraszvati Thákur magyarázata szerint ebben a virágkehelyben a Legfelsőbbnek mind az uralkodó, mind az uralt része megtalálható. Tehát a domináns, az uralkodó fél Krisna, Góvinda, az uralt fél pedig Rádhika. Első pillantásra ez ilyennek tűnik a számunkra, mivel ez pont olyan, mint egy tánc. Valakinek vezetnie kell a másik felet a táncban. A vezető, a domináns fél, aki pedig bekapcsolódik a táncba, ő az alárendelt. S ettől lesz gyönyörű a koreográfia. Viszont, ha hiányzik a partner, akkor tánc sem lesz, azt úgy hívják, hogy szóló tánc, ami valljuk be egy kicsit azért unalmas.
Így tehát ebben a hatszögletű kehelyben, a két háromszög közepén találkozik az uralkodó és az uralt fél. Ezért kiáltotta fel így egyszer Bhaktisziddhánta Szaraszvati Thákur, hogy „Felejtsétek el ezt az egyistenhitet! Mi dualisták vagyunk. Mi nagyon szeretjük az uralkodó és uralt fél szeretetteljes találkozását, mert hogyan is lehetne elválasztani Rádhát és Góvindát egymástól? Őket lehetetlen elválasztani!” Tehát egyrészt Ők egyek, és ugyanakkor mégis különbözőek, egyidejű azonosság és különbözőség, ami egy nagyon magas koncepció.
A Brahma-szanhitá következő verse pedig így hangzik: „Gókula örök birodalmának kelyhe Krsna hatszögletű lakhelye. E transzcendentális lótuszvirág szirmai a pásztorfiúk otthonai, akik Krsna parányi szerves részei. Páratlan szeretettel vonzódnak Krsnához, akitől lényüket tekintve nem is különböznek. A szirmok mint falak emelkednek, s gyönyörű szépen ragyognak. E lótuszvirág kihajló levelei pedig a Rádhiká vezette gópíknak nyújtanak transzcendentális ligetszerű hajlékot (dháma).” [2]
Tehát ez az a kép, ahogy Krisna transzcendentális környezetét, társait és kíséretét láthatjuk. A teremtés lótuszvirágának közepén, Rádhá-Góvinda táncol, és Körülöttük gyönyörűséges társaik, a gópák és a gópík foglalnak helyet. A Bibliában is találunk egy nagyon hasonló leírást, ami egy kicsit még fenségesebb. Ott Isten a trónján ül, és lótuszlábai előtt  néhány remegő angyal foglal helyet. Itt senki sem remeg, csak szépség, szeretetteljes kapcsolat és örömteli együttlét van a Legfelsőbbel. S mit lehet tudni Isten ezen társainak a természetéről? Ők szat-csit-ánanda-vigraha aspektussal rendelkeznek. S mi a céljuk? Az, hogy megosszák, megsokszorozzák mindenkivel a Krisnából áradó szeretetet. Ez nagyon fontos, mert ez a mi eredeti természetünk: szat-csit-ánanda-vigraha. Ezután felmerül a következő kérdés, hogy mi a célja az életünknek? Nos, az, hogy viszonzó részesei legyünk ennek a szeretetteljes meghívásnak, és hogy megsokszorozzuk az istenszerető szolgálatot. Hát nem csodálatos? Az életünknek van célja, mégpedig az, hogy visszatükrözzük az isteni világosságot. Nem a sötétségből születtünk, és nem azért, hogy meghaljunk, hanem azért, hogy ragyogjunk! Hogy megnyilvánulhasson az eredeti lelki ragyogásunk. Milyen gyönyörű távlat!

(folytatása következik)

1. Brahma-szanhitá, 5.3.
2. Brahma-szanhitá, 5.4.

(Szvámí Tírtha, 2019.01.10-ei szófiai reggeli tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)
„Krsna legeslegkiválóbb tartózkodási helye ezernyi szirmú és pártájú lótuszvirághoz hasonlatos. Ez a Gókula néven ismeretes hajlék az Ő végtelen aspektusából (Ananta) hajtott ki. E virág kelyhe Krsna igazi otthona.” [1]
Mint tudjuk Krisna a szépséges Isten, aki annyira gyönyörű, hogy még saját Magát is elbűvöli. Emlékeztek arra, hogy mennyire lenyűgözte az, amikor megpillantotta a saját tükörképét. Nos, a kérdés az, hogy milyen lakhelyet tudunk elképzelni ennek a leggyönyörűbb személynek? Tehetjük Őt, akár lakótelepi lakásba, családi házba, palotába, vagy erdőbe, de akár elhelyezhetjük Őt egy lótuszvirág kelyhébe is. Keressük meg a legcsodálatosabb helyet a leggyönyörűbb Isten számára. A Brahma-szanhitá első versben olvashattunk Krisna anádi (kezdet nélküli) aspektusáról, itt pedig megjelenik az ananta, mint vég nélküli jellemző – s ezt a végtelen aspektusát szolgálja ez a leggyönyörűbb lótuszvirág. Tehát nincs se kezdete, se vége – ilyen a kiválasztott lelkek világa. De akkor mi van velünk? Nekünk kell, hogy legyen kezdetünk, mivel mi korábban materialistaként éltünk, most pedig elkezdtünk bhaktaként viselkedni, legalább is azt mutatni, mintha azok lennénk. Nos kedveseim a lényeg, hogy igen van valamilyen kezdeti állapot, de nem szabad, hogy véget érjen. Ezért abban az esetben, ha valaki megtalálja a hazafelé vezető utat, vissza ehhez a gyönyörű lótuszvirághoz, ahol Krisna lakozik, akkor annak sohasem lesz vége. Tehát ez Krisna igazi lakhelye!
„E transzcendentális lótuszvirág hatszögletű kelyhe az a birodalom, ahol Krsna lakozik. Ez az otthona az Abszolút benső lényéből fakadó uralt s uralkodó arculatának. Középütt a támasz, a gyémánthoz hasonlatos, önnön fényében ragyogó Krsna áll, mint az összes energiák lelki forrása. A tizennyolc transzcendentális szótagból álló szent mantra hat részre tagoltan, hatszög alakban nyilvánul meg.” [2]
Ez nagyon fontos leírás! Korábban azt gondolhattuk, hogy ez csak valamiféle szép természeti szimbólum, ez a gyönyörű virág, de ebből a versből megérthetjük, hogy ez a lótuszvirág felfed számunkra valamit, egy még nagyobb titkot. E lótuszvirág közepén, mint egy gyémánt oszlop, Krisna áll. Hát nem gyönyörű? Egy bársonyos szirmú lótuszvirág és egy tündöklő gyémántoszlop! Ha a lótuszvirág szimbólumának kapcsán említettétek ezt az óm mani padmé hum mantrát, akkor annak az értelme is az, hogy itt van ez a gyöngéd lótuszvirág, melynek kelyhében ott van a gyémánt. Tehát kedves buddhista testvéreink így dicsőítik Góvindát. Vannak olyan buddhista sztúpák, ahol ez a mantra folyamatosan szól, melyet vannak akik értenek, és vannak olyanok, akik még teljesebben értenek. Van egy kedves bhakta barátom, akivel egyszer meglátogattunk egy buddhista sztúpát, ahol, mint tudjátok olyan imakerekek találhatók, melyeken mantrák vannak felírva, s ha elhaladnak mellettük a hívők megforgatják azokat. 108 ilyen imakerék volt a sztúpa körül. Nos, ez a bhakta barátunk elhatározta, hogy parikramát tartva zengi a mahámantrát az imakerekek körül.

(folytatása következik)

1. Brahma-szanhitá, 5.2.
2. Brahma-szanhitá, 5.3.