Sharanagati

(Szvámí Tírtha, 2019.01.10-i szófiai esti tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Egyszer Indiában találkoztam egy bábádzsíval, aki Bhaktisziddhánta Szaraszvatí Thákur egyik tiszteletre méltó, régi tanítványa volt. Tudjátok, a mi vonalunkon kétféle aszketikus életmódra van lehetőség: az egyik a szannjásza rend, a másik pedig a bábádzsí rend. A szannjásza egy sokkal aktívabb életmódot jelent, aki utazik, prédikál, tanít, más emberekkel találkozik stb.; míg a bábádzsí inkább visszavonult életet él. Ez a személy arról volt híres, hogy 45 évig nem hagyta el azt a helyet, azt a falut, ahol Krisnát szolgálta. Ehhez egy nagyon stabil, kiegyensúlyozott tudatállapot szükséges! Úgy hiszem, aligha lenne köztünk olyan, aki követni tudná ezt az elvet, hogy 45 évig egy helyen éljen. De azt kell mondjam nektek, hogy amikor otthon vagyok Ludastón, akkon úgy érzem, hogy akár 45 évet is szívesen eltöltenék Szófiában, viszont amikor itt vagyok Szófiában, akkor meg azon gondolkozom, hogy akár 45 évet is szívesen eltöltenék Ludastón.
Látjátok, ilyenek vagyunk, mindig másvalamiről, egy másik alternatíváról  álmodozunk, mint ami van. Hivatalosan, tisztában vagyunk vele, hogy be kell érnünk az adott helyzettel, elvileg tudjuk, mi a helyes módszer arra, hogy megtaláljuk a helyünket, ennek ellenére mégis vannak álmaink.
Ilyen a természetünk. Ezért mondom azt, hogy nagyon nehéz egy helyen maradni, vagy ragaszkodni ahhoz a szolgálathoz, amit kaptunk. Mert ezekben az esetekben valóban le kell győznünk önmagunkat. Csak képzeljük el, hogy milyen érzés az, ha meglehetősen hosszú ideig egy helyen maradunk. Annyira akarjuk az új dolgokat, az új élményeket, és sokszor hallom is a lelki gyakorlóktól, hogy valami újat akarnak. „Ezt már annyiszor csináltam, miért nem adsz nekem valami újat?” Azt mondják, hogy: „Az élet olyan unalmas, mindig ugyanaz ismétlődik, ezért szükségünk van valami újra, valami újnak a megtapasztalására.” Ilyenkor azt mondom nekik: „S mi van a reggeliddel? Arról is szívesen lemondanál, hiszen azt is már jó sokszor csináltad? Ugye alszol minden éjjel? Az nem unalmas a számodra?” Legyünk józanok! Ez nem vita tárgya. Az én lelki gyakorlatom az elmúlt 25 évben változatlan maradt, és a következő 25 évben is ugyanaz fog maradni.
Egyszer találkoztam valakivel, aki hat év kihagyás után ismét eljött egy lelki programunkra. Tehát korábban is járt már nálunk, majd hat év után ismét eljött. Viszont a program után nagyon elégedetlen volt. Azt mondta: „Itt még mindig ugyanazt ismételgetik.” Nos, szerintem ezt rosszallóan mondta, de én dicséretnek vettem. Jobb, ha nem változtatunk az üzeneten, különben annak meg kell fizetnünk az árát! Ez egy nagyon komoly dolog, kérlek figyeljetek oda erre! A lelki élet nem az újításokról, hanem a hagyományról szól! Ezért a mi kérdésünk inkább az, hogy mi a helyes módszer, mi a megfelelő hely, és mi a kötelességünk ebben az életben, annak érdekében, hogy ma is az ősi hagyományoknak megfelelően tudjuk végezni a feladatainkat? Ha megváltoztatunk néhány alapvető dolgot, akkor annak súlyos következményei lesznek!
Mindenesetre a fejlődés azt jelenti, hogy ugyanazt a gyakorlatot egyre mélyebb szinten végezzük. Például, amikor először olvassuk a Bhagavad-gítát, az egyfajta kinyilatkoztatást jelent a számunkra. Viszont, ahogy újra és újra elmélyedünk benne, mindig egyre újabb felismeréseket nyújt a számunkra. Mert ha elfogadjuk azt, hogy ezek Isten eleven szavai, akkor ez az üzenet meg fogja érinteni a szívünket – életünk elején, közepén és a végén egyaránt. A fejlődés azt jelenti, hogy egyre mélyebbre, és mélyebbre hatolunk a lelkiségben. Bár a környezetünk ugyanaz, de a megélésünk mégis sokkal mélyebb lesz. Éppúgy, mint Bhaktivinód Thákur csodálatos énekében[1]: jé dina grhé bhadzsana dékhi grhété gólóka bhája – „Egy nap, ahogy odaadó szolgálatom végeztem, otthonom hirtelen Gólóka Vrndávanná (a lelkivilággá) változott.”
Mi ezt a pillanatot várjuk, amikor végre megváltozik a látásmódunk. Ha ma kerülnénk a  lelkivilágba, akkor nagy valószínűséggel mi is elégedetlenek lennénk. Természetesen ez egy ellentmondás, mivel ha a jelenlegi tudatállapotunkkal kerülnénk oda, akkor valóban elégedetlenek lennénk, de ezzel a tudatállapottal eleve be se léphetünk abba a hatalmas térbe, tehát ez alapvetően képtelenség. De próbáljuk megérteni azt, hogy fejlődnünk kell ebben a belső lelki ízben, ahhoz, hogy igazán fejlődhessünk. S ha megtörténik ez a finom átalakulás, akkor le fogjuk tudni győzni valamennyi korlátunkat. Úgy hiszem, ezt a fejlődést mindannyian szeretjük,  amikor végre megtaláljuk a helyünket, ami segít egyensúlyt teremteni az életünkben. Legyünk okosak, és ne próbáljuk számító módon kompenzálni a hiányosságainkat, hibáinkat! Viszont próbáljuk megtalálni… nem szeretem ezt a  kifejezést, hogy „forradalmi módon”, de értsétek jól, tehát találjuk meg annak a módját, amellyel egy csapásra megoldhatjuk a problémát.

(folytatása következik)

1. A Saranágati odaadó dalfüzérből: Suddha-bhakata csarana-rénu