Sharanagati

(Szvámí Tírtha, 2020.01.04-i szófiai esti tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Gíta-Góvinda: Szeretnék feltenni egy kérdést valaki másnak a nevében. Hogyan vélekedsz az egységelvről (a non-dualitásról) a bhakti szemszögéből?
Szvámí Tírtha: Mit is jelent ez az egységelv (a non-dualitás, a kettősség), illetve azt is meg kell kérdezzem, hogy mit jelent a bhakti? Ennek az egyik definíciója az, hogy: „Mindenhez szeretettel közelítünk”. Egyetértetek ezzel? S mit jelent az egységelv ennek a gondolatnak a tükrében? Azt, hogy erre összpontosítunk, ez van a fókuszban, amikor a fekete és a fehér eggyé válik, amikor az ellentétek találkoznak, amikor a dimenziók kiinduló pontja, az origó, virágba borul. Végül pedig azt mondhatjuk, hogy az egységelv (a non-dualitás) alapvetően a kettősségből származik, ugyanis csak úgy tudunk valamit tagadni: „nem-kettős”, ha van egy eredeti állítás, ami pedig maga a kettősség, a dualitás. A szanszkrt nyelv is így működik: a-dvaita. Tehát erre nem igazán van szavunk, egyszerűen csak úgy tudjuk kifejezni, hogy: „nem-kettős”, azaz egy, Isten és ember, Rádhá és Góvinda egyek a szeretetben. Ez azt jelenti, hogy előbb volt a „kettősség”, ami lehetővé teszi a szeretetteljes kapcsolatot, mint ennek a tagadása, a személytelenség. Értitek? Ez bizonyítja azt, hogy a dualitás, a kettősség az eredeti, az létezett előbb. Éppúgy, mint az „ateista” kifejezés. A-teista, azaz nem hívő. Az sem létezhet önmagában, csak mint a hívő szó tagadása. Tehát a pozitív, megerősítő kijelentés az első, és csak utána következhet az, hogy valaki próbál elgondolkodni azon, illetve megkérdőjelezi. De először van a pozitív megállapítás.
Ha már ilyenekről van szó, akkor a kedvencem, az adzsapa-dzsapa. Hallottátok már ezt a kifejezést? A tartalom nélküli mantrazengés. Nos, ezen már húsz éve gondolkozom. Nos, annak aki így szeret dzsapázni, annak legközelebb egy „reggeli nélküli reggelit” fogok kínálni. Ha azzal elégedett lesz, akkor majd elbeszélgethetünk az adzsapa-dzsapáról is. Viszont, ha az nem nagyon fog tetszeni neki, inkább kérni akar majd az én tányéromból, akkor majd alázatosan megkérem, hogy hagyjon fel ezzel az adzsapa-dzsapa, azaz tartalom nélküli mantrazengéssel.
Természetesen ezt csak viccnek szántam, mert valláselméleti szempontból ezek nagyon mély elvek. Azonban végső soron leegyszerűsíthetjük a kérdést arra, hogy melyik van előbb, a nulla vagy az egy? Az anyagelvű matematika, azt fogja mondani, hogy a nulla, viszont a lelki matematika szerint az „egy” létezett előbb, tehát a pozitív megállapítás az első, nem pedig az üresség, a semmi.
Tehát az a-dvaita, a nem-kettősség, az a Szépség és Szeretet találkozása. Számunkra ezt jelenti a nem-kettősség. Magunkra vonatkoztatva tehát az, amikor olyan szeretetteljes egységben vagyunk a Legfelsőbbel, az Isteni Párral, hogy ebben az elválaszthatatlan, szeretetteljes kapcsolatban mindig együtt vagyunk. Ilyen egy igazi tanítvány. A Srímad Bhágavatam[1] azt mondja: „Hogyan is hagyhatnám el valaha is az Ő (a Lelki tanítómesterem) szolgálatát?!” Ők elválaszthatatlanok! Egy jó tanítvány és egy igazi mester mindig együtt vannak. Ennek ellenére mégis megmarad a saját önálló személyiségük.
S Maháprabhu titkárának a naplójából azt is megtudhatjuk, hogy Rádhá és Góvinda, a Szépség és Szeretet, az elválás miatti fájó gyötrelem hangulatában keresik egymást. S amikor ez a keresés a legintenzívebbé válik, akkor olyan közel kerülnek Egymáshoz, hogy egyetlen formában nyilvánulnak meg, és ez Maháprabhu. Tehát erre mondhatjuk azt, hogy non-duálissá váltak, vagyis Rádhá-Góvinda, Maháprabhuként egy testet öltöttek.

Tehát mondhatjuk azt, hogy ez a „non-duális” ez egy szó, de a lényeg az, hogy mit jelent ez a számunkra? Számunkra ennek a nem-kettősségnek a lényege, a Szépség és Szeretet kettősségének a találkozását jelenti.

1. Srímad Bhágavatam 7.9.28