Sharanagati

(Szvámí Tírtha, 2019.01.10-i szófiai reggeli tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Tehát mi így képzeljük el a transzcendentális lótuszvirághoz hasonlatos lelki világot, hogy az Isteni Pár foglal helyet legközépütt, és Őket öleli körül valamennyi isteni energia, illetve az örök társak is ott vannak Körülöttük. A mahámantra pedig ennek a lótuszvirágnak a szirmaira van felírva. Milyen csodálatos! Az összes lelki megvalósítás, mint a különböző sziddhik, misztikus képességek, energiák, tudás és minden más tündöklő formában ott ragyog Körülöttük. S mindezeket, az oltalmazó, őrző mantrák védelmezik, így tehát semmiféle zavaró tényező nem juthat be oda. S mi erre az örök helyre akarunk eljutni!

„Gókula Ura az Istenség transzcendentális személyisége, az örök eksztatikus alkatú Lény. Legfõbb Ő mind a kiválóságok között, s önfeledten élvezi a lelki birodalom gyönyöreit. Világi energiájával nincs kapcsolata.”[1]

Ne felejtsétek el, hogy a mahámantra ennek az isteni lótuszvirágnak a szirmaira van felírva! Bármikor is érzitek kicsit nehezebbnek a szíveteket, és úgy tűnik, hogy kezditek elveszíteni a Szent Név ízét, akkor csak gondoljatok erre a képre. Olyan gyönyörű! Esetleg van az elhangzottakkal kapcsolatban kérdésetek?

 Sjáma Tulaszí: Tegnap egyetértettünk abban, hogy a szív megtisztításához többet kell mantráznunk. Viszont a Siksástakában pedig Maháprabhu azt mondja, hogy „Aki alázatosabb a fűszálnál, béketűrőbb a fánál, és minden tiszteletet megad másoknak anélkül, hogy ezt magának elvárná, az méltó arra, hogy szüntelenül zengje Krisna szent nevét.” Szóval, ha állandóan a Szent Nevet akarjuk zengeni, akkor alázatosabbnak kell lennünk egy fűszálnál. Tehát a kérdésem az alázatra vonatkozik, mert nem igazán értem.

Szvámí Tírtha: Ez nagyon jó jel, mivel ha valakit az alázat érdekel, akkor nagy valószínűséggel bhakta lesz belőle.

Sjáma Tulaszí: Létezhet az, hogy az alázat mögött tartás, méltóság, és önérzet van?

Szvámí Tírtha: Persze, természetesen! 

Sjáma Tulaszí: Mert gyakran összetévesztjük azt, hogy akkor vagyunk alázatosak, ha letagadjuk a képességeinket, melyeket kaptunk…

Szvámí Tírtha: Igen, az hamis ego! A minap említettem, hogy ha túl-, vagy alábecsüljük magunkat – az ugyanaz a probléma. Ugyanis mindkettő még mindig magunkról szól. „Ó, én vagyok a legmeghódoltabb szolga.” Még mindig valamiben legnek hisszük magunkat.

De úgy hiszem, hogy ez egy fontos kérdés, fontos téma, mert az én szerény megértésem szerint az alázatosság néha nagyon is büszkeséget jelent! Ugyanis igen, nagyon büszkék vagyunk Istenre, a feljebbvalóinkra, de magunkkal szemben alázatosak vagyunk. Ha minket egy porszemhez hasonlítanak, akkor mire vagyunk büszkék? Egyszer hallottam egy embernek a történetét, ami így szólt. „Elmentem egy jóshoz, mivel szerettem volna megérteni a korábbi életeimet. ” Tudjátok, vannak olyanok, akik felkeresnek ilyen embereket. „Akkor derült ki, hogy egyszer, Jézus keresztrefeszítésének az idejében éltem. Nem valami nagyon magasrangú életet, csak egy kis porszemcse voltam, de egy nagyon különleges helyen, méghozzá Jézus keresztjénél. S mi történt? A vérének egy cseppje rám hullott.” Drága barátaim, ti elhinnétek egy ilyen történetet? Azt hiszem, ti tudjátok, hogy mi az alázat. „Egy porszemcse vagyok, de azért egy igencsak különleges porszemcse, amire az Úr Jézus vérének egy cseppje hullott.” Na ugyan már!

Tehát visszatérve az alázatra. Ezzel tudjuk kifejezni a hálánkat, a tiszteletünket és a tanulás, szolgálat iránti hajlandóságunkat. Úgy hiszem, hogy az igazi alázatnak nagyon pozitívnak kell lennie. Valódi önismerettel kell rendelkeznünk ahhoz, hogy szembenézhessünk mind a pozitív tulajdonságainkkal, mind a hiányosságainkkal. S ha valahogyan sikerül szépen beilleszkedünk egy lelki közösségbe, akkor megérthetjük, hogy az összes erényünk, érdemünk a szolgálatra, mások szolgálatára való. Tehát, ha bármilyen kimagasló érdemünk is van, akkor azt a szolgálat érdekében kaptuk, hogy felajánlhassuk ezeket a képességeinket. S ha valahogyan becsatlakoztatnak bennünket ebbe a szeretetteljes isteni kapcsolatba, szerintem ez nyújtja az igazi ösztönzést a helyes lelki önbecsüléshez. Tehát nem megtagadni, megölni kell mind a kvalitásainkat, mind a hamis önazonosításunkat, hanem odaszentelni, megtisztítani és felajánlani!

1. Brahma-szanhitá, 5.6.