Sharanagati

(Szvámí Tírtha, 2019.01.11-i szófiai esti tanításából)

Ma egy nagyon fontos témáról kell beszélnünk, mégpedig arról, hogyan váljunk jobb emberré, hogyan léphetjük túl az emberi mivoltunkat. Tehát, mi az ember? Legutóbb arról beszélgettünk, hogy félig állat, félig angyal. Tehát a miénk, az egy összetett létforma, egy kicsit ez, egy kicsit az, és akkor jön egy új szubsztancia, ami az ember. A Biblia az eredetünkre vonatkozóan azt írja, hogy porból lettünk teremtve, ami nem tűnik egy túl magas szintű eredetnek, de ha a tiszta bhakták lábporából lettünk teremtve, akkor nagyon is szerencsésnek mondhatjuk magunkat. 

Tehát nézzük meg, hogy mik az alapvető emberi tulajdonságaink! Az tény, hogy bizonyos erők működnek bennünk, mint például az ösztönök, a vágyak, a ragaszkodások, a félelmek. Ha ezek szerint élünk, ezek motiválnak bennünket, akkor igazi emberek vagyunk. Viszont, ha nagyon kegyetlenül, gonoszul viselkedünk, akkor nagyon kevés kapcsolatunk lesz, mert nagyon kevés ember él ennyire gonoszan. Ám, ha túl jók vagyunk, akkor is nagyon kevés társunk lesz, mert valóban jó emberből is nagyon kevés van. Ugye így van? Ez az igazság! Tehát a lényeg, hogy mi, emberek, valahol a kettő között vagyunk. Gondolom ezt ti is így gondoljátok? Nem vagyunk túl tamaszikusak, mert az a démonokra jellemző, s mi ugye nem annak tekintjük magunkat, és nem is vagyunk azok. Ugyanakkor nem is vagyunk túl szattvikusak, mert az a félistenekre jellemző. Ti annak érzitek magatokat? Talán még nem. Tehát félíg sötét árny borít bennünket, félig pedig fénylények vagyunk. Ha túl szattvikusak vagyunk, ha túl emelkedett nyelven, túl sok lelki kifejezést használva beszélünk, akkor az emberek nem értik, hogy mit mondunk. Mert ránk emberekre, leginkább a radzsasz, a szenvedély kötőereje hat. Ha radzsaszikusan beszélünk, akkor nagyon népszerűek leszünk az emberek körében, mert azt az üzenetet meg fogják tudni érteni. 

Talán ismeritek a viccet, mely egy hitetlen, agnosztikus emberről szól, aki a halálos ágyán fekszik. Ott van mellette két ember, akik meg akarják téríteni őt. Az egyik azt mondja neki: „Nem, őt lehetetlen megtéríteni, teljesen hitetlen, semmiben sem hisz, ez egyszerűen lehetetlen.” Mire a másik így szól: „Ó, ne aggódj, bízd csak rám, majd én elintézem.” Aztán belépett abba a szobába, ahol a férfi feküdt, azt várva, hogy találkozhasson kedvenc félistenével, a Halállal. Majd öt perc beszélgetés után ez a barát kinyitotta az ajtót, és így szólt: „Nyugodtan hívd a papot, meg akar keresztelkedni, és szeretné, ha az összes áldásban részesítené.” A másik fickó teljesen megdöbbent: „Ez hogy lehetséges? Ennyire szépen beszéltél neki a mennyországról?” „Nem, a pokolról beszéltem, s ezért tért észhez.” 

Tehát, ha az ő nyelvüket beszéljük, mint: szenvedés, fájdalom, ragaszkodás, szeretet, akkor azt mindenki meg fogja érteni: „Igen, ő közülünk való, ugyanazt a nyelvet beszéli.” Ha túl szattvikusak vagyunk, akkor senki sem fog odafigyelni ránk. Ha csak a Védánta-filozófia legbonyolultabb részeiről vagyunk hajlandók beszélgetni az emberekkel, akkor ehhez nem nagyon fogunk találni társakat? Ha nem tudunk ráhangolódni a körülöttünk lévő emberekre, akkor kik lesznek a társaink? Például, ha nem nagyon szeretjük a joghurtot, akkor ki fog megérteni bennünket Bulgáriában? Valahogy kapcsolatba kell lépnünk az emberekkel! 

De ha csak a testi késztetésekkel, ösztönökkel, amik minden élőlényre jellemzők, ezekkel kapcsolódunk másokhoz, akkor mi a különbség köztünk és például egy uborka, vagy egy galamb között? Az evés, alvás, védekezés, párzás, ez minden élőlényre jellemző, akkor mégis mi a különbség közöttünk? Miért kaptunk épp egy ilyen testet? Ha megadatott számunkra az a ritka adomány, hogy emberi testet kapjunk, akkor be kell teljesítenünk azt a hivatást, amit ez a test számunkra kínál. 

 (folytatása következik)