Sharanagati

(Szvámí Tírtha, 2019.05.12-i szófiai esti tanításából)

Megtiszteltetés, hogy itt lehetek veletek! Ma tovább folytatjuk elkezdett témánkat, ami az élet keserű piruláiról szól. Beszélgettünk a születésről, majd a betegségről, mint az anyagi lét alapelveiről, jellemzőiről, azután pedig az élet alkonyáról, az időskorról. S úgy tűnik napról-napra egyre inkább fogyatkozik a hallgatóságunk, most hogy így végül elérkeztünk az anyagi szenvedés utolsó témájához, és ez pedig a halál, ami nem igazán egy közkedvelt téma. De inkább fogalmazzunk úgy, hogy „Az öröklét titka”.
Úgy hiszem, hogy ez egy teljesen természetes emberi reakció – az, hogy nem fordítunk túl nagy figyelmet a halálra. Azt mondják, hogy az emberek úgy élnek mintha örökéletűek lennének, mintha nem kellene elmenniük innen. Mégis van egy kis különbség aközött, hogy örökéletűek vagyunk és aközött, hogy egyáltalán nem törődünk az ittlétünk végével. Viszont általában kétféle módon szoktuk megközelíteni a halált, mint az élet egyetlen végső elvét. Vagy el akarjuk kerülni, vagy pedig valakiket kultikusan nagyon foglalkoztat a halál, mint például azokat a fiatalokat, akik divatból csontvázas pólókban járnak. Tehát meglehetősen ambivalens hozzáállások léteznek, vagy foglalkoztat bennünket, de próbáljuk elkerülni; vagy pedig nem is gondolunk rá, de egyszer mégiscsak bekövetkezik.
Alapvetően a keleti tanítások az anyagi lét négyféle szenvedéséről beszélnek itt a Földön. S úgy hiszem ezzel kapcsolatban nagyon hasznos meghallgatnunk Buddhának egy tanulságos történetét, amikor szembesülnie kellett az élet ezen valóságaival. Fiatal hercegként, egy rendkívül különleges életet élt, ugyanis a külvilágtól elszigetelve egy palotában nevelkedett. Apja szerette volna megóvni őt mindenféle negatív hatástól, így elég rendhagyó élete volt a palotán belül. Minden mennyeien csodálatos volt körülötte, egészséges és fiatal volt, szolgák hada vette körül, ahol csak élveznie kellett az életet, illetve fényes jövő állt előtte, mint leendő király. Ugye valami ilyesféle életet képzelünk el magunknak is?  Mennyei élvezetek, egészség, vagyon, bölcsesség, amikor mindenünk megvan, ami kell.
Majd egy napon kikocsizva mégiscsak elhagyta ezt a mennyei palotát. S tudjátok, amikor először megyünk valahova és ott ismeretlen dolgokat tapasztalunk, amikről korábban fogalmunk sem volt, az igen megdöbbentő tud lenni a számunkra. S miket látott odakint? „A herceg megpillantott egy öregembert, akinek elaggott testén az idős kor jelei már erősen megmutatkoztak, és aki nagyon különbözött más férfiaktól, ezért így szólt a kocsihajtójához. „Ó, kedves kocsisom, ki ez a fehér hajú ember, aki egy botra támaszkodik, s akinek szemei mélyen megbújnak a szemöldöke alatt, s egész testében görnyedt, — mitől ilyen más, természetesen ilyen, vagy valami baleset történt vele?” Értitek tehát, hogy azelőtt sohasem látott még idős embert. S így szólt: „Milyen szokatlan! Mitől fehér a haja, és miért olyan furcsa az arca? Ez normális dolog? Ilyet még nem láttam!” S mit felelt erre a kocsihajtója, aki jobban ismerte az élet valóságát, mint Buddha? „Az öregség az, ami ennyire meggyötörte, — ami a szépség, az életerő, az érzékeink, s az emlékeink elrablója, ami szomorúvá és boldogtalanná tesz.”[1]
Azelőtt Sziddhárta herceg egy olyan mennyei helyen élt, ahol csak fiatalok vették körül, majd hirtelen meglátott egy idős embert – ami nagyon megrázó élmény volt a számára. A kocsis pedig nem kendőzte el a dolgokat, nagyon erős és józan véleményt mondott: „Ez a boldogság elpusztítója, ami elrabolja az életünket, és így tovább.” Ez volt Buddha első megrázó tapasztalata – szembesülni az öregkorral. Majd tovább mentek az utcán, s egy másik dolgot pillantottak meg.
„Ezután észrevett egy másik embert, akinek teste tele volt különböző betegségekből származó sebekkel.” Inkább ezeket most ne részletezzük. S Sziddhártha ekkor ismét megkérdezte, hogy „Mi történt ezzel az emberrel?” Majd a kocsihajtója így válaszolt, „Kedves uram, ez egy nagyon súlyos csapás, ami a felnőtteket érinti és amit betegségnek neveznek, melyet a szervezetben kialakult gyulladások okoznak, és ami még ezt az erős embert is olyan állapotba hozta, hogy már nem ura önmagának.” Tehát ismét egy újabb megrázó tapasztalat – hogyan lehetséges az, hogy mindenki erős, fiatal, egészséges, majd hirtelen találkozol valakivel, aki ennyire elgyötört állapotban van?! De még jött ennél is rosszabb, mert egyszer csak egy temetési menettel találkoztak. A herceg ismét megkérdezte a kocsihajtót. „Ki az, akit ott feldíszítve visznek, és gyászolók sírva kísérnek, de már nem lélegzik?” „Ez egy szerencsétlen ember, akit megfosztottak értelmétől, érzékeitől, életerejétől és egyéb jellemzőitől, aki eszméletlenül fekszik, akár egy darab fa vagy szalmaszál, és akit barátai és ellenségei egyaránt elhagytak.”[2]
Tehát ennyit a halállal való találkozásról. Ezek által szembesülnie kellett az élet ezen realitásaival, mint az öregség, betegség és halál. Először természetesen kissé megijedt, „Vajon ez velem is meg fog történni?!” Érzékelitek az ártatlanságát? Nem tudom, hogy szerencsénkre, vagy szerencsétlenségünkre, de mi már szembesültünk az életnek ezekkel a nehézségeivel. Az ifjú Sziddhártha hercegnek nagyon megrázó volt látni az élet ezen valóságait, és elhatározta: ‘Ha ez az élet, akkor megoldást kell találnom ezekre a problémákra.’ Számára ez egy éles váltás volt a korábbi elszigetelt életéhez képest. Számunkra ez nem annyira meglepő dolog, hiszen ezekkel nap, mint nap találkozunk, és ezért mi kevésbé drasztikusan reagálunk, mint Sziddhártha herceg. Ő azonnal úgy döntött, hogy feladja addigi kényelmes életét, fényes jövőjét és elmenekül a palotából, hogy megoldást találjon ezekre a problémákra.

(folytatása következik)

1.  Buddha-csarita (Buddha élete), 3. Könyv, 28-30.
2.  Buddha-csarita (Buddha élete), 3. Könyv, 42-60.

(Szvámí Tírtha, 2019.05.12-i szófiai reggeli tanításából)

(előző hétfői tanítás folytatása)

Árádhaná kérdése: Említetted, hogy tegyünk lépéseket az eredeti szat-csit-ánanda természetünk megvalósítása érdekében. S ha jól értettem, ezek azok, hogy Krisnát helyezzük életünk középpontjába; engedjük, hogy a mahámantra megtisztítson bennünket; és hogy ne szomorkodjunk. Ez a három lépés, amit meg kell tennünk?

Szvámí Tírtha: Pontosan! Ez egy jó kis feladatlista. 

Árádhaná: Létezik ezen kívül még egyéb más dolog is? 

Szvámí Tírtha: Valójában a védákban szereplő ajánlások ennek a célnak a megvalósítását segítik. Egyetlen apró részlet is tökéletesen magában hordozza a nagy egészet. Rengeteg útmutatás található a szentírásokban és magában a szent hagyományban, bár meglehet, hogy ezek közül nem mindegyiket tudjuk megfogadni, de legalább a főbb tanácsokat meg kell próbálnunk beépíteni az életünkbe. Azt mondják, hogy a védikus tanítások végső célja az Úr Visnu öröme, elégedettsége. S még azt is hozzáteszik, hogy az összes útmutatásnak két fő végkövetkeztetése van, egyrészt, hogy mindig emlékezzünk Krisnára, másrészt pedig, hogy soha ne feledkezzünk meg Róla. Ezért azt mondhatjuk, hogy a végső csoda az első csodáról mesél, mivel ez egy egységes rendszer, melyet egy lelki hálózat kapcsol össze. S mint cseppben a tenger, a végső csoda magában hordozza, és mindent elmond az eredeti csodáról. 

S mi ez a végső csoda? Az, hogy mi itt ülünk, hogy elfogadtuk ezt a csodálatos meghívást: ‘Gyertek és vegyétek el jussotokat az isteni boldogságból!’ Mi ez, ha nem csoda? Hogy létezhet egy ilyen mérvű meghívás, mely még el is ér hozzánk? S hogy lehetséges az, hogy még válaszolhatunk is rá? Ez egy maximális csoda! S ez a csoda, mindent elmond az eredeti csodáról.

 De mit is jelent ez pontosan: hogy az első csodában minden benne rejlik az utolsó csodáról? Tehát, hogy Rádhá-Góvinda találkozásában benne rejlik az, hogy mi ma itt ülhetünk?! Úgy hiszem, hogy megmentőnk Csaitanja Maháprabu kegyéből, és isteni megváltó missziójának köszönhetően, ebben egyet tudunk érteni. Mivel Krisnának, mint kegyes és szerető istennek az a terve, hogy visszahívja ezeket a részeit, vagyis az egyéni lelkeket. Tehát emögött van egy terv, egy isteni terv. Szóval, ha elhangzik ez az isteni elhívás, akkor nekünk csak ezt a varázslatos mantrát kell kimondanunk, hogy „Igen”. 

Krsna-prijá: Tehát Krisna mindenkit meghív? 

Szvámí Tírtha: Alapvetően igen. Ha valakit mégsem Ő hívna vissza Magához, abban az esetben őket Rádhárání fogja. Van bárki is, aki ki lenne zárva az isteni kegyelemből? Az lehetetlen! Ha ontológiailag mindenki Hozzájuk tartozik, akkor ki lenne kirekesztve ebből? Vannak olyanok, akik ezt megértik; vannak olyanok, akik megértik és tesznek is ezért valamit; illetve vannak olyanok, akik ezt nem is értik, és nem is figyelnek erre. De senki sem független az isteni hatalomtól, az isteni eredettől! 

Lílávatár: Ha mindannyian szerepelünk Rádhá-Krisna tervében, hogy visszatérjünk Hozzájuk, van-e esélyünk arra, hogy a saját céljainkkal megnehezítsük ezt a hazatérést? Úgymond, összekuszáljuk a szálakat. 

Szvámí Tírtha: Igen, megnehezíthetjük, mivel magunk is rendelkezünk valamennyivel az isteni tulajdonságokból, tehát képesek vagyunk módosítani ezt a kegyes, célirányos isteni tervet. S ha Nekik van tervük az üdvözülésünkre, akkor nekünk is lehet az elkárhozásra. Ezért csak egyetlen feladatunk van, mégpedig az, hogy ne okozzunk problémát, ne avatkozzunk be negatív módon az isteni terv megvalósulásába. Ha nem tudjuk azt segíteni, akkor legalább ne akadályozzuk meg.

Kérdés: Hogyan lehetünk boldogok az istentől való elszakítottságban? Az első benyomásunk, amikor egy vaisnava templomba belépünk, miután keresztényi körben nevelkedtünk, az hogy itt nem könnyeket, nem könnyzáport, hanem vidámságot tapasztalunk. A mi (keresztény) hagyományunkban a költészetnek az egyik legszebb meghatározása, ‘az elválás miatt érzett transzcendentális nosztalgia’. Emlékszem említetted, hogy a szerelmesek nyelve a költészet, a misztikusoké pedig a csend. Hogyan is lehetünk boldogok az elválásban? 

Szvámí Tírtha: Táncolva, és a Szent Neveket zengve… Az elválás drámai, de nem tragikus. Hiszen a tragédiának nincs boldog vége, míg a drámában számíthatunk boldog végkifejletre. S mint tudjuk a könnyzápor az nem egy rossz dolog! Viszont nagy különbség van aközött, hogy örömünkben vagy bánatunkban sírunk-e? Egy dolgot viszont leszögeznek a sásztrák: „Ha van tűz, akkor van víz is.” Tehát, ha az elválás miatti tűz lángol bennünk, akkor könnyeket fogunk hullatni, a fájdalom vizét. Ha meleg, szeretetteljes érzelmek öntenek el bennünket, akkor könnyekre fakadunk. Bár a minőségük kicsit más. 

Ám, ha a legmélyebb elválás, vagy a legnagyobb örömérzet miatt sem tudunk sírni, akkor nevessünk inkább.

(Szvámí Tírtha, 2019.05.12-i szófiai reggeli tanításából)

(előző hétfői tanítás folytatása)

Baladév: Legutóbb, az időről beszélgettünk, s ezzel kapcsolatban azt a tanácsolják, hogy mindegy, hogy melyik periódusában is vagyunk az életünknek, a lényeg, ami nagyon fontos, hogy legyen tervünk az életünk hátralévő részére. S attól még, hogy az intelligenciánk fejlesztéséről beszélgettünk, nem biztos, hogy képesek is vagyunk intelligens tervet készíteni. A kérdésem, vagy inkább a kérésem pedig az lenne Hozzád, hogy hadd kérjünk némi gyakorlati útmutatást ahhoz, hogy milyen helyes dolgokat vegyünk bele ebbe a tervbe. 

Szvámí Tírtha: Elnézést, hogy anyagi példát hozok, de remélhetőleg, azért meríthetünk belőle némi megszívlelendő dolgot. Egyszer megkérdezett egy száz fős hallgatókból álló csoportot az oktatójuk arról, hogy van-e tervük az életükre vonatkozóan? Közülük húszan felelték azt, hogy „Igen, van.” Majd még azt is megkérdezte, hogy „Le is írtátok a terveiteket?” A száz főből mindössze három személy készített írásos listát arról, amit el szeretne érni az életben. Néhány év múlva azt látták, hogy ennek a három embernek magasabb volt a fizetése, illetve komolyabb eredményeket értek el, mint a maradék 97 ember. 

Tehát, ha van tervetek, az hatékonyabbá tehet benneteket. Viszont, ha lelkileg akarunk fejlődni, akkor miben mérhetőek az eredményeink? Sem a megszerzett pénz mennyiségében, se pedig az eladott könyvek számában, hiszen a lelki siker nem mérhető anyagilag. Mivel az egyik olyan, mint az alma, a másik pedig olyan, mint a körte – nem hasonlíthatók össze, teljesen különbözőek. 

Mindenesetre úgy hiszem, hogy hasznos egy ilyen feladatlista készítése, mert az segítségünkre lehet abban, hogy szervezettebbek legyünk. Amíg aktív életet élünk, addig szerintem jól tud jönni egy ilyesfajta időgazdálkodás. Van egy barátom, aki maga is készített ilyen feladatlistát az életére vonatkozóan és szerepelt benne egy pont, melyben leírta, hogy minden hónapban szervezni fog egy nagyszabású prédikáló összejövetelt. Néhány év múlva felvett a listájába egy újabb programpontot, mégpedig azt, hogy mentesüljön a nagyszabású rendezvényektől, hiszen ezt a célt már elérte, utána pedig ideje volt továbblépni a következő szintre.

Valamikor jómagam is tele voltam tervekkel. Mondván „Végre vannak terveim: ezt csinálom, meg amazt elérem, így fogok tenni, meg amúgy… Végül végtelenül szervezettnek éreztem magam!” S ezen a listán szerepelt az is, hogy minden nap olvasok valamit Sríla Srídhar Mahárádzstól. Így is tettem, és aznap, amikor kinyitottam Srídhar Mahárádzs könyvét egy kérdés szerepelt benne. „Mahárádzs, mi legyen a terveinkkel?” Mire Ő így válaszolt „Tervek, az nagyon rossz, ha vannak! Nagyon veszélyes a lelki életben! Semmi köze a megvalósításhoz! És így tovább.” Miért? „Mivel, ha vannak terveink, az azt jelenti, hogy mi akarunk irányítani, mivel függetlennek érezzük magunkat Krisna akaratától. Ettől kicsit összezavarodtam, mert a tervem része volt az is, hogy minden nap olvasok Sríla Srídhar Mahárádzstól, aki épp arról írt, hogy „Ne legyenek terveitek.” Úgyhogy próbáltam kibúvót találni ez alól, mivel úgy hiszem mi is teljesen egyetértünk azzal, hogy ha ilyen hamis elképzeléseink vannak, hogy mi akarunk irányítani, vagy elhatározzuk, hogy Krisna jóváhagyása nélkül akarunk valamit eldönteni – az hiba. Viszont, ha olyan tervet készítünk, melyben az szerepel, hogy „Azt teszem, amit az Úr szeretne”, akkor nem hiszem, hogy  azt Srídhar Mahárádzs ellenezné. Tehát, az én tervem az, hogy teljesen összhangba kerüljek az Isteni akarattal. 

Ugyanakkor a gyakorlati életben is jól szervezettnek kell lennünk. Ha van ilyen feladatlistánk, tervünk, akkor ellenőrizni tudjuk magunkat – mi az amit már elértünk, mi az, amit megvalósítottunk a lelki szolgálatainkat illetően. Viszont egyfelől azt is mondhatjuk, hogy ez a szervezett tervszerűség olyan, mint egy szádhana. De a legvégső cél mégsem a szigorú szádhana, hanem hogy magukkal ragadjanak az eksztatikus istenszeretet hullámai.‘Kedves Lalitám, miért hoztál el engem Krisna nektáróceánjához? Az élet azt várja tőlem, hogy fegyelmezett és szabálykövető legyek, maradjak a parton, de én arra vágyok, hogy megfürödjek, ússzak ezekben a hullámokban. Miért kellett idehoznod? Annyira fáj, hogy nem merülhetek el a Krisna iránti szeretet hullámaiban.” Tehát a cél az, hogy magukkal ragadjanak a nektáróceán hullámai. Ha ez szerepel a terveitekben, akkor azzal én is egyet tudok érteni. De vajon mik vannak a ti listátokon? „Először is, hogy túldzsapázzam magam, másodszor pedig, hogy belemerüljek az odaadás nektáóceánjába, és hogy kipukkadásig egyem tele magam praszádammal.” A nektárral kapcsolatos terveket támogatjuk. Igen, rajta, csak így tovább! ‘Vagy, ma este extázisban akarok táncolni.’ Ilyenek a jó tervek. Ahhoz nagyon szervezettnek kell lennünk, hogy megvalósítsuk ezeket a spontán terveket. Használjátok az intelligenciátokat a céljaitok eléréséhez. Nagyon okosnak kell lennünk, mert minden ellenünk dolgozik. Az illúzió nem akar gyorsan és könnyen elengedni bennünket, neki is vannak tervei velünk, és ha menekülni próbálunk, akkor mindent meg fog tenni azért, hogy megállítson bennünket. Viszont, szerencsére az isteni vonzerő sokkal erősebb, mint a mi ellenállásunk. S mi ebben reménykedünk. 

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2019.05.12-i szófiai reggeli tanításából)

(előző hétfői tanítás folytatása)

„Miután Rádhá és Krisna visszatértek sétájukból, Vradzsa határát elérve a szívüket betöltő felfokozott érzelmek helyébe a félelem lépett. Ahogy ez a nyugtalanság eluralkodott rajtuk, úgy oldotta le Krsna, Srímatí Rádhárání vállán ékszerként nyugvó karjait. A megtestesült ijedelem intette Rádhát és Krisnát, megtiltva Nekik, hogy együtt sétáljanak az úton. A körülöttük lévő szolgálólányok sírva fakadtak, mikor látták, milyen fájón néztek Egymásra. Rádhá és Krisna holdsugárhoz hasonlatos orcájának ragyogása, az Egymástól való elválás fájdalma miatt azonnal elhalványult. Miután elnyerték egymás szívének legdrágább kincsét, Rádhá és Krisna nagyon szomorúak lettek, amikor arra kényszerültek, hogy elváljanak egymástól, és más-más úton térjenek haza. De az egymás iránti tiszta szerelmük volt a biztosíték a következő találkozásra.”[1]
Mi is ilyen fájdalmas helyzetben vagyunk. Valamiféle tudatlanság, és illúzió révén elvesztettük ezt az örök kapcsolatunkat a legfelsőbb Isteni Párral. Ostobaságunknak köszönhetően kénytelenek vagyunk külön úton járni. De fogadjuk meg ezt a tanácsot, és véssük jól a szívünkbe ezt a mondatot: „A tiszta szerelmük a biztosíték a következő találkozásra.” Ha sikerül szert tenni erre a tiszta belső lelki vonzalomra, akkor ismét fogunk találkozni a Legfelsőbbel.
„Krisna, a kínzó elválás fájdalma miatt, nem tudott tovább menni, Rádhika testét pedig fájdalmas kelések borították. Srí Rádhika így szólt „Ó, kedves barátnőim, belehalok a Krisnától való elválás fájdalmába. Hogy fogtok elvinni engem Vradzsába? A sorsom lett a végzetem, ellenségemmé vált, elrabolta tőlem a Krisnával való boldog együttlétemet. Miért kényszerít anyósom házába? Kedves Lalitám, ma elhívtál otthonról, s ugyanaznap pedig arra kérsz, hogy térjek is vissza oda! Miért tettél annyira telhetetlenné, hogy belekóstolhattam a Krisnával való együttlét nektáróceánjába, s most csak azt kívánom? Drága barátnőm, drága szakhim! A nap, melyet láttam lenyugvani, most ismét felkel keleten, az éjszaka pedig olyan illuzórikus lett, mint egy virág az égen. Átkozott füleim, átkozott nyelvem, átkozott szemeim! Állandóan a szerelmes sóvárgás lázában égnek, és füleim nem ihatják Krisna gyönyörű hangjának egyetlen cseppjét se, nem kóstolhatják Őt, s nem láthatom szépséges alakját.”
Majd Lalitá így szólt, „Ó, te jóhiszemű leány, ma a Krisnával való éjszakai találkozás megismertette veled a nirvéda jógát, vagyis a bűnös cselekedeteket, s a kiábrándulást. Így most az elválásotok is ezt a nirvédát zengi, aminek egy másik jelentése, hogy fájdalmas a számodra, és közömbössé tesz az élet más kötelességei számára. Míg a Krisnával való találkozás Acsjuta nektárját, addig az elválás egy keserű méregpoharat adott neked.” Srí Rádhika, a Krisna iránti szeretet legfőbb istennője, nem értette az Őt körülvevő kedves barátnői szavait. Majd anélkül, hogy Vradzsa lakói észrevették volna Őt, belépett otthonába és azonnal nyugodni tért.”
Az egyszerű alapelvektől indulva, az erkölcsi normákon, vallásos eszményeken és intellektuális ismeretszerzésen keresztül, végül el kell jussunk valamiféle lelki megvalósításig. S ha sikerül emlékeznünk Rádhá-Góvinda örömteli együttlétére és a nagyon fájdalmas elválásukra, akkor valamelyest sikerül közelebb kerülnünk ahhoz az intenzitáshoz, mely segít bennünket megízlelni néhány csöppnyi nektárt. Ahogy Sríla Visvanáth Csakravartí Thákur szövegében olvashatjuk, Rádhikát boldogsággal töltötte el a lenyugvó Nap látványa, míg a felkelő Napé elkedvetlenítette. Tehát bármikor is pillantunk rá a Napra – természetesen nagyon boldogok vagyunk, ha köszönthetjük a felkelő Napot – de, ha sikerül emlékeznünk arra, hogy Rádhika ettől miért vált szomorúvá, illetve, ha a lenyugvó Napra nézünk, elbúcsúzunk a fénytől, megintcsak az jut az eszünkbe, hogy Rádhika ettől miért vált boldoggá, hogy végre üdvözölheti a sötétséget, a sötét színű Urat – akkor valóra válik az a védikus tanítás,  mely szerint „tanulmányaink során egybeolvad az éj és a nappal”. Tehát ne álljatok meg, menjetek tovább, a következő szintre!

(folytatása következik)

1.  Visvanáth Csakravartí Thákur: Srí Krsna-bhávanámrta-mahákávja  című művéből

(Szvámí Tírtha, 2019.05.12-i szófiai reggeli tanításából)

(előző hétfői tanítás folytatása)

Ez alkalommal, ha megengeditek, Gurudév jótanácsaiból szeretnék megosztani néhány gyöngyszemet. A legutóbbi tanítás, melyben a „Bhágavatam” első fejezetének egyik versét olvastuk, így hangzott: „A Jamuná, még a szent Gangesz folyamnál is szentebb”. Mindenki tudja, hogy a Gangesz az egy szent folyó, de természetesen a nyugati emberek többsége azt már nem tudja, hogy miért. Viszont számunkra a Jamuná, az még szentebb. Tudjátok miért? Mivel a Gangesz, az Úr Visnu lótuszlábától ered, tehát a Jóisten lábának a vizét szállítja, míg a Jamunában az Isteni Pár, Rádhá-Góvindadzsí fürdik és játssza kedvteléseit. Tehát mindazok számára, akik ezeket kellőképpen tisztelik, különböző minőségeket hordoznak. 

Majd Gurudév hozzátette: „Ugyanakkor, a lelki dolgok abszolútak, ezért nagyon elővigyázatosnak kell lennünk a közöttük való különbségtételben. Ugyanez a helyzet a különböző raszákkal kapcsolatban is. Egy adott lelki vonalhoz, vagy raszához történő vonzódás egy személyes dolog, de a madhurja-rasza felsőbbrendűsége az objektív tény. Ezért egy bhakta tisztelje az említett alacsonyabb szinteket, de ugyanakkor próbáljon eljutni a legmagasabbra.” 

Ezután Gurudév még azt is elmondta, hogy „Végeztek olyan állatkísérleteket, melyben megpróbálták mesterségesen megemelni a rovarok testhőmérsékletét, hogy ezáltal meghosszabbítsák az életüket. Miért? Mert az emberek is ugyanazt akarják elérni, meghosszabbítani a saját életüket. De ezek csak ragaszkodások, mivel sem a test, sem az elme szintjén nem tudunk megszabadulni a testudattól, tehát hogy a testünkkel azonosítjuk magunkat. A cél nem az, hogy egyre több információt gyűjtsünk, hanem az, hogy megszabaduljunk az anyagi szennyeződéstől. Ily módon nyerhetjük vissza az eredeti tudatosságunkat. A lényeg, hogy megszabaduljunk ettől az  aham-mama, „Én, enyém“ koncepciótól. Sokkal jobb, ha Krisnát, s nem magunkat állítjuk a középpontba. Még Sankarácsárja is így foglalta össze élete végén a tanításait, hogy „Bhadzsa Góvinda, imádd Góvindát”. Miért? Mert nem a spekuláció fog rajtunk segíteni, hanem az imádat. 

Sríla Srídhar Mahárádzs pedig azt tanácsolja, hogy „Hajdanán, a régmúlt időkben  a varnásrama-dharma elveinek követése segített az embereknek a megtisztulásban. Napjainkban pedig a mahamantra nyújtja ezt a megtisztulási folyamatot.” 

Ez csupán néhány megszívlelendő gondolat.

Egy másik alkalommal, 1985 nyarán, Gurudév azt mondta, hogy a gyerekek karmája 8 éves korukban kezdődik. Miért? Mert ez a saját egyéni tudatuk fejlettségétől függ, 8 éves kor előtt pedig ösztönösen cselekszenek. Majd hozzátette: „A felsőbb bolygórendszereken nincsenek ateisták.” Tehát, ha netán találkoztok egy ateistával, akkor az azt jelenti, hogy még nem vagytok a mennyországban. 

Máskor pedig azt mondta, hogy „Egy bhakta soha, de soha ne legyen szomorú, mert ez egyértelmű jele az illúziónak.” S nekünk kerülnünk kell az illúziót, tehát tilos szomorkodnunk!  S tudjátok, ha 20 évesen egy ilyen tanácsot hallotok, akkor arra azt mondjátok, hogy „Igen, ez így van!” De annyi idősen még kevésbé tudjuk megérteni ennek az egyszerű mondatnak a mélységét. Miért? Mert ha nem érezzük ezt a természetes boldogságot, akkor még nem vagyunk közel az eredeti lelki lényünkhöz. Az önvaló boldogsága egy örökérvényű alapelv. Tehát az, hogy tilos szomorkodnunk, az azt jelenti, hogy közeledjünk a lelki személyiségünkhöz.

De ne gondoljátok azt, hogy a bhakti-jóga egy kéjutazás, sokkal inkább egy hosszú és fárasztó út. Mégis lépésről lépésre közelebb kell kerülnünk ehhez az eredeti, szat-csit-ánanda természetünkhöz. S úgy hiszem a végén sokkal erőteljesebb lesz ez a mosoly, mint eleinte. A lelki élet elején még nem igazán van jelentősége a mosolyunknak, viszont később először átfordulul bölcs mosollyá, majd pedig lelki vagy isteni mosollyá. 

De mivel nagyon távol vagyunk ezektől az említett sztenderdektől, hiszen még azt sem tudjuk, hogyan kell fogat mosni, illetve a jeleket sem tudjuk megfelelően értelmezni, ezért emlékezzünk Sríla Prabhupád egy nagyon kedves történetére. Történt egyszer, hogy egy bhakta szerette volna lefesteni Prabhupádot, mire ő természetesen azt felelte, hogy „Nem, nem ülhetek itt veled órákig, napokig, hogy befejezd a festményt, de adhatok egy fényképet, és az alapján meg tudod festeni a képet. Aztán egy év múlva Sríla Prabhupád visszatért ugyanarra a helyre, és megkérdezte „Sikerült elkészítened a festményt?” Mire a tanítvány így felelt, „Nem, nem, nem fejeztem be.” „Miért?” „Mert azon a fényképen olyan szomorúnak tűntél.” Erre Prabhupád azt mondta: „Szomorúnak? Akkor épp extázisban voltam.” Tehát, tudnunk kell helyesen értelmezni a jeleket, ehhez pedig egy nagyon kifinomult tanulási folyamaton kell keresztülmennünk.

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2019.05.12-i szófiai reggeli tanításából)

Általában az élet során folyamatokban gondolkodunk, ami azt jelenti, hogy az egyik pontból próbálunk eljutni egy másikba. Beszélgetésünket a kalitkával kezdtük, amelynek az ajtaját igyekszünk kitárni, miközben fel kell ismernünk magát a madarat is, akit segítenünk kell kiszabadulni ebből a kalitkából. S nem csupán szabadon engedni, hanem segíteni a saját szárnyaival szárnyalni.

Ehhez meg kell vizsgálnunk a vallások általános működését, illetve meg kell értenünk a különbséget az általános vallásgyakorlat és a lelki folyamat között. Ismét el kell indulnunk valahonnan, és eljutni egy másik állomásra. Először is nagyon elemi dolgokat kell megtanulnunk, például azt, hogy hogyan éljünk helyesen. S mint tudjátok egy igencsak fordított világban élünk, mind a kultúra, mind a társadalmi dolgokat illetően, néha megszokásból és épp fordítva cselekszünk, mint ahogy kellene. Például vannak, akik hajnalban fekszenek le. Mi épp a dzsapa-sétánkra indulunk, miközben látjuk, hogy valaki hazafelé tart, hogy lepihenjen. Máskor, jó esetben, reggel megfürdünk, majd fogat mosunk, amit épp fordítva kellene csinálni, először fogat mosni, utána zuhanyozni.

Látjátok, először is ilyen alapvető oktatásra van szükségünk, nem csak a magasröptű filozófiát kell megtanulnunk, hanem a dolgok helyes sorrendiségét is. S miért kell reggel megtisztítani a testünket? Azért, hogy ezzel felkészüljünk a lelki gyakorlatokra, mivel ha szennyezett a testünk, akkor mit várjunk az elménktől? Tehát megvan a dolgok természetes sorrendje. 

 Különböző életkorokban, különböző tulajdonságokat kell elsajátítanunk. Mitől olyan elbűvölő egy csecsemő? Például attól, hogy kakil és pisil, és ezt látva a szülők nagyon boldogok lesznek: „Testileg minden rendben van, egészséges!” Milyen megnyugtató ez! De ha 20 évesen, ez az egyetlen dolog, amivel másokat boldoggá tudtok tenni, akkor a szüleitek ettől nem lesznek nagyon azok. 

Tehát a fiatalság szépségei határtalanok. Vegyük például a szenvedélyt. Ha egy fiatalember nem szenvedélyes, akkor mi értelme lenne annak az életkornak? Viszont, ha egy idős ember tele van szenvedéllyel, az már nem annyira szimpatikus. Akkor miben is rejlik az idős kor szépsége? Nem a ráncokban, és nem a botban, amire támaszkodnak. Mi az idős kor szépsége?

Bhagavat-praszád: A bölcsesség.

Szvámí Tírtha: Így van! Ha erre nem sikerül majd szert tennünk, akkor nem sok szépség rejlik az idős korban. 

Tehát valamennyi életkorban, illetve minden cselekedetünkben be kell tartanunk a helyes sorrendet. Ezért az elemi oktatáson – mikor kell fogat mosni – túl, el kell jutnunk egy erkölcsös élethez. A legtöbb esetben a vallások, a lelki közösségek (jógások, s más csoportok), igyekeznek az embereket az erkölcsi normákra oktatni. Például próbálnak segíteni abban, hogy tagjaik egy jó, szattvikus életet éljenek. De ez olyan, mint megszelídíteni egy vadállatot, s valójában ez nem a végső célja egyik vallásos folyamatnak sem – hogy erkölcsi normákra neveljen. Mivel, lehetünk erkölcsösek anélkül is, hogy bármiféle vallási alapelvet követnénk. Úgyhogy ne álljunk meg itt! Mert ha megállunk ezeknél a relatív elveknél, akkor konfliktusba kerülhetünk. De akkor mi a végső célja a vallásos folyamatoknak? Az, hogy abszolút szintre, lelki szintre kerüljünk, s ez a parama-dharma, ami túl van ezeken az elemi szabályokon, sorrendiségen, erkölcsi normákon, illetve túl van az intellektuális szinten is. 

A nagy lépés nem az hogy egy egyszerű emberből hívő emberré váljunk, hanem az, hogy egy vallásos, szádhana gyakorlóból lelki, megvalósított személlyé váljunk. Ezt jelenti a nagy ugrás. Az iskola feladata az, hogy tanulatlanból művelt emberré váljunk; a vallás feladata az, hogy művelt emberből vallásos emberré váljunk; a lelki folyamat feladata az, hogy vallásos emberből lelki emberré váljunk. Az pedig hogy lelki emberből megvalósítottá váljunk, az a realizáció feladata. Ez az az út, amit be kell járnunk: az első lépéstől el kell jutnunk a megvalósítás magasabb szintjére. 

Nos, a fogmosásról nem szeretnék többet beszélni, nem bánom, csináljátok úgy, ahogy  tudjátok. Már sokszor beszéltünk az erkölcsi normákról, hogy váljatok jobb emberré, éljetek szattvikusan stb. De ne álljatok meg ennél! Ez még nem az út vége! 

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2019.05.11-i szófiai esti tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Viszonylag kevés időnk van itt a Földön, melyet érdemes lenne jól kihasználnunk. Életünk legalább egyharmadát alvással, nagyobb részét munkával, és szintén jelentős részét internetezéssel töltjük. Alapvetően ez mind elpazarolt idő. Létezik egy hozzávetőleges becslés, arról, hogy mennyi időt töltünk a különböző tevékenységekkel. Egy élet során, ami mondjuk nyolcvan esztendő, mit gondoltok, mennyi időt szentelünk a tanulásnak?
Prémpraszád: A fél életünket.
Szvámí Tírtha: Á, dehogy … néhány hónapot. Általánosságban véve, mit gondoltok, mennyi időt töltünk olvasással? Azt mondják, hogy egy egész élet alatt összesen 8 órát. S mennyi időt töltünk a kulcsok keresésével? Ugye ismerős az érzés? Három hónapot. S ebben a listában egyáltalán nem esik szó az imádkozásról, vagy a meditációról, a lelki gyakorlatokról, mivel ez annyira elenyésző idő, hogy már említésre sem méltó.
Tehát, kedves testvéreim, kérlek ne pazaroljátok a drága életeteket a kulcsaitok keresésével! Van nemesebb célja is az itt töltött időnknek! De ti már elkezdtétek ezt kiegyensúlyozni azzal, hogy itt ültök és hallgatjátok a tanításokat. Ez is az egyik módja annak, hogy okosan használjuk ki azt, amíg itt vagyunk. Szenteljünk több időt az örök lényegünkre, ne pazaroljunk annyi időt az ideiglenes, múló dolgokra! Azzal, hogy ideszülettünk, a három guna, a három kötőerő befolyása alá kerültünk. Mint tudjátok, az egyik a tama-guna – ez úgymond az anyag, életünk legsűrűbb, legmasszívabb, leganyagibb része, mint a sötétség, a tudatlanság. A második a radzsasz, a szenvedély, aktivitás, energia. S a harmadik a szattva-guna, a világosság, a tudás, életünk ragyogó, fénylő, jobbik része.
Tehát, ha az embert két nagy részre osztjuk, akkor az egyik a testi létünk, a másik pedig a gondolkozó, tudatos részünk. A kérdés az, hogy mekkora rész jut a tudatunkban a tamasznak, a tudatlanságnak? Csekély. Ezzel szemben a testben a tamasz igen nagy arányban van jelen. A tamasz mégis hasznos, mivel megóv bennünket attól, hogy mindent egyszerre érzékeljünk, hiszen azt nem bírnánk elviselni. Tehát ez kissé megossza a tapasztalni valók sokaságát, sok kis élményre adva lehetőséget. Máskülönben egy dózisban, egy pillanat alatt kapnánk az egész életre szóló benyomásokat, ami elemésztene, elpusztítana bennünket. Aztán nézzük meg, hogy milyen arányban van jelen a testünkben a radzsasz? Igen, ott is jelen van. S mekkora hányadban van jelen a tudatunkban? Körülbelül ugyanannyira, mint a testünkben. E kettő közül némelyik kevésbé hat ránk, míg a másik nagyobb mértékben. S mi a helyzet a szattvával, mekkora mértékben van jelen a szattva a testünkben? Minimálisan. S mekkora esélyünk van arra, hogy a  tudatunkban is jelen legyen a szattva? Hatalmas! Óriási! A szattvának a tudatunkban való jelenléte adja azt a lehetőséget, hogy lelkileg emelkedhessünk, fejlődhessünk. Éppen ezért a szattva tulajdonságai, a boldogság, a tudás, a megvilágosodás, vagy legalábbis a megvilágosodás közelébe kerülés. Ezek kísérik a lelki gyakorlatainkat is, a tudatunkban jelen levő szattvának köszönhetően.
Látjátok ez egyensúly, arány kérdése.  Ugyanez vonatkozik az életünkre is, az is arányok kérdése, hogy mennyi időt szánunk belőle a másodlagos, mulandó dolgokra, és mennyit a lelki gyakorlatainkra, az örök énünkre? Ahogy körbenézek  azt látom, hogy egy jókora részét már elvesztegettétek. Viszont mostantól, kérlek legyetek körültekintőbbek!
Létezik egy titkos mantra, mellyel megváltoztathatjuk, helyrehozhatjuk az idővel való helyes gazdálkodásunk arányát. Szeretnétek, hogy elmondjam ezt a titkos mantrát? Ez úgy hangzik, hogy ‘Drága Uram, mától a Tiéd vagyok!’ S akkor mostantól, ti dönthettek arról, hogy mit helyeztek a figyelmetek középpontjába, milyen fontossági arányt állítotok fel. S nem számít, hogy mennyi időt vesztegettünk már el, mert a Csaitanja-csaritámrtában az áll, hogy „Ha csak egy pillanatot is töltünk egy tiszta bhakta társaságában, az kárpótolja a számtalan elpazarolt életet, amit eddig éltünk”[1]. Tehát ragadjuk meg a lehetőséget, és éljünk megfelelő életet.
Nekem nem adatott meg az, hogy hosszú időt töltsek a mesteremmel. Nem számoltam ki sohasem, de ha összeadnám úgyhiszem mindössze néhány hónapot tenne ki az az idő, amit fizikálisan vele lehettem. Azt viszont elmondhatom, hogy eléggé intenzív volt ahhoz, hogy meghatározza az életemet, és segítsen elköteleződnöm a fényes, lelki oldal felé. Egy pillanat is elég ehhez. S ez az intenzív lelki társulás könnyen kárpótol bennünket azért a hosszabb periódusért, amit sajnos elvesztegettünk.
Tehát vegyétek el azt, ami nektek jár, használjátok ki jól az időtöket! A shásztrákban, a szentírásokban az áll, hogy a nektár szülöttei vagyunk, a lelki világhoz tartozunk, a halhatatlanság nektárja a mi jussunk. Ezt keressétek! Ne elégedjetek meg kevesebbel. Ez életünk legjobb felhasználása. S az, hogy egy szent emelkedett társulásban lehet részünk, segít bennünket abban, hogy megélhessük ezeket a szent pillanatokat. Ezért szeretném kifejezni hálámat mindannyiótoknak nemcsak azért, hogy segítetek kinyitni a kalitka ajtaját – mivel a lélek olyan, mint egy kalitkába zárt madár, – hanem ezekért a pillanatokért, a mantra-meditációért is, mely segít ennek a lélekmadárnak valóban szárnyalni. Hiszen az örökkévalóság… Nem számít, hogy mennyi időt töltöttünk együtt, hiszen az sohasem fogja az örökkévalóság érzetét adni, mert az egy teljesen más dimenzió.

1.  Csaitanja-csaritamrta, Madhja, 22.54

(Szvámí Tírtha, 2019.05.11-i szófiai esti tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Ha egyszer már megszülettünk és elkezdtük ezt a vándorutat, annyi bizonyos, hogy egyszer majd be is fogjuk ezt fejezni. Azt mondják, hogy a születésünk pillanatában a homlokunkra van vésve az éveink száma és a hitvallásunk. A születés pillanatában eldöntetik, hogy milyen hosszan fogunk élni, mennyi szenvedést kell elviselnünk, illetve mennyi boldogságban lesz majd részünk. S ha minden a homlokunkra van írva, akkor a sorsunk sem a szépségiparon múlik. Tehát még ha el is látogatunk egy szépségszalonba, akkor sem nagyon fog változni mindaz, ami már eleve elrendeltetett. Mindenesetre az biztos, hogy a problémáktól meg akarunk szabadulni, illetve egyre inkább boldogok akarunk lenni, és hosszú életet akarunk élni. Mindenki hosszan akar élni, de azért el is szeretné kerülni az öregkort. Ez egyáltalán nem valószerű! Ha hosszú életet szeretnénk élni, akkor az annak eléréséhez vezető folyamatot hívják öregedésnek. Hogyan lehetne elérni az egyiket a másik nélkül? Az lehetetlen! Jobban tesszük, ha jó viszonyba kerülünk, mind az idővel, mind pedig az öregkorral.
Ahogy már említettem nektek, körülbelül 100 esztendő adatik egy életre. Gondolkoztatok már azon, hogy ti hány évet adnátok magatoknak?
Gíta-Góvinda: 108.
Szvámí Tírtha: Az szép! Próbáljatok egy kis időt szánni magatokra, hogy megtervezzétek az életeteket. Kell, hogy legyen tervetek erre az életre! S általában a különböző életszakaszok szépen következnek egymás után. Először az újszülött, majd a kisgyermekkor, s ezt követően fiatalok, felelős felnőttek, majd idősebbek, egyre korosabbak, s aztán ismét gyermekek leszünk. Viszont minden életkorban igyekeznünk kell annak megfelelően élni. Bár jellemző, hogy amíg fiatalok vagyunk, addig idősebbnek szeretnénk látszani, viszont amikor pedig idősebbé válunk, akkor pedig fiatalabbnak akarunk látszani.
De hogyha ez az életünk 100 esztendeig tart, akkor nézzük meg, hogy mit is kellene csinálnunk, mit kellene tanulnunk, mit kellene véghez vinnünk, az adott életkorban.
Egyszer, mester és tanítvány beszélgettek[1]. A növendék feltette kérdéseit, melyek időre, térre, istenre, emberre, hitre, vezeklésre, s más egyéb fontos témákra vonatkoztak. S mivel a tanítványnak ezek a kérdései meglehetősen elmélyültek voltak, ezért a mester is igyekezett mélyreható válaszokat adni. Majd eljutottak az idő megtárgyalásához, melyet nézzünk meg mi is együtt.
Idővel minden változik, de az is igaz, hogy bizonyos dolgok változatlanok maradnak. A testünk gyermekből felnőtté változik, viszont az érzéseink, az önazonosságunk az nem lesz más. Tehát így szólt a mester a tanítványhoz. „Rendben minden változik, de te ugyanaz maradsz.”
Mindenesetre ezekben a különböző életkorokban különböző életfeladataink vannak. Legyen az, hogy én mondom az életkort, ti pedig azt, hogy mit kell abban az életkorban megtanulni, véghezvinni.
Tehát ebben az örökké változó folyamatban, azért vannak bizonyos állandó elemek. Azok vagyunk, akik voltunk, és azok is maradunk. Tehát mi az amit egyesztendősen meg kell tanulnunk az életben?
Hozzászólás: Járni.
Szvámí Tírtha: Igen, járni. S amikor tíz esztendőssé válunk, akkor mi az amit el kell kezdenünk megtanulni…?
Válasz: Olvasni.
Szvámí Tírtha: Elkezdünk megtanulni gondolkodni, tudatunkra ébredni. S amikor húszévessé válunk, akkor mit kell elkezdünk megtanulni..? Önálló lábra állni, függetlenedni. Harmincévesen..?
Válasz: Felelősségteljesnek lenni.
Szvámí Tírtha: Helyes! Harmincévesen szembe kell néznünk önmagunkkal, családot alapítani, ez jelenti a szembenézést önmagunkkal. Negyvenévesen mi az, amit el kell kezdenünk megtanulni?
Válasz: Elválni.
Szvámí Tírtha: Nem, ez nem megengedett!
Hozzászólás: A társadalom hasznára válni.
Szvámí Tírtha: Pontosan, ez az az időszak, amikor meg kell tanulnunk, hogyan legyünk igazán hasznosak mások számára, hogyan szolgáljuk mások legfőbb javát. Ötvenévesen?
Hozzászólás: Az időnk felén már túl vagyunk.
Szvámí Tírtha: Igen, akkor szembesülnünk kell azzal, hogy csökkentsük a külvilág felé való aktivitásunkat. Hatvanévesen?
Válasz: Bölcsnek lenni.
Szvámí Tírtha: Igen, bölcsé válni. Hetvenévesen, mi az, amit meg kell tanulnunk?
Válasz: Azt, hogy senki sem tartozik neked semmivel.
Szvámí Tírtha: Igen, azt hiszem ezt is fontos megtanulni, de itt az áll, hogy mély hitre kell, hogy jussunk. Mi történik nyolcvanévesen? Prémpraszád?
Prémpraszád: Ismét végiggondoljuk mindazt, ami addig az életünkben történt.
Szvámí Tírtha: Igen, amikor nyolcvanévessé válunk, meg kell tanulnunk teljesen stabillá válni. Kilencvenévesen? Meg kell tanulnunk szembenézni a halállal. És mit kell megtanulnunk, amikor száz évessé válunk?
Hozzászólás: Meghalni.
Szvámí Tírtha: Igen, békésen és elégedetten eltávozni.
Gíta-Góvinda: Mi van akkor, ha még a hetven évet se éljük meg?
Szvámí Tírtha: Az pech, mert azt mondják, ha 10 éves korunkra nem tanulunk meg tiszták lenni, ha 20 éves korunkra nem szépülünk meg, ha 30 éves korunkra nem leszünk erősek, ha 40 éves korunkra nem leszünk elszántak, ha 50 éves korunkra nem leszünk gazdagok, ha 60 éves korunkra nem válunk bölccsé, és ha 70 éves korunkra nem leszünk szentek, akkor már később se leszünk azok.
Látjátok kedveseim, viszonylag kevés időnk van. Tehát próbáljátok meg az életkorotoknak megfelelő legfőbb dolgot elérni. Azt hiszem, ennyi most elég is lesz az elmélkedéshez, a gondolkodáshoz, ezeknek a megemésztéséhez.

(folytatása következik)

1.  Hanszakunda-upanisad

(Szvámí Tírtha, 2019.05.11-i szófiai esti tanításából)

Nagy megtiszteltetés számomra, hogy itt lehetek veletek, mert amikor hozzátok látogatok olyan, mintha a második otthonomba jönnék. Ma az időről szeretnék egy kicsit beszélni, ami egy nagyon fontos dolog. Míg mi azt gondoljuk, hogy az idő múlik, addig  az idő nevetve pedig azt,  hogy ‘múlnak az emberek’. Melyikünk az erőteljesebb, mi vagy az idő? Általában az idő erősebb az embernél, de van esélyünk legyőzni az idő korlátait – ha ismerjük a titkot. S mint tudjuk, mindannyian szeretjük a titkokat. Egyszer szerveztünk egy előadássorozatot, amelynek  a címe az volt, hogy „Titkos tanítások”. Kétszer annyian jöttek el, mint általában, mert mindenki a titkokat keresi.
Tehát mi is az idő titka, hogyan álljunk hozzá az életszakaszainkhoz? Ez nem egy könnyű kérdés. Viszont, ha az ősi kinyilatkoztatott szentírásokhoz folyamodunk, akkor nagyon fontos és elmélyült információkat kapunk erről.
Kezdjük néhány elméleti gondolattal az időre vonatkozólag. A Bhagavad-gítában az áll, hogy az idő egy isteni energia. Bizonyos értelemben azt mondhatjuk, hogy az maga Isten egy nagyon különleges formában, energiában. Krisna azt mondja a Gítában, „Idő vagyok, világok pusztítója.”[1] Ez egy meglehetősen ijesztő oldala az időnek, hogy mindennek véget vet, de ezért láthatjuk azt, hogy az idő az korlátozott. Általában mi így érzékeljük az időt. Igyekszünk lépést tartani a múlásával, de általában annyira elfoglaltak vagyunk, hogy semmire sincs időnk. S azt mondják, hogy az idő egyre gyorsabban telik. Nem tudom ti ezt hogy tapasztaljátok, de egyszer egy tanítvány azt mondta a mesterének, „Ó, tudjuk nagyon jól, hogy napi 28 órát miértünk dolgozol!” Mire a mester így felelt „Most már értem miért vagyok annyira fáradt, napi 28 órát a 24-ből értetek vagyok, ez nagyon kimerítő!” Tehát az idő, mint korlát, létezik. Ez az időnek, mint isteni energiának az egyik jellemzője. S általában ez egy igencsak rémisztő oldala.
A Gítában található egy másik utalás is az időre vonatkozólag, „Én a kimeríthetetlen időként is létezem.”[2]. Mennyire másféle megközelítés. Amikor az idő nem elrabol, elvesz az életünkből, hanem az egy olyan dimenzió, ami teret ad az életünknek, ahol kifejezhetjük önmagunkat, és megtapasztalhatjuk az életet. S úgy érzem, nekünk, mint lelki gyakorlóknak, így kell hozzáállnunk az időhöz, mint egy lehetőséghez, nem pedig úgy, mint olyasvalamihez, amit elveszíthetünk.
Tehát annak, aki testi tudatban él, annak fenyegető elmúlás, egy korlát, viszont, aki a lelki mivolta örökkévalóságában él, annak egy végtelen pályát nyit meg. Természetesen, általában úgy érzékeljük az életet, hogy tele van szenvedéssel, s azt gondolhatnánk, hogy „Már, ez a véges élet is annyira fájdalmas, hogy nincs szükségem az örök életre. Ha az is ugyanilyen, akkor nem kell nekem.” Szóval vigyázzunk, hogy ne a mát vetítsük ki az örökkévalóságra.
Tehát az idő az egy isteni energia, mellyel gondosan kell bánnunk, jól kell tudnunk felhasználni. Azt mondják, hogy ebben a világkorszakban körülbelül száz esztendő adatott egy életre. Általában nem élünk ennyi ideig, de ez egy olyan időtartam, amelyet azért elérhetünk – száz év. Mindenesetre, nem az a kérdés, hogy mennyi ideig élünk, hanem az, hogy milyen minőségű az az élet. Élhetünk egy hosszú és értelmetlen életet, vagy pedig egy rövid, intenzív és értelmes életet, amit lelkileg sikerre vittünk. Tehát egy lelki gyakorló ismertetőjele az, hogy megfelelően gazdálkodik az idejével. Általában sajnos nem tudjuk megváltoztatni az idő folyását, bár azt mondják, hogy szert tehetünk olyan képességre, mellyel meg lehet állítani azt. Úgy hiszem, hogy ezt különösebb misztikus erő nélkül is megtapasztalhatjuk, például amikor egy kórházban műtétre várunk, s úgy érezzük, hogy szinte megállt az idő. Tehát ez az időérzékelés egy nagyon szubjektív dolog. Máskor pedig, mint például ilyen alkalmakkor, mint az ilyen, az egész este csupán két percnek tűnik. Tehát ez az időérzékelés egy nagyon fontos dolog, de semmiesetre sem szabad elpazarolnunk azt.
Egyszer előadást kellett tartanom az időről, és általában igyekszem pontosan érkezni, főleg ha én vagyok az előadó, de ez alkalommal rájöttem, hogy fél órát késni fogok. A résztvevők nagyon udvariasak voltak, és türelmesen vártak. Majd odaérve, megragadtam az alkalmat, hogy megdicsérjem őket, és azt mondtam: „Látják, ma demonstráltam, mi is az idő.”
Viszont nem szeretném rabolni az időtöket, mert ti egy lelki élményért jöttetek ide. Ez csupán néhány bevezető gondolat volt, mellyel elindíthatjuk az időről, az idő érzékeléséről szóló beszélgetésünket. Mint ahogy említettem, van egy titok, mellyel legyőzhető az idő korlátja. Ha csatlakozunk az isteni áramlathoz, a szent mantrák és himnuszok zengésével, akkor ez egy másfajta időérzékelést fog adni a számunkra, bepillanthatunk az örökkévalóságba. Tehát ahelyett, hogy túl sokat beszélnénk az időről, inkább ugorjunk egy nagyot és a mantrazengésen keresztül tapasztaljuk meg az örökkévalóság teljességét.

(folytatása következik)

1.  Bhagavad-gítá, 11.32.
2.  Bhagavad-gítá, 10.33.

(Szvámí Tírtha, 2019.05.11-i szófiai reggeli tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Gíta-góvinda kérdése: A Bhágavatam ötödik énekében található az a vers, hogy „Aki nem tudja felszabadítani a gondjaira bízott élőlényeket, akik az ismétlődő születés és halál útját járják, az soha ne legyen tanítómester, apa, férj, anya vagy imádandó félisten.”[1] Időnként, bizonyos élethelyzetekben, fordulhatunk a lelki tanítómesterünkhöz útmutatásért, de miként vegyük a bátorságot ahhoz, hogy egyáltalán megkérdezzük?
Szvámí Tírtha: Csak kérdezzetek!
Gíta-góvinda: Rendben, de még abban sem vagyok biztos, hogy magamról tudok gondoskodni. Hogyan gondoskodhatnék másokról?
Szvámí Tírtha: Akkor ne vállaj olyan szerepet! Ne legyél guru!
Gíta-góvinda: „Apa, anya, tanító vagy félisten”.
Szvámí Tírtha: Rendben, ne legyél félisten. Na látom, most már belejöttél a kérdezésbe. Viszont egyfelől mégsem értek ezzel egyet, mivel amíg azt gondoljuk, hogy ‘Én szülök, én csinálom ezt, én érem el azt… ’ Rendben, nem kérdőjelezem meg a Bhágavatamot, de tudjátok, képesek vagyunk félreérteni dolgokat. Már említettük, hogy a téves berögződéseink sokáig velünk maradnak. Például Gurudév nagyon érzékeny volt a helyes szóhasználatra. Mint amikor valaki úgy kezdte a mondandóját, hogy „Nos, amióta bhakta lettem…”, ilyenkor azonnal közbevágott: „Micsoda? Te azt hiszed, hogy már bhakta lettél?” Tehát, nagyon kihegyezet volt arra, ha így beszéltünk. Ne gondoljátok, hogy nem! Egy másik ilyen példa: „Két embert sikerült bhaktává tennem a legutóbbi prédikációs utamon.” Azonnal lecsapott az ilyenekre. Miért? Mert nem mi teszünk valakit bhaktává. A bhakta már ott van, várva a lehetőséget, de nem mi teszünk valakit bhaktává. Tehát hasonlóan, mi nem vagyunk képesek felszabadítani másokat, még magunkat sem. Azonban szerencsére vannak megmentőink, elöljáróink, akik segíteni fognak nekünk a felszabadulás elérésében.
Ugyanígy, ha valóban odaszenteltük az életünket… Ha kimondtuk már azt, hogy: „Drága Uram, mától a Tiéd vagyok!” és Ő ezután elkezd bizonyos élethelyzetekbe, szerepekbe rakni bennünket, akkor mondhatjuk ilyet? „Nem, nem, nem, a shásztrák szerint én ezt nem tehetem meg!” Majd különböző filozófiai idézetekkel próbáljuk meggyőzni Krisnát, hogy tévedett.
Például, ha fel kell vennünk a király szerepét, annak ellenére, hogy teljesen alkalmatlannak érezzük magunkat, akkor is, muszáj hogy azok legyünk. Ha ezt a szolgálatot várja el tőlünk az isteni gondviselés, akkor meg kell tennünk. Ha elmenekülünk ez elől, akkor az hamis ego, aki azt mondatja velünk, hogy „Én vagyok a legjelentéktelenebb.” Viszont, ha egyszerűen csak annyit mondunk „Igen, vállalom ezt a feladatot. Azt akarod, hogy király legyek, vállalom.” – ez a meghódolás. ‘Bármit akarsz, megteszem. Táncoltass, táncoltass, táncoltass, ahogy akarod.’ Kezdő szinten, úgy szeretnénk táncolni, ahogy mi akarjuk, olyan kegyre vágyunk, amilyen a megértésünk.
Baladév: Illetve amilyenek a szükségleteink.
Szvámí Tírtha: Tehát mi a siker kulcsa? Egy meghódolt bhakta és egy mindenható Isten, és akkor a siker garantált.

1.  Bhágavata-purána, 5.5.18.