Sharanagati

(Szvámí Tírtha, 2019.05.12-i szófiai reggeli tanításából)

(előző hétfői tanítás folytatása)

Ez alkalommal, ha megengeditek, Gurudév jótanácsaiból szeretnék megosztani néhány gyöngyszemet. A legutóbbi tanítás, melyben a „Bhágavatam” első fejezetének egyik versét olvastuk, így hangzott: „A Jamuná, még a szent Gangesz folyamnál is szentebb”. Mindenki tudja, hogy a Gangesz az egy szent folyó, de természetesen a nyugati emberek többsége azt már nem tudja, hogy miért. Viszont számunkra a Jamuná, az még szentebb. Tudjátok miért? Mivel a Gangesz, az Úr Visnu lótuszlábától ered, tehát a Jóisten lábának a vizét szállítja, míg a Jamunában az Isteni Pár, Rádhá-Góvindadzsí fürdik és játssza kedvteléseit. Tehát mindazok számára, akik ezeket kellőképpen tisztelik, különböző minőségeket hordoznak. 

Majd Gurudév hozzátette: „Ugyanakkor, a lelki dolgok abszolútak, ezért nagyon elővigyázatosnak kell lennünk a közöttük való különbségtételben. Ugyanez a helyzet a különböző raszákkal kapcsolatban is. Egy adott lelki vonalhoz, vagy raszához történő vonzódás egy személyes dolog, de a madhurja-rasza felsőbbrendűsége az objektív tény. Ezért egy bhakta tisztelje az említett alacsonyabb szinteket, de ugyanakkor próbáljon eljutni a legmagasabbra.” 

Ezután Gurudév még azt is elmondta, hogy „Végeztek olyan állatkísérleteket, melyben megpróbálták mesterségesen megemelni a rovarok testhőmérsékletét, hogy ezáltal meghosszabbítsák az életüket. Miért? Mert az emberek is ugyanazt akarják elérni, meghosszabbítani a saját életüket. De ezek csak ragaszkodások, mivel sem a test, sem az elme szintjén nem tudunk megszabadulni a testudattól, tehát hogy a testünkkel azonosítjuk magunkat. A cél nem az, hogy egyre több információt gyűjtsünk, hanem az, hogy megszabaduljunk az anyagi szennyeződéstől. Ily módon nyerhetjük vissza az eredeti tudatosságunkat. A lényeg, hogy megszabaduljunk ettől az  aham-mama, „Én, enyém“ koncepciótól. Sokkal jobb, ha Krisnát, s nem magunkat állítjuk a középpontba. Még Sankarácsárja is így foglalta össze élete végén a tanításait, hogy „Bhadzsa Góvinda, imádd Góvindát”. Miért? Mert nem a spekuláció fog rajtunk segíteni, hanem az imádat. 

Sríla Srídhar Mahárádzs pedig azt tanácsolja, hogy „Hajdanán, a régmúlt időkben  a varnásrama-dharma elveinek követése segített az embereknek a megtisztulásban. Napjainkban pedig a mahamantra nyújtja ezt a megtisztulási folyamatot.” 

Ez csupán néhány megszívlelendő gondolat.

Egy másik alkalommal, 1985 nyarán, Gurudév azt mondta, hogy a gyerekek karmája 8 éves korukban kezdődik. Miért? Mert ez a saját egyéni tudatuk fejlettségétől függ, 8 éves kor előtt pedig ösztönösen cselekszenek. Majd hozzátette: „A felsőbb bolygórendszereken nincsenek ateisták.” Tehát, ha netán találkoztok egy ateistával, akkor az azt jelenti, hogy még nem vagytok a mennyországban. 

Máskor pedig azt mondta, hogy „Egy bhakta soha, de soha ne legyen szomorú, mert ez egyértelmű jele az illúziónak.” S nekünk kerülnünk kell az illúziót, tehát tilos szomorkodnunk!  S tudjátok, ha 20 évesen egy ilyen tanácsot hallotok, akkor arra azt mondjátok, hogy „Igen, ez így van!” De annyi idősen még kevésbé tudjuk megérteni ennek az egyszerű mondatnak a mélységét. Miért? Mert ha nem érezzük ezt a természetes boldogságot, akkor még nem vagyunk közel az eredeti lelki lényünkhöz. Az önvaló boldogsága egy örökérvényű alapelv. Tehát az, hogy tilos szomorkodnunk, az azt jelenti, hogy közeledjünk a lelki személyiségünkhöz.

De ne gondoljátok azt, hogy a bhakti-jóga egy kéjutazás, sokkal inkább egy hosszú és fárasztó út. Mégis lépésről lépésre közelebb kell kerülnünk ehhez az eredeti, szat-csit-ánanda természetünkhöz. S úgy hiszem a végén sokkal erőteljesebb lesz ez a mosoly, mint eleinte. A lelki élet elején még nem igazán van jelentősége a mosolyunknak, viszont később először átfordulul bölcs mosollyá, majd pedig lelki vagy isteni mosollyá. 

De mivel nagyon távol vagyunk ezektől az említett sztenderdektől, hiszen még azt sem tudjuk, hogyan kell fogat mosni, illetve a jeleket sem tudjuk megfelelően értelmezni, ezért emlékezzünk Sríla Prabhupád egy nagyon kedves történetére. Történt egyszer, hogy egy bhakta szerette volna lefesteni Prabhupádot, mire ő természetesen azt felelte, hogy „Nem, nem ülhetek itt veled órákig, napokig, hogy befejezd a festményt, de adhatok egy fényképet, és az alapján meg tudod festeni a képet. Aztán egy év múlva Sríla Prabhupád visszatért ugyanarra a helyre, és megkérdezte „Sikerült elkészítened a festményt?” Mire a tanítvány így felelt, „Nem, nem, nem fejeztem be.” „Miért?” „Mert azon a fényképen olyan szomorúnak tűntél.” Erre Prabhupád azt mondta: „Szomorúnak? Akkor épp extázisban voltam.” Tehát, tudnunk kell helyesen értelmezni a jeleket, ehhez pedig egy nagyon kifinomult tanulási folyamaton kell keresztülmennünk.

(folytatása következik)