Sharanagati

(Szvámí Tírtha, 2019.05.11-i szófiai reggeli tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Hari-lílá kérdése: A tegnapi előadásodban azokról a negatív, és úgymond pozitív tulajdonságokról beszéltél, tusti, amelyek akadályozzák a lelki élet gyakorlását. Ezek közül az ötödik volt az, hogy túlságosan szeretjük önmagunkat, amelyet leginkább a ‘new age’ irányzatok képviselői hangsúlyoznak. Ugyanakkor, arról is beszéltél, hogy legelesettebbnek se tekintsük magunkat, mivel semmiben nem vagyunk ‘a legek’, ez is csak hamis ego. Akkor hogyan tekintsünk önmagunkra, milyen tudatossággal? Feltételezem, hogy magunkat is szeretnünk kell, csak épp nem hamis módon. Hogyan tudjuk felismerni az igazi szeretetet, és megkülönböztetni a hamistól?
Szvámí Tírtha: Ha figyelmen kívül hagyjuk a lelki perspektívát, az hamis szeretet. Klasszikus filozófiai értelemben a bűn, a helytelen szeretet. Ha helytelenül alkalmazzuk az  önbizalmat, vagy az önmagunk felé irányuló szeretetet, akkor valójában nem vesszük figyelembe az örök lelki érdekünket. S ezt tekintjük bűnnek, súlyos hibának.
Hari-lílá: Tehát, amikor a lelki gyakorlataink csak anyagi célokat szolgálnak? De mivel vannak anyagi célokat szolgáló feladataink is, ezért lennie kell valami egyensúlynak közöttük?
Szvámí Tírtha: Természetesen, főként azoknak a lelki gyakorlóknak, akik aktív tagjai a társadalomnak, mint például a grhaszthák. Nekik meg kell találniuk az egyensúlyt a hétköznapi anyagi tevékenységek és a lelki céljaik elérése között. Csak képzeljétek el, ha a vaisják (gazdasági tevékenységet folytató legnépesebb társadalmi osztály) csak meditálnának, akkor mindenki éhen halna, mert senki sem dolgozna, senki sem készítene csapátikat. Viszont, ha a szannjászík kezdenének pénzt keresni, az se lenne jó, mert nekik koldusoknak kellene lenniük. Tehát mindenkinek a saját dolgát kell szépen végeznie, így vinni előre a dolgokat, és akkor a társadalom valamennyi tagja el fogja érni a lelki célját. Ezért azoknak, akik aktív szerepet vállalnak a társadalomban, mint például a középkorú, felelős beosztású emberek, így az ő lelki aktivitásuk különböző, mint egy fiatal diáké vagy egy aszkétáé. Viszont az ő lelki gyakorlatukkal ugyanazt az eredményt érik el.
Hari-lílá: Mert ilyen a szolgálat természete.
Szvámí Tírtha: Pontosan! Az ő munkájuk is Istennek van szentelve. Az Ő dolgait segítik, Őt szolgálják, az Ő sikeréért dolgoznak. Tehát minden csak tudat kérdése.
De kissé elkanyarodtunk az eredeti kérdéstől, hogy milyen lelki tudatossággal tekintsünk önmagunkra. A tradíciónk szintén említi az önbizalmat, illetve az ön szeretetet: dzsívé-dojá tehát, hogy legyünk könyörületesek minden élőlénnyel, beleértve önmagunkat is. Viszont mi, ezalatt a kegyes hozzáállás alatt elsősorban a lelki megvalósításunkra való fókuszálást értjük. Mert ha elszalasztunk valamit az anyagi gyarapodás iránti célokból, az nem nagy veszteség. Azt mondják, ha elveszíted a vagyonod, akkor nem vesztettél semmit; ha elveszted az egészséged, akkor már valóban elvesztettél valamit; de ha ha elveszíted az erkölcsösségedet, akkor mindent elvesztettél. Hasonlóan, ha elveszítjük a lelki céljainkat, azzal mindent elvesztettünk, az ennek az életnek a teljes kudarca.
Ahogy az erőszakmentességgel kapcsolatban említettem, nagyon óvatosnak, okosnak kell lennünk, ugyanígy az önbizalommal, önszeretetettel kapcsolatban is. Szeressétek magatokat lelki értelemben, mivel általában a testünket, a mentális képességeinket szeretjük, s elfeledkezünk a lélekről. Tehát koncentráljunk a lelki személyiségünkre, mert minden mást el fogunk veszíteni. Amikor elmegyünk innen, mindent el fogunk veszíteni az összes felfogásunkat a világ dolgait illetően, mindazt, amit ebben az életben összegyűjtöttünk, kivéve néhány dolgot. Mégis minden figyelmünket a mulandó dolgokra fordítjuk, és az örökkévaló dolgokra gyakorlatilag egyáltalán nem figyelünk. Tehát egy értelmes ember, az örök lelki érdekét is szem előtt tartja. S ez a lényege az önmagunkhoz való viszonyulásnak, bármit is hoz számunkra az élet, kérdezzük meg, vajon ez segít-e engem a lelki életben, vagy sem? Ha igen, akkor csináljuk, ha nem, akkor pedig jobb tartózkodni tőle.
Rendben, de akkor felmerül bennetek a kérdés, hogy ‘Mi a helyzet a munkával vagy az üzleti vállalkozással? Vajon az segíti a lelki fejlődésemet vagy sem?’ Például, ha kudarcot vallunk az üzleti életben, az sokat segíthet, mert rájövünk, hogyan ne ragaszkodjunk hozzá. Ha pedig nem bukunk el, az is hasznos lehet, mert akkor tudunk csapátit vinni a templomba. Tehát akár sikeresek vagytok, akár nem, mindenképp segítheti a lelki fejlődéseteket, jobban ráláthattok arra hogyan is történnek a dolgok.
Még akkor is, ha ez csak tükröződése az eredeti valóságnak, mert hogyan tudjuk teljesen lelkivé tenni a vállalkozásunk sikerét vagy bukását? Úgy, hogy az eredményét teljesen Krisnára bízzuk, felajánljuk Neki. ‘Ó, Uram, ma csak a sikertelenségemet tudom felajánlani Neked’. Aztán legközelebb meg, ‘Ez a mai siker Téged illet! Akár megadod, amire vágyok, akár nem én elégedett vagyok! Feltétel nélküli örök szolgád vagyok’. Amikor Bhaktisziddhánta Szaraszvati Mahárádzs környezetében minden fejlődésnek indult, több tucatnyi templomot és prédikáló központot nyitott, azt mondta: „Igen! Nekünk van a legjobb menedzserünk, Krisna.”
Illetve ahogy Maháprabhu beszélt magáról, „Én nem vagyok se bráhmana, se vipra, se súdra, se ez, se az nem vagyok. Én a szolgák, szolgáinak a szolgája vagyok.”[1] – ez a mi önazonosításunk. Ha ekként azonosítjuk magunkat, akkor egy nagyon tartalmas életünk lesz. Miért? Mert a király szolgája szintén a palotában lakik. Az egész világ az Ő birtoka.

(folytatása következik)

1.  Chaitanya Charitamrita, Madhya-Lila, 13.80

(Szvámí Tírtha, 2019.05.11-i szófiai reggeli tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Csakórí: Elvesztettem a málámat, melyet nagyon rossz jelnek vettem, mert amikor sértést követünk el, akkor annak az szokott az eredménye lenni, hogy elveszítjük a lelki gyakorlásnak a lehetőségét. Illetve ott van a ragaszkodásmentesség elve is, melyet szintén gyakorolnunk kell a lelki életben. Hallottam, hogy néha ezt is Krisna kegyének kell tekintenünk, hogy elveszi azokat a dolgokat, amikhez ragaszkodunk, s ezzel segít felülemelkedni a ragaszkodásainkon. Mindenesetre, a tradíciónkban egyedül Krisnához kell ragaszkodnunk.

Szvámí Tírtha: Van különbség Krsna és a málá között? 

Nos, nem mondanám, hogy elveszítjük a lehetőséget a lelki élet gyakorlásához, inkább egy jel, hogy szenteljünk több figyelmet arra, hiszen az esély sohasem vész el! Ahhoz nagyon sok negatív dolgot kell tenni, hogy elveszítsük az esélyt, előfordul, de nagyon ritka.

A ragaszkodás is létezik, viszont az anyagi értelemben vett ragaszkodással kell felhagynunk. A lelki dolgokhoz való ragaszkodást pedig erősítenünk kell! S a legjobb az, ha Rádhá-Góvinda lótuszvirág lábainak a szolgálatához ragaszkodunk. Tehát nem magát a ragaszkodást kell megváltoztatnunk, hanem a ragaszkodás célját. Eddig a mahá-májához ragaszkodtunk, mely elválaszt bennünket az isteni valóságtól, tehát most fel kell cserélnünk a fókuszt és a jóga-májához kell ragaszkodnunk, ami pedig összeköt minket az isteni valósággal. Megvalósított szinten pedig, Krisna, Guru és a szolgálat sohasem vész el!

Csakórí: Még azt szeretném kérdezni erre vonatkozólag, hogy helyes-e az, ha mondjuk a lelki ízekért vagy a bűneink bocsánatáért fohászkodunk, hiszen azt mondják, hogy kevesebb vágyunknak kellene lennie?  

Szvámí Tírtha: Nos, ahogy szeretnéd. Ha azért akarsz fohászkodni, hogy „Ó Uram, adj nekem lelki semlegességet, nem akarom, hogy bármilyen vágyam legyen Irántad, csak készakarva végzem itt a szádhanámat” – ha szeretnéd, így is fohászkodhatsz. Míg mások esetleg teljes eksztázisban táncolnak, mert néhány csepp nektárért imádkoztak, de ehelyett nektárözönnel árasztották el őket. Tehát mindenki azt kapja, amit megérdemel. 

S tudjátok a ragaszkodásmentesség olyan, mint a lelki élet általános iskolája, mert ha először tele is vagyunk anyagi ragaszkodásokkal, természetszerűleg el kell jutnunk az ezektől való mentességhez is, ami a lelki élet bevezető szintje. De a bhakti kicsit magasabb szintjét már rága-bhaktinak nevezik. A rága ragaszkodás, a bhakti jóga pedig az odaadó érzelmekhez való ragaszkodást jelenti. S ezzel kapcsolatban nagyon tanulságos Maháprabhu legfontosabb versében a Siksástakam című költeményében megírt útmutatása. Ebben a Szent Nevek zengésének jótéteményeiről, illetve az eksztázis különböző állapotairól ír, melyeket megtapasztalhatunk. Viszont legvégül azt mondja, hogy „Ó, Drága Uram, kívánságod szerint szeretettel magadhoz ölelhetsz engem, vagy akár el is tiporhatsz, bármit is teszel, Te mindig az én egyetlen Uram maradsz.” Tehát, Te bármit megtehetsz velem, amit csak akarsz. De én nem tehetem ezt meg, mert nekem szükségem van Rád. Te szabad vagy, de én nem vagyok. 

Tehát a mi természetünk is a ragaszkodás, csak lelki értelemben, lelki vágyakkal. Emlékezzetek például arra, amikor Krisna elkezdte magyarázni a gópíknak, hogy „Rendben, megértem, hogy találkozni akartok Velem, de tudjátok, hogy nem illő az éjszaka közepén az erdőben sétálgatni, ami egy igencsak veszélyes hely a számotokra. Azt javaslom inkább nektek, hogy például meditáljatok Rajtam otthon.” Erre a gópík rendkívül felháborodtak. „Micsoda? Holmi száraz meditáció? Mi nem akarunk meditálni, nekünk Te kellesz!” Ez vajon ragaszkodás? Persze, hogy az, ez ragaszkodás! Ők nem elégedtek meg egyszerű elméleti meditációval. Nem, Mi Téged akarunk! 

De be kell vallanom, hogy ez már a magasiskolája, úgymond posztgraduális része a lelki tanulmányoknak. Mivel igencsak nehéz megérteni, hogy miként és hogyan lehet helyénvaló, hogyan is zajlik ez. Mindenesetre meditálnunk kell ezen, hogy megértsük, hogyan történnek ezek. Mi csak elkezdjük a legelején, végül pedig célba érünk. 

Egyetértek azzal, hogy néha ragaszkodunk a lelki helyzetünkhöz, lelki megvalósításainkhoz. Tegyük fel, hogy egy világszerte jól ismert ácsárja vagy, hozzászoktál az emberek figyelméhez, s úgy érzed, hogy, ‘Ó, ez az én szolgálatom, bárhová is megyek dicsőítem a Szent Neveket, és mindenki boldog’. S nagyon könnyen ragaszkodni kezdtek a pozíciótokhoz. Ugye így van? Utasítod az embereket, hogy takarítsák a templomokat, de ti magatok ezt nem teszitek. Nagyon könnyű ragaszkodni ehhez a pozícióhoz, a presztízshez, és ahhoz a hírnévhez, ami a lelki élettel jár. De sohasem szabad elfelejtenünk az eredeti alázatos helyzetünket. S Krisna biztosan el fogja venni ezt a hamis presztízst, szeretett bhaktája érdekében. És úgy hiszem ez nagyon jó így! Krisna pedig azt mondja, hogy „Az Én hívem nem vész el soha!”

Tehát előfordulhatnak hamis ragaszkodások is, de máskülönben nagyon figyelmesnek kell lennünk, és megpróbálnunk elemezni önmagunkat. S amikor majd az élet és az isteni kegyelem elkezdi szétzúzni a hamis elképzeléseinket, akkor nagyon hálásnak kell lennünk. Emlékezzetek arra, amikor az egyik bhakta azt mondta Sríla Prabhupádnak, hogy „Prabhupád, én a legjelentéktelenebb szolgád vagyok.” Mire Prabhupád azt mondta, „Nem, te semmiben nem vagy a ‘legfőbb’”. Tehát ilyen az emberi természet – ‘Rendben, én jelentéktelen vagyok, de én a  legjelentéktelenebb akarok lenni.’ Ilyenek vagyunk. Nem akarunk átlagos emberek lenni, hanem a legátlagosabbak akarunk lenni. Valóban nagyon nehéz egy alázatos vaisnava tulajdonságait elsajátítanunk. Sokszor megpróbáljuk imitálni a formát, de a lényeg megragadása nélkül. Ezért kell gyakorolnunk a szádhanánkat, hogy egyre jobban el tudjunk mélyedni, el tudjuk sajátítani az igazi vaisnava tulajdonságokat. 

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2019.05.11-i szófiai reggeli tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Sjáma Tulaszí: A mantrázás tempójával kapcsolatban szeretnék kérdezni, mivel nekem ez nagyon lassan megy, és úgy gondolom, hogy talán amiatt lehet, hogy kevésbé tudok koncentrálni. A kérdésem az, hogy esetleg próbáljam eröltetni, hogy gyorsabban menjen? Tehát, hogyan csináljam, mitévő legyek?

Szvámí Tírtha: Ahogy említettem nektek, a beszéd legmegfelelőbb alkalmazása az, ha a Legfelsőbb dicsőítésére használjuk, és a legjobb dicsőítés az, ha a túlcsorduló érzelmektől már egyetlen szót sem tudunk szólni. Ne lepődjetek meg, némi időbe telik míg eljutunk odáig, hogy már képtelenek vagyunk megszólalni.

Hajdanán a bhakták kora reggel összegyűlve együtt mantráztak, közösen mondták el a köreiket, egy-másfél óra alatt. Viszont volt közöttük egyvalaki, akinek kétszer annyi időbe tellett, míg elmondta a köreit. Ez kissé megzavarta a többieket: „Ez hogy lehetséges? Ő ugyanolyan gyorsan mantrázik, mint mi, mégis kétszer annyi idő alatt mondja el a köreit.” Úgyhogy, kis idő múltán kérdezgetni kezdték „Prabhu, hogyhogy neked olyan hosszú időbe telik a dzsapázásod? Elmondanád a titkát?” Majd így felelt az illető, „Tudjátok elkezdem a dzsapalánc egyik végéről a mantrázást megvan odafele a 108 mantra, majd visszafelé is elmondom a 108 mantrát, így lesz meg az egy kör dzsapa.” Ó ez milyen szép! Tehát így történt, hogy míg a többiek egy kört dzsapáztak, addig az illető dupla annyit. 

Aztán volt egy másik bhakta, aki pedig nem gyorsan, hanem dallamosan énekelve mantrázott. Természetesen ez is hihetetlenül hosszú ideig tartott. Tehát ezért jobb, ha próbálunk egyfajta ízt meríteni a mantrázásunkból, és próbáljuk megtalálni a saját egyéni tempónkat, intenzitásunkat. Gondoljunk a náma-ácsárja képviselőjére Haridász Thákurra, aki a napi teljes mantrázásából egyharmadot elmében, egyharmadot halkan, és egyharmadot hangosan dzsapázott. Az első részt a saját belső békéjéért; a másodikat a megvilágosodásáért, felszabadulásáért; és a harmadik részt pedig a többi élőlény lelki üdvéért zengte. Tehát, ha szívünkbe zárjuk ezt az elvet, hogy – a saját lelki üdvünkért, jövőbeli helyzetünkért, illetve mások lelki üdvéért mantrázunk – úgy hiszem ez egy nagyon szép egyetemes kifejezésmódja a mantrázásunk lényegének. S gyakorlatilag minden lélegzetünkkel, minden szavunkkal, minden cselekedetünkkel a Legfelsőbbet kell dicsőítenünk. Tehát el kell jutnunk egy másik életminőségre. A lelki fejlődés nem mennyiségi kérdés! Be kell tudnunk engedni a szívünkbe ezt a magasabb tudatosságunkat, létezésünket, odaszentelődésünket. 

Eleinte, amikor mantrázunk igényeljük, hogy kapjunk visszacsatolásokat, jeleket, viszont minél emelkedettebb helyzetbe kerülünk annál kevésbé van szükségünk ezekre. S ha még magasabb szintre kerültök, akkor ha még ellentétes jeleket kaptok is, akkor is tovább fogtok haladni. Ezt hívják állhatatosságnak. 

Az odaadó szolgálatnak van egy égi vetülete is. Ahogy Sríla Bhakti Pramód Purí Gószvámí Mahárádzs mondja, egy bhaktának teljes meggyőződése kell legyen abban, hogy  odaadó szolgálata az egész világmindenség javát szolgálja. Tehát, a hit abban, hogy az egész világegyetem a mi odaadó szolgálatunktól függ. Mekkora felelősség! Nem egy nagy terhet akarok ezzel rátok rakni, hogy összeroppanjatok, hanem meg kell tudnunk érteni azt, hogy bármilyen csekély is a hozzájárulásunk, az az egész világmindenség javát szolgálja. Azt is mondják, hogy ha csak egyetlen ember éri is el a tiszta vegyítetlen odaadást, akkor az át fogja írni az egész univerzum történetét, tehát ez egy olyan különleges esemény, amely megváltoztatja a világ menetét. Szerintem ez gyönyörű. Micsoda meghívás! Van kedvetek ehhez? Esetleg más kérdés?

Krsna-prijá: Ugyancsak a mantrázással kapcsolatban szeretnék kérdezni. Eddig csak kétféle opciót ismertem, az egyik, hogy akarunk mantrázni, és nagyon akarunk mantrázni. A másik pedig, hogy nem akarunk mantrázni, és nem is tesszük. 

Szvámí Tírtha: Hol tanultad ezt a második verziót?! Meg vagyok döbbenve! 

Krsna-prijá: Most viszont egy harmadik verzió is megjelent, az hogy akarunk mantrázni, de mégsem tudunk.

Szvámí Tírtha: Az egyetlen harmadik lehetőség az, hogy nem akarunk, de mégis csináljuk. Ez az egyetlen harmadik lehetőség, illetve második.  

Krsna-prijá: Van olyan helyzet, amikor az elménkben mantrázunk, de a kéz mégsem mozdul. 

Szvámí Tírtha: Ó, ez a lelki eksztázis jele! Nagyon jó, csak így tovább! Nos, néha hivatalosan történik a mantrázásunk, máskor pedig igazán. Hivatalos alatt azt értem, hogy rutinból, mármint ‘Megfogadtam, tudom, hogy a saját érdekem, hogy csináljam, és ez így jó, tehát megteszem’. De csak képzeljétek el, hogy hirtelen vészhelyzetbe kerültök, akkor mi lesz az első reakciótok? „Ó Istenem, ó Drága Krisnám!” Ez az igazi mantrázás, nem hivatalosan rutinból, hanem igazán.

Ha ti lennétek Isten, azt hiszem nagyon elégedettek lennétek a hivatalos verzióval, De ha valaki nagyon őszintén és fájdalmasan zokog, akkor arra azonnal oda fogunk figyelni. Tehát gyakorolnunk kell ezt a valódi, intenzív mantrázást. Viszont megtanultuk azt is, hogy ha csak egyszer sikerül kimondani a Szent Nevet az elég a felszabaduláshoz. De akkor mit tegyünk? Ugorjuk át ezt a rutinszerű gyakorlás részt, mert hiszen elég egyszer kimondani? Vagy jobban tesszük, ha gyakorolunk, mert hisszük, hogy a gyakorlásból is elégedettség származik. 

Egyetértek azzal, hogy jobb, ha van vágyunk a mantrázásra, még akkor is, ha nincs lehetőségünk rá, mint fordítva, amikor minden esélyetek megvan a mantrázásra, de mégsem akarjátok megtenni. 

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2019.05.11-i szófiai reggeli tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Sjáma Tulaszí: Valahogy mostanában mantrázás közben nem nagyon érzem ugyanazt a lelki ízt, mint azelőtt, ezért édes lelki ízért fohászkodtam Maháprabhuhoz. Viszont aznap olvastam Avilai Szent Teréztől, „A belső várkastély” című könyvben, hogy „Miként is kérhetnénk Istentől édes lelki ízeket, ha közben tele vagyunk hibákkal és hiányosságokkal, ez sértés Vele szembe. Emiatt nagyon rosszul éreztem magam, bár ez meglehet, hogy nem a Szent Név édességére vonatkozott, hanem valami másféle édességre. 

Szvámí Tírtha: Úgy hiszem ez egy rendkívül fontos és mély téma. A gaudíja vaisnavizmus hivatalos álláspontja szerint, csak zengjük a Szent Neveket és azonnal a legfelsőbb extázist, nektári ízt fogjuk tapasztalni. Aztán belevágunk a matrázásba és mégsem jön, valahogy hiányzik ez a lelki íz, és akkor azt gondolhatjuk, hogy valami hiba csúszott Maháprabhu missziójába. Csakúgy, mint amikor a Dalai Láma előadást tartott egyszer Budapesten, és a több ezer ember közül valaki feltett egy kérdést az első sorból, hogy „Én már három hónapja gyakorlom ezt a buddhizmust, de valami mégsem stimmel ebben.” 

Látjátok, mi is ugyanilyenek vagyunk. ‘Hol van már az a lelki íz? Nekem azt mondták, hogy lelki ízt fogok tapasztalni.’ Sajnálom, az íz valóban ott van, csak mi nem vagyunk magunkat hozzá. Tehát erre alkalmassá kell válnunk. De ez egy rendkívül fontos téma, hogy miként végezzük a lelki gyakorlatainkat akkor, ha éppen azt érezzük, hogy lelki élet sivatagában járunk. Amikor száraznak és üresnek érezzük a dolgokat, nem pedig tele raszával. A rasza azt jelenti, hogy csordultig tele van folyékony nektárral. De előfordul, hogy száraznak, élettelennek érezzük a lelki gyakorlatunkat, s ezért kellő realizmussal kell, hogy rendelkezzünk. Bár tudjuk, hogy a lelki élet heti nyolc vasárnapból áll, azért néha a hétfő reggel is eljön. 

S mitévők legyünk ekkor? Amikor minden rendben van, könnyen mennek a dolgok, akkor nagyon könnyű jó bhaktának lenni. De, ha az első kihívásnál hátat fordítunk mindennek, akkor nagyon gyengék vagyunk. S el kell fogadnunk azt, hogy minél magasabbra jutunk, annál komolyabb kihívásokkal kell szembesülnünk. Tehát fel kell készülnünk erre és nagyon komolyan kell fohászkodnunk valami isteni segítségért, isteni közbenjárásért. Azt hiszem a legjobb fohász az, ha magunk vagyunk, zengjük a mantráinkat, és valahogy Maháprabhu elé kerülve azt az áldott pillanatot érezzük, amikor az örökkévalóság feltárja magát a számunkra és csak elmerülve lebegünk ebben a nagyon lelki hullámzásban. S ekkor azt mondjuk, hogy ‘Ó, Drága Uram, nem tudom hogy van ez, nem tudom mit szeretnél tőlem, de kérlek tarts meg engem ebben az lelki hangulatban. Soha nem akarom elhagyni a szolgálatodat!’ Tehát még a sivatagban is találunk némi  oázist.

Ezért ebben a vonatkozásban nem értek egyet Avilai Szent Terézzel. Bár ő a keresztény misztika egyik legelismertebb szakértője, és természetesen nem vonom kétségbe az ő emelkedett lelki helyzetét, de ahogy említetted, a mi hangulatunk egy kicsit más. Általában azok, akik Jézust követik, nagyon mélyen átérzik az Ő szenvedéseit. Ez egyfajta meditáció a számukra, hogy mennyire képesek átérezni Jézus szenvedéseit. Ez úgymond egyfajra rasza. S úgy hiszem nekünk embereknek ezt nagyon könnyű megértenünk, hiszen mindannyiunknak vannak tapasztalatai a szenvedést illetően. Lehet, hogy fizkálisan nem kerülünk fel a keresztre, de néha azt érezzük, hogy keresztrefeszítenek. Viszont a keresztrefeszítés után eljön a feltámadás is. Ne aggódjatok!

Tehát először a sivatagon kell átkelnünk, majd ott vár az oázis, de az még jobb, ha először van az oázis s aztán a sivatag. Mégis azt mondhatjuk, hogy az általánosságban vett miszticizmusnak megvannak a különböző lelki folyamatokban érvényes saját lépései. Viszont a misztikus kinyilatkoztatások, megvalósítások mégis nagyon hasonlóak, és  rendkívül sokat tanulhatunk mások misztikus tapasztalataiból. Mert, ha hirtelen valami olyasvalamivel szembesülünk a saját lelki gyakorlataink során, amire nem igazán hivatkoznak sehol, akkor esetleg meglepődhetünk, „Ó, nem ezt vártam.” Tehát, néha mások útmutatásai, jótanácsai segíthetnek abban, hogy min megyünk keresztül. 

S bizonyos értelemben, azt is mondhatjuk, hogy a szenvedés egyfajta érzelmi kifejezésmód. Mint például Sacsí Anya esetében, akinek a szíve majd meghasadt, amikor Maháprabhu útnak indult. Vagy amikor Jasódá Anya azt látta, hogy ‘Ó, az én kicsi fiacskám, Krisna ma nagyon soványnak tűnik. Reggel van és nagyon kimerültnek látszik, lehet hogy este nem adtam neki elég ennivalót, ezért esetleg egész éjjel nem tudott aludni?’ Tehát Jasódá Anya is egyfolytában szenved. Lehet, hogy téved, amikor azt gondolja, hogy reggel Krisna azért bágyadt és kissé kimerült, mert nem evett eleget. Látjátok, itt már kicsit az isteni az illúzióról is beszélünk. Az igazságról kellene beszélnünk, de most meg már az isteni illúziót magasztaljuk, hogy Jasódá Anyának ilyen látásmódja van. Mit mondjunk akkor a gópík szenvedéséről? Mi is próbálunk osztozni, és mélyen megérteni a szenvedésüket, de előfordul, hogy ettől különlegesen eksztatikus állapotba kerülünk. 

S nem kényszerít senki bennünket, hogy itt maradjunk. S, ha csupán ezt a lelki szárazságot, szenvedést, korlátozottságot, ürességet tapasztalnánk a lelki gyakorlataink során, akkor már nem lennénk itt. Nem akarjuk kínozni magunkat. Az, hogy még mindig itt vagyunk, az egyértelmű bizonyítéka annak, hogy egy jó adag nektárban van részünk, különben nem maradnánk. De az is egy bhaktikus tulajdonság, hogy sohasem vagyunk elégedettek. Egy jóginak elégedettnek kell lennie mindazzal, amije van, ezért biztos vagyok benne, hogy a jógikus énetek teljesen elégedett, csak az odaadó énetek vágyakozik.

S ami a Krisnától való visszajelzést illeti, emlékezzünk csak, a kutya példájára, aki sokat akar, de a kevéssel is beéri. Mi is mindent akarunk, de ha csak egy cseppnyi nektárt is kapunk, mi akkor is elégedettek vagyunk. Miért? Mert egyetlen csepp nektár képes elárasztani az egész világot. Ez nem anyagi dimenzió, ez egy teljesen más minőség!

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2019.05.11-i szófiai reggeli tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Kérdés: A lelki erőszakról szeretnék kérdezni, mivel azon tűnődtem, hogy vajon ezzel találkozunk-e akkor, amikor valami olyat mondunk, ami teljesen igaz, de a körülmények és az idő mégsem megfelelő hozzá. Kála (idő) – patra (körülmény) – désa (hely), hely-idő-körülmény. Emlékszem, Gurudév azt mondtad, hogy a szádhana nem cél, hanem a cél elérésének eszköze, és azon gondolkodtam, hogyan tudjuk elkerülni a lelki erőszakot? Ha valami nem a megfelelő időben és körülmények között történik, akkor hogyan ne legyünk dogmatikusak, amikor a szabályok sokkal fontosabbak? Ez arról jutott az eszembe, amikor a hittestvéred nandafalvi történetét mesélted, aki késő éjjel Nárájan Mahárádzs megérkezésekor vacsora helyett, először fürdeni akart menni, a szabályokat betartva.

Szvámí Tírtha: Nos, hirtelen eszembe jutott valami, ami kapcsolódik ahhoz amiről korábban beszélünk, hogy miként tanítanak a tanítók? Sríla Prabhupád és Sríla Srídhar Mahárádzs idejében, tehát nem túl régen, élt egy nagyon emelkedett szent ember, Krsnadász bábádzsí. Ő egy kírtaníja bhakta volt, aki teljesen a Szent Neveknek szentelte minden figyelmét. Amikor különböző kérdésekkel mentek hozzá a bhakták, Ő csak annyit mondott, hogy „Haré Krisna”. Ha kérdezték, csak ezt felelte. Vajon ez fanatizmus vagy sem? Esetleg figyelmen kívül hagyta a kála-patra-désát? Vagy inkább egy nagyon mély tanítást adott?

Sokszor a túl sok kérdés csak eltereli a figyelmünket. Ha, ahogy mondtad a lelki gyakorlatainkra, azaz a Szent Nevek zengésére, mint szádhanára fókuszálunk, akkor nem túl sok más irány létezik a számunkra. 

Viszont például te, Námámrta egy állatklinikán dolgozol, ha jól tudom? Tehát, ha egy állattulajdonos bemegy hozzátok és azt kérdezi, hogy „Ó, az én drága kis kedvencemnek ez meg ez a baja. Mit javasol mit csináljak vele?” S erre te azt mondod neki, hogy „Haré Krisna,” kétlem, hogy ez működne. Tehát, eléggé bölcsnek kell lennünk ahhoz, hogy miként tudjuk megfelelően alkalmazni a ‘hely-idő-körülmény’ figyelembevételével a tanultakat. De végül is, ahogy beszéltük, az anyagi lét betegségeinek egyetlen gyógymódja van, a Szent Nevek zengése.

Tehát, ha bármilyen módon fel tudjuk hívni az emberek figyelmét erre a nagyon fontos üzenetre, ez az ő hasznukra is válik. Én azt tanultam a mestereimtől, hogy ezt az egész folyamatot ők olyan vonzó módon próbálták közvetíteni a számunkra, hogy azt automatikusan mindenki közetni akarja. Ez vajon lelki erőszak? Igen. Olyannyira, hogy ez alól nincs menekvés. Azt hiszem a szeretet a legnagyobb erőszak, mert az ellenállhatatlan. Ha valaki szembeszegül velünk, akkor mi is harcolni fogunk, a harc harcot szül. De harcba tudunk-e szállni olyasvalakivel, aki csak kedvesen, minden figyelmével egyenesen a szívünkhöz szól? Ellent tudunk annak állni? 

Tudjátok okosan kell erőszakosnak lenni. Miért is kellene kegyetlen eszközöket alkalmazni? Használjuk a legkifinomultabb eszközt, amit szeretetnek hívnak. Az ellenállhatatlan. 

Kérédés: Az történt, hogy nagyon kegyetlen erőszakot alkalmaztak velem, és abban a pillanatban teljesen megfeledkeztem Krisnáról. Úgy érzem, hogy Részéről megvan ez a kapcsolat, de részemről elvesztettem azt. S bár továbbra is mantrázok, nem érzem ezt a kapcsolatot Vele. Mit tegyek, hogy ezt helyrehozzam, hogyan tudok ismét kapcsolódni Hozzá? 

Szvámí Tírtha: Nagyon szerencsés vagy, mert ha nem lenne eleven kapcsolatod Ővele, akkor nem kérdeznéd ezt. Tehát közöttetek ott van ez a kapcsolat, s úgy hiszem ez hamarosan egyre inkább meg fog nyilvánulni a számodra! Általában a szívnek a ragaszkodásai és gyengeségei megakadályoznak bennünket abban, hogy a felénk áramló isteni bizalmat megtapasztalhassuk. De amíg megvan ez a vágyunk, hogy szeretnénk helyreállítani ezt a kapcsolatot a Legfelsőbbel, addig gyakorlatilag a kapcsolat is ott van. Máskülönben nem foglalkoznánk ezzel. 

Vannak nehéz időszakok, amikor az elkötelezettségünk tesztelődik, és vannak áldott pillanataink is. Tehát amíg itt vagyunk a kettősségek világában, addig ne lepődjünk meg azon, hogy még a lelki gyakorlatok végzése során is vannak néha jó, és rossz napok. De lennie kell valami állandónak is, mert ily módon lehet közelebb kerülni a lelki dolgokhoz, hogy már egyre kevésbé befolyásolnak a külső körülmények, és egyre inkább fejlődik a belső tudatosságunk. 

De úgy hiszem, hogy ez a lelki életet gyakorlóknak egy nagyon őszinte, valóságos megtapasztalása, hogy néha sikerül, máskor pedig nem. Ugyanez van a bhadzsannal is, néha megtörténik ez a kapcsolódás, máskor pedig nem. Mégis énekelnünk kell, és talán valami megmutatkozik a számunkra.

Ha Gaurakisóra dász bábádzsí kész volt beleugrani a Gangeszba, amikor azt érezte, hogy a Szent Név nem száll alá az ajkaira, akkor mi mit is mondhatnánk? Hol a Gangesz? De mindenesetre, ne adjátok fel! Soha ne adjátok fel! Ez a mi mantránk, hogy soha ne add fel! 

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2019.05.11-i szófiai reggeli tanításából)

Ma a kérdés-felelet előadásmódról szeretnék beszélgetni veletek. Esetleg felmerülhet bennetek a kérdés, hogy miért? Miért is nem szokványos módon egy tanítást hallgatunk inkább? Mivel a tudakozódás hagyományos módon úgy zajlott, hogy a hallgatóságban felmerült egy adott téma, kérdések hangzottak el, melyre válaszok érkeztek. S ha hűen követjük ezt a folyamatot, akkor sikerül kiköpülnünk ennek a tudománynak a legjavát, és ily módon juthatunk egy még mélyebb megértéshez. S mivel az értelem a tudati vizsgálódás eszköze, ezért úgy hiszem az a legmegfelelőbb, ha ezt a legjobb módon használjuk. Ezért gyakoroljuk most ezt a kérdésfeltevést.

Ugyanígy zajlott ez sok-sok évvel ezelőtt, ennek a világkorszaknak a hajnalán, amikor a szentek, a jógik és a rsi-munik összegyűltek, hogy megvitassák a világ sorsát. Mi fog történni az emberiséggel, milyen megoldások vannak az élet nagy kérdéseire? S aki a tanítást vezette nagyon elégedett volt, nagyra becsülte a szentek kérdéseit, dicsőítve őket így szólt „Helyesen tudakozódtok, mert kérdéseitek az abszolút igazságra vonatkoznak és az emberiség javát szolgálják.” 

Tehát ez a helyes módja a tudakozódásnak, ha kérdéseink az abszolút igazságra, az isteni témákra vonatkoznak, és az emberiség javát szolgálják. Szóval a helyes tudakozódás azt jelenti, hogy ezek szerint a szempontok szerint kérdezünk. Még ha tudjuk is a választ, néha akkor is kérdezzünk, hogy a tudakozódás nagy elvét szolgáljuk ezzel. Hiszen a megfelelő kérdések és válaszok, nemcsak a kérdező és a válaszoló, hanem valamennyi jelenlévő javát is szolgálják. Tehát elmondhatjuk, hogy a helyes tudakozódás az isteni témák iránt, az egy szent gyakorlat. 

Természetesen a kérdezés módja tanítványi lánconként, és tanítómesterenként változhat. Egyes iskolákban a guru nagyon aprólékosan magyarázza el a dolgokat, míg másutt először darshanért kell folyamodni, ahol bár tele vagyunk kérdéssel, mégsem tudunk egy szót sem szólni, s a mester sem szólal meg. S mi történik? Mégis mindent megértünk, valami átszüremlik belénk. Ez bizonyítja azt, hogy az igazi lelki tudakozódás az nem egy intellektuális szópárbaj, sokkal inkább olyan, mint a szív ébredése. Ez egy rendkívül magas módja a kérdés-felelet megértésének. 

Tudjuk, hogy a beszéd, mint emberi képesség leghelyesebb alkalmazása az, ha nem az anyagi témákra, hanem a Legfelsőbb dicsőítésére vonatkozik. Tehát ne anyagi témákkal, vitatkozással, vagy úgymond lelki dolgok híresztelésévelfoglalkozzunk, hanem dicsőítéssel. Még csak ne is filozófiával, mert még az is egy alacsony szint. A Legfelsőbb dicsőítése a legjobb módja a beszéd használatának. A legmegfelelőbb dicsőítés pedig az, ha a Szent Neveket zengjük. Esetleg szeretnétek még ennél is feljebb menni? Ennél még magasabb szint az, amikor a túlcsorduló érzelmektől már képtelen vagy kimondani a Szent Nevet. Tehát mi a legjobb módja a beszéd használatának? Az, ha csendben maradunk. 

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2019.05.10-i szófiai esti tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Mahádév kérdése: Manapság mindenki azt mondja, hogy a betegségek  lelki eredetűek, és ha folytatjuk tovább ezt a gondolkodásmódot, akkor azt mondhatjuk, hogy a még nem megfelelően végzett lelki gyakorlatainkat tükrözik a problémáink. S miképpen tudjuk ezt orvosolni, ha továbbra is ugyanúgy cselekszünk?  

Szvámí Tírtha: Nos, meglehet, hogy önmagunkat nem tudjuk meggyógyítani, időnként el kell mennünk az orvoshoz. Például Vrndávan egy rendkívül fertőző hely, valamiféle ragályos betegség rejlik ott, ami többnyire látással terjed, mit sem szólva az érintésről. Az érintés, azonnali halállal jár! A megpillantással, csak egy kis szédülés jár, egy enyhe fertőzöttség, de az még nem halálos. Ez egy nagyon különleges vírus, a fekete vírus, mellyel sajnos Srímatí Rádhárání egyszer megfertőződött. Találkozott egy feketés fiatalemberrel, aki teljesen megmételyezte. Annyira megfertőzte a testét, s az elméjét, hogy az abszolút a hatalmába kerítette. Ledöntötte ez a betegség, még mozdulni és lélegezni is alig tudott. Mindenkit mozgósítottak körülötte, de sem az idősebb gópíknak, sem a fiatalabbaknak nem akadt gyógyírjuk ellene. Rádhiká anyósa, Dzsatilá, hogy is mondjam, egy igencsak nehéz természetű asszony volt, aki nem bízott benne. Mindig azt gondolta Rádhikáról, hogy ‘Ez a lány túl sokat jár el hazulról, inkább otthon kéne maradnia.’ Hiszen Dzsatilá valamennyire ismerte már ezt a vrndávani fertőző betegséget, ezt a fekete vírust, s ettől akarta megóvni a menyét. De most ő is teljesen ledöbbent. “Ó, a mi édes Rádhikánk még mozdulni sem tud. Két napja csak az ágyat nyomja mozdulatlanul, el se tud menni sehová. Korábban szerettem volna megakadályozni, hogy ne menjen sehová, most meg boldoggá tenne, ha el tudna menni valahová. De meg se mozdul. Mit csináljak?” Így a fiatalabb gópík, a szakhík elkezdtek különböző tanácsokat adni neki. “Csak nézz Rá, olyan fiatal, alig él. Ez nagyon súlyos helyzet, se mi, se te, se ő nem képes meggyógyítani saját magát. Nem várhatunk tovább egy napot sem, ide valami sürgős segítség kell, azonnal csinálni kell valamit! Hallottuk, hogy egy különleges gyógyító érkezik Vrndávanba.” 

Dzsatilá teljesen izgatott lett. „Valóban? Talán elhívhatnánk őt.” De ekkor a fiatal gópík azt mondták, „Egy férfi gyógyítót hívni a házatokba? Nem, ez lehetetlen! Rádhiká annyira ártatlan még, nem kellene egy ilyen férfi gyógyítót beengedni hozzá. Nem, ez kizárt! S neked is óvnod kell a dharmát. Ezt nem engedhetjük meg!” Erre Dzsatilá azt felelte „Na ne már! Miért beszéltek nekem a dharmáról, most itt nincs helye a dharmát emlegetni! Azonnal meg kell őt mentenünk, hozzátok azt az orvost!”

Erre a szakhík azt mondták: „Jól van, de mi azt hallottuk, hogy ez az orvos egy igencsak különc ember, s mivel egy vajákos gyógyító, ezért feltétlenül kettesben kell maradnia a beteggel, se mi, se te nem lehetünk bent.” „Én nem bánom, csak meg akarom őt menteni. Hozzátok azonnal!” „De azt is tudnod kell, hogy nagyon sajátos módon gyógyít.” „Mi az, hogy sajátosan?” kérdezte Dzsatilá. „Kézrátétellel. Oda helyezi a kezét, ahol fáj, és az meggyógyul.” „Ez nagyszerű! Csak megérinti a mi Rádhikánkat és remélhetőleg visszatér belé az élet.” 

Na jó, azt hiszem innen már ismerős a történet! Bár  Dzsatilá minden lehetséges eszközzel próbálta megakadályozni, hogy Rádhá és Góvinda találkozzon, de ezúttal ő maga vezette be ezt a varázslót Rádhiká szobájába, kérlelve, hogy helyezze kezét Srímatí Rádhárání   fájó testrészére, hogy meggyógyítsa, és megmentse az életét. Nos, ez a gyógyító be is lépett ebbe a szobába, és Dzsatilá csöndesen becsukta az ajtót. S mi történt ezután? Egy kis idő elteltével Rádhiká nagyon elégedetten előjött. „Végre visszatért az élet belém, és most már nem fog hatni rám ez a fekete betegség.”

Tehát, mi is ebben reménykedünk, hogy egyszer majd eljön hozzánk ez a varázsló és meggyógyítja a fájó testrészünket. Talán a szívünket, talán a fejünket, kinek mi a gyenge pontja. 

S, ha Ő nem is jön el, akkor is van még rá esélyünk, hogy egyszer el fog jönni. Ha úgy érezzük, hogy a szívünk olyan, mint egy darab kő, akkor pedig gondoljunk arra, hogy Dzsaganáth Purítól nem messze van egy hely, ahol található egy hatalmas kőlap, melybe Maháprabhu lábnyoma beleolvadt. Szóval csak öleljük át Maháprabhu lótuszlábait és a kőszívűnk meg fog olvadni. Tehát néha kézrátétellel, máskor a lótuszlábak átölelésével képesek vagyunk meggyógyulni. 

A préma-bhakti egy varázslatosan gyógyító folyamat. Begyógyít minden sebet, és betegséget. Az anyagi betegséget, anyagi lét gyökerét gyógyítja meg. S Maháprabhu pedig elhozta a legjobb gyógymódot erre az anyagi betegségre.

(Szvámí Tírtha, 2019.05.10-i szófiai esti tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Haribhakti kérdése: Említetted a bhaktákra jellemző egyik betegséget, mégpedig a szív gyengeségét. Hogyan tudjuk fejleszteni az elszántságunkat, mivel a dzsapázás és a szolgálatok végzése nem mindig tükrözi az igazi eltökéltségünket. 

Szvámí Tírtha: Akkor mutassátok ki más módon. Találnunk kell valamiféle módot arra, hogy kifejezzük az elkötelezettségünket, hiszen Sríla Prabhupád is azt mondta, hogy a bhakti jóga nem egyfajta passzív meditáció, hanem aktív szolgálat. Tehát, ha akarjuk, akkor számtalan módot fogunk találni arra, hogy kifejezzük a szolgálatkészségünket. Ezen az úton pedig néha a tudásunk vagy akár a szabályokhoz való túlzott ragaszkodásunk is akadályt jelenthet. 

Egyszer Gurudév nagyon későn érkezett meg, amikor már épp nyugovóra tértünk, így lassan magunkhoz tértünk és felkeltünk. Majd így szólt „Ó, nagyon éhes vagyok, kérhetek egy kis ennivalót?” S mint gondolhatjátok jól ismertük az odaadó szolgálat valamennyi szabályát, előírását, így az egyik kedves hittestvérem, aki tervezte, hogy kiszolgálja Gurudévet, nyomban elindult fürdőt venni. Elvégre is azt tanultuk, hogy főzés előtt különböző rituálékat kell végrehajtani, meg kell fürdeni, mindenféle mantrával meg kell tisztítani az elmét stb., stb.  Szóval nekiállt ezeknek, mire Gurudév meglepődve így szólt „Hová rohansz?” Erre a matadzsi így felelt „Fürdeni.” Mire Gurudév, „Azt kértem, hogy adjatok egy kis ennivalót, nem azt, hogy menjél fürdeni.” 

Természetesen valamennyi előírás betartása, mint például a főzés előtti fürdés, egyfajta kifejezési módja a szolgálatkészségünknek. De mire való az összes szabály betartása akkor, ha a lelki tanítómesterünk közben éhen hal? Tehát gyakorlatias módon kell kifejeznünk a rendelkezésre állásunkat. Készek kell lennünk ugrani. Ne várjunk arra, míg valamennyi jelmez a helyére kerül, csak ugorjunk!

Természetesen, ezekkel a szádhukkal sohasem könnyű, mert biztos vagyok benne, ha hétköznapi körülmények között, fürdés nélkül akarnátok nekiállni főzni, azonnal rátok korhollnának. Tehát még egy szádhut is nagyon nehéz elégedetté tenni. Viszont minden, amit felülről kapunk, az a mi érdekünket szolgálja.

Baladév kérdése: Reggel a tudás különböző elemeiről beszélgettünk, melyek közül a harmadik az erőszakmentesség volt. Említetted, hogy ennek pedig a legfontosabb része a lelki erőszakmentesség. Mondnál erre néhány példát, hogy melyek ezek? 

Szvámí Tírtha: Némileg már beszéltünk a fohászok erejéről. Például, ha úgy imádkozunk, hogy „Kedves Uram, kérlek változtasd ezt az illetőt ilyenné, meg olyanná!” Ezt én már lelki erőszaknak, beavatkozásnak tartom, mivel azt akarom, hogy az én vágyam kerekedjen felül egy adott emberén, és ehhez kérem az Úr segítségét. Szóval ez így rólunk szól, a mi véleményünk, a mi elhatározásunk, a mi akaratunk. A másokért való helyes fohász az, amikor a Legfelsőbb figyelmébe ajánljuk őke. „Kedves Uram, kérlek tekints le erre az illetőre és segíts neki megérteni és elfogadni, mi a legkedvezőbb a számára.” Így nem avatkozunk bele az életükbe. Ez egy kényes téma, és elég intelligensnek kell lennünk ahhoz, hogy megfelelően tudjunk fohászkodni és elkerüljük a lelki erőszakot. 

Az ahinszá általános definíciója nem csak az, hogy kerüljük az erőszakot, hiszen ez egy negatív definíció, hanem pozitív értelemben az is, hogy segítjük és szolgáljuk mások lelki fejlődését. Ez az igazi ahinszá. 

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2019.05.10-i szófiai esti tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Manydzsarí: A kérdésem az imádkozással kapcsolatban az volna, amit említettél, hogy mennyire áldásos, ha olyasvalaki fohászkodik értünk, akinek az imái meghallgatásra találnak. Tudnál erről kicsit bővebben beszélni, hogy mely imákat hallgatja meg a Jóisten, illetve melyeket  nem? Hogyan kell úgy fohászkodnunk, hogy azokat meghallja az Úr? 

Szvámí Tírtha: Talán emlékeztek, hogy egyszer egy nyári ahtopoli mélán, megjelent néhány fiatal árvaházi gyerek, akikkel beszélgetésbe elegyedtünk. Meg kell mondjam, hogy ez egy nagyon-nagyon fájdalmas beszélgetés volt. Az egyik lány elkezdett mesélni magáról, ami így kezdődött, „Felnőttként tanultam meg, hogyan kell mosolyogni. Gyerekként ez lehetetlen volt, hiszen annyit szenvedtünk.” Nagyon, nagyon szívfacsaró volt! De később is találkozgattak egymással, összegyűltek és vidáman beszélgettek. Megszakadt a szívem, ahogy hallgattam őket, de ők jókedvűek voltak, „Azért valaki figyelt ránk.“ S ekkor ugyanez a kérdés merült fel. Hiszen mit mondhatunk annak, aki arról beszél, hogy „Amikor felnőtt lettem, akkor tanultam meg mosolyogni.” Ez nagyon szívettépő! Csak annyit tudtam mondani, hogy „Imádkozzál és bocsáss meg. Bocsáss meg annak, aki annyi nehézséget okozott neked, és fohászkodjál.” S ez a lány ugyanezt kérdezte. „Imádkozni? Minek? Meghallja azt valaki?” „Igen, igen! Az imák meghallgatásra találnak.” Majd odafordult az egyik társához és azt mondta, „Igen, az övét mindig meghallgatják. Amikor ez a lány fohászkodik valamiért, akkor az mindig megvalósul.” Tehát, hogy ez miként működik, arról már volt egy valós tapasztalatuk, mégha az élet sanyarú helyzeteken keresztül tanította is meg nekik. De, mint tudjuk, a lótuszvirág is a sárból nő ki, tehát még a legnehezebb életkörülményekből is gyönyörűszép felismerések születhetnek.

Ti nem sárban éltek, és gyerekként már megtanultátok, hogyan kell mosolyogni, szóval mi a ti felismerésetek? Az imák meghallgatásra találnak, de ha mégsem, akkor is hinni kell abban, hogy úgy lesz. Ez a meggyőződés útja, ez egy döntés, ‘Én ilyennek akarom látni az életet, nem másmilyennek. Hinni akarok a csodákban, szeretnék részese lenni az isteni valóságnak.’ S akkor az valóban meg is fog történni.

Erre több száz példát találhatunk, csak körül kell néznünk. Amikor a szívünk legmélyéből tudunk fohászkodni, az el fog jutni az isteni szintre. Ez lenne a napi kenyerünk? Talán még nem, de a valódi, áldott pillanatok elég intenzívek ahhoz, hogy áthidalják a távolságot innen, oda. A tisztaság, ártatlanság, intenzitás, önzetlenség, ezek a sikeres fohász kulcsfontosságú elemei. 

Természetesen általában azt reméljük, hogy Isten nem csak az igazságosság Istene. Hiszen, ha Ő mindent meghall, akkor hallani fogja az összes ostoba fohászunkat is, és ha Ő az Igazságosság Istene, akkor bármit amit csak kérünk, meg fogja adni. De Ő kegyes is, így a mi kedves Krisnánk csak azt fogja megadni nekünk, ami a mi érdekünket szolgálja. S mindaz, ami megakadályozná a fejlődésünket, illetve a Krisna iránti szeretetünk szabad áramlását, azt nem fogja megadni a  számunkra.

Jó, most azt gondolhatjátok, hogy „De az én fohászaim nem igazán hallgattatnak meg.” Semmi baj, akkor keressetek valakit, akinek az imái meghallgatásra találnak, ápoljatok jó barátságot vele, és ha bajban lesztek, akkor legalább lesz egy jóakarótok. Hiszen azt mondhatjuk, hogy az imádkozás olyan, mint egy nagyon mély, különleges meditáció, egy misztérium. S meglehet, hogy nem mindannyian válunk valódi misztikusokká, de ha legalább egy vagy két ilyen személy van a közösségünkben, akiknek az imái meghallgatásra találnak, akkor ők segíthetnek nekünk. 

Még hozzátenném azt is, hogy Krisna ismeri a szívünket, még akkor is, ha nem mondunk semmit. Meg fogja érteni, s ha a javunkat szolgálja, akkor Ő azt meg fogja adni. Meggyőződésünk kell, hogy legyen, hogy az imák meghallgatásra találnak. 

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2019.05.10-i szófiai esti tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Vizsgáljuk meg a betegséget, mint az élet egyik fő problémáját. Hol, milyen szervünkben található a betegség? Azt gondoljuk, hogy a testben lakozik, de a test csupán anyagból áll, ami pedig nem érez fájdalmat. Azt ugyan nem tudhatjuk biztosan, de feltételezzük, hogy egy darab kő,  az nem igazán érez fájdalmat. S ebben az értelemben a testünk is éppolyan, mint egy darab kő. Legalábbis az én szívem biztosan az. A kő, az nem érez fájdalmat. 

Továbbá mi úgy tekintünk magunkra, mint lélek. Szóval hol van a fájdalom központja? Talán a lélekben? A lélek az nem érez fájdalmat, az egy lelki szubsztancia. A lelki valóságban, lelki szempontból nincs diszharmónia. Tehát, ha a léleknek nem sajátja a fájdalom, és a test sem érez fájdalmat, akkor hol lakik a fájdalom? Az elmében, ami egy nagyon finom átmenet vagy kapcsolat, mondjuk az anyagi és a lelki szféra között. 

S elméletileg ezzel egyet is tudunk érteni, mindaddig amíg a gyermekünk nem szenved valamilyen fájdalomtól. Nem mondhatjuk azt neki, hogy „Ó, ne aggódj drágám, ez csak az elméd!” Ezzel az elméleti magyarázattal még saját magunkat sem tudjuk megnyugtatni. Egy anya kész feláldozni az életét a gyermekéért. Ismerek egy édesanyát, akinek a fohászai biztosan meghallgatásra találtak. Mikor a fia megbetegedett, úgy fohászkodott, hogy „Kérlek Uram, mentsd meg a gyermekemet, add nekem a betegségét.” Ezt délután mondta, s estére a fiú rendbe jött, ő pedig megbetegedett. Tehát meghallgatásra találtak a fohászai.

S azóta én is biztonságban érzem magam, mert akkor azt mondta nekem, „Minden reggel három személyért fohászkodom. Az egyik egy keresztény pap, a másik egy kolostor rendfőnöke, és a harmadik egy szvámí és annak tanítványai.” Tehát nagyon hálás vagyok ennek a hölgynek, mert ha olyasvalaki fohászkodik értünk, akinek az imái meghallgatásra találtak, akkor az nagyon figyelemreméltó.

Nos, térjünk vissza az eredeti témánkhoz, hogy hol található a szenvedés, a fájdalom? Ez csak az elménk szintjén létezik, ami annyit jelent, hogy valójában nem is létezik. Azonban mégis nagyon valóságosnak, nagyon húsbavágónak érezzük. Ezért annyira fontos az elme szabályozása. Ne azonosuljunk a fájdalommal, viseljük el, és próbáljuk felajánlani áldozatként, engesztelésként. Ez az egyik módja a karmánk felégetésének, s ha áldozatként ajánljuk fel, akkor az segít enyhíteni a fájdalmat is.

S megfordítva, az elme szabályozása azért is fontos, mert az elmében úgy tükröződik a fájdalom, mint ami nagyon lényeges, rendkívül valóságos dolog, bár valójában nem is létezik. S ha élünk a  megfordítás elvével, akkor az elménk azt fogja mondani, hogy ‘a lelki eszményeink, azok nem valóságosak’. Az elmének ez az egyik feladata, hogy elhitesse velünk a lehetetlent. Ezért annyira fontos az elme szabályozása. Ne azonosuljunk a fájdalommal, s ugyanígy ne azonosuljunk a szív gyengeségével. 

S ekkor feltehetjük azt a kérdést, hogy, ‘Rendben, de akkor mi a javaslat arra, hogy miként győzzük le a betegséget? Néha gyakorlatiasnak is kell lennünk, s el kell mennünk az orvoshoz, máskor pedig ezek a fajta meditációk, lelki gyakorlatok tudnak segíteni. De még, ha sikerül teljesen egészségesnek is lennünk, az anyagi létezésünk gyökerét, magát az anyagi betegséget, nem tudjuk ily módon megszüntetni, meggyógyítani. Ehhez egy másfajta gyógyírra van szükségünk, amit szanszkrtül aushadá-nak hívnak. Maháprabhu pedig elhozta számunkra a mahá–aushadát, a legjobb gyógymódot valamennyi betegségre, amit csak kaphatunk. S úgy hiszem mindannyian ismeritek ezt a gyógymódot. Ez a Szent Név, ami kigyógyít bennünket az anyagi betegségből. A különböző lelki folyamatok, jógaiskolák is elismerik, hogy a legjobb és legközvetlenebb módja annak, hogy találkozzunk az ishta-dévánkkal, imádandó istenünkkel, a Szent Nevek zengése. Ezt mindenki elfogadja. Tehát ezt a különleges orvosságot, különleges gyógymódot, aushadát, hozta el számunkra Maháprabhu, mellyel kigyógyulhatunk az anyagi betegségből. 

(folytatása következik)