Sharanagati

(Szvámí Tírtha, 2019.05.10-i szófiai esti tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Manydzsarí: A kérdésem az imádkozással kapcsolatban az volna, amit említettél, hogy mennyire áldásos, ha olyasvalaki fohászkodik értünk, akinek az imái meghallgatásra találnak. Tudnál erről kicsit bővebben beszélni, hogy mely imákat hallgatja meg a Jóisten, illetve melyeket  nem? Hogyan kell úgy fohászkodnunk, hogy azokat meghallja az Úr? 

Szvámí Tírtha: Talán emlékeztek, hogy egyszer egy nyári ahtopoli mélán, megjelent néhány fiatal árvaházi gyerek, akikkel beszélgetésbe elegyedtünk. Meg kell mondjam, hogy ez egy nagyon-nagyon fájdalmas beszélgetés volt. Az egyik lány elkezdett mesélni magáról, ami így kezdődött, „Felnőttként tanultam meg, hogyan kell mosolyogni. Gyerekként ez lehetetlen volt, hiszen annyit szenvedtünk.” Nagyon, nagyon szívfacsaró volt! De később is találkozgattak egymással, összegyűltek és vidáman beszélgettek. Megszakadt a szívem, ahogy hallgattam őket, de ők jókedvűek voltak, „Azért valaki figyelt ránk.“ S ekkor ugyanez a kérdés merült fel. Hiszen mit mondhatunk annak, aki arról beszél, hogy „Amikor felnőtt lettem, akkor tanultam meg mosolyogni.” Ez nagyon szívettépő! Csak annyit tudtam mondani, hogy „Imádkozzál és bocsáss meg. Bocsáss meg annak, aki annyi nehézséget okozott neked, és fohászkodjál.” S ez a lány ugyanezt kérdezte. „Imádkozni? Minek? Meghallja azt valaki?” „Igen, igen! Az imák meghallgatásra találnak.” Majd odafordult az egyik társához és azt mondta, „Igen, az övét mindig meghallgatják. Amikor ez a lány fohászkodik valamiért, akkor az mindig megvalósul.” Tehát, hogy ez miként működik, arról már volt egy valós tapasztalatuk, mégha az élet sanyarú helyzeteken keresztül tanította is meg nekik. De, mint tudjuk, a lótuszvirág is a sárból nő ki, tehát még a legnehezebb életkörülményekből is gyönyörűszép felismerések születhetnek.

Ti nem sárban éltek, és gyerekként már megtanultátok, hogyan kell mosolyogni, szóval mi a ti felismerésetek? Az imák meghallgatásra találnak, de ha mégsem, akkor is hinni kell abban, hogy úgy lesz. Ez a meggyőződés útja, ez egy döntés, ‘Én ilyennek akarom látni az életet, nem másmilyennek. Hinni akarok a csodákban, szeretnék részese lenni az isteni valóságnak.’ S akkor az valóban meg is fog történni.

Erre több száz példát találhatunk, csak körül kell néznünk. Amikor a szívünk legmélyéből tudunk fohászkodni, az el fog jutni az isteni szintre. Ez lenne a napi kenyerünk? Talán még nem, de a valódi, áldott pillanatok elég intenzívek ahhoz, hogy áthidalják a távolságot innen, oda. A tisztaság, ártatlanság, intenzitás, önzetlenség, ezek a sikeres fohász kulcsfontosságú elemei. 

Természetesen általában azt reméljük, hogy Isten nem csak az igazságosság Istene. Hiszen, ha Ő mindent meghall, akkor hallani fogja az összes ostoba fohászunkat is, és ha Ő az Igazságosság Istene, akkor bármit amit csak kérünk, meg fogja adni. De Ő kegyes is, így a mi kedves Krisnánk csak azt fogja megadni nekünk, ami a mi érdekünket szolgálja. S mindaz, ami megakadályozná a fejlődésünket, illetve a Krisna iránti szeretetünk szabad áramlását, azt nem fogja megadni a  számunkra.

Jó, most azt gondolhatjátok, hogy „De az én fohászaim nem igazán hallgattatnak meg.” Semmi baj, akkor keressetek valakit, akinek az imái meghallgatásra találnak, ápoljatok jó barátságot vele, és ha bajban lesztek, akkor legalább lesz egy jóakarótok. Hiszen azt mondhatjuk, hogy az imádkozás olyan, mint egy nagyon mély, különleges meditáció, egy misztérium. S meglehet, hogy nem mindannyian válunk valódi misztikusokká, de ha legalább egy vagy két ilyen személy van a közösségünkben, akiknek az imái meghallgatásra találnak, akkor ők segíthetnek nekünk. 

Még hozzátenném azt is, hogy Krisna ismeri a szívünket, még akkor is, ha nem mondunk semmit. Meg fogja érteni, s ha a javunkat szolgálja, akkor Ő azt meg fogja adni. Meggyőződésünk kell, hogy legyen, hogy az imák meghallgatásra találnak. 

(folytatása következik)