Sharanagati

(Szvámí Tírtha, 2019.05.12-i szófiai reggeli tanításából)

(előző hétfői tanítás folytatása)

Árádhaná kérdése: Említetted, hogy tegyünk lépéseket az eredeti szat-csit-ánanda természetünk megvalósítása érdekében. S ha jól értettem, ezek azok, hogy Krisnát helyezzük életünk középpontjába; engedjük, hogy a mahámantra megtisztítson bennünket; és hogy ne szomorkodjunk. Ez a három lépés, amit meg kell tennünk?

Szvámí Tírtha: Pontosan! Ez egy jó kis feladatlista. 

Árádhaná: Létezik ezen kívül még egyéb más dolog is? 

Szvámí Tírtha: Valójában a védákban szereplő ajánlások ennek a célnak a megvalósítását segítik. Egyetlen apró részlet is tökéletesen magában hordozza a nagy egészet. Rengeteg útmutatás található a szentírásokban és magában a szent hagyományban, bár meglehet, hogy ezek közül nem mindegyiket tudjuk megfogadni, de legalább a főbb tanácsokat meg kell próbálnunk beépíteni az életünkbe. Azt mondják, hogy a védikus tanítások végső célja az Úr Visnu öröme, elégedettsége. S még azt is hozzáteszik, hogy az összes útmutatásnak két fő végkövetkeztetése van, egyrészt, hogy mindig emlékezzünk Krisnára, másrészt pedig, hogy soha ne feledkezzünk meg Róla. Ezért azt mondhatjuk, hogy a végső csoda az első csodáról mesél, mivel ez egy egységes rendszer, melyet egy lelki hálózat kapcsol össze. S mint cseppben a tenger, a végső csoda magában hordozza, és mindent elmond az eredeti csodáról. 

S mi ez a végső csoda? Az, hogy mi itt ülünk, hogy elfogadtuk ezt a csodálatos meghívást: ‘Gyertek és vegyétek el jussotokat az isteni boldogságból!’ Mi ez, ha nem csoda? Hogy létezhet egy ilyen mérvű meghívás, mely még el is ér hozzánk? S hogy lehetséges az, hogy még válaszolhatunk is rá? Ez egy maximális csoda! S ez a csoda, mindent elmond az eredeti csodáról.

 De mit is jelent ez pontosan: hogy az első csodában minden benne rejlik az utolsó csodáról? Tehát, hogy Rádhá-Góvinda találkozásában benne rejlik az, hogy mi ma itt ülhetünk?! Úgy hiszem, hogy megmentőnk Csaitanja Maháprabu kegyéből, és isteni megváltó missziójának köszönhetően, ebben egyet tudunk érteni. Mivel Krisnának, mint kegyes és szerető istennek az a terve, hogy visszahívja ezeket a részeit, vagyis az egyéni lelkeket. Tehát emögött van egy terv, egy isteni terv. Szóval, ha elhangzik ez az isteni elhívás, akkor nekünk csak ezt a varázslatos mantrát kell kimondanunk, hogy „Igen”. 

Krsna-prijá: Tehát Krisna mindenkit meghív? 

Szvámí Tírtha: Alapvetően igen. Ha valakit mégsem Ő hívna vissza Magához, abban az esetben őket Rádhárání fogja. Van bárki is, aki ki lenne zárva az isteni kegyelemből? Az lehetetlen! Ha ontológiailag mindenki Hozzájuk tartozik, akkor ki lenne kirekesztve ebből? Vannak olyanok, akik ezt megértik; vannak olyanok, akik megértik és tesznek is ezért valamit; illetve vannak olyanok, akik ezt nem is értik, és nem is figyelnek erre. De senki sem független az isteni hatalomtól, az isteni eredettől! 

Lílávatár: Ha mindannyian szerepelünk Rádhá-Krisna tervében, hogy visszatérjünk Hozzájuk, van-e esélyünk arra, hogy a saját céljainkkal megnehezítsük ezt a hazatérést? Úgymond, összekuszáljuk a szálakat. 

Szvámí Tírtha: Igen, megnehezíthetjük, mivel magunk is rendelkezünk valamennyivel az isteni tulajdonságokból, tehát képesek vagyunk módosítani ezt a kegyes, célirányos isteni tervet. S ha Nekik van tervük az üdvözülésünkre, akkor nekünk is lehet az elkárhozásra. Ezért csak egyetlen feladatunk van, mégpedig az, hogy ne okozzunk problémát, ne avatkozzunk be negatív módon az isteni terv megvalósulásába. Ha nem tudjuk azt segíteni, akkor legalább ne akadályozzuk meg.

Kérdés: Hogyan lehetünk boldogok az istentől való elszakítottságban? Az első benyomásunk, amikor egy vaisnava templomba belépünk, miután keresztényi körben nevelkedtünk, az hogy itt nem könnyeket, nem könnyzáport, hanem vidámságot tapasztalunk. A mi (keresztény) hagyományunkban a költészetnek az egyik legszebb meghatározása, ‘az elválás miatt érzett transzcendentális nosztalgia’. Emlékszem említetted, hogy a szerelmesek nyelve a költészet, a misztikusoké pedig a csend. Hogyan is lehetünk boldogok az elválásban? 

Szvámí Tírtha: Táncolva, és a Szent Neveket zengve… Az elválás drámai, de nem tragikus. Hiszen a tragédiának nincs boldog vége, míg a drámában számíthatunk boldog végkifejletre. S mint tudjuk a könnyzápor az nem egy rossz dolog! Viszont nagy különbség van aközött, hogy örömünkben vagy bánatunkban sírunk-e? Egy dolgot viszont leszögeznek a sásztrák: „Ha van tűz, akkor van víz is.” Tehát, ha az elválás miatti tűz lángol bennünk, akkor könnyeket fogunk hullatni, a fájdalom vizét. Ha meleg, szeretetteljes érzelmek öntenek el bennünket, akkor könnyekre fakadunk. Bár a minőségük kicsit más. 

Ám, ha a legmélyebb elválás, vagy a legnagyobb örömérzet miatt sem tudunk sírni, akkor nevessünk inkább.