Sharanagati

(Szvámí Tírtha, 2019.05.12-i szófiai esti tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Még térjünk vissza néhány gondolat erejéig Buddha történetéhez. Emlékeztek arra, hogyan szól a Bhagavad-gítában az a hosszú vers, ami a tudás definíciójáról szól? Az alázatossággal kezdődik, és az abszolút igazság iránti filozófiai kutatással zárul. Szóval pontosan ezt látjuk az Úr Buddha esetében is. Amikor tudomást szerzett az élet ezen nehézségeiről, valóságáról – mint az öregkor, a betegség, és a halál – azonnal véget akart vetni az addigi mennyei boldogsággal teli életének, és megoldást találni ezekre a problémákra. Tehát, ha szeretnétek tanulmányozni, többet megtudni hogyan találkozott véletlen, csodálatos módon Sziddhárta herceg az élet ezen megpróbáltatásaival, akkor elolvashatjátok ezeket a verseket a „Buddha-csarita” – című nagyon felemelő könyvben.
Tehát a tudás, az abszolút igazság iránti filozófiai kutatásával zárul. Talán tudjátok, hogy az ókorban a filozófiát ars moriendi-nek, vagyis „a meghalás művészetének” nevezték. Szóval jó, ha felkészülünk erre! De azt is javaslom, hogy az élet tudományát is sajátítsuk el, hiszen a legfőbb filozófia az ars vivendi, azaz az élet művészetének az ismerete. Az emberek nagyobb része nincs felkészülve az életre, és csak kevesen tudnak bölcsen meghalni. A többség tudatlanságban él. Tehát döntenünk kell, hogyan viszonyulunk az élet ezen valóságaihoz.
A halál ugye kissé tabunak számít a mi kultúránkban, civilizációnkban, Volt már valamelyikőtök olyan helyzetben, amikor egy haldokló eltávozásakor jelen lehetett? Úgy hiszem jónéhányótoknak van erről közeli tapasztalata, és azt gondolom, hogy ez egy nagyon jelentős pillanat! Ott, történik valami! Hasonlóképpen a születés is egy ilyen beavatás az élet misztériumába, éppúgy, mint a halál az eltávozás misztériumába.
Egyszer az indiai zarándokutunk során ellátogattunk egy nagyon különleges városba, Váránasziba, melyet „Az örök város”-ként is emlegetnek Indiában. Ez egy nagyon ősi település, ahol nagyon áldásos meghalni, mivel azt mondják, hogy onnan azonnal a lelkivilágba jut az ember. Ha ott hal meg valaki, akkor a felszabadulás garantált. Ez a város a Gangesz partján fekszik, melynek egyik végén a folyónál található a halottégető ghát, ahol a holttesteket máglyán égetik el. Az biztos, hogyha dokumentumfilmet készítenek Indiáról, akkor abban szerepel pár kocka erről a helyről, mert szeretnek ezen a témán csámcsogni, ami egy nem túl szép dolog! S amikor a városnak ehhez a részéhez érkeztünk egy fiatal bráhmana fiú jött oda hozzánk, és felajánlotta segítségét, hogy odavezet bennünket. Ez kissé meglepő volt, hogy egy életvidám fiatalember visz minket oda a halottégető helyhez, miközben néztük az égű, füstölgő máglyákat… Igencsak furcsa élmény volt, ahogy mosolyogva hozzánk fordult, kérdezve, hogy akarunk-e még közelebb menni, megnézni a ceremóniát? Mint egy igazi jó idegenvezető. Természetesen kellő tisztelettel adóztunk ennek a szent eltávozásnak. Aztán egyszer csak hirtelen mondott valami nagyon fontosat, „Minden hamvasztás egy tanítás”. Hiszen azzal a nagyon fontos dologgal szembesít bennünket – hogy nem ez a test az énünk. Csak az anyagi részünk az, ami ott a tűzben elhamvad – az nem az apánk, nem a barátunk, hanem csak úgymond a test, nem maga a személy, a lélek. Nem szeretnék túlzott részletekbe bocsátkozni, ami ott látható ilyenkor, de azért ez egy nagyon erős, ijesztő élmény. Ugyanakkor segít is bennünket, hogy elgondolkozzunk egy pillanatra azon, hogy: Mi a halál? S ki az, aki ilyenkor meghal?

(folytatása következik)