Sharanagati

A gószvámík fő gyakorlata az volt, hogy a Szent Neveket zengték és dandavatjaikat ajánlották. Sríla Puri Mahárádzs említést tesz a gószvámík dantavatjaival kapcsolatosan. Megemlíti, hogy Raghunáth dász gószvámí körülbelül 22 órát zengte naponta a Szent Neveket, saját szükségleteire 1-1.5 órája maradt, beleértve az evést – ha egyáltalán evett – és az alvást is. És minden nap ezer dandavatot ajánlott fel. Puri Mahárádzs azt mondja: „Manapság az emberek nagyon gyengék, nem tudnak ezer dandavatot felajánlani.” Próbáljátok csak ki, számoljátok ki, mennyi időt vesz igénybe, és hány bhaktával kell találkoznotok minden nap, hogy ezer dandavatot tudjatok felajánlani?! Ezért Puri Mahárádzs azt mondja: „Nektek, nyugati embereknek egyetlen esélyetek van, a Szent Név. Zengjétek!” és hozzáteszi: „De hangosan ám!”

Ezek a gyakorlatok alázatossá tesznek. Dandavat felajánlása, amikor egy feljebbvalóval találkozunk, vagy belépünk a templomba – ne legyünk felületesek. Ha alázatos szellemben ajánljuk fel átmanunkat, akkor az belső érzéseink kifejeződése lesz.

A gószvámík így töltötték értékes idejüket: A Szent Neveket zengték saját maguk és mások javára, az írásokat tanulmányozták, mély lelki társulásokban vettek részt – ily módon képesek voltak felülkerekedni az evésen és alváson. És mindig szmaranamban éltek. Először sravanam és kírtanam, majd szmaranam. Dicsőítés, tanulmányok, megértés és aztán az emlékezés.

És ha eltöltöttél már néhány évet a bhaktiban, oly sok dolog lesz, amire emlékezhetsz. Például most itt vagyunk 2-3 napot, mégis olyan, mint az örökkévalóság. Néhány nap, és oly sok minden történt! Sok mindenre emlékezhetünk majd. Egyszer Sríla Srídhar Mahárádzs kinézett a teraszáról. És tudjátok, amit ott láthatott az legfeljebb a dzsungel volt. Mégis azt mondta: „Oly sok dolog van itt, ami Maháprabhura emlékeztet!” Ti csak fákat és valami zöldet láttok, de a számára minden Maháprabhuról szólt.

Ez az a fajta látásmód, amiről beszélgettünk: „Ha egy bhakta Engem lát mindenhol, és mindent Bennem lát, Én sosem veszek el a számára.” Ne elégedjetek meg a forma látásával, törekedjetek a lényeg meglátására.

A gószvámík teljes extázisba merültek. És ez egyfajta őrült extázis volt. Ugyanakkor megbabonázta őket a rajongó odaadás.

Hari-lílá kérdése: Nagyon sokszor azt hallottam, hogy hangosan kell zengenünk a Szent Neveket. Miért hangosan? Az én megértésem szerint minden kapcsolat egyedi. Ha hívni akarunk valakit, nem szükséges minden esetben kiabálni, lehet, hogy az is elég, ha gyöngéden, suttogva mondjuk a nevét.

Tírtha Mahárádzs: Igen, lehetséges. Mégis, ki a Szent Nevek zengésének fő tekintélye? „Námácsárja Haridász Thákur kí dzsáj!” Minden nap elmondjátok! Tudnotok kéne, mit mondotok! Ő a náma ácsárja – ácsárja, lelki tanítómester, a Szent Név tanítója, annak, hogy hogyan zengjük a Szent Nevet. És milyen az ő gyakorlata? Minden nap háromszázezer nevet zengett el. Százezret teljes hangerővel, hangosan; százezret halkan, és százezret elmében. Mit, miért? A harmadik, az elmebeli a saját belső békéjéért volt. A második százezer, amit halkan mondott el a saját lelki javát szolgálta, a saját tisztulását. Az első pedig mások tisztulását. Mert a Szent Névnek mindenkire jó hatása van. Ha megvan a képességetek, hogy úgy zengjétek a Szent Neveket, ahogyan Haridász Thákur tette, követhetitek ezt a gyakorlatot.

De hangosan, együtt zengeni, mint például az éneklés, ez megsokszorozza az erőt. De egyetértek azzal, hogy ez egy személyes meditáció. Meg kell találnotok a módját, hogy hogyan fejezhetitek ki az érzéseiteket. Néha hangosan kiáltotok: „Krsna!” Máskor, meghitt pillanatokban, csak suttogtok: „Krsna…”. Függ tehát a hangulattól és még sok más dologtól. De ez az elképzelés, hogy a Szent Nevek zengésének különböző szintjei vannak, és ezt is, azt is gyakorolnunk kell.

Rámvidzsáj: Szádhu Mahárádzs is magyarázatot fűzött a Szent Nevek zengéséhez. Mert ugyanezt a kérdést tettem fel neki is: „Jó az ha hangosan zengjük a Szent Neveket?” Mert nagyon zavarta, hogy a szobában mindenki hangosan zengte a Szent Neveket. És azt mondta: „Senki nem csinál így Vrndávanban! Még a nyelvedet sem kell megmozdítanod!”

Tírtha Mahárádzs: Így van, de hol élsz te…?

Vrndávan kincses földjét a következőképpen írják le: a fák, extázisukban nektárt záporoznak és virágok hullnak róluk. Az égből virágeső záporoz, mintha a félistenek virágfelajánlása lenne. Így fejezik ki a fák és a növények odaadásukat Krsna felé – virágoznak, és gyümölcsöt teremnek.

Olyanok vagytok, mint a fák. Hol vannak hát a virágaitok és gyümölcseitek? Növekednetek kell a lelki életben és gyümölcsözőnek kell lennetek. Hogy legyen mit felajánlanotok Krsnának.

Még a fák is virágesőt szórtak Krsnára, amikor arra sétált. És tudjátok Indiában oly sokféle különböző növény, fa, madár és állat létezik! A vaisnavák látásmódja szerint minden kapcsolatban áll Krsnával. Vannak olyan különleges fák is, melyek csak akkor virágoznak, ha egy szerelmes hölgy megérinti őket. Mások csak éjszaka virágoznak. Egy harmadik pedig olyan fekete, mint Krsna… és így tovább…

És ott vannak a madarak is, mert a fák nem szépek madarak nélkül. Mindenki tudja, hogy a Suka papagájt jelent. Suka a hím papagáj, Sárí pedig a nőstény. A papagáj egyfolytában ismételget, folyton beszél. De a lelki papagáj Rádháról és Krsnáról beszél. És tudjátok, hogy az emberek néha háziállatként tartanak papagájt; képesek megtanulni az emberi hangot, szavakat. Ezért nagyon veszélyes papagájt tartani, ha titkaid vannak. Megosztod a titkaid néhány kiválasztottal, de ha a papagáj meghallja, mindenkinek elmondja majd.

Mégis, Rádhárání és Krsna hírvivőkként használták a papagájokat. Mert képesek rá, hogy átadják az üzenetet! Ha nincs lehetőség a találkozásra, a hírvivők segíthetnek. Néha lehetnek emberi hírvivőid, de van amikor még ez is lehetetlen, vagy tilos.

Szívünk és lelkünk magas, vastag falak mögött van. Nem tudsz áthatolni ezeken. De ha szabadon engeded a papagájod, képes átrepülni a falakon. Küldjetek hát hírvivőt Krsnához! És ő is küld egyet hozzátok.

Vrndávan tele van csodákkal. És tudjátok, nagyon furcsa, de azt mondják, hogy a fák gyökerei alatt ékkövek lapulnak. Sosem értettem ezt a verset, amíg… Meséltem már nektek?… amíg egyszer parikramra mentem Vrndávanban. A parikrama-márga[1] körbeveszi egész Vrndávant. Különböző helyeket, Krsna líláinak különböző helyszíneit látogattuk meg. Korábban földút volt, de később kezdték kikövezni – téglákkal! – ami megnehezítette a járást, mert a földúton általában mezítláb mész, és így minimum kettő, kettő és fél órát vesz igénybe, ha gyorsan mész! Néha csak a port látod. Egyszer azonban, amikor befejeztem a nagy-kört, éppen az ásram felé közeledtem, még mindig a parikrama-márgán, és tudjátok miközben dzsapáztam, lefelé néztem. És hírtelen megláttam egy pici drágakövet. Nem hittem a szememnek! Mert a parikrama-márga azon része pont tele volt szeméttel. És ott volt ez a kis drágakő! Lehet, hogy Krsna akart ily módon hatni rám: igen, Vrndávan fáinak gyökerei alatt vannak drágakövek. Néha ezek az apróságok hitet adnak azokban a dolgokban, amik a sásztrákban vagy a könyvekben állnak.

A gószvámík, ebben a csodálatos környezetben, mindig Rádhát és Krsnát imádták. Ez is egy fontos pont, amire emlékeznünk kell. A természet gyönyörű, de a bhakták nélkül csak fagyos szépség. Lehet, hogy egy hely pokoli, de ha jelen vannak a bhakták, mennyországgá változik. A vibráció és az a légkör teszi azzá, amit a tiszta bhakták hoznak magukkal. Teremtsetek hát mind ilyen vibrációt a környezetetekben. A családotokban, az otthonotokban, az ásramokban, a szívetekben. Teremtsétek meg Vrndávant a szívetekben. Mert Vrndávanban nem tudtok mást tenni, mint Rádhá-Krsnát imádni.

Hallottatok már a híres riksa-vezetőkről. Néha olyan szegények, hogy még csengőre sem futja a riksára. Az egész riksa düledezik, mégis ezzel próbálják megkeresni a kenyerüket. És csengő nélkül egy keskeny úton – keskeny útjaik vannak – amely tele van emberekkel, és kaotikus forgalommal,… El tudjátok képzelni mi történik – zarándokok ezrei sétálnak ezeken a szűk utakon, és jönnek a riksák. Amikor tehát jelezni szeretnék, hogy „jövök!” azt mondják „Rádhé, Rádhé!” Még a riksa-vezetők is segítenek emlékezni Rádhára.

Vagy ott vannak a vrndávani graffitik. Nálunk mindenféle butaságokat irkálnak a falakra; ott „emlékezz mindig Rádhára!” A következő falon: „és sose felejtsd el Őt!” Kizárólag kedvező jeleket találunk. Ilyen környezetben nagyon könnyű emlékezni és imádatot végezni. De úgy mondják, még dicsőbb máshol megteremteni a vrndávani hangulatot.

És a gószvámíknak különleges képességeik voltak. És nektek is vannak ilyenek! Használjátok a tehetségeteket a legjobb cél érdekében – hogy átadjátok az embereknek az istenszeretet kincsét.

Általában elfogadjuk, hogy dicsőítjük a feljebbvalókat. De itt, ebben az egyedülálló dalban „Srí Krsna Csaitanja Prabhu dójá kóró móré” Naróttama dász Thákur lelki testvéreit dicsőíti. Három jóbarát voltak; azt utolsó bekezdésben tesz említést erről: Srínivász, Rámacsandra és Naróttama. Három nagy prédikátor. És olyan intim volt a kapcsolatuk, hogy Naróttama dász Thákur, aki – mondhatjuk – a leghíresebb és legbefolyásosabb volt közülük, mégis hittestvéreit – Rámacsandrát és Srínivászt – dicsőítette és a társaságukra vágyott.

Ezt a példát láthatjuk Bhaktivédánta Szvámí Prabhupád hittestvéreinél is. Például a csodálatos Krsnadász bábádzsí – aki Prabhupád és Srídhara Mahárádzs hittestvére volt. És napi gyakorlataiban szerepelt, hogy a Sríla Srídhara Mahárádzs által írt dalokat zengte.

Ez egy nagyon jó példa. Arra, hogy ne harcoljunk, és ne legyünk irigyek. Az irigység helyett, dicsőítették, énekelték a másik által írt dalokat! Van ilyen nagy a szívetek? Egyik testvéretek ír egy szép dalt Krsnának – amikor az emberek meghallják, azonnal sírva fakadnak – és milyen érzések vannak a te szívedben? „Ah, ez nem is olyan szép.” Nagyon sokszor megtörténik ez. Azt mondják: „Én jobbat írok.”

De az igazi az, amikor kiköpülöd az érzéseid, érzéseid nektár óceánját; akkor jönnek az igazi kincsek. Tiszteljük mások szolgálatát. És nagyon könnyű elméletileg beszélni erről. De például valaki szépen elrendezi az oltárt virágokkal, aztán jössz te és átrendezed: „Nem, nem ez a helyes. Csakis úgy jó, ahogy én akarom!”

Tisztelnünk kell tehát mások szolgálatait. Ezt az utat mutatják a nagy ácsárják is. És néha láthatunk jó példákat is, szerencsére!

„Óh, Pártha, boldogok a ksatriják, akiknek magától adódnak ilyen lehetőségek a harcra, megnyitván számukra a felsőbb bolygók kapuját.”[1]

Az egyszerű harcosok számára a csata megnyitja a mennyek kapuját. De egy bhakta, egy lelki harcos, a préma-bhaktit – vagy a szerető odaadás természetes állapotát – éri el. És ez a felszabaduláson túli cél.

Kötelességeiket végrehajtva, az élet különböző állomásain, vagy az emberek különböző kategóriáiban elérhető a tökéletesség. De a mennyország nem kimagasló eredmény az ősi Indiai látásmód szerint. Mert a mennyország nem a végső célállomás, olyan inkább, mint egy vakáció. Nem ez a végső cél, könnyen elérhető. De aztán lejár a vakáció és vissza kell térni. Vége a teaszünetnek, vissza dolgozni. Mert a mennyország az anyagi síkhoz tarozik, a legfelsőbb anyagi sík: vannak pokoli, földhöz hasonlatos – közép bolygók, és magasabb típusú bolygók. De a végső cél a hazatérés, vissza Istenhez, a lelki világba, az Ő birodalmába.

De hogyan érjük ezt el? Beszéljünk arról, hogy hogyan érjük el a mennyei bolygókat. A ksatriják a harc által érik el. A bráhmanák az áldozatok végzésével, vagy meditációval, imádság által – direkt spirituális tevékenységek által. A vaisják, a gazdasági élet vezetői, az adományozás által – az önzetlenség által. A súdrák, akik másokat szolgálnak, a szolgálat által, az által, hogy kötelességtudóak és megbízhatóak. Mert ez a négy osztály, különböző kategóriákat, az energiák különböző típusait kezeli. A bráhmanák gondoskodnak a lelki energiáról – úgy értem, hogy vallásos, vagy szent energiákról A ksatriják – vagy lovagok, királyok – gondoskodnak a befolyásról és a hatalomról. Ők kezelik a világi hatalmat és energiákat. A vaisják gondoskodnak a gazdasági részről. A súdrák pedig a fizikairól. De bárki, aki szépen teljesíti kötelességét, elérheti a lelki célállomást.

Vannak ezek a világi kategóriák, és létezik a társadalom lelki struktúrája is. Mert a bhaktáknak is különböző képességeik vannak. Az egyik képes praszádamot főzni. A másik képes megenni azt. Ez utóbbi szolgálat sokkal népszerűbb. De akár főzéssel, akár evéssel elérheted a tökéletességet. Rendelkezzünk bármilyen képességgel is, szolgálhatjuk vele az Urat.

Kérlek kapcsoljátok ki a mobiltelefonokat. Másfajta kommunikációt használunk; a mantráinkat. És nem fizetünk telefonszámlát. Ismeritek ezt a régi, klasszikus viccet… Egy ember Európában utazgat és betér egy templomba. Odamegy a paphoz és megkérdezni: „Figyeljen csak ide, szeretnék Istennel beszélgetni. Használhatom a telefont?” A pap így válaszol: „Természetesen, tessék, itt van.” Később emberünk megkérdezni: „Befejeztem a beszélgetést. Mennyibe kerül a hívás?” „Száz euró.” „Rendben, kifizetem a száz eurót.” Ugyanez az ember elutazik Indiába, és megint csak eszébe jut: „Szeretnék beszélni Istennel.” Bemegy tehát egy templomba és megkérdezi a papot: „Használatom a telefont? Istennel szeretnék beszélni.” Amikor befejezte megint megkérdezi: „Mennyit kell fizetnem?” „Egy euró lesz.” „Egy euró? Az hogy lehet? Otthon ugyanezért száz eurót fizettem!” A pap így válaszolt: „Tudod, ezt itt helyi hívás.” Használjunk ilyen fajta telefont.

Megkérdezhetem, hogy hogyan nyernétek meg egy háborút? Mi szükséges ehhez?

Hari-lílá: Intelligencia és fegyverek.

Valaki más: Hit.

Jamuná: Sok kis ütközet megnyerése.

Rámvidzsáj: Krsna az te oldaladon.

Valaki más: Az utolsó ütközet a legfontosabb.

Tírtha Mahárádzs: Sok mindenre szükségünk van. Igaz? Ez a módja a háború megnyerésének, hogy jó szövetségeseink legyenek. De általában, ha az emberek háborút indítanak, valamilyen heves támadással kezdenek, a város stratégiai pontjait támadják – például az energia központot, a kormányhivatalokat, és – nagyon fontos – a kommunikációt! Ne feledjétek, helyi hívás! A kommunikáció nagyon fontos. Ez a módja a háború megnyerésének. És ha saját magunkat akarjuk legyőzni, ugyanezt a módszert kell alkalmaznunk: indítsatok heves támadást a hamis egoizmus ellen, majd foglaljátok el a stratégiai pontokat, az energiaközpontot. Fogyasszatok praszádamot – ily módon legyőzhetjük a test energia központjait. Légzésgyakorlat – ily módon szabályozhatjuk az elmét. És – kommunikáció! Szánkat a szent nevek zengésére használjuk. Ez a módja a háború megnyerésének személyes Kuruksétránkon. Találjátok meg az energiaközpontot; foglaljátok el az intelligenciát, az irányítást – és használjátok Krsnáért; a kommunikációt pedig – a szavaitok és a füleitek – használjátok a lelki üzenetre és a dicsőítésre.

Ha az isteni célért harcolunk, sosem szabad feladnunk. És legtöbb esetben klasszikus értelemben nem vagyunk harcosok. De majdnem minden nap meg kell vívnunk kisebb vagy nagyobb csatáinkat: harcolunk a lehetőségért a lelki gyakorlataink során; harcolunk, hogy megvédjük gyermekeinket a rossz hatásoktól; harcolunk, hogy a lelkiség győzhessen a materializmus felett; harcolunk a hitünk hiányával; és még sok más kis csatát vívunk.

Anyagi szinten az emberek azt gondolják, hogy a „győzelem” azt jelenti „mások megsemmisítése” – győz tehát az egyik fél. De a lelki oldal, a lelki alternatíva: mindkét fél győz. Ha tehát bele kell menned ezekbe a kis csatákba, próbálj oly módon harcolni, hogy mindkét fél győztes legyen. Mert ne feledjétek: ha ti győztök, az a legnagyobb veszteség. Ha pusztító módon győzedelmeskedtek, az a legnagyobb veszteség.

Lehet, hogy ez után a lecke után azt gondoljátok majd, hogy a bhakti-jóga egyfajta katonai tréning, harci vallás. De elmondhatom nektek, hogy nem így van! Mert Maháprabhu az Aranyló Úr, az Arany Avatár, titkos harcosként érkezett. Nyíltan nem használta a fegyvereit, és nagyon különleges fegyverzete volt. Például az egyik fegyvere a szent név volt. Igen érdekes fegyver! A szent név, mint személyes meditáció, mint a dzsapázás. Tudjátok a harcosoknak vannak mantráik. „Öld meg! Zúzd össze! – ezek a mantráik. Nemrég láttam egy dokumentumfilmet az iraki háborúról; és borzasztó, hogy milyen mantrákat vetített Amerika azoknak a fiatal latin amerikaiaknak és négereknek az elméjébe, hogy öljék az arabokat. Elméjük teljes mértékben ezeknek a durva, romboló, öldöklő úgymond „mantráknak” a hatása alatt állt. És mi volt Maháprabhu mantrája a lelki harcosoknak? „Haré Krsna, Haré Krsna!” Ez is kontrollálja az elmédet; de mi a jelentése? „Óh, Uram, kérlek, foglalj el engem szolgálatodban, foglalj el engem szolgálatodban!” Ne lepődjetek meg hát, ha komolyan veszi.

Aztán ott van Maháprabhu tömegpusztító fegyvere, a Szankírtan mozgalom – a hadserege: bhakták százai, mrdangával teljes mértékben felszerelve, mintha ágyúk lennének. A nagy karatálok pedig nagy zajt csapnak. És a táncosok, akik hipnotizálják a közönséget! Ez volt Maháprabhu hadserege. És volt egy titkos fegyvere is. Ez pedig a mahápraszádam. Manapság kémiai hadviselést is folytatnak; például megmérgezik a város vízellátását. Ugyanígy, ha néhány csepp nektárt csöpögtettek Szófia vízvezeték rendszerébe, mindenki megrészegül majd. Ily módon a praszádam, vagy az isteni kegy, olyan, mint egy kémiai hadviselés a testben lévő illúzió ellen. Ezért – egyszerűen fogalmazva – a bhakti-jóga azt jelenti, hogy nyakig töltjük magunkat praszádammal. A tetejére pedig a mahámantrát teszed. Ez a teljes győzelem. Nincs hely az illúziónak.

Ez Maháprabhu háborúja. Mindent át kell hatnia az isteni energiának. Meg kell invitálnunk az isteni energiákat – a testbe, az elmébe – és az isteni odaadásnak kell visszatükröződnie.

Jó háború ez? Szép ütközet? Maháprabhu egy szép hős, igen… Elragadó hős.

“Óh, Pártha, boldogok a ksatriják, akiknek magától adódnak ilyen lehetőségek a harcra, megnyitván számukra a felsőbb bolygók kapuját.”[1]

Ez a vers egy tanács a ksatrijáknak; ők a harcosok, vagy úgy is mondhatjuk – a lovagok. Vannak lovagok ebben a szobában? Titkos lovagok? A lovagok ideje lejárt. Nagyon is hiányoznak az ilyen emberek – akik mértékletességben élnek, akik erőteljesek, odaadóak, és mindig készek segíteni másokat. Az isteni kapcsolat által van erejük arra, hogy másokat segítsenek.

Most egy nagyon speciális korban élünk, amikor azt gondoljuk, hogy képesek vagyunk megoldani a kérdéseket és problémákat az isteni kapcsolat nélkül. Ezért manapság hiányoznak a ksatriják. Elektromos gépeket használunk, vagy másfajta energiát, gépeket, vagy a pénzt a problémák megoldására. De nem szabad elfelejtenünk, hogy az áldás végső soron az isteni kapcsolatból származik. Lehet, hogy az eredeti, vagy klasszikus értelemben nem vagyunk ksatriják, de ha azt kérdezném: „Vannak harcosok ebben a szobában?” – akkor többen mondanák azt: „Igen, kész vagyok harcolni a jó cél érdekében, a célomért.” De isteni kapcsolat nélkül egy lovagból jelentéktelen utcai-harcossá válsz. Ezért ne feledkezzünk meg erről az isteni kapcsolatról. Szimbolikusan is lehetünk ksatriják – az igazság harcosai. Nem saját magunkért harcolunk, hanem az igazságért.

Mi egy harcos kötelessége? Egyértelműen a harc. De valamilyen magasabb elvért. Valójában ez a jel vagy a minőség, ami a szentet jellemzi – hogy kész életét valamilyen magasabb célnak szentelni. A szent harcos még az életét is képes feláldozni mások lelki hasznáért. Ha egy ksatrija, vagy harcos életét veszti a csatában… Két lehetőség van: vagy nyer és mindent megkap; vagy meghal és a mennyországba jut.

Egy ksatrijának elég egyszer meghalnia a tökéletesség eléréséért. Elesvén a csatatéren eléri a mennyországot. De van egy másik kaszt, az emberek egy másik csoportja – ezt a csoportot hívják bráhminoknak. És a bráhminoknak sokszor kell meghalniuk. Mert az ő fejlődésük, nem ilyen egyszerű: meghalok és elérem. Nem, meg kell halniuk a tudatosság alacsonyabb szintje számára, és tovább kell fejlődniük. Minden lépés, amit megtesznek egyfajta halál, halál az alacsonyabb számára és újraszületés egy magasabb dologra. Ebben az értelemben bráhminok is vagyunk: meg kell halnunk a korlátozott számára, és újra kell születnünk a magasabb célokért.

A bráhmin végső soron önmagával harcol. Saját magát akarja legyőzni. A szentírásokban az áll, hogy a legnagyobb veszteség nyereség. És a legnagyobb győzelem, az önmagunkkal szemben aratott. Ha valaki tudja ezt, az intelligens; ha valaki megérti, az bölcs. Ha valaki legyőz másokat, az hatalmas; ha valaki legyőzi önmagát, az… ? Hős.

Váljunk hát mind ksatrijákká, hősökké, bráhminokká, és még sok más tulajdonság van, amit el kellene érünk. Ha szimbolikus harcosok vagyunk, ha szeretnénk legyőzni a saját hibáinkat, sokat kell kockáztatnunk. Ennyit tehát a ksatrijává válásról, harcolnunk kell a hibáink ellen. És a szent célokért is harcolnunk kell.

De a versben ez áll: a ksatrijáknak boldognak kell lenniük, hogy harcolhatnak! Ne sajnálkozzatok hát: „Tele vagyok hibákkal, rossz szokásokkal, hiányosságokkal.” Legalább vannak ellenségek, amik ellen harcolhatunk! Legalább elfoglalhatjuk magunkat a lelki fejlődésben. Ezek a hiányosságok, és nehézségek a javunkat szolgálják. Ezek a lehetőségek a harcra váratlanul jönnek. Néha azt gondoljuk, hogy megnyertünk egy csatát, és így gondolkodunk: „Ah, ez a békesség.” De hirtelen, váratlanul, jön a támadás. És akkor lehet, hogy elveszíted a türelmed: „Ah, megint!” Nem, legyünk boldogok, hogy újabb lehetőséget kaptunk arra, hogy megmutassuk odaadásunkat.

Legyünk tehát boldogok, ha újabb esélyt kapunk arra, hogy fejlődhessünk. Kérlek, emlékezzetek erre a versre, de nem csak akkor, amikor simán mennek a dolgaitok, hanem akkor is, amikor előre nem látható nehézségek jönnek. Amikor azt érzitek: „Elég volt!” Akkor emlékezzetek: „Ah, boldognak kellene lennem, hogy esélyt kaptam arra, hogy lelki javamért harcolhassak.” És akkor extra energiát kapsz.

Hari-lílá kérdése: A Bhagavad-gítában az áll, hogy illúzióban vagyunk, és bármi is történjen velünk – jó vagy rossz – tartsuk magunkat távol tőle. Fontos ez a számunkra – mindezen érzések, amiket megtapasztalunk ebben a testben? Fontosak ezek a lelki fejlődésünkben? Vagy pedig, illúzióban vagyunk, mindez nem fontos, nem is kell megtapasztalnunk mindezeket?

Tírtha Mahárádzs: Ha fanatikus lennék, azt mondanám: nincs jelentősége. De mivel próbálok kevésbé fanatikus lenni, azt mondanám, hogy a tapasztalatok világában élünk, és a tapasztalatok által juthatunk következtetésekre. Mert könnyű beszélni az istenszeretetről, de ha megtapasztaljuk az istenszeretetet – az valami teljesen más. Még a testi szinten is lehetnek lelki tapasztalataink – néhány vízió, néhány mély érzés, valamiféle tisztulás – ezeket érezhetjük. És érzéseinket, valamint mindazt, ami ebben a világban történik velünk lelki nézőpontból kell megvizsgálnunk. Például, ha sokat szenvedsz, akkor – jó esetben – nagyon megértő leszel. Ha materialista vagy, akkor a sok szenvedés után egy keserű emberré válsz; ha egy jó lélek vagy, akkor nagyon megértővé válsz. Vagy ha a szívünk tele van istenszeretettel, akkor képesek leszünk megosztani azt másokkal. Az emberek általában az extrém szituációkból tanulnak: a nehéz pillanatokra emlékezni fogsz, és a legjobb pillanatokra is. Ezek fontos fordulópontok az életünkben. És kétség kívül, azt kell, hogy mondjam, hogy segítik lelki növekedésünket. Különösen a kiábrándulás. Amikor belépünk az illúzióba – nos, az már csak akkor fog segíteni, ha már kimásztál a csapdából. Amikor megérted, hogy nem volt helyes – akkor segíteni fogja az előrelépésed. És ha megtapasztaljuk a lelkek közötti vonzalom erejét és szépségét – ez most egy nagyon tudományos leírás – magyarán szólva, ha szerelembe esel, akkor megérted, hogy mit jelent szerelembe esni Krsnával. Amikor megérzed azt az eufórikus érzést, amikor minimum tíz centiméterrel a föld fölött lebegsz, az istenszeretet nem ilyen, sokkal jobb, sokkal erősebb. De ily módon bepillantást nyerhetünk; az eredeti csöppnyi visszatükröződését. Vagy egy másik érzés: az anyai szeretet. Milyen mély érzéseitek vannak gyermekeitek iránt! Szinte leírhatatlan. De milyen csodálatos, hogy Krsnát egy kicsi fiúként írják le! És eltöprenghetsz az anyai és apai érzéseken: hogyan csókolgatja Jasódá mama a kis Krsna talpát… Ki van birtokában ennek a képességnek, hogy az Úr lótuszlábait csókolhatja? Ez csakis az anyák számára van fenntartva. Szabadon megteheted, senki nem ellenőriz.

Az emberi érzéseken keresztül tehát megérthetjük az isteni érzéseket – ha rendelkezünk a megfelelő látásmóddal. Ha megértjük, hogy ezek csak visszatükröződések, és egyfajta gyakorlatként műveljük. Gyermekemet szolgálom, azért, hogy megtanuljam, hogyan ajánljam fel ugyan ezt az Úrnak. Mert gyermekednek mindent odaadsz – túl minden lehetőségeden. Megfigyeltem, hogy a hölgyek, akiknek nincsen gyermekük – mindenért panaszkodnak. Az ásramban élő fiatal mátádzsíkra gondolok: „Ah, olyan fáradt vagyok, le kell pihennem, nem tudom ezt megtenni…” Ahogy azonban anyává válnak, feltöltődnek energiával. Készek éjfélkor felkelni. Mielőtt még azt mondhatnám: „Kérlek, gyere el a reggeli áratira.” Már mondják is: „Ah, olyan fáradt vagyok!” De a gyermekért bármikor ugranak. Így van? Miért? Mert a szeretetenergia nyilvánul meg. És amit nagyon nehéz odaadni Istennek, vagy a múrtinak, azt könnyen odaadod személyes múrtidnak, személyes istenednek. Természetesen teszed mindezt! Nem kell elmagyarázni, nem filozófiáról beszélünk – megteszed! Érzed és csinálod! Erre a szintre kell eljutnunk – amikor az odaadó szolgálat lesz ilyen természetes a számunkra. Ha meghallod Krsna fuvoláját, nem mondod azt: „Még fél óra alvásra szükségem van,” hanem azonnal ugrasz. Ez az odaadás természetes szintje. És így trenírozhatjuk magunkat az emberi szinten.

Hari-lílá: Remélem, hogy így lesz, mert különben az anyagi világnak nincsen oka, nincs értelme.

Tírtha Mahárádzs: Ez csak egy edzőpálya. És amikor megtörténik veled a csoda, akkor átalakul. Amikor rendelkezünk azzal a látásmóddal, hogy ez nem egy másik világ, hanem ez is Krsnához tartozik, ezt is az Ő lílája itt – akkor ez már nagyon közel van a tökéletességhez. Krsnával a pokol mennyországgá válik. Krsna nélkül a mennyországból pokol lesz.

Hari-lílá kérdése: Van olyan fájdalom, amit a testünkben érzünk, de van érzelmi fájdalom is, amit a test nem érez. Ugyan akkor a lélek szat-csit-ánanda. Tükröződik ez a tapasztalás a lelken? Ez a kérdés azzal a témával kapcsolatos, hogy a lélek boldog, de ugyanakkor szenved is a lelki világban.

Tírtha Mahárádzs: Nagyon nehéz megérteni a lelki szenvedést, mert úgy vagyunk kondicionálva, hogy azt gondoljuk a szenvedés az valami rossz dolog. De bárhogy is, kétféle ember létezik: az egyik a tragikus típus, a másik a mágikus típus. Tragikus karakter és komédiás karakter. Az egyik mindent könnyedén vesz; a másik mindent nehéznek lát, nagyon fájdalmasnak. Ha a tragikus típusba tartozunk, bármi is történjen, így gondolkodunk: „Ah, itt a világvége! Ez itt a végső tragédia. Tele van az egész szenvedéssel.” Ha a komédiás típusba tartozol, csak nevetsz az egészen: „Ha! Nagyon vicces! Mindenem elveszettem – nagyon vicces! Ez a Krsna már megint trükközik velem.” Ha tragikus típus vagy, azt mondod: „Isten nem létezik. Nem szeret engem. Bonyodalmat okoz nekem.”

Különböző módokon reagálunk tehát azokra a dolgokra, amik velünk történnek. Ugyan ez a helyzet a fájdalommal is. Egy tiszta bhakta is érez fájdalmat. Az, hogy lelki önazonossággal rendelkezik, és nem testi tudatossággal, nem jelenti azt, hogy nem tapasztalja a fájdalmat. De nem azonosítja magát a fájdalommal. Nem mondja azt: „Ez a fogfájás vagyok.” Nem azonosul.

Most egyfajta irányról beszélünk: amikor a test fáj és ez tükröződik a lelken, az elmén keresztül, vagy valahogy másként. De ellentétes irányban is működik. Ha az elme kiegyensúlyozatlan, ez megnyilvánul a testen is. Ezt hívják… nem tudom a szindróma nevét: amikor az elme állapota megnyilvánul a testi szinten is. Amikor lelkileg erős és egészséges vagy, testileg is az leszel. Ha azonban lelkileg gyenge vagy, még valós betegségek is megnyilvánulhatnak. Ha például az ízületeid betegek, az azt jelenti, hogy nem vagy elég rugalmas. Egy ortodox tökfej vagy. Lehetetlen kimozdítani, annyira merev. Vagy ha megfázol. Tudjátok annak mi a jelentése? Szeretetre, több figyelemre van szükségetek: „Itt vagyok!” Ez a jelentése a megfázásnak. Vagy… mi is van még, mit említhetnék még… ? Persze! Ha a füleddel van probléma, az egyértelmű, nem vagy hajlandó hallgatni. Vagy a túl sok köhögés, azt jelenti, hogy ki kell mondanod valamit, stb. Mindkét irányba működik tehát: a testnek is van valami hatása a tudatosságra; az elmének és a léleknek is van hatása a testre. De azt mondják, minden a magasabb szinteken dől el. Ha tehát lelki szinten rendben vagy, az alacsonyabb szinteken is az leszel. Ezért ápoljuk a lelket, ezért szeretnénk tisztulni, meglelni lelki önazonosságunkat. Mert ha Krsna egészséges szolgálóivá vállunk, akkor a testünk is egészséges lesz. És a lelki tudás által, a lélek erejével, felülemelkedhetünk a testi fájdalmakon.

„Mások egyáltalán nem értik, még azután sem, hogy hallottak a lélekről.”[1] Sríla Prabhupád nagyon sokszor beszélt a monista filozófiáról, miszerint minden egy. És néha nem értjük: miért beszél erről olyan sokat? De a valóság az, hogy ez igen széles körben elterjed – Indiában filozófiai alapokon és a nyugati világban kicsit más alapokon, hogy „én és Isten azonosak vagyunk”. A végkövetkeztetés pedig: „Én vagyok Isten”. Ezért Sríla Prabhupád azt mondja, hogy ez a „minden egy” filozófiai elv nem jó, mondhatjuk úgy is, hogy nem tökéletes. A lélek titkainak és szépségének leírásával mindkettőt meg kell értenünk – az egységet és a különbözőséget is. Mert valamilyen módon minden élőlény Krsnából származik, ebben az értelemben tehát valóban egyek vagyunk. Minden teremtmény, minden élőlény egy, és egy az Atyával is. Minden tulajdonsága tükröződik kicsiny részeiben; mivel Ő egy személy, mindenki más is az. Ugyanígy – „amilyen az apa, olyan a fiú is”, vagy mondhatjuk úgy is, hogy a fiak – egyek, a genetikai felépítésük nagyon hasonló. Szerencsés esetben, még az arc is nagyon hasonló. De mégis van különbség, az önazonosság különbözik. Hasonló mód, egy családhoz tartozunk, egyek vagyunk; ugyanakkor mégis különbözünk. Lelki értelemben, a spirituális platformon is igaz mindez – ugyan abból a spirituális forrásból származunk, ily módon tehát egy családba tartozunk. Ugyan akkor mindenki egyéni személyiség. Néha ez a személyiség torzult – akkor beszélünk a hamis egoizmusról – de a tisztulás által eljuthatunk eredeti önazonosságunkhoz. És a Srímad Bhágavatamban az áll, hogy folytatnunk kell az önmagunk utáni kutatást, kutatást a lelki önazonosságunk után – amíg meg nem találod! Addig kell folytatunk, amíg meg nem találjuk önmagunkat.

Folytatnunk kell tehát az önmagunk utáni kutatást. Meg kell találnunk önmagunkat. És ha találtál valamit, akkor leírást tudsz adni róla. És ha megfigyeltél valamit, akkor hallgatni is tudsz róla. Mert Krsna szépsége végtelen. Végtelenségig hatolhatunk a lélek és Krsna közötti szeretetteljes kapcsolatban.