Sharanagati

„Ne szomorkodj egyetlen élőlényért sem.”[1] Mert a szomorkodás nem elég! Ha szomorkodom miattad: „Ah, úgy sajnállak, annyira sajnállak! Olyan rosszul érzem magam!” – elég ez? Nem! Ettől még nem leszel boldogabb. Segítsük aktívan mások lelki fejlődését. Meg kell tanulnunk, hogyan csinálhatjuk ez a megfelelő módon.

Ezt általában egy feljebbvalótól tanuljuk meg. Ezért fordulnak az emberek egy lelki feljebbvalóhoz. „Kérlek, segíts nekem!” – ez a fő ok. „Kérlek, segíts nekem, annyira szenvedek!” A második ok: „El akarom érni a tökéletességet. Kérlek, segíts!” Ez egy kicsivel már alázatosabb. Mert az első azt mondja: „Én szenvedek; én akarom neked adni minden szenvedésem.” A második pedig: „Van egy célom, segíts elérni.” De egy igazi tanítvány azt mondaná: „Tele vagyok szenvedéssel, és van célom is, de ez nem számít. Hogyan szeretnéd te, mit szeretnél te?” Ez nagyon ritka. Igaz? Mert kicsit mind önzőek vagyunk, többé vagy kevésbé. „Ezt meg azt akarom.” De „Hogyan szeretnéd te? Kérlek mond meg mit tegyek.”

Oly sok minden van, amit meg kell tanulnunk lelki feljebbvalóinktól. Először is meg kell tanulnunk, hogyan éljünk. Legtöbbször nem tudjuk hogyan éljünk. Nem ismerjük az emberi lét alapszabályait. Ezért a nagy tanítóknak nagyon elemi szabályokat kell lefektetniük: „Ne ölj. Ne hazudj.” Gondoljatok csak bele, ha ezen a szinten kell tanítanotok a követőket: „Ne ölj…” Ez kegy! Gyilkosok közé mész és elkezded tanítani őket: „Ne ölj.” Vagy elmész a hazugok közé, és elkezded őket tanítani: „Ne hazudj.” Mi lesz a reakciójuk? „Gurudzsí, ez lehetetlen! Számunkra ez nagyon magas cél. Ez a mindennapi gyakorlatunk, hogyan is adhatnánk fel?!” Vagy sorolhatnánk a többi parancsolatot: „Ne lopj,” stb. Nagyon alapszintű szabályok. Vagy, a vaisnava tradícióban: „gyakorolod az ahimszát”. Ismét: ne ölj, ne okozz szenvedést másoknak. Alapvető dolgokat kell megtanulnunk, mert ezek valahogy hiányoznak. Nem gondoljuk azt, hogy egoistának lenni erőszak.

A kezdő szint után kell lennie valami másnak is. A gyakorlatot is meg kell tanulnunk a mesterünktől. Mi azt, amit kerülni kell: ne tedd ezt, ne tedd azt; és aztán pedig mi az, amit gyakorolnunk kell, mit tegyek. A guru megtanítja, hogy mit gyakoroljunk: gyere el a templomba, hallgasd a leckét, mond el a köreidet. Ugyanaz a kezdő szint: „Ne ölj/ mond el a köreidet.” Habár azt gondoljuk: „Ah! Elmondom a köreimet, milyen nagyszerű!” Nem. Ez még nagyon kezdő szint. Mint ahogy a „ne lopj”. Mert ha nem adom át magam teljesen az Úrnak, akkor tolvaj vagyok. Az Ő tulajdonát a saját céljaimra próbálom meg használni. Mert az élet, az én kis életem, a nagybetűs Életből származik. Ha tehát a kis életem a saját céljaimra használom, akkor lopok a nagy Élettől. „Add át magad” mint a gurutól jövő pozitív elfoglaltság, szintén nagyon kezdő szint. Mégis a gyakorlás jobb, mint az elkerülés. Mert a jó gyakorlásával igazából elkerüljük a rosszat. A gyakorlatot tehát szintén meg kell tanulnunk a lelki tanítómesterünktől.

Ám valójában a raszát kell megtanulnunk a mesterünktől: hogyan imádjuk az Urat és hogyan észleljük, hogyan érezzük ezt a kapcsolatot. Ez már nem alap szint. Ez a már az emelkedett gyakorlóknak való: hogyan imádjuk, és hogyan érezzük. Ez a végső téma, amit meg kell tanulnunk a mesterünktől.

Különböző dolgokat kell tehát megtanulnunk: hogyan éljünk, mi a módszer és mi a cél. Aztán a kegy által és a lelki tanítómester segítségével, szépen fejlődhetünk. De komolynak kell lennünk a tanulmányainkban és a gyakorlatainkban. És így nem fogunk mások sorsa felett keseregni, hanem aktív eszközökké válunk mások körülményeinek a javításában.