Sharanagati

Eljött hát az este. Itt az idő egy kis lelki üzenetre a Gítából. Olvassunk a Második Fejezetből, amely a Gítá összefoglalása. Az első fejezetből megértettük, hogy Ardzsuna csalódott. Ebből azonnal megérthetjük: „Ez a Gítá hozzám beszél. Én is csalódott vagyok az életemmel. Ahogyan Ardzsuna el akar szaladni a munka elől, én is munkát akarok váltani. Élete egész felépítését meg akarta változtatni, én is mindent meg akarok változtatni az életemben. Prabhu, sásztrikus vagyok, az Ő példáját követem!” Amikor csalódottak vagyunk, akkor követjük a sásztrát, így van? Ez istentől származik – egy kicsit csalódottnak lenni, így van?

De valójában a válaszok jönnek Tőle. Ezért tehát az első fejezetből megértettük, hogy Ardzsuna összezavarodott, nem tudja, mit tegyen. De a második fejezetből meg kell értenünk, hogy Ő egy szerencsés fickó, jó tanácsadója van – az Úr Maga. Csalódottságával Góvindához fordul. Góvinda a Legfelsőbb Úr sajátos aspektusa, aki fuvolával terelget minket, nem pálcával.

“Szanydzsaja mondta: Ardzsuna együttérzését, nagy bánatát és könnyező szemét látván így szólt Madhuszúdana:” [1]

Ez egy megható pillanat – Ardzsuna, a harcos, sír. Egy harcos sose sírjon, egy harcos, harcoljon. Néha a szíved, néha a lelked sírhat, nem gond. Még a harcosok is sírhatnak belül. De ne mutasd ki. Mert egy harcosnak bátornak kell lennie. Belül lehetsz finom, de kívül légy erős.

De Ardzsuna nem rejti el gyengeségét. Kész elfogadni, kész beismerni: „Igen, összezavarodtam. Segíts nekem!” És ezek a jelek: ha össze vagy zavarodva, valószínűleg ilyen túlságosan együttérző érzéseid lesznek, levert elme, könnyel teli szemek. Ez a módja, hogy felhívjuk Krsna figyelmét. A Madhuszúdana név itt nagyon fontos. Mert Krsna néha megállítja a démonikus történéseket azáltal, hogy megöli a démonokat. És mondhatjuk, hogy ez a túlságos együttérzés, vagy ennek következtében a kötelesség elutasítása egyfajta rossz hatás az emberek tudatállapotára. A lelki feljebbvaló képes véget vetni ennek a rossz hatásnak. És ahogyan Krsna letörli a színről a démonokat, ugyan így minden démonikus mentalitás, amivel esetleg rendelkezünk, megszűnik Krsna jelenlétében.

Ez a beszélgetés Kuruksétrán történt egy fa alatt. Ha arra jársz, ne feledd meglátogatni ezt a helyet, mert Kuruksétra már ősidőktől fogva híres hely, de még híresebbé vált a háború, valamint Krsna és Ardzsuna ott történt beszélgetése miatt. Van egy barátom, aki egy zarándoklat alkalmával ellátogatott ide. Mint szent hely, nagyon erőteljes, nem csak a történelmi múlt tölti be, hanem a látogatók fohászai és felajánlásai is mind összegyűltek itt. Nagyon-nagyon különleges hely egy kis templommal és sok haranggal, majd végül ott a fa, ahol Krsna elmondta a történetet Ardzsunának. Természetesen sok zarándok látogat el ide, és verseket zengenek a Gítából. Nem csodálatos? Ellátogatsz egy templomba, egy szent helyre és felolvasol egy fejezetet a kedvenc szentírásodból. Ő is elolvasott egy fejezetet a Gítájából a fa árnyékában. És tudjátok, az emberek általában az gondolják, hogy a Gítá felszínes, nem a Rádhá-Krsna imádatról beszél, hanem csak elméletekről, hogy a lélek örök és sosem halsz meg, létezik a karma és vannak visszahatások… felületes! De amíg a barátom ezeket az úgynevezett felszínes szavakat olvasta, mi történt? Egy falevél szépen ráesett a Gítájára. Ugyan már, mondanátok: „Szél. Véletlen. Előfordul.” Mégis, tudjátok, a levél alakja a szokásos volt, de a színe! Fekete és fehér volt. Az egyik fele sötét, a másik világos. Sose törődjetek vele, ha mások gúnyolódnak: „A Gítá felszínes.” Ez az ő dolguk. Ne törődj vele. Csak látogass el Kuruksétrára, olvass el egy fejezetet és várd Rádhá-Krsna eljövetelét.

Ardzsuna igazából akkor vált csalódottá, amikor kötelessége túlságosan követelővé vált. Amikor eszményeiből néhányat fel kellett áldoznia a felsőbb igazság kedvéért. Ez az ár pedig olyan magasnak bizonyult, hogy vonakodott megfizetni. Nem emberi ez? Olyan helyzetbe kerülünk, amikor a kötelességünk annyira követelővé válik, hogy önmagunkat kell adnunk, áldozatot kell hoznunk! És még ha el is döntöd: „Nem! Elfutok! Nem csinálom!” maradj még egy kicsit, és próbálj meg hallgatni a lelki jótanácsra. Mert amíg saját eszközeinkből dolgozunk, a saját megértésünkből, korlátozva vagyunk. De amint kinyitod a szemed vagy a füled – valamilyen extra szenvedés, nehézség, vagy boldogság által, mert az utóbbi is segíthet – akkor sokkal inkább képesek vagyunk megragadni az isteni lényeget.

Ezért kérjünk tanácsot egy lelki feljebbvalótól. És ahogyan Ardzsuna mindezen kétségeivel Krsnához fordult, ne hezitálj Hozzá fordulni, legyen bármid. Mert Krsna látta Ardzsuna zavarodottságát, és együttérzés töltötte el örök barátja és társa iránt. Ha bármi gondod lenne, kérj Tőle tanácsot. És elkezdődik a tanítás. Mert Krsna aztán elkezdi tanítani Ardzsunát. Ardzsuna így szól: „Meghódolt szolgád vagyok. Nem tudom mi jó nekem, kérlek mond meg; mi a legjobb nekem ebben a nehéz helyzetben. Sisjasz té ’ham – a tanítványod vagyok.” És akkor azonnal megváltozik a hangulat. Ez előtt Krsna nagyon finom volt. Azt mondta: „Óh, kedves Ardzsunám, ez nem olyan nehéz”, de most, ahogyan Ardzsuna magához tért és azt mondta: „Taníts engem!” Krsna azonnal élesebb lett. Például azt mondja: „Olyan dolgok felett siránkozol, melyek felett sosem kéne.” Krsna élesen elvágta Ardzsuna hamis egoizmusát. Azt mondhatnátok: „Hol van itt az él? Ez egy nagyon udvarias megjegyzés.” De ha lefordítod ezeket a szavakat, meglátod, hogy azt jelenti „Első osztályú bolond vagy. Olyan dolgok felett siránkozol, amik felett nem kéne.” És ez még csak a kezdet! Az első vers, Krsna első válasza. De bárhogy is, nem akarom eltúlozni ezt a dolgot. A hangulat mégis megváltozott. Krsna minden különböző módszert bevet, hogy hatást gyakoroljon Ardzsunára, hogy tanítsa, és elérje a célt. Mint a pálca és a répa; néha Ardzsuna önbecsülését ingereli, máskor pedig éles, megsemmisítő. Bárhogy is, Krsna végül eléri a célját. Teljes szabadságot ad Ardzsunának: „Feltártam előtted a titkokat, most dönts belátásod szerint.” Tudjátok, nemzetközi nagymester fokozaton sakkozik, így mozgatja a figurákat és a végén, amikor már nincs menekvés, azt mondja: „Rajtad a sor, te döntesz.” Ardzsuna pedig így szól: „Igen! Teljes mértékben elfogadom, amit mondasz.” Azt gondolom hát, hogy Ardzsuna eredetileg valamiféle magyar lehetett. Mert mi, amikor mindent elveszítettünk, akkor azt mondjuk: „Igen, igen, helyes, ez az, amit mondani akartam.” Ő legalább egy tiszteletre méltó magyar. Mert képesek vagyunk arra, hogy előnyt kovácsoljunk a hibáinkból. Bárhogy is, amivel csak rendelkezünk, szolgálhatjuk Krsnát, fordulhatunk hozzá, nem gond.

Sok ember küzd a szabadságért. Különböző társadalmi tevékenységek, vagy szökés egy börtönből, mindenki vágyik a szabadságra. Így van? Vagy a politikai tevékenységek a liberális szabadság elérésére; mások pedig úgy gondolkodnak: „Ha több pénzem lesz, szabad leszek.” Láthatjuk mennyi sokféle elképzelésük van az embereknek a szabadságról. De igazából a szabadság azt jelenti: szabadnak lenni az anyagi kötődésektől és korlátozásoktól. Szabadítsd fel a lelked! Lelki felszabadulás. Mondhatjuk, hogy mi vagyunk a Lelki Felszabadító Mozgalom. SLM (angolul).

Kripádhám: Kissé forradalmian hangzik.

Tírtha Mahárádzs: Ah! Mondhatjuk úgy is, hogy „Srí Lalita Mádhava”. De valójában Srí Lalita Mádhava, ez a Lelki Felszabadító Mozgalom.

Szárnyald felül a különböző elképzeléseket, és megszabadulhatsz a születéstől, haláltól, idős kortól és gyötrelmektől. Ha tehát a szabadságról és a felszabadulásról beszélgetünk, akkor hogyan értsük meg a szabadságot? Igazából ezek voltak az anyagi létezés korlátai. És gondolkodjatok egy kicsit! Ha rendelkezünk azzal a látásmóddal, hogy legyőzhetjük a halált, a szenvedést, vesztegessük akkor az időnket arra, hogy konfliktusokba keveredünk, elégedetlenkedünk vagy pedig a mindennapi buta kis dolgokra?! Kérlek, legyen ilyen magasrendű a látásmódotok! Ha megértjük, hogy a végső szabadságért dolgozunk, a lelki szabadságért, akkor egy kis áldozat az ügy érdekében – ugyan már, az semmiség! Ennek fényében az, hogy felajánlunk néhány évet az életünkből, számít valamit? Nem sokat.

Csak gondoljatok bele, ha eléritek az örök életet, de nem edzitek magatokat itt és most, akkor örök helyzetetekben is korlátozottak lesztek. Mert mondjuk például, hogy fél sikert értek el, az örökkévalóság ott van, de hiányzik a tudás – mi ez akkor? Egy örök bolond, így van?! Ne végezzük tehát félmunkát. Komplett munka szükséges.

És már ebben az életben is élvezhetitek a nektárt. Mi a nektár? A boldogság. Kondicionálhatjuk magunkat, megtaníthatjuk magunkat arra, hogyan legyünk boldogok. Ahogy beszéltünk róla, boldogságtréningeket kéne szerveznünk. Mosolyogjatok csak, de ez nagyon fontos! Az emberek nagyon rossz kondicionáltsággal rendelkeznek. Szenvednek, és szenvedésre kondicionálják magukat. Meg kell szabadítanunk őket ettől. Nincs rá gyakorlatuk, hogyan szabaduljanak ki ebből. Legtöbben a munkájuk, családjuk miatt panaszkodnak. És minden nap elismétlik: „Ah, ez olyan borzasztó, annyira elégedetlen vagyok.” Ha ez a mantrád: „Ez rossz nekem” akkor sosem leszel boldog vagy elégedett. Így van? Oly sokszor megtörténik ez! Ezért tartom igazán jó lehetőségnek ezt a prédikálásra és embertársaink segítésére – boldogságtréning. Élvezheted a nektárt, elégedett lehetsz. És ez a fajta elégedettség nem az a fajta, amit az emberek kívül keresnek, ez egy belső béke, belső elégedettség, belső integritás.

„Az éri el a lemondás legtökéletesebb fokát, aki fegyelmezi érzékeit, értelmével elrugaszkodik az anyagi dolgoktól, s figyelmen kívül hagyja az anyagi élvezetet.” [1]

Ismét, szabadnak lenni a visszahatásokról. Nem csak a korlátozásokról, hanem a visszahatások alól is felszabadulhatsz – a meghódolás által. De igazából a felszabadulás jön el hozzád; nem arról van szó, hogy mi szabadítjuk fel önmagunkat.

Azt hiszem, teljes szabadságot biztosítok tanítványaimnak. Nem kell tehát harcolnotok velem a szabadságotokért. De kérlek, legyetek partnerek ebben a szabadságban. Mert nézzétek csak meg mi történik a külvilágban: az emberek harcolnak a szabadságért, és amikor elérik mi történik? Tönkre teszik. Helytelenül használják. A lelki életben nem kell tehát harcolnotok a szabadságotokért. Ne tegyétek tönkre, ne használjátok helytelenül.

És, hogy élni tudjuk és helyesen használjuk szabadságunkat, okosnak kell lennünk. Ne gondoljátok azt, hogy amiért nem gyakorolok rátok nyomást és nem kergetlek benneteket, mindent jól csináltok. Nagyon ébernek kell lennetek és nagyon óvatosnak, hogy megérthessétek mi a helyes cselekvés. Keményen kell tehát dolgoznotok, hogy beteljesítsétek szabadságotokat. És rendkívül elkötelezett és mélyen megértett szabadságot várok el tőletek. Mert teljesen meg vagyok róla győződve, hogy ha erőszak és nyomás alatt dolgozunk, az nem tart sokáig. Ez nem katonaság, nem vagyunk Krsna hadserege.  Sokkal inkább a szabad választás elve alatt kellene dolgoznunk. „Gurudév, csinálni akarom. Csatlakozni akarok a tánchoz. A legjobbat akarom kihozni magamból Krsna szolgálatában.” Ez az út! Teljes szabadsággal rendelkezel a felől, hogy mit teszel. Mégis ajánld törekvéseidet, energiádat, tehetségedet a szolgálatnak. Ez a módja annak, hogyan használjuk, és hogyan éljünk a szabadságunkkal. Ez kicsivel nehezebb, mint teljes felügyelet alatt állni. Ha valaki minden apró lépésnél megmondja, hogy mit tegyél, és hogyan, mit gondolj és mit ne, az a robotoknak való. A robotika, mint tudomány egyre jobban fejlődik, de én élő lényeket szeretnék látni magam körül, nem intelligens robotokat, amik csak utasításra dolgoznak. Használjátok a cselekedeteiteket, a képességeiteket, értsétek meg a kötelességeiteket és éljetek a szabadságotokkal. Kérlek tehát benneteket, legyünk társak ebben a nagyszerű Lelki Felszabadító Mozgalomban! Legyünk szabadon cselekvők, de ugyanakkor harmóniában is. Mert a szabadság harmónia nélkül káosz. Intelligens és alázatos cselekvés – ez a mi szabadságunk.

És amikor ezt elértük, amikor megvalósítottuk ezt az elvet a csapatunkban és az elménkben, akkor alázatos szolgaként járulhatunk Sríla Srídhar Mahárádzs lótuszlábaihoz – aki úgy definiálta a szabadságot, hogy az rabszolgaság – hogy tiszteletünket és imádatunkat ajánljuk.

Mi a szabadság? Amíg az illúzió varázsa alatt élünk, azt gondoljuk, hogy az a szabadság, amikor azt tesszük, amit akarunk. Legyen bármely szeszélyes is, amit szeretnék, csak megyek és megteszem, ez az én szabadságom. Nagyon veszélyes, ha ezt a hozzáállást még valami filozófiával is kombinálod. Rága-márga… De csak a déhát szolgálod! Ez a totális mély illúzió. A spontán odaadás nevében – ez óriási hiba. Meg kell hát tanulnunk, hogy mi az igazi szabadság, és ha ezt a helyzetet a felhőhöz és a naphoz hasonlítjuk, akkor nincs igazi megértésünk a szabadságról, mert megértésünk befedett. A szabadságnak vannak bizonyos szabályai; és ezeket követnünk kell, máskülönben nem jön el a várt szabadság. Bizonyos értelemben mondhatjuk tehát, hogy a szabadság korlátozott. De ez a korlátozás egy szélesebb körű szabadság szintjére visz minket.

Akkor mi a szabadság? Meg tudjátok határozni a szabadság definícióját? Általában mit mond a filozófia vagy a tudomány a szabadságról?

Ez a választás szabadsága. Aztán beszélnek a cselekedetek szabadságáról. Majd az akaraterő szabadságáról. Igazából nem beszélhetünk a cselekedetek szabadságáról, mert oly sok minden által vagyunk korlátozva, nem cselekedhetünk úgy, ahogy szeretnénk; de a gondolataid és az akaratod szabad. Valószínűleg nem fogod felismerni; mégis az akaraterő szabadsága szélesebb, mint a cselekedetek szabadsága. Mások azt mondják, hogy a szabadság az ember elismert szükséglete. Ez ugyan arra utal, hogy a szabadság korlátozott, mégis, olyan elegáns megfogalmazásban, hogy az emberek általában egyetértenek vele.

Szabadságunk tehát egy kapcsolat. Szabadságunk az anyagi kapcsolatok által korlátozott. De láthatjuk, hogy a lelki kapcsolatok által nyílik meg.

Az emberi lények héj szerkezetűek, rétegesek, abban az értelemben, hogy hogyan ismerik fel szabadságukat és képességeiket. A belső, legkisebb kör a megnyilvánult képességek – amiket már elért. A következő, nagyobb kör a képességei. Igazából képességeink alatt dolgozunk. Többre lennél képes, mint amit megteszel. Aztán még egy kör, az úgymond kötelességek. Ez azt jelenti, hogy keményen kell dolgoznunk, hogy teljesítsük kötelességeinket. Mindeközben megtalálod azt is, hogy miben vagy hozzáértő – a kötelesség és a képességeid között. De a legnagyobb kör a szabadságod. És ezt a szabadságot az isteni kegy által lehet elérni, mint objektív elv, és a meghódolásunk által, mint szubjektív közreműködés. A legkisebb belső kör tehát – úgy is mondhatjuk, hogy a cselekedeteink – amit most teszel. A nagyobb kör, amint megtehetsz, amit elérhetsz. Az első volt a megnyilvánult kötelesség; a második a képesség. Azt hiszem ez egyértelmű. Többre vagyunk képesek, mint, amit csinálunk. Hogyan nevezzük ezt? Ez volt a képesség – amit megtehetnénk. A harmadik a kötelesség, amit meg kéne tennünk. És e kettő között kell megtalálnunk a kompetenciánkat. Mi más van még? A szabadság, a legszélesebb kör. És másként is tekinthetünk erre a szabadságra – mint az Úr invitálása. Egy bizonyos misszióra vagy meginvitálva.

Azért, hogy egyik platformról a másikra juthassunk, igyekeznünk kell, tennünk kell érte. Az aktivitástól a képességig, le kell győznünk a lustaságunkat. A képességtől a kötelességig, ki kell szélesítenünk megértésünket és több felelősséget kell vállalnunk. Mert ha megértem, hogy mi a kötelességem, az azt jelenti, hogy több felelősséget is vállalok. És hogyan ugorjunk a kötelességtől a szabadságig? Az odaadás által. Az első volt tehát az aktivitás, legyőzni a lustaságot; a második volt az értelem – megértés és elfogadás, légy felelősségteljesebb; a harmadik pedig, a szabadugrás, az odaadás – ez úgymond az érzelmi út. Legközelebb, ha elmegyünk ehhez a három tóhoz, megfürödhetünk mind a háromban; először – hogy megszabaduljunk a lustaságtól, szat, aktivitás; másodszor – hogy kiszélesítsük a megértést, szellemi fürdő, csit; a harmadik pedig az érzelmi fürdő – hogy minden korlátozástól megtisztítsuk magunkat, még a kötelességekétől is, és eljussunk a szabadsághoz – ánanda. Szat-csit-ánanda.

Azt hiszem egyértelmű: légy aktív, légy intelligens és légy alázatos. Akkor eléred a szabadságot. Ha tehát szeretnénk megérteni, beazonosítani a szabadság szabályait, akkor itt vannak: intelligens és alázatos tevékenység.

Kripádhám kérdése: Alkalmazható ez a természet három gunájára?

Tírtha Mahárádzs: Ha nincs elég megértésed, az egyértelmű, hiányában vagy a megértésnek, tamaszikus hatás. Természetesen akadályozza az aktivitásod is, de néha a bolondok is nagyon aktívak, ami még veszélyesebb. De itt a jelen helyzetünktől a képességeinkig több csit-re van szükségünk. Persze mindig több csit-re van szükségünk, szat-csit-ánanda, mindhárom folyamatosan jelen van; az egyik lépésnél az egyik dominánsabb, a másiknál a másik. Aztán mondhatjuk, hogy ahhoz, hogy legyőzzük a tudatlanságot több csit-re van szükségünk. A tudatlanság a lustaságot is magában foglalja. Ahhoz, hogy megtaláljuk a cselekedetek megfelelő útját aktivitásra van szükségünk, okos aktivitásra. És ahhoz, hogy megtaláljuk a kiutat az anyagi kuszaságból, megtisztult szattvára van szükségünk. Mi volt tehát a definíció? A szabadság intelligens és alázatos tevékenyég.

Néhányan azt mondják, hogy ki kell hoznunk a maximumot ebből az életből. Ha a gunákról beszélgetünk ez milyenfajta megközelítés? Radzsaszikus. Mások azt mondják: „Ah, hagyjatok csak minket aludni”, teljes mértékben a lehetőségeik rabjai; és melyik ez a típus? A tamaszikus. Ha valaki a maximumot szeretné elérni, az radzsaszikus, ha valaki a minimumot az tamaszikus. Akkor mi más van még? Az optimum és ez szattvikus. És ha ezt az optimumot felajánlod Krsnának, az az odaadás, a suddha-szattva. Próbáld mindig megtalálni az optimális megoldást.

Kripádhám: Hol van az odaadás ebben a szabadságban?

Tírtha Mahárádzs: Nos, úgy érzem, hogy az „intelligens és alázatos tevékenység” az „odaadó és gyakorlati szolgálat” egy másik megfogalmazása. Nem támogatom azt az elképzelést, hogy először elérünk valamit és aztán leszünk bhakták. Mert vannak, akik így gondolkodnak. Mégis, Sríla Srídhar Mahárádzs elutasította ezt. De még a kezdeti pontban is, ahol most vagyunk, korlátozott aktivitásunkban, adjuk hozzá az odaadást – hogy a karmából karma-jóga válhasson. Ha rendelkezel némi intelligenciával, gjána, hozzá adsz némi odaadást és gjána-jóga lesz belőle. Ha vannak érzéseid, hozzá adsz egy kis odaadást, és a bhaktiból bhakti-jóga lesz. És ha adsz néhány csepp nektárt a bhakti-jógádhoz, akkor prémává válik, préma-bhaktivá.

Mindig azt mondjuk, hogy a következő szintre lépéshez legmélyebb fohászainkat kell használnunk. Most korlátozott aktivitásunk szférájában vagyunk, de ha a célunk a szabadság elérése, ha ezen az odaadó lelki szabadságon meditálunk, akkor lehetséges elérni. Próbáljátok meg hát mindig hozzáadni ezt az univerzális látásmódot, hogy az örökkévalóságnak dolgozunk, azért, hogy felülkerekedjünk a halálon és a születésen, és hogy megtaláljuk a kivezető utat ebből a határtalan anyagi szférából. Akkor elviseled és felül tudsz kerekedni az apró nehézségeken. Ezért mondhatjuk, hogy az odaadás a halhatatlansághoz vezető pozitív és fokozatos út.

„Ha a megtestesült lény képes túljutni e három kötőerőn, akkor megszabadulhat a születéstől, haláltól, öregségtől és a velük járó fájdalmaktól, s élvezheti a lelki élet nektárját még ebben az életben.” [1]

A vers két fő jellemzője: az egyik a “déhí” a másik pedig a “déha”; az egyik az, aki felöltötte a testet, a másik a test. Deha a korlátozás és déhí a korlátozott. Bizonyos értelemben mondhatjuk tehát, hogy a lélek egy korlátozott társaság. Miért? Mert cselekedeteiben nem teljesen szabad. Korlátozva van a test által, a test pedig az idő, a tér, a lehetőségek, a karma által… Mégis a kegy által határtalan, a kegy által szabad.

De először maradjunk még egy kicsit a korlátoknál. Déha a külső borítás, a test. Elég érdekes, hogy ez az apró kis dolog képes befedni és korlátozni a lélek határtalan kapacitását. Ez bizonyítja, hogy a lélek az illúzió gondoskodása alatt áll; másképp nem történhetne meg, hogy az – úgymond – tökéletes lélek valami jelentéktelen kis dolog korlátozása alá kerül, mint például a test. Ha tehát lealacsonyodunk, akkor a korlátozott befedi a határtalant. Határtalan abban az értelemben, hogy minőségileg különbözik – az anyag elfedi a lelkit, a lelki szikrát. Ezért az a feladatunk, hogy megfordítsuk ezt a folyamatot, hogy a belső lelkiség hassa át a külső anyagot. És ha az anyag, amely befedi a lelket korlátozott és híján van a szabadságnak, akkor meg kell értenünk, hogy a lélek győzelme az anyag felett maga a szabadság. A Gítá tehát, és ez a tanítás, nagyon logikusak. Ahogyan a felhő betakarja a napot; összeférhetetlen, a nap óriási és lehetetlen betakarni, mégis egy kicsi felhő képes eltakarni előlünk a napot. És akkor a felhő óriásinak látszik, annyira, hogy képes eltakarni a napot, habár ha kívülről figyeled meg a dolgokat, ez csak illúzió. Ugyanígy, a jelentéktelen test akkorává válik, a hamis ego, amely a testtudatossággal kapcsolatos, annyira besűrűsödik, olyan intenzív lesz, hogy eltakarja a belső lelki szikrát. Habár ha megfelelő távolságból nézzük, vagy egy jobb helyről, láthatjuk a különbséget.

És készek vagyunk a déhát szolgálni, a testet szolgálni. Láthattuk, hogy a szülők mindent megtesznek, hogy megtanítsák gyermekeiknek hogyan szolgálják a testet: így egyél, így tisztálkodj, úgy viselkedj – egyfolytában előírásokat állítanak arra, hogy hogyan szolgáljuk, hogyan gondoskodjunk a testünkről. De nektek, mint anyáknak és apáknak van még egy kötelességetek, ez pedig, hogy megtanítsátok őket arra, hogy hogyan szolgálják a lelküket, igazi lelki azonosságukat – hogyan váljanak igazi lelki lényekké. És ez a mi kötelességünk saját magunkkal szemben is, hogy elkezdjük a lelkünket szolgálni, lelki azonosságunkat, déhí – azt az önvalót, aki felöltötte a testet. Ne álljatok meg a déhánál, mert az korlátozott; haladjunk tovább a déhíhez, a benne rejlő személyhez, és szabadítsuk fel őt.

Jasódá kérdése: A sásztrákban azt mondják, hogy a lélek kisebb, mint egy tűnek a hegye. És egy másik összehasonlítás: egyszer azt mondtad, hogy a múrtik kicsinek tűnnek, mert messze vagyunk. Azt jelentené ez, hogy a lélek is messze van a testtől, és ezért van az, hogy a test, amely befedi, sokkal nagyobbnak tűnik, mint a lélek? Mint ahogyan a nap és a felhők.

Tírtha Mahárádzs: Ez az illúzió játéka. Ahogy az elején mondtam, amikor a kisebb képes elfedni a nagyobbat az az illúzió játéka. Mégis a „Kövesd az angyalokat” című könyvben Sríla Srídhar Mahárádzs azt mondja, hogy amikor a kisebb irányítja a nagyobbat, ezt a különleges minőséget szeretetnek hívják. De valamit még hozzá tesz; ez nem csak nagyobb vagy kisebb, itt érzelmi szálról van szó. És a lelkek testei erős testtudatosságban – ez egy korlátozás, a karmikus visszahatás eredménye. Azok számára, akik erős testtudatosságban élnek, a test egyszerűen csak karmájuk visszahatása. Nem sok szeretet nyilvánul itt meg. Hatás-visszahatás, fizesd meg az árát, ez az, amit kapsz. De egy bhakta számára még a test is a szolgálójává válik. Ha meg tudjuk változtatni a tudatállapotunkat, még a visszahatások is, úgymond, védelmezőként kezdenek viselkedni. Érthető ez így? A test egy visszahatás, de ha változunk, ha bhakta lesz belőlünk, akkor még előző tetteik, gondolataink, vágyaink ezen következménye is, lelki fejlődésünk szolgálójává válik. A szeretet tehát megnyilvánul a test működésében. És akkor mondhatjuk, hogy a test szeretettel veszi körbe a lelket; másként az illúzió fedi be.

Jasódá kérdése: Paríksit Mahárádzs szerencsés volt, mert pontosan ismerte halála idejét, és ezáltal azt, hogy mennyi ideje maradt. Nem vesztegette az időt. Számunkra ismeretlen, hogy mikor fog bekövetkezni. Én személyesen azt érzem, hogy elvesztegetem az időmet, meglehet, hogy nem is lehetséges olyan intenzíven élni, mint Paríksit Mahárádzs, de mi a javaslat – hogyan tegyük intenzívebbé, hasznosabbá az életünk?

Tírtha Mahárádzs: A végső dimenzió az intenzitás. A nulladik dimenzió a pont, mert nincs kiterjedése. Az első dimenzió a vonal; a második a sík; a harmadik a tárgy; a negyedik az idő. Az időnek két arca van: ezen az oldalon a korlátozás; azon pedig az örökkévalóság. A másik oldalon pedig ott vannak a következő dimenziók. Az ötödik a szat, a hatodik a csit, a hetedik az ánanda – létezés, tudatosság és boldogság. Aztán jön a nyolcadik dimenzió, az intenzív boldogság. Aztán a kilencedik… gyakorlatilag a tizedik dimenzió, mivel a nullával kezdtük – ez pedig a tökéletesség, az abszolút.

Ánanda és intenzív ánanda – azt hiszem ezt fel tudjuk fogni, ezen túl gyakorlatilag semmit nem értünk.

Lehet, hogy egy kicsit teoretikusan hangzik, de gondoljatok bele! Hogyan van elrendezve a tér – gyakorlatilag nem értjük, de hozzászoktunk. Az idő még ennél is bonyolultabb, még kevésbé értjük, de az időhöz is hozzá szoktunk. Az örökkévalóságot nem tudjuk elképzelni! A létezés csak egy teoretikus szó. A tudatosság hiányzik. Az ánanda, a boldogság pedig álom csupán. Mint mondhatnánk akkor az intenzitásról mint dimenzióról?! Bárhogy is, teljesen egyet értek azzal, hogy éljünk az intenzitásért.

De említetted az időt is. Ha tudnám, hogy mennyi idő van, ilyen és ilyen módon használnám. Mégis, tudod, alapjában véve az emberekben két fajta hozzáállás van azzal kapcsolatban, ha valaki megtudja, hogy másnap meg kell halnia. Az egyik azt mondja: „Holnap meghalok? Élvezzük a mát! Ez az utolsó napom, használjuk hát ki.” A másik pedig: „Várjunk csak, idáig vesztegettem az időm, csináljunk most tényleg valami olyat, ami örökké fennmarad.”

Van egy történet, mely az elsőt írja le; a kútban bujkáló emberről szól, lehet, hogy ismeritek a történetet. Van tehát néhány katona, akik megtámadják a falut. Barátunk annyira fél, hogy megpróbál elbújni a katonák elől, az életveszély elől a kútban. Beleugrik hát ezért a vödörbe, az pedig ereszkedik lefelé, majd lóg a kötélen, egy kicsivel a vízszint felett. Kint ott vannak a katonák. Ő pedig így gondolkodik: „Ah, megmenekültem!” Lenéz a vízre és észreveszi, hogy egy sárkány lakik benne. „Óh, Istenem! Kint katonák; lent a sárkány!” Ismét felnéz, és mit lát?! Egy kisegér sétál egy boton, majd átmászik a kötélre. És az egér nagyon éhes, ezért elkezdi rágni a kötelet – lassan, lassan. A fickó elkezd gondolkodni: „Várjunk csak! Ha gyorsan felmászok, megölnek a katonák; ha az egér elrágja a kötelet, a sárkány által halok meg.” Elkezd hát körbe nézni, hogy mi is történik a kútban. Hírtelen meglát néhány méhet a téglák közt. Látja a méhek mézét is. Hirtelen mindenről megfelejtkezik, beledugja az úját a mézbe, lenyalja és így szól: „Mééééézzzzzz!” Locccs!

Ilyen a helyzete a bolondnak, aki életveszélyben van, mégis élvezni akar. Mondhatjuk azt, hogy mi biztonságos helyzetben vagyunk? Nos, ha szívünk szentélye már erős, akkor mondhatjuk, hogy igen. Ha még nem az, akkor jó ha buzgón belefogunk az építkezésbe.

Mások úgy cselekszenek, ahogyan Paríksit: „Korlátozott az időm, egy elvesztegetni való percem sincs! Csináljuk! Találjuk meg a tökéletesség kulcsát.”

De igazából nem számít mikor kell távoznunk, mert készen kell állnunk. És ne higgyétek azt, hogy ez a felkészülés, vagy ez a képesség csak az ősi történetekben létezik. Ambiká déví, aki itt élt Szófiában, képes volt meghatározni eltávozása idejét. Hite és odaadása lelki tanítómestere iránt olyan erős volt, hogy képes volt irányítani a halált. Ne gondoljuk hát, hogy ez lehetetlen. A mi odaadásunktól függ. Ha az intenzitásért fohászkodunk, Krsna könnyen megadja azt. Ez a képesség pedig csak a nagy jógíké; a Mahábháratában Bhísmadéva a híres példája ennek – meghatározta eltávozása idejét. Ez egy nagyon ritka és nagyon magas szintű jógikus misztikus erő. Volt egy nővéretek, aki rendelkezett vele! Láttátok: fizikai szempontból nézve, nagyon gyenge volt, de spirituális szempontból nézve, nagyon erős. Ha tehát van hozzá szemünk, láthatjuk a jót, és nem csak a jót, hanem a nagyon jót, és a legjobb példák körülöttünk vannak. Ott van! Nem szükséges visszamenni a puránikus időkbe. És nem mondhatjuk: „Tündérmesék, az ősidőkből.” Itt és most történik. Ha igazán átadtad magad, legyőzheted a halált. Azt mondhatod az időnek: „Állj. Még várok szeretett Istenemre, szeretett mesteremre.” És az idő majd így válaszol: „Igen. Ahogy szeretnéd. A szolgád vagyok.”

Szentimentális ez? Nem, hanem erőteljes, misztikus, túl van az anyagi tapasztalatokon, emberfölötti.

Tehát, intenzitás! Előttünk az örökkévalóság. Gondoljatok csak bele: ha meg kell halnod és ebből az életedből csak három dolgot vihetsz magaddal. Mit vinnél magaddal?

Jasódá: Dzsapa-málá.

Jamuná: A múrtik, néhány sásztra.

Manydzsarí: Semmit.

Tírtha Mahárádzs: Szegény teremtés!

Valio: Csak egy dolgot: az istenszeretetet.

Sjámaszundara: Ez nagyon nehéz, Gurudév!

Tírtha Mahárádzs: Tudom! Ez az időszak nehéz! Ez a szakasz nehéz lesz.

Sjámaszundara: Semmi anyagit, csak a megvalósításokat.

Krpádhám: Náma, a Szent Nevet.

Prémánanda: Néhány virágot, felajánlani.

Jamuná: Mennyire bízik a találkozásban!

Ivaila: Nem tudom… azt hiszem, szükségem lenne a szeretetre, amit megosztottam, a szeretetre, amit adtam és kaptam.

Tírtha Mahárádzs: Tehát, érzelmeket vinnétek… érdekes kérdés, igaz? Három lehetőségetek van. Mi a legértékesebb az életetekben – amit magatokkal tudtok vinni. Ha tehát elgondolkodtok, meg tudjátok találni legdrágább értékeiteket ebben az életben. Amit magatokkal tudtok vinni. És bármit említettetek: náma, a gyakorlatok, a sásztrák, megvalósítások, vagy érzelmek – azt gondolom, ezek azok a végső értékek, amikkel rendelkezünk. Ápoljuk hát ezeket, és tegyük gazdaggá szívünk templomát, azáltal, hogy ott gyűjtjük össze értékeinket, az állandó értékeket, amik örökké fennmaradnak.

Mama mana mandiré… „Kedves Krsnám, kérlek, lakozz mindig a szívem templomában! Kedvedre való szép költeményeket éneklek majd rólad. Kérlek fogadd el odaadásom és szeretetem, a szép virágfüzért és csandant, mert Te vagy az életem és halálom. Ez az én felajánlásom imádatra méltó lótuszvirág lábaidnál. Óh, Krsna, mivel Te oly gyönyörű vagy, hogy elcsábítottad szívem és elmém, ezért énekelni fogok neked és áratit ajánlok fel szemem lámpásának fényével és könnyeim vizével. Óh, kedves Giridhárim, számomra nagyon fájdalmas, hogy nem vagyunk együtt, ezért csak sírok mindig. Kérlek, jöjj el hozzám!”[1]

Mit csináljunk egy templomban, a szív templomában? „Énekelni fogok Neked!” – nem magamról, nem a hibáimról, nem az őrült életemről; Rólad fogok Neked énekelni! A Te kedved szerint. Ez az, amit egy templomban tenni kéne. A templom az Úr dicsőítésére való. „Kérlek, fogadd el a felajánlásom és szeretetem” – a templom tehát az odaadás helye és arra is helyet biztosít, hogy virágfüzéreket készítsünk. Mert ezt is felajánljuk az imádat többi különböző kellékével együtt.

„Kérlek, fogadd el mindezt, mert Te vagy az életem. Te vagy az életem és a halálom, Érted élek és Érted halok. Ez az én felajánlásom lótuszlábaidnál. Óh Krsna, olyan szépséges vagy, hogy megbabonáztad a szívem, a lelkem és az elmém. Ezért énekelni fogok – mert amit nem tudok szavakkal kifejezni azt dalban meg tudom tenni; és imádatot ajánlok Neked szemem lámpásával és könnyeim vizével.”

Felmerül a kérdés, hogy tilos-e sírni a múrtik előtt vagy nem? Ha elfogadod, hogy tilos a múrtik előtt sírni, akkor ki kell lépned a szíved templomából, hogy összegyűjtsd a könnyeidet, majd visszamenj felajánlani azokat. Ha úgy gondolod, hogy nem tilos sírni a múrtik előtt, akkor megszakítás nélkül folytatod az imádatot. Egyszer láttam egy fiatal bengáli fiút púdzsát végezni a Madan-Móhan templomban, tudjátok az, amelyiknél a lépcsők vannak… Énekelt és közben sírt. Mondhatjuk, hogy ez egy teljes szolgálat – a különböző érzékek mind le vannak foglalva a szolgálattal – a kezek felajánlják a virágokat, a hang az dicsőítő énekeket, a könnyek pedig a vizet.

„Kedved Giridhárim, olyan fájdalmas, hogy nem vagyunk együtt! Ezért mindig csak sírok! Kérlek jöjj el hozzám!”

Mondhatjuk: „Ugyan már! Ez egy érzelgős dal. Mindez a sírás, elválás és fohászkodás… fiatal vagyok, aktív akarok lenni! Felejtsük el ezt a sírást” De volt egyszer egy nagy ünnepség, ahol fiatal prédikátorok és egy idős szvámí is jelen voltak. És tudjátok a fiatal szvámík kitűnő leckéket tartottak! Mindenki elámult tudásuk láttán, amit összegyűjtöttek. Briliáns logika; remek filozófia; és vicces történetek, mindenkit ámulatba ejtettek. Tényleg kiváló leckék voltak! És egyszer az idős szvámí is tartott egy… nos, nem igazán leckét, mert már idős volt. Annyira idős volt már, hogy csak ült ott, és amikor már túl soká ült ott, vagy túl sokat beszélt a brahmacsárík hoztak egy nagy órát, hogy megmutassák neki: „Szvámídzsí, lejárt az idő, be kell fejezned a leckéd!” Máskor meg jött egy fiatal egy zsebkendővel, hogy megtörölje a szvámídzsí szemét, mert tudjátok, az öreg emberek midig sírnak, vagy legalábbis könnyes a szemük. Néhány idős embernek könnyes a szeme az életkor velejárójaként; másoknak más miatt könnyes a szemük. És mi volt az üzenete? Nagyon halkan azt mondta: „Tudjátok, amikor beléptek a templomba, próbáljátok meg teljes szívből felajánlani dandavatjaitokat.” Ez volt a lecke üzenete. Felejtsd el a briliáns logikát; a tökéletes filozófiai tudás haszontalan; a nevetgélés a gyermekeknek való… Egy kis odaadást próbálj meg adni!

Szentimentális dal tehát ez? Igen, az! Az érzelmek következtében, az érzelmek által és az érzelmekért élünk.

Ne feledd, szerelemben fogantál; nem vitás, hogy fájdalomban születtél, de szerelemben fogantál. Hogyan fogsz távozni?

„Mama mana mandiré… Óh, kedves Krsnám, lakozz mindig a szívem templomában!”*

Van aminek állandónak kell lennie, ez az odaadásunk. Amikor a jógík és a különböző folyamatok gyakorlói összegyűltek a Gangesz partján, tudomást szerezvén arról, hogy Sukadév Gószvámí Paríksit Mahárádzs kérdéseire válaszol, mindenkit tájékoztattak arról, hogy mi fog történni: hogy a király hét napon belül meg fog halni, és itt egy fiatal szent, aki tanítani fogja. És a király egyvalamit kért a hallgatóságtól – több ezren összegyűltek. Azt mondta: „Bárcsak Gangesz anya elfogadna engem. És nem számít, hogy élek-e vagy halok. Csak egy kérésem van, ó szentek, hogy az Úr Visnu dicsőítése zavartalanul folyjék tovább.”

Ugyanígy az életünkben is oly sok minden változott. Most együtt vagyunk, és amikor elvállunk egymástól, folytatódnak a változások. Valaminek állandónak kell lennie – az odaadásunk, az Úr imádata. Kérlek, folytassátok hát ezt a gyakorlatot. Olyan ez, mint a kozmikus struktúra háttérrezgése. Az ember olyan mit egy kis kozmosz; a kozmosz pedig, mint egy nagy emberi lény. De mindkettőnek kell, hogy legyen középpontja. És az a középpont az isteni rezgés. Ha tehát belül ápoljuk ezt az isteni rezgést, segítjük a külső isteni rezgést, hogy rezonáljon rá. Persze az invitálás kívülről érkezik, mert az az eredeti lelki háttért mindig jelen van; meg kell tisztulnunk, olyannyira hogy harmóniába kerüljünk vele, és rezonálhassunk erre a meghívásra.

Ezért ez a fohász így szól: „Óh Uram, kérlek lakozz mindig a szívem templomában.” Ennek a rövid kis mondatnak oly sok jelentése van, mély tartalommal. Invitálás arra, hogy változtassuk szívünket szentéllyé, egy kis kápolnává. Nem szükséges egy „Alexander Nevski-t” építeni a szívetekben. Hagyjuk meg ezt a nagyoknak, mert a katedrálisokat sokan látogatják. És mit viszünk egy templomba – a bűneinket. Ezért lehet, hogy egy templom megtelik bűnös visszahatásokkal. Hagyjuk hát, hogy a nagyok gondoskodjanak a nagy templomokról a szívükben, mert sok látogató érkezik majd, és sokan hagyják majd ott a csomagjukat. Építsünk egy kis szentélyt, egy kis kápolnát a szívünkben – titkosat, amit csak magunk látogatunk. „Kérlek Uram, lakozz mindig szívem templomában.” Mert a közted és Isten közötti kapcsolat magánügy. Vannak nyilvános eredményei is, de végső soron ez egy belső út. „Kérlek, Uram, kész vagyok templommá alakítani a szíven, a Te lakhelyeddé.” Az emberek általában azt gondolják, hogy a templom Isten háza. De igazából meg kell értenünk, hogy minden ház, minden épület Isten otthona.

Mi, mint lelki lények, a szívünkben élünk – ez tehát az otthonunk; ezt pedig Istennek kell ajánlanunk, hogy Ő is ott lakozhassék. Ez a módja az egyedüllét elkerülésének. Egy magányos otthonban élni, az nem valami vidám dolog; de ha van társaságod – és ha ez a társaság állandó és elbűvölő – akkor sosem érzed magad egyedül.

Változtassuk szentéllyé szíveinket! És egy szentélyben nem tudsz önző életet élni. Ünnepelni mész oda, imádatot végezni, szolgálatot tenni. Ez a szív funkciója.

És mivel a testemben a legfontosabb hely a belső szentély, ezért tesszük a tilakot a homlokunkra. Mert ez a speciális jel jelöli a templomot, az Úr speciális helyét. És ha emlékezünk rá, hogy a testem, a szíven Krsnának ajánlottam, az egy nagyon erős meditáció.

A bhakti az érzelmek ápolása, de a megtisztult érzelmeké. Ami nem függ külső forrástól, tárgyaktól, hanem a szív szentélyében történik. Építsünk hát templomot a szíveinkben, adjunk hozzá ma egy téglát és tegyük meg, ami szükséges. „Óh Uram, kérlek lakozz mindig a szívem templomában.” Lehet, hogy jönnek-mennek majd változások, de álljon szilárdan a templomod.

És a templomok körül történnek csodák. Például a második világháborúban, amikor Kölnt gyakorlatilag porig bombázták, csak a híres katedrális maradt meg. Vagy amikor szökőár sújtotta Srí Lankát és India egy részét, volt egy templom, amely valahogyan – a földfelszín miatt – a tengerszint alatt volt. Mindent elsodortak a hullámok, kivéve a templomot; még csak be sem ment a víz a templomba. Mert az ősi-régi időkben, ha jól mondom, Siva áldását adta, hogy a templomot nem érheti semmi baj. És Paríksit is azért fohászkodott, hogy az állandó imádat, Visnu állandó dicsőítése mindig folytatódjon. Ez egy templom feladata, hogy helyet biztosítson ezeknek, építsetek hát templomot a szíveitekben. És akkor megtalálnak a csodák. Lehet, hogy nagy gondokkal kell majd szembe nézned, de szíved ezen titkos szentélye védve lesz.

Beszélgessünk egy nehéz témáról – amikor a rossz mentalitás által zavart idézünk elő az elménkben. Például, amikor nagyon negatív vagy magaddal szemben, belső démonokat is képes vagy teremteni, ezzel a negatív hozzáállással. Ha azt mondod: „Olyan elesett vagyok, olyan rossz, annyira démoni” – ez a meditációd tárgya, akkor ezt is fogod kapni. Emlékeztek a történetre, azt hiszem már elmondtam nektek, amikor valaki „Krsna” helyett azt zengedezte, hogy „Krusna” és „Ráma” helyett pedig azt, hogy „Rámo”. Teljes lelkesedéssel zengte a neveket, és mi történt, amikor meghalt? Két démon közelített felé, akiket Krusnának és Rámonak hívtak. Két démont hívott meg az életében – Krusna és Rámo – és el is jöttek. Ha tehát azt mondogatod magadnak „Ah, olyan sikertelen vagyok”, tényleg az leszel. Belső problémákat, csapdákat tudunk teremteni önmagunknak, ha ilyen negatív típusú a mentalitásunk. Ha tehát a hibákon meditálsz, hiba tudatos leszel. És sok lelki folyamatban az emberek ezeket a gyeplőket használják, hogy irányítsanak másokat. „Bűnösnek születtél! Ősapáid bűne van rajtad!” Ugyan már, nem tettem semmit! De ez a bűntudat, vagy a bűnösség érzése, bűnösség-tudat, nagyon erős. Vagy odaadó körökben, a bhakták azt mondják: „Oh, annyira félek, hogy ez májá! Oh, lehet, hogy ez egy aparádh!” Többet beszélnek tehát a majáról és az aparádról mint Krsnáról és a dicsőítésről. Igaz, hogy néha megesik, hogy jobban koncentrálunk a hibákra és a veszélyekre, mint a pozitív dolgokra. De ezt hívják májá-tudatosságnak, ez nem Isten-tudatosság. Mint ahogy más helyeken néha sokkal többet beszélnek a gonoszról, mint Jézus Krisztusról. Milyen célból?! Ez nem egy sátánista szekta!

Ápoljuk tehát a megfelelő dolgokat. Ha májá-tudatosságba szeretnénk kerülni, akkor elmélkedjünk az érzékek tárgyain. De ha igazán szeretnék átadni magunkat az Úrnak, akkor elmélkedjünk Rajta és bármin, ami vele kapcsolatos. Ekkor az okos bhakta azt mondaná: „Ah, Gurudév, ezt a világot is az Úr teremtette, ha tehát a tárgyakon elmélkedünk, láthatjuk az isteni szépség megnyilvánulását itt.” Így van? Vigyázz!

Egyszer Vjászadévának volt egy tanítványa. Kemény, szigorú brahmacsárí volt. Vjászadéva azt mondta neki: „Ma prédikálni kell mennem. Kimegyek az ásramból.” Egy ásramban laktak. „Te maradj itt, csukd be az ajtót és senkit ne engedj be.” „Igen, Gurudév, követni fogom az utasításaidat.” Egész nap a szolgálatait végezte, tanulmányok, takarítás, púdzsá, főzés – minden nagyon szépen csinált – naplementekor a mantráit zengte, és minden nagyon simán és békésen zajlott aznap. Este így gondolkodott: „Oh, eljött az Úr áldása, mert szép felhők gyülekeznek a horizonton. Lehet, hogy lesz egy kis eső, hogy segítse a földeket, hogy több rizs teremhessen.” És nagy eső kerekedett, igazából vihar. Épp befejezni készült esti kötelességeit, amikor a nagy vihar közepette, valaki kopogott az ásram ajtaján. Így gondolkodott: „Ez nem lehet Gurudév, mert azt mondta, hogy nem jön vissza ma. Ki lehet az?! Ki van odakint?” Aztán meghallott egy nagyon vékony szép hangot: „Hariból! Itt szenvedek kint a viharban. Beengednél, kérlek?” A prabhu így szólt: „Ez egy mátádzsí! Lehetetlen, nem jöhetsz be! Nem, ez egy brahmacsárí ásram és Gurudév azt mondta, hogy senkit ne engedjek be.” „De Prabhu, a szárim teljesen átázott, nagyon fázom, szenvedek! Hideg van és zuhog az eső! Nem lépek be, csak engedj a tető alá.” „Nem! Lehetetlen, nem jöhetsz. Tűnj innen!” De aztán a történet folytatódott. A mátádzsí így szólt: „Hogy lehetsz ilyen kegyetlen?! Gurudévád nem mondta azt, hogy viselkedj ennyire helytelenül.” Oly annyira, hogy a prabhu elgondolkodott: „Igen, egy élőlény szenved odakint. Hogyan viselhetném el mások szenvedését?! Nem szabad a test szerint ítélkeznünk, csak menedéket akar venni, szükségben van… Rendben kinyitom az ajtót, de aztán azonnal menj be.” Kinyitotta tehát az ajtót és oda sem figyelt. A hölgy az egyik szoba egyik sarkában húzta meg magát. De később a prabhu azt gondolta: „Lehet, hogy nagyon fázik. Nos, egy takarót talán adhatok neki. És maradt egy kis praszádam is estéről, talán azt is odaadhatnám.” Kezdett hát kibontakozni a történet, ahogy azon kezdett elmélkedni, hogy mennyire fázhat a hölgy, mennyire szüksége van a segítségére; végül tehát bekopogott az ajtón: „Engedj be!” De akkor a hölgy válaszolt így: „Prabhu, már lenyugodott a nap… velem minden rendben. Nincs szükségem a segítségedre. Köszönöm a praszádamot, köszönöm… minden rendben, boldogulok.” De végül a prabhu nem bírta ki, hogy ne segítsen a hölgyön és erőszakkal betört az ajtón. És mit látott? A fiatal hölgy helyett egy idős, szakállas szvámí ült ott. Vjászadéva jött vissza a hölgy formájában, hogy próbára tegye.

Ez egy klasszikus történet, mely szépen leírja a szituációt; elmélkedsz, és egyre inkább elmélyülsz a helyzetben. És aztán – teljes feledés. Öt perc – egy óra. Egy kis rész az életemből – minden elveszett.

Az első probléma ott kezdődik, amikor azt gondolod: „Igen, tudom, hogy a májá nagyon erős. De mégis, próbáljuk ki, csak, hogy jobban megérthessem milyen erős.” Ugyan így kell felépítenünk egy jó, tökéletes tudatosságot, ami szintén lehetséges. Nem csak a hibákat építhetjük az elménkben, a jobbik oldalt is képesek vagyunk felépíteni. Ha igazán pozitívak vagyunk, ha bármi nehézség jön, mi a megoldásra fókuszálunk. Még ha hibákat követünk is el – mert emberek vagyunk, és a tisztulás folyamata közben kétség kívül lesznek hibák – ne azokra fókuszáljunk, fordítsuk figyelmünket a megoldásra. Mert ha a történet végén elfelejtjük Krsnát látni, akkor az reménytelen. Ha azonban az alagút végén látjuk a csodaszép kék fényt, akkor egyre gyorsabban és gyorsabban futunk, hogy elkapjuk.

Krpadhám kérdése: Miért könnyebb szert tenni a rossz szokásokra, mint a jókra? Miért könnyebb rossz tudatállapotba kerülni, mint jóba? Karmikus kondicionáltság ez?

Tírtha Mahárádzs: Is. És ne feledd, hogy a lelki élet olyan, mint utazni egy szekéren a hegyekben: fenn és lenn, fenn és lenn. Amikor felfelé kell menned a lovak nagyon keményen dolgoznak és nagyon lassan halad a szekér. Amikor felérsz a csúcsra, úgy érzed: „Oh, a csúcson vagyunk!” De aztán azonnal lefelé vezet az út, és az már nagyon könnyű és nagyon gyors. Ahhoz, hogy alacsony helyzetbe kerülj, semmit nem kell tenned, magától jön. Ahhoz azonban, hogy felemelkedhessünk, keményen kell dolgoznunk. Sajnos ilyen ennek a világnak a természete. Ahogyan azonban, ez csak tükörképe az eredetinek, tudnunk kell, hogy ott fordítva vannak a dolgok. Itt az emberek keményen dolgoznak, hogy valamit megtanuljanak, és nagyon könnyen felejtenek; ott a lelki világban az emberek nagyon könnyen tanulnak, de nagyon keményen kell dolgozniuk, hogy elfelejtsenek valamit. Ott a szekér felfelé nagyon könnyen halad, lefelé azonban nagyon nehezen.  Nagyon könnyen elérik a jó tudatállapotot és gyakorlatilag lehetetlen rossz tudatállapotot kifejleszteni. Nekünk azonban ez a fajta felállás jutott, hogy keményen kell dolgoznunk, hogy egy magasabb szintre juthassunk, és mégis nagyon könnyű mélyre kerülni. Ilyen a dolgok természete. Plusz a rossz kondicionáltság, amely nagyon rossz hatással van az egyénre.

Mégis, ha azt látod, hogy valaki ezen rossz szokások áldozata, a szándék azonban nemes, akkor a rossz szokások nem igazán számítanak. Mégis ha valaki a tűzzel játszik, az nagyon veszélyes tud lenni.

Jasódá kérdése: A kozmikus szabály szerint, amit a 108-as vers ír le, hol van a kegy?

Tírtha Mahárádzs: A kozmikus szabály az igazság: azt kapod, amit megérdemelsz. A hiper-kozmikus szabály azonban a kegy. Jobbat kapsz, mit amit vársz. És ez mindig így is történik, de olyan buták vagyunk, olyannyira kondicionáltak, hogy ameddig megvan, addig nem tudjuk értékelni. Ahogy azonban eltűnik, mindjárt megértjük, hogy milyen értékes. Például azt mondod: „Oh Istenem! Elegem van a szolgálatból. A munkám olyan nehéz, a főnököm olyan buta, szeretnék elszökni!” De következő reggel, amikor kirúgnak, és azt mondják: „Bocs, de optimalizálnunk kell a struktúrát” akkor majd azt gondolod: „Oh Istenem, elvesztettem a munkám! Nincs pénzem, nincsen bevételem, sem elfoglaltságom.” Vagy ha azt mondod: „Ezt a fickót nem bírom többé elviselni az életemben! Visszamegyek anyámhoz.” De képzeld csak el, ha elszakítanak a férjedtől, ha meghal. Meg tudod becsülni akkor? Azonnal nagyon fogod értékelni, sokkal jobban, mint az előtt. Ugyan ez történik a művészekkel is; amíg élnek, és úgy festenek, mint egy gép, senki sem veszi meg a képeiket; amint meghalnak, azonnal mindenkit érdekelnek a képeik.

Becsüljük meg, ameddig még van nekünk.

Jasódá: A kegyre inkább a segítség formájában gondoltam.

Tírtha Mahárádzs: A szenvedés segít, mert a szenvedésből általában megértünk valamit. Azt is mondhatjuk, hogy a kegy a magasabb, rejtett alapelv. Igazából a kegyből és a kegyért élünk, de néha elfelejtjük, és ezért nem látjuk. Ezért mondjuk azt, hogy az igazság nem elég. Ahhoz, hogy kiszabadulhassunk a csapdából, extra energiára van szükségünk; ez az extra energia pedig az isteni kegy, feltétel nélküli szeretet. De a szenvedés is segítség, a kudarc is segítség. Prabhupád azt mondja, hogy a kudarc a siker oszlopa. Ezért vannak Dél-Indiában a templomokban ezernyi oszloppal teli termek. De ne építsetek ezernyi oszlopot otthon, hogy sikeresek legyetek. Mégis úgy mondják: a kudarc a siker oszlopa. Ha elég intelligensek vagyunk, és elkövetünk egy hibát, nem követjük el ugyan azt a hibát még egyszer, mert megtanultuk a leckét. Krsna egy gyengéd tanár, ismeri a korlátainkat.

Meditációnk szerint érkeznek tehát a gyümölcsök. Ezért meditáljatok a préma-bhaktin, és akkor eljön hozzátok. Mert a préma-bhakti kegyes. Szereti ha meginvitálják.

Dámódar kérdése: Van különbség a Krsna-tudatosság és a bhakti-jóga között?

Tírtha Mahárádzs: Igen. Kansza a tökéletes Krsna-tudatosság példája – mindig emlékezik, mindig meditál, mindig Őt látja. De nincs szeretet, nincs ragaszkodás. Csak félelem és ellentétes érzelmek, gyűlölet. Krsnában a halál megtestesülését látja, habár a bhakták az élet megtestesülését látják Krsnában. A bhakti imádatot jelent, szolgálatot, és végül szeretetet. Nagy a különbség! A Krsna-tudatosság nem elég; Krsna bhaktira van szükség.

Dámódar: Számomra még nehéz különbséget tenni a kettő között. Ezért sok minden van, amit csak megteszek: dzsapázom, praszádamot fogyasztok… És várom, hogy megjelenjen a szeretet. De úgy tűnik, hogy sokáig kell várnom.

Tírtha Mahárádzs: Hol van a szeretet? Belül? Kívül?

Dámódar: Belül és kívül.

Tírtha Mahárádzs: Akkor… ott van! Csak nyújts ki a kezed… Várj! Várj! Tartsd így!

Az emberek sokszor az kérdezik: ”Hol van a kegy?! Hogyan érhetem el a kegyet?” És a nagyok mindig azt mondják: „Veled van, mindig veled van, körülötted, nem látod?!” Azt mondod: a szeretet belül és kívül is van. Mindenhol itt van körülöttünk! Azt gondolom, Krsna figyelme, törődése veled van. Most eljött a te időd, hogy figyelmed és törődésed Felé fordítsd. Hogy igazán átadd magad, ne csak elvégezz, vagy ismételj néhány tevékenységet – add át önmagad! Mert az még nem elég. Isten kiköpi a langyosat. Ne légy semleges. Légy rajongó!

Nemrég barátokkal a Bhagavad-gítá számmisztikai vonatkozásairól beszélgettünk, és valaki hiányolta a száznyolcadik verset. Nézzük csak meg.

„Az emberben ragaszkodás ébred az érzékek tárgyai iránt, miközben rajtuk elmélkedik. Az ilyen vonzódás vágyat, a vágy pedig dühöt szül.” [1] De ezt a verset nem érthetjük meg a következő két vers vizsgálata nélkül, ezért olvassuk el ezeket is:

“A dühből illúzió ered, az illúzióból emlékezetzavar. Ha zavart az emlékezet, elveszik az értelem, s az értelem elvesztésével az ember ismét visszasüllyed az anyagi lét mocsarába.”

“De aki képes a szabadság szabályozó elveinek gyakorlása által uralkodni az érzékszervein, az elnyerheti az Úr teljes kegyét, s ily módon megszabadulhat minden ragaszkodástól és ellenszenvtől.”

Ha lépésről lépésre haladunk a Gítában, akkor eljutunk erre a szintre: a kozmikus szabály. Száznyolc a kozmikus szabály száma. A kozmikus rend az, hogy amin meditálsz, az valóra válik. Úgy mondják, ha elmélkedsz valamin, az egyre jobban megnyilvánul az elmédben. És egyfajta összefüggés is megnyilvánul, hogy az adott dolog vajon jó-e vagy rossz. Így hát nagyon óvatosnak kell lennünk, hogy milyen gondolatokat ápolunk; nem is beszélve a gyakorlatainkról!

Ugyanez vonatkozik a lelki gyakorlatokra is. Nagyon erősek. Ha tehát az anyagi szférában szeretnénk maradni, ne kezdjünk lelki gyakorlatokba. Ezért Rúpa Gószvámí azt mondja: „Ne nézz Góvindára, mert akkor elfelejtkezel a májáról.” Ha Májá Déví ölében szeretnél maradni, ne kezdj bele ebbe a Góvinda-folyamatba. Mert egyre jobban megjelenik majd létezésedben – az elmédben, a szívedben, mindennapi életedben.

De ugyanez történik fordított helyzetben is, amikor valamilyen anyagi tárgyon, vagy negatív gondolatokon kezdünk elmélkedni. Ahogyan lehetséges magad Krsna-tudatba mantrázni, ugyan úgy lehetséges májá-tudatba is. Ha valamit elkezdesz szokásként tenni – azáltal, hogy mondogatod magadnak, hogy elfoglalod magad vele, hogy gyakorolod, ismétled, hogy az adott gyakorlatban kondicionálod magad – elérhetsz egy nagyon jó színvonalra, és elérhetsz nagyon rossz szokásokat, amiktől nagyon nehéz megszabadulni.

Egyik barátom említett egy történetet. De ez egy kedves történet, csak azért, hogy fogalmat tudjatok alkotni. Egyszer meglátogatták a Rádhá-kundát. Persze mindenkit feltöltött a hely atmoszférája. De előbb egy bizonyos templomba kellett ellátogatniuk; ezért nem ajánlották azonnal a tiszteletüket a parton és a vízben és nem tudtak elmerülni a Rádhá-kundán való mély meditációban. Mégis volt egy bhakta, aki bizonyos papírokat cipelt a táskájában, néhány könyvet, énekes könyveket, ezt-azt… annyira fellelkesült, hogy lesétált a lépcsőn, és megpróbálta megérinteni a vizet és néhány csepp nektárt hozni a fején. És hirtelen… a Rádhá-kunda beszippantotta, mert tudjátok a lépcső ott nagyon csúszós, így hát… teljes dhótiban, az útlevelével és mindennel együtt beleugrott a Rádhá-kundába. Nagyon egyszerűen akarta kezdeni – csak egy kicsit megérinteni a vizet és… teljes dózis kapott.

Egy másik barátom is elmesélt egy történetet, hogy csak öt percre akarta bekapcsolni a tévét, csak azért, hogy megnézze az időjárás jelentést, hogy milyen lesz másnap az idő. És vele is ugyan az történt! Egy kis érintés, csak öt perc tévé… és azonnal egy órára beszippantotta. Lássátok a csodát! Ugyanaz a dolog történt! A gyakorlataink szerint jönnek az eredmények.

Azt gondoljuk hát: „Csak öt perc a májának.” Ez nem könnyű! Ha meghívod Májá Dévít, eljön: „Szívesen látnak ebben a szívben, ebben az elmében, ebben a tudatállapotban. Jövök, ez az én helyem.”

Ne legyünk téves tudatállapotban, ne legyünk májá-tudatban. De ne felejtsétek, ha valamit szokásként kezdtek gyakorolni, nagyon nehéz változtatni rajta! Láthatjátok ezt a szenvedélybetegeknél. Ha valaki iszik, láthatjátok, hogy ez egy borzasztó szokás, abszolút semmi pozitív haszna nincs, semmi – csak káoszt és rombolást hoz – az illető mégsem tudja feladni. Annyira a rabja az alkoholnak. Ez egy rossz szokás. És néha nagyon keményen küzdenek, hogy kikerülhessenek ebből a csapdából, de ez gyakorlatilag lehetetlen. Csak akkor tudják megtenni, ha kívülről kapnak extra energiát.

Ne kezdjünk bele ilyen rossz szokásokba, mert sokkal nehezebb kijavítani. Ha már az elején felismered a betegséget, és időben elkezded gyógyítani, akkor sokkal könnyebb. És mindannyian felismertük a betegséget – ez az anyagi élet – és akarjuk a gyógymódot. Gyakoroljuk hát, mint egy szokást: kelj korán, mond el a köreidet, végezd a szolgálatod… És aztán hirtelen azt mondod: „Óh, már nem tudom feladni ezt a kondicionáltságot. Az Úr alázatos szolgájaként kondicionáltam magam. Nem tudok megszabadulni ettől a tudatosságtól. Küzdök, hogy kigyógyítsam magam ebből a ragályos Krsna-betegségből, de nincs kiút!” Reménytelen eset – elfelejteni Krsnát. Legyünk óvatosak elmélkedéseinkben és a gyakorlatainkban, amik követik. A folyamat, amit ezek a versek leírnak, mindkét irányban működik; ha rossz tárgyakon elmélkedünk, végül rossz tudatállapotba kerülhetünk, és teljesen elfelejthetjük a lelki dolgokat. Ha azonban a lelki dolgokat ápoljuk, akkor is teljes a feledése az illúziónak. Mindkét irányban működik tehát: válasszátok ki a helyes irányt!

Krsna azt mondja, hogy a szabadság szabályozó elveinek gyakorlásával, elérhetjük az Úr teljes kegyét.  Igazából ez az a cél, amiért dolgoznunk kellene. A cél nem a szabályozó elvek, a cél a Krsna iránti tiszta isteni ragaszkodás. De ez az út, ami ahhoz a célhoz vezet.

Ez volt tehát a vers, mely a kozmikus szabályról szól: meditációd és elmélkedésed alapján éred el az eredményt. Ki mint vet, úgy arat. A kozmikus strófa.