Sharanagati

Collected words from talks of Swami Tirtha




Beszélgessünk egy nehéz témáról – amikor a rossz mentalitás által zavart idézünk elő az elménkben. Például, amikor nagyon negatív vagy magaddal szemben, belső démonokat is képes vagy teremteni, ezzel a negatív hozzáállással. Ha azt mondod: „Olyan elesett vagyok, olyan rossz, annyira démoni” – ez a meditációd tárgya, akkor ezt is fogod kapni. Emlékeztek a történetre, azt hiszem már elmondtam nektek, amikor valaki „Krsna” helyett azt zengedezte, hogy „Krusna” és „Ráma” helyett pedig azt, hogy „Rámo”. Teljes lelkesedéssel zengte a neveket, és mi történt, amikor meghalt? Két démon közelített felé, akiket Krusnának és Rámonak hívtak. Két démont hívott meg az életében – Krusna és Rámo – és el is jöttek. Ha tehát azt mondogatod magadnak „Ah, olyan sikertelen vagyok”, tényleg az leszel. Belső problémákat, csapdákat tudunk teremteni önmagunknak, ha ilyen negatív típusú a mentalitásunk. Ha tehát a hibákon meditálsz, hiba tudatos leszel. És sok lelki folyamatban az emberek ezeket a gyeplőket használják, hogy irányítsanak másokat. „Bűnösnek születtél! Ősapáid bűne van rajtad!” Ugyan már, nem tettem semmit! De ez a bűntudat, vagy a bűnösség érzése, bűnösség-tudat, nagyon erős. Vagy odaadó körökben, a bhakták azt mondják: „Oh, annyira félek, hogy ez májá! Oh, lehet, hogy ez egy aparádh!” Többet beszélnek tehát a majáról és az aparádról mint Krsnáról és a dicsőítésről. Igaz, hogy néha megesik, hogy jobban koncentrálunk a hibákra és a veszélyekre, mint a pozitív dolgokra. De ezt hívják májá-tudatosságnak, ez nem Isten-tudatosság. Mint ahogy más helyeken néha sokkal többet beszélnek a gonoszról, mint Jézus Krisztusról. Milyen célból?! Ez nem egy sátánista szekta!

Ápoljuk tehát a megfelelő dolgokat. Ha májá-tudatosságba szeretnénk kerülni, akkor elmélkedjünk az érzékek tárgyain. De ha igazán szeretnék átadni magunkat az Úrnak, akkor elmélkedjünk Rajta és bármin, ami vele kapcsolatos. Ekkor az okos bhakta azt mondaná: „Ah, Gurudév, ezt a világot is az Úr teremtette, ha tehát a tárgyakon elmélkedünk, láthatjuk az isteni szépség megnyilvánulását itt.” Így van? Vigyázz!

Egyszer Vjászadévának volt egy tanítványa. Kemény, szigorú brahmacsárí volt. Vjászadéva azt mondta neki: „Ma prédikálni kell mennem. Kimegyek az ásramból.” Egy ásramban laktak. „Te maradj itt, csukd be az ajtót és senkit ne engedj be.” „Igen, Gurudév, követni fogom az utasításaidat.” Egész nap a szolgálatait végezte, tanulmányok, takarítás, púdzsá, főzés – minden nagyon szépen csinált – naplementekor a mantráit zengte, és minden nagyon simán és békésen zajlott aznap. Este így gondolkodott: „Oh, eljött az Úr áldása, mert szép felhők gyülekeznek a horizonton. Lehet, hogy lesz egy kis eső, hogy segítse a földeket, hogy több rizs teremhessen.” És nagy eső kerekedett, igazából vihar. Épp befejezni készült esti kötelességeit, amikor a nagy vihar közepette, valaki kopogott az ásram ajtaján. Így gondolkodott: „Ez nem lehet Gurudév, mert azt mondta, hogy nem jön vissza ma. Ki lehet az?! Ki van odakint?” Aztán meghallott egy nagyon vékony szép hangot: „Hariból! Itt szenvedek kint a viharban. Beengednél, kérlek?” A prabhu így szólt: „Ez egy mátádzsí! Lehetetlen, nem jöhetsz be! Nem, ez egy brahmacsárí ásram és Gurudév azt mondta, hogy senkit ne engedjek be.” „De Prabhu, a szárim teljesen átázott, nagyon fázom, szenvedek! Hideg van és zuhog az eső! Nem lépek be, csak engedj a tető alá.” „Nem! Lehetetlen, nem jöhetsz. Tűnj innen!” De aztán a történet folytatódott. A mátádzsí így szólt: „Hogy lehetsz ilyen kegyetlen?! Gurudévád nem mondta azt, hogy viselkedj ennyire helytelenül.” Oly annyira, hogy a prabhu elgondolkodott: „Igen, egy élőlény szenved odakint. Hogyan viselhetném el mások szenvedését?! Nem szabad a test szerint ítélkeznünk, csak menedéket akar venni, szükségben van… Rendben kinyitom az ajtót, de aztán azonnal menj be.” Kinyitotta tehát az ajtót és oda sem figyelt. A hölgy az egyik szoba egyik sarkában húzta meg magát. De később a prabhu azt gondolta: „Lehet, hogy nagyon fázik. Nos, egy takarót talán adhatok neki. És maradt egy kis praszádam is estéről, talán azt is odaadhatnám.” Kezdett hát kibontakozni a történet, ahogy azon kezdett elmélkedni, hogy mennyire fázhat a hölgy, mennyire szüksége van a segítségére; végül tehát bekopogott az ajtón: „Engedj be!” De akkor a hölgy válaszolt így: „Prabhu, már lenyugodott a nap… velem minden rendben. Nincs szükségem a segítségedre. Köszönöm a praszádamot, köszönöm… minden rendben, boldogulok.” De végül a prabhu nem bírta ki, hogy ne segítsen a hölgyön és erőszakkal betört az ajtón. És mit látott? A fiatal hölgy helyett egy idős, szakállas szvámí ült ott. Vjászadéva jött vissza a hölgy formájában, hogy próbára tegye.

Ez egy klasszikus történet, mely szépen leírja a szituációt; elmélkedsz, és egyre inkább elmélyülsz a helyzetben. És aztán – teljes feledés. Öt perc – egy óra. Egy kis rész az életemből – minden elveszett.

Az első probléma ott kezdődik, amikor azt gondolod: „Igen, tudom, hogy a májá nagyon erős. De mégis, próbáljuk ki, csak, hogy jobban megérthessem milyen erős.” Ugyan így kell felépítenünk egy jó, tökéletes tudatosságot, ami szintén lehetséges. Nem csak a hibákat építhetjük az elménkben, a jobbik oldalt is képesek vagyunk felépíteni. Ha igazán pozitívak vagyunk, ha bármi nehézség jön, mi a megoldásra fókuszálunk. Még ha hibákat követünk is el – mert emberek vagyunk, és a tisztulás folyamata közben kétség kívül lesznek hibák – ne azokra fókuszáljunk, fordítsuk figyelmünket a megoldásra. Mert ha a történet végén elfelejtjük Krsnát látni, akkor az reménytelen. Ha azonban az alagút végén látjuk a csodaszép kék fényt, akkor egyre gyorsabban és gyorsabban futunk, hogy elkapjuk.



Leave a Reply