Sharanagati

Mama mana mandiré… „Kedves Krsnám, kérlek, lakozz mindig a szívem templomában! Kedvedre való szép költeményeket éneklek majd rólad. Kérlek fogadd el odaadásom és szeretetem, a szép virágfüzért és csandant, mert Te vagy az életem és halálom. Ez az én felajánlásom imádatra méltó lótuszvirág lábaidnál. Óh, Krsna, mivel Te oly gyönyörű vagy, hogy elcsábítottad szívem és elmém, ezért énekelni fogok neked és áratit ajánlok fel szemem lámpásának fényével és könnyeim vizével. Óh, kedves Giridhárim, számomra nagyon fájdalmas, hogy nem vagyunk együtt, ezért csak sírok mindig. Kérlek, jöjj el hozzám!”[1]

Mit csináljunk egy templomban, a szív templomában? „Énekelni fogok Neked!” – nem magamról, nem a hibáimról, nem az őrült életemről; Rólad fogok Neked énekelni! A Te kedved szerint. Ez az, amit egy templomban tenni kéne. A templom az Úr dicsőítésére való. „Kérlek, fogadd el a felajánlásom és szeretetem” – a templom tehát az odaadás helye és arra is helyet biztosít, hogy virágfüzéreket készítsünk. Mert ezt is felajánljuk az imádat többi különböző kellékével együtt.

„Kérlek, fogadd el mindezt, mert Te vagy az életem. Te vagy az életem és a halálom, Érted élek és Érted halok. Ez az én felajánlásom lótuszlábaidnál. Óh Krsna, olyan szépséges vagy, hogy megbabonáztad a szívem, a lelkem és az elmém. Ezért énekelni fogok – mert amit nem tudok szavakkal kifejezni azt dalban meg tudom tenni; és imádatot ajánlok Neked szemem lámpásával és könnyeim vizével.”

Felmerül a kérdés, hogy tilos-e sírni a múrtik előtt vagy nem? Ha elfogadod, hogy tilos a múrtik előtt sírni, akkor ki kell lépned a szíved templomából, hogy összegyűjtsd a könnyeidet, majd visszamenj felajánlani azokat. Ha úgy gondolod, hogy nem tilos sírni a múrtik előtt, akkor megszakítás nélkül folytatod az imádatot. Egyszer láttam egy fiatal bengáli fiút púdzsát végezni a Madan-Móhan templomban, tudjátok az, amelyiknél a lépcsők vannak… Énekelt és közben sírt. Mondhatjuk, hogy ez egy teljes szolgálat – a különböző érzékek mind le vannak foglalva a szolgálattal – a kezek felajánlják a virágokat, a hang az dicsőítő énekeket, a könnyek pedig a vizet.

„Kedved Giridhárim, olyan fájdalmas, hogy nem vagyunk együtt! Ezért mindig csak sírok! Kérlek jöjj el hozzám!”

Mondhatjuk: „Ugyan már! Ez egy érzelgős dal. Mindez a sírás, elválás és fohászkodás… fiatal vagyok, aktív akarok lenni! Felejtsük el ezt a sírást” De volt egyszer egy nagy ünnepség, ahol fiatal prédikátorok és egy idős szvámí is jelen voltak. És tudjátok a fiatal szvámík kitűnő leckéket tartottak! Mindenki elámult tudásuk láttán, amit összegyűjtöttek. Briliáns logika; remek filozófia; és vicces történetek, mindenkit ámulatba ejtettek. Tényleg kiváló leckék voltak! És egyszer az idős szvámí is tartott egy… nos, nem igazán leckét, mert már idős volt. Annyira idős volt már, hogy csak ült ott, és amikor már túl soká ült ott, vagy túl sokat beszélt a brahmacsárík hoztak egy nagy órát, hogy megmutassák neki: „Szvámídzsí, lejárt az idő, be kell fejezned a leckéd!” Máskor meg jött egy fiatal egy zsebkendővel, hogy megtörölje a szvámídzsí szemét, mert tudjátok, az öreg emberek midig sírnak, vagy legalábbis könnyes a szemük. Néhány idős embernek könnyes a szeme az életkor velejárójaként; másoknak más miatt könnyes a szemük. És mi volt az üzenete? Nagyon halkan azt mondta: „Tudjátok, amikor beléptek a templomba, próbáljátok meg teljes szívből felajánlani dandavatjaitokat.” Ez volt a lecke üzenete. Felejtsd el a briliáns logikát; a tökéletes filozófiai tudás haszontalan; a nevetgélés a gyermekeknek való… Egy kis odaadást próbálj meg adni!

Szentimentális dal tehát ez? Igen, az! Az érzelmek következtében, az érzelmek által és az érzelmekért élünk.

Ne feledd, szerelemben fogantál; nem vitás, hogy fájdalomban születtél, de szerelemben fogantál. Hogyan fogsz távozni?