Sharanagati

Jasódá kérdése: A kérdésem az Isten és köztünk lévő belső kapcsolatra vonatkozik. Érdekel ez a belső kapcsolat. Mert van egy vers a Gítában, ahol Krsna azt mondja: “Minden rajtam nyugszik, mint gyöngysor a fonálon.”

Tírtha Mahárádzs: A kérdés a belső kapcsolatról. A láthatatlan lényegről. Játszik itt valaki zongorán? Volt valaha két zongorátok egy szobában? Legközelebb próbáljátok ki. Leütsz egy hangot, és mi történik a másik zongorán? Ugyan az a hang rezonál majd a másik zongorán is. Habár ezek csak tárgyak. Mégis az egyik vibrációja továbbítódik a másikra és válaszra ösztönzi azt. És ez mindig így történik ha két zongora van egy szobában. Ha leütsz egy hangot, a másikon is rezonál ugyan az a hang. Ha be van hangolva – szóval bizonyos körülmények között.

Az emberi lélek sokkal érzékenyebb és bonyolultabb, mint egy zongora. Mégis ha a szívünk húrján megpendítünk egy hangot, általában nem kapunk választ. Megpróbálsz egy szép hangot vibrálni az univerzumba, de hol a visszajelzés, hol a visszhang? Ehhez hangolásra van szükségünk. Bizonyos körülményekre. Először is, hogy a szívünk húrjai kristálytisztán szólnak. Semmilyen gátló körülménynek nem szabad lennie! És akkor, ha egy másik ilyen tiszta szív van a közeledben, rezonálni fog.

Mégis meglehet, hogy ez nem minden gyakorlóval történik meg. De néhány titkos formulának köszönhetően lehetséges ugyanazon a hangon rezonálni. Ha két személy annyira össze van hangolva, hogy az egyik vibrál, a másik pedig rezonál, vagy – ha mélyebbre akarunk hatolni – a másik már az előtt rezonál, mielőtt elkezdenél vibrálni – azt hívhatjuk nagyon tiszta és nagyon intenzív lelki kapcsolatnak. Amikor legfinomabb energiáink vannak összehangolva… Ez nagyon ritka. De néha megtörténik. Például olyan erős a meditációd, hogy hirtelen üzenetet kapsz a telefonodra. Vagy másfajta visszhangot.

Lehetséges tehát, és ezt hívom belső kapcsolatnak. Láthatatlan és nincs is rá szüksége, hogy nyilvánosságra hozzuk. Mert a titkokat titokban kell tartani.

De mi a helyzet az isteni hangvibrációval? Az első meghívás fentről érkezik, Tőle jön. Csak meg kell tisztítanunk a szívünket, hogy rezonálni tudjunk rá, visszajelzést adjunk. Képeznünk kell magunkat, hogy kristálytisztán rezonálhassunk.

Ha szeretnénk erős kapcsolatot kiépíteni Istennel, Krsnával, hogyan lehetünk biztosak benne, hogy az a kapcsolat helyes és igaz? Ezért kell olyan mértékben megtisztítanunk a szívünket, hogy tisztán rezonáljon. És ha eljutunk arra a szintre, mindig összeköttetésben leszünk. Érezni fogod, hogy helyes-e vagy nem.

Persze ameddig nem ismerjük a korlátainkat, nem érthetjük meg ezt a vibrációs rendszert, addig ne is próbáljátok meg használni. Mert nagyon valószínű, hogy kudarcot vallotok. A képzés során tanulnunk kell és mondhatjuk, hogy a mérhető alapelvekben kell bíznunk – guru, sásztra, szádhu. Ha ők elégedettek a fejlődésünkkel, biztosak lehetünk benne, hogy jó úton járunk. Itt ellenőrizhetjük: ha a sásztrák, a kinyilatkoztatás szerint való; támogatja ezt a mesterem; tükröződik a szentek gyakorlatában.

De ez így nagyon elméleti, unalmas. Mert egy apróságot még hozzá kell adnunk – a szívünket, a szívbéli beleegyezést. Ha az egész létezéseddel, az átmanoddal érzed azt, hogy „igen! Ez az amit tennem kell” – akkor tedd meg! De előbb tisztítsd meg önmagad, és aztán tudod majd ezt megtenni.

A belső kapcsolat tehát jelen van. Csak távolítsd el a füldugód.

Jamuná kérdése: Mahárádzs, úgy mondják Sukadév tudja, Vjásza pedig lehet, hogy tudja, lehet, hogy nem tudja. Ki mondja ezt, és hogyan tekintsünk erre a kijelentésre? Vjászadév alázatosságáról van szó, vagy összehasonlítva vele, Sukadév Gószvámí magasabb pozíciójáról? De hogyan értsük ezt, ha Vjászadév maga Isten, tulajdonképpen egy inkarnáció?

Tírtha Mahárádzs: Ezt a verset valójában az Úr Siva mondja: „aham védmi, sukó vétti, vjászó vétti na vétti vá – Én tudom, Suka tudja, Vjásza lehet, hogy tudja, lehet, hogy nem tudja.”

Csak, hogy tisztában legyünk azzal, hogy kikről beszélünk: Vjásza – ő  saktjávésa-avatár, felhatalmazott az üzenet közvetítésére. Volt egy fia, Suka, Sukadéva, aki már anyja méhében transzcendentalista volt. Amikor pedig megszületett, perszonalista lett, az Úr személyes imádója. És származásánál fogva, édesapjának és lelki tanulmányainak köszönhetően, a lelki témák magas szintű tekintélyévé vált. Ezért a nagy tanácskozásokon mint előadó vett részt. Az Úr Siva pedig, aki ezt a kijelentést mondta, egy mahádzsan – azt jelenti, hogy nagy személyiség, aki mindent tud a vallás titkairól. Így szól hát: „Én tudom, Én mindent tudok; Suka, mint fiatal szaktekintély – ő mindent tud. De Vjásza – aki az apa, aki idősebb, aki az irodalmi inkarnáció – ő lehet, hogy tudja, lehet, hogy nem tudja.” Hogyan lehetséges ez? Ő az író, a szerkesztő, a legfőbb elöljáró – van bármi is, amit nem tud?

Ez mutatja a parampará rendszer előnyeit. Még ha nem is értünk mindent teljes mértékben, ha tökéletes üzenetet kapunk és azt tökéletesen ismételjük el, akkor az a tudás, ami rajtunk keresztül lett közvetítve, szintén tökéletes. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem kell próbálnunk megérteni, amit ismétlünk. Mert máskülönben az mp3 lejátszó lenne a legjobb prédikátor – nem érti, de tökéletesen ismétli el.

Ezt a verset idézték egyszer, amikor Bhaktisziddhánta Szaraszvatí levelet kapott az egyik tanítványától. És ez a bhakta néhány nagyon magas szintű témáról írt a levelében. Olyannyira, hogy a guru is meglepődött. Mások olvasták fel neki a levelet, így hát megkérdezte: „Ezt meg honnan vette?!” Akkor a bhakták így válaszoltak: „Te küldted ezt neki az előző leveledben.” Így válaszolt: „Nem, nem! Ez lehetetlen! Én nem csináltam ilyet!” „Igen, igen, Gurudév, te csináltad.” „Nem, ez lehetetlen. Én ezt nem tudom! Hogyan taníthatnék arról, amit nem tudok?!” És akkor idézték a verset: „aham védmi, sukó vétti, vjászó vétti na vétti vá”. Majd egy másik bhakta hozzátette: „De csakis a mester kegyéből.” A tanítvány tehát megértésre tesz szert a mester kegyéből, még akkor is, ha a mester kijelenti: „Én nem tudom!” Ilyen az odaadás ereje – amikor az isteni dolgok ismeretlen, nem várt módon nyilvánulnak meg.

Manydzsarí kérdése: Azt mondtad, hogy Isten jó. Teljes a teremtés a rosszság nélkül, csak a jósággal? Unalmas a tökéletesség?

Tírtha Mahárádzs: Jó és rossz – ez egyfajta vélemény, megegyezés, közvélemény. Megegyezünk bizonyos pontokban: ezt jónak tekintjük, azt pedig rossznak. Végső nézőpontból, lételméleti és filozófiai nézőpontból nincs jó és rossz. Mert mindennek megvan a maga szerepe az univerzális létezésben. Mondhatjuk, hogy valami kedvező lelki fejlődésünk szempontjából és van, ami kedvezőtlen. De még ha valami kedvezőtlen is, az nem rossz. Ha elég mélyen analizáljuk tehát, arra a következtetésre kell jutnunk, hogy nincs jó és rossz.

Mégsem jelenti azt, hogy ne lenne fény és ne lenne sötétség. Mert ez a világ a kettősségek világa. És ez azt jelenti, hogy valami „jó”, mások pedig „rosszak”.

Igazából ez a teológia egyik nagy kérése: ha isten a végső teremtő, a végső forrás, hogyan jelennek meg a rossz dolgok, hogyan jelenik meg például az ördög? Isten jó. Mégis energiái néha úgy működnek, hogy az emberek elméjének mozivásznán megjelenik a rossz képe. Például ölni – ez nem jó. Nem helyes, így van? Mégis néha háborús kitüntetést kapsz, mert több embert öltél. Az anyagi szinten tehát még ezeket a végső kérdéseket is nehéz néha eldönteni – hogy vajon jó-e vagy rossz.

Az aranyszabály: ne tedd másokkal azt, amit magadnak nem szeretnél. Vagy pozitív formában: tedd azt másokkal, amit magadnak elvárnál. És még ha az isteni energia szokatlan módon működik is, az nem rossz, mert jó célt szolgál.

Van erről egy történet. Élt a faluban egy asztalos. Szép családja volt, szép háza, minden nagyon szép volt. Az emberek azt mondták: „Óh, olyan szerencsés vagy! Itt van ez a szép elrendezés, van egy felnőtt fiad, minden olyan szép.” Így válaszolt: „Nos, ki tudja mi a jó és mi a rossz?!” Következő reggel eltűnt a lova. Valahogyan kiszabadult a csűrből és eltűnt. Minden falubeli azt mondta: „Óh, olyan szerencsétlen vagy! Elveszítetted a lovadat; hogyan fogsz dolgozni, hogyan éled túl,!” Így válaszolt: „Ki döntheti el, hogy mi a jó és mi a rossz?!” Következő reggel a ló visszatért – tíz másik vadlóval együtt. Mert közben elmagyarázta: „Itt az én uram élelmet ad nektek.” Eljöttek hát a többi lovak is. A falubeliek azt mondták: „Óh! Milyen nagy szerencse ért! Tegnap csak egy lovad volt, most tizenegy van – csodás!” Ő pedig azt mondta: „Nos, ki tudhatja mi a jó és mi a rossz, ki dönti el?” A vadlovakat meg kell szelídíteni, így van? Másnap reggel a fia – húsz éves, okos, erős fiú – elkezdte meglovagolni az egyik vadlovat. Mindenki azt mondta: „Olyan szerencsés vagy, itt a fiad, jól bánik majd a lovakkal.” De mi történt? A vadló ledobta a fiút. És a fiú eltörte a kezét. Mindenki azt mondta tehát: „Óh, milyen szerencsétlen helyzet! A fiad eltörte a kezét.” Az apa így szólt: „Ki tudja, ki döntheti el, hogy mi a jó és mi a rossz…” Másnap reggel egy katonatiszt látogatott el a faluba és így szólt: „Hadat üzentünk a szomszéd államnak, magammal kell tehát vinnem minden huszadik évét betöltött fiatalembert. Jöjjetek és csatlakozzatok a hadsereghez!” Barátunk is elment: egyik keze törött, egyik lába törött, a feje bekötözve. Azt mondták neki: „Nem állhatsz be! Maradj csak itt.” A falubeliek megint azt mondták: „Óh, micsoda szerencse ért! Nem veszítetted el a fiad.”

Ki dönti el tehát, hogy mi a jó és mi a rossz? El kell jutnunk arra a szintre, ahhoz a megértéshez, ahol tényleg látjuk, hogy azok a dolgok, amik az életünkben történnek, hogyan segítik lelki fejlődésünket. Ahogy eljutsz arra a szintre, a „rossz” megszűnik létezni. Ahogy meglátjuk a rejtett lényeget, unalmassá válik a világ – csak jó lesz.

Manydzsarí: Lehetséges kizárólag jó, rossz nélkül?

Tírtha Mahárádzs: Igen. Habár az ellentétes néha segít értékelni az igazi dolgot. Hallottam, hogy néhányan részt vettetek Jugala Kisór prabhu főző tanfolyamán. Azt hiszem már elmondta nektek, hogyan készítsetek jó halavát, így van? Igaz? Igen. Elmondta az összes hozzávalót? Tehát vaj, búzadara, cukor és víz – ez az alap, igaz? Tudjátok, a jó szakácsok mindig elmondják az alap hozzávalókat, de néhányat megtartanak maguknak. Kipróbálod otthon, de sosem lesz olyan, mint az övé! Bárhogy is, a halava, mint édesség titkos összetevője – a só. Egy csipet só. Vagy egy csöpp keserűség. De ezt ne tegyétek a halavátokba.

Néha tehát, az ellentéte segít értékelni az igazi ízt. Vagy, ahogyan Sríla Srídhara Mahárádzs mondja – és ez egy zúzós üzenet – az ellentét fokozza a szépséget. De kezdjétek azzal, hogy „igen”-t mondtok. Ne az ellenkezéssel kezdjétek.

Igen, a tökéletesség unalmas – nyilvánvaló, az gondolom ez egyértelmű.

Az igazi mesterek egyben jó edzők is. Például, ha csatlakozol a sportolók egy csapatához, akkor valószínűleg még nem vagy világbajnok. Még nem. De megtörténhet. Például a száz méteres rövidtávfutók; ők gyakorlatilag extázisban futnak. Nem tudják mi történik ebben a tíz vagy kilenc másodpercben. Azt sem tudják, hogy lélegeznek-e vagy nem. Olyan állapotba kerülnek, mely teljes mértékben túl van a testi tudatosságon; máskülönben nem tudják végrehajtani a feladatot. Mi tehát a guru, mint edző célja? Segíteni téged megszabadulni az erős testi tudatosságodtól – minden erőfeszítésével, amit feléd közvetít. Habár tudja, hogy első próbálkozásra fél óra alatt fogod lefutni a száz métert. Tudja, hogy ez nem a legjobb időszak. Mégsem mond le rólad. Energiát fordít rád. Miért? Mi a titkos formula? Az istenszeretet. Mert egy igazi mester nem a múltadat nézi, nem a jelened; hanem a jövődet. A jövődbe invesztál, és az örök jövődbe. Ezért egy igaz mester szolgálata sokkal nagyobb annál, mint amit valaha is adni tudunk.

És végső soron a guru az Istenség egyik funkciója. Ezen tréning által tehát közelebb kerülhetünk az univerzum, a létezés végső szabályaihoz. És ahogyan az Úr Krsna a líláiról híres, és nem a szabályokról, a lílá isteni játékot jelent – a szabályokon, előírásokon túl, még a megértésünk törvényein is túl. Mert ez élő, ez nem valami, úgymond, kanonizált dolog. És, hogy részesei lehessünk az igazi életnek, fel kell adnunk testi elgondolásainkat: mi a helyes, mi nem az agyunk szerint. Valakinek szét kell zúznia ezeket a hamis elképzeléseket. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a guru téved, de ő szuper-jó.

A titkos formula tehát, a rejtett lényeg, az istenszeretet. És ez az, amit meg kell látnod a mester szemében. Még ha kiabál is veled, a szeme mindig mosolyog. Ezt nagyon nehéz leplezni! Elrejteni a mester igazi szándékát – hogy szolgálni akar téged.

De egy jó mester nemcsak jó edző, de jó színész is. Olyan arcát képes megmutatni, amit sosem gondoltál volna, amit még sosem láttál. Ez az, amikor a guru-személye lerombolja az elképzelésünket a guru-tattváról. De ezek ritka és áldott pillanatok – hogyan szabaduljunk meg azoktól a hamis elképzelésektől, amikkel rendelkezhetünk.

A meghódolás ereje valami olyasmi, ami túl van a korlátokon! Csak egyszer próbáld ki az életben, hogy mit jelent teljesen átadni magad, és meglátod! Érezni fogod, hogy szárnyaid nőnek!

Az odaadás ereje túl van minden korláton. Miért? Mert ez a szív legmélyebb és legtisztább belsejéből jön, és az Istenség előtt hódolsz meg! Isten jó! Ha átadod magad Neki, mindent megad neked. A Gítában az áll: „Megőrzöm, amid van, és elhozom, amire szükséged van.” Ez nem elmélet, ez az igazság. Még ha nem is adod át magad, akkor is megőrzi és elhozza, amire szükséged van! Nem is beszélve arról, hogy „Mostantól tanítványod vagyok, egy meghódolt lélek.” Ez az egyik legdicsőbb helyzet, amit elérhetünk – egy meghódolt szolga.

(az előző rész folytatása) 

Azt hiszem már említettem ezt a történetet, de mindig jó feleleveníteni. Bhaktivinód Thákur, egyik nagy tanítónk Navadvípban, Gódrumban élt. Egy szép házban élt családjával – mintegy 11 gyermekkel. Volt egyszer egy viharos éjszaka. Tudjátok, ilyenkor általában senki sem megy sétálni, de hírtelen valaki kopogott az ajtón. Kiment, hogy megnézze ki az. És lelki testvérét Gaurakisóra dász Bábádzsít látta meg az ajtóban. Tudjátok a bábádzsík igazán különlegesek, külön kategória. Néha nagyon zavarba ejtően viselkednek. Ezúttal az éjszaka közepén érkezett, kopogott az ajtón, és amikor Bhaktivinód Thákur így szólt: „Óh, Bábádzsí Mahárádzs, hogyan szolgálhatnálak? Mire van szükséged? Gyere beljebb!” Nem ment be, hanem megkérdezte: „Van egy krumplid?” Bhaktivinód Thákur így válaszolt: „Nos… valószínűleg van…” Átkutatta az egész házat és talált egy darab krumplit. Hozta hát azt az egy darabot és odaadta Bábádzsí Mahárádzsnak: „Itt van. Itt a krumplid.” És a bábádzsí így válaszolt: „Köszönöm!” elvette, megfordult és elment – azon a viharos estén, egy szem krumplival. Bhaktivinód kissé meghökkent: mi ez az egész, mi történik itt?! De végül arra a következtetésre jutott: „Valószínűleg valamilyen ragaszkodást fejlesztettem ki ez iránt az egy szem krumpli iránt. Nagyon szerencsés vagyok, hogy Bábádzsí Mahárádzs eljött ezen a viharos éjszakán és elragadta ezen ragaszkodásom!”

Néha tehát a nagyok tesztelnek minket: mennyire ragaszkodsz a krumplijaidhoz? Mennyire vagy Gurudévád meghódolt szolgája amíg nem beszél?

Egy másik alkalommal egyszer egy mester azt mondta a tanítványának: „Építs egy házat.” A tanítvány így válaszolt: „Igen, Gurudév.” Belefogott hát az üzletbe. És tudjátok, még Indiában is, még ha csak egy kis kunyhóról van is szó, ez egy kicsit bonyolult. Némi idő elteltével tehát a tanítvány meglátogatja Gurudéváját és így szól: „Befejeztem a munkát, itt a kulcs.” A guru pedig így szólt: „Rendben. Bontsd le ezt az épületet.” A tanítvány így válaszolt: „… Igen Gurudév, megyek.” Némi idő után visszatért és jelentette mesterének: „Befejeztem a munkát. Az egész házat lebontottam.” Aztán a mester így szólt. „Nagyon jó, kedves fiam. Építenél nekem egy házat?” „Igen, Gurudév.” Elment tehát és újból felépített a házat, visszatért és jelentette mesterének: „Kész van a ház, itt a kulcs.” Mit mondott a mester? „Nagyon jó. Lebontanád azt az épületet?” Tizenhatszor megcsinálta. A tanítvány végül elvesztette a türelmét és így szólt: „Óh, kedves mesterem! Azt mondtad, hogy építsek, aztán pedig, hogy bontsam le. Tizenhatszor megcsináltam. Szükséged van arra a házra?!” És a guru így válaszolt: „Nem! Nem ragaszkodom hozzá. Azt akartam látni, hogy vajon te ragaszkodsz-e hozzá, vagy nem. Hogy te akarod-e ezt a házat, vagy nem.”

Meghódolt szolgád vagyok! Ezek nem egyszerű szavak. Nem üres szavak. Álljatok készen. Ha azt mondod mesterednek: „Vigyél táncba” akkor állj készen a táncra.

Mer ez az, amit ez a vers mond nekünk: „Szolgád vagyok, tanítványod vagyok.” Végső értelemben mit jelent ez? Azt jelenti, hogy bármi, amit a guru nem tud saját maga elvégezni, a tanítványain keresztül teszi meg. De ennek elvégzéséhez meghódolt szolgákra van szükség, hogy nem a te munkád lett befejezve, hanem a gurué. Lehet, hogy most nem értitek a fontosságát, de adjatok bizalmat. Ha szívünkben rendelkezünk a szándék maximális tisztaságával, az Úr biztosít mindent, amire szükség van.

Ezért imádjuk ezt a verset a Gítából, ahol Ardzsuna azt mondja: „Tanítványod vagyok, taníts engem.” Ez a módja, hogy kifejezzük tanulási hajlandóságunkat. Álljatok hát készen „igent” mondani a tiszta feljebbvalónak. Tizenhatszor. Az összes krumplitokkal.

Manydzsari kérdése: Egyszer azt mondtad, hogy Krsna nehezebbé teszi, azok számára, akiket leginkább szeret. Azon gondolkodtam, hogy vajon miért?

Tírtha Mahárádzs: Ilyen típus. Azt gondoltam, hogy ezen példák után megérted miért. Mert tesztek nélkül nem tudnánk milyen erős a hitünk, milyen erős az odaadásunk. Általában tiltakozunk, amikor valamilyen tesztnek vetnek alá. De intelligensnek kell lennünk, és meg kell értenünk, hogy ez a javunkat szolgálja.

Egyébként miért tesztel Krsna, miért teszi egy kicsit nehezebbé néhányaknak? Mert jó táncos. És végtelen kapacitással rendelkezik a táncra. Jó partnereket keres tehát, akik nem mondják azt: „Elnézést, fáradt vagyok.”

Kérdés: Mi a titkos formula arra, hogy ne veszítsük el odaadásunk erejét ilyen helyzetekben? Még akkor sem ha gurudzsí szándékosan zaklat.

Tírtha Mahárádzs: Az üres szavak nem fognak segíteni. Ha azt mondom „igen, igen”, de azt gondolom „nem, nem” az nem segít. Készen kell állnunk rá, hogy elviseljünk néhány tesztet. Mert a guru olyan, mint az orvos. És néha az orvos egy késsel felvágja a hasad. Mégis megbízunk benne, tudjuk, hogy „meg fog gyógyítani” habár sok fájdalmat fog okozni a testemnek.”

De azt kérdezted, hogy mi a titkos formula? Ez a bhakti, az istenszeretet. Mert a guru nem viccelődni akar velünk, arra próbál megtanítani, hogyan végezhetjük jobban a szolgálatunkat. Úgy értem, egy igaz guru. Mert sokan megelégszenek az első házzal, és magukhoz veszik a kulcsot. Mert ő ragaszkodik a házhoz. De ez nem ragaszkodott.

„Most zavarban vagyok a kötelességemet illetően, és gyengeségem miatt elvesztettem a lélekjelenlétemet. Ebben a helyzetben kérlek Téged, mondd meg világosan, mi a legjobb számomra! A tanítványod vagyok, egy lélek, aki meghódolt előtted. Kérlek, oktass engem!” [1]

Ez a Bhagavad-gítá egyik nagyon híres verse. Sisja-slókának hívják, tanítványi versnek, ahol Ardzsuna, mint tanítvány, elfogadja Krsnát, Istent, mint tanítóját, oktatóját. Ez a történet fordulópontja, mert ezt megelőzően más volt a kapcsolatuk – egyszerűbb, barátibb. De most Ardzsuna elismeri minden hiányosságát, amivel rendelkezik. Eljött az alázatosság ideje. Erre pedig egy tanítványnak nagy szüksége van ahhoz, hogy tanulhasson. Gyakorlati alázat nélkül lehetetlen tanulni.

Mindannyian a titkokat és a magas szintű tudást kutatjuk. Ha el akarjuk érni, gyakoroljuk az első feltételt, ami az alázatos meghódolás. Habár ez a téma, az alázatosság, manapság nem túl népszerű, mert tanulmányaink során mindig azt halljuk: csináld magad, nagyszerű vagy, stb. Már ezerszer hallottátok ezeket a történeteket. Jobb, ha a helyes információforrás felé fordítjuk figyelmünket, ahol nem csapnak be minket. Mert mindezen hirdetések végső soron becsapnak titeket. A világban minden azt próbálj mondani „Ide tartozol. Csak csináld, amit mondok, és elégedett leszel, boldog leszel.” Megpróbáltuk, odaadtuk a szívünket, eladtuk a lelkünket – de az elégedettség nem jött el. Találj hát egy olyan utat, ahol tényleg megtanítják, hogyan legyél önmagad. Mert ha eljutunk az igazi lelki szintre, természetesen leszünk alázatosak. Mi, mint lelkek, nem vagyunk az univerzum közepe. Sajnálom, lehet, hogy nehéz ezt megemészteni, de nem mi vagyunk a középpont. Ahogy felismerjük korlátainkat – hogy milyen picik vagyunk, csöpp szikrái az isteni képnek – akkor természetes, hogy alázatos helyzetet veszünk fel. De ne feledjétek, a király szolgája a palotában lakik. Egy alázatos helyzet egy nagy királyságban tehát azt jelenti, hogy jó lakhelyet kaptál. Ugyan így az, ha elfogadunk egy egyszerű szolgálatot Isten, Krsna nagy királyságában, azt jelenti, hogy részese leszel udvartartásának.

Ezért Ardzsuna, a harcos, kész feladni tekintélyes helyzetét. Ő egy herceg. A legjobb íjász a világon. És tényleg az! Oly sok képességgel rendelkezik. Mégis kész feladni tekintélyes helyzetét, még önbecsülését is, és mit mond?! „Össze vagyok zavarodva; nem tudom mi a legjobb nekem.” És mi a helyzet veled? Idejössz, magasba emelet orral… Azt gondolod, hogy már tudsz valamit! Állj készen feladni az önbecsülésed. De csakis egy igazi feljebbvaló előtt. Ardzsuna magával Istennel beszélgetett. Könnyű feladni a hamis tekintélyt Isten előtt. Mégis kövessük ezt a példát, mert sokat segít. Egy igazi feljebbvaló segít azonosítanunk önmagunkat.

És végül Ardzsuna azt mondja: „A tanítványod vagyok, meghódolt szolgád.” És ezek nem csak szavak. Tényleg komolyan gondolja. Mint jelent meghódolt lélekké válni? Azt jelenti, hogy feladod önző magánéleted. Mit jelent engedelmes szolgává válni? Azt jelenti, hogy bármikor hívjon is a mestered, készen állsz. Nem mondod azt: „Igen, de…” Ez nem egy meghódolt szolga. Ez egy szolga, de jó tulajdonságok nélkül. „Igen Gurudév, de…” Nem, a meghódolt szolga azt jelenti, hogy bármikor készen áll. És tudjátok, hogy szembe nézzünk önmagunkkal, a nagyok néha tesztelnek minket. Mert meglehet, hogy azt gondoljuk: „Igen, mesterem meghódolt szolgája vagyok – amíg nem kér tőlem semmit. Mindent meg tudok csinálni, amit nem kér tőlem. Gurudév, olyan nagyszerű vagy, semmit sem kell mondanod nekem.”

(folytatjuk)

Prána Krsna kérdése: Egy gyakorlati kérdés. Amikor Szádhu Mahárádzs itt volt, nagyon szép definíciót adott a gyakorlataink céljáról – vallásos élet és az Úrral való kapcsolat kiépítése. Mik a jelei annak, hogy megfelelő módon építjük ezt a kapcsolatot és nem követünk el hibákat gyakorlatunkban, hogy tényleg teszünk egy lépést Felé és Ő is tesz felénk?

Tírtha Mahárádzs: Ez egy jó kérdés. Szeretnéd látni az eredményt? Elég az elméletekből, elég a láthatatlan igazságokból. Ez azt jelenti, hogy méregetni akarunk. Ez jelenti az illúziót. „Májá” nem csak azt jelenti, hogy „nem az”, hanem azt is, hogy „mérni”.[1] Ha tehát meg akarjuk mérni Istent, az illúzió. Ha az eredményeket akarjuk látni, az illúzió. Akiknek mély a hitük, nincs szükségük bizonyítékokra. Majdnem vakok. „Akár megjelensz előttem, akár nem, nem bánom! Feltétel nélküli szolgád vagyok.” Lehet, hogy ez egy mellékvágány, nem akartam beszélni róla ezen a leckén, de ez csak úgy jött most. Mert említettem, hogy végső soron Krsna teljes szabadságot ad Ardzsunának, hogy „igent” mondjon. És ugyanez megtalálható Maháprabhu végső tanításában is. Mert mit mond a Siksástakában? „Feltétel nélküli szolgád vagyok – függetlenül a visszajelzésedtől: Elfogadsz, vagy elutasítasz, itt vagyok, feltételek nélküli szolgád vagyok.”A Gítában Krsna Istenként beszél; ezért „teljes szabadságot” ad tanítványának a választásra. A Siksástakában Krsna úgy beszél, mint egy szolga, mint egy bhakta, és ott nem ad semmilyen választási lehetőséget szeretett Urának. „Nem tudsz menekülni előlem.” Isten tehát megadhatja a szabadságot; egy bhakta azonban nem biztosít semmilyen szabadságot. Csaitanja Maháprabhu nem egy engedelmes szerető: „Nos, menj csak, legyen ahogy akarod…” Nem. Azt mondja: „Bármit is csinálj, a Tiéd vagyok”. Ez pedig értelemszerűen azt jelenti „Hozzám tartozol.” Ez az igazi birtokló szeretet. „Hozzám tartozol. Nem mehetsz el szabadon, Uram. Tiéd vagyok – ez azt jelenti az enyém vagy! Nem vagy szabad!” Ha tehát Csaitanja Maháprabhu fontosságáról kérdeztek, ez az amiért fontos – birtokló szerető. Isten megadja a szabadságot, azonban amikor imádóként jelenik meg, nem ad semmilyen szabadságot. Ez a Krsna-bhakti – amikor elveszíted a szabadságod, még Isten is elveszíti a szabadságát.

Hogyan kerülhetjük tehát el a hibákat ebben a fejlődésben? Három módja van a hibák elkerülésének. Három út a tökéletességre. Az egyik út a nitja-sziddha, azt jelenti, hogy öröktől fogva tökéletes. Ezek a lelkek a földön tökéletes formában születtek – nem az illúzió, karma vagy bármi más befolyása alatt. De ez nagyon ritka. A második a szádhana-sziddha. Ők olyan intenzíven végzik a dolgukat, az önmegvalósítást és a tisztító folyamatot, hogy elérik a tökéletességet. A szádhana gyakorlása által tehát elérik a sziddhát. Ez szintén ritka. A harmadik a krpá-sziddha – akik a kegy által nyerik el a tökéletességet. Oh, ez ismerősen hangzik. Olyan otthonosan. „Igen, nekem is van esélyem. Nem születtem tökéletesnek; habár próbálkozom, nem tudok mindent tökéletesen elvégezni. De megteszem, ami tőlem telik, ezért kérlek, írd fel a nevemet kegyed listájára!” A krpá-sziddha tehát azt jelenti, hogy belekapaszkodunk az isteni kegybe. Ha lehetőség van a szolgálatra – tedd meg, ne szalaszd el! Ha lehetőséged van a szentekkel társulni – ne szalaszd el! Ott van az egész életed, hogy magadra vesztegesd! Áldozz egy kis időd a szentekre. A krpá-sziddha egy olyan különleges lehetőség, hogy a nagy személyiségek néha akaratunk ellenére gyakorolják kegyüket. Mert ha Isten szolgaként jelenik meg, és semmi szabadságot nem ad az Úrnak, akkor gondolod, hogy neked majd ad szabadságot?! Felejtsd el! Nincs szabadság. Egyáltalán semmilyen szabadság sincs – sem Istennek, sem a szolgának. Erőszakkal tesznek boldoggá.

Rámvidzsáj: Nitjánanda prabhu stílusa.

Tírtha Mahárádzs: Erőszakos bhakti!

De, hogy egy kicsit komolyabbak legyünk – mi vezet minket és mi fog megvédeni minket saját hiányosságainktól és hibáinktól? Csakis egy dolog – ez a szándék belső tisztasága. Ha rendelkezünk ezzel, akkor természetes, hogy mindent a tőlünk telhető legjobban szeretnénk csinálni, a rendelkezésre álló dolgokból megpróbáljuk a legjobbat felajánlani Krsnának és végül Ő is segít majd nekünk kijavítani a hibáinkat. Ezért biztosítja a szádhu-szangát, mert ezzel a gyakorlati társulással és közös szolgálattal tisztulunk. Csakúgy, mint a kő a hegy tetején nagyon éles; de mikor leér a síkságra és eléri például a tengert, akkor már nagyon sima, formás, lekerített. De ez egy hosszú út. Mégis a végén nagyon sima lesz. Ugyan így kell eltávolítanunk a hamis ego éles sarkait. Lev Tolsztoj azt mondta: „Oh, Uram! Olyan vagyok, mint egy darab kő. Tégy olyanná, mint egy darab kenyér.” Egy kis átalakulás…

Prána Krsna: Minden a motivációnk belső tisztaságától függ tehát?

Tírtha Mahárádzs: Ez a mi hozzájárulásunk. Máskülönben oly sok más tényezőtől is függünk. Mit a múltbéli kondicionáltság, karma, jószerencse, áldás, képességeink, hogyan tudjuk hasznosítani az energiáinkat. De a fő belső hozzájárulás az a szándék tisztasága. Ne feledd: a könyvek az alap, a prédikálás a lényeg, a tisztáság az erő és a hasznosság az alapelv.

Rámvidzsáj kérdése: A kérdésem az lenne, hogy: láthatjuk, hogy sok olyan ember van, aki kész elfogadni a bhaktit, mint eszményt az életében, beleértve magamat is. Hiszünk benne, hogy ez a legjobb dolog, amit tehetünk, a legjobb módja annak, hogyan éljük az életünket. Mégis néha nagy nehézségekbe ütközünk, amikor át szeretnénk ültetni a gyakorlatba, amikor az eszményeinket a gyakorlati életbe szeretnénk átvinni. Mi az oka ennek?

Tírtha Mahárádzs: Nos, ez a különbség az elmélet és a gyakorlat között. Mert elméletileg beleegyezünk: „Igen, ez a bhakti-jóga a legjobb, csodálatos, a leghatásosabb és minden! De nem nekem.” Így van? Mégis nézzük meg a kérdést pozitív szempontból: hogyan ültessük át az elméletet a gyakorlatba? Mert azt hiszem mind egyet értünk abban, hogy dolgozzunk, éljünk és lélegezzünk az isteni egységért és az isteni Szépség és Szeretet találkozásáért a szívünkben – mondjatok valami magasztosabbat, bármit, ami magasabb ennél! Ha tudtok valami magasabbat mondani, követni fogom! Azonnal meghódolok előttetek. Ha nem, akkor itt az idő, hogy meghódoljunk ennek az eszménynek.

És mind megpróbáljuk azt az elméletet átültetni a gyakorlatba, több-kevesebb sikerrel. Ez is egy folyamat. És ahogyan a természetben nagyon lassan működnek a dolgok, egy fél évet, vagy éveket is kell várni, amíg gyümölcs terem egy fán… Elveted a magot, a földbe teszed és öntöznöd kell, évekig kell gondoskodnod róla és aztán, némi idő elteltével talán lesz néhány gyümölcs, először éretlen gyümölcsök. Lehet, hogy savanyú, lehet, hogy zöld, de az enyém! Ezért édes.

De csak folytasd a kertészkedést. Következő tavasszal megnézed az almafákat – hány száz és millió virágot találsz majd rajtuk! Csak néhány hoz majd igazi gyümölcsöt. A virágok mind az életet szolgálják, mégis nagyon kevés hoz majd igazi gyümölcsöt. És a legjobb gyümölcsök a tetején találhatóak, mindig a napfényben. Néhány gyümölcs a fa alatt van, mások még az ágakon kapaszkodnak, de belül már megrohadtak. Ne törődj vele, csak ápold a kerted; megtalálod majd, learatod majd a termést.

Ugyan így, még ha nem is vagyunk teljesen sikeresek az elmélet gyakorlatba ültetésében, folytassuk. Eljön az idő. Ha énekelünk néha, ezek a melódiák, ezek a harmóniák hatással lesznek a szívünkre. Hatást gyakorolnak a látásmódunkra is.

És amíg kis problémáid vannak, az azt jelenti, hogy nincsenek igazi problémáid. Mert az igazi bajban azonnal felismered az igazi barátokat. Amíg tehát harcoltok, annyi sok időtök van, hogy azzal vesztegetitek, hogy egymással veszekedtek, biztonságban érzem magam.

A kultiválás időbe kerül, ezért kultiváljuk a gyakorlatainkat; de később ez már látásmóddá válik, második természetünkké – vagy az elsővé. És ezt hívják sikernek.

Rámvidzsáj: Gurudév, megtennéd, hogy magyarázatot fűzöl a híres keresztény mondáshoz „A pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve”?
Tírtha Mahárádzs: Van egy másik híres keresztény mondás: „Még az ördög is a Bibliát idézi.” Idézzem hát a sásztrákat a jó szándékról?

Rámvidzsáj: Inkább elmondanád ennek a keresztény mondásnak a jelentését?

Tírtha Mahárádzs: Nos, ez az odaadás intelligencia nélkül. Például a guru azt mondja: „Gondozd a kertünket. Ki tudnád gazolni a kertet?” és így válaszolsz: „Igen, Gurudév!” kiszaladsz a kertbe és kihúzod az össze növényt, amit oly nagy gonddal ültetett. Az odaadás tehát megvan, és a kertben nincs többé semmi!

Pusztító odaadás! Aztán visszamész az ásramba és azt mondod: „Gurudév, megcsináltam. Minden kész.” Ilyen az intelligencia nélküli odaadás. Ezért azt mondhatjuk: kérdezz, mielőtt cselekszel. Ezért néhány ásramban az a belső szabály: ha elrontasz valamit – cseréld ki/javítsd meg; ha nem tudod – kérdezz; ha valamit elveszel – tedd vissza. Nagyon egyszerű-

Dani kérdése: Azt mondtad, hogy ha nem tudunk valamit, kérdezzünk. De igazi probléma nem azokkal a dolgokkal van, amit nem tudunk, hanem amikről nem tudjuk, hogy nem tudunk róla. Hogyan kérdezzünk ezekről, ha nem tudjuk, hogy nem tudunk róluk?

Tírtha Mahárádzs: Ez az igazi intelligencia. Nagyon fontos. Mert, tudod, az újoncok legtöbbje, és az egyszerű gondolkodásúak legtöbbje nem tudnak róla, hogy mit nem tudnak. Egyszer a dalai láma leckét tartott – nyilvános lecke, óriási terem, több ezer ember. És egy fiatalember azt mondta: „Lenne egy megjegyzésem.” És azt válaszolták: „Először a lecke, és a végén talán elmondhatod ha lesz kérdésed vagy észrevételed.” De nagyon rámenős volt és így szólt: „Nem, nem, nem!” és belekezdett: „Nos, már három éve tanulmányozom a buddhizmust, és van benne néhány hiba!” Nem tudták megállítani, hogy elmondja butuska észrevételeit. Nagyon udvariatlan! Az etikettel sem volt tisztában! Már három éve tanulmányozod a buddhizmust!? És azt mondod a legmagasabb tekintélynek: „Van benne néhány hiba.” Ez meg mi?! Ugyan már, először végy leckét az alázatosságból. Néha a tanulatlan emberek azt hiszik, hogy rendelkeznek a tudással, és majd ők kijavítják. Ismernünk kell a korlátainkat.

Az intelligencia azt jelenti, hogy eléred a céljaid.

(az előző rész folytatása)

Dámódar: A negyedik kérdés még mélyebb. Mi a különbség a Krsna-bhakti és a guru-bhakti között?

Tírtha Mahárádzs: A Krsna-bhakti a legtöbb ember számára csak teória. A guru-bhakti lehet egy gyakorlati tapasztalat. Elmondok neked egy történetet; mond meg, hogy hol a hiba. Mondjuk, hogy van egy nagyon kedves bhakta. Szépen végzi a szádhanáját: minden reggel időben felkel, dzsapázik, elmegy dolgozni, és esete megint lelki meditációt végez, olvas a sásztrákból. Ez tehát a történet, hol a hiba?

Válasz: Hol vannak a bhakták? Hol a guru?

Tírtha Mahárádzs: Igen, valami ilyesmi. Követhetünk minden részletet, szabályt és előírást legjobb képességünk szerint. Ha azonban nem valaki elégedettsége miatt dolgozunk és élünk – legyen az egy testvér, Gurudévád, vagy más feljebbvaló, bárki – ha nem az elégedettségért élsz, nem fogod érezni a raszát. Mert ez a gyakorlati szolgálat elhozza a belső elégedettséget. Ha valakiért élünk, szeretünk, dolgozunk, az egyértelmű! Másként csak elmélet – csak a felszínt kapargatod, de sosem jutsz el a lényeghez. Mert a lényeg nem mentális, vagy intellektuális, hanem szívbéli! Ha az elmédből fogadod el a gurut, nagy problémáid lesznek. Mert előbb-utóbb megváltozik a véleményed és nem fog már megfelelni a kívánalmaidnak. Ha azonban szívből fogadjuk el a gurut, akkor az a kapcsolat előre mutató. Úgy mondják: azok, akik nem szeretnek, hanem használnak és elutasítanak, nem tudnak semmit a szeretetről. Azok azonban szívből fogadják el a gurut, akik szívből szeretik, azok egyszerűen szeretik – nincs magyarázat! Meg tudod magyarázni, hogy miért szeretsz valakit? Nem lehet megmagyarázni. Amíg meg tudod mondani, hogy miért szeretsz, addig nem is szeretsz igazán.

Mi tehát a különbség a Krsna-bhakti és a guru-bhakti között? Azt mondják a guru-bhaktin keresztül megérthetjük, hogy mi a Krsna-bhakti. Fogjátok fel úgy, mint egy tréninget.

De tudjátok, ezek a fickók mind jó sakkjátékosok. Általában a guru is jó játékos. Mert Krsna jó játékos, Maháprabhu is jó játékos; ezért a guru is az. De végül azt mondja majd: „Tiéd a választás! Ahogy szeretnéd.” És ha elég okos vagy, azt mondod majd: „Igen, Gurudév! Így akartam.” Ha veszítettél, legalább vágj hozzá jó képet.

Mondhatjuk, hogy ha a guru-bhakti oly fájdalmas… nem, ha a guru-bhakti oly csodálatos, elképzelhetjük, milyen csodálatos lehet a Krsna-bhakti. Mit mondhatnánk akkor a Rádhá-dászjam-ról?

Szép kérdés! Igazából ezekre a kérdésekre lehetetlen válaszolni. Mert ezek az életünk témái. Kutatásunk tárgyai.

Jasódá kérdése: Létezik egyáltalán a Krsna-bhakti? Ahogy tudjuk Rádhá ajánl fel minden szolgálatot Krsnának, ezért Rádhárání szolgáivá szeretnénk válni… Ki szolgálja akkor Krsnát? Senki nem mehet oda Krsnához és mondhatja: „Szolgád vagyok.”

Tírtha Mahárádzs: Nos, vannak, akik megtehetik. De nem elméleti egy kicsit ez a kérdés? Krsna-bhakti?! Igen, a Krsna-bhakti létezik. De csak egy bizonyos szintig. Sríla Srídhar Mahárádzs elmagyarázza, hogy a Krsna szolgálata felé haladó úton végül találkozol Vele, és megkérdezed: „Óh Uram, szolgád vagyok, hogyan szolgálhatnálak?” Képzeljétek csak el ezt a pillanatot. Végső darsan az Úrral! Végre szemtől-szemben beszélhettek. Megkérdezed: „Itt vagyok, hogyan szolgálhatnálak Téged?” Így válaszol: „Nem tudom! Semmit nem tudok a szolgálatomról. Szolgálatomban szeretett Srímatí Rádháráním az autoritás. Ha tehát Engem szeretnél szolgálni, kérlek fordulj Hozzá, csatlakozz az Ő társaságához.”

Ez a Krsna bhakti – ha csatlakozunk a másik táborhoz.

Jamuná kérdése: Egyik ácsárjánk azt mondta, hogy Vrndávan a bolondoknak való. Az igazi hívők Kuruksétrára mennek. El tudnád mondani, hogy mi ennek a jelentése? Mert mindig arról beszélünk, hogy Vrndávan  a rasza helye. És ahogyan mondtad néhányan felületesnek gondolják a Gítát, és Kuruksétra a harc helyszíne, nem a raszáé.

Tírtha Mahárádzs: Miért említik Kuruksétrát ebben a tekintetben? Igazából ez ismétlődik Rúpa Gószvámí Lalita Mádhavájában és Vidagdha Mádhavájában, amikor Rádhárání azért fohászkodik, hogy mikor találkoznak ismét Kuruksétrán oly hosszú elválás után: „Ugyanolyan teliholdas az este, ugyanaz a lány szellő fúj, ugyan az a Krsna, és én is ugyan az vagyok, mégsem futhatunk találkozni… Mert ez nem Vrndávan, hanem Kuruksétra, ahol más raszában, más hangulatban vagyunk.” Ezért, ebből a nézőpontból Kuruksétrát a vágy végső beteljesületlenségének tekintjük. Minden ott van, de mégsem teljesülhet be. Ez egy nagyon intenzív pillanat. Sokkal intenzívebb, mint egy olyan alkalom, ahol megvan a lehetőség az igazi találkozásra. Ezért tekintjük Rádhá és Krsna találkozását Kuruksétrán nagyon magas szintűnek.

Jamuná: Ha megengedsz egy második kérdést. Rossz az ha Kuruksétrát imádjuk, és úgy tekintünk rá, mint az imádat legmagasabb színhelye, mert Rádhárání itt elutasította Krsnát és megvédte személyes raszáját? Nem ment Vele Mathurába, annak érdekében, hogy megtartsa raszáját; azt mondta: „Nem, itt vagyok Vrndábanban, gyere Te ide.” Rossz ez a fajta hozzáállás?

Tírtha Mahárádzs: Nos, ahogy mondtam neked, Krsna nemzetközi sakknagymester. Miért? Kicselezte Ardzsunát. De mondhatjátok: könnyű a férfiakkal, nehéz a hölgyekkel. Nagyon is jól tudja hogyan győzze le Srímatí Rádháránít. Mi volt a megközelítése? Alázatosan kezdett viselkedni. Azt mondta: „Óh, megsértettelek. Bocsánatot kell nyernem az által, hogy megérintem lótuszlábaidat.” És Krsna kész leborulni Srímatí Rádhárání előtt. De Rádhárání is jó partner. Ebben a pillanatban nem azt mondta: „Végre beismerted a hibáidat.” Így szólt: „Micsoda?! Meg akarod érinteni a lábaimat?! Nem, ez lehetetlen, én akarom megérinteni a Tieidet.” Ily módon egy isteni verseny kezdődött.

Dámódar kérdése: Van négy kérdésem, és nem vagyok benne biztos, hogy megkérdezzem-e mindet. Az első: mi a bhakti?

Tírtha Mahárádzs: Mi a bhakti? Nem tudom! Elképzelésem sincs. Szóval mi a következő kérdés?

Dámódar: Mi a legfőbb különbség Visnu és Krsna imádata között?

Tírtha Mahárádzs: Feladhatod Krsna imádatát, de Visnu imádatát sosem tudod feladni. Miért!? Mert Visnu sosem okoz neked csalódást. Bármikor kérsz valamit, tudomásul veszi és gondoskodik róla. De Krsna kicsit más. Meginvitál, aztán pedig hazaküld. Azt mondja: „Csak csatlakozz Hozzám, csatlakozz a mozgalmamhoz és boldog leszel,” aztán csatlakozol, de hol a boldogság? Különleges a megközelítése, mert mindig tesztel. És megszüntet minden akadályt, minden ragaszkodást, amivel rendelkezel. De mindet ám. Mindazokat, melyeket annyira szeretsz – azokat is megszünteti. Ezért néhány bhaktája csalódottá válik. És amikor a Sötét Úr helyett a Ragyogó Istennőtől kapnak meghívást, készek feladni azt a szolgálatot (Ksnáét). Ami Visnu imádóival sosem történik meg. Senki nem hagyja el Visnu szolgálatát. De néhányan elhagyják Krsna szolgálatát – Rádhá szolgálatának kedvéért.

Lehet, hogy ez egy kicsit bonyolult magyarázat volt. De mély kérdéseket tettél fel, mély választ kellett tehát adnom.

Dámódar: A harmadik kérdés talán még ennél is mélyebb lesz.

Tírtha Mahárádzs: Rajta!

Dámódar: Hol van az Úr Csaitanja helye Visnu és Krsna között?

Tírtha Mahárádzs: Nincs rajta azon a listán. Mert az Ő személyében, az isteni kettősség újra egyesül. Tudjátok mi a Gaura jelentése. Góvinda Rádhé. Egyesít. Mondhatjuk, hogy Ő az egyesítés Istene. Ő az a sajátságos aspektus, melyet a két elkülönült entitás, Rádhá és Krsna egymásban kutat. És amikor ez a kutatás olyan intenzívvé válik, olyannyira közel kerülnek egymáshoz, hogy gyakorlatilag eggyé vállnak – ez Csaitanja. Mondhatjuk, hogy Ő egy dupla inkarnáció, dupla avatár. És láthatjátok, hogyan dolgozik ez a két személyiség Őbenne. Kívülről szerzetes, nagyon szigorúan követi a szabályokat és előírásokat. De belülről olyan mint egy gópi. Amikor az extatikus meditáció hangulatába merül, csatlakozik Krsna örök táncához. Amikor pedig visszatér a normális tudatállapotba, ismét úgy cselekszik, mint egy férfiember. Ezt tehát egy nagyon érzékeny aspektusa az Istenség megértésének. De úgy mondják: amikor Krsna saját maga utáni kutatása extrém módon intenzívvé válik – akkor jött le Csaitanja ideje.

Olvassátok el ezt a nagyszerű könyvet „Az élet végső célja” [1] ahol Maháprabhu Rámánanda Rájjal beszélget. Maháprabhu is jól sakkozik, ahogyan Krsna. Mert így kezdi: „Mondanál nekem valamit az élet céljáról?” Ádámnál és Évánál kezdve a történetet. Mit akar hallani? A legfelsőbb tattvát. Egyáltalán nem érdeklődik Rámánanda Ráj kezdeti válaszaival: „Isten Imádata – ez az emberi élet célja.” Így válaszolt: „Rendben, de ez egy kicsit felületes, hatolj mélyebbre! Mi a következő ajánlatod?” És Rámánanda egyre mélyebbre hatol, újabb ajánlatokat tesz. És mindig a sásztrákat idézi. Maháprabhu még mindig nem elégedett: „Van még valami, amit hozzá tudsz tenni?” És végül Rámánanda azt mondja: „Igen, van még egy lépés, de itt nem tudom a sásztrákat idézni.” És belekezd a válaszba, Maháprabhu azonban félbe szakítja: „Ha nem tudod idézni a sásztrákat, nem mond el az igazságot!” Ebből megérthetjük, hogy a valódi igazság túl van a sásztrán. Nem tárult fel, nincs leírva. Az igazság legmagasabb aspektusát nem írják könyvekbe. Ez élő! A megvalósításodtól függ – milyen közel kerülsz az isteni dolgokhoz. Semmi köze valami teóriákhoz, amiket a könyvek tartalmaznak.

Ez Csaitanja helyzete – a női és férfi aspektus, a fekete és fehér, Rádhá és Krsna végső isteni egyesítő aspektusa. Isten a férfi aspektus, az Istennő a női. Néha elválnak, néha együtt vannak. Negyedik kérdés?

(folytatjuk)