Sharanagati

„Ebben a törekvésben nincsen veszteség vagy csökkenés, s ezen az úton már egy kis fejlődés is megvédi az embert a félelem legveszélyesebb fajtájától.”[1]

Sríla Prabhupád magyarázata: A Krsna-tudatbeli cselekvés, vagyis az érzékkielégítésre való vágy nélküli, Krsna kedvéért végzett cselekedet a munka legmagasabb lelki szintje. Ezt könnyű elkezdeni, s még a kis eredmény sem veszik el soha, hatása állandó. Az anyagi síkon minden elkezdett munkát be kell fejezni, különben az egész kísérlet kudarcba fullad. A Krsna-tudatban végzett egy százaléknyi munka is maradandó eredménnyel jár, ezért a következő kezdet már két százalékról indul. Ezzel ellentétben az anyagi cselekedet száz százalékos sikerrel is eredménytelen. Adzsámil kötelességét csupán néhány százalékos Krsna-tudatban végezte el, de a végén teljes eredményt élvezett Krsna kegye által. Ezzel kapcsolatban egy szép verset közöl a Srímad Bhágavatam (1.4.17.): „Mit veszít az az ember, aki az érzéki örömöket feladván Krsna tudatban cselekszik, de nem sikerül helyesen végeznie munkáját, esetleg később vissza is esik? Ellenben mit nyer az, aki anyagi cselekedeteit tökéletesen hajtja végre, de nem Krsna-tudatú?” Vagy, miképpen a keresztények mondják: „Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall?” Az anyagi cselekedetek és azok eredményei véget érnek a testtel. A Krsna-tudatú tettek azonban ismét visszasegítik a cselekvőt a Krsna-tudathoz, még a test elvesztése után is. Legalább biztos esélyt kap a következő életben arra, hogy ismét emberként születhessen, vagy egy nagyon művelt bráhmana, vagy pedig egy gazdag arisztokrata családjában. Ily módon kap további lehetőségeket a fejlődésre. Ez a Krsna-tudatban végrehajtott munka páratlan tulajdonsága.

Sríla Prabhupád nagyon szépen elmagyarázza, hogy ha egy lépést teszünk a krsna-bhaktiban, ez a kis eredmény örökre velünk marad. Hiszel ebben Dámódar?

Dámódar: Majdnem.

Tírtha Mahárádzs: Szeretem amikor őszinte vagy.

Bármi, amit az anyagi szinten elérünk a varázsgyűrű elve alapján működik. „Ez is elmúlik egyszer.” Ne legyetek tehát annak a megszállottjai, hogy csak az anyagi szinten dolgoztok. Mindent el fogunk veszíteni; bármi, amit csak elértünk elvész. Így van? Biztos vagyok benne, hogy emlékeztek Nagy Sándor történetére, aki meghagyta, hogy halála után hogyan helyezzék el a testét. Meghagyta a szolgáinak, hogy úgy helyezzék el a testét, hogy egy anyaggal legyen leborítva, de a két kezét hagyják szabadon, hogy ez által mutathassák, hogy „habár a világ császára vagyok, mégis üres kézzel távozom. Semmit sem vihetek magammal ebből a világból.” És valóban elég nagy volt! Kicsit nagyobb eredményei voltak, mintha mindenünket összetennénk, amink csak van – ez mind jelentéktelen lenne az ő erejével és eredményeivel összehasonlítva. Ne csupán az anyagi eredményekért dolgozzatok tehát. Mert azt elveszítjük. Úgy mondják: bármi, amit nem adsz oda, elveszíted.

Legyetek összeköttetésben. Ez a megoldás. És ily módon megmenekülhetsz a legnagyobb félelemtől. És remélhetőleg ez a csöpp kis eredmény velünk marad. Csaitanja Maháprabhu olyan kegyes, hogy bárkit bhaktának tekint, aki csak egyszer kimondja a Szent Nevet. Ha csak egyszer képesek vagyunk szívünk legmélyéről zengeni: „Krsna”, akkor bhaktának tekint minket! Nem nagyszerű eredmény ez?! Úgy gondolom, hogy ez egy nagyon nagy eredmény. Ezért esélyt adunk Csaitanja Maháprabhunak arra, hogy bhaktának tekintsen minket az által, hogy rendszeresen dzsapázunk. Persze ez által esélyt adunk magunknak, hogy csatlakozzunk a társasághoz. És mit tehetnénk?! Természetes következmény, hogy minden nehézség, minden félelem, minden probléma lassan-lassan eltűnik. Ez nem a cél, de ez az egyik mellékhatás.

A legtöbb dolog, amiért az emberek dolgoznak voltaképp nem alkalmas célként funkcionálni. Ezért egyedi keresőkké kell válnunk. Keressünk egy olyan célt, mely soha nem hagy cserben. És találjunk egy olyan folyamatot, ahol már egy kis megtett lépés is örökre velünk marad.

A Bhagavad-gítá második fejezetének egy másik fontos versét olvassuk most el: „Ebben a törekvésben nincsen veszteség vagy csökkenés, s ezen az úton már egy kis fejlődés is megvédi az embert a félelem legveszélyesebb fajtájától.” [1]

Krsna belekezdett a jógáról szóló tanításba. Korábban a szánkhjáról, az analízisről tanított – ha így cselekszel, ez lesz az eredménye; ez ez, az pedig az – analízis. Az előző versben pedig az mondja: „Eddig a szánkhja filozófia analitikus tudását magyaráztam neked. Halld most a jógáról szóló tudást, amivel az ember úgy dolgozik, hogy nem vágyik tettei gyümölcseire! Óh, Prthá fia, ha ilyen értelemben cselekszel, megszabadulsz a karma bilincseitől.”

Korábban tehát a szánkhjáról volt szó – „Elmagyaráztam a szánkhját – most pedig: buddhi-jóga. Buddhi azt jelenti értelem, vagy úgy is mondhatjuk, hogy a megvilágosodás jógája. A jógáról szóló első lecke melyet Krsna Ardzsunának adott az, amit olvastunk. Megszabadulhatsz félelmeidtől. Ez a jóga! A jóga azt jelenti, hogy összeköttetésben lenni, és amikor összeköttetésben vagy Krsnával, a félelem nem tud belépni. Nincsenek gonosz szellemek, nincs rossz befolyás, semmi rossz nem történhet, ha összeköttetésben állunk. És ha mélyen megvizsgáljuk Krsna szavait, akkor ebből a versből egyértelművé válik, hogy az egyszerű analitikus tanulmányok nem segítenek megszabadulni a félelemtől. Válhatsz nagyon intelligensé, analitikussá, de ahhoz, hogy megszabadulj a félelemtől, jógivá kell válnod. Analitikus elme helyett legyen inkább szintetizáló elménk. Analitikusnak lenni azt jelenti, hogy darabokra tudom bontani a problémát. A szintetizálás pedig az jelenti, hogy össze tudom rakni a darabokat, hogy egy szélesebb képet lássak. Az analizálás nem tesz minket boldoggá és elégedetté. Miért? Ha bármi anyagit analizálsz, végül megtalálod benne a csalást. Vagy valami megbotránkoztatót. És ha valami lelkit analizálsz, ezzel a módszerrel semmit nem fogsz találni. Így van? Mert a lelki titkok nem tartoznak az analízis hatáskörébe. Vessük alá magunkat a magasabb igazságnak. Azt nem tudod analizálni! Ezért a szánkhjától, az analízistől el kell jutnunk a jógáig, ami egyesítést, szintetizálást jelent. Ahogyan Sríla Srídhar Mahárádzs is mondja: tézis, antitézis, szintézis. Ez a jóga – összeköttetésben állni, összeköttetésben állni az abszolút igazsággal. Ahogy összeköttetésbe kerülünk az abszolút igazsággal, elijed a félelem.

Egyszer régen… összegyűltek a nagy bölcsek és Brahmát, az univerzum legfelsőbb intelligenciáját kérdezték: „Mondd el nekünk mi Isten végső aspektusa? Mi Isten végső neve? Mi a végső mantra? Mi a végső forma, amin meditáljunk?” És Brahmá belekezdett a válaszába. Egy titkos képletet adott. Úgy kezdődött, hogy „óm” és úgy végződött, hogy „szváhá”. Nem mondanám el most ezt a mantrát. De aztán belekezdett a mantra különböző szavainak a magyarázatába és mivel a Krsna és Góvinda neveket is tartalmazta, elmagyarázta, hogy a félelem elijed, ha az Úr ezen neveit zengjük. És ha a mantra végén az zenged, hogy „szváhá”, az kiforgatja a sarkából a világot.

Habár a félelem régi jó barátunk. És egyet értek azzal, hogy a durva anyagi illúzió ezen világában jó okunk van félni. De sokan szeretnének megszabadulni a félelemtől. Elmennek harcművészetet tanulni vagy pszichoterápiára, vagy hasonlókra. Azonban megfelejtkeznek erről a tanácsról: légy összeköttetésben az Úrral, és akkor megszabadulsz a félelmeidtől.

A Védánta-szútra magyarázataiban kifejtik, hogy akik teljesen meghódoltak Krsnának, azoknak nem lesznek félelmeik. Ebből azt is megérthetjük, hogy azoknak, akik nem hódoltak meg teljesen, lesznek félelmeik, jó okuk van rá, hogy féljenek. És ha önvizsgálatra használjuk ezt a mondatot, ha vannak félelmeink, akkor megérthetjük, hogy még nem hódoltunk meg teljesen Krsnának. Ha azonban félelem nélkülivé váltál, az komoly eredmény.

A meghódolás tehát magával hozza a félelem nélküliséget. Ha meghódolok a védelmező Úr előtt, védve leszek. Még ha próbákat is kell kiállnom, a javamat szolgálják.

Jamuná kérdése: Úgy hallottam, hogy az a négy pont, amire a döntéseinkkel kapcsolatban támaszkodhatunk, mikor az a kérdés, hogy mit tegyünk, vagy mit ne tegyünk a guru, a sásztra, a szádhu és a paramátma. De azt is hallottam tőled: guru, sásztra, szádhu és hrdój – a szív. Hogyan értsük meg, hogy vajon a paramátma, vagy a szív? Az Úr szavát kellene a szívünkben hallanunk, vagy hallgassunk a saját szívünkre?

Tírtha Mahárádzs: Jó kérdés. Általában csak hármat említenek: guru, sásztra, szádhu. A lelki tanítómester, mit a fő tekintély; az írások, mint a központi kinyilatkoztatás; és a szádhu, vagyis a szentek társasága, mint gyakorlati példa. Aztán Sríla Srídhar Mahárádzs hozzáteszi, hogy a szívünkre is hallgatunk kell – ez a hrdój. Ebből megérthetjük, hogy az információnak 3 forrása van – ez az elmélet. És mi az, ami ezt gyakorlativá teszi – a szívbéli meggyőződés.

A kérdés azonban nagyon jó, hogy vajon, ha valamilyen inspirációt érzünk, vagy egy belső hangot, akkor az isteni útmutatás, vagy a saját ízlésünk csupán, vagy valamilyen hamis hang…? Azt mondhatjuk, hogy ha elég tiszta szív, ha keresztülmész a tisztulási folyamaton, akkor teljes mértékben megbízhatsz ebben a belső meggyőződésben, ebben a belső iránymutatásban. Mindig ott van, de hajlamosak vagyunk félreérteni. Ezért meg kell tisztítanunk önmagunkat, a tudatunkat. A lelki élet elején általában nagyon erősen működik ez a belső iránymutatás, mert kezdetben mindenki tisztaszívű, mindenki tiszta szándékkal érkezik. Így van? Csatlakozol a misszióhoz, a templomhoz, a folyamathoz, a bhaktákhoz – bármihez – „Igen! Ez az én utam! A Haré Krsnát zengjük! Hazatérünk, vissza Istenhez!” És amikor ilyen tiszta a szándék, a belső útmutatás is egyértelműen jön: „Igen, gyere, csináld ezt, kövesd a folyamatot, csatlakozz, kötelezd el magad!” Kicsit később megértjük, hogy ez egyszerű, de nem könnyű. Aztán kezdjük megtanulni, hogy milyen bonyolult is a folyamat, milyen összetett a filozófia, mennyire nem bízhatunk az elménkben, és teljesen megfelejtkezünk a belső iránymutatásról. Így van? Sokszor előfordul, nem? Úgy érzed: „Oh, semmit nem tudok! Magamban sem bízhatok. Nem tudom eldönteni, hogy ez vajon csak az elmém, vagy tényleg én…!” De ne álljatok meg itt. Ha tovább tisztultok, újra hallani fogjátok.

Végső soron ez a belső szívbéli kapcsolat az, ahogyan az isteni dolgok képesek megérinteni minket. Krsnához fohászkodnunk, meginvitáljuk Őt az életünkbe, de amikor tényleg eljön, akkor meglepődsz. Nem, ne lepődjünk meg, ha belső útmutatást kapunk. Álljatok készen elfogadni azt.

Persze aztán a másik három információforrás is nagyon hasznos, leellenőrizheted, megvizsgálhatod, hogy amit kaptál az valós-e vagy nem. De abban biztosak lehettek, hogy ha Krsna ott van mindenki szívében, az őszinte fohász meghallgatásra talál. Persze a butaságokat is hallja. Legyetek hát óvatosak!

Krpádhám kérdése: Mi van egy tiszta bhakta szívében?

Tírtha Mahárádzs: Hogy mi van ott? Oh… Mi tesz egy szívet bhakta szívvé? Ez egy édes kérdés! Mert egy személyt igazából az eszményei szerint tudunk megítélni. És néhányak számára ezek az agyban lakoznak. Néha ezen az oldalon, néha azon… te ezt jobban tudod. De a vaisnavák számára az eszményeik a szívükben lakoznak. Mert már megvalósították az iker-szív meditációs folyamatot – a finomhangolást. Egy bhakta eszményeit tehát a belső zugban, a szív legmélyén keressük. És mi tesz egy bhaktát bhaktává – ez a Krsna iránti belső kutatás. Sok tulajdonság, jel és jellemvonás vonzó tehát egy bhaktában. Néha a tudás, néha a képességek – oly sok minden! De ha keresünk, megtalálhatjuk azokat a nagyon finom, nagyon érzékeny tulajdonságokat a szívben. És úgy mondják végül Krsnát is megtaláljuk ott – a tiszta bhakták szívében. Ezért becsüljük annyira a tiszta szenteket – mert szívük az Úr lakhelye.

Jamuná: Mahárádzs, egyszer kérdeztem valamit Gurudévtől[1], amire nem válaszolt…

Tírtha Mahárádzs: És azt várod, hogy én válaszoljak?!

Jamuná: Csak megosztom a kérdést, nem várom el, hogy válaszolj. A kérdés a következő volt: „Gurudév, hogyan mondod azokat a dolgokat, amiket mondasz?!” És néhány évvel ez előtt Gurudév könyvtárában jártam és átfutottam a könyveit, akkor vettem észre, hogy nagyon apró betűkkel jegyzeteket és hivatkozásokat írt… mint egy hálózat! És azt gondoltam: „Oh Istenem! Ha Gurudév így készült a sásztrákból, mit tehetnék én?!”

Tírtha Mahárádzs: Imádd! Mert a bhakti nem egyszerű intellektuális megértést jelent, hanem azt, amikor megváltozik a szív. És az intellektus néha akadályként jelentkezik a lelki fejlődésben. Mert két út van: az egyék az észé, a másik a szívé. És van a meditációnak egy speciális formája, úgy hívják „iker-szív” meditáció. Ez nem azt jelenti, hogy kint próbáld megtalálni az iker partnered és aztán meditáljatok együtt. Nem, belül kell megtalálnod az ikred. Ez igazából azt jelenti, hogy összekapcsoljuk a szívet és az észt. Hogy egy kicsit ésszel befolyásolhassuk a szívet, és szívvel töltsük meg az észt. Ez a belső kapcsolat. Ez nem egy pszeudo-spirituális skizofrénia, hanem egy jó szív és jó ész összekapcsolása.

És mindannyian tudjuk, hogy a végső dolgokat a szívvel látjuk. Ne feledjétek hát ápolni ezt. Mi ez a szívbéli látás? A bizalom. Bízzunk abban, amit csinálunk. A mestereinkben. Urunkban. És egy kicsit magunkban is bíznunk kell: „Igen, képes leszek rá! Nem a saját erőből, hanem a kegy által.”

Lássatok hát a szívetekkel! Ez a végső módja bármi megértésének.

Tudjátok, egyszer Szádhu Mahárádzs meglátogatott minket. Volt egy nyilvános program, melynek a Védánta-szútra volt a témája. Meghívtuk hát Őt is, hogy tartson leckét a Védánta-szútráról. Miközben utaztunk megkért: „Felolvasnál valamit a Védánta-szútrából?” Fél oldal után így szólt: „Állj! Ebből elég.” Kicsit túl elméleti volt a számára. Aztán pedig raszával átszőtt leckét tartott Srí Guru iránti odaadásról és „ilyen az én mesterem” és „ilyen a Szent Név zengése”… Mert mi a Védánta-szútra végkövetkeztetése? „Akik elérik a tökéletességet, sohasem térnek vissza.” Akik elérik, sosem térnek vissza. Egyszerű. Ez a végkövetkeztetés! Ha ezt a rövid kis verset megértjük, nem kell végigvennünk mind az 555-öt. Akik elérik, sosem térnek vissza. Ha emlékeztek erre a rövid kis versre, a Védánta-szútra mesterei lehettek. És ha valaki tesztelni akar titeket: „Tanulmányoztad a Védánta-szútrát?” És azt válaszoljátok: „Igen! Akik elérik, sosem térnek vissza,[2]” lenyűgözitek majd az illetőt, én mondom.

De ez az elérés a hit által lehetséges. A szívbéli látással. Azzal a bizalommal, mellyel Krsna iránt vagyunk.

Kérdés: Mit mondhatunk a magyarázat-béli bukott angyalról? Mert tudta, és mégis elbukott…

Tírtha Mahárádzs: A bukott angyal mi vagyunk. Tudjátok az élet és az univerzum különböző rétegei olyanok, mint egy magas épület, egy felhőkarcoló. Mondjuk van néhányszáz emelete. Lépcsőt mászni igen nehéz lenne, ezért az okosak a liftet használják. És egy ekkora épületben sok lift található. Ha tehát találkozol a másik lifttel az ötvenedik emeleten, figyelj oda az irányokra: ki megy felfelé és ki lefelé. Talán ugyan az a szint, de az egyik lehet egy felemelkedő ördög, a másik pedig egy bukott angyal. Ugyanaz az emelet, különböző irányok. Figyelj oda, hogy melyik liftbe szállsz be.

De alapvetően azt mondhatjuk, hogy a bukott angyal minket jelképez. Ezért azt mondom: növesszétek a szárnyaitokat! Hadd nőjenek ki! Vegyétek le a köpenyeteket. Repüljetek!

„Óh, emberek legjobbja (Ardzsuna), akit a boldogság és boldogtalanság nem zavar, sőt, rendíthetetlen mindkettőben, az biztosan megérett a felszabadulásra.”[1]

Sríla Prabhupád magyarázatában így ír: „Legyen az bárki, ha szilárd elhatározással törekszik a lelki megvalósítás fejlett fokának elérésére, s ha képes egyenlően elviselni a boldogság-boldogtalanság támadásait, akkor biztosan megérett a felszabadulásra. A varnásram intézményben az élet negyedik szakasza, név szerint a lemondás rendje (szannjász) sok fáradságot jelent. De aki komolyan törekszik élete tökéletesítésére, az minden nehézség ellenére, biztosan felveszi ezt a rendet. A bonyodalmak általában abból adódnak, hogy az embernek el kell vágni a családjához fűződő kötelékeit, vagyis fel kell adnia kapcsolatát feleségével és gyermekeivel. Azonban, ha valaki képes eltűrni az ilyen nehézségeket, akkor biztosan halad a lelki megvalósításhoz vezető úton itt Ardzsunának is azt tanácsolják, hogy tartson ki ksatrija kötelessége mellett, még ha nehezére is esik a harc családtagjai és más, hasonlóan szeretett személyek ellen. Az Úr Csaitanja huszonnégy éves korában lépett a szannjász rendbe, magára hagyva fiatal feleségét és idős anyját, akikről így (bár rászorultak), senki sem gondoskodott. Mégis elfogadta ezt a rendet a felsőbb cél érdekében, megingás nélkül végrehajtva magasabbrendű kötelességét. Ily módon lehet felszabadulni az anyagi rabszolgaságból.”

Késava kérdése: A magyarázatban Sríla Prabhupád a szannjászít hozza fel példának. Nem olyasvalakit, aki az aggodalom és boldogság befolyása alatt áll. Miért a szannjászon keresztül éri el az egyén a felszabadulást?

Tírtha Mahárádzs: A szannjász az egyik út a felszabadulás eléréséhez. De nem az egyetlen. Mert a felszabadulás könnyű. A bhaktit nehéz elérni. Krsna pedig nem csak a szannjászíké, igaz? Most pont a szannjászík ellen beszélek, de ez az igazság! Isten ott van mindenki szívében, nem csak a szannjászíkéban. Ott van a te szívedben is. Mik a következményei, ha elfogadjuk ezt? Ez azt jelenti, hogy Ő mindig velünk van. Mindig figyel. Mindig hív. Telefonon csak néha hívnak, az Ő hívása azonban állandó. Mikor vesszük fel a telefont? Mikor válaszolunk? Ez nem szannjász kérdése, hanem a vágyaké. Néha a szenvedésé, mert szenvednünk kell egy kicsit, hogy megértsük, hogy ez nem az otthonunk. Hogy igazi megértésre tegyünk szert. Máskor ez boldogság kérdése, a lelki beteljesülésé – mely segít, hogy vonzódjunk az isteni szépséghez. Legyen tehát aggodalom vagy boldogság, segít közelebb kerülni.

Sokan azt gondolják, hogy a szannjász csak egy életrend. De igazából mondhatjuk, hogy a szannjász egy belső hangulat – kapcsolatban lenni az Isteni Párral. Ebben az értelemben mindannyiunknak szannjászíkká kell válnunk, hogy csak egyetlen isteni eszményünk legyen, az istenszeretet. Ez a szannjász. Nem a szín, nem a ruha. Ez a belső vágy, amikor közeledsz.

El kell tehát érnünk ezt a belső hangulatot. Nem csak a lemondást, mert a lemondás keserű. Hanem az odaadást! Mert az odaadás édes. Ez az, amit el kell érnünk; és akkor nagyon könnyen fel tudjuk majd adni a felszínes dolgokat. A magasabb ízt, a belső beteljesülést keressük. A formák és dogmák nem elegek. Valami igazira van szükségünk, isteni tapasztalatra, élő hitünkre és visszajelzésre Krsnától. Ez az, amire szükségünk van.

A szannjász tehát egy út, de a bhakti egy egyetemes út. Mindenki számára járható út. A szannjász mint életrend nem való mindenkinek. De a belső hangulat egyetemes. 

“Óh, emberek legjobbja (Ardzsuna), akit a boldogság és boldogtalanság nem zavar, sőt, rendíthetetlen mindkettőben, az biztosan megérett a felszabadulásra.”[1]

Egyszerű vers, komoly üzenet. A cél, a fenti vers szerint a felszabadulás – kitalálni az anyagi labirintusból. Ez nem a legfelsőbb cél, tudjuk. Van valami a felszabaduláson túl? Mi az? A bhakti túl van a felszabaduláson. Az istenszeretet túl van a felszabaduláson. De mi itt egy folyamaton haladunk keresztül. Krsna Ardzsunát oktatja és először ezt az alapvető, nagyon egyszerű célt említi, a felszabadulást. Persze, hogy ez egy nagyon magas cél! Először fel kell ismernünk, meg kell tanulnunk, hogyan érhetjük el a felszabadulást és utána haladhatunk tovább.

Ez a vers valójában tehát arra tanít, hogyan szabaduljunk meg a kötődésektől. És az, hogy megfelelünk bizonyos formális szabványnak, nem elég. A teljes tökéletesség azt jelenti, hogy szívünk-lelkünk átadjuk. Próbáltatok már valaha egy munkát úgy elvégezni, mint kötelesség, vagy ugyan azt, mint szeretetteljes felajánlás? Az első nem vezet belső elégedettséghez; a második különleges ízt ad. Érzed, hogy szárnyaid nőnek. Így kellene sírnunk ha valaki el akart távolítani minket a templomból. Néha kötelességeink kiebrudalnak a templomból, lelki gyakorlatainkból, de sírjatok! Sírjatok a jogaitokért! Mert meg szeretnénk találni a kifelé vezető utat, de nem a templomból, hanem az anyagi illúzió kötöttségéből.

De áldozathozatal nélkül ez nem fog megtörténni. Egy fenékkel nem lehet két lovat megülni. Vagy Istent szolgáljuk, vagy valami egészen mást.[2]

Ezért, hogy elérjük ezt a bizonyos felszabadulást, ami nem a legmagasabb cél, még ehhez is békéssé kell válnunk. Meg kell találnunk tehát belső békénket. Erre pedig a legjobb mód a belső kapcsolatunk, mély belső összeköttetés.

Azt hiszem mindannyian ismerjük ezeket az állapotokat – boldogság, aggodalom. Melyiket ismered jobban? Melyik maradandóbb barátod? Boldogság vagy aggodalom? Általában ha egy bizonyos kor alatti embereket kérdezek a válasz a „boldogság!” lesz. Egy bizonyos kor felett pedig „aggodalom”. Megértésünk tehát az életkorral is változik. Amit az elején nagy boldogságnak gondolunk, később megértjük: „Ez igazából tévedés volt, kudarc, csak gond.” És amit aggodalommal teli szituációnak gondoltunk, előbb-utóbb megértjük, hogy az volt a felszabadulás folyamata – felrázza az emberek elméjét, az emberi kapcsolatokat. És még ha nehéz is, hasznos lesz. Mert ha valamitől meg kell válnunk, attól úgyis el leszünk választva. De ha valaminek együtt kell maradnia, azt nagyon erősen, és biztosan együtt marad.

Ebből a nézőpontból tehát nincs boldogság vagy aggodalom. Semmi sem jó vagy rossz. Ha rendelkezünk a megfelelő tulajdonságokkal, akkor megláthatjuk, hogy végső soron minden a tisztánlátásunkat segíti. És egyszerű lenne azt mondani, hogy az élet szenvedés. És valamiféle könnyelmű ígéreteket osztogatni: „A felszabadulás után… A következő életben.. A mennyországban…  A lelki égben… jobb lesz majd!” Intelligensnek kell lennünk. Itt és most kell boldognak és elégedettnek lennünk.

Elégedettnek lenni, rendelkezni ezzel a belső békével, nem lenni a boldogság és aggodalom hatása alatt azt jelenti, hogy más látásmóddal, egy magasabb látásmóddal rendelkezünk. Ha mély kapcsolatban állunk az isteni dolgokkal, hol van az aggodalom? Hol van az illuzórikus boldogság? Mélyen gyökerezünk az örökkévalóságban, az igazságban, a tudatosságban, az ánandában. Ha örök lelkek vagyunk, mit számít, hogy valaki jön, vagy valaki megy?

Persze, könnyű mondani. Mégis szánjatok rá időt, hogy megértsétek ezeket a szavakat. Az élet egy átmeneti időszak. Ha három szóban akarjuk összefoglalni az életet, nagyon egyszerű: élni, szeretni és távozni. Az emberi élet a földön azt jelenti: élni, szeretni és távozni. Nagyon egyszerű, nem nagy ügy. Úgy mondják, az élet olyan, mint egy híd. Ne építs házat a hídon. A híd arra való, hogy átkelj a féktelen vízen.

Mégis azt gondolom önámítás lenne azt mondani, hogy sem a boldogságnak sem az aggodalomnak nincs ránk semmi hatása. Egyszer találkoztam valakivel, aki azt mondta: „Nos, még egy önmegvalósult lélek is elveszíthetni néha a kontrollt.” De mi a különbség? Az, hogy könnyen visszaszerzi. Lehet, hogy egy kicsit elvész a boldogságban vagy az aggodalomban, a különböző behatások folytán; de képes gyorsan összeszedni magát. Ne várjátok el tehát az úgymond tökéletes élőlényektől, hogy olyanok legyenek, mint egy darab fa – semmi reakció. Vagy mint egy kő. Az, hogy elérjük, azt a fajta kiegyensúlyozott tudatállapotot, túl van minden elvárásunkon. De történnek csodák. Légy kapcsolatban, és érezni fogod. És még ha valamilyen nagy boldogság ér is, emlékezni fogsz; és ha felgyűlnek az aggodalmak, akkor is emlékezni fogsz.

Mint a perzsa sah. Megzavarta őt… nos, lehet, hogy nem a Gítának ezen verse, de ugyan az a helyzet, amit leír: néha boldogság ér, néha aggodalmak jönnek. Mit tegyen? Kijelentette hát: „Aki hoz nekem egy varázsgyűrűt, amely megszabadít a szenvedéstől és ettől az eufóriától, azé a fele királyságom.” Először jöttek a miniszterek. A föld legértékesebb gyűrűit hozták magukkal. A mahárádzs megvizsgálta a gyűrűket és félrehajította azokat: „Ez nem a varázsgyűrű!” Aztán jöttek a mágusok a különböző bűbájaikkal és varázsigéikkel, melyeket azokra a speciális kövekre mondtak, amiket a gyűrűkkel együtt hoztak. A király megvizsgált ezeket is, majd félredobta őket: „Ez sem az!” Mindenki szerencsét próbált, de sikertelenül. Egészen addig, amíg érkezett egy juhász, fiatal ember,egy egyszerű gyűrűvel. Semmi drágakő, semmi varázslat, egyszerű, nagyon olcsó. Felajánlotta hát a királynak. A király először kissé meglepődött: „Ki vagy te, és mi ez a jelentéktelen gyűrű, amit hoztál?” De aztán felvette a szemüvegét és alaposan megnézte a gyűrűt. Aztán hirtelen elkezdett mosolyogni és az ujjára húzta a gyűrűt. Majd kijelentette: „Fele királyságom a juhászé.” A miniszterek és mágusok mind elámultak. Féltek megkérdezni, de végül valaki mégiscsak megtette: „Mond el nekem, miért ez a varázsgyűrű?” A király így válaszolt: „Nos, kívülről nagyon egyszerűnek tűnik, de nézd csak meg alaposan mi van a belsejében.” Átadta a gyűrűt a kérdezőnek, azt pedig elkezdte olvasni, egy rövid kis mondat volt a gyűrűbe vésve: „Ez is elmúlik egyszer.”

Legyen ez a varázsgyűrű az ujjatokon és akkor nagyon könnyű lesz békés elméjűnek lenni.       

Ha szeretnéd tudni hogyan szolgáld Krsnát… hosszú-hosszú utazás után végül, csak gondolj bele, szemtől-szembe találkozol Krsnával. A hónod alatt ott a Bhágavatam. Beléphetsz Gólóka Vrndávanba Bhágavatammal a hónod alatt? Megpillantasz egy nagyon különleges személyt – kékes szín, fuvola a kezében, egy szép dhóti – egy kisfiú egy borjúval – és hirtelen nem emlékszel mit tanultál a leckéken. Gurudév említett valamit, de ki is ez? Van itt valami, valami nagyon fontos, nézzük meg a könyvben. Késava? Igen, a szépséges haj megvan. Mádhava? Igen, nagyon gazdag praszádammal a kezeiben. Góvinda? Igen, gondoskodik a bráhmanákról. Gópál? Igen, gondoskodik a tehenekről. Nem lehet más mint az én Uram!!! Igen, felismerem. Ő az. Sjámaszundar – kékes és gyönyörű. Ő az. És aztán megkérdezed: „Óh, Uram! Nagyon boldog vagyok, hogy találkoztunk.” Így válaszol: „Örömömre szolgál, kedvesem. Mit szeretnél?” „Nos, Gurudévám azt mondta, hogy a Te szolgálatod nagyon szép, szeretnék hát csatlakozni, szeretnék a szolgálatodról tanulni. Megértettem, hogy Te vagy a Legfelsőbb Úr, a mindenható és mindentudó Istenség, szeretnélek hát szolgálni Téged. Mond el nekem a Neked végzett szolgálat titkait.” És aztán a mindentudó Úr így szól: „Én azt nem ismerem. Semmit nem tudok a szolgálatomról. De van megoldás. Ha szeretnéd megismerni a titkot, menj az Istennőhöz, Ő tud valamit.” A Fekete tehát segít eljutni a Világoshoz, a Világos pedig segít eljutni a Feketéhez. Ez az egyik fajta bhakta. A másik… de ez nagyon titkos. Megosszam?

Krpadhám: Igen Gurudév, igen!

Tírtha Mahárádzs: Igen! Most igent mondasz. De amikor a szolgálatról van szó…

A másik típus odamegy Vrndávanba, bekopog az ajtón, ha van egyáltalán ajtó Vrndávanban, és különböző személyekkel találkozik, különböző helyeken – szolgák, táncosok, virágfüzér készítők, fiúk – de nem a fiúk érdeklik – vannak lányok, a lányok érdeklik. És a milliónyi különlegesen gyönyörű, bájos, és több mint mennyei fiatal hölgy közül azt az egy rendkívülit keresi. De ennek a fajta bhaktának nincs sásztra a hóna alatt. Az igazságok a szívébe vannak írva, és amikor felismeri, akkor tudja, hogy ott a helye. És azonnal megérti annak a Hölgynek a fénylő ragyogásából. „Igen, Ő az én Úrnőm.” És kérdés nélkül, habozás nélkül, a porba veti magát, hogy elmerülhessen az Ő szolgálatában.

Mert két fajta bhakta van, az egyik Krsna bhakta a másik Rádhá bhakta. Néha a bhakták valamely speciális lílából kifolyólag ezen a földbolygón versenyeznek számokban, követőkben, befolyásban, raszában. De mit gondoltok? Melyik csoportban vannak többen? Melyik a gazdagabb? Melyik raszikusabb? Mindenki döntse el maga.

De ne feledjétek, gyakorlataitok alapján érhetitek el a tökéletességet. Ha a lustaságot és butaságot gyakoroljuk amíg a szádhana-déhában, egy gyakorló testében vagyunk, annak a tökéletességét fogjuk elérni – meghalsz és ilyesféle tartós állapotot érsz el. Elérheted a butaság tökéletességét, ha azonban a nagyon is szükséges istenszeretetet ápoljuk ameddig itt vagyunk, és ez a legfőbb eszményünk, azt is fogjuk elérni. Ezért jó, hogy két Urunk van – egy Isten és egy Istennő. Ráadásul két másik okból is különlegesen szerencsések vagyunk: mert itt van Góvinda Rádhá egy egységes formában GóRa – az isteni extázishoz vezető legrövidebb út – és van még valaki, aki beszél nekünk erről. Ezért mestereinket, mint az Isteni Pár legbensőségesebb szolgáit imádjuk. Mert fekete, fehér – olyan nehéz választani. De Gurudévámat láthatom. Egy személy – korlátozott eszemmel megérthetem, és igent tudok mondani.

Krpadhám: Krsna bhaktájának miért van sásztra a hóna alatt, és Rádháénak miért nincs?

Tírtha Mahárádzs: Mert Krsnáról van leírás a Bhágavatamban, Rádháról pedig nincs.

Fohászainkban először is hálánkat és tiszteletünket fejezzük ki közvetlen lelki tanítómestereinknek, mert ezen a vonalon keresztül valami megnyilvánult az életünkben. Amilyen az apa olyan a fiú. Az alma nem esik messze a fájától. Ha a mester nagyon raszikus, van rá esély, hogy a tanítvány is a rasza ápolója lesz. Aztán úgy azonosítjuk mestereinket, mint akik az isteni szeretet édes nektárját ízlelik. És itt különböző dolgokat említenek. Az egyik, hogy Sríla Prabhupád dicsőséges, mert elhozta a lelki értékeket a nyugati világ számára; valamint a Bhágavatam nektárját, és a Gítában rejlő tudást terjesztette. De a hozzá szóló fohász utolsó sora azt mondja, hogy olyan mester volt, aki mindig Srí Rádhá Góvinda lótuszlábainak nektárját ízlelte. Az egyik ok, amiért dicsőítjük, az, hogy elhozta ezt a tudást a nyugati világ számára. A másik, hogy elhozta a Bhágavatam nektárját, de az igazi ok az, hogy az Isteni Pár nektárját ízlelte.

Mi az igazi minőség, mi az emelkedett bhakták igazi – úgymond – spirituális versenye? Olyan versenynek kell lennie, hogy ki tud mélyebbre merülni az isteni kapcsolatban. A tudástól eljutunk a nektárig. Az eszményektől az érzelmekig. És az érzelmekről nem lehet vitatkozni. Nem hibáztathatod az érzelmeimet, nem kérdőjelezheted meg – ezek érzelmek. Így van? Lehet, hogy neked másfajta érzelmeid vannak. Nem bánom, az a te magán ügyed. Az enyémek ilyenek. A tattváról, a filozófiáról lehet vitatkozni, mert nekem is van egy érvem, neked is van egy másik, beszélhetünk róla. De végül, ha eljutunk az isteni érzelmek szintjére, ott nem lehet szó vitáról. Érzelmek felett nincs vita. Csak eszmecsere. Ha tele van a szíved isteni érzelmekkel, megoszthatod másokkal – ez az egyetlen esély. Ez az ácsárja egyik jellemzője: annyira tele van a szíve, hogy meg akarja osztani. És mi egy igazi bhakta élete? Ez az isteni lényeg.

Nemrég volt egy eszmecsere, majdnem vita. Szóval lehet, hogy nem érintette közvetlenül, vagy teljes mértékben az isteni érzelmeket. Isten, a Legfelsőbb neméről volt szó. Mert valahogy úgy említettem, hogy „Ő” (angolul hímnemben), és ez valakik számára sértő volt és azt mondták: „Miért mindig hímnemben? Miért nem nőnemben?” Persze a hölgyek vetették fel a kérdést. Szegény hölgyek, szegény gópík. Tudjátok, a különböző vallások azt tanítják, hogy Isten hímnemű. De végre itt egy vallás, ahol megértheted, hogy Isten egyben nő is. De barátaink még nem egészen értették meg ezeket a titkokat. Szóval megpróbáltam kedves Urunk, Góvinda helyzetét védeni – hadd legyen hímnemű. Rendben? Aztán előálltak egy másik ötlettel – hadd legyen semleges nemű, nem-nélküli. De akkor azt mondtam „Nem, az lehetetlen!” Egy személy karakterjegyek nélkül – nem, az lehetetlen. Ő nem egy elmélet, nem tattva – Isten él.

A Legfelsőbb férfi és nő is egyszerre. Ha elméletileg közelítünk ehhez a kérdéshez valószínűleg nehéz lesz elmagyarázni ezeket a dolgokat, de amikor látunk egy képet Rádhá és Krsna találkozásáról, azt gondolom könnyebb megérteni, hogy hogyan is van ez. A gyönyörűséges Úr és egy még annál is bájosabb Úrnő. És ha röviden akarjuk összefoglalni Rádhá Góvinda, Góvinda Rádhá, Gó Ra, egy személyben is megmutathatjuk – Góránga. Az emberek mindent rövidre akarnak zárni, így van?  Szóval még azt mondani, vagy zengedezni is hosszú nekik, hogy Góvinda Rádhá. Hogyan tehetjük rövidebbé, mi a rövidebb változat – Góra, Góra, Góra. Amikor tehát azt ismételgeted, hogy Góra, Góra, Góra, igazából azt zenged, hogy Góvinda Rádhé.

A bhaktinak, mint vallásos folyamatnak, nagyon gondosan kidolgozott, részletes képe van a Legfelsőbbről. Mert először meg kell értenünk, hogy Istennek van egy férfi aspektusa, mint a teremtő erő, az uralkodó, és van egy másik fele, másik arca – a gyönyörű és harmonikus és szeretetteljes női aspektus, aki az Isten által uralt. Ha elméletileg mondjuk ezt, az nagyon száraz, de amint hallunk Rádhá-Góvinda kedvteléseiről, nagyon édessé válik.

A legfelsőbb lényeget tehát ebben a két aspektusában imádjuk, mint Isten teremtő energiáját és az Istennő szépséges, szeretetteljes energiáját. És sosem válnak el – az egyik nem teljes a másik nélkül. Ezt a fajta egységet keressük tehát. Ez a bhakti. A bhakti a folyamata annak, hogy helyet teremtsünk Számukra a szívünkben a találkozásra, hogy a randevú zavartalanul megtörténhessen. Az isteni szépség és az isteni szeretet találkozik az emberek szívében. Ez a vallás végső definíciója. És érzed, hogy ez túl van minden informális határon, túl a számokon, túl bármilyen csoporton. Ezért imádjuk hát mestereinket – mert elhozzák ezt a koncepciót. És ez a koncepció gyümölcsözik Vrndávanban.

Megteremtettük új univerzumunkat és elkezdtük benépesíteni. Most több élőlény van ott, mert megtaláltuk mestereinket. És megtaláltuk testvéreinket is. Együtt csatlakozhatunk a szolgálathoz, az extatikus isteni szolgálathoz. Ez koncentrálódik az ásrami életben és ezért ez nem csak egyszerűen jó, hanem extatikus. Mert itt nincs semmi más dolgunk, mint az Urainkat szolgálni.

Dámódar kérdése: Mivel kapcsolatosan mondta Sríla Srídhar Mahárádzs: „Nem azért jöttem, hogy formákat hozzak létre, hanem, hogy leromboljam azokat”?

Tírtha Mahárádzs: Pontosan így mondta: „Nem forma követő, hanem forma-bontó vagyok.” Nos, ő egy raszik bhakta volt. A raszában, az isteni extázisban élt. És tudjátok, amikor a nyugati követők elkezdték látogatni, előálltak mindazokkal a szabályokkal és előírásokkal, amiket az első leckékből megértettek. Ezért, hogy megmutatassa a lelki élet és a lelki gyakorlatok különböző szintjeit és átmeneteit, azt mondta: „Nem forma követő, hanem forma-bontó vagyok.” Egyszer valaki, hogy úgy mondjam, okítani akarta: az ifjú titán megemlítette Krsnát és Sríla Srídhar Mahárádzs azonnal félbe szakította: „De ki az a Krsna?” Azt válaszolták: „Krsna az Istenség Legfelsőbb Személyisége!” Megtanultuk a leckét! De Sríla Srídhar Mahárádzs így válaszolt: „De ki Ő a te számodra?! Kicsoda Ő…” Aztán pedig sírni kezdett mikor látta, hogy okítani akarják, és ki akarják használni.

De bárhogy is, ez a guru egy másik funkciója. Néha le kell rombolnia a formákat, amikhez ragaszkodunk. Hogy megmutathassa a lényeget. Mert a felületestől, a külsőségektől, el kell jutnunk a belső dolgokig.

Kérlek hát folytassátok lelki gyakorlataitokat. Ne féljetek teljesen meghódolni, mert Krsnát Bhakta-vatszalának is hívják – Bhaktái Védelmezője.

Jamuná kérdése: Sríla Srídhar Mahárádzs a könyvében megemlíti, hogy a sásztrákban az áll, Krsna azt mondja: „Azok akik követik az előírásokat és szabályokat, nagyon kedvesek Nekem. De azok, akik megszegik a szabályokat és előírásokat, hogy Engem elégedetté tegyenek, ők igazán az Én szívem és lelkem.” Nem szó szerint idéztem. Van valami ötleted, hogy honnan van ez az idézet?

Tírtha Mahárádzs: Nos, nem vagyok slóka-doboz! Bedobsz egy érmét és kijön egy slóka… Először is ez egy emelkedett téma. De hogy megértsük az elrendezést olvassuk el a Srímad Bhágavatam tizedik énekét. Mert a tradíciónk szerint a korlátok nélküli önátadás legnagyszerűbb példái a gópík. És le van írva, hogy készen álltak feladni minden ragaszkodásukat, még a dharma szabályait is, a családi kötelékeket is – hogy elégedetté tegyék Krsnát. Ezért tekintik őket az önzetlen odaadás legnagyszerűbb példáinak. Más puránákban Krsna azt mondja „Akik Engem imádnak, igazából nem bhaktáim; de akik odaadó bhaktáimat imádják, valóban az én bhaktáim.” És az, hogy „Elvesztettem függetlenségem, mert szolgáim szolgája vagyok.”

Ezek az Istenség nagyon magas koncepciói – amikor Isten szolgái szolgájaként jelenik meg. De ezért készek vagyunk imádni Krsnát – mert ennyire közel jön, kész arra, hogy ilyen közel jöjjön. És ha azt mondja: „Meghódolt szolgád vagyok,” Akkor úgy is gondolja. Tőle ezek nem csak szavak.

Meg kell találnunk azt a platformot ahol mind egyet értünk. Azt a síkot, ahol egyek lehetünk. Ebben a világban a nevek és formák elválasztanak. Ezért ez az egység kulcsa is – a név és a forma. Tehát ha egyesülünk a Szent Névben és egyek vagyunk az Isteni Forma előtt, akkor nagyon szerencsések vagyunk.

Ünnepségek alkalmával az emberek elveszítik a kontrollt és azt gondolják, hogy az a boldogság. Éljünk állandó ünneplésben. Ha lelki gyakorlatainkat végezzük, elveszíthetjük minden kontrollunkat, mégis a lelkiség ápolásának és a lelki elégedettségnek sokkal magasabb szintjére kell kerülnünk, mint amit általában mások csinálnak. Mert ha megfigyeled valaki boldogságát, megérted magát a személyt. A gunák, az anyagi természet befolyása szerint boldogságunk eltérő. Azt, hogy mi a boldogság egy alacsonyabb szinten, gyakorlatilag lehetetlen megérteni egy magasabb szintről. És fordítva is igaz. Ha valaki nagyon egyszerű megértéssel rendelkezik az életről, számára gyakorlatilag észbontó hogy emberek összegyűlnek és Isten neveit zengik, és ebből lelki boldogságot merítenek – ez lehetetlen! Mégis ennek kell lennie annak a platformnak ahol világnézetre, vallási hovatartozásra, nemre, vagy bármi másra való tekintet nélkül egyesülünk. Mert ha Istent a nevén szólítjuk, a nevén meditálunk és a neve által imádjuk – ez az általános és egyben a legjobb gyakorlat.

Krsna meghívása visszhangzik. Még az anyagi világ is a hangvibráció által teremtetett. Az eredet tehát a hang; a visszavezető út is a hang. Mi a Srímad Bhágavatam első mantrája? Úgy is mondhatjuk, hogy ez a megszólítás: óm namó bhagavaté vászudévája. Az első hang tehát az óm. Az első slóka pedig a szatjam param dhímahi – „Meditáljunk a szatjam param-on, az abszolút igazságon.” És mi a Srímad Bhágavatam utolsó verse? Az utolsó vers az Úr szent nevét dicsőíti: hogy a kali-juga tele van hibákkal, de a szent név képes minden hibát megszűntetni. Mondhatjuk tehát, hogy ez a tizennyolcezer vers a belső kommunikációról szól. Meghívás: gyere, csatlakozz az abszolút igazságon való meditációnkhoz. És a végső tanács: zengd a szent neveket!