Sharanagati

„Óh, emberek legjobbja (Ardzsuna), akit a boldogság és boldogtalanság nem zavar, sőt, rendíthetetlen mindkettőben, az biztosan megérett a felszabadulásra.”[1]

Sríla Prabhupád magyarázatában így ír: „Legyen az bárki, ha szilárd elhatározással törekszik a lelki megvalósítás fejlett fokának elérésére, s ha képes egyenlően elviselni a boldogság-boldogtalanság támadásait, akkor biztosan megérett a felszabadulásra. A varnásram intézményben az élet negyedik szakasza, név szerint a lemondás rendje (szannjász) sok fáradságot jelent. De aki komolyan törekszik élete tökéletesítésére, az minden nehézség ellenére, biztosan felveszi ezt a rendet. A bonyodalmak általában abból adódnak, hogy az embernek el kell vágni a családjához fűződő kötelékeit, vagyis fel kell adnia kapcsolatát feleségével és gyermekeivel. Azonban, ha valaki képes eltűrni az ilyen nehézségeket, akkor biztosan halad a lelki megvalósításhoz vezető úton itt Ardzsunának is azt tanácsolják, hogy tartson ki ksatrija kötelessége mellett, még ha nehezére is esik a harc családtagjai és más, hasonlóan szeretett személyek ellen. Az Úr Csaitanja huszonnégy éves korában lépett a szannjász rendbe, magára hagyva fiatal feleségét és idős anyját, akikről így (bár rászorultak), senki sem gondoskodott. Mégis elfogadta ezt a rendet a felsőbb cél érdekében, megingás nélkül végrehajtva magasabbrendű kötelességét. Ily módon lehet felszabadulni az anyagi rabszolgaságból.”

Késava kérdése: A magyarázatban Sríla Prabhupád a szannjászít hozza fel példának. Nem olyasvalakit, aki az aggodalom és boldogság befolyása alatt áll. Miért a szannjászon keresztül éri el az egyén a felszabadulást?

Tírtha Mahárádzs: A szannjász az egyik út a felszabadulás eléréséhez. De nem az egyetlen. Mert a felszabadulás könnyű. A bhaktit nehéz elérni. Krsna pedig nem csak a szannjászíké, igaz? Most pont a szannjászík ellen beszélek, de ez az igazság! Isten ott van mindenki szívében, nem csak a szannjászíkéban. Ott van a te szívedben is. Mik a következményei, ha elfogadjuk ezt? Ez azt jelenti, hogy Ő mindig velünk van. Mindig figyel. Mindig hív. Telefonon csak néha hívnak, az Ő hívása azonban állandó. Mikor vesszük fel a telefont? Mikor válaszolunk? Ez nem szannjász kérdése, hanem a vágyaké. Néha a szenvedésé, mert szenvednünk kell egy kicsit, hogy megértsük, hogy ez nem az otthonunk. Hogy igazi megértésre tegyünk szert. Máskor ez boldogság kérdése, a lelki beteljesülésé – mely segít, hogy vonzódjunk az isteni szépséghez. Legyen tehát aggodalom vagy boldogság, segít közelebb kerülni.

Sokan azt gondolják, hogy a szannjász csak egy életrend. De igazából mondhatjuk, hogy a szannjász egy belső hangulat – kapcsolatban lenni az Isteni Párral. Ebben az értelemben mindannyiunknak szannjászíkká kell válnunk, hogy csak egyetlen isteni eszményünk legyen, az istenszeretet. Ez a szannjász. Nem a szín, nem a ruha. Ez a belső vágy, amikor közeledsz.

El kell tehát érnünk ezt a belső hangulatot. Nem csak a lemondást, mert a lemondás keserű. Hanem az odaadást! Mert az odaadás édes. Ez az, amit el kell érnünk; és akkor nagyon könnyen fel tudjuk majd adni a felszínes dolgokat. A magasabb ízt, a belső beteljesülést keressük. A formák és dogmák nem elegek. Valami igazira van szükségünk, isteni tapasztalatra, élő hitünkre és visszajelzésre Krsnától. Ez az, amire szükségünk van.

A szannjász tehát egy út, de a bhakti egy egyetemes út. Mindenki számára járható út. A szannjász mint életrend nem való mindenkinek. De a belső hangulat egyetemes.