Sharanagati

Mahá Visnu kérdése: Van egy történet egy bizonyos emberről, aki életében semmilyen lelki törekvést nem tett, de a fia Isten egyik nevét viselte, és amikor ez az ember meghalt, a fiát szólongatta és ezért elérte a lelki birodalmat. Ugyanakkor mestereink azt mondják, hogy mantrázzunk tizenhat kört egy nap, egész életünkben, és meglehet, hogy ez sem lesz elég, hogy a lelki birodalomba juthassunk, néhányan azt még azt is mondják, hogy ehhez legalább három életre van szükség. Hogyan hozhatjuk harmóniába ez a két dolgot? Elég ellentmondásosnak tűnik.

Tírtha Mahárádzs: Az eredeti történet egy kicsit másként hangzik, mert a barátunk egy páka-bráhmin, első osztályú bráhmin volt a kezdetekkor. Később azonban, a rossz társaságnak köszönhetően majdnem elveszítette az érdemeit. Mégis egyet sikerült megőrizni ezek közül, ez pedig az volt, hogy fiát Istenről nevezte el. A végén, apai érzelmei következtében, fia nevét szólongatta: „Ná-rá-ja-na!” és el kellett hagynia a testét. És tudjátok, amikor valaki elhagyja a testét, találkozik bizonyos barátokkal. Az életed tendenciájának megfelelően találkozol majd néhány sötét baráttal, vagy néhány fénylő baráttal. A bráhmin mindhárom fajta bűnt elkövette – a nagyot, az extra nagyot és a szuper nagyot. Ezzel a három cselekedettel, három sötét barátot, három sötét hírnököt invitált meg. Azért jöttek, hogy a megfelelő helyre ragadják magukkal, ahol a bűnösökről gondoskodnak. De utolsó szava az volt: „Ná-rá-ja-na”, négy szótag tehát. És ezért a négy szótagért, négy fénylő hírnököt invitált meg. És négy több mint három. Egyezkedni kezdtek tehát barátunk lelkével kapcsolatban.

A sötét hírnökök így szóltak? „ A miénk. Nézzétek csak az életét, minden bűnt elkövetett, minden érdemét elveszítette, velünk kell hát jönnie.” De a fénylő hírnökök tiltakoztak: „Miért jöttetek ide? Nincs itt semmi dolgotok. Ez a személy tiszta.” „Tiszta!? Hogyhogy tiszta? Egy prostituálttal él, kirabolja a szüleit és mindenféle ostobaságot csinál.” „Nem, kiejtette az Úr nevét.” Végül nem tudták eldönteni, hogy le vagy fel. Ezért így döntöttek: „Rendben, adjunk neki még egy lehetőséget. Nem halt meg tehát, hanem – úgymond – visszatért az életbe. Láthatjátok, hogy visszatért a normál tudatállapotba. Még a halált is legyőzheted a szent nevekkel! És minden hiba, amit csak el tudtok képzelni, kijavítható, vagy helyrehozható a nevek által.

A halál egy elég intenzív pillanat. Akkor szembe kell néznünk a valósággal, semmi kétség. Miért várjunk hát a halál pillanatáig? Ha már most visszanyerhetjük a normál tudatállapotot a mantrázás által, még életünkben, miért várnánk az utolsó pillanatig? És ha egyszer belekezdesz és megízeled a magasabb ízt, nem tudod abbahagyni. Egy életre, három életre, az örökkévalóságra – nem számít.

Egyszer valaki feltett nekem egy kérdést, amire nem tudtam válaszolni. Egy magasabb tekintélyhez fordultam tehát. Így szóltam: „Mahárádzs, van egy kérdésem. Valaki azt mondta, hogy a szent név megkeseredett az ajkain.” Ő pedig egy velős választ adott. Azt mondta: „Az nem a szent név volt.” Ítéljétek meg tehát – ha kissé keserű, az még nem a szent név. Ha egy zaj, az meglehet, hogy a szent név, de még nem harmonikus a hangolás. De ha a szent névről van szó, annak csodálatos eredményei, hatásai lesznek.

Ahogy Csaitanja Maháprabhu életében is. Tudjátok, érzelmileg – mondhatjuk – kicsit érzékeny volt. És személyes szolgája, Góvinda gondoskodott Róla. Mindig igyekezett megbékíteni. Mindig azt mondta Neki: „Óh, kedves Uram, ne sírj.” Amikor csak Maháprabhu sírt, azt mondta Neki: „Ne sírj!” Nagyon hatásos volt, Maháprabhu abbahagyta a sírást. Mert szereti elégedetté tenni bhaktáit. Ha megkéred, hogy ne sírjon, nem fog sírni. De Maháprabhu idejében is volt társadalmi élet. Ahogyan itt, látom, hogy találkoztok emberekkel, elmentek vacsorázni, beszélgettek. Sokan meglátogatták tehát Maháprabhut, például Rámánanda Ráj, Szvarúp Dámódár, a gószvámík, más nagyszerű bhakták. És ők is annyira érzékenyek voltak, hogy érezték Maháprabhu érzelmi állapotát. És elég volt egy néhány verset idézniük a Srímad Bhágavatamból, hogy elszomorítsák Maháprabhut. És akkor sírni kezdett. A vendég bhakták emlékeztették a lílákra, és azonnal megváltozott a hangulata. És akkor Góvinda szomorú lett: „Megpróbálom megbékíteni, és aztán jönnek és elszomorítják! Mi ez!? Ellenem dolgoznak. Ilyen vendégek, óh, Uram!” Maháprabhu tehát megpróbálta elégedetté tenni minden bhaktáját. Ha valaki azt mondja: „Sírj!” – akkor sír. Mások azt mondják: „Ne sírj!” – és nem sír. Legyetek olyan gondosak mint Ő.

A mantrázás valójában nagy művészet. Sríla Prabhupád azt mondta, hogy neki 30-40 évébe telt, amíg megtanulta a mantrázás művészetét. Ha tehát követjük az útmutatás, hasonló eredményre számíthatunk, mint Csaitanja Maháprabhu. Amikor Gajában találkozott lelki tanítómesterével, Ísvara Purí azt mondta: „Kedves fiam, csak zengd a szent neveket!” Maháprabhu tehát belekezdett és egy nagyon szokatlan hatást ért el. Kifejezetten nyugtalan lett, olyan volt, mint egy őrült. Visszament tehát mesteréhez és megkérdezte: „Miféle mantrát adtál te Nekem?!” Ha tehát, miután egy ideje már mantrázol, visszamész a mesteredhez és megkérdezed: „Mi ez a mantra? Annyira hatásos!” az egy jó jel.

De azt is mondhatom, hogy követhetitek például Sríla Haridász Thákur példáját, aki a szent név ácsárjája. Minden nap 300000 nevet zengett el. Százezret az elméjében, százezret halkan és megint csak ennyit hangosan. Ezt a három fajta gyakorlatot végezte. Az elsőt saját belső békéjéért, belső elégedettségéért. Százezer név annak érdekében, hogy megbékélj! A második 100000 halkan – ez a saját felszabadulásáért volt, mondhatjuk egy lelki cél eléréséért. A harmadik 100000 minden más élőlény hasznára. Belső béke, személyes fejlődés, és mások segítése. Ha tehát követjük ezt a példát, extrém törekvésünkben, hogy napi 16 kört elmondjunk, sikeresek lehetünk. Valamit a bensődért, valamit azért, ami előtted van, és valamit mások javára.

De valóban igaz; ne zavarjuk a nagy személyiségeket a mantrázásunkkal. Egyszer Sríla Prabhupád a bhaktákkal együtt utazott. És tudjátok, a mesteretek jelenlétében általában esetlennek érzitek magatokat. Legalább is az értelmes tanítványok. Mestered persze hangosan mantrázik, te pedig alázatosan próbálkozol. Prabhupád megkérdezte: „Mit csinálsz?” „Mantrázom.” Így válaszolt: „Nem hallom.” Másodszor tehát kicsit hangosabban próbálkozott: „Haré Krsna, Haré Krsna…” Prabhupád ismét így szólt: „Nem hallom.” És végül a prabhu egyre nagyobb ösztönzést érzett, és még hangosabban kezdett bele. Aztán Prabhupád adott neki egy kis időt, annyira, hogy a fiú egészen hangosan kezdett mantrázni: „Haréééé Krsna, Harééé Krsna…” Aztán Prabhupád így szólt: „Hé, miért zavarsz engem?”

Tudjátok, nem könnyű társulni a lelki tanítómesterrel. Megteszel mindent, ami tőled telik, és mégsem elégedett. Hangosan vagy halkan… ah, szegény tanítványnak nincs szerencséje. De azt gondolom értitek, amit mondani szeretnék. Mantrázásunk minőségét kell tökéletesítenünk. Haré Krsna, Haré Krsna, Krsna Krsna, Haré Haré, Haré Ráma, Haré Ráma, Ráma Ráma, Haré Haré.

(az előző rész folytatása) 

Ha egy kicsit tovább beszélgetünk ebben a nagyon szép témában, az Úr neveinek zengéséről, van egy másik történet, amit meg kell említenünk. Itt a bhakták kírtanja boldoggá tette Maháprabhut. Mondhatni, egy szomorú elmeállapotból, visszatért a normál elmeállapotba. A másik alkalom az volt, amikor elájult. Valójában ismét a Jamunának nézte az óceánt, és a vízbe szaladt. És mivel nemrég vettem leckét oceanográfiából, megértettem, hogy a tengerek és óceánok veszélyesek. Vannak bizonyos rétegek és áramlatok, meg más dolgok ott a vízben. A bengáli öbölben is megtörtént. Amikor Maháprabhu a tengerbe, az óceánba rohant, magukkal ragadták a hullámok. És Dzsagannáth Purítól jó messze, van a napistennek, Szúrjának, egy híres temploma, melyet Kónárkának hívnak. Máskülönben Fekete Pagodának is hívják. A muszlimok úgy gondolják, hogy mágneses erővel rendelkezik. Azt gondolják, hogy vannak ott valami nehézfémek és azért, de tévednek – ez a napisten ereje, Szúrja Nárájan vonzereje. Maháprabhut oda sodorta a tenger, ilyen messzire Purítól! (A két hely közti távolság kb. 30 km.) A bhakták pedig kezdték hiányolni: „Urunk nem tért vissza.” Egész este keresték, amikor hirtelen megláttak egy őrültet az utcán. Foglalkozását tekintve halász volt. És a halász furcsa viselkedésében, a bhakták megéreztek valamit az Urukból. Azonnal megkérdezték tehát: „Mi történik veled? Miért rohangálsz ilyen őrölt hangulatban?” A halász pedig belekezdett a magyarázatba: „Ma éjjel volt egy jó fogásom. Egy nagy hal került a hálómba, de amikor hozzáértem megrázott! Valami furcsa dolog történt velem és azóta elveszítettem tudatosságom, föl-le rohangálok! Nem tudom mi történik velem! Néha úgy érzem táncolni és ugrálni szeretnék – nagyon furcsa és kellemetlen! Segítsetek, gyógyítsatok meg!” De aztán a bhakták már nem szenteltek figyelmet neki, megértették: „Itt az Urunk!” Megkérdezték a halásztól: „Hol van ez a nagy hal?” Így válaszolt: „Hal! Azt gondoltam, hogy hal, de túlságosan nagy, aztán bizonyos részei néha megnyúlnak, máskor megváltozik a formája, vagy a színe… Lehet tehát, hogy nem is hal, lehet, hogy valami szellem!” Igen, az eksztázis szelleme! A bhakták tehát siettek, hogy elfogják a halat, a nagy halat. És végre megpillantották Urukat, épp kimenekült a vízből, de tudjátok, nem volt magánál. Mit tegyenek hát? Mit csináljanak? Minden orvosi ismeretüket összeszedték – hogyan gyógyítsanak egy ájult személyt. De végül egyet értettek abban, hogy csak egy orvosság van. Belekezdtek hát: Haré Krsna, Haré Krsna, Krsna Krsna, Haré Haré, Haré Ráma, Haré Ráma, Ráma Ráma, Haré Haré – és egy ideig ismételgették. És a „nagy hal” hamarosan kezdte visszanyerni öntudatát. Nagyszerű bhakták, mint Szvarúp Dámodar, Mukunda, Rámánanda Ráj és mások – mind mantráztak. Őket magasan képzett vaisnaváknak tekintik. És amikor a „nagy hal” magához tért, így szólt: „Mi ez a zaj? Mi ez a zaj, ami zavarja a meditációmat?!”

Kedves testvérek, próbáljátok meg tehát minőségivé tenni a mantrázásotokat, hogy ne zavaró zaj legyen az Úr számára, amely megzavarja a meditációját, hanem legyen virágszirom, melyet szépen, alázatosan, teljes szívvel és odaadással ajánlotok fel lótuszlábainál.

Ebből a második eseményből láthatjátok, hogy Maháprabhu egy mély, extatikus hangulatból, visszatért – az úgymond – normális helyzetbe. Amikor nagyon szomorú és mélyen lefoglalja az elválás fájdalma, a kírtan segítségével visszatért a normál állapotba. Amikor mély extázisban van, a név zengésével ismét visszatér a normál elmeállapotba. Ez azt mutatja, hogy bármikkor is légy gondban, vagy amikor eláraszt valamiféle boldogság, csak zengd a szent neveket. Visszatérsz a normál tudatállapotodba.

Ezek csak néhányak a szent név varázslatos hatásai közül.

Krpadhám kérdése: Ahogy a történetben említetted, hogy Rámánanda Ráj és Szvarúpa Dámodara mantrázása valamiféle zajnak tűnt Csaitanja Maháprabhu számára, hogyan érhetjük el azt a szintet, hogy a mantrázásunk ne zaj legyen?

Tírtha Mahárádzs: Suttogj csendesen.

Nos, az az ő dolguk. A miénk pedig, hogy az tegyük, amit a lelki tanítómesterünk kért. Nem utánozhatjuk a nagyokat – sem a zajongásukat, sem a mantrázásukat. De ha a tanítványaim zajongása képes lenne vissza hozni az Urat legmélyebb extázisából a normál tudatállapotba, nagyon elégedett lennék. Az már zaj a javából! Mert ez azt jelenti, hogy hathatós. Égnek a rakéták! Nos, lehet, hogy a célzás még nem tökéletes, de legalább a rakéták már be vannak gyújtva.

“Srí Csaitanja Maháprabhu néhány napig Álálanáthban maradt. Mindeközben hírt kapott arról, hogy a bhakták Bengálból Dzsagannáth Puríba készülnek. Amikor a bhakták Bengálból Dzsagannáth Puríba érkeztek, Nitjánanda Prabhu és Szárvabhauma Bhattácsárja nagy erőfeszítéseket tett, hogy visszavigyék Srí Csaitanja Maháprabhut Dzsagannáth Puríba. Amikor az Úr Csaitanja Maháprabhu végül elhagyta Álálanáthot, hogy visszatérjen Dzsagannáth Puríba, éjjel-nappal a Dzsagannáthtól való elválás borította el. Szomorúsága nem ismert határokat. Ezalatt a bhakták Bengál különböző részeiből, különösképp Navadívpból, megérkeztek Dzsagannáth Puríba. Kellő mérlegelés után, a bhakták együtt kezdték zengeni a szent nevet. Az Úr Csaitanja elméje ily módon megbékélt a mantrázás eksztázisában.”[1]

Itt azt írják, hogy Maháprabhu nagyon szomorú volt a Legfelsőbbtől való elválás miatt. Ha tehát egy kicsit szomorúnak érzitek magatokat az nem rossz jel, lehet, hogy az elválás eksztázisát ízlelgetitek. Akkor azonnal édessé válik. De azt hiszem mindannyiunknak van tapasztalata az elválás fájdalmáról. És néha a társulás fájdalmáról. De az elválás sokkal intenzívebb, én mondom.

De mi volt az orvosság Maháprabhu gyötrelmére? A szent név. És a jó hír: „Jönnek a bhakták.” Habár Dzsagannáth Purí olyan, mint egy egzotikus hely – pálmafák, óceán, csodálatos táj – a bhakták nélkül csak olyan, mint Rádzsaszthán, egy sivatag. De amikor ott a jó hír, a remény: „Óh, jönnek a bhakták!” akkor a sivatag oázissá kezd változni. Nem volt még ilyen érzésetek? Amikor elmentek a templomba, vagy egy lelki vendéget vártok, vagy a lelki tanítómestereteket várjátok, olyan izgalom vesz erőt rajtad, hogy még az élet hagyományos, buta kis jelentéktelen dolgai is varázslatossá válnak! Ez az illúzió. Illúzió abban az értelemben, amikor nem érzékeled a varázslatot. Mert ezek a pillanatok az igaziak!

A hír tehát, hogy jönnek a bhakták megnyugtatta Csaitanja Maháprabhu égő szívét. És amikor végül megérkeztek, akkor belefogtak a mantrázásba. És Sríla Prabhupád azt mondja: „Minden körülmények közt abszolút lévén, az Úr Dzsagannáth személye, formája, képe és kírtanája mind azonosak. Ezért amikor Csaitanja Maháprabhu hallotta az Úr szent nevének zengését, megbékélt. Azelőtt nagyon rosszkedvű volt, a Dzsagannáthtól való elválás miatt. A végkövetkeztetés az, hogy bármikor is kírtanázzanak a tiszta bhakták, az Úr azonnal megjelenik. Az Úr szent neveit zengve személyesen társulunk az Úrral.”

Kedves testvérek, fogadjátok meg ezt a jó tanácsot.

(folytatjuk)

„Srí Csaitanja Maháprabhu néhány napig Álálanáthban maradt. Közben hírt kapott arról, hogy a bhakták Bengálból Dzsagannáth Puríba jönnek. Amikor a bhakták Bengálból Dzsagannáth Puríba érkeztek, Nitjánanda Prabhu és Szárvabhauma Bhattácsárja nagy erőfeszítéseket tett, hogy vissza vigyék Srí Csaitanja Maháprabhut Dzsagannáth Puríba. Amikor az Úr Csaitanja Maháprabhu végül elhagyta Álálanáthot, hogy visszatérjen Dzsagannáth Puríba, éjjel-nappal a Dzsagannáthtól való elválás borította el. Szomorúsága nem ismert határokat. Eközben a bhakták Bengál különböző részeiből, különösképp Navadvípból mind megérkeztek Dzsagannáth Puríba. Kellő mérlegelés után, a bhakták együttesen kezdték zengeni a szent neveket. Az Úr Csaitanja elméje ily módon elégedetté vált, a szent nevek zengésének extázisában.” [1]

A kírtan tehát sok kérdésre válasz. Tudjátok mi az a kírtan. A kírtan a nevek boldog és hangos zengése, néha tánccal, énekléssel, zenével és ugrálással kísérve. Ezt nem lehet rosszkedvűen csinálni. Ahogy mondani szokták, nem lehet savanyú arccal belépni a mennyországba. Hogyan csatlakkozhatnák Maháprabhu kírtanjához szomorúsággal a szívünkben? Ezért hát, habár mélyen elmerült az elválás fájdalmában, a kírtan, a tánc és az ének, válasz volt, vigasz, erre a szomorúságra.

Ezt a titkot különösképp Bengálban ismerik, hogy ha valamit a nevén hívsz, az megjelenik. Szóval csak hívjuk: „Paramánanda! Paramánanda!” és megjelenik. Vagy a program végén azt mondod „Dzsáj mahápraszád” és hamarosan megérkezik. Ezek varázsszavak. És ha azt mondod: „Haré Krsna!” ne lepődj meg, ha megjelenik.

De ez csak félig vicc. Komoly is. Egy nagyon kedves, komoly, vezető ácsárja Indiából, Bhakti Ballabh Tírtha Mahárádzs – aki a World Vaishnava Association[2] elnöke – szokta mondani, hogy ha azt zenged „Haré Krsna!” az olyan mintha meghívót ragasztanál az ajtódra. De amikor megérkezik a vendég, nem fogadod örömmel? Ez nem szép dolog. „Gyere Uram, szolgálni szeretnélek Téged, adj nekem szolgálatot!” és amikor jön, és szolgálatot kapsz, így szólsz: „Most épp elfoglalt vagyok.” Ne használjunk üres szavakat, üres invitálást. Próbáljuk meg mindig mély és őszinte érzelmekkel zengeni, mondani ezt a mantrát: Haré Krsna, Haré Krsna, Krsna Krsna, Haré Haré, Haré Ráma, Haré Ráma, Ráma Ráma, Haré Haré és látni fogjátok a hatásait, eredményeit.

A név tudománya tehát a filozófiával kezdődik: a név és a megnevezett nem különbözik. Az anyagi szférában van különbség: azt mondod: „víz, víz” és még mindig szomjas vagy. Lelki értelemben nincs különbség Isten neve és Maga Isten között. Mert, ahogy korábban említettem, a Legfelsőbb Úr a létezés különböző tartományaiban, különböző rétegeiben jelenik meg. A hangok világában, a szent névként. Ez nagyon fontos, kérlek, próbáljatok meg emlékezni erre. A hangok világában, a névként létezik. Nem számít tehát ha vak vagy; társulhatsz Vele a hangon keresztül, a neveken keresztül. A filozófia, hogy a náma és a námi azonos, ebből a mély lelki felismerésből ered. Ha tehát lelki szomjat érzünk Isten társasága iránt, azt mondjuk „Krsna, Krsna!” és Ő eljön. És vannak, akik azt mondják, hogy azok, akik járatosak a mahámantra ízlelésében, nem érdeklődnek a megnevezett iránt, hanem csakis a név iránt érdeklődnek. Értitek? Nem az isten, hanem a név a fontos.

És ti, mint apák és anyák, vagy csak saját magatok, láthatjátok, érzitek, milyen fontos a név. Ha valaki a neveden szólít, oda figyelsz. Ezért ha Istent a nevén szólítjuk, Ő is odafigyel. És ha meginvitálod és megteszed a fele távolságot, Ő is odafigyel és megteszi a távolság másik felét. A találkozási pont tehát a náma maga. A néven keresztül, a név által találkozhatsz a Legfelsőbbel.

Dámódar kérdése: A kérdésem a bhakták közötti hat féle kapcsolatra vonatkozik. Itt (az énekes könyvben) ezek a kapcsolatok egy kicsit másként vannak leírva, mint ahogy én ismertem. „Bhakta találkozók látogatása, bhakták meginvitálása az otthonodba; hallani és megvitatni az odaadás témáit; mahápraszádam elfogadása a bhaktáktól, és mahápraszádam felajánlása a bhaktáknak.” Különösképp a legelső – úgy ismertem ezt a pontot, hogy vásárolunk valamit és felajánljuk a bhaktáknak. Ez újdonság a számomra – hogy látogassuk a bhakták találkozóit és invitáljuk meg őket az otthonunkba.

Tírtha Mahárádzs: Miért ne?

Dámódar: Törli ez az ajándékot?

Tírtha Mahárádzs: Nos, ha a számítgató vonalat követjük, gondolkodhatunk így: hat elem, rendben. Ellátogatok a találkozókra, de ajándék nincs! De jobb, ha kibővítjük a szolgálatokat. Igaz? Ha ellátogatsz a templomba, hozz valami ajándékot Krsnának vagy a vaisnaváknak. Mert ha egy embernek kéne a templom egész havi bhóga kiadását fedeznie, az elég nagy összeg lenne. Ha azonban mindenki hoz valamit, amikor ellátogat a templomba, csökken ez az összeg, senki nincs túlterhelve, és mindenki boldog, mert bekapcsolódhat a szolgálatba. De ehhez szükség van némi szervezettségre. Mert ha mindenki csak krumplit hoz, nos, Maháprabhu elégedett lesz. De ha valaki hoz paprikát is, Maháprabhu még elégedettebb lesz.

Ez tehát része a vaisnava kultúrának. Ne találkozz az Istennel vagy a guruval anélkül, hogy vinnél nekik valamit. Legalább néhány jó szót: „Gurudév, sok könyvet eladtam.” Vagy „Sok vendéget meghívtam a következő találkozóra.” Ne gondoljátok azt, hogy ha a panaszaitokat hozzátok, az egy szívesen látott, dicső felajánlás. Vagy ha csak az elméteket hozzátok felajánlásként az Urnak. „Mások virágokat hoznak, de már elég virágod van, én az elmémet hoztam.”

És különösképpen a családosok számára helyénvaló a szádhuk meginvitálása. Mert akkor az otthonunk templommá változik. És még ha nem is akarunk ajándékot adni, amikor egy szádhu érkezik, meglehet, hogy olyan jó a szeme és az ízlése, hogy felismeri mi a kedvenc tárgyad az otthonodban, amihez leginkább ragaszkodsz. És akkor azt mondja majd: „Óh milyen szép – kődarab, például – nekem adod? Szükségünk van erre a kőre a templomban.” Igazából velem ez egyszer megtörtént. Volt egy nagyon régi kövületem, néhány millió éves, és ragaszkodom a kövekhez. És egy nagyon kedves barátunk látogatott meg, Nrszinha Mahárádzs, és tudjátok, ő is kiváló gyűjtő. És amikor látta ezeket a köveket és kövületeket, azt mondta: „Óh, ez egy igen érdekes darab. Nekem adnád?” És tudjátok, ha egy szannjászí kér valamit, nem szabadna nemet mondani. Éreztem tehát a ragaszkodás erős kötelékeinek elvágását a vaisnavák által. És remegő kézzel kellett odaadnom neki.

Ugyanez történt Nitjánanda Prabhu családjában is. Mert egyszer egy szannjászí látogatott el az otthonukba. De ott nem azt mondta: „Add nekem ezt a darab követ.” Így szólt: „Nekem adnád a fiadat?” És mit mondhattak a szülők? „Vidd.” Habár összetört a szívük. És ez a fiú, akit ez a nagyszerű szádhu magával vitt, Nitjánanda Prabhu volt.

Akárhogy is, gondold meg mielőtt meginvitálsz egy vaisnavát az otthonodba. Mert valahogy, akár akarsz adni ajándékot, akár nem, csökkenteni fogja ragaszkodásaidat.

Az odaadó szolgálat tehát soha nem csökken, mindig fokozódik.

“Srí Csaitanja Maháprabhu az esős évszak négy hónapját Trimalla Bhatta házában töltötte. Srí Trimalla Bhatta a Srí Vaisnava közösség tagja, és egyben tanult tudós is volt; ezért, amikor látta Csaitanja Maháprabhut, aki nagy tudós volt és egyben az Úr jeles bhaktája, igencsak meglepődött. Az Úr Srí Csaitanja Maháprabhu a Srí vaisnavákkal töltötte a csáturmászja idejét, énekelve, a szent nevet zengve, és táncolva. A csáturmászja végeztével az Úr Csaitanja Maháprabhu folytatta vándorútját Dél-Indiában. Akkor találkozott Paramánanda Puríval. Ezután kiszabadította szolgáját, Krsnadászt egy bhattathári karmaiból.” [1]

Nos, ez az esemény nagyon különleges volt, emiatt a Krsnadász miatt, a neve „Isten, Krsna szolgája”, és Maháprabhuval utazott. Mégis nem extázisba, hanem májába esett. De Maháprabhu a hajánál fogva rángatta vissza. Ezért azoknak, akik májába szeretnének esni, vagy hajlamosak arra, hogy májába essenek, legyen sikhájuk. Akik nem, azoknak nem szükséges. Mert a sikhánál fogva Maháprabhu képes megragadni, és visszahozni a normál körülmények közé. Ha tehát valakinek nincs sikhája, az azt jelenti, hogy ellenáll az illúzió csábításának.

„Csaitanja Maháprabhu ezután arról prédikált, hogy azoknak a bráhmanáknak is az Úr Krsna nevét kellene zengniük, akinek az Úr Ráma nevének zengése volt a szokásuk. Ezután Srí Csaitanja Maháprabhu találkozott Srí Ranga Puríval, és enyhítette egy Rámadász nevű bráhmana minden szenvedését. Csaitanja Maháprabhu beszélgetett a tattvavádí közösség egy csoportjával is, és tattvavádík alsóbbrendű vaisnaváknak érezték magukat.” [2]

Tattvavádí – azt jelenti a tattva művelője, vagy aki a tattva elveit követi. A Madhva vonalba tartoznak, Maháprabhu tehát találkozott mind a Srí vaisnavákkal, mind a Madhva vaisnavákkal. A Rámánudzsa és a Madhva vonal leginkább Dél-Indiában uralkodó. De Maháprabhu máshol is találkozott Madhva vaisnavákkal – hol volt ez?

Krpadhám: Gaja

Tírtha Mahárádzs: Igen, Gaja. Gaja igen híres hely, mert Krpadhám prabhu ellátogatott oda. A későbbiekben majd a bolgár vaisnavák, a következő utáni generációk, egy kis kápolnát fognak ott emelni: „Nagy szentünk, Őszentsége Srímat Krpadhám Ácsárja prabhu, kí dzsáj, ellátogatott ide 2006-ban.” Jó megemlékezni erről. És olyan lesz ez majd, mint egy zarándokhely a bolgár vaisnavizmus számára.

De a te látogatásodon kívül is híres ez a hely. Szítá-Rám ellátogatott ide, az Úr Buddha is járt itt; és ott van ez a nagyon híres Durgá templom, valahogy ő is ellátogatott ide, részben. És az Úr Visnu is meglátogatta ezt a helyet, Gaját. Mert volt egy nagy démon Gajában. Szent hely volt, a démon tehát tisztulni ment oda. És végül elérte, hogy Visnu mellkason rúgta. Az Úr tehát elhelyezte lábnyomát a mellkasán, és ez elég volt a felszabaduláshoz. A Madhva szampradája gondozza ezt a templomot. De elég érdekes, hogy a közelben van Sankarácsárja központ is. Bárhová mentek is a vaisnavák, Sankara is tett egy jelet oda: „Mi is ott vagyunk.” De amikor találkoztunk ott egy fiatal bráhmin fiúval és azt mondta: „Nos, körbevezethetlek titeket,” így folytatta: „Én is mádhva vagyok, ti is mádhvák vagytok, bemehetünk hát a templomba.” Megosztotta velünk: „Ugyanabba a vonalba tartozunk.” Máskor, amikor találkoztam néhány Srí vaisnavával, ők is nagyon-nagyon kedves úriemberek voltak. Ily módon tehát Maháprabhu találkozott mind a Rámánudzsa vonallal, a Srí vaisnavizmussal, mind a Madhva vonallal, a Dvaita vonallal.

„Srí Csaitanja Maháprabhu ezek után meglátogatta Anantadéva, Purusóttama, Srí Dzsanárdana, Padmanábha és Vászudéva Visnu templomait. Ez után az Úr Csaitanja Maháprabhu felszabadította az ünnepelt Szapta-tála fákat, fürdőt vett Szétubandhánál[3] és meglátogatta az Úr Siva templomát, amit Rámésvaraként ismernek. Rámésvarában Srí Csaitanja Maháprabhunak lehetősége volt elolvasni a Kúrma Puránát, melyben felfedezte, hogy Szítának az a formája melyet Rávana elrabolt, nem az eredeti Szítá volt, hanem csupán egy árnyék képviselő. Srí Csaitanja Maháprabhu nagyon örült, hogy olvashatott a hamis Szítáról, és eszébe jutott találkozása Rámadásza viprával, aki nagyon sajnálta, hogy Rávana elrabolta Szítá anyát. Az Úr Csaitanja Maháprabhu mohón kitépte ezt az oldalt a Kúrma Puránából, habár egy nagyon régi könyvről volt szó, és később megmutatta azt Rámadásza viprának, kinek szomorúsága azonnal csillapult.” [4]

Ebben a tekintetben tehát nagyon fontos, hogy ne utánozzuk a nagy személyiségeket, hanem kövessük őket. Ha meglátsz egy régi könyvet, ne tépd ki a lapjait. Ugyanígy azt se utánozzátok, amikor Krsna elcsen ezt-azt. Mert az nem szép dolog. Ami Istentől bájos, az az embertől förtelmes.

„Srí Csaitanja Maháprabhu két másik könyvet is megtalált – a Brahma-szanhitát és a Krsna-karnámrtát. Tudván ezen könyvek kiválóságát, magával vitte azokat, hogy megmutassa bhaktáinak.” Azok tehát akiknek megvan a Brahma-szanhitá és a Krsna-karnámrta, nagyon szerencsések. „Miután összegyűjtötte ezeket a könyveket, Srí Csaitanja Maháprabhu visszatért Dzsagannáth Puriba. Akkor került sor Dzsagannáth fürdető ceremóniájára, Ő pedig látta azt.” [5]

Ennyit tehát Csaitanja Maháprabhu déli zarándokkörútjáról. Persze a helyek és az egész utazás sokkal részletesebben megtalálható a sásztrákban. Lehet, hogy egyszer majd lehetőségünk lesz egy dél-indiai zarándok körutat szervezni, hogy ellátogassunk mindazon helyekre, melyeket Maháprabhu meglátogatott. Most azonban Vrndávanba szeretnénk egy zarándoklatot szervezni, melyet Krsna látogatott meg, és ahol él.

„Az Úr elhagyta Nitjánanda társaságát, és egyedül ment a Dzsagannáth templomba, később azonban Nitjánanda, Dzsagadánanda, Dámódar és Mukunda eljöttek, hogy láthassák Őt, és miután látták, nagyon elégedettek voltak. Ez után az eset után az Úr Csaitanja Maháprabhu kegyében részesítette Szárvabhauma Bhattácsárját azáltal, hogy megmutatta neki eredeti formáját, mint az Úr. Miután kegyében részesítette Szárvabhauma Bhattácsárját, az Úr elindult dél-Indiába. Amikor Kúrma-ksétrára érkezett, felszabadított egy személyt, akit Vászudévának hívtak. Miután meglátogatta Kúrma-ksétrát, az Úr elment Dzsijada-nrszinha dél-indiai templomába és fohászait ajánlott az Úr Nrszinhadévának. Útja során, minden faluban bevezette a Haré Krsna mahá-mantra zengését. Az úr egyszer Vrndávanának gondolta a Gódávarí folyó partján lévő erdőt.” A Gódávari Dél-Indiában található, Vrndávan pedig a fenti közép részen. „Azon a helyen úgy esett, hogy találkozott Rámánanda Rájjal.” [1]

Ez a találkozás Rámánanda Rájjal nagyon híres esemény, mert itt kezdték megvitatni az élet célját. És azt gondolom, hogy ez a beszélgetés még most is nagyon aktuális – mi az életünk célja. Társadalmi tevékenységekkel kezdték, és valami olyasmivel fejezték be, amit lehetetlen kifejezni. Megvan ez a könyv bolgárul? „Az élet végső célja” [2] ? Igen. Kérlek, tanulmányozzátok hát.

„Meglátogatta a helyeket, melyeket Tirumalaként és Tirupatikén ismernek, ahol nyilvánosan prédikált az Úr szent nevének zengéséről. Miután meglátogatta Tirumula és Tirupati templomait, Srí Csaitanja Maháprabhunak le kellett győznie néhány ateistát. Majd ellátogatott Ahóvala-nrszinha templomába.” [3] És persze nagyon könnyű meglátogatni egy Nrszinha templomot Dél Indiában. Minden faluban találsz legalább egy néhány szentélyt vagy templomot.

„Amikor Srí Csaitanja Maháprabhu Srí Ranga-ksétra földjére érkezett, a Kávérí partján, meglátogatta Srí Ranganáth templomát és ott elárasztotta az istenszeretet extázisa.” [4]

A Ranga-ksétra egy óriási templom. Egész Ázsiában a legmagasabb bejárattal, gópurammal rendelkezik. És ezt a bejárati tornyot mindenhol díszek, különböző istenségek szobrai és Mahábhárata történetek dekorálják. Egy óriási létesítmény, előtte pedig egy kis kápolna található, melyet a Gaudíja Math emelt, kifejezvén, hogy Csaitanja Maháprabhu is meglátogatta ezt a helyet, és ott van egy alakja.

Lenyűgöző volt, amikor meglátogattuk ezt a helyet! Inkább olyan, mint egy nagy város, melynek egyik végéből a másikig utaznod kell. Ez a templomkomplexum olyan, mint egy különálló kis város a városban. A Srí vaisnavák, a Rámánudzsa szampradája fontos és híres központja ez. És egy óriási, káprázatos Visnu múrtit imádnak itt. Ez a templom mintegy hét körrel rendelkezik, melyeken keresztül kell menned. A templom körül, az első kör körül ott a szokásos Indiai tülekedés. Majd belépsz az első körbe – nincs több evés. Kívül gyakorlatilag India legjobb paratáját találhatod, de mikor belépsz, nincs több étel. Másfajta boltokat találsz, mint például szárik, egy kis ez-meg-az, de ételt nem. Ha még egy lépéssel beljebb mész – még kevesebb üzlet, és több lelkiség. Később már csak a púdzsáról szóló cikkek találhatók a következő körben. Majd a következőben csak virágok és felajánlások a múrtiknak. És végül, mikor belépsz a templom belső körébe, a belső udvarra, olyan, mint egy mező, tucatjával ülnek ott a zarándokok és bráhminok, zengik a mantráikat, nagyon isteni a légkör. Középen pedig ott ez az óriási Visnu múrti. És valahol egy oldal-udvarban ott van Rámánudzsa szamádhija. Lenyűgöző hely, és kétségtelen, hogy Maháprabhu is ellátogatott ide, és szintén extázisban érezte magát.

Egy személyes filozófiát próbálunk meg követni. Ez először is azt jelenti, hogy személyes felfogásunk van Istenről. Másodszor azt is jelenti, hogy személyes megtapasztalásunknak is kell lennie Istenről. Harmadszor pedig, hogy cselekedeteinkben is nagyon személyesek vagyunk. És ebből a dalból „Srí Srí Sad-gószvámí-astakam”, érezhetjük ezt a személyes hálát a vaisnavák részéről a magasabb szinten állók felé. Elméletileg leírhatjuk a gószvámík nagyságát tudományos értekezésekben – vagy elénekelhetjük ezt a dalt, megtöltve az alárendeltek érzelmeivel.

A bhakti személyes kapcsolatot jelent. És néha a bhakták rutinból gyakorolják. Látom, hogy ez nagyon meglepő és megdöbbentő a számotokra, mégis néha megtörténik. Máskor azonban megérezheted azt a személyes viszonyulást, mély érzésekkel, hálával, stb. töltve. Ez az, ami után kutatunk, mert ha kapcsolatban állsz azzal a síkkal, nincsenek akadályok lelki utadon. Mert az energiák ezen átadásában a jelentéktelen dicsővé válik, a kicsi, kiemelkedővé, a szolga mesterré, a mester pedig szolgává. Ahogyan a gószvámík esetében is, habár mindenki tisztelte őket, magukat a többiek alázatos szolgáinak érezték. Ugyanakkor az odaadás tudományának elszánt harcosai, a lemondás hősei, a legnagyszerűbb mantrázók, és még sok minden más voltak.

Ha eléred a kegyet, olyan, mint egy befektetés az életedben. Elveszítheted az anyagi ügyletek tőzsdéjén, vagy letétbe helyezheted a szent név bankjának kincstárában. Jó befektető vagy? Vagy szükséged van pénzügyi tanácsadóra? Mindannyiunknak szüksége van pénzügyi tanácsadóra az odaadás viszonylataiban. És ha követed a gószvámík példáját, vagyonod növekedni fog.

Őrizzétek hát a gószvámík hangulatát a szívetekben.

Kérdés: A kérdésem a következő: van egy könyv, ami nemrégiben jelent meg és Jézus Krisztus fiatal éveit dokumentálja, ott azt találhatjuk, hogy a gyermekkora és prédikálással töltött utolsó évei közötti időszakot Indiában töltötte, leginkább Kasmírban, és azt a tudományt tanulta, melyet itt leírnak. Mi a véleménye erről a verzióról, vajon igaz?

Tírtha Mahárádzs: Nos, én személy szerint el tudom fogadni ezt az állítást. Mert nagyon szokatlan, hogy egy ilyen nagy személyiségnek, mint az Úr Jézus, majdnem húsz év hiányozzon az életéből. Nagyon szokatlan! Eltűnt, vagy mi történt? Bemutatták a templomban, prédikált a főpapoknak, majd hirtelen húsz évre eltűnt. Igaz? Majd úgy viselkedik, mint egy egyszerű ács. Nagyon szokatlan – a történet ezen hiányzó része. És igazából ez az az időszak bármely férfi számára, amikor tudást gyűjt, tanul, tanulmányokat folytat. És ha megvizsgáljuk Jézus későbbi cselekedeteit, és tudunk valamit a jógik titkairól és misztikus energiáiról, ezek nagyon hasonlóak. Például az Úr Jézus képes volt lecsendesíteni a természeti erőket, a vihart a tengeren. És egyes jóga-folyamatok alapján lehetséges ilyen erőre szert tenni, hogy befolyásolni tudod a természetet. Vagy egy másik dolog: vízen járt, mely a jóga egy másik híres eredménye. Vagy: kézrátétellel gyógyított. Amit keleten szintén gyakorolnak. Vagy legdicsőbb és legíresebb cselekedete – hogy gyakorlatilag meghal, majd visszatér az életbe – melyet némely jógik gyakorolnak. Lelassítják a testi funkciókat, a föld alá temettetik magukat, húsz méter mélyre, egy koporsóban, két hétre, majd valaki visszahozza őket, és visszatérnek az életbe. Nagyon szokatlan! Az egész keresztény hit az Úr Jézus feltámadásán alapul – a jógik képesek erre. Habár nem építenek rá egy egész vallást.

Ezek a cselekedetek tehát nagyon szokatlannak bizonyultak a Közel-Kelet nyugati felén, mások viszont nagyon is ismerték ezeket keleten, Indiában. Vagy, ha megpróbáljuk összehasonlítani az Úr Jézus tanításait a keleti gondolkodással, nagyon sok párhuzamot találunk. Habár azt mondják, hogy az Újszövetségből is csak a mondatok 6-8%-a vezethető vissza eredetileg hozzá. Bárhogy is, ez egy más kérdés. Sok párhuzamot, sok hasonlóságot találhatunk tehát az életstílus és a hiányzó időszak között, a cselekedetek és a tanítások között szintén. Mondhatjuk: véletlen. De ha elmész Kasmírba és egy bizonyos faluban megkérdezed a helyieket – elfelejtettem a falu nevét – ahol Ísa síremlékét őrzik: a név Ísa, és van egy upanisad, kinyilatkoztatott írás, melyet Ísa Upanisadnak hívnak. És az upanisadok, titkos tanítások, néha a tanítóról kapják a nevüket. És ezek a helyi papok, akik a síremléket őrzik, elmondják majd neked, hogy igen, valaki visszatért, nyugatról érkezett Indiába, mint prédikátor. Isten fia, úgy hívják Isten fia. És volt egy orosz utazó, Alexander Notovich, aki úgy emlékszem, a 19. század végén elutazott Kasmírba és Tibet különböző helyeire, és találkozott olyan szerzetesekkel, akik tudtak Jézusról. A keleti kolostorokban voltak írások, melyek Jézus cselekedeteit írták le. Úgy mondják, hogy Dzsagannáth Puriba is ellátogatott, sőt Bengálba is – gyakorlatilag tehát Ísa keresztülutazta egész Indiát.

De ezt mindenkinek saját választása – hogy elfogadja-e ezt a verziót, vagy kételkedik. És természetesen nem szabad megkérdőjeleznünk a keresztény hitet és az alap tanokat. De vannak, akik azt mondják, hogy miután elolvasták például a Bhagavad-gítát, sokkal jobban értik a Bibliát. Mert a nyelv vagy a téma ugyan az – Istenszeretet és isteni témák – de bizonyos pontok talán jobban ki vannak fejtve, direktebbek.

Minden tiszta-szívű gyakorló hitét tiszteljük, és biztosak vagyunk benne, hogy bármely hiteles, tisztességes utat követve, hazaértet az ember, vissza Istenhez. A párhuzamok tehát feltűnőek. Gondolhatjuk. Mi több – azt is gondolhatjuk, hogy ha az Úr Jézus visszatér, mert a fél világ az Úr Jézus második eljövetelére vár, ha sáfrány színű öltözetben jönne, leborotvált hajjal, táncolva és énekelve, de ugyan azt az üzenetet hirdetve, megismernéd? Vagy azt mondanád: „Óh, ez furcsa nekem, hol a szakálla?” A lényegi pontokat kell tehát megvizsgálnunk. És ha megvizsgáljuk a tanítást, nehéz nagy, jelentős vitapontokat találni.

Ez azt mutatja, hogy mi mind fivérek és nővérek vagyunk. Nem csak a mi kis templomunkban, vagy egy pravoszláv egyházban – de a római katolikusok azok nem annyira a testvéreik, mit sem szólva a buddhistákról vagy a zsidókról, stb… A vallás megosztja az embereket. A hit egyesíti. Mert a vallás relatív. A hit abszolút, transzcendentális. Mindazonáltal kövessük a vallásos gyakorlatokat is. Nem szabad feladunk gyakorlatainkat azon a címen, hogy mindenkit egyesítsünk. Tanítóink rendelkeztek ezzel a látásmóddal. Amikor megkérdezték Sríla Prabhupádot, hogy vajon jó-e megtéríteni az embereket vagy nem, így válaszolt: „Nem szükséges megtéríteni őket.” Így folytatta: „Ha keresztény vagy, légy jó keresztény. Ha muszlim vagy, legyél jó muszlim.” Kövesd őszintén és mélyen gyakorlataidat. Ha bhakta vagy, légy bhakta. Mert az istenszeretet túl van a vallásos formalitásokon. És Isten nem tagja egyik vallásos szervezetnek sem a Föld bolygón.