


Sharanagati
Collected words from talks of Swami Tirtha
Mahá Visnu kérdése: Van egy történet egy bizonyos emberről, aki életében semmilyen lelki törekvést nem tett, de a fia Isten egyik nevét viselte, és amikor ez az ember meghalt, a fiát szólongatta és ezért elérte a lelki birodalmat. Ugyanakkor mestereink azt mondják, hogy mantrázzunk tizenhat kört egy nap, egész életünkben, és meglehet, hogy ez sem lesz elég, hogy a lelki birodalomba juthassunk, néhányan azt még azt is mondják, hogy ehhez legalább három életre van szükség. Hogyan hozhatjuk harmóniába ez a két dolgot? Elég ellentmondásosnak tűnik.
Tírtha Mahárádzs: Az eredeti történet egy kicsit másként hangzik, mert a barátunk egy páka-bráhmin, első osztályú bráhmin volt a kezdetekkor. Később azonban, a rossz társaságnak köszönhetően majdnem elveszítette az érdemeit. Mégis egyet sikerült megőrizni ezek közül, ez pedig az volt, hogy fiát Istenről nevezte el. A végén, apai érzelmei következtében, fia nevét szólongatta: „Ná-rá-ja-na!” és el kellett hagynia a testét. És tudjátok, amikor valaki elhagyja a testét, találkozik bizonyos barátokkal. Az életed tendenciájának megfelelően találkozol majd néhány sötét baráttal, vagy néhány fénylő baráttal. A bráhmin mindhárom fajta bűnt elkövette – a nagyot, az extra nagyot és a szuper nagyot. Ezzel a három cselekedettel, három sötét barátot, három sötét hírnököt invitált meg. Azért jöttek, hogy a megfelelő helyre ragadják magukkal, ahol a bűnösökről gondoskodnak. De utolsó szava az volt: „Ná-rá-ja-na”, négy szótag tehát. És ezért a négy szótagért, négy fénylő hírnököt invitált meg. És négy több mint három. Egyezkedni kezdtek tehát barátunk lelkével kapcsolatban.
A sötét hírnökök így szóltak? „ A miénk. Nézzétek csak az életét, minden bűnt elkövetett, minden érdemét elveszítette, velünk kell hát jönnie.” De a fénylő hírnökök tiltakoztak: „Miért jöttetek ide? Nincs itt semmi dolgotok. Ez a személy tiszta.” „Tiszta!? Hogyhogy tiszta? Egy prostituálttal él, kirabolja a szüleit és mindenféle ostobaságot csinál.” „Nem, kiejtette az Úr nevét.” Végül nem tudták eldönteni, hogy le vagy fel. Ezért így döntöttek: „Rendben, adjunk neki még egy lehetőséget. Nem halt meg tehát, hanem – úgymond – visszatért az életbe. Láthatjátok, hogy visszatért a normál tudatállapotba. Még a halált is legyőzheted a szent nevekkel! És minden hiba, amit csak el tudtok képzelni, kijavítható, vagy helyrehozható a nevek által.
A halál egy elég intenzív pillanat. Akkor szembe kell néznünk a valósággal, semmi kétség. Miért várjunk hát a halál pillanatáig? Ha már most visszanyerhetjük a normál tudatállapotot a mantrázás által, még életünkben, miért várnánk az utolsó pillanatig? És ha egyszer belekezdesz és megízeled a magasabb ízt, nem tudod abbahagyni. Egy életre, három életre, az örökkévalóságra – nem számít.
Egyszer valaki feltett nekem egy kérdést, amire nem tudtam válaszolni. Egy magasabb tekintélyhez fordultam tehát. Így szóltam: „Mahárádzs, van egy kérdésem. Valaki azt mondta, hogy a szent név megkeseredett az ajkain.” Ő pedig egy velős választ adott. Azt mondta: „Az nem a szent név volt.” Ítéljétek meg tehát – ha kissé keserű, az még nem a szent név. Ha egy zaj, az meglehet, hogy a szent név, de még nem harmonikus a hangolás. De ha a szent névről van szó, annak csodálatos eredményei, hatásai lesznek.
Ahogy Csaitanja Maháprabhu életében is. Tudjátok, érzelmileg – mondhatjuk – kicsit érzékeny volt. És személyes szolgája, Góvinda gondoskodott Róla. Mindig igyekezett megbékíteni. Mindig azt mondta Neki: „Óh, kedves Uram, ne sírj.” Amikor csak Maháprabhu sírt, azt mondta Neki: „Ne sírj!” Nagyon hatásos volt, Maháprabhu abbahagyta a sírást. Mert szereti elégedetté tenni bhaktáit. Ha megkéred, hogy ne sírjon, nem fog sírni. De Maháprabhu idejében is volt társadalmi élet. Ahogyan itt, látom, hogy találkoztok emberekkel, elmentek vacsorázni, beszélgettek. Sokan meglátogatták tehát Maháprabhut, például Rámánanda Ráj, Szvarúp Dámódár, a gószvámík, más nagyszerű bhakták. És ők is annyira érzékenyek voltak, hogy érezték Maháprabhu érzelmi állapotát. És elég volt egy néhány verset idézniük a Srímad Bhágavatamból, hogy elszomorítsák Maháprabhut. És akkor sírni kezdett. A vendég bhakták emlékeztették a lílákra, és azonnal megváltozott a hangulata. És akkor Góvinda szomorú lett: „Megpróbálom megbékíteni, és aztán jönnek és elszomorítják! Mi ez!? Ellenem dolgoznak. Ilyen vendégek, óh, Uram!” Maháprabhu tehát megpróbálta elégedetté tenni minden bhaktáját. Ha valaki azt mondja: „Sírj!” – akkor sír. Mások azt mondják: „Ne sírj!” – és nem sír. Legyetek olyan gondosak mint Ő.
Leave a Reply
