Sharanagati

„Srí Csaitanja Maháprabhu néhány napig Álálanáthban maradt. Közben hírt kapott arról, hogy a bhakták Bengálból Dzsagannáth Puríba jönnek. Amikor a bhakták Bengálból Dzsagannáth Puríba érkeztek, Nitjánanda Prabhu és Szárvabhauma Bhattácsárja nagy erőfeszítéseket tett, hogy vissza vigyék Srí Csaitanja Maháprabhut Dzsagannáth Puríba. Amikor az Úr Csaitanja Maháprabhu végül elhagyta Álálanáthot, hogy visszatérjen Dzsagannáth Puríba, éjjel-nappal a Dzsagannáthtól való elválás borította el. Szomorúsága nem ismert határokat. Eközben a bhakták Bengál különböző részeiből, különösképp Navadvípból mind megérkeztek Dzsagannáth Puríba. Kellő mérlegelés után, a bhakták együttesen kezdték zengeni a szent neveket. Az Úr Csaitanja elméje ily módon elégedetté vált, a szent nevek zengésének extázisában.” [1]

A kírtan tehát sok kérdésre válasz. Tudjátok mi az a kírtan. A kírtan a nevek boldog és hangos zengése, néha tánccal, énekléssel, zenével és ugrálással kísérve. Ezt nem lehet rosszkedvűen csinálni. Ahogy mondani szokták, nem lehet savanyú arccal belépni a mennyországba. Hogyan csatlakkozhatnák Maháprabhu kírtanjához szomorúsággal a szívünkben? Ezért hát, habár mélyen elmerült az elválás fájdalmában, a kírtan, a tánc és az ének, válasz volt, vigasz, erre a szomorúságra.

Ezt a titkot különösképp Bengálban ismerik, hogy ha valamit a nevén hívsz, az megjelenik. Szóval csak hívjuk: „Paramánanda! Paramánanda!” és megjelenik. Vagy a program végén azt mondod „Dzsáj mahápraszád” és hamarosan megérkezik. Ezek varázsszavak. És ha azt mondod: „Haré Krsna!” ne lepődj meg, ha megjelenik.

De ez csak félig vicc. Komoly is. Egy nagyon kedves, komoly, vezető ácsárja Indiából, Bhakti Ballabh Tírtha Mahárádzs – aki a World Vaishnava Association[2] elnöke – szokta mondani, hogy ha azt zenged „Haré Krsna!” az olyan mintha meghívót ragasztanál az ajtódra. De amikor megérkezik a vendég, nem fogadod örömmel? Ez nem szép dolog. „Gyere Uram, szolgálni szeretnélek Téged, adj nekem szolgálatot!” és amikor jön, és szolgálatot kapsz, így szólsz: „Most épp elfoglalt vagyok.” Ne használjunk üres szavakat, üres invitálást. Próbáljuk meg mindig mély és őszinte érzelmekkel zengeni, mondani ezt a mantrát: Haré Krsna, Haré Krsna, Krsna Krsna, Haré Haré, Haré Ráma, Haré Ráma, Ráma Ráma, Haré Haré és látni fogjátok a hatásait, eredményeit.

A név tudománya tehát a filozófiával kezdődik: a név és a megnevezett nem különbözik. Az anyagi szférában van különbség: azt mondod: „víz, víz” és még mindig szomjas vagy. Lelki értelemben nincs különbség Isten neve és Maga Isten között. Mert, ahogy korábban említettem, a Legfelsőbb Úr a létezés különböző tartományaiban, különböző rétegeiben jelenik meg. A hangok világában, a szent névként. Ez nagyon fontos, kérlek, próbáljatok meg emlékezni erre. A hangok világában, a névként létezik. Nem számít tehát ha vak vagy; társulhatsz Vele a hangon keresztül, a neveken keresztül. A filozófia, hogy a náma és a námi azonos, ebből a mély lelki felismerésből ered. Ha tehát lelki szomjat érzünk Isten társasága iránt, azt mondjuk „Krsna, Krsna!” és Ő eljön. És vannak, akik azt mondják, hogy azok, akik járatosak a mahámantra ízlelésében, nem érdeklődnek a megnevezett iránt, hanem csakis a név iránt érdeklődnek. Értitek? Nem az isten, hanem a név a fontos.

És ti, mint apák és anyák, vagy csak saját magatok, láthatjátok, érzitek, milyen fontos a név. Ha valaki a neveden szólít, oda figyelsz. Ezért ha Istent a nevén szólítjuk, Ő is odafigyel. És ha meginvitálod és megteszed a fele távolságot, Ő is odafigyel és megteszi a távolság másik felét. A találkozási pont tehát a náma maga. A néven keresztül, a név által találkozhatsz a Legfelsőbbel.