Sharanagati

Dámódar kérdése: A kérdésem a bhakták közötti hat féle kapcsolatra vonatkozik. Itt (az énekes könyvben) ezek a kapcsolatok egy kicsit másként vannak leírva, mint ahogy én ismertem. „Bhakta találkozók látogatása, bhakták meginvitálása az otthonodba; hallani és megvitatni az odaadás témáit; mahápraszádam elfogadása a bhaktáktól, és mahápraszádam felajánlása a bhaktáknak.” Különösképp a legelső – úgy ismertem ezt a pontot, hogy vásárolunk valamit és felajánljuk a bhaktáknak. Ez újdonság a számomra – hogy látogassuk a bhakták találkozóit és invitáljuk meg őket az otthonunkba.

Tírtha Mahárádzs: Miért ne?

Dámódar: Törli ez az ajándékot?

Tírtha Mahárádzs: Nos, ha a számítgató vonalat követjük, gondolkodhatunk így: hat elem, rendben. Ellátogatok a találkozókra, de ajándék nincs! De jobb, ha kibővítjük a szolgálatokat. Igaz? Ha ellátogatsz a templomba, hozz valami ajándékot Krsnának vagy a vaisnaváknak. Mert ha egy embernek kéne a templom egész havi bhóga kiadását fedeznie, az elég nagy összeg lenne. Ha azonban mindenki hoz valamit, amikor ellátogat a templomba, csökken ez az összeg, senki nincs túlterhelve, és mindenki boldog, mert bekapcsolódhat a szolgálatba. De ehhez szükség van némi szervezettségre. Mert ha mindenki csak krumplit hoz, nos, Maháprabhu elégedett lesz. De ha valaki hoz paprikát is, Maháprabhu még elégedettebb lesz.

Ez tehát része a vaisnava kultúrának. Ne találkozz az Istennel vagy a guruval anélkül, hogy vinnél nekik valamit. Legalább néhány jó szót: „Gurudév, sok könyvet eladtam.” Vagy „Sok vendéget meghívtam a következő találkozóra.” Ne gondoljátok azt, hogy ha a panaszaitokat hozzátok, az egy szívesen látott, dicső felajánlás. Vagy ha csak az elméteket hozzátok felajánlásként az Urnak. „Mások virágokat hoznak, de már elég virágod van, én az elmémet hoztam.”

És különösképpen a családosok számára helyénvaló a szádhuk meginvitálása. Mert akkor az otthonunk templommá változik. És még ha nem is akarunk ajándékot adni, amikor egy szádhu érkezik, meglehet, hogy olyan jó a szeme és az ízlése, hogy felismeri mi a kedvenc tárgyad az otthonodban, amihez leginkább ragaszkodsz. És akkor azt mondja majd: „Óh milyen szép – kődarab, például – nekem adod? Szükségünk van erre a kőre a templomban.” Igazából velem ez egyszer megtörtént. Volt egy nagyon régi kövületem, néhány millió éves, és ragaszkodom a kövekhez. És egy nagyon kedves barátunk látogatott meg, Nrszinha Mahárádzs, és tudjátok, ő is kiváló gyűjtő. És amikor látta ezeket a köveket és kövületeket, azt mondta: „Óh, ez egy igen érdekes darab. Nekem adnád?” És tudjátok, ha egy szannjászí kér valamit, nem szabadna nemet mondani. Éreztem tehát a ragaszkodás erős kötelékeinek elvágását a vaisnavák által. És remegő kézzel kellett odaadnom neki.

Ugyanez történt Nitjánanda Prabhu családjában is. Mert egyszer egy szannjászí látogatott el az otthonukba. De ott nem azt mondta: „Add nekem ezt a darab követ.” Így szólt: „Nekem adnád a fiadat?” És mit mondhattak a szülők? „Vidd.” Habár összetört a szívük. És ez a fiú, akit ez a nagyszerű szádhu magával vitt, Nitjánanda Prabhu volt.

Akárhogy is, gondold meg mielőtt meginvitálsz egy vaisnavát az otthonodba. Mert valahogy, akár akarsz adni ajándékot, akár nem, csökkenteni fogja ragaszkodásaidat.

Az odaadó szolgálat tehát soha nem csökken, mindig fokozódik.