Sharanagati

Dámódar kérdése: Mielőtt Isten megjelenne a Földön évekig tart a készülődés időszaka. Elmondanál néhány jelet, mely Csaitanja Maháprabhu megjelenését mutatja? És nem csak jeleket, de személyeket is.

Tírtha Mahárádzs: Vannak jó és rossz előjelek. A Kali-jugában a rossz előjelek vannak többségben. A jó előjel igen kevés. De azért van néhány jó előjel is. Például ha reggel kisétálsz az ajtódon és meglátsz egy banánfát – az egy nagyon pozitív jel. Kicsit nehéz Szófiában. Vagy ha például teheneket látsz – az is egy jó jel. Ez már könnyebb, különösképp faluhelyen. És sok más jel, ómen van még, ami kedvező vagy kedvezőtlen. Az időnek megvan ez a degradáló tendenciája. És ahogy a korok lefelé haladnak, a kegy szintje emelkedik. Amikor tehát a legelesettebb helyzetet látod, a legelesettebb körülményeket, az úgymond a legjobb ómen, a legjobb jel, Isten meginvitálására.

És azt mondják Csaitanja Maháprabhu megjelenése előtt az emberek nagyon romlott életet éltek – a pénzüket állatviadalokra vesztegették, megtörték az erkölcsi törvényeket, alacsony szintű vallásos és ál-vallásos gyakorlatokat folytattak, mint a Káli imádat, vagy a nága imádat, stb. Az emberek általános helyzete tehát nagyon elesett volt, és Csaitanja Maháprabhu néhány – úgymond – előhírnöke látta ezt a romlott helyzetet, és az emberiség félelmetes jövőjét. Különösképp Advaita Ácsárja, Bengálban a vaisnava csoport szenior tagja volt; és Haridász Thákur – mondhatni, hogy ők voltak az előhírnökei. Advaita Ácsárja tehát a Legfelsőbbhöz fohászkodott: „Kérlek, gyere, és mentsd meg az emberiséget.” A fohászok mellett imádatot is bemutatott. Gangesz vízzel és tulaszi levéllel végezte az imádatot, felajánlásokat végzett és fohászkodott. Fohásza pedig annyira erőteljes volt, hogy végül invitálássá vált. Mondhatjuk, hogy ez volt a gyakorlati oka annak, hogy Maháprabhu eljött. Máskülönben Advaitát az isteni energia megnyilvánulásának is tekintik.

Ez a közvetlen ok, amiért Maháprabhu eljött. Az eredeti ok az volt, hogy Krsna meg akarta ízlelni, milyen érzés bhaktának lenni. Meg akarta érteni saját vonzerejét, és Rádhárání szeretetének mélységét. Ez tehát a három ok, amiért az Úr Maháprabhuként jelent meg. Ezek a belső okok, a külső ok pedig a Föld és az emberiség leromlott helyzete.

Ötszáz évvel ez előtt igen leromlott a helyzet. A huszadik század elején Bhaktivinód Thákur így ír: „Óh, a Föld helyzete olyan romlott, hogy csak Isten egy inkarnációja tudja megmenteni.” Egy másik inkarnáció megjelenését várta tehát. Nos, lehet, hogy nem Naraszinha jelent meg. Lehet, hogy nem Kalki. De valaki eljött. És ő valójában – zárójelben jegyzem meg – Bhaktivinód Thákur unokája. Mert Bhaktivinód Thákur fia Bhaktisziddhánta Szaraszvatí, az ő lelki fia pedig, a tanítványa, Sríla Prabhupád. És Sríla Srídhar Mahárádzs, aki Prabhupád előtti, saktjávésa-avatárnak tartotta hittestvérét, Bhaktivédánta Szvámí Prabhupádot. Bhaktivinód jövendölése tehát – mondhatjuk – valóra vált. Az isteni energia eljött a Földre, hogy segítse az emberiséget. A nagy személyiség jövendölései mindig valóra válnak.

Mit tegyünk hát? Kérdezzük úgy elöljáróinkat, mintha jövendöléseket mondanának? Kérdezzük mestereinket saját személyes jövőnkről? Vigyázat! Szavaik valóra válnak. Ha tehát mesterünk azt mondja: „Óh, nagy prédikátor leszel,” valóra válik. Vagy ha így szól: „Alázatos bhakta lesz belőled,” függetlenül hatalmas egódtól. És így tovább.

Isten tehát sosem hagyja magára az embereket. Mindig van lehetőség a tisztulásra és a kapcsolódásra. És Maháprabhuval mások is érkeztek – például bátyja, habár másik családból érkezett, Nitjánanda, aki a guru-tattva. Dzsáj Srí Krsna Csaitanja, Prabhu Nitjánanada, Srí Advaita, Gadádhara és Srívásza – ők az az öt személyiség akik megjelentek és fontos szerepet játszottak az istenség ezen fejezetében. Az isteni aspektusokat és energiákat, valamint Legfelsőbb szolgálóit képviselik. Ily módon lesz teljes a kép. Isten, az Ő fő energiája, tanítója – sakti, Isteni ereje, és bhakta-saktija. Isteni, belső energiája, mint Gadádhara. És amikor Maháprabhu elment, lassan-lassan ezek a személyek is visszavonultak. Advaita Prabhu fiai – úgymond – a saját szampradájájukat indították el. És Nitjánanda vonala még a mai napig is élő. Láthatjuk tehát, hogy ez a Csaitanja fal sok-sok ágra, iskolára, tradícióra ágazott. A Gaudíja Math az egyik ilyen szervezet, az ISKCON egy másik, és azt remélem mi is egy kis gally vagyunk Mahárpabhu fáján.

Jasódá: Melyik Nitjánanda Prabhu vonala?

Tírtha Mahárádzs: A gópa-vonal. Mi a gópí-vonal vagyunk. Az ő fő eszményük a gópák társulása Istennel, Krsnával.

Понякога ние се боим да говорим за раса. Разбира се, не бива да забравяме, че първата стъпка в осъзнаването на Бога или на който и да е духовен път, е да контролираме себе си. И чрез този контрол можем да стигнем до по-високо ниво на щастие. Съгласни ли сте, че всички живи същества търсят щастие? Това е много основен принцип в живота: щом живеете, искате да сте щастливи, дори и в материалното обкръжение. Искате да се наслаждавате на щастие в света на страданието и скръбта; искате да се радвате на свобода в своята клетка; искате да вкусите вечността в земята на смъртта. Щастието… тъй като то е естествено състояние на душата, съвсем естествено е да търсим удовлетворение и щастие. Но трябва да сме достатъчно интелигентни къде да го намерим. Ако търсим щастието си в калта, това е за свинете и прасетата. Но като човешки същества вие трябва да търсите щастието на друго ниво. При все това, дори човешката форма на живот е голям капан, защото е специално предназначена за наслаждение на сетивата. Това е раджас номер едно, човешката форма на съществуване е пълна раджас. Животинската форма е тамас, човешката форма е раджас, а нивото на полубоговете е саттва. Много е трудно да се признае тази ситуация: че аз, като човешко същество, се намирам основно под въздействието на раджас, въпреки че е съвсем очевидно, че действам само за свое удовлетворение. Единственият импулс, който може да ме помръдне, е да получа нещо. Ако сте на съвсем елементарно ниво на човешко съществуване, ще действате единствено за собственото си удовлетворение. О, не, извинете, ако сте на съвсем елементарно ниво, изобщо не действате, няма никакъв импулс. Пълен мрак, никаква заетост с нищо. Ако сте малко повече човеци, тогава преследвате своите цели. А когато сте още по-излъскано животно, тогава ще работите, така да се каже, за удовлетворението на другите, но всъщност искате самите вие да се наслаждавате. Искате да се радвате на щастието, което получавате в замяна, като отплата.

Така че раса е съществена. Без раса не може да се живее, това е основният принцип в живота. Дори йогите търсят раса, искат да се наслаждават на по-висш тип щастие. В това отношение отново трябва да станем свръхчовешки същества, да не се влияем от нормалните – така наречените нормални – човешки обстоятелства. Стъпете извън своите ограничения. Това е истинският дълг в човешкия живот – да се надмогнат границите на човешкото съществуване.

Като духовно практикуващи, вие също търсите своето щастие. А откъде идва щастието на предания? То не идва от грубите материални неща, от елементарните теми за наслаждение, такива като жени или мъже, или притежаване на нещо, но чувствата на ваишнавите са по-пречистени. Тяхното щастие би трябвало да дойде от едно красиво приношение сутринта, от един хубав бхаджан, в който душата полита, или от божествената атмосфера на садху-санга. Когато се съберем с бхактите, дори сетивните възприятия са толкова специални. Много деликатен вкус, много деликатен аромат, много хубави хора, много хубава атмосфера. Изключително специално! Веднъж един преданоотдаден ми разказа как за първи път присъствал на арати. Каза, че едва не изгубил свяст от красотата. Завесата се вдигнала, муртите се появили, ароматните пръчици горели и той почти припаднал. Това е истинската философия – да се оставиш да бъдеш удивен! Да виждаш красотата на нещата. По-късно, след няколко години, това ще се превърне в рутина за вас: “О, отново е шест часа, трябва да отивам да предлагам инсенс.“ Кое се е променило? Не инсенсът, не Кришна са се променили. Вашият вкус се е променил.

Затова този вкус, тази раса е нещо много важно. Раса идва от култивирането. Ако не я развивате, няма да я усещате. Чрез култивиране можем да достигнем до все по-фини и по-фини чувства в раса.

„Miután Nitjánanda Prabhu eltörte szannjász botját, Csaitanja Maháprabhu látszólag nagyon mérges lett, és elhagyta társaságát, hogy egyedül utazzon a Dzsagannáth templomba. Amikor Csaitanja Maháprabhu belépett a Dzsagannáth templomba és látta az Úr Dzsagannáthot, azonnal eszméletét veszítette és a földre esett. Miután az Úr Csaitanja Maháprabhu látta az Úr Dzsagannáthot a templomban és eszméletlenül esett össze, Szárvabhauma Bhattácsárja hazavitte Őt. Az Úr délutánig eszméletlen maradt, amikor végre visszanyerte eszméletét.”[1]

Ezt tehát egy nagyon különleges pillanat volt, amikor Maháprabhu mint fiatal aszkéta belépett a híres Dzsagannáth templomba. Belépett a templomba, meglátta az Úr formáját és azonnal eszméletét veszítette. Extázisba esett, és az extázis a jóga legmagasabb szintje, olyannyira, hogy teste élettelenné vált. Ilyenkor az orvosok egy speciális módszert használnak, hogy ellenőrizzék, hogy az illető életben van-e még vagy nem – egy kis pamutszálat fognak és az orr elé helyezik. És ha a légzés, vagy prána még mindig ki-be mozog, akkor a fonal is megmozdul, megrezeg. Ez az idős ember, Szárvabhauma, aki olyan volt, mint egy professzor tehát ezt a módszert használta, hogy ellenőrizze, hogy vajon a fiatal szannjászí életben van-e még, vagy meghalt ott helyben, ahol az Úrral találkozott. Végül tehát rájött, hogy még mindig életben van, tehát van némi remény. Ezért hazavitte Maháprabhut, és ott Maháprabhu magához tért. Szárvabhauma a védánta filozófia jeles tudósa volt. Később elnyerte Maháprabhu kegyét, hogy feladja filozofikus hajlamát, annak érdekében, hogy teljes szívvel bhaktává válhasson.

Ez tehát bizonyítja, hogy léteznek csodák. És várnunk kell a csodákat a saját életünkben is, melyek nagyon is lehetséges, hogy megtörténnek.

Kérdés: Azon gondolkodtam, hogy vajon Nitjánanda miért törte el a botot?

Tírtha Mahárádzs: Nos, a bot hasznos, ameddig épségben van. Amikor ketté törik, elég nehéz már használni, de valahogy talán mégis használható. De ha három részre törik, akkor már gyakorlatilag lehetetlen használni. Az ok azonban, amiért ez a bot három felé lett törve filozófiai. Mert az egy bot az a védánta filozófia egy bizonyos iskoláját szimbolizálja. Az egy bot azt jelenti, hogy minden egy. Ez a monista filozófia – minden egy, egy elv. Egy elv – egy bot. Igaz? Maháprabhu egy olyan személytől vette fel a szannjászt, aki ebbe a szampradájába tartozott, mert abban az időben gyakorlatilag ez volt az egyetlen szervezet, ahol elérhető volt a szannjász. De Nitjánanda Prabhu tudta, hogy Maháprabhu nem tartozik abba a monista szampradájába, hanem egy dualista vagy trialista szampradájába tartozik. Milyen értelemben? A dualizmus Madhva Ácsárja filozófiája. Akárhol is láss egy nagyon erőteljes személyt, teljes lótuszülésben, aki a kezét így emeli a magasba (két ujjat mutat, mint Jézus), tudnod kell, hogy ő Madhva Ácsárja – átma és paramátma,mindig kettő. A diadal tehát két elvtől függ – te és Isten. De Maháprabhu még ennél is több volt – hármas aspektussal rendelkezett. De mi is ez a hármas aspektus? Három bot – három elv. Mi a három elv? Jasódka?

Jasódá: Isten, a lélek és a szeretet.

Tírtha Mahárádzs: Szép, de nem teljesen korrekt.

Krpadhám: Acsintja bhédábhéda tattva.

Valaki más: Apa, Fiú és a szent lélek.

Tírtha Mahárádzs: Nos, lehet, hogy az is, de valójában a szannjász számunkra a meghódolás, a teljes meghódolás szimbóluma. Ez azt jelenti, hogy a cselekedeteidet, a szavaidat és a gondolataidat is Istennek kell szentelned. Hármas odaszentelődés. Ha közelebbről megvizsgáljátok a dandát – a danda jelenti a botot – a vaisnava dandát, három botot láthattok, plusz egy kicsit a tetején. Mi az a kicsi? Már mindenünket átadtuk – tetteink, szavaink, gondolataink – mi maradt? Ez az átma danda ott a tetején – amikor az egész létezésed átadod, saját magadat is odaadod.

Ezért, hogy ezt a háromszoros odaszentelődést terjessze, Nitjánanda három felé törte ezt a botot. És attól kezdve a vaisnava szannjászík, a Gaudíja szannjászík is ezt használják. És hozzáteszik ezt az önátadást is.

Nitjánanda a guru-tattva, igaz? Meg akarja tehát óvni Maháprabhut attól, hogy mások félreértsék. Mert a guru mindig megvédi az adott vonal méltóságát. Mindig megvédi a filozófiát, hogy ne törjön meg, vagy ne használják rossz célra, és a tanítványokat is megvédi a félrevezetéstől. Ezért ez a rész megmutatja ezeket a különböző jelentéseket.

„A Dzsagannáth Puríba vezető út során Csaitanja Maháprabhu sok más kedvtelést is bemutatott. Különböző templomokba látogatott el, és hallotta a Mádhavendra Puríról és Gópál beiktatásáról szóló történetet. Az Úr Csaitanja Maháprabhu Nitjánanda Prabhutól hallotta Ksíra-csurí Gópínáth és a tanú Gópál történetét. Majd Nitjánanda Prabhu eltörte az Úr Csaitanja Maháprabhu szannjász botját.” [1]

Most tehát az utolsó szakaszába lépünk Csaitanja Maháprabhu élettörténetének Krsnadász Kavirádzs általi leírásának. És a mi Csaitanjánk itt áll, most megértjük és vizsgáljuk utolsó Földi kedvteléseit. Egy rejtelmes helyen kezdett szerzetessé válni, melyet Dzsagannáth Purínak hívnak. Bengálban fogadta el a szannjász rendet, majd Vrndávanba akart menni, de végül Dzsagannáth Puríba ment – mely híres zarándokhely volt. És itt kezdődik az utazása. Miközben Dzsagannáth Puríba igyekezett, sok különböző templomot meglátogatott. És tudjátok, ha Indiában templomokat látogattok, sok történetet hallotok. Csakúgy, mint itt, ha ellátogattok a kolostorokba, minden egyes kolostorban – ki volt ez a szabadságharcos? – ott bujdokolt Levszki, és mindegyiknek volt valamilyen barlangja vagy titkos helye, ahol el lehetett bújni… Megvannak tehát a történetek. Ugyan így Indiában is minden templomnak megvan a maga története.

És itt két nagyon híreset említenek. Az egyik Ksíra-csaura Gópináth, a másik pedig tanú Gópál. Legközelebb, ha több energiánk lesz, több figyelmet fordíthatunk ezekre a történetekre. Igazából két templomi múrti történetéről van szó Indiában – Gópínáth és Gópál – ezek Krsna nevei. Ksíra-csaóra pedig azt a személyt jelöli, aki khírt lop. A khír egy nagyon finom tejből készült édesség. Hogyan is történik? De most nem akarok belekezdeni a történetbe, mert akkor mélyen meg kell vizsgálnunk, de hogy nagyon-nagyon rövidre fogjuk: tudjátok, ahogy mi itt az Urunknak ételt ajánlunk fel az oltáron, ebben a templomban – ez Rémunában található – mindig ezeket az édességeket ajánlják fel. És ez a Gópínáth megértette, hogy egy kiemelkedő bhakta érkezett, ezért megőrzött számára egy kis édességet. Ismét elérkeztünk előző témánkhoz, amikor Isten szolgálja saját bhaktáit, saját szolgáit. Aztán következik egy nagyon szép, részletes történet, hogy mindez hogyan is történt. Ez az egyik csoda – amikor az Úr elrejt egy kis ételt bhaktái számára. De a másik még egy ennél is nagyobb csoda – ez Gópál története. Amikor két zarándok fogadalmat tett, mint egy szerződés Gópál múrtija (Krsna) előtt, és később az idősebb nem akarta tartani a szavát. Néha megesik, igaz? – megegyeztek bizonyos dolgokban, aztán valaki meggondolja magát. De mivel ott volt Gópál, vagyis maga Isten, mint tanú, a fiatalabb meginvitálta Őt. Ez a fogadalom tétel Vrndávanban történt, nagyon messze attól a falutól, ahol éltek. És a fiatalabb vissza ment Vrndavanba, hogy ismét Gópálhoz fohászkodjon: „Történt valami, kérlek gyere, és tanúskodj mellettem.” Nagyon őszintén fohászkodott tehát, olyannyira, hogy Gópál válaszolni kezdett. Így szólt: „Én egy szobor vagyok, hogyan sétálhatnék olyan messzire?” A fiú így válaszolt: „Ha beszélni tudsz, akkor sétálni is. Kérlek gyere!” És akkor az Úr beleegyezett: „Rendben, veled megyek, két feltétellel. Mik a feltételek? Az első, hogy minden nap egy kiló főtt rizst ajánlasz fel nekem, mert amikor sétálok, megéhezem, valamit ennem kell.” „Rendben – mondta a fiatalember, megígérem, hogy betartom. Mi a második?” „A második, hogy sose nézz hátra, hogy követlek-e vagy sem.” „Rendben, úgy lesz.” Aztán az Úr egy könnyítést adott a fiatalembernek, így szólt: „De mindig hallani fogod a bokacsengettyűimet.” Sokat gyalogoltak hát, minden nap egy kiló rizs, és soha hátra nem fordulni. De amikor elérkeztek a faluhoz, akkor a fiú nem hallotta a bokacsengettyűket, megijedt hát: „Lehet, hogy az Úr nem követ többé! Hová lettél?!” és megfordult. Gópál így szólt: „Sajnálom, nem megyek tovább. Itt maradok.” Azon a helyen tanúskodott tehát később a fiatalember mellett.

Maháprabhunak nagy örömet okozott ezen történetek hallgatása.

Dani kérdése: Azt szeretném megkérdeni, hogy mint lelkek, a hit és szeretet bennünk van, csak el van fedve, vagy kapjuk valahonnan?

Tírtha Mahárádzs: Jó a kérdés. Meg kell vizsgálnunk, hogy hol léteznek ezek a dolgok. Vajon belül-e, vagy kívül? Vajon már eleve rendelkezünk velük, vagy kapjuk valakitől?

Nos, néhányan azt gondolják, hogy a szeretet – és természetesen mindig az istenszeretetről, a lelki szeretetről, a lélek funkciójáról beszélek – bennük van. Mások azt gondolják, hogy csak rajtunk kívül létezik. A harmadik csapat azt mondja, hogy belül és kívül is. Azt mondhatjuk, hogy a lélek, eredeti, tiszta formájában, gyakorlatilag rendelkezik ezzel a képességgel – a szeretet képességével, aurájával, energiájával. A szeretet belső képességéről van itt szó, mely a lélek belső, immanens képessége. Ha azonban megfigyeljük, hogy az egész univerzum Isten szeretetének kifejezése, akkor láthatjuk, hogy a szeretet kívül is jelen van. Valójában a szeretet óceánjában úszunk.

Ezért mondják azt a bhakti folyamatában, hogy az ásraja és a visaja nagyon fontos. Visaja jelenti a tárgyat. A bhaktinak van egy tárgya, amit nem csak elképzelünk, hanem magunkhoz öleljük. Nem elég csak elképzelni Krsna lótusz lábait, meg kell ragadnunk azokat. Most azt gondolhatjátok, hogy ezek költői szavak. De ha azt kérdem: elég elképzelni a levest? Azonnal megértitek, hogy nem elég. Tenned kell érte valamit: összevágni a zöldségeket, meggyújtani a tüzet, beletenni a hozzávalókat, felajánlani és elfogyasztani. Ugyan így, csupán elképzelni odaadásunk tárgyát nem elég; cselekednünk kell.

Krsna a szolgálat tárgya, a közeledés tárgya, a szeretet tárgya, Ő a cél. És ki rendelkezik a szeretet képességével? Ez a dzsíva. A dzsíva tehát a bhakti ásraja-tattvája. Ez azt jelenti, hogy: a bhakti, a szeretetteljes szolgálat, a dzsívánál vesz oltalmat, aki Krsnát próbálja meg szolgálni. Ásraja azt jelenti „oltalom”. Ebben az értelemben tehát mondhatjuk, hogy a szeretet a dzsíván belül van. Ez a dzsíva azon képessége, hogy közeledjen a Legfelsőbbhöz. És aztán, ha elég tiszta a folyamat, megtörténik a varázslat. Mert akkor a dzsíva szolgáló mentalitása magára vonzza Krsna figyelmét. Például ha szépen dzsapázol, lágyan, mélyen a szívedből, azt Ő meghallja! „Valaki Engem hív! Merre van?” Foglyul kell ejtenünk a figyelmét. És akkor Krsna elkezd megfelejtkezni arról a pozíciójáról, hogy Ő a szeretet tárgya és a szeretet alárendeltje akar lenni, a szeretet oltalma.

És valójában ez történt Srí Csaitanja Maháprabhu esetében. Amint tudjuk volt néhány fő oka annak, hogy miért bhaktaként jelent meg – mert nagyon szerette volna megérteni, hogy bhaktái mit becsülnek olyan nagyra Benne. És szerette volna megízleni az odaadás nektárját is. Ezért érkezett bhaktaként. És gondoljatok csak bele, hogy Isten kész szolgává válni – Csaitanyja Maháprabhu bhaktaként érkezett, Krsna Ardzsuna szekérhajtója lett. Az Úr Jézus vállalta a keresztet, értetek való áldozatként – ha Isten, isteni személyiségek készek arra, hogy emberi formát fogadjanak el, hogy szolgákká váljanak, akkor bhaktának lenni egy nagyon dicső helyzet. Legyetek büszkék rá, hogy szolgák lehettek!

Akkor felcserélődnek az ásraja-visaja szerepek. Akkor Isten lesz a gyakorló, és a bhakta, a tiszta bhakta a Legfelsőbb imádatának tárgya.

Isten mindenható, igaz? Egyet értetek? Igen, igen, egyet értünk. De lehetséges számára egy tiszta bhaktát szolgálni? Vajon képes-e gyakorolni szolgálói helyzetét egy teljesen lemondott és önátadott tiszta bhakta esetében? Azt mondhatjuk, hogy nem. Mert ahogy láthattuk, a bhakták elrabolták Maháprabhut, összetörtek a tervei. A bhakta elv tehát erősebb, mint az isteni elv. Ugyan így Isten mindenhatóságát gátolja a tiszta bhakta akaratereje. Mert nem fogadnak el semmilyen szolgálatot a Legfelsőbbtől. Akkor, abban a pillanatban láthatjátok, hogy Krsna meghökken. „Most mit tegyek?! Ez a fickó nem akar elfogadni semmit sem Tőlem! Megpróbálom neki adni az összes kegyet, az összes áldást, de ő csak ezt a „Haré Krsnát” zengi! Mit tegyek?!” Isten zavarba jön.

De aztán érkezik a megoldás – az egyszerű bhakta, aki lehet, hogy még nem tisztult meg száz százalékig, de odaszentelte magát a tiszta bhaktáknak. És főzhet nekik levest. Vagy elmoshatja az edényeket, vagy néha kimoshatja a dhótijukat. És akkor Krsna nagyon elégedett. Akkor erre az új bhaktára fordítja figyelmét: „Megteszi, ami Én nem tudok! Szolgálja a tiszta bhaktáimat, amit Én nem tudok megtenni, mert nem fogadják el a szolgálatomat. Minden áldásomat odaadom tehát ennek az újoncnak! Mert ő meg tudja tenni azt, amit Én nem.”

Ezért érezzük magunkat mindig újoncnak. Mert Krsna szereti az újoncokat. Őrizzük meg mindig ezt a hangulatot. És, mindemellett, főzzük meg a levest.

Ha csak az ásraja-tattvát és a visaja-tattvát említjük, minden olyan száraz, elméleti. De amikor megértjük, hogy mi is ez, és átültetjük a gyakorlatba, akkor érkezik a nektár. Abban a reményben, hogy ez a nektárt záporozik rátok, itt most befejezzük a beszélgetést.

Krsna-prijá kérdése: Könnyebb akkor szolgálatot végeznem, amikor látom a szolgálat tárgyát – például a templomban a bhakták vagy Gurudév, de otthon nehéz, mert nem látom a szolgálat tárgyát. Lehet, hogy az én látásommal van a baj?

Tírtha Mahárádzs: Várj csak egy percet! Krsna betölti az egész univerzumot! Csak a te otthonodat nem – vagy hogy gondolod? Ez meglepő.

De egyfelől igazad van, mert amikor imádatot végzünk, akkor intenzíven érezzük Urunk jelenlétét. Amikor látjuk a bhaktákat, látjuk, hogy odaadásuk a mesterük iránt határtalan. Amikor a mesterünket látjuk, látjuk, hogy az Isten iránti odaadása határtalan. Ez a parampará. És amikor az Urunkat, Krsnát látjuk, akkor látjuk, hogy teljesen átadta magát Rádháránínak. Ez egy nagyon dicsőséges parampará.

De mit csináljunk otthon, ami olyan mint a sivatag. Nincs Rádhá, nincs Krsna, nincs guru, nincsenek ott a vaisnavák, sem a templom, nincs múrti – semmi, csak a televízió, a figyelem fő fókusza, esti lecke. Persze, hogy frusztrált vagy. Hallgatod mindazt a butaságot, mely az egyszemű-guruból árad. El kell, hogy mondjam, hogy időről-időre ellenőrzöm. Az üzenet még mindig ugyan az: összetört, megölték, elrabolták, lebombázták, erőszak, és még az idő is rossz.

Ezért azt javasolják, hogy otthonunkat tegyük templommá. Akkor minden megváltozik, ha meginvitálod Krsna jelenlétét. Szép, ha állítunk egy oltárt az otthonunkban. Például egy szép képpel a templomi oltárról – akkor meginvitálod a templomot az otthonodba. És akkor imádhatod Maháprabhut ezen az oltáron keresztül. Mint ahogy minden keresztény otthonban van egy ikon vagy kereszt, vagy valami más – egy szimbólum, ami emlékeztet, hogy ez az otthon is Istenhez tartozik. És én is csak vendég vagyok. Ugyan így meglehet a kapcsolat. És amikor meginvitáljuk Isten jelenlétét az otthonunkba, állítunk egy oltárt, választunk egy múrtit vagy egy képet, elkezdjük a púdzsát, felajánlást, lámpást, füstölőt, imákat, akkor meglátjátok majd, hogy egy bizonyos lelki vibráció jelenik majd meg. És itt nem csak a hely átalakulásáról van szó – hogy bizonyos dolgokat teszel a polcra – olyan ez, mint amikor kinyitod az ablakot, és friss levegő áramlik az otthonodba. Ily módon, amikor állítunk egy oltárt, kinyitunk egy isteni ablakot, hogy az isteni energia áramoljon be az otthonunkba. És akkor érezni fogjátok az erőt. Látni fogod szolgálatod tárgyát.

Ez nagyon fontos. Mindenki állíthat egy házi oltárt. Nem szükséges venni, vagy begyűjteni valahonnan múrtikat, mert nem ez a módja. Imádatunk központja az ásramban van. És kapcsolatba léphetünk az ásrammal, ezen a privát imádaton, privát szolgálaton keresztül. Ez nagyon szép lenne. És ha tanulmányokat is folytatsz otthon, ha olvasod az írásokat, akkor is érzed majd a kapcsolatot. Mert éreznünk kell ezt a kapcsolatot – kapcsolatban állok Istennel, a guruval, a szolgálattal, a bhaktákkal. Szükségünk van erre az isteni társaságra. Így segíthetjük nőni a hitünket. És a nevek zengésével – ahogy nemrég beszéltünk róla – belépünk az isteni nevek rezgés síkjára. Ez is segít minket.

Krsna-prijá kérdése: Mi akadályoz meg minket, hogy teljesen átadjuk magunkat és teljes szívvel és lélekkel végezzük a szolgálatunkat?

Tírtha Mahárádzs: A tudatlanság mint szubjektív összetevő; és az illúzió, mondhatni mint objektív akadály. De végső soron azt mondhatjuk, hogy a hit hiánya, a rasza hiánya, a szeretet hiánya.

A kérdésed igazából finomabb mint Ardzsuna kérdése a Gítában, mert Ardzsuna azt kérdezte: „Mi ez az erő, ami az embereket a bűnös tettekre készteti? Mi ez?” És Krsna így válaszol: „Káma ésa kródha ésa radzsó-guna-szamudbhavah[1] – A káma az, a kéj, mely az embereket a bűnös tettekre készteti.

De ez a kérdés a bűnös tettekről szólt; a te kérdésed a képesség hiányáról szólt, hogy valami szépet hajtsunk végre. Hasonló probléma, de más a szint. Ezért a válasz is kicsit más. Persze, mondhatjuk: „Óh, ez a karma, ez az illúzió.” De ez a kérdés finomabb. Ezért azt mondhatom, hogy végső soron a hit hiánya az. A hitet itt nagyon széles értelemben használva. Mint például, ha nem ismerjük, hogy hogyan működik a folyamat, akkor tudatlanok vagyunk az eredményt illetően és hezitálunk, hogy belefogjuk-e. Igaz? Ez nagyon is lehetséges – hezitálsz: „Lehet, hogy jó, lehet, hogy nem jó.” Ez az egyik összetevője a képesség hiányának.

A másik, amikor elhanyagoljuk a szolgálatunkat: „Nem érdekel, hogy sós-e a leves, vagy nem, vagy esetleg túl meleg, vagy túl fűszeres – nem érdekel.” Nem szép ez a hozzáállás, ha nem fordítunk rá figyelmet. És ez megakadályoz abban is, hogy megízleljük, hogy teljes valójában csináljuk.

De végső soron mondhatjuk, hogy a szeretet hiánya. Mert ha szeretsz valakit, akkor a legjobbat akarod adni neki, igaz? És a legjobbat adni, áldozatot jelent. De Sríla Srídhar Mahárádzs azt mondja: „Az áldozat öröm.” Mondjak egy példát? A régi időkben, tudjátok, a templom költségvetése elég korlátozott volt. És nemigen lehetett akkoriban banánt kapni a boltokban. És egyik testvérem azt mondta Gurudévnek: „A banán olyan drága, hogy nem engedhetjük meg, nem tudok banánt venni a bhaktáknak, mert túl drága” – ez volt a magyarázat. Gurudév így válaszolt: „Tessék?! Drága? Akkor te nem eszel banánt, de megveszed a többieknek!” Mert a szolgálat áldozatot jelent. Mindkét értelemben: erőfeszítés a pénz megszerzésére, amiből a banánt megveszed; és te nem eszel belőle! Dupla tapaszja. Munka – és semmi banán! Legyetek tehát nagyon óvatosak mielőtt belekezdetek ebbe a bhakti-jógába! Tele van tapaszjával. Dolgoznod kell, és nem kapsz banánt. De ez jelenti a szívvel lélekkel végzett szolgálatot másoknak: erőfeszítést teszek, nehézséget vállalok, azért, hogy mások élvezhessék az eredményét. Egyértelmű!

És ez nem csak banán kérdése. Mert egyszer megtörtént, hogy Bhaktisziddhánta Szaraszvati veszélyben volt. Amikor a bhakták, nagy csapatban együtt utaztak, néhány helyen nem fogadták őket szívesen. Néha, ahelyett, hogy virágokkal dobálták volna őket, köveket dobtak rájuk. És egyszer Bhaktisziddhántát megfenyegették, hogy megölik. És volt egy tanítványa, Késava Mahárádzs, aki nagyon hasonlított rá. Mi volt tehát a tanítvány ötlete? „Beöltözök, hogy úgy nézzek ki mint te, jobb ha engem ölnek meg, te pedig biztonságban vagy.” Nem a banánról szól tehát a kérdés. A kérdés az, hogy készek vagyunk-e az életünket adni, hogy megvédjük a templomot, hogy szolgáljuk a bhaktákat, hogy megóvjuk mesterünket.

Dámódar kérdése: Lenne egy gyakorlati kérdésem. Ahhoz, hogy feltegyem, szeretnék megemlíteni egy történetet Sríla Prabhupádról. Az egyik tanítványa épp körülötte végezte a szolgálatát, amikor véletlenül rálépett a dhótijára. Azonnal elnézést kért: „Kérlek, Prabhupád, bocsáss meg nekem, ráléptem a dhótidra!” Prabhupád így válaszolt: „Nem számít! Ha ennyire lefoglal Krsna szolgálata, akár a fejemre is léphetsz.” A kérdésem tehát az lenne, hogy hogyan fejlesszünk ki olyan erős vágyat a szolgálat iránt, hogy minden félelmünk tovatűnik?

Tírtha Mahárádzs: Minden nap főzd meg a levest! Gyakorlati kérdés – gyakorlati válasz. Majd meglátod.

Van egy bhakta, valószínűleg az utóbbi tíz évben, minden héten tortát süt a bhaktáknak! Habár dolgozik, családos, ugyan olyan elfoglalt, mint bárki más, de kérés, erőszak, vagy emlékeztető nélkül, minden héten a programra elhozza a tortát. Mindeközben változás állt be az egészségében, diabéteszes lett. Ez azt jelenti, hogy még csak nem is ehet a tortából. Bárhogy is, mégis elkészíti! Ez a szolgálat. Ezek az édességek elengedhetetlen részei lettek a heti programnak. Mintha az Úr biztosítaná, mindig ott van, mint a levegő. És senki nem dicsőíti őt, senki nem imádkozik úgy: „Óh, kérlek, meg tudnád csinálni?” Ez az ő fix szolgálata, évek óta! És nagyon boldog vagyok, hogy a bhakták elismerik ezt – ezt a vaisnavák szolgálatában való állandó elfoglaltságot. És amikor valamelyik bhaktának születésnapja van, nem csak a szokásos tortát készíti el, hanem még egyet, az ünnepeltnek. Ha ketten vannak, akkor kettőt.

Ez az tehát, amire gondoltam: A bhakti jóga kétség kívül egy misztikus folyamat, de a mi megközelítésünk legyen gyakorlati. És ne kerüljük el a szolgálat lehetőségét. Mert ha nem főzöd meg ma azt a levest, senki nem tudja, hogy holnap lesz-e rá lehetőséged. Igaz? Lehet, hogy nem leszel itt, vagy lehet, hogy nem lesz senki, aki felfogadja az ételt, vagy a felajánlást. Legyünk hát nagyon komolyak a szolgálathoz való hozzáállásunkban. Ne bújjunk el a szolgálat elől, sem ne csináljuk olyan módon, hogy: „Másoknak is megadom a lehetőséget, hogy élvezhessék annak a hasznát, hogy elvégzik a szolgálatom.” Nem, legyünk nagyon elszántak a szolgálatban.

Tudjátok az odaadó szolgálat követelményeit. Két tulajdonságról van szó. Mik ezek? Van valakinek ötlete? Hogyan lesz a szolgálatból odaadó szolgálat? Dámódar?

Dámódar: Odaadás.

Tírtha Mahárádzs: Igen, ez egy összetevő – szívvel és lélekkel végezzük. És a másik?

Préma: Kapnunk kell valakitől.

Tírtha Mahárádzs: Igen. Útmutatás alapján végzik. Ha tehát kapsz egy útmutatást és megcsinálod teljes szívvel és lélekkel, akkor az odaadó szolgálat. Mindig álljatok tehát útmutatás alatt, más szóval úgy is mondhatjuk, hogy áldás alatt. És égessétek két végéről a gyertyátok.

Hogyan lesz tehát a szolgálatból odaadó szolgálat; legyetek mindig útmutatás ás áldás alatt, végezzétek szépen, a legjobb képességetek szerint.

(az előző rész folytatása)

Maháprabhu megkapta tehát nagyon komoly avatását. A szannjász azt jelenti, hogy meghalsz a világnak és újra születsz Istennek. És ha új életet kezdesz, legjobb elmenni egy szent helyre. Maháprabhu azonnal egy transz-szerű állapotba került. Azonnal Vrndávanba akart rohanni, hogy ott találkozhasson imádott Krsnájával és Rádhájával. A körülötte lévő bhakták látták, hogy veszélyes lelkiállapotban van, azt gondolták hát: „Jobb, ha egy kicsit félrevezetjük. Mert Vrndávan nagyon messze van Bengáltól, nagyon messze. Nem járhatja végig ezt az egész hosszú utat. Jobb, ha elraboljuk.” Ezért, azt írják, hogy Nitjánanda Prabhu azt mondta Neki: „Ez nem a Gangesz, ez a Jamuná.” Ily módon nem akarta túlságosan megzavarni Maháprabhu extázisát, mert Maháprabhu úgy érezte: „Óh, rohanok Vrndávanba, hogy találkozhassam szeretett Urammal. És mi történt végül, néhány napnyi őrült futkározás után? Elérkezett Advaita Ácsárja házába! De Maháprabhu tudta, hogy Advaita nem Vrndávanban lakik, hanem Sántipurban. Sántipur – a békesség városa. De Maháprabhu nem volt békés. Nagyon szomorú volt: „Hogy lehet, hogy itt vagy Vrndávanban, kedves Advaitám?” Advaita így válaszolt: „Nos, igazából ez Sántipur.” Ekkor Maháprabhu nagyon elszomorodott: „Hogyan téríthettetek el eredeti úti célomtól, hogy ide kerüljek Sántipurba?!” És aztán egy nagyon szép válasz érkezett a bhaktáktól: „Ahol Te vagy, ott van Vrndávan.”

Ahol Te vagy, ott van Vrndávan. Maháprabhu ott van a szófiai ásramban, igaz? Az ott Vrndávan! Még ha nem is látjuk, még ha nem is érezzük, mégis egy szent hely. És e szerint kell cselekednünk.

Ez tehát csak egy nagyon híres esemény Maháprabhu életéből. És ez a történet igen sokatmondó. Ott van az Úr vágya: „Ide szeretnék menni”, de mi történik? A bhakták vágyából a terv meghiúsul. Valami más történik. De mégis segíti az egész eseményt szépen kibontakozni.

És sose feledjétek: „Ahol Te vagy, ott van Vrndávan.” Ezért nagyon tisztáknak kell lennünk, annyira odaadóknak és eltökélteknek a szolgálatunkban, a vágyakozásunkban, hogy Krsna vagy Maháprabhu eljön és Vrndávanná változtatja szívünket.

Ma be kell fejeznünk találkozónkat itt Trigradban. De azt kívánom, hogy folytatódjon ez a hangulat. Nos, nem vagyok benne biztos, hogy a következő húsz évben el tudunk jönni, hogy itt töltsünk egy hetet Trigradban, ahogyan a bhakták Puríban, Maháprabhu társaságában éltek. Arról nem is beszélve, hogy fél évet éljünk itt Trigradban – minden évben! De azt hiszem, van mire emlékeznünk. Most megvan a hangulat, feltöltöttük az elemeket, visszatérhetünk tehát saját helyünkre, ápoljuk az odaadást a szívünkben, folytassuk a szolgálatainkat és várjuk a következő lehetőséget a találkozásra, a társulásra.

“Srí Csaitanja Maháprabhu utolsó tizenkét éve ebben a transzcendentális örültségben telt. Így három féle módon játszotta utolsó kedvteléseit. Abban a huszonnégy évben, miután Srí Csaitanja Maháprabhu a lemondott rendbe lépett, kedvtelései végtelenek és kifürkészhetetlenek voltak. Ki érthetné meg ezen kedvtelések jelentését? Csak, hogy bemutassam azokat a kedvteléseket, egy általános áttekintést adok a fő kedvtelésekből egy összegzés formájában. Ez az első összefoglaló: Miután a szannjász rendbe lépett, Csaitanja Maháprabhu Vrndávan irányába indult. Mialatt Vrndávan felé haladt, Srí Csaitanja Maháprabhut elöntötték a Krsna iránti extatikus szeretet érzelmei, és külső világgal való minden emlékét elvesztette. Így utazott három napon keresztül Rádha-dés-ben, azon a vidéken, ahol nem folyik a Gangesz.” Ez tehát Bengál egyik része, mely nincs közel a Gangeszhez. „Először az Úr Nitjánanada megtévesztette Srí Csaitanja Maháprabhut, azáltal, hogy végig vezette a Gangesz partján azt mondván, hogy az a Jamuná. Három nap múlva az Úr Csaitanja Maháprabhu Advaita Ácsárja házába érkezett Sántipurban, és ott alamizsnát fogadott el.” Gyakorlatilag ételről volt szó, de adományként kapta. „Ez volt az első eset, hogy alamizsnát fogadott el. Az éjszaka folyamán közösen zengték a Szent Neveket. Advaita Prabhu házában találkozott édesanyjával, éppúgy, mint a májápuri bhaktákkal. Mindent elintézett, majd Dzsagannáth Puríba ment.” [1]

Álljunk meg egy kicsit ennél az első eseménynél. Maháprabhu házasemberkén élt és a kezdetekben megpróbált azáltal hatással lenni az emberekre, hogy tanította, oktatta őket. Az emberek pedig hallgatták és követték. Aztán eszébe jutott valami: „Mivel úgy élek mint ők, azt gondolhatják, hogy egy vagyok közülük. Ezért az emberek, nem fognak a megfelelő figyelemmel fordulni az üzenetem felé. De ha a szannjász rendbe lépek, a szannjászíkat megbecsülik. Meglehet tehát, hogy jobban oda fognak figyelni – nem Rám, hanem az üzenetemre.” Elhatározta hát: „Fel kell adnom eddigi életvitelemet és a lemondott rendbe kell lépnem.”

Bármilyen változás is legyen az életedben, ha az a célja, hogy jobban végezd a szolgálatod, akkor lépd meg azt a változtatást. Még ha nehéz is. Mindig ez legyen a mérce – vajon segíti-e ez a lépés a szolgálatomat.

Maháprabhu elhatározta: „Fel kell adnom a jelenlegi helyzetemet és más módon kell cselekednem.” Tulajdonképpen elszökött otthonról, szerető édesanyjától és feleségétől. Tudjátok az anyák nagyon érzékenyek. Talán csak a szerelmesek, akik még érzékenyebbek. Édesanyja azonnal megértette, hogy valami készülődik. Sacsímátá olyan volt mit, akit leütöttek, teljesen lefagyott, majdnem elájul, mert megérezte, hogy Nimáj távozni készül. Sohasem hívta fiát „Csaitanja Maháprabhunak”, soha. „Óh, kedves Nimájom!” Még a „Pandit” szócskát is elfelejtette – mert Maháprabhu akkortájt tanár volt és egy panditként, bölcs emberként tartották számon.

Maháprabhu távozott tehát és gyakorlatilag egész este futott mikor végül Katvába érkezett és a szannjász rendbe lépett. És ott megtörtént, habár a mester, akihez járult habozott, hogy elfogadja-e – mert egy nagyon szép és okos fiatal ember volt, oly sok kilátással – miért kéne belépnie az élet ezen nehéz lemondott rendjébe? De Maháprabhu vágya nagyon erős volt, és megkezdődtek az előkészületek. Tudjátok, amikor szannjász avatásban részesültök, le kell vágnotok a hajatokat. Leborotválni! Elment tehát egy borbélyhoz – nem Sevillából, hanem Bengálból. Az pedig így szólt: „Lehetetlen! Nem vághatom le a hajad. Először is, csodálatosan szép! Másodszor – ha levágom a hajad, nagyon könnyen a lemondott rendbe léphetsz – nem fogom tehát megtenni!” De végül Maháprabhu rávette, elkezdte tehát levágni a haját. Ezen a képen láthatjátok, hogy Maháprabhu nem egy leborotvált hajú szannjászí, hanem egy ragyogó, szépséges fiatalember, aki a Krsna iránti odaadás fényét árasztja. Képzeljétek csak el haj nélkül! A helyiek számára ez nagyon fájdalmas volt, látni szeretett Nimáj Panditukat ennyire felkészülten a keserű lemondásra. Katva lakosai közül tehát – akik összegyűltek – néhányan elájultak, mások sírni kezdtek, mert ez nagyon fájdalmas volt számukra.

És tudjátok aztán végül megkapta a felavatást. De még a mester is összezavarodott. Maháprabhu először megkérdezte: „Mesterem, volt egy álmom és hallottam egy mantrát.” És nagyon közel hajolt mestere füléhez: „Ez volt a mantra. Ez az, amit Nekem adsz? És a mester így válaszolt: „Igen, igen, ez az, amit Neked kell adnom.” Mi történt tehát? Gyakorlatilag Maháprabhu avatta fel először a mestert és aztán kapta meg tőle a mantrát. Mert követnünk kell az előírásokat, így van? De ha a szannjász rendbe léptek, kérlek, ne avassátok fel először a mesteretek – a mantráitokkal, a neveitekkel, a saját verziótokkal.

(folytatjuk)