Sharanagati

Krsna-prijá kérdése: Mi akadályoz meg minket, hogy teljesen átadjuk magunkat és teljes szívvel és lélekkel végezzük a szolgálatunkat?

Tírtha Mahárádzs: A tudatlanság mint szubjektív összetevő; és az illúzió, mondhatni mint objektív akadály. De végső soron azt mondhatjuk, hogy a hit hiánya, a rasza hiánya, a szeretet hiánya.

A kérdésed igazából finomabb mint Ardzsuna kérdése a Gítában, mert Ardzsuna azt kérdezte: „Mi ez az erő, ami az embereket a bűnös tettekre készteti? Mi ez?” És Krsna így válaszol: „Káma ésa kródha ésa radzsó-guna-szamudbhavah[1] – A káma az, a kéj, mely az embereket a bűnös tettekre készteti.

De ez a kérdés a bűnös tettekről szólt; a te kérdésed a képesség hiányáról szólt, hogy valami szépet hajtsunk végre. Hasonló probléma, de más a szint. Ezért a válasz is kicsit más. Persze, mondhatjuk: „Óh, ez a karma, ez az illúzió.” De ez a kérdés finomabb. Ezért azt mondhatom, hogy végső soron a hit hiánya az. A hitet itt nagyon széles értelemben használva. Mint például, ha nem ismerjük, hogy hogyan működik a folyamat, akkor tudatlanok vagyunk az eredményt illetően és hezitálunk, hogy belefogjuk-e. Igaz? Ez nagyon is lehetséges – hezitálsz: „Lehet, hogy jó, lehet, hogy nem jó.” Ez az egyik összetevője a képesség hiányának.

A másik, amikor elhanyagoljuk a szolgálatunkat: „Nem érdekel, hogy sós-e a leves, vagy nem, vagy esetleg túl meleg, vagy túl fűszeres – nem érdekel.” Nem szép ez a hozzáállás, ha nem fordítunk rá figyelmet. És ez megakadályoz abban is, hogy megízleljük, hogy teljes valójában csináljuk.

De végső soron mondhatjuk, hogy a szeretet hiánya. Mert ha szeretsz valakit, akkor a legjobbat akarod adni neki, igaz? És a legjobbat adni, áldozatot jelent. De Sríla Srídhar Mahárádzs azt mondja: „Az áldozat öröm.” Mondjak egy példát? A régi időkben, tudjátok, a templom költségvetése elég korlátozott volt. És nemigen lehetett akkoriban banánt kapni a boltokban. És egyik testvérem azt mondta Gurudévnek: „A banán olyan drága, hogy nem engedhetjük meg, nem tudok banánt venni a bhaktáknak, mert túl drága” – ez volt a magyarázat. Gurudév így válaszolt: „Tessék?! Drága? Akkor te nem eszel banánt, de megveszed a többieknek!” Mert a szolgálat áldozatot jelent. Mindkét értelemben: erőfeszítés a pénz megszerzésére, amiből a banánt megveszed; és te nem eszel belőle! Dupla tapaszja. Munka – és semmi banán! Legyetek tehát nagyon óvatosak mielőtt belekezdetek ebbe a bhakti-jógába! Tele van tapaszjával. Dolgoznod kell, és nem kapsz banánt. De ez jelenti a szívvel lélekkel végzett szolgálatot másoknak: erőfeszítést teszek, nehézséget vállalok, azért, hogy mások élvezhessék az eredményét. Egyértelmű!

És ez nem csak banán kérdése. Mert egyszer megtörtént, hogy Bhaktisziddhánta Szaraszvati veszélyben volt. Amikor a bhakták, nagy csapatban együtt utaztak, néhány helyen nem fogadták őket szívesen. Néha, ahelyett, hogy virágokkal dobálták volna őket, köveket dobtak rájuk. És egyszer Bhaktisziddhántát megfenyegették, hogy megölik. És volt egy tanítványa, Késava Mahárádzs, aki nagyon hasonlított rá. Mi volt tehát a tanítvány ötlete? „Beöltözök, hogy úgy nézzek ki mint te, jobb ha engem ölnek meg, te pedig biztonságban vagy.” Nem a banánról szól tehát a kérdés. A kérdés az, hogy készek vagyunk-e az életünket adni, hogy megvédjük a templomot, hogy szolgáljuk a bhaktákat, hogy megóvjuk mesterünket.