Sharanagati

“Srí Csaitanja Maháprabhu utolsó tizenkét éve ebben a transzcendentális örültségben telt. Így három féle módon játszotta utolsó kedvteléseit. Abban a huszonnégy évben, miután Srí Csaitanja Maháprabhu a lemondott rendbe lépett, kedvtelései végtelenek és kifürkészhetetlenek voltak. Ki érthetné meg ezen kedvtelések jelentését? Csak, hogy bemutassam azokat a kedvteléseket, egy általános áttekintést adok a fő kedvtelésekből egy összegzés formájában. Ez az első összefoglaló: Miután a szannjász rendbe lépett, Csaitanja Maháprabhu Vrndávan irányába indult. Mialatt Vrndávan felé haladt, Srí Csaitanja Maháprabhut elöntötték a Krsna iránti extatikus szeretet érzelmei, és külső világgal való minden emlékét elvesztette. Így utazott három napon keresztül Rádha-dés-ben, azon a vidéken, ahol nem folyik a Gangesz.” Ez tehát Bengál egyik része, mely nincs közel a Gangeszhez. „Először az Úr Nitjánanada megtévesztette Srí Csaitanja Maháprabhut, azáltal, hogy végig vezette a Gangesz partján azt mondván, hogy az a Jamuná. Három nap múlva az Úr Csaitanja Maháprabhu Advaita Ácsárja házába érkezett Sántipurban, és ott alamizsnát fogadott el.” Gyakorlatilag ételről volt szó, de adományként kapta. „Ez volt az első eset, hogy alamizsnát fogadott el. Az éjszaka folyamán közösen zengték a Szent Neveket. Advaita Prabhu házában találkozott édesanyjával, éppúgy, mint a májápuri bhaktákkal. Mindent elintézett, majd Dzsagannáth Puríba ment.” [1]

Álljunk meg egy kicsit ennél az első eseménynél. Maháprabhu házasemberkén élt és a kezdetekben megpróbált azáltal hatással lenni az emberekre, hogy tanította, oktatta őket. Az emberek pedig hallgatták és követték. Aztán eszébe jutott valami: „Mivel úgy élek mint ők, azt gondolhatják, hogy egy vagyok közülük. Ezért az emberek, nem fognak a megfelelő figyelemmel fordulni az üzenetem felé. De ha a szannjász rendbe lépek, a szannjászíkat megbecsülik. Meglehet tehát, hogy jobban oda fognak figyelni – nem Rám, hanem az üzenetemre.” Elhatározta hát: „Fel kell adnom eddigi életvitelemet és a lemondott rendbe kell lépnem.”

Bármilyen változás is legyen az életedben, ha az a célja, hogy jobban végezd a szolgálatod, akkor lépd meg azt a változtatást. Még ha nehéz is. Mindig ez legyen a mérce – vajon segíti-e ez a lépés a szolgálatomat.

Maháprabhu elhatározta: „Fel kell adnom a jelenlegi helyzetemet és más módon kell cselekednem.” Tulajdonképpen elszökött otthonról, szerető édesanyjától és feleségétől. Tudjátok az anyák nagyon érzékenyek. Talán csak a szerelmesek, akik még érzékenyebbek. Édesanyja azonnal megértette, hogy valami készülődik. Sacsímátá olyan volt mit, akit leütöttek, teljesen lefagyott, majdnem elájul, mert megérezte, hogy Nimáj távozni készül. Sohasem hívta fiát „Csaitanja Maháprabhunak”, soha. „Óh, kedves Nimájom!” Még a „Pandit” szócskát is elfelejtette – mert Maháprabhu akkortájt tanár volt és egy panditként, bölcs emberként tartották számon.

Maháprabhu távozott tehát és gyakorlatilag egész este futott mikor végül Katvába érkezett és a szannjász rendbe lépett. És ott megtörtént, habár a mester, akihez járult habozott, hogy elfogadja-e – mert egy nagyon szép és okos fiatal ember volt, oly sok kilátással – miért kéne belépnie az élet ezen nehéz lemondott rendjébe? De Maháprabhu vágya nagyon erős volt, és megkezdődtek az előkészületek. Tudjátok, amikor szannjász avatásban részesültök, le kell vágnotok a hajatokat. Leborotválni! Elment tehát egy borbélyhoz – nem Sevillából, hanem Bengálból. Az pedig így szólt: „Lehetetlen! Nem vághatom le a hajad. Először is, csodálatosan szép! Másodszor – ha levágom a hajad, nagyon könnyen a lemondott rendbe léphetsz – nem fogom tehát megtenni!” De végül Maháprabhu rávette, elkezdte tehát levágni a haját. Ezen a képen láthatjátok, hogy Maháprabhu nem egy leborotvált hajú szannjászí, hanem egy ragyogó, szépséges fiatalember, aki a Krsna iránti odaadás fényét árasztja. Képzeljétek csak el haj nélkül! A helyiek számára ez nagyon fájdalmas volt, látni szeretett Nimáj Panditukat ennyire felkészülten a keserű lemondásra. Katva lakosai közül tehát – akik összegyűltek – néhányan elájultak, mások sírni kezdtek, mert ez nagyon fájdalmas volt számukra.

És tudjátok aztán végül megkapta a felavatást. De még a mester is összezavarodott. Maháprabhu először megkérdezte: „Mesterem, volt egy álmom és hallottam egy mantrát.” És nagyon közel hajolt mestere füléhez: „Ez volt a mantra. Ez az, amit Nekem adsz? És a mester így válaszolt: „Igen, igen, ez az, amit Neked kell adnom.” Mi történt tehát? Gyakorlatilag Maháprabhu avatta fel először a mestert és aztán kapta meg tőle a mantrát. Mert követnünk kell az előírásokat, így van? De ha a szannjász rendbe léptek, kérlek, ne avassátok fel először a mesteretek – a mantráitokkal, a neveitekkel, a saját verziótokkal.

(folytatjuk)