Sharanagati

(az előző rész folyatatása)

Beszélgessünk a mester verséről, a guru versről. De ezt csak az előző vers tükrében érthetjük meg:

„Óh, Ellenség Fenyítője, a tudással végzett áldozat többet ér az anyagi javak áldozatánál. Óh, Prtha fia, a munka felajánlása végezetül a transzcendentális tudásban éri el tetőfokát.”[1]

Itt láthatjátok a fokozatokat. Feláldozol néhány anyagi tulajdont – például virágot hozol a templomba, vagy jagját mutatsz be, és gabonát hozol. Az efféle áldozta magasabb szintje, a tudás áldozata, az isteni tudásé. Aztán jön a mi nagyon fontos versünk: „Fordulj egy lelki tanítómesterhez, úgy próbáld megérteni az igazságot! Tudakozódj alázatosan, és szolgáld őt! Az önmegvalósult lélek képes tudásban részesíteni téged, mert ő már látta az igazságot.”[2]

Az elején megértettük, hogy minden áldozat az isteni tudásban tetőzik, aztán a versünk azt mondja tat – „az”, viddhi – „tudd” – „az isteni tudást kell ismerned, tanulmányoznod.” Hogyan tanulmányozzam? A pranipáta, a pariprasna és a szévá által – alázat, tudakozódás és szolgálat által.

Egy tanítvány tehát legyen nagyon érdeklődő. Azt mondják, olyannak kell lenni, mint a szivacs – késznek minden vizet felszívni a padlóról. De ne légy olyan, mint egy szemét-szivacs – hogy magadba szívod az anyagi világ összes rossz hírét. Mélyére kell hatolnunk ennek az isteni tudásnak – tat viddhi, tanulmányoznod kell azt a tudást, ez volt minden korábbi áldozatod tetőpontja.

Aztán jön a fontos rész: té gjánam – ők fognak megtanítani arra a tudásra, azok a gjáník, azok a tudással rendelkező személyek, akik már látták az igazságot. Mit jelent ez? Azt, hogy sok elméleti tudást össze gyűjthetsz – tanulmányokkal, tudakozódással, ezzel-azzal – de ahhoz, hogy élő elv legyen belőle, egy szádhuhoz kell fordulnod, egy olyan személyhez, aki már látta az igazságot. Mert a varázslatos érintés által, a személyes érintés által képes lesz aktiválni minden tudásodat, amit addig összegyűjtöttél. Ezért a paramparánkban láthatjuk, hogy írástudatlan mesterek is vannak. Hogy is van ez? A magasabb tekintély nem tud írni és olvasni? Ebből megérthetjük, hogy ez nem egy anyagi minősítés. Egy igazi szádhunak van egy nagyon különleges energiája, aktiválni tudja a tudásodat. A felavatási folyamat által életet ad neked! Bármi amid előtte volt – az halott, habár úgy gondoltuk, hogy élünk. Nem, amikor megszülettél, a halálod is megszületett veled. Ha tehát a nélkül élünk, hogy beavatást nyernénk a lelki tudományba, a halál életét éljük. Az örök élet a felavatással kezdődik.

[1] Bhagavad-gítá 4.33.

[2] Bhagavad-gítá 4.34.

„Most zavarban vagyok a kötelességemet illetően, és gyengeségem miatt elvesztettem a lélekjelenlétemet. Ebben a helyzetben kérlek Téged, mondd meg világosan, mi a legjobb számomra! A tanítványod vagyok, egy lélek, aki meghódolt előtted. Kérlek, oktass engem!” [1]

Ardzsuna itt a bhakták szükségleteinek különböző szintjeit képviseli. Először is azt mondja: „Össze vagyok zavarodva kötelességemet illetően, mit tegyek?” Ez az egyik szint, a gyakorlati. A második: “Mondd meg mi a legjobb a számomra.” A harmadik pedig: „A Tiéd vagyok, egy meghódolt lélek.”

Látjátok a különbséget? Az első szintet hívhatjuk a kezdő bhaktának. Anyagi megoldás után kutat. „Össze vagyok zavarodva a kötelességemet illetően, segíts nekem kérlek.” Nos, ne álljatok meg azon a szinten. A mesterek általában elég toleránsak ahhoz, hogy ezen a szinten is adjanak útmutatást, és bármilyen furcsa is, működik! Ha kitalálod a saját életedet, az lehet, hogy működik, lehet, hogy nem. Ha azonban követed az utasításokat, az biztosan működni fog. Ez nagyon isteni, nagyon varázslatos. Ez a bhakták első szintje – add nekem ezt, add nekem azt. És a guruk nagyon boldogok ezekkel a tanítványokkal. „Óh, nagyon jó! Adok neki egy kis pénzt, egy kis munkát, némi elfoglaltságot – és békén hagynak. Kaptak egy kis aprópénzt és elégedettek.” Ne legyetek ilyen kezdők, hogy megelégedtek jelentéktelen dolgokkal.

Mert a következő szint amit Ardzsuna említ: „Mond meg mi a legjobb a számomra?” Az első szint tehát önmagára koncentrál, a második az örök javunkra. És „Mond meg nekem világosan, mi a legjobb a számomra?” Nincsen találgatás. Adj nekem biztos választ. Ez a szint a középső szinten lévő bhaktáké, akik valami maradandóbbat, kielégítőbbet keresnek, mint az azonnali haszon. Ez még ritkább, és a guruk még boldogabbak ezekkel a tanítványokkal, mint az előzőekkel. Mert a mester azt mondja majd: „Óh, ő nem elégszik meg az aprópénzzel, többet akar – jó!” És ez az az idő, amikor beszélhetünk a magasabb dharmáról, az emberi élet magasabb céljairól. Hogyan éljünk ebben az anyagi világban oly módon, hogy ne veszítsük el az örök javunkat. Mert néha ellentmondanak egymásnak – az alap szükségletek és a lelki célok.

A második szintű baktákkal a guru tehát a dharmáról fog beszélni. Az elsővel az anyagi haszonról; a másodikkal a dharmikus haszonról. A harmadik szint azonban, amit a vers említ a következő: „A tanítványod vagyok, egy meghódolt lélek.” Mit gondoltok tehát egy meghódolt személynek van saját különálló érdeke? A meghódolás azt jelenti, hogy átadod önmagad. Ez egy nagyon magas elvárás. De azon a szinten a cél nem az anyagi haszon, nem a dharmikus haszon, hanem a Te akaratod, mi az amit Te szeretnél mesterem, ez az ami fontos számomra. És ez a meghódolás valódi szintje, ez a valódi tanítvány. Nem a saját javát keresi, nem a dharma elveti, hanem kész minden energiáját mesterének és az Úrnak szentelni. És mi az amink van? Mint emberi lények, milyen tulajdonnal rendelkeztek?

Mandzsári: Szeretet és élet.

Tírtha Mahárádzs: Igen, végső soron két dologgal rendelkezünk – az életünk és a szeretetünk. Csak két tulajdonunk van. Ez az, amit át kell adnunk az Úrnak. Rizikósnak tűnik, igaz? „Adjam-e oda az életem és a szeretetem valakinek?! Nem! Jobb, ha megőrzöm magamnak. Ez minden, amim van! Adjak oda mindent?! Nem, meg akarom tartani magamnak.” Rizikós, ez azt jelenti, hogy mindent kockára teszel. És mit nyersz cserébe? Lehet, hogy semmit. Olyan ez mint valami lelki szerencsejáték. Odaadsz mindent és nem kapsz cserébe semmit. Nem tűnik jó üzletnek. De valójában pont fordítva van. Nincs kockázat, nincs nyereség. Annak érdekében tehát, hogy nyerjünk, kockáztatnunk kell.

Amikor eljutsz Ardzsuna szintjére, olyan az, mint az óceánhoz közelíteni: „Van némi gondom, segítenél?” még mindig a parton van. Majd azt mondat: „Mondanál nekem valamit a dharmáról, a fontos örök elvekről? – ez az, amikor beledugja a lábujját a vízbe. Végül azonban azt mondja: „Akárhogy is, egy lélek vagyok, aki meghódolt Előtted, a tanítványod vagyok” – fejest ugrani a sötét óceánba. De amikor benne vagy a vízben, megérted: „Hé, tudok úszni! Nem is olyan rossz. Korábban úgy nézett ki: mindent kockáztatok, és nincs nyereség. Most megértettem: nincs kockázat, teljes nyereség!”

Ha tehát a kezdő szintről eljutsz a legmagasabb gyakorló szintjére, ez a változás. A szénből gyémánttá. És egy egyszerű gyémántból, csiszolt gyémánttá. Ezért szükségünk van erre az erőteljes változásra, mely a felavatással kezdődik. Röviden ennyit a tanítvány versről.

(folytatjuk)

[1] Bhagavad-gítá 2.7.

Ameddig tele vagyunk elvárásokkal, frusztráltak leszünk. Ha tehát boldog és elégedett életet akartok élni, legyen ez életetek mottója: „Nincs elvárás – nincs csalódottság.”

Sok elvárásunk van, és általában másokkal szemben. Például: „A feleségem legyen engedelmes, jó szakács, minden reggel hozza a vasalt ingemet, és legyen egészséges, gazdag, valamint bölcs” – hosszú az elvárás lista. Aztán kinyitod a szemed reggel, és látod, hogy nem ilyen. De ez nem egy egyedi szituáció, nem csak a férjekre vonatkozik, mert a hölgyek is hosszú elvárás listával rendelkeznek. „Először is, a férjem legyen egy Adonisz. Aztán gazdag, mint Kuvéra.” De ne keverjétek össze, mert meglehet, hogy Adonisz nem olyan tehetős, de Kuvéra nagyon csúnya. Legyetek tehát pontosak a listával.

Vagy – elvárásaink vannak gyermekeinkkel kapcsolatban. Minimum, hogy géniusz lesz belőle. De legyen hős, jó menedzser, valamint világhírű gitárművész – hosszú elvárás lista.  Már amikor hat-hét éves vagy, a szülők eljátszanak a jövőddel, megtervezik a jövődet, nincs egy szabad perced sem. Hat óra az iskolában, aztán rohanás úszni, majd tornára, ez után hegedű órára, ami a legtöbb gyermek számára szörnyű kínzás… Tehát: „Ha tíz órát kell dolgoznom naponta, hogy fenntartsam a gyermeket, neki is illik nyolc órát dolgoznia! Hétvégén pedig legyen nagyon boldog, hogy velem lehet!” Hagyjátok őket egy kicsit, kérlek! Hosszú elvárás lista, és amikor nem teljesítik az elvárásaitokat, csalódottak vagytok.

Feleséged nem teljesíti az elvárásaidat, a családod sem teljesíti az elvárásaidat, úgy döntesz hát: „Le kell mondanom mindezen rokonokról és anyagi dolgokról. Senki nem tudja teljesíteni az elvárásaimat. Lehet, hogy annyira emelkedett lelki szinten vagyok, hogy másokat kell tanítanom.” Aztán nagyon alázatosan fohászkodni kezdesz Istenhez, hogy küldjön neked hallgatóságot – olyanokat, akik elég alázatosak ahhoz, hogy befogadják az üzenetedet. És arról prédikálsz majd: „Légy alázatosabb egy fűszálnál, béketűrőbb egy fánál!” És elvárásokkal leszel az emberek felé, hogy teljesítsék ezeket a normákat. Aztán világhírű guru-ácsárja és szatgurudzsí, meg minden ilyesmi leszel. És ott lesz az elvárás lista a tanítványokkal szemben. „Először is fel kell ismerniük saját helyzetüket, de az én helyzetemet is.” Aztán lesznek majd olyan álomszerű elképzeléseid, hogy a tanítványok hallgatni fognak rád, és teljesítik az utasításaidat, és értékelik a próbálkozásodat. De ne lepődj meg, ha csalódott leszel. És még ha világhírű tanító vagy is, ne feledd el életed mottóját: „Nincsenek elvárások – nincs csalódás.” És akkor nagyon boldog és elégedett lesz az életed.

Jamuná: Mivel te boldognak és elégedettnek nézel ki, azt jelenti ez, hogy nincsenek elvárásaid felénk?

Tírtha Mahárádzs: Már nem sok. Tudod az élet egy tanulási folyamat, az elején lehet, hogy vannak elképzeléseid, de Krsna segít, hogy magunkhoz térjünk.

De a viccet félre téve, lehetséges, hogy ne legyenek elvárásaink? Ez nagyon nehéz. És feljebbvalóink elvárásai igazából áldás a számunkra. Manapság divat mások elvárásai ellen lázadni. „Önmagam akarok lenni! Eddig mások elvárásainak akartam megfelelni és elfelejtettem a saját életemet élni.” És ha megpróbálod a körülötted lévő buta emberek elvárásainak megfelelően alakítani az életed, nem kétséges, egyet értek ezzel a véleménnyel. Ha azonban olyan áldott helyzetben vagyunk, hogy – különösképp – egy lelki feljebbvaló elvárásaival találkozhatunk, az egy nagyszerű lehetőség az életünkben. Miért? Mert lelki tanítómestered nem nézi a múltadat, de látja a jövődet. A múltad történelem, elmúlt. A jövőd számodra misztérium, nem ismered. De valaki tudja, valaki látja. És ha teljesíteni tudjuk azt az elvárást, akkor életünk valóban sikeressé és magasztossá válik.

Keressétek tehát a lelki elvárásokat! Akkor tudtok fejlődni! Ha nincsenek elvárások, nem tudtok fejlődni. Fohászkodnunk kell tehát, hogy legyenek magas elvárások felénk. Ha a mesterünk azt várja tőlünk, hogy első osztályú vaisnavákká váljunk, lehet, hogy ez most még nem valóság, de ez a fényes jövőnk. Keressük tehát a magas elvárásokat! Erős lelki lendületet fog biztosítani a fejlődéshez.

Mandzsári: Gurudév, az elvárás az, ami csalódást és haragot hoz? A Rámájanában és a Mahábháratában olvashatjuk, hogy ez vagy az a szádhu mérges lett és mélyen megátkozta akár Istent magát! Azt olvastam, hogy egy bizonyos szituációban egy szádhu megátkozta Rámát. Azt jelenti ezt, hogy a szádhuknak elvárásaik vannak, vagy van valami más oka, hogy oly gyakran mérgesek lesznek és átkozódnak…?

Tírtha Mahárádzs: Gyakran mérgesek lesznek? Lehet, hogy mi vagyunk tele elvárásokkal a risikkel szemben, hogy nem kéne átkozódniuk. Mert szádhuk felé is hosszú a listánk. Az én Gurudévámnak ilyennek kell lennie, nagyon finom, nagyon toleráns, alázatosabb, mint egy fűszál, béketűrőbb, mint egy fa, hogy letörhessem mindezen gallyakat és ágakat és begyűjthessem tőle az össze gyümölcsöt, neki pedig tűrnie kell ezt. Mindig meg kell értenie engem, a nagy megvalósításaimat és a gondjaimat, minden figyelmét rám és az életemre fókuszálva… Habár jelentéktelen szolga vagyok, de ő olyan nagyszerű, hogy rendelkezhet ezekkel a tulajdonságokkal, hogy figyelmet tudjon fordítani.” Mit sem szólva egy kis átokról itt vagy ott?! Gondoljatok csak bele, ha lelki tanítómestereket risi típus, életed folyamán egyszer jelenik meg, de akkor teleátkoz. Mondtam már, legyetek óvatosak a fohászaitokkal! Ha klasszikus guruért fohászkodtok, nagy gondjaitok lesznek. Jön a risi-muni és cikáznak a villámok. Mégis, ha nem-klasszikus gurud van, még nagyobb gondod lesz. Mert akkor ki fogja kijavítani a hibáidat? És az átok – a szentektől ez egy nagyon távol álló gyakorlat. De ezekben az isteni játékokban, az átkoknak is van szerepük. Például amikor szeretett Maháprabunkat megátkozták, áldásként fogta fel.

Egyszer az történt, hogy valaki bebocsájtást szeretett volna a köreibe. Kopogott az ajtón és így szólt: „Hé, csak tejet iszom, engedjetek be.” Ez egy nagyon lemondott diéta – csupán tejen élni. Az elején olyan természetes, később azonban fel akarod adni és valami szilárd táplálékot fogyasztani. De amikor visszatérsz a tejhez, az egy nagy lemondás. A jógi tehát így szólt: „Csak tejen élek, kérlek, engedjetek be.” Maháprabhu így szólt: „Nem, nem, ez nem minősítés ide belépni.” És ez a bráhmin megátkozta: „Akkor megátkozlak, hogy egyetlen anyagi ambíciód se váljon valóra!” Aztán Maháprabhu eksztázisban ugrálni és táncolni kezdett: „Áldott vagyok!”

Rajtad is múlik tehát – átoknak vagy áldásnak fogod-e fel. De a történet a másik irányba is igaz: néha boldog vagy, hogy megáldottak valamivel, de később megérted: „Óh, Istenem, ez egy átok!” Keressétek tehát mindig az igaz, a belső változatot. Néha az áldás álruhában érkezik – az átok álruhájában.

Néha segíti megtörténni a dolgokat. Ha kicsit unalmas a történet, akkor egy átok energiával tölti fel. Aztán elkezd még bonyolultabbá válni, mert megérted, hogy ez az átok, csak egy visszahatás egy korább rossz cselekedetre – olyan ez tehát mint egy hálózat, soha véget nem érő történet. Ha azonban visszavezeted a történetet az eredeti forráshoz, akkor megtaláljuk Krsna-Góvindát. És ha meg akarjátok találni a megoldást, vagy lehetőséget az átok megtörésére, akkor a mahá-mantrához kell fordulnunk. Gyakorlatilag tehát ez a történet Krsna-Góvindával kezdődik, és Haré Krsnával végződik.

(folytatjuk)

Ma egy nagyon különleges és fontos témánk van, amely a lelki utunkkal és fejlődésünkkel foglalkozik. Lelki fejlődésünk a mestereinknek való elkötelezettségünktől függ. Ebben a témában két verset kell tanulmányoznunk a Bhagavad-gítából. Az egyik a tanítvány verse, a másik a gurué. Melyiket szeretnétek először hallani? Kezdjük a tanítvánnyal, rendben.

A Bhagavad-gítá valójában isteni ének. Olyan, mint az Úr Krsna, Isten tanítása, tanítványa Ardzsuna részére. Ily módon ez a beszélgetés gyakorlatilag a lelki fejlődés minden terén és minden kérdésében útmutatást ad. A tanítvány vers a legelején található.

„Kárpanja-dósópahata-szvabháva prccshámi tvám dharma-szammúdha-csétah jaccsréjah szján niscsitam brúhi tan mé sisjasz té’ham sádhi mám tvám prapannam – Most zavarban vagyok a kötelességemet illetően, és gyengeségem miatt elvesztettem a lélekjelenlétemet. Ebben a helyzetben kérlek Téged, mondd meg világosan, mi a legjobb számomra! A tanítványod vagyok, egy lélek, aki meghódolt előtted. Kérlek, oktass engem!” [1]

Ebből kaphatunk némi elképzelést arra nézve, hogy milyen egy tanítvány megfelelő mentalitása. „Zavarban vagyok.” Ha mindent tudsz, miért mennél valakihez, aki tanít téged? Habár sok mindent tanultunk az életben, mert az élet egy életfogytiglani tanulás, egy bizonyos idő múlva el kell jutnunk egy határhoz, amit nem tudunk magunktól átlépni. És a tanítvány első tulajdonsága, hogy felismeri a korlátokat. Ezért azt mondják, annak érdekében, hogy tényleg kapcsolatba kerüljünk egy mesterrel, kicsit össze kell zavarodnunk. De jó értelemben, oly módon, hogy meg akarjuk találni a megoldást. És amikor megértjük ezen életbeli korlátozott lehetőségeinket, akkor keresünk kell egy feljebbvalót, aki segít minket.

És itt Ardzsuna, Krsna, Isten barátja, azt mondja: „Zavarban vagyok kötelességemet illetően. Mit csináljak ebben az életben?” Jó kérdés, nem igaz? Az élet hosszú, de gyorsan elmúlik. Használnunk kell tehát ezt a rövid időt. Mennyit adtok magatoknak? Hatvan, hetven év? Az elején lehet, hogy azt gondoljátok: hatvan, vagy hetven év hosszú idő. Hosszú, de a végén meglátod: „Annyi volt csak, mint egy szempillantás. És hosszú volt a listám a terveimet illetően – mind teljesítve.”

Óvatosnak kell tehát lennünk az idővel, és a legjobb célra kell használnunk az életünket. Ha tudod, mit tegyél, ne kérdezz. Ha vannak kétségeid, hogy vajon helyesen éled-e az életedet, akkor kérdezz.

„Gyengeségem miatt elvesztettem erőmet, Mond meg nekem, mi a legjobb a számomra?” Ez a kérdés azt jelenti, hogy a tanítvány, vagy jövőben tanítvány felelősségteljes személy. „A legjobb célra akarom használni az életem. Mond meg tehát nekem, mi a legjobb –nekem, nem Neked, mi a legjobb nekem?” Önző ez? Nem, nem az, mert egy igazi guru azt fogja megmondani, ami neked jó, nagyon magas szinten. A legjobb a számunkra, mindannyiunk számára, ha harmonizáljuk a céljainkat az isteni célokkal. Ameddig saját érdekünket akarjuk szolgálni, frusztráltak leszünk. Ha azonban elkezdjük az isteni közös érdeket szolgálni, sikeressé válik az életünk. Ha magadért élsz, senkiért sem élsz; ha Istenért élsz, mindenkiért élsz. Ez az isteni tudomány első fejezete.

És aztán Ardzsuna azt mondja: „Most a tanítványod vagyok, egy Neked meghódolt lélek. Kérlek, oktass engem!” Valójában ez a sisja-abhimán, vagyis a tanítvány mentalitása. A tanítvány egyik definíciója, hogy tanítás alatt áll. A másik pedig, hogy hagyja magát tanítani. Ez a tanulásra, a tudás megszerzésére való hajlandóság. Ezért alázatosnak kell lennünk, hogy igazi tanítvánnyá válhassunk. Indiában néhány helyen a templom bejáratát nagyon alacsonyra építik. Miért? Azért, hogy kicsit meghajoljunk. Felemelt fejjel, és égnek szegezett orral, nagyon nehéz tanulni. Ezért azt mondják: a leendő tanítvány az, aki rendelkezik ezzel a tanítványi mentalitással.

Itt Ardzsuna kijelenti: „A tanítványod vagyok.” Ez nagyon fontos – a kijelentés. A szavaknak varázserejük van. Ha mondasz valamit, az olyan, mint egy tárgy magad előtted. A szavaknak varázserejük van. És amikor kijelented: „A tanítványod vagyok,” az olyan, mint egy eszménykép mely megnyilvánult előtted.

De Ardzsuna egy második minőséget is említett: „egy lélek, aki meghódolt Előtted”. Nem egy – mondjuk – matematika tanuló vagyok. Gondolhatjuk, hogy az is egy tanítvány, de igazából nem – egy igazi tanítvány a lelki tudomány tanulója. Mert a matematika múlandó, mint ahogy a többi anyagi elfoglaltság, eredmény vagy tudomány, stb. De a lelki tudomány, eredmények, és élet veled marad. Tanítványok vagyunk tehát, tanítványok vagyunk, ha a maradandó életet, az örök értékeket ápoljuk.

És ez a meghódolási folyamat olyan, mint szárnyakat adni a jövőbeni bhaktáknak. Most olyan vagy, mint egy csiszolatlan gyémánt. Vagy inkább egy szén, gyémánt-elő. De egy kis hő és nyomás segítségével a szén gyémánttá kezd válni. Igaz? Ez egy átalakulás. A meghódolás pedig ennek az átalakulásnak a kezdete. A fekete szénből egy csodálatos gyémánt kezd válni. De ebből a természetes gyémánt állapotból el kell jutnunk a briliáns állapotba, a csiszolt gyémántéba. Ezért alkalmaznunk kell egy módszert. A módszer pedig a felavatási folyamat, ezt diksának hívják. A diksá egy olyan szent intézmény, ahol az isteni tudomány és az isteni kapcsolat átadódik a tanítványnak. Egy érintőkőhöz hasonlítják, amikor ezen isteni érintés által, egy egyszerű alapelem arannyá változik. Érzitek a változást magatokon? Ez egy nagyon mély transzcendentális folyamat. És még ha nem is éreztek azonnali hatást, mégis van hatása. A szádhuk, vagy mesterek, átadják neked a lelki tudást.

[1] Bhagavad-gítá 2.7.

(az előző rész folytatása)

Azok a pillanatok, amikor a szádhuk vagy a risik mérgesek, mindig megemlítésre kerülnek. Az éveket, azonban, amikor békések, nem említik a történetek. Mert az unalmas. Mi történik, amikor egy barlangban meditálsz? Semmi! Ha azonban valaki megzavarja a meditációdat és elmondasz egy átkot itt vagy ott – óh, az már hírértékű! Végre történik valami! Egyszerű megvilágosodás és belső béke – az nem kerül be a hírekbe.

Sajnos van ez a pletykalap mentalitásunk, a csúnya történetek után kutatunk. Ezért nagyon óvatosnak kell lennünk, hogy mit olvasunk, mivel tápláljuk az elménket. Mert a Mahábhárata például 100000 versből áll, a Srímad Bhágavatam pedig 18000-ből. A Bhágavatamból mondjuk tíz vers beszél az átkokról. 15000 vers a dicsőítést, a meditációt és a belső békét tárgyalja. Láthatjátok tehát, hogy ez nem a híradó, mert a rossz hírek, vagy intrikus történetek csak minimálisan vannak jelen, az igazi, szépséges, isteni történetek vannak többségben. Amikor azonban a dicsőítés következik, néha azt érezzük: „Ah, ez unalmas.” „Oly hatalmas és nagyszerű vagy…” „Ugorjunk oda, ahol történik is valami!”

Ezrét Vjászadév és Válmiki Muni, valamint a többi nagy risi, azt hiszem mind a legjobb dramaturgiai iskolába jártak – hogy ébren tartsák a figyelmeteket. Mert képzeljétek csak el – találkoznak a munik, és mindenki a másik dicsőítésébe kezd, megölelik egymást és extázisukban elájulnak. Ez unalmas! Az mondod: „Már megint elájultak!? A régi jó történet. Mondj valami újat! A bhakták összegyűlnek, együtt énekelnek, együtt esznek – és aztán?! Mondj valami érdekeset!”

Ezért a prédikátorok történeteket használnak. Mert mutass nekem egy személyt, aki tűzbe jön a Védánta Szútrát olvasva. Senki, senki, senki ezen a Föld bolygón. Kivéve néhányat. Ezért a mi Krsnánk egy nagyon okos Isten. Ismeri a természetünket. Elég trükkös ahhoz, hogy olyan történeteket találjon ki, amivel beférkőzik az életedbe, és olyan csodákra képes, hogy elbűvöli tompa elménket.

Lílávátár kérdése: Gurudév, és mi a helyzet az önmagunkkal szembeni elvárásokkal?

Tírtha Mahárádzs: Vannak ilyenek?

Nem könnyű téma. Mert néha a túlzott elvárásaink képmutatáshoz vezetnek. Elvárom magamtól, hogy tökéletesebb legyek, de nem vagyok az. Sokáig szerepet játszunk. Ez a szerep általában kicsit jobb, mint a jelent valóság. Nincs abban semmi rossz, ha eszményképeid még a gyakorlatod előtt járnak, egészen addig, amíg nyílt és őszinte vagy. Mert ha vannak előttünk célok, az azt jelenti, hogy valami magasabb elv felé haladunk. Amikor azonban szokásunkká kezd válni, hogy palástoljunk valamit, vagy elkezdünk játszani, akkor, ez lelki szempontból nagyon egészségtelen. Krsna azt mondja a Gítában, hogy „Még a bölcsek is természetük szerint cselekednek, miért kellene tehát elutasítani, vagy megtagadni ezt a természetet? [1] Ebben a versben tehát elfogadja a korlátokat: „Vannak korlátaid, ismerd fel azokat, jelen lehetőségeidet, és cselekedj aszerint.” De aztán más helyütt azt mondja: „Ha lemondasz bizonyos dolgokról, de a vágy megmarad, akkor képmutató vagy.” [2] Ez egy nagyon magas elvárás! De aztán megadja a kulcsot is ahhoz, hogyan teljesítsük saját magunk elvárásait, mert “Szeretnék megszabadulni a rossz tulajdonságaimról, mégis itt vannak.” Hogyan szabaduljunk meg tehát ezektől a kötöttségektől? Azt mondja: „A magasabb íz által.” Ha találkozol a magasabb ízzel, nagyon könnyen feladod az alacsonyabbat.

Ha tehát az elvárásaink elkezdik ezt a helytelen képmutató hangulatot táplálni bennünk, akkor nagyon óvatosnak kell lennünk. Ezért társulunk másokkal. Mert én gondolhatom azt, hogy nagy szent vagyok, de a többiek majd megmondják az igazat.

De pozitív értelemben teljesen egyet értek az elvárásokkal, céloknak hívom őket, egy erre az életre szóló program. Ha nincs egy „tennivalók” listád erre az életre, akkor nem fogsz semmit csinálni. Kell, hogy legyen célunk erre az életre – mi azt, amit gyakorlati szinten meg kell tennünk, hogyan fogom kifejezni a hitem, hogyan fogom szolgálni Uramat. Ez olyan, mint egy privát, személyes megtisztulási terv. Ez az, amit elvárásoknak hívok önmagunkkal szemben. „Be szeretném teljesíteni ezt a tervet.” Ez nagyon pozitív.

És legalább egy elvárással rendelkeznünk kell magunkkal szemben – ne legyenek elvárásaink másokkal szemben. A bhakti-jógában csak egy elvárás van – elvárás nélküliség. Mert amúgy elkezdjük kialakítani azt a szokást, hogy „Vannak elvárásaim önmagammal szemben, másokkal szemben, és Istennel szemben is. A saját elképzelésem szerint kéne megmentenie.” Nem. Adjuk meg neki a szabadságot, hogy úgy mentsen meg, ahogy ő akar.

Kripadhám kérdése: Hogyan találjuk meg a korlátainkat? Hogyan érjük el korlátaink határát? És hogyan legyünk őszinték önmagunkkal szemben?

Tírtha Mahárádzs: Óh, ez egy jó kérdés! Hogyan találjuk meg a korlátainkat?

Jamuná: Közelítsük meg őket.

Tírtha Mahárádzs: Igen! Menjetek el a végső határokig. Volt Sríla Prabhupádnak egyszer egy szannjász tanítványa. És Prabhupádnak elég nagy elvárásai voltak. Olyan sok szolgálatot adott ennek a személynek, hogy az elkezdett sírni. A szannjászí maga sírni kezdett, és így szólt: „Prabhupád, ez túl sok, ennyit nem tudok!” Gondoljatok csak bele a szituációba, amikor a lelki tanítómesteretek oly sok szolgálatot ad, hogy elsírjátok magatok. Persze ez függ a kapacitásotoktól is. Mert lehet, hogy lelki tanítómesteretek azt mondja: „Megtennéd, hogy zenged a szent neveket” te pedig azonnal elkezdesz sírni: „Óh, ezt túl sok!”

De kétségkívül egy szádhu segít megérteni korlátainkat. És a belő őszintéség is. Ha kapcsoltában állunk evvel a vezetővel, az egy isteni funkció, megmutatja, hogy mi a helyzetünk, milyen szinten állunk.

És egy alázatos megjegyzés még meglehet, hogy segíteni tud titeket: ha mások dicsőítenek titeket, ne higgyetek nekik. Ne higgyétek el. Ne gondoljátok azt, hogy rátok vonatkozik. Bármiféle dicsőítés érkezik hozzánk, fel kell ajánlanunk, tovább kell adnunk a paramparában – akkor biztonságban vagyunk.

Kripadhám: És hogyan legyünk őszinték önmagunkkal?

Tírtha Mahárádzs: „Szádhu-szanga szádhu-szanga szarva-sásztré kaja, lava-mátra szádhu-szangé szarva-sziddhi haja – Társulj a szentekkel, mert az ő szent társaságukban, akár egy pillanat is segíthet elérni a végső tökéletességet.”[3]

[1] Bhagavad-gítá 3.33.

[2] Bhagavad-gítá 3.6.

[3] Csaitanja Csaritámrita, Madja 22.54.

Szeretném felhívni a figyelmeteket arra, hogy vigyázzatok, a fohászok meghallgatásra találnak. Úgyhogy kétszer gondoljátok meg, mielőtt fohászkodni kezdtek. Mert az emberek általában nagyon egyszerű, jelentéktelen dolgokért fohászkodnak. „Add nekem ezt, add nekem azt! Sikeres akarok lenni, egy feleséget akarok, egy férjet akarok, gyereket akarok, boldog akarok lenni…” és még oly sok minden mást akarunk. Néha megkapod, máskor meg nem. Ez azonban a fohászok nagyon alap foka, és ezen a szinten nincs túl sok veszély vagy akadály. Miért? Mert vagy jelentéktelen dolgokat kérsz, melyeknek nem lesz hatása rád, vagy, ha az Úr nagyon kegyes, nem adja meg azokat a dogokat melyek veszélyesek lehetnek rád.

De ezek a fohászok [1], melyeket reggel zengtetek, ezek nem az óvódás, alap szintű fohászok. Nem, ez a fohászok mesterfoka. Mert még ha említésre is kerül valamilyen vágy, az „Kérlek ne adj nekem semmi anyagit, és még ha nem is adsz nekem semmi lelkit, feltétel nélküli szolgád vagyok.”

Ha mélyen elgondolkodunk ezen szavak jelentésén, akkor nagyon komolyan kell vennünk. Mert ha azt mondod: „Nem akarok hírnevet, sikert és dicsőséget” vagy „nem akarok követőket” teljesítve lesznek a fohászaid. Vigyázzatok hát, úgy fohászkodtok: „Kérlek Krsna, foglalj el szolgálatodban!” és jön némi szolgálat, te meg azt mondod: „De nem most! És miért én? Mások sokkal alkalmasabbak, vidd hát őket.”

A fohászok tehát meghallgatásra találnak. Ezért nagyon óvatosnak kell lennünk a fohászainkkal.

De néhány nagyon alap, pozitív tanítás is található ezekben a fohászokban, mint például trinád api szunícséna [2] – légy alázatosabb egy fűszálnál. Reális ez? Egy kicsit magas elvárás. Kicsit magas olyan alacsonynak lenni, mint egy fűszál. Bárhogy is, legyen ez a fohászunk. És miért jó példa egy fűszál a számunkra? Mert sosem ellenkezik, még ha rá is lépnek, sosem szúr üt vissza. A verseny világában azonban, ahol szabad a verseny a „sosem üt vissza” egy szerencsétlen üzenet. Nagyon veszélyes, mert akkor eltaposnak. Mások anyagi mentalitással rendelkeznek, te megpróbálod lelkivé tenni a mentalitásod – és megleckéztetnek.

De a fáknál is béketűrőbbé kell válnunk. A fák nagyon béketűrők, készek neked adni az árnyékuk, a gyümölcseik, még akkor is, ha letöröd az ágaikat tűzifának, akkor is ellátnak. Szintén lelki példák a számunkra. Még ha a legkisebb szellő is érkezik, megremegnek. Miért? Mert emlékezteti őket a Malaja hegység édes fuvallatára, mely a szantálfa aromáját hordozza. A fáknak kicsit alacsonyabb kell hogy legyen a tudatszintjük, mint például az embereknek. Az létezésnek azon az alap szintjein, leginkább egységes tudat van, nem túl személyes. Azt mondják, ha van valamilyen betegség az erdőben, a fák, melyek messze állnak az erdőtől, szintén elkapják ugyan azt a betegséget. Mert rendelkeznek ezzel az egységes tudatmezővel.

Ugyanígy a fák Maháprabhu idejében, vagy Vrndávan fái, emlékeznek az édes fuvallatra, mely a szantálfa illatát hordozzák. Nekünk is emlékeznünk kell, amikor csak látjuk a fákat a Vitosán, hogy ha megremegnek, az az extázisuk miatt van. És te mikor fogsz megremegni az extázistól? Nagyon messze vagyunk a fák példájától. Kis fuvallat – extázis; a lelki üzenet nagy dózisa – nekünk semmi.

És a fák néha olyan önzetlenek, hogy elképzelni sem tudjátok. Készek kiszárítani néhány águkat és ledobni, hogy szolgálhassanak titeket. És csak, hogy egy kis bepillantást adjak, hogy milyen bonyolult a rituális imádat: vannak olyan rituálék, ahol a főzéshez ki kell menned az erdőbe, megtalálni egy bizonyos fát, aztán találni egy ágat, mely északi irányba nőtt kiszáradt és leesett a földre, azt összegyűjteni és azzal rakni tüzet. Gondoljatok csak bele, ha ilyen gyűjtögetéssel kellene végeznetek a felajánlásaitokat – szinte lehetetlen.

Ezért Maháprabhu más ötletet adott: „Légy alázatosabb egy fűszálnál, beletűrőbb egy fánál, és akkor képes leszel a szent neveket zengeni.” Ezzel a gondolattal megadta a megoldás kulcsát. Alázatosságunk és béketűrésünk valami felé kell hogy irányuljon – annak érdekében, hogy a neveket zengjük, annak érdekében, hogy az Urat a nevén szólítsuk. A fohászok tehát meghallgatásra találnak.

Vannak akik azt gondolják, hogy a fohászok valami régimódi dolog, talán csak az idős hölgyeknek valók a templomokban. De el kell, hogy mondjam: Nem, ez nem egy idejemúlt gyakorlat. A fohászok forradalmát kell elindítanunk. Habár jómagam nem vagyok egy forradalmár, de ebben az értelemben, igen, nagy változásokat kell hoznunk a fohászkodási szokásokban.

És ez a nagy változás az utolsó versben tükröződik. „Még ha adsz is vagy nem is, szolgád vagyok. Feltétel nélküli szolgád.” [3] Ameddig vannak feltételeink, az még nem az igazi eredmény.

1. Siksástaka fohászok
2. Siksástaka 3.
3. Siksástaka 8.

Rádhá-kunda kérdése: Amikor elérjük a célt, akkor is elkalandozunk majd ezekben az érzelmekben – pozitív és negatív? Vége lesz ezeknek az érzelmeknek?

Tírtha Mahárádzs: Igen – Brahman. Nincsenek érzelmek. Béke. Elérhető.

Rádhá-kunda: Reggel arról beszélgettünk, hogy a bhakti egy transzcendentális lelki folyamat, és még ha nem is vagy elég tiszta, gyakorolhatod.

Tírtha Mahárádzs: Igen.

Rádhá-kunda: Most pedig arról beszélgetünk, hogy sok erőfeszítést kell tennünk, sokat kell dolgoznunk érte, hogy elérjük az isteni áldást. Nem ismét ezekről a fel-le hullámokról van szó?

Tírtha Mahárádzs: Nem. Miért beszélek az erőfeszítésekről és a nehézségekről? Azért, hogy ez ne egy olcsó propaganda legyen. Azért, hogy az emberek, akik el akarnak köteleződni a lelki gyakorlatokban, legyenek készek, tudják, hogy mi vár rájuk. Mert ha belefogsz egy játékba, a szabályok ismerete nélkül, lehet, hogy a második fejezetnél csalódott leszel. Igaz? Mert az elvárásaid és a játékszabályok különböznek.

Az utóbbi években az a feladatom, hogy elijesszem az embereket a bhakti-jógától. Mégis, látod, elég gyenge vagyok ebben a szolgálatban. Nem tudom megfelelően végezni.

Rádhá-kunda: Ezért nagyon hálásak vagyunk!

Tírtha Mahárádzs: De, hogy egy kicsit komolyabbak legyünk: egyszer egy nagyon kedves, nagyon sikeres bhakta panaszkodott nekem. Azt mondta: „Nos, a leckék olyan vonzóak, és ez a szannjászí, a prédikálásával, olyan megnyerő, de amikor megyek, és megpróbálok személyes darsant venni, minden alkalommal földbe döngöl.”Azt válaszoltam: „Hah! Az én hangulatom másmilyen. Szeretek kemény leckéket tartani, de több gondoskodást és figyelmet adni, amikor valaki személyesen jön.”

Mert mi haszna, nagy meghívást rendezni, mondjuk: „Neked adjuk a nektárt!” és ha jön valaki „ Rendben! Add nekem a nektárt!” és mérget adunk. Jobb ha azt hirdetjük. „Itt van, egy nagyon bonyolult folyamat: a korlátozott anyagi szenvedés helyett, bevezetünk a korlátlan lelki szenvedésbe! Neked adom a mérget!” És ha valaki kész eljönni és azt mondja: „Rendben, add nekem a részem a méregből. Kész vagyok meghalni.” Akkor készek vagyunk amrtával megtölteni a poharát, a hallhatatlanság nektárjával. De néha nagyon nehéz megtölteni a poharat!

Sríla Srídhar Mahárádzs azt mondja: „Krsna útja tele van csodákkal.” Legyetek készek tehát a csodákra. A csodák azoknak működnek, akik készek ugrani.

Krpadhám kérdése: Arról szeretnék kérdezni, hogy mi a szabadság és mi a kapcsolat a szabadság és a szeretet között?

Tírtha Mahárádzs: Szabadság – nem tudom. Szolga vagyok. Lelki tanítómesterem, a bhakták és a Legfelsőbb Úr szolgálója, szóval nem tudom mi a szabadság. Réges-régen hallottam valamit erről a szabadságról, de már elfelejtettem. Nem tudom tehát mi a szabadság. De élvezem a szolgálatot.

Szabadság… Azt gondolom, a szabadság nem létezik. Nem igazán tudok tehát neked mit mondani a szabadságról; és mi volt a kérdésed másik része? Szeretet… Óh, bábá! Érzelmi rokkant vagyok. Nem tudom tehát mi a szeretet!

Krpadhám: Még a rokkantaknak is van szívük, és valamit tudnak.

Tírtha Mahárádzs: Valamit… Valamit tudok – ez az, amit próbálok kifejezni. De túl sokat beszélve ezekről a témákról, meglehet, hogy megromlik a jelentés. Nem elég tehát beszélni a szabadságról és a szeretetről, gyakorolnunk kell.

A szabadság nagyon értékes. Ez azt jelenti, hogy nagy árat kell fizetnünk érte. De a szabadság nem könnyű. Ezért a szabadság helyett oltalmat kell találnunk. A legjobb oltalom mesterünk isteni lótuszlába, vagy a szent név oltalma, vagy a misszió, ahol szolgálatot végzek – ezek az oltalmaink. A szabadság azt jelenti, hogy ott a támadás fenyegetettsége. Az oltalom azonban azt jelenti, hogy védve vagy. Ezért az oltalom, vagy a szolgálat magasabb, mint a szabadság. És a szeretet… A szeretet egy olyan kapcsolat, mely érzelmileg összeköti az embereket. Igaz? Ez a szeretet. Az istenszeretet egy olyan kapcsolat, mely összeköti az emberei lényt és a Legfelsőbb Lényt egy szeretetteljes kapcsolatban – ez az istenszeretet.

A szeretet a lélek végső kapacitása. És a legintelligensebb módja valaki birtoklásának. A szeretet a lélek természetes összetevője. A fájdalom a szívben van, a szeretet a lélekben.

Krpadhám: Miért mondjuk például: „Szabad a lelke”?

Tírtha Mahárádzs: Kiről?

Krpadhám: Például, aki eltávozik.

Tírtha Mahárádzs: Ah! Kiszabadul az anyagi testből – ez igaz. Az igaz, hogy a test korlátozza a lelket, de az elme is korlátozza a lelket. Annak érdekében tehát, hogy megszabadulj a test-elme összességtől, meg kell találnod a kiutat ebből a kötöttségből.

A szeretet útjai nagyon természetesek és ugyanakkor nagyon bonyolultak is. Ha összehozol egy fiatalembert és egy fiatal hölgyet, nem kell sokat magyaráznod. Hamar megértik, és jönnek a természetes hajlamok. De a szeretet útjai kanyargósak, úgy mozognak, mint egy kígyó. Ha tehát lelki identitásod kiteszed Krsna ezen mindenkit vonzó energiájának, az egy természetes vonzódás, természetes kapcsolat lesz. Lehet, hogy az utak kicsit úgy mozognak, mint a kígyó, kanyargósak. De végül eléred a célt.

Ezért mondhatjuk, hogy az istenszeretet az út. Az istenszeretet a cél, és az istenszeretet az út. A bhaktit akarjuk elérni, a bhakti gyakorlásával.

Egy vendég kérdése: Első találkozásunkkor azt mondtad, hogy a tudósok Nobel díjat kapnak a Fekete Árnyékért.

Tírtha Mahárádzs: A Fekete Test teória. A fizikában Fekete Test teóriának hívják.

Vendég: Én még Indiába is elmentem, de nem találtam ezt a Fekete Árnyékot. Tudnál beszélni erről?

Tírtha Mahárádzs: Nagyon szép kérdés. Mert keresnünk kell. Keresnünk kell, és akkor találunk. Mégis néha a Fekete Urat keressük és a Ragyogó Úrnőt találjuk. Lehet, hogy ez még bonyolultabb. A kérdésed valójában az, hogy hogyan találjuk meg Istent? Igaz?

Vendég: Az Úr Krsnáról van szó, mert Ő sötétkék?

Tírtha Mahárádzs: Igen! Természetesen!

Vendég: Azt mondják: Fekete Test. Látnunk kell ezt a fekete testet, vagy elég, ha tudomásunk van a jelenlétéről?

Tírtha Mahárádzs: Ha szeretnél beszélni a lelki tanítómesteredhez, elég tudni, hogy létezik, vagy látni akarod?

Vendég: Tudom, hogy létezik, de látni is akarom.

Tírtha Mahárádzs: Látod? Ugyanez a helyzet Istennel. Tudjuk, hogy létezik, de találkozni akarunk Vele. De ahhoz, hogy találkozzunk valakivel, bizonyos részleteket tudnunk kell Róla. Például a nevét, a formáját a címét, azonosító számát…

Vendég: Vrndávan!

Tírtha Mahárádzs: Ha tudod, miért kérdezed?

Vendég: De nem találkoztam Vele.

Tírtha Mahárádzs: Ah, de Ő találkozott veled. Van még egy-két részlet, hadd magyarázzam el. És meg kell értenünk a társaságát is. És a cselekedeteit. Mert néha itt a földön az embereknek van egy imitátora. Néha versenyt rendeznek, hogy ki a legjobb és legjobban hasonlító imitátora valamely híres embernek. Mint egy második Elvis Presley. És mit imitálnak? A külsőt. Ugyanolyan hajstílus. Még a hangját is imitálják: „Love me tender…” És imitálják a szokatlan testmozdulatokat is. Habár tudjuk, hogy régóta halott, a pop-zenének ezek az imitátorai még versenyeket is rendeznek. És ha nem vagy tisztában a tényekkel, azt gondolhatod „Óh! Találkoztam Elvis Presley-vel!”

Ezért pontosan tudnunk kell a részleteket arról a személyről, akit keresünk. Mi volt az első? A név. Például, ha a postás keres valakit, a levélen rajta kell lennie a nevének. Igaz? Ha nincs név a borítékon, senki nem tudja majd, melyik postaládába kell tenni a levelet. És persze Istennek végtelen sok neve van, de az elsődleges neve Krsna. Krsna azt jelenti, a mindenkit vonzó Istenség Legfelsőbb Személyisége. Ez tehát az első, amit be kell azonosítanunk. Nem egy alárendelt személyt kell megtalálnunk az isteni hierarchiában, hanem a Legfelsőbb Urat, aki az urak Ura.

Mi a második? A forma. Krsna formája szépséges és mindenkit-vonzó! A dhótija sárga, a bőre kék, szemei nagyok, mint a lótuszszirmok, pávatoll van a hajában, mely szépséges hosszú és fekete, vana-málá-t, erdei-virágfüzért visel a nyakában, srívatsza jelet a mellkasán, nyakában ott a kausztubha ékkő is, karkötőket visel, lótuszlábai olyan puhák akár a lótuszszirmok, testének illata, mint a lótuszvirág illata, három vonal található a nyakán, mint a kagylóhéj, és a legfontosabb: fuvola van a kezében. Ha tehát találkozol valakivel, ezen ékességek nélkül, akkor tudhatod, hogy az nem Krsna.

Vendég: Egy imitátor.

Tírtha Mahárádzs: Helyes. És mi volt a harmadik, amit említettem? A cím, igaz? Mi a cím? Azt mondtad: Vrndávan. Helyes! Vrndávanban lakik, és soha nem hagyja el azt. De mégis van még egy hely, ahol ott lakozik. Mi az? Ott lakozik a tiszta bhakták, tiszta szívében. Ezért ha szeretnél találkozni Istennel, a szolgáival kell találkoznod, különösképpen azokkal, akik kellőképp megtisztultak.

És akkor tudakozódnod kell az azonosító száma iránt. 108108. Mi volt még a listán? Ah, a társasága! A fekete és a fehér mindig együtt járnak. Krsna, a mindenkit-vonzó, azokat vonzza, akik készek arra, hogy vonzódjanak. Ezért ha meg akarod találni a királyt, először a királyságot kell megtalálnod, aztán megtalálod a lakóit, aztán a hierarchiát – találkozol a miniszterekkel és a törvényszékkel, a tanácsadókkal. Aztán a vezető miniszterekkel, majd a személyes szolgálókkal, és végül bemutatnak a királynak. Ugyanígy, ezeken a különböző csatornákon keresztül találkozunk Istennel.

Egyszer Gurudév megkérdezett minket: „Akartok találkozni Srímatí Rádháráníval?” Persze, hogy mindenki így válaszolt: „Igen, természetesen! Igen, Gurudév, természetesen szeretnénk találkozni Srímatí Rádháráníval!” Aztán így folytatta: „Akkor gyertek a templomba minden reggel. Ott állnak az oltáron!”

Ha találkozni akarsz Krsnával, nagyon egyszerű – menj el a templomba és láthatod Őt. Ha tehát találkozni akarsz Krsnával, keress egy tiszta bhaktát, aki ápolja és őrzi Krsnát a szívében, és megtalálod Őt. Vagy ha ezt nem tudod megtenni, akkor zengd a Neveit. Hívd Őt: „Krsna! Krsna!” Jönni fog. Ha nem hívjuk, nem jön. Ha senki nem szólítja a neved, nem figyelsz oda, igaz? De ha azt mondom: „Paramánanda! Paramánanda!” akkor oda figyelsz. És boldog leszel; Krsna ugyanilyen. Hívod, és azt mondja: „Igen, igen, itt vagyok.”

Nem olyan nehéz tehát találkozni Istennel. De sokáig vele maradni, az már nehezebb. De ez már a következő fejezet.

Vendég: Ha szeret téged.

Tírtha Mahárádzs: Vagy ha el tudod viselni Őt.

Vendég: Mindenkit-vonzó, szóval mindenki szereti Őt!

Tírtha Mahárádzs: Meglátod, meglátod majd… Mi a legjobb módja tehát annak, hogy találkozzunk Krsnával? A legjobb mód az, ha a Neveit zengjük: Haré Krsna, Haré Krsna, Krsna Krsna, Haré Haré, Haré Ráma, Haré Ráma, Ráma Ráma, Haré Haré.

Krsnaprijá kérdése: Mitől függ a bhakti útján való utazásunk sebessége, és hogyan érthetjük meg, hogy mennyi van még hátra?

Mandzsári: A kisgyerekek mindig azt kérdezik: „Mennyi idő még, mikor érünk haza?”

Tírtha Mahárádzs: Hogy meghatározd a sebességet: kapcsolj ötödik sebességbe. Mi határozza meg? Jobb kezed mozgása – amikor sebességet vált. A sebességváltás a lelki repülőgépünkön ezzel a két ujjal történik (nagyujj és középső ujj). Ez egy nagyon erőteljes kapcsolat is, mint egy mudra, különösképpen, ha teszel valamit e közé a két ujj közé. Az felgyorsítja a sebességet.

De általánosságban, a bhakta fejlődésének sebességét nagyon sok faktor határozza meg. Lehet, hogy valaki egy nagyon megtisztult lélek, kevesebb akadállyal, és a fejlődés nagyon könnyű és gyors. Aztán az is lehet, hogy valaki nagyon eltökélt, de nehéz a karmája. Akkor kicsit lassabb a fejlődés. Több időt vesz igénybe elérni ugyanazokat a kis eredményeket. Vannak, akik lassan haladnak, mert nincs agyuk. Mások azért haladnak lassan, mert túl sok agyuk van. Megtalálni az arany középutat tehát nagyon nehéz.

És háromféle élőlény létezik. Az egyik a fafej, a második a vallási fanatikus, a harmadik pedig az anyagilag inspirált. A fafejű nagyon eltökélt, de nem fogad el semmiféle irányítást: „Tudom, tudom!” Rendben, ha tudod, menj és csináld! A vallásik fanatikusok a vakon követés rajongói. Ez a kezdők betegsége. Az anyagilag inspirált emberek pedig szeretnének némi földi hasznot elérni, nem pedig az isteni célokat. Ha van valami még a listádon a lelki célokon túl, akkor nagyon nehéz elérni a lelki céljaidat. Igaz?

A kérdésed valójában rövidebb útról szól. Az elején pedig azt mondtam, hogy nincs rövidebb út. De ne higgyetek mindenben, amit mondok. Van rövidebb út. Zengd Haré Krsna!

De ez tényleg egy rövidebb út. És tesztelheted – ha követed a bhakti jóga elveit, nagyon gyorsan fogod látni a fejlődést. Ha feladod ezeket az elveket, visszatérsz az előző ponthoz, ahonnan indultál. Például, ha korábban alkoholista voltál, majd elkezdted követni a bhakti jóga elveit, olyanná lehetsz, mint egy angyal. Feladod a bhakti elveit – ismét alkoholista leszel. Vagy ha például egy költő voltál – hogy jobb rálátást adjak – elkezded követni a bhakti elveit, lelki költővé válsz. Ha feladod ezeket az elveket, visszatérsz az egyszerű költőhöz.

Ezeket az elveket követve tehát – elkerülve a rosszat és a jót gyakorolva – azonnal jelentős, erőteljes és gyors fejlődést fogsz érezni. Ezért megpróbáljuk feladni az erőszak, a mámorítószerek, a túlságos elmerülés az alacsony csakra cselekedetekben, a szex rossz szokásait, valamint a szerencsejátékot. Igaz? Ha így teszel, azonnal érzed életed színvonalának emelkedését. És ha hozzá tudod adni a hit négy pillérét, mint gyakorlatot, akkor szilárdabbá is válik. Szatjam, dajá, tapah, saucsam, ezek a gyakorlatok. Szatjam – igazmondás; dajá – könyörület; tapah – egy kis aszkézis, vagy szabályozott élet; és saucsam – tisztaság. Négy dolog tehát, amit el kell kerülnünk, és négy, amit gyakorolnunk kell. Nagyon egyszerű. És azonnal érezni fogod a gyors fejlődést.

És mi volt a kérdésed második része? Mennyi van még hátra? Nos, azt mondják, hogy az út, amíg eljutunk a lelki tanítómesterünkhöz, sokkal hosszabb, mint amennyit a mestertől Krsnáig kell megtennünk. Csak néhány élet van még hátra.

A bhadzsanok zengése a rövidebb út. És ez olyan, mint a varázsszőnyeg, mely a tudatosság egy másik szintjére visz. Mindenkit szeretettel látunk tehát ezen a varázslatos utazáson.