Sharanagati

Giridhári kérdése: Gurudév, mikor kezdődött ez a hanyatlás? Milyen hiányosságokkal rendelkeztünk, hogy elkezdtünk lefelé haladni, és mikor kezdődött? Mikor kezdtünk a lejtőn haladni? Nem azért, mert ez olyan fontos lenne, de azon gondolkodtam, hogy valahogy azt is megerősítetted, hogy minden bukás a siker egy oszlopa. Ez is egyfajta bukás, de akkor mi a siker, és mi az, aminek hiányában voltunk, hogy így történt? A sásztrában az áll, hogy „azok, akik elérik transzcendentális hajlékom, sosem hagyják el azt”[1] Akkor hát máshonnan érkezünk?

Tírtha Mahárádzs: Igen

Giridhári: Honnan?

Tírtha Mahárádzs: Nézd meg azt a képet. Az alján ott az anyagi világ, a felső részén, a lelki égbolt, a középső része pedig az a hely ahonnan a lélek származik.

Giridhári: De örökkévalóak? Nincs tehát születésük? És mégis jönnek valahonnan és mennek valahová?

Tírtha Mahrádzs: Az érkezés és távozás, nem a születés és a halál. Olyan ez, mint egy energia mező – a tataszthá-sakti. Mi a szikra eredete? A tűz. Igaz? A szikra a tűzben található, és nem tudod megkülönböztetni, ameddig ki nem lép a tűzből. Az eredet és a születés tehát nem azonosak. Mert mindennek van eredete, és az eredetnek is van eredete, és a végső eredet az Krsna, Isten. Ísvara paramah krsnah szaccsid-ánanda-vigrahah anádir-ádir góvindah szarva-kárana-káranam[2] – Minden ok végső eredete Krsna. A tataszthá-sakti tehát Krsna egy energiája, mi pedig annak az energiának a részei vagyunk. De tökéletessége korlátozott. Ezért a lélek képes – úgymond – elbukni, képes az anyagi energia hatása alá kerülni, habár természete szerint a lelki energiához tartozik. A siker tehát az, hogy még ha ide is jössz, hazatalálsz. Ez a siker.

Giridhári: Ez érinti egy másik kérdésemet, amit egy vagy két nappal ez előtt tettem fel. Milyen mély a változás? Mi történik a lélekkel? Milyen mély a változás, ha végső soron a lélek változhatatlan?

Tírtha Mahárádzs: A lélek nem változik.

Giridhári: Ugyan úgy, mint a szén és a gyémánt. A lényeg nem voltozik, de valami igen. Akkor mi változott?

Tírtha Mahárádzs: A tudatosság változott. Ha rendelkeztünk az élvező mentalitással, a vágyakkal, akkor mondatjuk azt, hogy ez a vágyak eredeti funkciójának eltorzulása. Mert a vágyaknak harmóniában kell lenniük Istennel. Az önző vágyak azt jelentik, hogy szemben állunk Istennel. A lélek nem változik, csak a tudatosság. Ezért tudatosságunkat kell megváltoztatnunk, vissza az isteni Krsna-tudatosságba.

Jadunáth kérdése: Gurudév, elmondanád kérlek, hogy vajon a gyakorlatok mint a szó’ham vagy shivo’ham valójában olyan gyakorlatok melyek kivezetnek a hamis ego-tudatosságból? Úgy értem a klasszikus gyakorlatok.

Tírtha Mahárádzs: Legtöbbször nem igazán. De mi a vaisnava vonalat követjük, pozitívan állunk a szó’ham –hoz. Tudja mindenki mi az a szó’ham?

Válasz: Nem.

Tírtha Mahárádzs: Hogyhogy?! Hogy van amikor lélegzel? „Szó… ham…” Szanszkritul azt jelenti: szó – az szah – „ő” (hímnem), és ’ham, ami aham – „én”. „Ő és én” – szó’ham. És ha fordítva kezdesz lélegezni, akkor az hogy van? Ham-sza – és mi a hamsza jelentés a szanszkritban? Azt jelenti „hattyú”. A tisztaság, a lélek madara – hamsza, akinek lakhelye a Hamsza-kunda – Ludastó. Igen, a neve Hamsza-kunda, Ludastó magyarul Hamsza-kunda, a hattyúk tava.

De legtöbbször az emberek a szó’ham mantrát, mint egy beolvadó mantrát használják – hogy „Én vagyok Ő”. Kicsit más az elképzelésünk, hogy „Ő és én”, „én és Ő”, egyek vagyunk. A vaisnava verzió azonban nagyon pozitív, mindig „igent” mondunk a szó’ham –ra. Ha tehát „igent” mondasz a szó’ham –ra, az hogyan hangzik? A ti nyelveteken! Most itt vagyunk Szófiában! Da (igen bolgárul), szó’ham! Dászó’ham – „szolga vagyok”. Nagyon pozitívak vagyunk tehát a szó’ham –al kapcsolatban. Mondjatok igent a szó’ham –ra. „Igen, szolga vagyok!” Ez a szó’ham igazi magyarázata. Akkor nem követünk el hibát. Mert a lelkiség legutolsó hibája, az utolsó csapda, hogy összekevered az egyiket a másikkal. Azt gondolod, hogy azonos vagy Vele. Légy tehát pozitív a szó’ham –al kapcsolatban – mondj „igent”.

[1] Bhagavad-gítá 15,6.; Bhagavad-gítá 8.21.

[2] Brahma Szamhitá 5.1.

A lelki segítségnek három szintje van. Az első a megértés, a második az együttérzés, a harmadik pedig a szeretet. Az első szinten csak meghallgatod mások problémáját – figyelem, hallgatás, megértés. A második szinten együtt érzel. Az együttérzés azt jelenti, hogy osztozol mások gondjában, kész vagy részt vállalni ebben a teherben. A harmadik szinten elveszed a mérget és nektárt adsz cserébe. Látjátok mekkora különbség van a különböző szintek között? Az első szinten csak meghallgatunk, de már ez a meghallgatás, kis figyelem, már ez is sokat segít. És ezt bárki meg tudja tenni – odafigyelni másokra. Igaz? A kvalifikáltabb és lelkileg erősebb, hozzáértőbb emberek, képesek osztozni mások nehézségeiben, mások terhében. De ez azt jelenti, hogy a saját válladra veszed a másik terhének egy részét, és ha nem vagy elég erős, ahogy egyre többet vállalsz magadra, az a teher lehúz. A középső szinten tehát nem elegendő magadra vállalni, hanem tovább is kell adnod a terhet. Ezért kell, hogy legyen egy tanácsadónk, egy védelmezőnk. A harmadik szinten azonban nem hagysz terhet a másikon, mindent magadra veszel. Ez a magasan kvalifikáltaknak való. És ne gondoljátok, hogy ez kizárólag a nagy szannjászíkra, szvámíkra, jógíkra és aszkétákra vonatkozik, vagy, hogy a férfiak kiváltsága. Nem, a hölgyek is képesek erre. Volt egyszer egy anya, akinek a fia beteg volt. Délután tehát így kezdett fohászkodni: „Óh, kérlek Uram, add nekem ezt a betegséget, és mentsd meg a gyermekem!” Olyannyira őszinte volt, hogy estére a fiú meggyógyult, ő pedig megbetegedett. Látjátok tehát, nem csak együttérzés, hanem készen állni mindent feláldozni. Ez nem egy intellektuális mérleg, mennyit vagyok képes tolerálni, vagy mennyi terhet vagyok képes elviselni, vagy ez talán túl sok, azt talán el tudom viselni. Nem – mindent, „adj mindent nekem”. Ezt pedig a szeretet mozgatja – feltétel nélküli, hajthatatlan anyai szeretet.

A fohászok tehát meghallgattatnak. Ez egy lehetőség a valódi megtisztulásra, amikor megkapjuk egy feljebbvaló áldását. Ezét azt mondjuk, hogy a mi Istenünk olyan, mint egy apa, és olyan is, mint egy anya. Annyira szeretetteljes, és annyira önfeláldozó.

Krpadhám kérdése: A kérdésem az utolsó szintre vonatkozik, amikor a másik személy elvesz minden terhet és csak pozitívat ad. Nincs egy negyedik szint, amikor valahogyan eltűnik ez a teher?

Tírtha Mahárádzs: A harmadik szinten a terhek eltűnnek tőled.

Krpadhám: Tőlem igen, de… Mondhatjuk azt, hogy a rossz dolgok, vagy a gonosz valahogyan örökkévaló, vagy esetleg ideiglenes? Mert ily módon csak körbe jár…

Tírtha Mahárádzs: Nem, nem örökkévaló. A Gítának öt témája van: ísvara, dzsíva, prakrti, kála és karma. Az első négy örökkévaló elv, az ötödik korlátozott. Ez azt jelenti, hogy Isten mindig ott van, a lélek mindig ott van. De a karma korlátozott, nem örökkévaló. És mondhatjuk, hogy minden, ami szenvedés vagy nehézség a karma szintjén található. Ha feláldozzuk minden hibánkat, bűnünket, problémánkat, stb. az odaadás isteni tüzében, akkor elégnek. Ne aggódj tehát, a tűz ég. És ha azt mondjuk: „szvá-há, szvá-há” és beledobjuk a tűzbe, elég.

Krpadhám: Azt mondják, ha valaki túl sok tanítványt fogad el, az elbukik.

Tírtha Mahárádzs: Mert mindenki dolgozzon a saját kapacitása, képessége szerint. Sok tanítvány azt jelenti…?

Válasz: Nagy gondok, nagy karma.

Tírtha Mahárádzs: Nagy karma? Nagy képesség? Nagy gondok? Nem. Elég egy is, hogy nagy gondot okozzon.

Megjegyzés: Egy nagy szolgálatkész hadsereg!

Tírtha Mahárádzs: Ez már jobb. Valójában azonban nagyobb lehetőséget jelent mások szolgálatára. Van néhány guru, akit ha megkérdezel: „Hány tanítványod van?” Azt válaszolják: „Óh ennyi meg annyi tanítványom van.” Ha megkérdezel egy valóban alázatos és kvalifikált személyt: „Hány tanítványod van?” Azt válaszolja: „Tanítványok? Nincs egyetlen tanítványom sem! Csak mestereim vannak, akiket szolgálhatok.”

Ez a jóga misztikus útja. Néhány kiválasztott bhakta, végtelen mód képes terjeszteni az üzenetet. Mint például Naróttam dász Thákur, 60000 tanítvánnyal. Gaura Kisóra dász Bábádzsínak csak egy volt, de az elég volt egy olyan mozgalom elindításához, hogy most itt ülhetünk.

Krpadhám: Azt jelenti ez, hogy az egyik erősebb volt, mint a másik?

Tírtha Mahárádzs: Nem, semmiképpen nem. Mert a lelki minőséget nem lehet számokkal, anyagi elképzelésekkel vagy dimenziókkal mérni. Mert az igazán meghódolt lelkeket az Úr választja sajátos szolgálatokra. Az egyiket tömeges terjesztésre, tömeges népszerűsítésre, másokat pedig személyes meditációra. A kettő ugyanaz, nincs különbség.

Kérdés: A dal[1] első versszakának vége: „Kérlek szabadíts meg a személyem iránti tiszteled minden vágyától! Nem tudom, hogy helyesen van-e lefordítva. Személyem iránti tisztelet?

Tírta Mahárádzs: Tisztelet abban az értelemben, hogy mindannyian elismerésre vágyunk. Kreált idtentitásunk finom elégedettsége: „Ha szépen bánnak velem, boldog vagyok. Ha nem bánnak szépen velem, nem vagyok boldog.” Ebben az értelemben.

Kérdés: A kérdésem a következő: Miért szükséges megszabadulni ezektől a vágyaktól? Természetes módon vágyakkal érkezünk, és természetes, hogy mindannyian megpróbáljuk az öt érzék vágyait kielégíteni és ezen keresztül élvezetet és boldogságot szerezni. Elsőre ellentmondásosnak tűnik, mert amikor alászállunk ide, feltöltenek ezekkel a vágyakkal, és aztán azt várják tőlünk, hogy itt és most megszabaduljunk ezektől.

Tírtha Mahárádzs: Nos, nem itt és most! Ez egy lassú folyamat, de hatásos.

Megjegyzés: Ez az, ahogy én megértettem, és még kegyért is fohászkodunk ebben a tekintetben.

Tírtha Mahárádzs: Igen! „Ha az önző vágyak hibák, akkor kérlek segíts megszabadulnom ezektől a hibáktól!” És az érzékek elégedettsége az igazi elégedettség árnyékát adja csupán. A lelki, belső elégedettség sokkal elégedettebbé tesz. Mindenki az érkékek kielégítése után fut, és mégsem boldog senki. Mindenki többet, mást, a másikat akarja. Az igazi elégedettség tehát akkor jön, amikor nem kifelé, hanem befelé fordulsz. Nem utasítjuk el ezeket az érzékszerveket, de megpróbáljuk őket az Úr szolgálatában használni. Látjuk az oltár szépségét, hallgatjuk a bhadzsant. Habár tudjuk, hogy a szem néha erre-arra jár, mégsem szedjük ki, azért mert néha hibázik, hanem megpróbáljuk fókuszálni, jóga alá terelni azokat – jóga azt jelenti felügyelet. És gyakorlatilag minden más érzéket el tudunk foglalni a Legfelsőbb szolgálatában, mert az érzékeken keresztül csak az anyagi szférát tudjuk érzékelni. Ha túllépünk az érzékeken, akkor meglátuk, ami azokon túl van. Atah srí-krsna-námádi na bhvéd gráhjam indrijaih / szévónmukhé hi dzsihvádau szvajam éva szphuratj adah[2] – „Csupán az érzékek által lehetetlen meglátni a Legfelsőbb Urat, azonban ha felébred a szívben a szolgáló hangulat, ezen tisztulás által képesek leszünk érzékelni.” A szuper-érzékekkel tehát, a megtisztult érzékekkel, képesek lehetünk érzékelni egy másik világot, egy másfajta elégedettséget is. De ez egy folyamat.

Megjegyzés: Ez egyre inkább érthető a számomra, és el tudom fogadni. De az élet odakinn pontosan a másik irányba tart. Sajnos ez az, ahogy jelenleg megnyilvánul.

Tírtha Mahárádzs: Mi azonban megpróbáljuk, keményen dolgozunk, hogy megváltoztassuk azt a helyzetet.

Kérdés: Meg tudod magyarázni, hogy a világban miért az öt érzék megnyilvánulása a többség, és a többi dolog, amit próbáltok gyakorolni nincs túlsúlyban? Miért van ez így?

Tírtha Mahárádzs: Nos, nem úgy van. A legtöbben Istenért dolgoznak. Mert a Föld bolygó nagyon jelentéktelen, néhány milliárd ember itt meg ott, műveli az illúziót. Azt mondják a kuruksétrai csatában hatszáznegyvenmillió ember halt meg. És azt is mondják, hogy amikor Krsna felügyeli a teheneket, milliárdnyi tehénről gondoskodik. El tudod képzelni, hogy egy kis földdarabon milliárdnyi tehén? Azt fogod mondai: „Óh, igazán szép történet.” De az Úr csodatevő. Bármit megtehet, amit akar. És környezete is olyan, mint egy másik dimenzió. Nem csak egy kis falu, hanem az egész teremtés középpontja.

A dimenzók a látásmódodtól függenek. Most úgy tűnik, hogy egy néhány bhakta ül itt, kint pedig másfélmillió ember rohangál. De azt kell, hogy mondjam: ez a csoport itt, képes megmenteni mindazokat odakint. Ha telihold van az égen, mi haszna a milliónyi jelentéktelen csillagnak? Valójában Isten szolgái sokkal többen vannak, mint azok, akik elutasítják a szolgálatát. Kérlek, segítsetek ezt elmagyarázni másoknak! Aztán legközelebb új ásramot kell keresnünk, mert nem fogunk beférni ebbe a szobába.

Krsna a Gítában azt mondja: „Sokezer közül, egy keresi a tökéletességet”[3]. Ne lepődjetek meg tehát, hogy az emberek gyakorlatilag tudatlan életet élnek. Egyszerűen csak az érzékek, az ösztönök, az anyagi tradíciók befolyása alatt rohannak, vagy neveltetésük szerint cselekednek. Ha megfigyeled hogyan élnek, azt látod majd, hogy olyan ez, mint egy bábszínház – nincs egyéni életünk, hanem különböző erők irányítják őket. Nem jelenti azt, hogy ha látod ezt, akkor te jobb vagy. De azt jelenti, hogy szerencsésebb. Mert ha látod a játék rejtett szabályait, akkor megtört az anyagi illúzió mátrixa. És beléphetsz az anyagi élet erdelyébe, és eléred a legfelsőbb célt.

Amit érzékeinkkel érzékelünk az az egész létezésnek egy nagyon kis szegmense. A többség, a nagyobb rész, túl van az érzékek felfogásán. Azt mondhatom, hogy ez a fontosabb rész. Folytassátok tehát a kutatást, és egyre többet értünk majd meg, és egyre inkább átadjuk magunkat a magasabb célnak. És akkor ennek megfelelően leszel jutalmazva.

[1] Bhaktivinód Thákur: Kripá bindu díjá című dala

[2] Bhakti-raszámrta-szindhu 1.2.234.

[3] Bhagavad-gítá 7.3.

Kérdés: A kérdésem két pontból áll. Az első: Gurudév, azt mondtad, hogy a tesztek és próbák folyamatában az ego fokozatos megsemmisüléséhez szükség van a saját közreműködésre is. Pontosan mit várnak el tőlünk, miközben összetörik a hamis egónkat?

Tírtha Mahárádzs: Gyakorlatilag két különböző dogot. Az egyik a passzív hajlandóság: „Kész vagyok elfogadni mesterem útmutatását”, a másik pedig az aktív részvétel – „Az ő útmutatása szerint végzem a szolgálatom”. Igaz? Az egyik passzív – „Elfogadom, amit adnak”, a másik pedig egy aktív közreműködés. Ha tehát dzsapázunk, gyakorlati szolgálatunkat végezzük, ha tanulmányozod az írásokat, és társulsz, szolgálsz másokat, az segít csökkenteni ezt a hamis egoizmust.

És még egy dolog. Megegyeztünk abban, hogy a „tanítvány” azt jelenti, hogy tanítás alatt áll. A tanítvány, vagy tanuló egyik jellemzője, hogy hagyja magát tanítani. Kész elfogadni az útmutatást – de nem bármely forrásból, annyian akarnak tanítani. Például az egyszemű guru az otthonodban – a televízió. Minden este oly sok figyelmet szentelsz neki, órákig imádod. Oly sokan akarnak útmutatást adni, de egy igazi tanítvány azt jelenti „az isteni útmutatásnak szentelem magam.” Ez egy nagyon fontos pont. Igen, és a másik kérdés?

Kérdés: Lehet, hogy a második kérdés kicsit gyerekes és nagyon materialista gondolkodásra utal, de mivel említetted, hogy általában ezen próbatételeknél elbukunk, lehetséges, hogy oly sok bukás után a lelki tanítómestered végül azt mondja: „ez a fickó nem ér semmit, szó sem lehet róla! Feladom!”

Tírtha Mahárádzs: Nos, az a mester bukása. Ha valaki haszontalan fickónak bizonyul az azt jelenti, hogy nem tudtad megfelelő módon ösztönözni. Például egy házasságban, minden szépen kezdődik, romantikusan! Virágot hoz, és elfogadod a gyémántgyűrűt, olyan romantikus a kezdet. Húsz év múlva kezdesz házisárkány lenni, ő pedig alkoholista, nem csak az ő hibája. Könnyű ítélkezni: iszákos! De mennyire segítetted? Ugyanígy ha jön egy tanítvány, ha jön egy bhakta, és nem tudjuk szépen szolgálni, az a közösség, a mester bukása. Nem, bocsánat, az én bukásom, nem a mesteré. A mester soha nem hibázik. Csakis az én hibám.

Sose add tehát fel. Könnyű az egyszerűekkel, de dicsőséges a bonyolultakkal.

Jamuná: Dicsővé tehetjük tehát gurunkat.

Tírtha Mahárádzs: Miért ne? Igen, más kérdés?

Kérdés: Helyesen értettem, hogy ezek a bukások természetes részei a folyamatnak?

Tírtha Mahárádzs: Igen, igen! Köszönöm! Mert szerettem volna hozzá tenni, hogy Sríla Prabhupád véleménye a bukásról az, hogy „a bukás a siker oszlopa”.

Giridhári: Megéri tehát elbukni?

Tírtha Mahárádzs: Ha nem halsz meg, igen. Miért mondhatjuk azt, hogy természetes része a folyamatnak? Mert nem tudjuk elkötelezni magunkat annak, hogy nem fogunk hibákat elkövetni. Nem reális ilyen fogadalmat tenni. De azt mondhatjuk, hogy: „mindent meg fogok próbálni, hogy elérjem lelki célom, a legmagasabb célt”. Ez az őszinteség. És ha ilyen fogadalmat teszünk, akkor megkapunk minden segítséget, és minden kegyet a feljebbvalóktól. Ez tehát a mi ügyletünk. Valaki azt mondja: „megteszek mindent” és a guru is azt mondja: „én is megteszek mindet”. Akkor megfelelően fog működni.

„Kérlek, áldj meg a képességgel, hogy minden élőlényt kellőképp tisztelhessek. Akkor énekelhetem majd felfokozott eksztázisban a Szent Nevet, s bűneim is csak akkor szűnnek meg.”[1] Mi a bűn?

Jadunáth: Magasabb energia, alacsonyabb célokra használva.

Tírtha Mahárádzs: Igen. Más?

Harilílá: Amikor tetteinkkel Isten ellenében megyünk.

Jamuná: És saját érdekünk ellen.

Tírtha Mahárádzs: Éreztek néha bűntudatot?

Harilílá: Néha.

Tírtha Mahárádzs: A bűntudat nem egy pozitív érzés, nem építő jellegű, inkább leépítő. Ha azonban tényleg megérted, hogy hibát követtél el, tényleg megpróbálod kijavítani, és nem követed el újra – azt hogy hívják? Azt hívják prájascsittának – valódi megtisztulás, engesztelés, bűnbánat. Az igazi prájascsitta tehát az, amikor megérted: „Elkövettem néhány hibát”, és nem követed el újra. Nagyon könnyű: „Óh, megértettem! De folytatom…” Nem, az igazi prájascsitta építő jellegű. A bűntudat romboló, ezzel szemben a valódi megtisztulás építő. Tudatában kell tehát lennünk hibáinknak és bűneinknek, de ne fejlesszük ki a bűn-tudatosságot, inkább az Isten-tudatosságot. Ha túl sokat koncentrálsz a hibáidra, hiányosságaidra, bűneidre, az jár majd mindig az elmédben. Más vallásokban az emberek túl sokat gondolnak a Sátánra: „Óh, ez a Sátán trükkje!” És így egyfajta negatív tudatosságot fejlesztünk ki. Vagy a bhakták túl sokat fókuszálnak a májára: „Prabhu, ez májá!” A máját keresik tehát: „Ez májá, az is májá!” Májá-tudatosságban fognak élni. Jobb, ha az isteni dolgokat keressük: „Óh, ez Krsna színe az égen! Itt egy virág, amit felajánlhatok Neki! És másokban a nagyfokú odaadást látom, nem a hibákat, hanem az odaadást.”

Lílávatár kérdése: A prájascsittával, a bűnbánattal kapcsolatban, és a bűntudattal kapcsolatban: úgy tűnik számomra, hogy annak érdekében, hogy elérjük a prájascsittá szintjét, keresztül kell mennünk a bűntudat szintjén, hogy bűnösnek érezzük magunkat. Hol van tehát a rizikó, hogy megmaradunk a bűntudat szintjén, és hol az ugrás (elmozdulás) a prájascsittába?

Tírtha Mahárádzs: Ne állj meg félúton; a bűntudat érzése a félút. Ez nem a megoldás. Csak a diagnózis. De a megoldás, a gyógymód a prájascsittá. Az emberek néha vezekelnek, megpróbálják kompenzálni a bűneiket, hibáikat, némi tapaszjával, néha még ön-kínzással is. De el kell jutnunk a szabadság szintjére – szabadnak lenni a bűnöktől és a bűntudattól. Az ugrás tehát isteni közbenjárással történik. Vagy ha elmondod gondjaidat, bűneidet egy szent személynek, képes felemészteni, megszűntetni a bűneidet, és egy jobb gyakorlattal megajándékozni.

[1] Bhaktivinód Thákur: Gurudév, krpá-bindu dijá című dalának második strófája

„Kérlek, szabadíts meg a személyem iránti tisztelet minden vágyától”[1]. A tiszta szolga azt jelenti, hogy nincsenek önző vágyai. Ez a megtisztulás egy hosszú folyamata. Mert oly sok behatás ér minket, és mivel a hamis egoizmus már a teremtési folyamat elején megnyilvánult, ezért ez az utolsó csapda, amitől meg kell szabadulnunk. Egy bizonyos szinten lépsz tehát be a rendszerbe, aztán mész lejjebb és lejjebb, és amikor elkezdesz felfelé haladni, át kell menned ugyanazon a szinten – hamis egoizmus. Ez az ahankára szint – csinált ego, csinált önazonosság. Mi az aham? Aham azt jelenti „én”, a kára pedig a kr-ből származik, ami azt jelenti „csinálni”, mint a karma (kr, karóti, karma) – csinálni, cselekedni, elvégezni. Az ahankára tehát a csinált, létrehozott önazonosság, nem az igazi. Mert mindannyian rendelkezünk valódi aham-al, valódi identitással, a lelki szinten. A lelki tudatosság szikrái vagyunk, ezt hívják csit-kana-nak – tudatszikrának. Végső identitásunk a lelki személyes energia. Ez a lelki energia még a testben is megnyilvánul, habár befedett, és a test igen vastag fedőréteg, mégis megnyilvánul a testben. Mondjátok meg nekem, hogyan nyilvánul meg?

Jamuná: Prána. És a szemek csillogása.

Tírtha Mahárádzs: Helyes. Más?

Jadunáth: A prána eredményeiben, mint a szív melege, az öröm hullámai…

Tírtha Mahárádzs: Ne légy ennyire romantikus, most elemezzük a dolgokat. Tehát – meleg. Ha a test életben van, van hő, igaz? A halott test hideg. Mindannyiunknak hasonló a testhőmérséklete. Néhányaknak kicsit magasabb. De a hő a lélek jelenlétének a jele. És van még egy nagyon fontos jele a léleknek, ez a tudatosság. Ahol tudatosság van, ott van a lélek. Ha valaki tehát tudatos lénynek tűnik, az azért van, mert ott a lélek.

Mindezen különböző aspektusok, mint a hő, a tudatosság, a mozgás, az élet energia, stb., a lélekre kell visszavezetnünk. Kezdetben a lelki szikra alászáll az anyagba. És az első réteg, az első fedés, amit elfogad, az ego. Aztán az egóból megnyilvánulnak a további rétegek, mint az intelligencia, az elme és a testfelépítés. Ezért azt mondják: ha meg akarsz válni mindezen hamis identitástól, fel kell emelned az energiádat. Keresztül kell menned a csakra létrán. Energiánk alap funkciójától – önmagunk és a fajunk fenntartása – egyre magasabb szintekre kell emelnünk energiánkat, az egyik funkciót a másikba olvasztva, az alacsonyabb szintű energiát, egy magasabba. És végül a test összes nagy anyagi összetevőjén keresztül, el kell érnünk az apró, finom szinteket. Aztán magasabbra – mentális, asztrális szintek. Végül pedig, el kell érnünk ezt a hamis, vagy kicsit kevésbé hamis önazonosságot. Amennyire tehát képesek vagyunk megtisztítani a létünket, annyira kerülhetünk közel igazi lelki önazonosságunkhoz.

És a tisztulásnak ezen az útján a csapda a hamis ego. Ezért szükségünk van segítségre, hogy megszabadulhassunk ettől a hamis önazonosítástól. Ezt figyelembe véve a felavatás pillanata és rituáléja nagyon fontos. Miért? Mert valójában mesterünk egy új lelki identitást ad nekünk. Kapsz egy nevet, szolgálatot, új ruhát. Ez mutatja az új születést, az új identitást. És elkezdünk ezen új identitás szerint cselekedni. Gyakorlatilag minden különböző út és vallás egy új ember születéséről beszél. Ez a valódi önazonosság születése, a hamis helyett.

Ez tehát a próbatételekkel való szembenézés módja – hogy átadjuk magunkat a folyamatnak, a Legfelsőbbnek, a mestereknek. Akkor gyors tisztulásra és lelki növekedésre számíthatunk. De neked is ki kell venned a részed.

[1] Bhaktivinód Thákur „Gurudév kripá bindu díjá” kezdetű dalának egyik sora

„Adj erőt elviselnem minden megpróbáltatást és nehézséget.” [1] Ha tehát magas célt akarsz elérni, a következő két dologgal kell szembe nézned – megpróbáltatások és nehézségek. Nehézségek, nem hiszem, hogy sokat kéne róluk beszélni. Mindannyian kerültünk már szembe nehézségekkel, van tapasztalatunk ebben, de mi a helyzet a megpróbáltatásokkal? Mi számít megpróbáltatásnak? A megpróbáltatás olyan, mint egy csapda. A Legfelsőbb kis csapdákat állít, hogy ellenőrizze odafigyelésed. Mész az úton és ott egy csapda – felismered-e vagy nem. Persze ez nagyon szimbolikus, mert általában nincsenek csapdák az úton. De mifajta csapdákra gondolunk? Egyszer például Gurudév azt a szolgálatot adta az egyik bhaktának, hogy szervezzen meg egy bizonyos programot. És ez a bhakta Gurudév felé nagyon alázatos volt, a többiek felé azonban nem annyira. Ez tehát egy csapda volt, egy megpróbáltatás: megkapod a szolgálatot, és meglátjuk hogyan cselekszel. Milyen szinten állsz? Tudod alázatos elmével végezni a szervezés szolgálatát, vagy azt gondolod, hogy ez egy pozíció arra, hogy másik felett uralkodj?

És ezúttal elbukott. Hányszor bukunk el? Sokszor. Ameddig meg nem tisztulunk minden lehetséges vágytól a hírnév, dicsőség, elismerés terén. Milyen a természete az ilyesfajta bukásnak? Jó vagy rossz? Krsna-prijá?

Krsna-prijá: Inkább pozitívnak mondanám, mert ily módon felismerheted, hogy a tulajdonságokat kaptad. Nem a tieid.

Tírtha Mahárádzs: Helyes.

Harilílá: Talán attól függ, hogyan fogadod – mint tanítást, vagy lázadsz: „Miért én? Ez nem igazságos”. A látásmódodtól függ.

Mandzsári: Tükröt is mutathatsz másoknak, hogy lássák mi történik ha elbuknak.

Tírtha Mahárádzs: Ez tehát a „mártír szindróma” amit Jadhunáth prabhu említett nemrég? Feláldozzuk egyvalaki hamis egóját, hogy másokat is segíthessünk? Valakit a boncasztalra helyezünk, hogy a hamis egóját boncolgassuk? Nagyon dicső halál. Élveboncolás.

Ezért pozitív hozzáállást kell kifejlesztenünk a megpróbáltatásokkal kapcsolatban. Ha tesztel minket az élet, azt meg kell becsülnünk. Ha a májá tesztel minket, jobb ha egy kicsit tartózkodók vagyunk… nem kell félnünk, de jobb a távolság. Ha a guru tesztel minket, legyünk nagyon hálásak: „Figyel rám! Valaki törődik velem!” Máskülönben a hibáid veled maradnak. A legdicsőbb helyzet azonban, ha egy vaisnava tesz próbára minket! Mernéd magadat olyan helyzetbe helyezni, hogy másokat próbára tegyél?

Jamuná: Nem, köszönöm.

Krpadhám: Nem szeretném.

Tírtha Mahárádzs: Nem szeretnéd, Krpadhám prabhu. Te egy nagyon finom bhakta vagy. Lílávatár?

Líláavatár: Nem azzal a szándékkal. Tudatlanul is meg tudom tenni. Így-vagy- úgy, nem szándékosan, de folyamatosan teszteljük azokat, akik körülöttünk vannak.

Tírtha Mahárádzs: Gyakorlatilag azáltal, hogy létezünk már tesztelünk másokat. Igazad van tehát. De mi történik akkor, ha a lelki tanítómestered azt mondja, hogy tesztelj másokat?

Lílávatár: Valószínűleg könyörögnék neki, hogy ne adjon nekem ilyen feladatot.

Tírtha Mahárádzs: A kezdő bhakták ugranak erre a szolgálatra: „Igen, Gurudév! Ismered a kvalitásaimat. Mások nem tudják, hogy mi az igazi odaadás, de én igen! Segítek hát neked. Nagy leckét adok másoknak. Megmutatom nekik, hogy mi az igazi odaadás.” Az hiszem, ez egy saját magad által aláírt halálos ítélet. Középső szinten, fohászkodsz Gurudévhez: „Kérlek, ne adj nekem ilyen szolgálatot! Mert valószínűleg elbukom. Sanyargatni fogom őket és uralkodni foguk rajtuk, nem szolgálni őket. Lehet, hogy megfelejtkezem helyzetemről, hatáskörömről, és ahelyett, hogy alázatos szolgája lennék testvéreimnek, uralkodni kezdek rajtuk.” Ez egy realista önanalízis: „Tele vagyok gyengeségekkel, így hát, ha próba alá kerülök, elbukok.” Az igazán meghódolt személy azonban azt mondja: „Gurudév, habár nem vagyok alkalmas rá, ha ez a vágyad, meg kell tennem.”

            Ezért mondják: „Sose kritizálj másokat.” Ha valakinek kritizálnia kell, az a guru pozíciója. Mi pedig csak útmutatás alatt tegyük. És csak is azzal a szándékkal, hogy segítsünk és szolgáljunk másokat. Máskülönben azt mondják, az elme olyan, mint egy disznó, mindent megeszik. Feleszed mások lehetséges hibáit. És akkor hol van a hiba? Benned! Megemészted mások hibáit, maradékait és ürülékét. Ez egyfelől jó, mert így elviszed mások nehézségeit, hibáit, de ez nagyon veszélyes.

Ezért a megpróbáltatások az igazi tesztek. Ha azonban nagyon tiszta a szívünk, és mindig rendelkezünk azzal a mentalitással, azzal a hangulattal – a szolgálatkészséggel – akkor mosolyogva fogadjuk a megpróbáltatásokat. A guru kegyének ez a cseppje megadja nekünk az erőt, hogy elviseljük a nehézségeket, és megtaláljuk a megoldást a csapdákra.

[1] Bhaktivinód Thákur “Gurudév krpá bindu dijá” kezdetű dalának egyik sora.

„Gurudév! Kegyed egyetlen cseppje szolgádat alázatosabbá tesz egy fűszálnál. Adj erőt elviselnem minden megpróbáltatást és nehézséget, és szabadíts meg a személyem iránti tisztelet minden vágyától!

Óh, Uram és Mesterem! Kérlek, áldj meg a képességgel, hogy minden élőlényt kellőképp tisztelhessek. Akkor énekelhetem majd felfokozott eksztázisban a Szent Nevet, s bűneim is csak akkor szűnnek meg.

Óh, Uram és Mesterem! Mikor nyeri el kegyedet s válik ezáltal áldottá e híved? Alávaló bűnös vagyok, nincsen semmi erőm, sem értelmem. Kérlek, fogadj szeretett szolgáid közé!

Ha megvizsgálom magma, semmilyen értéket nem találok magamban. Ezért oly nélkülözhetetlen számomra kegyességed. Ha nem vagy hozzám könyörületes, csak a könnyeim záporoznak majd, s életem nem fog soká tartani.”[1]

Krpá bindhu dijá – kegyed egyetlen cseppje, mit jelent ez? Egy csepp isteni kegy olyan, mint az isteni extázis óceánja! Az egyik kapcsolatban van a másikkal, és mivel a guru egy isteni funkció, ezért a guru elv mindig kapcsoltban van az isteni forrással. Mi kapcsolatban állunk a guru elvvel, a guru pedig nagy kapacitással rendelkezik. Képes a mélyére inni. A mi kapacitásunk gyenge, csak csekély mértékben isszuk a nektárt. Ezért a guru csatornaként is működik – hogy megállítsa a nektár óriási folyamát, megelőzvén, hogy az magával sodorja a tanítványt, és cseppenként adagolja a nektárt. Ha orvosságot kell adnod egy gyermeknek, odaadod neki az egész üveget? Nem, cseppenként adagolod. Ugyan így, Srí Guru kegyének egyetlen cseppje teljes tökéletességet, teljes felszabadulást képes adni.

Ígéretesen hangzik! Vágyunk rá, hogy legalább néhány cseppet megkaphassunk ebből a nektárból, de ezek a nektárcseppek alázatossá tesznek bennünket. Ebből láthatjátok, hogy a lelki folyamat egyáltalán nem anyagi. Minden anyagi folyamat azt fogja tanítani neked, hogy hogyan legyél erősebb, felfuvalkodottabb, magamutogatóbb. Itt egy folyamat mely arra tanít bennünket, hogyan legyünk alázatosabbak. Népszerű ez manapság? Nem az. Mégis mindannyian itt ülünk és az igazi kincset keressük. A bejárat pedig, mely az igazi kincshez vezet az alázatosság. Nem megalázás, hanem alázatosság. Mi a különbség? A megalázás azt jelenti, hogy valaki az erejét akarja gyakorolni rajtad, az alázatosság pedig azt, hogy leborulok, elismerem a tekintélyt, látom a különbséget saját helyzetem és feljebbvalóm helyzete között. Az igazi alázatosság azt jelenti, hogy felismered kapacitásod és kompetenciád. A feljebbvaló és az alárendelt pozíciója közötti különbség mondhatni mindössze egy kis különbség a kompetencia területén. Egyébként a lélek az lélek, a kompetencia mégis különbözik egy kicsit. Az alázat azt is jelenti, hogy kompetenciád szerint cselekszel. Nem léped át azt.

 „Kérlek, áldj meg a képességgel, hogy minden élőlényt kellőképp tisztelhessek. Óh, Uram és Mesterem! Mikor nyeri el kegyedet s válik ezáltal áldottá e híved? Sakti-buddhi-hína – Alávaló bűnös vagyok, nincsen semmi erőm, sem értelmem. Kérlek, fogadj szeretett szolgáid közé!”

Mert akik megkapták új identitásuk, elkezdik építeni az új életük. Korábban korlátozott volt az életed, most kiteljesedik. A lelki élet olyan, mint egy új dimenzió.

 „Ha megvizsgálom magam, semmilyen értéket nem találok magamban. Ezért oly nélkülözhetetlen számomra kegyességed. Ha nem vagy hozzám könyörületes…” – ez a cselekedet, a kegy hiánya, és mi a visszahatás? Könnyek. És prána ná rákhibó ára – „életem nem fog soká tartani”. Ez tehát egy fohász egy új életért. Mesterünk kegyének egyetlen cseppje reményt adhat egy új életre.

És ez nem túlzás, ez az igazság. A guru pedig egy olyan fény, mely másokat is képes megvilágosítani, ezért nagyon áldottak vagyunk, ha megkaphatjuk a kegy azon cseppjét.

[1] Bhaktivinód Thákur dala

Prémánanda kérdése: Ha mondhatjuk, hogy Srí Krsna Csaitanja missziója tanításának terjesztéséből áll, ennek két módját figyelhetjük meg. Első – minden igyekezettel meginvitálni az isteni áldást, hogy a tanítás szerint élhessünk. Második – átadni másoknak az üzenetet. A kérdésem Gurudévhez: mi a szerepe, a fontossága, a helyes sorrendje, ha van ilyen, és a kapcsolata ennek a két módszernek? Illetve ha egy másik csoportosítás vagy nézet helytállóbb a témában, megtennéd Gurudév, hogy feltárod?

Tírtha Mahárádzs: Nos, azt gondolom, hogy az egyik nincs a másik nélkül. A tan, a tanítás saját életünkben való gyakorlati alkalmazása nélkül, hogyan tudnánk beszélni róla?

De biztos vagyok benne, hogy nem ez volt a kérdés lényege. Meglehet, hogy a gyakorlók két magasabb szintjére vonatkozik, a bhadzsanánandikra és a gósthjánandikra. A bhadzsanánandi az, aki mélyen elmerül bhadzsanájában, meditációjában, a másik pedig az, aki kész megosztani. Gyakorlatilag mindketten a legmagasabb tökéletesség küszöbén állnak. Ha azonban megvizsgáljuk, akik készek megosztani, azokat kegyesebbeknek tekintik.

De mivel a bhakták legtöbbje nincs azon a szinten, ezért a kezdeti lépéseknél kell megvizsgálnunk ezt a kérdést. És itt ismét fel kell ismerünk, hogy ez egy misztikus folyamat, hogy az egyik nincs a másik nélkül, és még ha csak az egyiket csinálod is, a másik eredményét is eléred. A legjobb módszer tehát az, ha először az alapelveket beépítjük az életünkbe, és aztán beszélünk róla. Gondoljatok csak bele, ha mindenkinek, akivel találkoztok, azt mondjátok: „Hódolj meg Istennek! Miért nem szolgálod lelki tanítómestered? Miért nem zenged a köreidet?” előbb-utóbb belső ellentmondásba kerülsz, ha te sem csinálod. Ezért azt mondják: „Gondolkodj el mélyen, milyen tanácsot adsz másoknak.” Gyakorlat nélkül miért adsz tanácsot? Mégis, ha tanácsokat adsz, előbb-utóbb hatása lesz rád. Ez azonban a szerencsejátékos mentalitás.

Jobb tehát, ha megpróbáljuk alkalmazni a szabályokat és alapelveket, és aztán osztjuk meg másokkal. És nem számít, hogy nem tudsz mindent. Valami kicsit már tudsz, és azt megoszthatod. Azt mindig mondhatjuk az embereknek: „Miért nem próbálsz közelebb kerülni a Legfelsőbbhez? Próbálj meg jobb emberré válni.” És még sok más üzenet… Ezt mondhatjuk, még akkor is, ha nem vagyunk teljesen tökéletesek.

(az előző rész folyatása)

Fókuszáljunk a kérdés lényegére – vértanúság. Mi Sríla Srídhar Mahárádzs véleménye a vértanúságról? Azt mondta: „Nincs szükségünk mártírokra. Szükségünk van harcosokra, de nincs szükségünk mártírokra” És hozzátette: „Menj el a legvégsőkig, ami csak lehetséges, de ne veszítsd el a következő lehetőséget.” Érthető ez? Követhető? Azt mondta: „Nincs szükségünk mártírokra. Ne halj meg korlátozott célokért. Halj meg a korlátlanért.”

És a kérdésed legjobb része: Miért érdemes meghalni? Bhaktisziddhánta Szaraszvatí olyan volt, mint egy szinha-guru, egy harcos-guru, nem finoman, alázatosan képviselte látásmódját, hanem egy kicsit más hangulatban, és néha másoknak nem tetszett ez a hangulat. Olyannyira, hogy amikor egyszer megérkeztek egy városba, az emberek köveket dobáltak rájuk, meg akarták kövezni őket. És természetesen veszélyben volt az élete. Volt egy tanítványa, aki külsőleg nagyon hasonlított rá, és ez a tanítvány kész volt magára ölteni Bhaktisziddhánta Szaraszvatí ruháját és így helyettesíteni. „Ha az emberek meg akarják kövezni a mesterem, kövezzenek meg engem, Ő pedig megmenekül.” Miért érdemes tehát meghalni? Haljunk meg lelki tanítómesterünkért. Jobb az én életemet adni, ha Ő túlélheti, mert sokkal többet tud segíteni, mint az én jelentéktelen életem.

Ez egy nagyon erős példa arra, hogy miért érdemes meghalni. És saját magunk számára nagyon korán meg kell halnunk. Legjobb, ha már akkor meghalunk önmagunk számára, amikor először találkozunk a bhaktákkal, vagy legalább a felavatáskor. Ha ez nem történik meg, hosszú haldoklásra számíthatunk. Jobb egy gyors halál, mint egy hosszú haldoklás. A hamis ego gyors halála, és újjászületni a lélek szintjén.

Kicsit vissza kell tekintenünk a történelemben: miért voltak az emberek készek meghalni a hitükért? Mert az nagyon fontos volt a számukra. Igaz? Csupán száz éve az emberek készek voltak meghalni az országért, a hazájukért. Mi a helyzet most? Az emberek ki akarnak bújni a katonaság alól. Az értékvesztés ilyen gyors! Néhány év alatt oly sokat vesztettünk? Miért? Mert ez a buta fogyasztói társadalom, fogyasztói mentalitás csupán arra tanít, hogy élvezd a dolgokat, áldozat nélkül. Ha manapság azt mondanád egy fiatalembernek: „Hozz áldozatot!” azt mondja majd: „Óh, jobb ha megnyomom a gombot és megkapok mindent az interneten keresztül.” Harminc évvel ez előtt az emberek készek voltak kézzel lemásolni a jógakönyveket, mert fontos volt számukra. Készek voltak áldozatot hozni; most csak megnyomod a gombot és nem csinálsz semmit.

Az emberek tehát készek voltak meghalni a hitükért, mert fontos volt a számukra – akármilyen korlátozott is volt a felfogásuk, de most nem ez a kérdés. És gyakorlatilag ma csak egy olyan vallás van a földön, amit az emberek olyan komolyan, és oly mélyen vesznek, hogy készek meghalni érte, és ez az iszlám. És mi az általános nézőpont az iszlámmal kapcsolatban? Fanatizmus, fundamentalista vallás és nemzetköz terrorizmus. Mert készek meghalni a hitükért. Igaz? A propaganda tehát nagyon furcsa. Jut eszembe. Haridász Thákur muszlim háttérből érkezik.

De Krsna azt mondja a Gítában, hogy „Az én bhaktám okos.” Ez azt jelenti, hogy nem hal meg egyszer és könnyen, hanem itt marad és segít Nekem meghódítani mindent. Nekünk is használnunk kell tehát az intelligenciánkat, hogy kitaláljuk miért érdemes meghalni? És ez a varnádtól is függ. Mert a súdrák nem halnak meg. Örökké akarnak élni. A vaisják meghalnak, ha elveszítik a pénzüket. A ksatriják hősi halált halnak egyszer a csatamezőn és eljutnak a mennybe. Egy halál elég a számukra. De mi a helyzet a bráminokkal?

Manóhari: Újra és újra meg kell halniuk az alacsonyabb tudatállapotnak és újra születni egy magasabb tudatosságnak.

Tírtha Mahárádzs: Igen, sok halált kell halniuk. De az ő haláluk nem fizikai, nem testi halál, hanem mentális vagy – úgymond – finom halál. Válasszatok tehát identitást.

Máskülönben ezek az Istenről alkotott különböző koncepciók, mint például a szenvedés, áldozat és élvezet, mind rasza kérdése. A Biblia néhány kritikája azt mondja: „Isten annyira szerette fiát, hogy keresztre feszíttette”. A mi látásmódunk egy kicsit más: Ő maga nagyon bájos módon elküldi képviselőjét, hogy segítse az elesett lelkeket visszatérni. Bárhogy is, ez egy teljesen más kérdés. Tehát nincs szükségünk mártírokra, bhaktákra van szükségünk.