Sharanagati

„Gurudév! Kegyed egyetlen cseppje szolgádat alázatosabbá tesz egy fűszálnál. Adj erőt elviselnem minden megpróbáltatást és nehézséget, és szabadíts meg a személyem iránti tisztelet minden vágyától!

Óh, Uram és Mesterem! Kérlek, áldj meg a képességgel, hogy minden élőlényt kellőképp tisztelhessek. Akkor énekelhetem majd felfokozott eksztázisban a Szent Nevet, s bűneim is csak akkor szűnnek meg.

Óh, Uram és Mesterem! Mikor nyeri el kegyedet s válik ezáltal áldottá e híved? Alávaló bűnös vagyok, nincsen semmi erőm, sem értelmem. Kérlek, fogadj szeretett szolgáid közé!

Ha megvizsgálom magma, semmilyen értéket nem találok magamban. Ezért oly nélkülözhetetlen számomra kegyességed. Ha nem vagy hozzám könyörületes, csak a könnyeim záporoznak majd, s életem nem fog soká tartani.”[1]

Krpá bindhu dijá – kegyed egyetlen cseppje, mit jelent ez? Egy csepp isteni kegy olyan, mint az isteni extázis óceánja! Az egyik kapcsolatban van a másikkal, és mivel a guru egy isteni funkció, ezért a guru elv mindig kapcsoltban van az isteni forrással. Mi kapcsolatban állunk a guru elvvel, a guru pedig nagy kapacitással rendelkezik. Képes a mélyére inni. A mi kapacitásunk gyenge, csak csekély mértékben isszuk a nektárt. Ezért a guru csatornaként is működik – hogy megállítsa a nektár óriási folyamát, megelőzvén, hogy az magával sodorja a tanítványt, és cseppenként adagolja a nektárt. Ha orvosságot kell adnod egy gyermeknek, odaadod neki az egész üveget? Nem, cseppenként adagolod. Ugyan így, Srí Guru kegyének egyetlen cseppje teljes tökéletességet, teljes felszabadulást képes adni.

Ígéretesen hangzik! Vágyunk rá, hogy legalább néhány cseppet megkaphassunk ebből a nektárból, de ezek a nektárcseppek alázatossá tesznek bennünket. Ebből láthatjátok, hogy a lelki folyamat egyáltalán nem anyagi. Minden anyagi folyamat azt fogja tanítani neked, hogy hogyan legyél erősebb, felfuvalkodottabb, magamutogatóbb. Itt egy folyamat mely arra tanít bennünket, hogyan legyünk alázatosabbak. Népszerű ez manapság? Nem az. Mégis mindannyian itt ülünk és az igazi kincset keressük. A bejárat pedig, mely az igazi kincshez vezet az alázatosság. Nem megalázás, hanem alázatosság. Mi a különbség? A megalázás azt jelenti, hogy valaki az erejét akarja gyakorolni rajtad, az alázatosság pedig azt, hogy leborulok, elismerem a tekintélyt, látom a különbséget saját helyzetem és feljebbvalóm helyzete között. Az igazi alázatosság azt jelenti, hogy felismered kapacitásod és kompetenciád. A feljebbvaló és az alárendelt pozíciója közötti különbség mondhatni mindössze egy kis különbség a kompetencia területén. Egyébként a lélek az lélek, a kompetencia mégis különbözik egy kicsit. Az alázat azt is jelenti, hogy kompetenciád szerint cselekszel. Nem léped át azt.

 „Kérlek, áldj meg a képességgel, hogy minden élőlényt kellőképp tisztelhessek. Óh, Uram és Mesterem! Mikor nyeri el kegyedet s válik ezáltal áldottá e híved? Sakti-buddhi-hína – Alávaló bűnös vagyok, nincsen semmi erőm, sem értelmem. Kérlek, fogadj szeretett szolgáid közé!”

Mert akik megkapták új identitásuk, elkezdik építeni az új életük. Korábban korlátozott volt az életed, most kiteljesedik. A lelki élet olyan, mint egy új dimenzió.

 „Ha megvizsgálom magam, semmilyen értéket nem találok magamban. Ezért oly nélkülözhetetlen számomra kegyességed. Ha nem vagy hozzám könyörületes…” – ez a cselekedet, a kegy hiánya, és mi a visszahatás? Könnyek. És prána ná rákhibó ára – „életem nem fog soká tartani”. Ez tehát egy fohász egy új életért. Mesterünk kegyének egyetlen cseppje reményt adhat egy új életre.

És ez nem túlzás, ez az igazság. A guru pedig egy olyan fény, mely másokat is képes megvilágosítani, ezért nagyon áldottak vagyunk, ha megkaphatjuk a kegy azon cseppjét.

[1] Bhaktivinód Thákur dala