Sharanagati

(Szvámí Tírtha 2017.05.09-i, szófiai reggeli tanításából)

Folytassuk tovább a Bhágavata-purána tanulmányozását. Az ötödik éneknél tartunk, mely a lelki élet nagyon hasznos és jelentős szempontjait írja le Bharat mahárádzs történetén keresztül. Eddig rendkívül izgalmas volt a cselekmény, most pedig egy kicsit filozofikusabb rész fog következni azoknak, akiket valóban a bonyolultabb dolgok érdekelnek. Bharat mahárádzs királyról annyit kell tudnunk, hogy ebben az életében egy szellemi fogyatékos személyiségét öltötte fel, akit ennek következtében a történet folytatásában egy meglehetősen szokatlan, egyedi munkára fognak. De ezt majd megértjük a történetből.

„Sukadév gószvámí folytatta: Kedves királyom! Rahugan király, Szindhu és Szauvíra államok uralkodója Kapilásram felé tartott. Amikor a gyaloghintóját hordozó legfőbb szolgák elérték az Iksumatí folyó partját, szükségük volt még egy emberre. Keresni akartak valakit, s véletlenül Dzsada Bharat akadt az útjukba.  Szemükbe ötlött, hogy Dzsada Bharat nagyon fiatal és erős, s végtagjain duzzadtak az izmok. Alkalmas volt teherhordásra, akárcsak a tehenek és a szamarak. Noha Dzsada Bharatához, a nagy lélekhez nem illett ez a munka, így gondolkodva mégis habozás nélkül arra kényszerítették, hogy vigye a gyaloghintót.

Dzsada Bharat azonban amiatt, hogy nem akart erőszakot elkövetni, akadozva vitte a gyaloghintót. Mielőtt egy lépést tett, maga előtt három lábnyira mindig megnézte, nem tapos-e el egy hangyát. Így aztán nem tudott lépést tartani a többiekkel, s a gyaloghintó rázkódott. Rahugan király azonnal megkérdezte szolgáit: „Miért viszitek ezt a gyaloghintót ilyen egyenetlenül? Vigyétek annak rendje és módja szerint!”

A gyaloghintót vivő szolgák Rahugan mahárádzs fenyegető szavai hallatán megrémültek, hogy uruk megbünteti őket. Így szóltak hozzá: „Óh, urunk! Hidd el, hogy egyáltalán nem hanyagoljuk el kötelességünket! Engedelmesen visszük a gyaloghintót, kívánságod szerint, de ez az ember, aki most került közénk, nem tud igazán fürgén menni, s így nem tudjuk vinni vele hintódat.”

Rahugan király megértette büntetéstől rettegő szolgái szavait, és azt is megértette, hogy egyetlen ember hibájából történt, hogy nem vitték megfelelően a gyaloghintót. Ennek tökéletes tudatában és kérésük hallatán kicsit dühös lett, noha jól értett a politika tudományához, és rendkívül tapasztalt volt. Dühe vele született királyi természetéből fakadt. Rahugan király elméjét a szenvedély kötőereje fedte be, ezért a következő szavakat intézte Dzsada Bharatához, akinek Brahman-ragyogása nem volt tisztán látható, mert úgy maradt rejtve, miként a hamuval borított tűz.”[1]

Tehát a történet egy szokatlan megvilágítását láthatjuk itt. Dzsada Bharat épphogy megmenekült attól, hogy rendhagyó módon felajánlják az isteneknek, amikor Káli Má istennő személyesen alászállt, hogy megmentse, majd ezt követően egy meglehetősen hétköznapi teherhordó munkába fogták be. Néha ilyen az élet: királyként kezditek, majd aszkétákká, őzekké, őrültekké váltok, később majdnem elvesztitek az életeteket, aztán hirtelen úgymond teherhordó állattá kell válnotok. Szóval sok megpróbáltatás van ebben az életben. Sokszor voltatok már királyok, talán itt az ideje, hogy terheket cipeljetek. De a lélek ugyanaz marad, csupán más tapasztalatokra van szüksége.

(folytatása következik)

[1] Bhágavata-purána 5.10.1-5.

(Szvámí Tírtha 2017.05.08-i, Rila-hegység reggeli előadásából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Az igazi élet az, amikor az elveink, az eszményeink szerint élhetünk, amikor nagyon közel állunk a lélek eredeti helyzetéhez és ekkor azonnali megvalósításokhoz juthatunk. Nem tudom ti, hogy vagytok vele, de én úgy érzem mintha egy kvantum ugrás közepén lennénk. Csak néhány órát töltöttünk itt, melyet örökkévaló pillanatként éltünk meg. Mintha mindig itt lennénk és néhány pillanat alatt tapasztalhatnánk meg az örökkévalóságot.

Majd hirtelen olyan közel érzitek magatokat önmagatokhoz, mely egy másik misztikus élményt ad. Azt hiszem, ez elég egyértelmű bizonyítéka az erőteljes lelki társulásnak. Az árulkodó jelekből mindent megérthettek. Lehet, hogy nem látjátok magukat a dolgokat, de a következményeit igen és a következményekből megérthetitek az okot. Valójában ez egy félig vak állapot, amikor csak a következményeket látjuk és elgondolkodhatunk vagy megérthetjük, reménykedhetünk a mögöttük húzódó valóságban. A másik, a tudatos oldala ennek a félvak állapotnak, amikor látjátok az okot, teljesen tisztában vagytok az isteni valósággal, de a következmények még nem nyilvánultak meg. Épp úgy, mint Sríla Prabhupád esetében, amikor gyakorlatilag teljesen nincstelenül és egyedül üldögélt a parkban egy padon,. Majd odaült mellé valaki, akinek a leendő hatalmas missziójáról kezdett mesélni. Ekkor még nem nyilvánult meg semmi, de Ő ismerte mindennek a végső okát, teljesen tudatában volt a Mindenség forrásának, melynek megnyilvánulása csak idő kérdése volt.

Tehát eldönthetitek, hogy melyik típusú vakságot szeretnétek. Azt, amikor a következmények teljesen nyilvánvalóak és lassan valamilyen intellektuális, vagy logikai úton rájöttök, hogy kell legyen ennek valamilyen mögöttes, végső oka. Vagy gyorsan és határozottan tudatossá váltok lelkileg, majd vártok a következményekre.

Először is szeretném kifejezni hálámat mindazoknak, akik eljöttek és hozzájárultak lelki összejövetelünk sikeréhez. Különböző spirituális szolgálatokat végeztünk. Rúpa gószvámí részletezi a bhakták közötti szeretetteljes kapcsolatokat. Mint például bizalmas gondolatok feltárása, bensőséges tudakozódás; mások praszádával kínálása, illetve annak elfogadása; illetve adományozás, ajándékok elfogadása. S azt hiszem ezen a héten több száz és ezer alkalommal sikerült ezeket gyakorolni. Tehát nagyon szerencsések vagyunk, hogy bebocsátást nyertünk ezekbe a valódi, kölcsönös lelki gyakorlatokba.

Visszaidéztük letűnt korok ősi történeteit, melyek örök üzeneteket közvetítettek a számunkra, konklúziójukat magunkkal vihetjük, amik manapság is igencsak hasznosnak bizonyulnak. Tehát nem csak a tudás, a védánta az, amit magunkba szívhattunk, hanem a sziddhánta, a végkövetkeztetésekkel is gyarapodhattunk. Szóval, ha el kellene döntenünk, hogy melyik a fontosabb – a tudás vagy a helyes végkövetkeztetés – azt hiszem a végkövetkeztetést fontosabbnak tarthatjuk.

Tehát a mi utunk a lelki gyakorlatok, a szeretetteljes kölcsönösség, illetve méltányolni az emberben lévő lelki oldalt és szeretni az Isteni Párban az emberi oldalt.

Azt hiszem már mindannyian megtapasztaltuk a hamis tévképzeteink, félelmeink, meg nem értettségünk elvesztését, sőt tapasztaljuk, hogy ezáltal mindannyian gyarapodunk. Az élet ilyen – néha elvesztünk valamit, máskor pedig gazdagodunk dolgokkal. De amíg a Jóistenre gondoltok és az út pedig előttetek halad, nem fogtok veszíteni. Isteni megtapasztalásokat akarunk szerezni. Folytassuk ebben a szellemben. Ez olyan, mint az örökkévalóság, az idő és a tér korlátain túl. Tehát valójában nem a Balkán-félszigeten vagyunk és nem a 21. században, hanem az univerzum közepén, és az örökkévaló pillanatban. És ezt kell fenntartanunk.

(Szvámí Tírtha 2017.05.08-i, Rila-hegység reggeli előadásából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Harilílá kérdése: Amíg Bharat Mahárádzs és Kálí Istennő történetét hallgattam, a kali-juga jutott az eszembe és elkezdtem gondolkozni. Amennyire megértettem, még Kálí Istennő is a Legfelsőbbet szolgálja és az Ő szabályait követi. Mivel a kali-jugában élünk, mely egyenlő a degradációval és az alacsony tudatállapottal, mit jelent ez Kálí Istennő és Bharat Mahárádzs történetnek a vonatkozásában? Jól értem, hogy Kálí feladata a hibáink megemésztése is?

Szvámí Tírtha: Nagyon érdekes kérdés. Azonban különbséget kell tennünk Kali, aki a juga megszemélyesítője, férfi, illetve Bhadra Kálí között, aki pedig egy istennő, tehát itt két különböző személyről beszélünk. Külső megjelenésükben nagyon hasonlítanak, azonban a mélyebb, belső lényegük eltér egymástól. Kali egy erőszakos valaki, aki megtámadta a dharma bikáját[1], vagyis harci erejét az isteni elvek ellenében használta. Ezzel szemben Kálí istennő, Kálí Má – a démonok hibáinak elpusztítására használta a harci erejét. Szóval ez egy jelentős különbség közöttük, míg az egyikőjük az isteni elvekkel megy szembe, addig a másikújuk a hibák ellen támad.

Különben egyetértek abban, hogy igen a kali-jugában élünk, melyre a nézeteltérések, a képmutatás, a csalási hajlam és a korlátoltság jellemző, illetve mindazon jelenkori tendencia, amiket manapság látunk. Tény, hogy az élet rövid, szenvedéssel teli és a lelki élet, lelki gyakorlatok iránti teljes restség tapasztalható manapság – és ez jellemző ránk. Azonban, ahogy nőnek a nehézségek és csökkennek az esélyek a lelki élet gyakorlása iránt, úgy nő az isteni kegyelem. Ezért azt mondják, hogy ez a kor emiatt nagyon dicsőséges. Néha azonban megkérdőjelezem, hogy ha ez a kor valóban annyira áldásos, akkor mit mondhatunk a többi korszakról?

Ezért ebben a sötét korban szükségünk van valami nagyon fényesre, egy nagyon erős fényre. Így a kali-jugában a sötétség legjobb ellenszere az isteni színárnyalat, az Arany Avatár isteni ragyogása. Ennélfogva nagyon szerencsések vagyunk, hogy élvezhetjük Maháprabhu áldásait. Tegnap pedig azt kérdeztétek: „Hogyan lehetséges az, hogy Maháprabhu egyedül van?” Miért van ez így? Mit gondoltok?

Válasz: Ő soha sincs egyedül.

Szvámí Tírtha: Ez igaz, hogy Ő sosincs egyedül, de azt hiszem, hogy Ő kész volt arra, hogy elhagyja örök társait és azonnal iderohanjon Szófiába, hogy megkeresse a szankírtanos bhaktáit. Tehát, amikor majd 2000 év múlva összegyűlnek az itt élő emberek, hogy tanulmányozzák a Szófia Puránát, akkor a legbensőbb ezoterikus tanítások majd arról szólnak, hogy milyen különleges módon jelent meg itt Maháprabhu és hogy miért is szaladt annyira, örök társait hátrahagyva?

Valójában ez teljesen egybevág a mi filozófiánkkal. Ki az erősebb – a Jóisten vagy a bhakta? A bhakta az erősebb, a Legfelsőbb pedig kész arra, hogy eljöjjön és csatlakozzon egy tisztaszívű és odaadó csapathoz. Ő a bhaktit kutatja, ezért mi is ezt tesszük, én az enyémet kutatom. Mindannyian keresünk valamit!

(folytatása következik)

[1] Bhágavata-purána 1.17.

(Szvámí Tírtha 2017.05.08-i, Rila-hegység reggeli előadásából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Sukadév gószvámí aztán így szólt Paríksit Mahárádzshoz: „Óh, Visnudatta!  Akik már tudják, hogy a lélek különbözik a testtől, akik megszabadultak a szív kioldhatatlan csomójától, akik mindig minden élőlény érdekében cselekszenek, és sohasem gondolnak arra, hogy másokat bántsanak, azok mindig az Istenség Legfelsőbb Személyisége oltalmát élvezik, aki a korongot (a Szudarsan csakrát) tartja kezében, és aki a legfelsőbb időként cselekszik, hogy elpusztítsa a démonokat és megvédje bhaktáit. A bhakták mindig az Úr lótuszlábánál keresnek menedéket, azért még akkor is béketűrőek maradnak, ha valaki lefejezéssel fenyegeti őket. Számukra ez egyáltalán nem csodálatos.”[1]

Szóval úgy hiszem, ez egy nagyon tanulságos történet volt a számunkra és kérlek benneteket vonjátok le a végkövetkeztetéseket! A legfontosabb, hogy sohase feledkezzetek el az imádatról. Az Úr imádatának mindig folyamatosnak kell lennie, függetlenül attól, hogy fent vagy éppen lent, egy hullámvölgyben vagyunk-e.

Krisna-prijá kérdése: Amit én megértettem Pariksit Mahárádzs történetéből az az, hogy nagyon szilárd volt a tudata és az odaadása, majd számos próbatétel után végül megmenekült. Azonban mi történik azzal a személlyel, akinek nincs sztháji-bhávája (stabil tudata)? Illetve mitől függ ez a tudat?

Szvámí Tírtha: A szerencsétől. Tényleg, komolyan mondom! Természetesen az isteni értelemben vett szerencse azt jelenti, hogy elnyertük a kegyet. Láttam olyan bhaktákat, akik nagyon közel álltak a mesterükhöz, nagyon egyhegyűek, raszikusak voltak és meglehetősen benne voltak a dolgokban. Máshol, más bhakták igencsak nagy szabadságban éltek, úgy végezték a dolgokat, ahogy azt gondolták, hogy egy lelki szolgálatot megfelelő tenni… De mindkét társaság elbukott. Tudom, pozitívabbnak kellene lennem, de ez az igazság, így történt. Az élet néha keserűbb és negatívabb, szóval nem tudok mindig pozitív lenni. Mindkét csapat elbukott. Aztán megértettem, hogy a lelki élet sikere nem azon múlik, hogy nagyon közel álltok-e a mesteretekhez és szívjátok-e a vérét, vagy éppen nagyon távol vagytok tőle és úgy végzitek a dolgokat, ahogy jónak látjátok, ezek nem segítenek nektek. Akár nagyon eltökéltek vagytok a hibátlan raszikus gyakorlatotokban, vagy megpróbáltok állandóan új utakat találni, vagy a préma-bhaktit képviselitek egy „heavy metál” színpadon, vagy bármi más a helyzetetek – egyáltalán nem segít nektek! Valami más az, ami segít. De mi is az? Ha a Jóisten szeme őriz bennünket. Óm tad visnóh paramam padam szadá pasjanti szúrajó divíva csaksur-átatam[2] – ha az isteni tekintet figyel bennünket. Ha valahogyan nem enged minket kilépni a látómezőjének a köréből. Szóval én ezt nevezem nagy szerencsének. Nem a külső forma, nem a formalitások azok, amik meg fognak menteni bennünket. Valami ezen túlmutató dolog, valami ennél lényegesebb!

De általában a sztháji-bháva valamilyen próbatétel után következik be. Mivel az elején azt gondolhatjátok, hogy: ‘Ó, olyan sokat kaptam. Annyi mindent elértem.’ Majd az isteni kegy segít megérteni, hogy mennyire jelentéktelen mindaz, amit elértetek. Amikor kezditek elveszíteni az összes lelki illúziótokat, akkor, ha végül marad valami, mint a magház és benne a mag, akkor nagyon szerencsések vagytok. Arról az aprócska pontról, ismét elkezdhetitek, egy jóval realisztikusabb módon. Nem a fantáziátok szárnyain lebegve, hanem jóval mélyebben, a lelki valóságban meggyökerezve.

Tudom ez kegyetlenül hangzik. Amikor először hallottam, hogy egy bhakta feladta a lelki gyakorlatait, teljesen elborzadtam és azt mondtam: ‘Ez egyszerűen lehetetlen!’ De aztán találkoztam másokkal, akik feladtak valamilyen igen jelentős lelki pozíciót, visszaléptek egy kicsit és olyan kedves, vonzó emberekké váltak. Azelőtt valamilyen nagyon kitüntetett pozíciójuk volt, most meg valódi hús-vér emberek lettek, egyfajta valódi lelki tartalommal. Szóval, melyik a jobb – egy felfuvalkodott lelki pozíció vagy egyszerűen Isten szolgájának lenni? Ha valami valóban igaz volt, akkor azt nem veszíthetitek el. Az, amit elvesztettetek – sajnálom, de az nem volt valódi. Egyel kevesebb illúziónk maradt. Tudom, ezt nem jó érzés hallani, mert azt gondoljátok, hogy az illúziótok valódi volt, de mégsem. Szóval jobb, ha egy lépést közelebb léptek az isteni igazsághoz, a végső igazsághoz, még akkor is, ha az fájdalmas. Annak annyira keserűnek kell lennie, hogy az már édes. Ezt jelenti az ugrás. Hirtelen valósággá válik a tudatotok, a hitetek. Az egy emlékezetes pillanat – amikor megpillantod a valóságot, nem csak az álmaidat.

(folytatása következik)

[1] Bhágavata-purána 5.9.20.

[2] Rg-véda 1.22.20.

(Szvámí Tírtha 2017.05.08-i, Rila-hegység reggeli előadásából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

A bráhmanák számára is javasolt, hogy fogyasszanak vért. Meg tudnátok magyarázni, hogy milyen formában?

Paramánanda: Tejként.

Szvámí Tírtha: Helyes, mivel a tej módosult vér. Ezért van az a mondásunk, hogy ‘ezt a baba az anyatejjel szívta magába’). Miért? Mert ezen az esszenciális táplálékon keresztül jutott a gyermek valamihez. Ez által megy át a tudat és mindenféle üzenet. Ily módon, ha a bráhmanák a tehén vérét és húsát fogyasztják, az ebben az esetben azt jelenti, hogy a vér a tej, a hús pedig a ghí. Ez a mi állatáldozatunk. Amikor a tűzáldozatnál azt mondjátok, hogy „Szváhá” és ghít öntötök a tűzbe, akkor ily módon nem szükséges kioltanunk egy élőlény életét. Ha felajánljátok a tejet és azután fogyasszátok el, akkor az egy másfajta, emelkedettebb tudatállapotot eredményez.

Tehát az áldozat egy nagyon komplex dolog, mivel mindent a gunák befolyásolnak. A korlátolt vagy alacsonyabb tudatszintű személyek a húsvér testet fogják megölni és felajánlani, nekünk pedig inkább a hozzá kötődő emelkedett tudatot kell felajánlanunk. Ez egy rendkívül érzékeny dolog. Nagyon kifinomult módon kell végeznünk ezt a tűzáldozatot, mert legvégül az életeteket, a szereteteteket, a húsvér valótokat kell feláldoznotok. Ez az, amit mesteri szépséggel kell odaszentelnünk.

Mahádév kérdése: Gurudév, egy kicsit szokatlan gondolat ötlött az eszembe. Azt mondják, hogy az anyatej az, ami leginkább hasonlít a kecsketejre. Ez azt is jelenti, hogy szükségszerűen a kecskékhez hasonló a tudatunk is, vagy ez pusztán a tej kémiai összetételének a hasonlósága?

Szvámí Tírtha: Nem tudom én nem hallottam erről, de mi általában a tehéntejet szeretjük jobban, mivel az szattvikus tudatállapotú. A különböző állatok más-más tudatszinttel rendelkeznek. Bár a kecsketej nagyon népszerű, mert jobban tolerálja a szervezet abban az esetben, ha például valakinek laktóz intoleranciája van. Ha ilyen jellegű problémátok adódik, akkor ez segíthet. Szóval ez lehet az egyik oka annak, hogy miért tartják megfelelőbbnek, ha egészségügyi probléma adódik.

Mindenesetre a tej közvetíti a szeretetteljes gondoskodást.

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha 2017.05.08-i, Rila-hegység reggeli előadásából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

 Miért van Sríla Srídhar Mahárádzs templomának kilenc kupolája és ugyanennyi tornya? Ez nem csupán egy építész művészi önkifejezésének az eszköze, hanem szimbolikus. A legmagasabb főkupola, az odaadó szolgálat kilencedik elemét jelképezi – a teljes meghódolást, a totális önátadást. Ez annyit jelent, hogy: odaszentelni, feláldozni az életeteket az isteni szolgálatban, pontosan. Viszont ez nem véráldozatot jelent, nem kell megsemmisülnötök – sokkal inkább azt jelenti, hogy Isten szolgálatában foglaljátok le magatokat. Ez egy magasfokú önfeláldozás. De miért is fontos a vér?

Jasódá: Ott van benne a tudat.

Szvámí Tírtha: Helyes! Valójában a vér hordozza a tudatot, s ezért ez egy rendkívül értékes, lényeges elem. Miért piros a vérünk? Gondoltatok már erre valaha? Azt mondhatnátok erre, mert így szép! Nem, van ennek egy másik oka is. Kémiailag vasat tartalmaz, ezért vöröses. Mi a leggyakoribb nehézfém az univerzumban? Ugyanez – a vas. Tehát elmondhatjuk, hogy csillagpor van a vérünkben. Ez fizikailag összekapcsol bennünket az univerzummal. S ha a bennünk keringő vér a tudat hordozója, mely átjárja az egész testet, akkor a vér feláldozása a tudat odaszentelését jelenti. S a Gítában[1]  Krisna elmondja, hogy ne pusztán az akaratunkat, hanem az intelligenciánkat is áldozzuk fel, amikor odaszenteljük a tudatunkat – ez a legmagasabb rendű önfeláldozás. Tehát az életünket, a tudatunkat kell a Jóisten szolgálatának odaszentelnünk, így fejlesztve ezzel a tudatosságunkat.

A vér nagyon szimbolikus. Ha az emberek vonatkozásában a vérre gondolunk az a halált jelzi. A hősök készek a vérüket adni az országukért, míg a nők esetében ez az élet szimbóluma. Tehát ez egy nagyon-nagyon fontos dolog, melynek egy igencsak intenzív szimbolikus és mély jelentése van.

Ezért mindazok, akik vérrel foglalkoznak, mint például a gyilkos, a hentes vagy a harcos, általában nagyon erős aurával rendelkező, erőteljes emberek. Ugyanez érvényes a bráhmanákra. Egy bráhmana nem vágja fel a testeteket, hogy elvérezzetek, hanem a tudatotokra hatva, megtisztítja azt – a véretek leglényegét. Ezért azok az emberek, akik képesek megtisztítani a tudatunkat, szintén nagyon erőteljes, erős aurájú emberek.

Így Dzsada Bharat vérét kioltani és feláldozni annyit jelent, hogy elvenni valami nagyon értékeset a nyereség fejében – ez olyan, mint egy reményteljes felajánlás, valamiért cserébe. S a következményekből azt láthatjuk, hogy Kálí Istennő készen áll elfogyasztani a helytelen tudatúak vérét a feláldozandó emelkedett személy vére helyett. Ha ismét szimbolikusan tekintünk minderre, mit jelent az, hogy elveszi a tolvajok, gazemberek vérét? Azt, hogy kész megváltoztatni a tudatukat, elvenni a bűneiket, megemészteni, megsemmisíteni azokat. Szóval ez nem egy ősi horrorfilmből való jelenet, hanem a tudat megváltoztatásának a lényege. Megragadni valami rendkívül fontosat és a megfelelő mederbe terelni azt.

(folytatása következik)

[1] Bhagavad-gítá 18.70.

(Szvámí Tírtha 2017.05.08-i, Rila-hegység reggeli előadásából)

 (az előző pénteki tanítás folytatása)

  „A Kálí istennő imádatára készülődő rablók és tolvajok mind rendkívül alantas gondolkodású emberek voltak, akiket a szenvedély és tudatlanság kötőerői tartottak fogva. Elhatalmasodott rajtuk a vágy, hogy meggazdagodjanak, s ezért volt merszük ellentmondani a Védák utasításainak, olyannyira, hogy kész voltak megölni Dzsada Bharatát, egy bráhmana családban született, önmegvalósított lelket. Irigységükben a rablók Kálí istennő színe elé vitték, hogy feláldozzák. Az ilyen emberek ragaszkodnak irigy tetteikhez, s ezek a gonosztevők még attól sem riadnak vissza, hogy megöljék Dzsada Bharatát. Dzsada Bharat minden élőlény legjobb barátja volt. Nem volt az ellensége senkinek, s elmélyülten örökké az Istenség Legfelsőbb Személyiségén meditált. Egy kiváló bráhmana apától született, s így még akkor sem lett volna szabad megölni, ha történetesen ellenséges vagy rosszindulatú lett volna. Nem volt tehát semmi okuk Dzsada Bharat megölésére, és Kálí istennő ezt nem tűrhette. Azonnal megértette, hogy ezek a bűnös haramiák az Úr nagy bhaktáját akarják elpusztítani. A múrti teste ekkor hírtelen szétrobbant, s maga Kálí istennő lépett ki belőle személyesen. Teste heves, elviselhetetlen ragyogással lángolt.”[1]

Ez egy meglehetősen misztikus élmény és kizárólag felnőtteknek ajánlott olvasmány. De most már végig kell olvasnunk a történetet és akkor majd megpróbálunk egy kicsit békésebb vizekre evezni.

„A feldühödött Kálí istennő nem tűrte tovább a sértéseket. Szeme szikrázott, s kivillantotta rettentő, görbe fogait. Vörös szeme lángokat szórt, s bemutatta félelmetes vonásait. Ijesztő testet öltött fel, mintha az egész teremtés elpusztítására készülne. Heves mozdulattal leugrott az oltárról, és ugyanazzal a karddal, amivel ők akarták megölni Dzsada Bharatát, egy pillanat alatt egytől egyig lefejezte a tolvajokat és rablókat, majd inni kezdte a forró vért, ami a lefejezett gonosztevők nyakából folyt, mintha csak likőrt inna. Társaival együtt itta a mámorító italt, a boszorkányok és démonok társaságában, s a vértől megrészegülve mindannyian hangosan énekelni kezdtek és táncra perdültek. Olyan volt, mintha az univerzum megsemmisítésére készülnének, s közben a haramiák fejeivel labdáztak, egymásnak dobálva őket”. Akció-reakció. „Így nyeri el méltó büntetését az az irigy ember, aki sértést követ el egy nagy személyiség ellen.”[2] Szóval, legyetek elővigyázatosak!

Tehát, mit láthatunk itt? Egy meglehetősen szokatlan rituálét – emberáldozatot, mely valamennyi kultúrában megtalálható volt. A Biblia is említést tesz egy majdnem megtörtént emberáldozatról. Dél – Amerikában szintén létezett, ahol egy eleven, lüktető szívet ajánlottak fel a Napistennek. Karthágóban szintén hajtottak végre emberáldozatot. Tudatában voltak annak, ha nagy veszély fenyegette az államot, akkor a lelki vezetők tanácsa a következő volt: „A veszély elkerülése érdekében fel kell áldoznunk fiainkat. Száz fiút kell feláldoznunk.” Erre a város polgárai így feleltek: „A dupláját! Kétszáz fiat adunk.”

Szanátan: Még a király fiát is!

Szvámí Tírtha: Ezek nagyon komoly történések. Csak képzeljétek el magatokat, ha ilyen áldozatot kellene hoznotok. Rendkívül fájdalmas döntés, mert az élet nagyon értékes.

A Gítából megtanultuk, hogy áldozat nélkül nem működik semmi és nem lehetünk boldogok sem. De milyen legyen ez az áldozat? Feláldozhatom mások életét? Bár a fiak feláldozása is elképzelhetetlenül komoly, sokkal tanácsosabb, ha a saját életünket áldozzuk fel, szenteljük oda valaminek. A jelentéktelen, parányi és külső dolgokat könnyűszerrel felajánljuk. Egy kis virágot, némi vizet – ahogy Krisna huncutul tanácsolja a Gítában[3]. Majd ezek után emeli a tétet: „Ajánld fel mindenedet és még azon túl is, mindent, amivel még rendelkezel – csak add Nekem nyugodtan.”[4]

(folytatása következik)

[1] Bhágavata-purána 5.9.17.

[2] Bhágavata-purána 5.9.18-19.

[3] Bhagavad-gítá 9.26.

[4] Bhagavad-gítá 9.27.

(Szvámí Tírtha 2017.05.08-i, Rila-hegység reggeli előadásából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Említettük, hogy Bharat Mahárádzs előző életében, amikor még őz testben élt, az őzek között is kívülállónak számított, mivel általában más őzek nem emlékeznek előző életükre. S most ismét kívülálló lett. Azonban legbelül kiegyensúlyozott maradt. Tehát néha kissé kívülállók vagytok, de próbáljátok megőrizni a lelki békéteket. S ha bráhmanák vagytok ne engedjétek befeketedni/hogy bekoszolódjon a brahmin zsinórotokat!

„Dzsada Bharat csak a betevő falatjáért dolgozott. Mostohafivérei visszaéltek ezzel, és egy kevéske ételért cserébe a földeken dolgoztatták. Ő azonban nem értett a földműveléshez. Nem tudta hova kell a földet szórni, hol kell elsimítani vagy egyenetlenné tenni. Bátyjai rizstörmeléket, olajpogácsát, rizspelyvát, féregrágta gabonát vagy olyan rizst adtak neki, ami az edény aljára égett, Dzsada Bharat azonban örömmel elfogadott mindent, mintha nektár lenne. Egyáltalán nem neheztelt rájuk, s boldogan ette meg, amit kapott.”[1]

Egyszer hallottam egy történetet, ahol az emberek egy olyan lelki elvonulásra mentek, ami meglehetősen aszketikus volt. Egész nap nem szólalhattak meg, több mint nyolc órán át ülve kellett meditálniuk, étkezéskor pedig csak egyszer tölthették tele a tányérukat és csak annyit ehettek. Nos tehát, az egyik igen aszketikus gyakorló, ismerve, hogy csak egyszer töltheti tele a tányérját, egyből kettő tányérral érkezett. ‘Ha csak egyszer tölthetem tele a tányéromat, akkor csináljuk kettővel!’ Ilyen az emberi természet – ‘Lemondott elvonulásra megyek, hogy kielégítsem az érzékeimet’. Ahogy Beinsa Douno Mester mondta: „Az emberek általában a legnagyobb tányért és a legkisebb csákányt fogják választani.” Azt hiszem, ezt nem kell tovább magyarázni.

„Ebben az időben a rablók súdra származású vezére fiúgyermekre vágyott, s Bhadra Kálí istennőt akarta imádni úgy, hogy felajánl neki áldozatként egy félkegyelműt, akit nem tartanak különbnek egy állatnál”. Itt igencsak félelmetes fordulatot vesz a történet! „A rablóvezér elfogott egy emberállatot, hogy feláldozza, de az elmenekült, s a vezér megparancsolta követőinek, hogy induljanak a keresésére. A szélrózsa minden irányába futottak, de nem akadtak a nyomára. Ahogy a sűrű sötét éjszakában mindent bejártak, egy rizsföldre érkeztek, ahol megpillantották Angira családjának emelkedett fiát [Dzsada Bharatát], aki egy magaslaton ült, és őrizte a földet az őzek és a vaddisznók támadásától.

A rablóvezér követői és szolgái úgy találták, hogy Dzsada Bharatát tulajdonságai miatt nyugodtan emberállatnak tekinthetik, s úgy döntöttek, hogy tökéletesen alkalmas arra, hogy feláldozzák. Boldogságtól ragyogó arccal megkötözték, és Kálí istennő templomába vitték.

Ezek után a rablók az emberállatok megöléséhez kitalált rituációjuk szerint megfürdették Dzsada Bharatát, új ruhába öltöztették, állathoz illő díszekkel ékesítették fel, testét bedörzsölték illatos olajokkal, majd tilakkal, szantálpéppel és virágfüzérekkel díszítették. Bőségesen megetették, majd Kálí istennő színe elé vitték, akinek füstölőt, lámpákat, virágfüzéreket, szárított gabonát, zsenge ágakat, hajtásokat, gyümölcsöket és virágokat ajánlottak fel. Így imádták a múrtit, mielőtt megölték volna az emberállatot, s miközben dalokat és imákat énekeltek, dobokon és kürtökön játszottak, Dzsada Bharatát leültették a múrti elé.

Ekkor az egyik tolvaj, aki a főpap szerepét töltötte be, hozzákészült, hogy az emberállatnak vélt Dzsada Bharat vérét felajánlja Kálí istennőnek, hogy az megihassa likőrként. Megragadta félelmetes, borotvaéles kardját, és Bhadra Kálí mantrájával megszentelve fölemelte, hogy megölje Dzsada Bharatát.”[2]

Nagyon izgalmas, igaz?

Hozzászólás: Elég ijesztő.

Szvámí Tírtha: Igen, eléggé félelmetes. Ezért javaslom azt, hogy ne hagyjátok megfeketedni a brahmin zsinórotokat, még bajba kerülhettek.

(folytatása következik)

[1] Bhágavata-purána 5.9.11.

[2] Bhágavata-purána 5.9.12-16.

(Szvámí Tírtha 2017.05.07-i, Rila-hegység reggeli előadásából)

 (az előző pénteki tanítás folytatása)

 „Bráhmana apja mindig nagy szeretettel gondolt fiára, Dzsada Bharatára [Bharat Mahárádzsára], s mindig nagyon ragaszkodott hozzá. Dzsada Bharata nem volt alkalmas arra, hogy a grihaszta-ásramába lépjen, ezért csak a brahmacsarja-ásram végéig végezte el a tisztító folyamatokat. Noha nem akarta elfogadni apja utasításait, az mégis arra tanította, hogy hogyan legyen tiszta, hogyan mosakodjon, mert úgy gondolta, az apának tanítania kell a fiát. Dzsada Bharata ostoba módjára viselkedett apja előtt, annak ellenére, hogy apja – ahogyan kell – a védikus ismeretekre tanította. Úgy viselkedett, hogy apja megértse: fia nem alkalmas arra, hogy tanítsák, ezért jobb, ha lemond róla, hogy oktassa. Mindig az ellenkezőjét tette annak, amit mondtak neki. Ha apja azt tanította neki, hogy ürítés után mosson kezet, ő előtte tette. Ám apja a tavasz és a nyár folyamán mégis meg akarta tanítani neki a Védák utasításait. Megpróbálta megtanítani neki a Gájatri-mantrát az ómkárával és vjáhrtivel együtt, de négy hónap után törekvését még mindig nem koronázta siker. Dzsada Bharata bráhmana apja saját szívének és lelkének tekintette fiát, így aztán nagyon ragaszkodott hozzá. Úgy gondolta, megfelelő tanításban kell részesítenie, ezért egészen átadta magát az eredménytelen kísérletezésnek, s megpróbálta megtanítani neki a brahmacsarja szabályozó elveit, beleértve a védikus fogadalmak betartását, a tisztaságot, a Védák tanulmányozását, a szabályozó folyamatokat, a lelki tanítómester szolgálatát és a tűzáldozat felajánlását.  Mindent megtett, hogy tanítsa, ám minden igyekezete hiábavaló volt. Szíve mélyén azt remélte, hogy fiából művelt tudós válik, de minden törekvése kudarcot vallott. Mint mindenki, ez a bráhmana is ragaszkodott otthonához, és elfelejtette, hogy egy napon meg fog halni. A halál azonban nem volt feledékeny. Amikor elérkezett az ideje, megjelent, és magával vitte.”[1]

Ez egyrészt kicsit szomorú, másrészt némileg mulatságos történet – az apa, aki félkegyelmű fiát próbálja tanítani és a fiú, aki nem akarja elfogadni apja utasításait. A Bhágavatamban másutt megemlítik, hogy egy tanítónak, apának, királynak, gurunak vagy bármely feljebbvalónak, akkor is folytatnia kell a tanítást, a felvilágosítást, ha nincs hajlandóság azok befogadására. És azt hiszem ez a bráhmana apa eszerint cselekedett. Újra és újra próbálkozott, minden tőle telhetőt megtett. Ahogy itt olvashattuk értelmes, tanult ember volt és természetesen világossá vált számára, hogy a fia esetében nem fognak működni ezek a törekvései. Szóval néha az eszetek miatt kudarcot vallotok, de az apa az érzelmeire hallgatva tovább próbálkozott. Az ésszerűség és a képzeletetek azt mondatja veletek, hogy itt a vége a próbálkozásotoknak – elértetek a végéhez és képtelenek vagytok egy lépéssel is tovább menni. Azonban ekkor a tartalék erőforrásotoknak kell működésbe lépnie, ezek pedig a feltöltött érzelmi tartalékok, melyekkel átszelhetitek a korlátaitokat.

„Fiatalabb felesége az idősebb feleségre bízta ikergyermekeit, a fiút és a leányt, majd önként vállalva a halált férjével együtt Patilókára ment.”[2] ‘Ha neked menned kell, én is veled tartok. Nem akarok tovább itt maradni, veled megyek.’ – ezt hívják eltökéltségnek.

„Amikor apjuk meghalt, Dzsada Bharata kilenc mostohatestvére, akik Dzsada Bharatát ostoba félkegyelműnek tartották, nem folytatták apjuk törekvését, hogy mindenre megtanítsák öccsüket. Ők maguk jól ismerték a három Védát – a Rg-védát, a Száma és a Jadzsur-védát —, melyek leginkább gyümölcsöző tettekre biztatnak. A kilenc testvér egyáltalán nem rendelkezett lelki tudással az Úr odaadó szolgálatáról, így aztán nem érthették meg Dzsada Bharata rendkívül emelkedett helyzetét. A mélyre süllyedt emberek valójában nem jobbak az állatoknál. Az egyetlen különbség közöttük, hogy az állatoknak négy lábuk van, míg nekik csak kettő. Ezek a kétlábú, állatias emberek Dzsada Bharatát őrültnek, félkegyelműnek, süketnek és némának nevezték. Örökké bántották, és Dzsada Bharata úgy viselkedett előttük, mintha süket, vak vagy beszámíthatatlan lenne. Nem ellenkezett velük, és nem próbálta meggyőzni őket, hogy nem bolond. Ha akartak tőle valamit, az ő kívánságuk szerint cselekedett. Bármilyen ételt adtak neki alamizsnaként vagy fizetségül, s bármit kapott a sors elrendezéséből, mindent elfogadott és megevett, akár kevés volt, akár ízletes, akár állott, akár ízetlen. Soha nem evett semmit csupán az érzékkielégítés kedvéért, hiszen már megszabadult a testi életfelfogástól, ami arra kényszeríti az embert, hogy ízletes vagy ízetlen ételeket fogadjon el. Transzcendentális tudata teljesen elmerült az odaadó szolgálatban, ezért a testi életfelfogásból származó kettősségek nem voltak hatással rá. Teste olyan erős volt, akár egy bikáé, és végtagjai rendkívül izmosak voltak. Nem törődött a téllel vagy a nyárral, a széllel vagy az esővel, soha nem fedte be testét. A földön aludt, és sohasem dörzsölte be testét olajjal, vagy sohasem fürdött. Teste piszkos volt, így aztán elfedte lelki ragyogását és tudását, ahogyan az értékes drágakő ragyogását is elhomályosítja a szennyeződés. Csak egy piszkos ágyékkötőt viselt, valamint a szentelt zsinórját, ami már fekete volt. Az emberek látták, hogy bráhmana családban született, ezért brahma-bandhunak nevezték, és számtalan gúnynevet adtak neki.  A materialista emberek mindenhol sértegették és megvetették, ő azonban csak vándorolt tovább a világban.”[3]

(folytatása következik)

[1] Bhágavata-purána 5.9.4-6.

[2] Bhágavata-purána 5.9.7.

[3] Shrimad Bhagavatam 5.9.8-10

(Szvámí Tírtha 2017.05.07-i, Rila-hegység reggeli előadásából)

Ma mindenképpen tovább kell folytatnunk Bharat Mahárádzs és az őz életének alakulását, hogy kerek legyen a történet, és mivel most egy nagyon izgalmas pillanathoz érkeztünk. Ez pedig a Bhágavata-purána ötödik énekének kilencedik fejezete, mely Dzsada Bharata Isteni jellemvonását taglalja.

„Sríla Sukadéva gószvámí folytatta: Kedves királyom! Miután Bharat Mahárádzs elhagyta az őztestet, egy nagyon tiszta bráhmana-családban született meg. Volt egy bráhmana, aki Angira dinasztiájába tartozott. Rendelkezett minden szükséges brahmanikus tulajdonsággal, uralkodott az elméje és az érzékei fölött, tanulmányozta a védikus írásokat és az azt kiegészítő irodalmat. Sokat adományozott, mindig elégedett, türelmes, nagyon nyájas és bölcs volt, s mentes volt az irigységtől. Önmegvalósított lélekként szüntelen transzba merülve az Úr odaadó szolgálatát végezte. Első feleségétől kilenc fia született, valamennyien kiváló képességekkel, második feleségének pedig ikreket, egy fiút és egy leányt nemzett. A fiúgyermekről azt mondták, hogy a legkiválóbb bhakta és szent király: Bharat Mahárádzs. Így született hát meg újra, miután őztestét elhagyta.”[1]

Itt bepillantást nyerhetünk a brahmanikus tulajdonságokba: önuralom, szentírások tanulmányozása, ismeretek szerzése, adományozás, elégedettség, tolerancia, szelídség és mentesség az irigységtől. Tehát, ha szeretnétek eldönteni, hogy hova is tartoztok, itt van a lista. Itt láthatók azok a képességek, melyekre szert tehettek. Néhányan már eleve rendelkeznek bizonyos képességekkel; mások szert tehetnek ezekre és megint mások pedig képtelenek arra, hogy ilyen tulajdonságokat nyerjenek. Azonban ők az igazi jelöltek a kegy folyamatára!

S végül, miután egy más fajnak az életét élte, Bharat Mahárádzs ismét emberként született meg.

„Bharata Mahárádzs elnyerte az Úr különleges kegyét, ezért emlékezett előző életeinek eseményeire. Noha egy bráhmana testében élt, nagyon félt azoktól a rokonaitól, akik nem voltak bhakták. Mindig nagyon óvakodott a társaságuktól, mert félt, hogy újra el fog bukni. Az emberek előtt emiatt őrültnek – együgyűnek, vaknak és süketnek – tettette magát, hogy ne próbáljanak beszélni hozzá. Így kerülte el a rossz társaságot. Belül mindig az Úr lótuszlábára gondolt és dicsőségéről énekelt, ami megszabadítja az embert a gyümölcsöző tettek bilincseitől. Így menekült meg az abhakták támadásától.”[2]

Itt ismét egy szokatlan viselkedést tapasztalhatunk, igaz – bráhmin családból származott, mégis úgy viselkedett, mint egy őrült. Külsőleg bolondnak tettette magát, belül pedig igazi bhakta volt. Nos, ha magamba nézek, külsőleg igyekszem intelligensnek tűnni, de belsőleg nem vagyok bhakta. Szóval ki az ostobább – Bharat Mahárádzs vagy mi?

Gyakorlatilag mindig van némi különbség, ellentmondás a magunkról alkotott belső kép és a külsőleg tapasztalható valóság között – az eszményeitek és a valóság között. Ő mindig vissza tudott emlékezni előző életeire, mindig tudatos volt az elkövetett hibáiról, így mindig meg tudta őrizni a tudatszintjét. Hasonlóan nekünk is fejlesztenünk kell meggyőződésünknek ezt a belső magját és ennek fényében mehetünk, élhetünk, tesszük, ami kell.

A raszikus sásztrák írnak egy nagyon különleges bháváról. A bháva egy a Jóistenre irányuló nagyon kifinomult szeretetteljes érzelemvilág, melynek különböző típusai vannak. Ezek a bháva, vibháva, anubháva, vjabhicsári-bháva különféle kategóriái. Viszont, amiről leginkább szeretnék itt szólni az a sztháji-bháva, az az állandósult, folyamatosan fennálló hangulat. Tartottunk itt egy griha-szthá ceremóniát – melynek a lényege, hogy a családosok kötődjenek az otthonhoz, állapodjanak meg – ezt jelenti a szthá. Itt is ugyanerről van szó – szthá, sztháji-bháva, mely olyan, mint egy szilárdan megalapozott bháva, mely állandóan jelen van. Ha egyfajta bizonyosságra – mélyen gyökerező megértésre juttok és követitek a lelki gyakorlataitokat, akkor biztonságban vagytok, éppúgy, mint Bharat Mahárádzs.

(folytatása következik)

[1] Bhágavata-purána 5.9.1-2.

[2] Bhágavata-purána 5.9.3.