Sharanagati

(Szvámí Tírtha 2017.05.07-i, Rila-hegység reggeli előadásából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

„Bharat Mahárádzs egy őztestben élt, ám mivel múlt életében hűségesen végezte az odaadó szolgálatot, megértette, hogy miért ezt a testet kapta. Elmúlt és jelenlegi életét végiggondolva szüntelenül tettein bánkódott, s így beszélt: „Mily szerencsétlen vagyok! Elbuktam az önmegvalósított lelkek útján. Elhagytam saját fiaimat, feleségemet és otthonomat, hogy fejlődhessek a lelki életben, s az erdőben egy magányos, szent helyen kerestem menedéket. Önfegyelemre és önmegvalósításra tettem szert, s örökké odaadó szolgálatot végeztem: hallottam az Istenség Legfelsőbb Személyiségéről, Vaszudéváról, mindig Rá gondoltam, énekeltem Róla, imádtam Őt és emlékeztem Rá. Törekvésem olyannyira sikerrel járt, hogy elmém mindig az odaadó szolgálatba merült. Saját ostobaságom miatt azonban ez az elme újra ragaszkodni kezdett – ez alkalommal egy őzhöz. Most egy őz testében születtem meg, s távol kerültem az odaadó szolgálat tetteitől.”[1]

Tehát anusravana hallás; manana elmélkedés; szankírtana dicsőítés; árádhana, imádat – ezek a lelki gyakorlat összetevői.

„Noha Bharat Mahárádzs egy őz testébe került, szüntelen bűnbánata miatt teljesen eltávolodott minden anyagi dologtól. Senkinek sem tárta fel titkát, ám egy napon elhagyta őz anyját a Kálanydzsara-hegyen, ahol megszületett, s visszatért Sálagráma erdejébe, Pulasztja és Pulaha ásramájához. Ebben az ásramában élt hát, s ezúttal nagyon vigyázott, nehogy áldozatul essen a rossz társulásnak. Anélkül, hogy bárkinek feltárta volna a múltját, ott élt ebben az ásramban, és csupán száraz leveleket evett. Nem volt teljesen egyedül, hiszen a Felsőlélek vele volt. Így várt a halálra az őztestben. Végül fürdőt vett a szent helyen, s elhagyta testét.”[2]

Látjátok, ez egy lelki gyakorló sikertörténete. Nézzetek szembe önmagatokkal és látni fogjátok a gyengeségeiteket, hiányosságaitokat, azonban mindig lesz lehetőségetek javítani azokon. S Bharat Mahárádzs uralkodása allatt is kivételes király volt és mivel később a lemondott életrendbe lépett, ami olyan, mintha a társadalmon kívül létezne, ezért személye még inkább példaértékű a számunkra. Általában a társadalom igyekszik jó életszínvonalat biztosítani a polgárai számára és lehetőséget arra, hogy gyakorolhassák az élet valamennyi célját purusártháját – mint például a dharma (vallásgyakorlat), artha (anyagi gyarapodás), káma (érzelem-érzéki élet). Viszont, aki lemondottan él, az már elveti ezeket – csupán a móksa, a felszabadulás a célja. Tehát ilyen szempontból ő egy kívülálló volt; majd beütött ez a kis malőr az utolsó meditációjába és máris egy őzcsapat részesévé vált. Ezzel azonban ismét kívülállóvá vált, mivel általában más őzek nem emlékeznek előző életükre, nem úgy, mint ő és ki akarta javítani ezt a botlását. Ennek ellenére sohasem volt egyedül, mert nagyon erősen, nagyon mélyen élt a szívében Paramátmá. ‘Tudom, hogy nem vagyok egyedül, Valaki van itt még velem.’

Ellenben többségetek nem kívülálló tagja a társadalomnak, így, ha találkoztok egy ilyen társadalomtól elhidegült kívülállóval – mint például egy aszkéta vagy hasonló, kérlek próbáljátok megszelídíteni egy kis időre. Adjatok neki némi csapátit és ne csak száraz faleveleket. Akkor ti is beteljesítitek a dharmátokat és ő is elégedett lesz.

Ezért méltányoljuk és támogatjuk a grhaszthákat, a családosokat – mivel valakinek meg kell termelnie a csapátira valót. Ha mindenkiből aszkéta lesz, ki fogja hozni a csapátikat? A grhasztha életmód szintén egy ásram, egy hely, egyfajta intézmény a lelki fejlődésre. Sztha a szanszkrtban annyit jelenti, hogy ‘egy helyben maradni’. Ne szaladgáljatok, legyetek megalapozottak, stabilak. Grhasztha – megalapozott a grhában, az otthonban. Mely nem egyszerűen egy épület, hanem egy otthon, nem csupán egy ház, hanem egy otthon. Az nem ugyanaz. Tehát a grhaszthák első feladata, hogy házból otthont teremtsenek, a magasabb kötelezettség pedig, hogy az otthont, templommá alakítsák.

[1] Bhágavata-purána 5.8.28-29.

[2] Bhágavata-purána 5.8.30-31.

(Szvámí Tírtha 2017.05.07-i, Rila-hegység reggeli előadásából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

„Halála idején a király látta, hogy az őz úgy ül mellette, mintha saját fia lenne, és gyászolja elvesztését. A király elméjében egyedül az őz teste járt, ezért éppen úgy, mint azok, akiknek nincs Krisna-tudatuk, elhagyta a világot, az őzet és az anyagi testét, s egy őztestet kapott. Kapott azonban egy áldást: noha elvesztette emberi testét, az őztestbe került, nem feledkezett meg előző életének eseményeiről.”[1]

Jól ismerjük a Gítá ide vonatkozó versét, hogy „Ki milyen létre gondol teste elhagyásakor, azt éri majd el kétségtelenül.”[2] Általában úgy szoktunk alkudozni: ‘Rendben, ha az utolsó pillanat fogja meghatározni a következő életemet, akkor elég, ha majd abban az utolsó pillanatban rögzítem az elmémet a Legfelsőbbre.’ De legyünk realisták, ha olyan nehéz úgy általánosságban összpontosítani a tudatunkat, akkor miért gondoljátok azt, hogy majd az utolsó pillanatban mindent tökéletesen tudtok irányítani? Ezek mindig nagyon intenzív pillanatok – a testet öltés és a testelhagyás – nagyon-nagyon erős érzések. Tehát ott többé-kevésbé képtelenek leszünk tudatosan irányítani a dolgokat; valami más veszi át az irányítást. Ezért tulajdonképpen ebből a történetből azt is megtanulhatjuk, hogyan tudunk egy rögzített tudatállapotot elérni, majd az életünk végén. Bharat Mahárádzs egyszerűen csak szerette ezt a kis őzet és őrá gondolt. Ugyanígy, ha egyszerűen szeretitek Krisnát, emlékezni fogtok Rá, vagy legalább a bhaktákra és ismét találkozni fogtok velük.

Volt egyszer egy bhakta, aki azt mondta a többieknek: „Kérlek javítsátok meg az autómat és nézzétek át jól.” Másnap reggel elindult és egy idő után valahogy teljesen kormányozhatatlanná vált az autó. Abban a pillanatban a bhaktákra gondolt, hogy valószínűleg nem nézték át elég alaposan az autót és rögtön karambolozott és a feje is megsérült. Ekkor elgondolkozott: „Hoppá, majdnem elhagytam ezt a testet, de legalább a bhakták voltak az utolsó emlékeim. Viszont ez a meditáció mégsem volt annyira pozitív, ezért az én drága Uram azt mondta, hogy: „Menj még vissza! Nem mehetsz el ilyen könnyen.”

Szóval, nem elég csupán valamiféle meditáció; próbáljátok meg azt, hogy ez egy szeretetteljes, gyöngéd és pozitív meditáció legyen. Ez egy nagyon komoly dolog, mivel ez a folyamat, amit gyakorlunk, a bhakti-jóga, melyet a szeretet hat át, és ahol a test-elme együttesét is a szeretet irányítja. Nem analitikus tudás, nem tapaszja, nem lemondás, hanem a Legfelsőbb iránti szeretetteljes szolgálat gyakorlása a mi utunk, a mi gyakorlatunk. Ez egy nagyon finom, nagyon gyöngéd folyamat, ezért kérlek váljatok méltóvá ehhez a szinthez! S mindig emlékezzetek arra, hogy ‘Amikor virágot viszek a templomba, a mögötte lévő ok és szándék mindig nagyon tiszta és finom legyen’. Kérlek, mindig óvjátok és őrizzétek meg ezt a legbensőbb szépséget, a legcsekélyebb dolgaitokat is hassa át ez a belső lényeg.

Tehát Bharat Mahárádzs az őzön meditált, őrá fókuszált, így egy őztestet kapott teste elhagyásakor. De az őz is Bharat Mahárádzson meditált, igaz? Szóval mindkettőjük meditációjának más-más volt a tárgya. Meglehet, végül Bharat Mahárádzsnak ugyan más faj testét kellett magára öltenie, de megkapta azt az áldást, hogy megőrizhette a tudatát és nem felejtette el előző életét.

(folytatása következik)

[1] Bhágavata-purána 5.8.27.

[2] Bhagavad-gítá  8.6.

(Szvámí Tírtha 2017.05.07-i, Rila-hegység reggeli előadásából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

 Térjünk vissza Bharat Mahárádzs és az őz történetének fő mondanivalójához. Arról beszélgettünk, hogy miközben ebben az ideális, nagyon szép környezetben Bharat Mahárádzs a lelki gyakorlatait végezte, hírtelen megjelent egy őzike és minden figyelme nyomban őrá szegeződött. Szeretet és együttérzés ébredt benne az őzsuta iránt és gondoskodni kezdett róla. Azonban egyre jobban fokozódott a ragaszkodása, melynek hatására szinte minden gondolatát teljesen lefoglalta a kis állat. Tapasztaltatok már ti is ehhez hasonlót, amikor olyasvalami történt az életetekben, ami teljesen magával ragadott benneteket? Egészen gúzsba kötött titeket, nem tudtatok szabadulni tőle?

„Észrevette a holdsugarakat, majd Bharat Mahárádzs folytatta őrült szavait. „Az őz fia annyira átadta magát nekem és annyira kedves volt hozzám, hogy megválni tőle olyan érzés, mintha saját fiamtól választottak volna el. A távollét égető vágyától úgy szenvedek, mintha egy erdőtűz lángjai emésztenének. Szívem, ami olyan, mint a földi liliom, most lángokban ég. A hold látja szenvedésemet, ezért ragyogó nektárt önt rám, ahogy egy barát locsolja a vizet barátjára, akinek nagy láza van. Így okoz nekem boldogságot a hold.” Sukadév gószvámí folytatta: „Kedves királyom! Bharat Mahárádzson fékezhetetlen vágy lett úrrá, ami egy őz formájában nyilvánult meg. Múltbeli tetteinek gyümölcseként elbukott a misztikus jóga, a lemondás és az Istenség Legfelsőbb Személyisége imádatának útján. Ha nem a múltban elkövetett gyümölcsöző cselekedetei miatt történt volna, hogyan vonzódott volna egy őzhöz, miután elhagyta saját fiát és családját, mert akadálynak tekintette őket a lelki élet útján? Hogyan érezhetett volna ilyen leküzdhetetlen vonzódást egy őzhöz? Ennek kétségkívül múltbeli karmája volt az oka. A király annyira belefeledkezett az őz dédelgetésébe és nevelgetésébe, hogy kudarcot vallott lelki cselekedeteinek útján.”[1]

Szóval néha előfordul ilyesmi, hogy úgy érzitek nagyon stabilak vagytok a lelki megvalósításotokat, lelki gyakorlataitokat illetően, egyfajta sikert tapasztaltok. S akkor kezdetét veszi egy másik fejezet az életetekben, amikor úgy tűnik mindez köddé válik. Amitek csak volt kicsúszott a kezetek közül, és ezért néha kellemetlenül éreztétek magatokat, fájó volt a veszteség. De ebben az esetben Bharat Mahárádzs elégedett volt, mert neki ott volt az őz. ‘Egyfajta eleven helyettesítő az elméleti dolgok – az abszolút tökéletesség, a béke és a meditáció helyett. Na ne már, legyünk gyakorlatiasak! Itt van nekem az őzike, akit ölelgethetek!’ Más esetben viszont bánkódunk és félünk a lelkiség iránti odaadásunk, ragaszkodásunk lanyhulása miatt.

Egyetértetek azzal, hogy ebben az esetben így helyettesítjük ezt a visszaesést? A Jóisten helyett egy őzet imádunk? Ez egy jó üzlet? Nos, hogyan is szól Raghunáth dász gószvámí fohásza? „A lelki tanítómestereim nélkül, még Vrndávan sem kell és a Góvardhan hegy barlangja is olyannak tűnik, mint egy kígyó hatalmas szája.” Tehát nagyon sok szempontot kell figyelembe vennünk.

S „Amikor aztán elérkezett az ideje, a legyőzhetetlen halál toppant elé, amit az egérlyukba bekúszó mérgeskígyóhoz hasonlítanak”.

Ez csupán egy aprócska része az életünknek, amivel jó szembenéznünk. Rövid földi pályafutásunk valójában három dologról szól: élni, szeretni és elmenni. Beléptünk az anyagi élet e labirintusába, és egy napon majd elhagyjuk ezt a helyet. Ezért azt javasolják, hogy éljünk úgy, mintha ez lenne az utolsó napunk, és cselekedjünk aszerint, mintha az örökkévalóságnak tennénk. Kérlek, ezt ne felejtsétek el! 

(folytatása következik)

[1] Bhágavata-purána 5.8.25-26.

(Szvámí Tírtha 2017.05.07-i, Rila-hegység reggeli előadásából)

 Óm namó bhagavaté vászudévája. Mielőtt belefognánk Bharat Mahárádzs történetének az olvasásába, engedjétek meg, hogy hadd mondjak pár szót ennek a mantrának a fontosságáról. Ez a jelen korszak egyik legjelentősebb mantrája. Számos jógaoktató, illetve gyakorló van körünkben és mindenki számára jól ismert az óm mantra. Sjáma Tulaszí el tudnád mondani a jelentését? Ha lefordítanátok, mi ennek a szónak a jelentése?

Sjáma Tulaszí: Ez az egyetemes hang, mely az egész teremtett világ harmóniájáért felelős, s ezáltal a hang által járja az egész univerzum a tökéletes táncát.

Szvámí Tírtha: Ó, ez nagyon tetszik! Így van, az óm egy világteremtő isteni hang, mely képes a káoszt kozmosszá alakítani, rendet teremteni a világban. A világban rendnek kell lennie, máskülönben káosz uralkodik. Tehát a teremtés kezdetén ez az isteni hang – a hang azért annyira jelentős, mert rezgés, energia – megteremtette ezt a harmonikus rendet ebben a külső anyagi megnyilvánulásban. S mint tudjuk nem csupán külső, hanem a belső világ éppúgy létezik. Nem tudom, hogy vagytok vele, de sokan azt mondják, hogy a káosz nem kívül van, hanem belül. Tehát, ha úgy érzitek, hogy rendet kell tennetek a tudatotokban, az óm, mint kreatív hang kozmikus rendet tud teremteni a káoszotokban.

Mégis nagyon nehéz meghatározni, lefordítani az óm mantra jelentését, mivel annyira tömör, annyira esszenciális, hiszen az összes erő egy szóban összpontosul; s hogyan is lehetne mindezt lefordítani?! Tehát azt mondhatjuk, hogy nagyon egyedi, úgymond mindennek az absztrakt tömörítése, melynek szinte lehetetlen megtalálni a helyes fordítását. Azt mondhatjuk, hogy ez az univerzum egyetlen szava – egyedi és egyetlen szava. Az óm önmagában elegendő. Ha mégis szeretnénk megtalálni az óm mantra jelentését, helyes fordítását, az nagyon egyszerű. Vizsgáljuk meg a saját szókincsünket, hogy mi az az egyetlen szó, melyet a legfontosabbnak tartotok?

Válasz: ‘Én’.

Szvámí Tírtha: ‘Én’? Igen, azt hiszem ez az a szó, mely képes káoszt teremteni odabent. ‘Én, enyém, önmagam’.

Szanátan: Szeretet.

Szvámí Tírtha: Egyetértek, ez olyasvalami, mint egy misztikus magyarázata annak a szónak, amelyre én is gondoltam. Roppant egyszerű, általában megpróbálunk mindent tagadni, tehát azt gondolhatnátok, hogy a végső szó a világmindenségben a ‘nem’. De válasszuk inkább a kicsit pozitívabb és kellemesebb változatát az: ‘igent’. Srídhar Mahárádzs azt mondja, hogy: „Az óm jelentése ‘igen’! Igen, amit keresel az létezik!” Ez nem túl bonyolult. Ez asszertív kommunikáció. Igen, amit kerestek az létezik. S ha jobban belemegyünk a részletekbe, természetesen szeretet is van benne. Tehát azt mondhatjuk, hogy a végső szó a világmindenségben az ‘igen’. Ha ebben egyetértünk, akkor milyen szót is kellene használnotok a lelki tanítómesteretekkel való kapcsolatotokban? ‘Igen’.

S szeretnénk másoknak is segíteni abban, hogy közelebb kerüljenek ehhez az igazsághoz. Tehát, ha reggel a szentírások olvasása, tanulmányozása és a felajánlás elvégzése előtt elzengitek az óm namó bhagavaté vászudévája mantrát, rendet, harmóniát teremtetek magatok körül és egyben emlékeztetitek magatokat arra, hogy a világban rend van. Ha pedig rátérünk az óm mantra ezoterikusabb magyarázatára, akkor alapvetően három különböző hangra bonthatjuk ezt a mantrát: A-U-M. Az ‘A’ Isten; az ‘M’ az én, a lélek; és a kettő között ott található az ‘U’ – mely a legerőteljesebb hatalom, a szeretet hatalma. Tehát Góvinda, Rádhá és jómagunk. Ez azt jelenti, hogy összetartozunk.

A második szó a mantrában a namah, melynek a fordítása ‘tisztelet, hódolat’, azonban nem önmagunk, hanem olyasvalaki iránt, aki nem én vagyok. Értitek, először egyfajta elméleti értekezéssel találkozunk – mint, hogy mit jelent az óm, világteremtő isteni hang; a namah pedig egy gyakorlati alapelv: „Hódolatomat ajánlom Neked.” Kinek? Bhagavánnak, a Legfelsőbb Úrnak. A bhaga jelentése ‘gazdagság’ vagy ‘bőség’ és a ván pedig ‘birtokolni valamit’. Tehát, Aki az univerzum valamennyi gazdagságának a birtokosa. Azonban ez megint túl általános – ki a birtokosa az univerzum valamennyi gazdagságának? Vászudéva, a mindent magába foglaló legfelsőbb tudatosság Isteni megszemélyesítője. „Sok-sok születés és halál után az igazi tudást elsajátító ember átadja magát Nekem, mert tudja, hogy Vászudéva minden ok végső oka. Az ilyen nagy lélek bizony ritka.”[1]

Bharat Mahárádzs szintén Vászudévát imádta, a legfelsőbb tudatosságot, Aki soha sincs egyedül. Először a produktív energia nyilvánul meg Belőle – Ő Baladév és ezután pedig egy nagyon szokatlan energia – a kreatív energia. Tehát mind a produktivitás, mind a kreativitás a legfelsőbb tudatosságból származik. Balarám az elsődleges kiterjedés, majd pedig Rádhiká a kreatív energia következik. Szóval, ha szimbolikusan vizsgáljuk meg, akkor ez a legfelsőbb tudatosság soha sincs egyedül. Kell, hogy társuljon hozzá produktív vagy pedig kreatív energia.

Nézzük meg egyben az ‘Óm namó bhagavaté vászudévája’ mantrának a fordítását: „Igen, hódolatomat ajánlom a személyes Istennek, minden gazdagság birtokosának, aki a legfelsőbb tudatosság” – ez ennek a mantrának a szóról-szóra való értelmezése. De hogyan szól ennek a mantának a magyarázata? Egyáltalán miért hangzik el itt ez a mantra? Ez egy védő mantra, melyet kavacsáknak hívnak. A kavacsa olyan, mint egy ‘védőernyő’. Ez a mantra képes megvédeni benneteket valamennyi külső hatástól. A Bhágavatam nagyon részletesen ismerteti a Nárájana-kavacsát. S a Nárájana-kavacsának, miután megtisztította, megszentelte a különböző testrészeket, ez a mantra. Ez annyit jelent, hogy azáltal, hogy megteremtitek ezt a harmóniát és alárendelitek magatokat ennek az isteni oltalomnak, megmenekültök. Mint egy védőernyő száll rátok; átölel és beborít benneteket. Ezért nagyon áldásos ezzel az imával kezdeni a napot: „Ó, Drága Uram, hódolatom ajánlom Neked” és Ő pedig megoltalmaz benneteket. Gyönyörű! S a szeretteiteket is meginvitálhatjátok e védőernyő alá. Erre azt mondhatjátok, hogy: „Talán elhiszem, de lehet, hogy nem.” De én azt tudom mondani nektek, hogy ki van próbálva, működik.

(folytatása következik)

[1] Bhagavad-gítá 7.19.

(Szvámí Tírtha 2017.05.06-i, Rila-hegység esti előadásából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Bharat Mahárádzs így beszélt ebben a felkavaró illuzórikus hangulatban:

„Óh, jaj, senki sem gyámolítja őzemet! Mily szerencsétlen vagyok! Elmém olyan, akár egy ravasz vadász: örökké a csaláson jár az esze, és végtelenül kegyetlen. Az őz hitt bennem, ahogyan a jó ember, aki természetéből adódóan jól viselkedik, elfelejti csalfa barátjának helytelen viselkedését, és megbízik benne. Hűtlennek bizonyultam, de vissza fog-e vajon térni az őz, és bízni fog-e mégis bennem? Óh, jaj! Vajon látom-e még valaha kedvencemet, aki az Úr védelme alatt áll, s aki nem fél sem a tigristől, sem a többi állattól? Fogom-e még látni, amint a kertben sétál, és a zsenge füvet legeli? Nem tudom, talán már fel is falta egy farkas vagy egy kutya, vagy a falkában járó vaddisznók vetettek véget életének, esetleg egy magányosan kóborló tigris. Óh, jaj! Napkeltekor kezdetét veszi minden kedvező dolog, de rám semmi jó nem vár. A napisten maga a Védák személyisége, én azonban nem követem a Védák elveit. A napisten most lenyugszik, ám a szegény állat, akiről nekem kell gondoskodnom, mert anyja elpusztult, mégsem tért vissza. Ez az őzike éppen olyan, mint egy herceg. Mikor fog visszatérni? Mikor láthatom újra mozdulatait, melyek oly sok örömet okoztak nekem? Mikor fogja újra megnyugtatni sebzett szívemet? Bizonyosan nem hajtottam végre semmilyen jámbor tettet, másként már visszatért volna hozzám. Óh, jaj! Amikor a kis őz játszott velem, és látta, hogy behunyt szemmel meditációt színlelek, szeretetből fakadó haragjában körüljárt, és puha szarvainak csúcsával félénken döfködni kezdett. Olyan volt, mintha vízcseppek hullottak volna rám. Amikor az áldozati kellékeket a kusafűre helyeztem, az őz játszadozva megérintette a füvet a fogával, s ezzel beszennyezte. Amikor megszidtam és eltoltam őt, nagyon megijedt. Mozdulatlanul leült, akár egy szent ember fia, s abbahagyta a játékot. Bharat Mahárádzs úgy beszélt, mint egy őrült. Aztán felállt és kiment, s amikor meglátta az őz patájának nyomait a földön, szeretetében magasztalni kezdte őket: “Óh, szerencsétlen Bharata! Lemondásaid és vezekléseid eltörpülnek a Föld bolygó lemondásaihoz és vezekléseihez képest. A Föld szigorú lemondásokat végzett, ezért olyan szerencse érte, hogy most felszínét az őz apró, gyönyörű, puha és végtelenül áldásos lábnyomai díszítik. E nyomok megmutatják nekem, aki elveszítésén bánkódom, hogy merre haladt az erdőn át, s hogy miképpen találhatom meg újra elveszett kincsemet. Nyomaitól ez a föld immáron méltó arra, hogy rajta a brahmanák, akik a mennyei bolygókra vagy a felszabadulásra vágynak, áldozatokat mutassanak be a félisteneknek.” Bharat Mahárádzs továbbra is úgy beszélt, mint aki eszét vesztette. Feje fölött megpillantva a felkelő holdat díszítő sötét foltokat, melyek egy őzre hasonlítottak, így szólt: „Talán a hold, aki oly kegyes a boldogtalanokhoz, kegyes volt az én őzemhez is. Tudván, hogy elkóborolt otthonról és elvesztette anyját? Ő adott menedéket az őznek maga mellett, hogy megvédje az oroszlán rettentő támadásától.”[1]

Szóval az intenzív elválás fájdalmától égett a szíve.  Ez a történet az elválás egy másik történetére emlékeztet, melynek szereplői szintén lábnyomokat vizsgálnak, a holdhoz fohászkodva, az elválás fájdalmától gyötrődve. Mindig ugyanaz a történet – van, amikor a találkozástól szenvedünk, máskor pedig az elválástól. S amikor eljön az elválásnak ez az intenzív pillanata, őrültek módjára kezdtek beszélni. Majd lábnyomokat keresgéltek a porban. A gópík azt érezték, hogy kedvesük karjai olyanok, mint két fekete kígyó – melyek olyan szorosan ölelik körbe őket, hogy alig kapnak levegőt. El tudjátok képzelni magatokat, amint két fekete kígyó fonódik körétek? Meglehetősen rémisztő! De miután kicsusszantok ebből a szorításból, azután még fájdalmasabb lesz. S a hold, a híres hold, aki utat mutat az éjszakai vándoroknak és aki, bár gondoskodik erről a fényről, mégis mindig kritizálva van a foltjai miatt. ‘Ó, ez a telihold, tele van foltokkal!’ Mire fókuszáltok, a foltokra vagy a teliholdra? Csak a foltjait látjátok vagy az egész holdat?

Tehát, ha szerettek valakit, akkor mindenről ő jut az eszetekbe, ugye? Ez természetes. S valójában éppen ez az, amit szeretnénk elérni, hogy a legfelsőbb Úr ne tudjon elrejtőzni előlünk. Hogyan lehet ezt elérni? Váljatok őrültekké, mivel ahhoz, hogy egy ilyesféle lelki koncentrációt tudjunk megvalósítani a Legfelsőbbhöz fűződő szeretetteljes kapcsolatban, el kell veszítsük a kontrollt. Mégis kérlek kedveseim, ne hivatkozzatok rám ebben a kérdésben. „Azt hallottam a hétvégén, hogy el kell veszítenünk az irányítást.” De mi veszíteni valótok van, ha még meg sem szereztétek a kontrollt? Nincs mit vesztenetek, ha nem rendelkeztek vele. Tehát először kérlek gyakoroljátok a kontrollt, azután meglátjuk, hogyan is működik ez. Ahogy Shríla Prabhupád mondta: -„Előbb a munka, a szamádhi később.” Nagyon gyakorlatias.

[1] Bhágavata-purána 5.8.16-24.

(Szvámí Tírtha 2017.05.06-i, Rila-hegység esti előadásából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

„Bharat Mahárádzs annyira ragaszkodott az őzhöz, hogy vele pihent, vele sétált, vele fürdött és vele is evett. Szívét a szeretet szorosan az őzhöz kötözte. Amikor Bharat Mahárádzs az erdőbe akart menni, hogy kusafüvet, virágokat, fát, leveleket, gyümölcsöket, gyökereket gyűjtsön és vizet hozzon, attól felt, hogy a kutyák, sakálok, tigrisek és a többi vadállat megölik az őzet, ezért mindig magával vitte, amikor az erdőbe indult. Az erdőben Bharat Mahárádzsát az őz gyermeki viselkedése teljesen magával ragadta. Szeretetében még a vállára is vette kedvencét, s úgy vitte. Szívét annyira elárasztotta az iránta érzett szeretet, hogy néha az ölébe vette, sőt amikor aludt, a mellkasára fektette. Végtelen örömet érzett, amikor dédelgette az állatot. Amikor Bharat Mahárádzs az Urat imádta, vagy rituális szertartást végzett, időnként anélkül, hogy befejezte volna a szertartást, felállt, hogy megnézze, hol az őzike. Megkereste, s ha látta, hogy kényelmesen fekszik, elméjét és szívét nagy megelégedés töltötte el, és áldásait adta az őzre: “Kedves őzikém, légy boldog minden tekintetben!” Ha néha nem látta az őzet, elméjét nyugtalanság töltötte el. Olyan volt, mint a fösvény, aki miután szert tett kincseire, végtelen boldogtalanságára mindent elveszített. Amikor az őz elment, aggódott és bánkódott a távollétében. Bharat Mahárádzsát az illúzió kerítette hatalmába, s ezért így beszélt.”[1]

Ez annyira emberi; ilyenek vagyunk, ez a történet rólunk szól. Úgy hiszem, hogy ez nagyon pontosan érzékelteti az emberi kapcsolatokat. Például, amikor nem látjuk az általunk szeretett személyt, nagyon tudunk aggódni, viszont, amikor meggyőződünk, hogy biztonságban van, akkor megnyugszunk. De akármelyik pillanatban bármi megtörténhet, nem igaz? Elkapunk egy kis fertőzést és nyomban elillan a lelki békénk, belső erőnk, mindenünk – ugyanúgy szenvedtek, mint bárki más. Hasonlóképpen a szeretteink biztonsága is egyfajta illúzió. Mivel mindannyian ki vagyunk téve annak, hogy akármelyik pillanatban bármi bekövetkezhet. S ti, mint gyakorló anyák, apák, azt hiszem mindannyian tudjátok, mit jelent éjszakákon át nem aludni a gyermeketek biztonsága, egészsége érdekében. Ez így természetes! Nyugtalanok vagyunk, ha valami probléma adódik és nagyon boldogok vagyunk, ha pedig minden rendben van. Bár a biztonság és bizonytalanság érzése ugyanaz – mindkettő illúzió, nem létezik, nagyon illékony. Úgy hiszem abban egyetérthetünk, hogy ezek nagyon törékenyek – akármelyik pillanatban megváltozhatnak.

(folytatása következik)

[1] Bhágavata-purána 5.8.11-15.

(Szvámí Tírtha 2017.05.06-i, Rila-hegység esti előadásából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

 Tovább folytatva Bharat Mahárádzs és az őz történetét onnan, hogy a világról, a hatalmas királyságról, gazdagságról, pompáról lemondó aszkétánk, aki teljesen elmerült meditációjában, hirtelen, bár férfiként született, mégis egy ellenkező nemű szerepet vett fel: s úgymond anyává vált. Teljesen természetes érzések törtek fel belőle, azáltal, hogy a sors elrendezéséből valaki hozzá került, ‘akin én segíthetek, akit megmenthetek.’ Azt hiszem, mindannyian hasonlóan cselekednénk. Így váratlanul belekeveredtek egy helyzetbe, megszűnik az önálló, független létetek, meditációtok. Valaminek a részeseivé váltok, bevonódtok, megszűnik az objektív látásmódotok, hogy tudnátok mi is történik valójában. Tulajdonképpen nem a törékeny őzgida az, akit elnyelnek a hullámok, hanem ti fuldokoltok a körülöttetek zajló események hullámaiban.

S itt nagyon fontos dolgokat említenek, mint például, hogy az őzmama és a kisgida feketék voltak. S azt is megtudhatjuk, hogy milyen jellemzőktől függ az, hogy egy adott terület vagy ország áldott-e vagy sem. Azt mondják, hogy: „Ha fekete vagy foltos őz honos az adott országban, akkor az áldott.” Tehát ez egy áldásos, szerencsehozó állat. Nem tudom hány foltos őz él nálunk…

Mahádév: A szófiai állatkertben van egy.

Szvámí Tírtha: Az nagyon jó, figyelnünk kell ezekre a jelekre. Mindenhol jelek vesznek körül bennünket, csak tudnunk kell figyelni rájuk.

Bharat Mahárádzs őszinte szeretete a kis őzgida iránt – azt hiszem nagyon kedves dolog. Amikor viszketés fogta el, ő megvakarta – ez nagyon bájos. Amikor Nandafalván nekünk is voltak teheneink, ők is nagyon szerették a simogatást, a gondoskodást és minél többször simogattuk, annál gyakrabban igényelték – olyannyira, hogy a boldogságtól néha könnyezni kezdtek. Ez egy nemtől és fajtól független szeretet kapcsolat, mert általában emberek közötti viszonyainkban gyakoroljuk a kölcsönös szeretetet. Az első benyomásunk az, hogy ez egy nagyon aranyos, nagyon szeretetreméltó kapcsolat – mely figyelmességből, gondoskodásból áll. Mi emberek is nagyon hasonló módon fejezzük ki szeretetünket azok iránt, akiket szeretünk. Egy jobb életet szeretnénk nyújtani a számukra, mint amit mi kaptunk. Próbálunk segíteni és megóvni fiainkat, lányainkat az élet valamennyi nehézségétől, megpróbáltatásától. Rendben van ez így?

Válasz: Igen, bizonyos szempontból.

Szvámí Tírtha: Igen, eleinte ez valószínűleg jó érzést nyújt, de biztosan ismeritek azt a felosztást, amikor különböző állatokhoz hasonlítják a hozzátartozóink iránti szeretetünket. Az egyik a majomszeretet – amikor túlzottan óvjátok és próbáltok helyettük élni. Mi lesz az eredménye egy ilyen típusú nevelésnek? Egy kis majomból nagy majmot csináltok. Milyen egyéb nevelési módok vannak még? Vegyük például az oroszlánt. Az oroszlánszeretet, főleg az apai, az véres, mert ő az alfahím szerepét tölti be, aki bizonyos esetekben, még a saját vérét is, ha hímnemű, megöli. ‘Ez az én territóriumom, ez az én háremem, senki nem jöhet ide – kész.’ Ez az oroszlán típusú nevelés. S van egy harmadik állat – a sas, a sas-féle nevelés. Hol van a sas fészke? Nagyon magasan, rendkívül veszélyes helyeken – meredek sziklafalon, magas hegyormokon. Amikor a fiókák megnőnek és kezdenek elkényelmesedni, csak élvezik a fészek oltalmát, a szülők kilökik őket, anélkül, hogy tudnának repülni. S mi történik akkor? Egy nagyon magas, kitüntetett helyzetből lelöknek a szikláról, anélkül, hogy tudnátok használni a szárnyaitokat. Zuhantok, majdnem összezúzzátok magatokat a sziklán, de a végső becsapódás előtt, a nevelőitek alátok nyúlnak és felemelnek benneteket.

Szóval különböző nevelési típusok vannak, ahogyan gondját viselhetitek a következő nemzedéknek: a majomhoz, az oroszlánhoz vagy a sashoz hasonlóan. De, aki túléli a harmadik típusú nevelést, az biztosan magasra száll.

Úgy tűnik Bharat Mahárádzs az első típusú nevelést választotta – megpróbálta megvédeni, gondoskodóan nevelni és mindent megtenni azért, hogy megóvja, szolgálja és dédelgesse ezt a kis teremtést. Olyannyira, hogy néhány nap múlva teljesen elfeledkezett a lelki fejlődéséről. Csupán néhány nap alatt! S meglehetősen furcsa, hogy az előző fejezetben épp ezt a részt említik, emlékeztek? „Az isteni elragadtatásában Vászudévát szolgálva, lassanként kezdett megfeledkezni az alapvető szabályokról és alapelvekről.” Míg ott azt olvastuk, hogy lassan, de itt már nagyon gyorsan elfelejtkezett mindenről, ezek helyébe az érzelmek és a ragaszkodás lépett. Természetesen, ha valaki nálatok keres oltalmat, azt meg kell adnotok a számára. Mit mondhattok arra, ha valaki megkeres benneteket és a segítségeteket kéri? „Kérlek segíts rajtam!” – „Nem, nem fogok”? ezt nem mondhatjuk. S ki az erősebb? Aki az alázatosabb – az az erősebb, mert átviheti az akaratát a másikra.

(folytatása következik)

(от лекция на Свами Тиртха, 06.05.2017 вечер, Рила)

(продължава от предишния петък)

 И така, изведнъж нашият аскет, отрекъл се от целия свят, изоставил огромното си царство с всичките му богатства и разкош, изцяло вглъбен в медитация, станал баща на друг биологичен вид. Избликнали естествени чувства. Някой бил дошъл при него, изпратен от съдбата, и той си казал: „Тук съм да помагам, да служа.” Мисля, че всички бихме постъпили по такъв начин. И тогава незабавно сте въвлечени в ситуацията. С независимостта ви, със свободата ви, с медитацията ви е свършено. Хлътнали сте. Нямате правилното виждане, за да наблюдавате какво се случва. Не малкото еленче потъва в речните води, а вие се давите във вълните на случващото се наоколо ви.

И тук са споменати някои много важни неща. Например това, че сърната, майката, била черна кошута. А има определени характеристики, по които се съди дали дадена държава или област е благословена. Казва се: „Ако там живеят черни елени или петнисти елени, тя е благословена.” Това е благоприятно животно. Не знам тук наоколо колко петнисти елени има…

Махадев: Има един в софийската зоологическа градина.

Свами Тиртха: Това е добре. Трябва да сме внимателни за знаците. Знаци има навред, стига да ги забелязваме.

Тази обич на Бхарата Махарадж към малкия елен – мисля, че е много сладка. Като го сърбяло, той го чешел – това е много сладко. Когато имахме крави, те също много обичаха да ги галим и да се грижим за тях. Като почесваш кравата, тя иска още – чак сълзи ѝ излизат в очите. Това е обмен, надхвърлящ рамките на биологичния вид. Защото обикновено ние обменяме емоции измежду себеподобни. Но на пръв поглед това е много сладко, много любящо – обич и грижа. Ние, хората, също обичаме тези, които са ни свидни, по много подобен начин. Искаме да им осигурим по-добър живот от този, който сме живели. Стремите се да помагате на синовете и дъщерите си, и да ги предпазвате от всички проблеми и предизвикателства в живота. Това добре ли е?

Отговор: Да, в един смисъл.

Свами Тиртха: Да, в началото може да ви носи сладко усещане. Но знаете, има емблематични животни, представящи различните видове любящо отношение спрямо подопечните. Единият вид е маймунската любов – това е когато прекалено ги обгрижвате и винаги се опитвате да живеете вместо тях. И какъв е резултатът от подобен тип възпитание? От малката маймунка правите голяма маймуна. Какви други посоки може да има възпитанието? Да вземем лъва. Грижовността на лъва, особено на мъжкия, е кървава. Защото лъвът играе ролята на алфа-мъжкар. И ако се роди лъвче, макар и от собствената му кръв, той го убива.. „Това е моето място, моят харем, за никой друг няма място – точка!” Такъв е лъвският тип отглеждане. Ала има и трето животно – орелът; орлов тип отглеждане. Къде се намира гнездото на орела? Много високо, по много рисковани места – скали, високи чукари. И когато малките стават лениви и започват да се отпускат, биват изритвани. Без да са се научили да летят. И какво става? От една много висока и престижна позиция те захвърлят надолу в пропастта, без да можеш да си отвориш крилете. Падаш, почти се разбиваш в скалите. Но преди да тупнеш, родителят идва отдолу и те издига.

Така че има различни методи на обучение, различни начини да се грижите за следващото си поколение: като маймуна, като лъв или като орел. Обаче ако някой оцелее от третия тип обучение, той ще лети високо.

Изглежда Бхарата Махарадж бил избрал първия тип – стремял се да закриля, да се грижи, вземал всички възможни мерки да пази, да служи и да гали малкото. Дотам, че след няколко дни забравил всичко за духовния напредък. Само за няколко дни! И странно, същото беше споменато и в предишната глава – помните ли? „В божествения екстаз на служенето и обожанието към Васудева, малко по малко той започнал да забравя за основните предписани принципи.” Малко по малко; а тук много бързо забравил всичко! Чувства, привързаност. Разбира се, ако някой се е прислонил при вас, трябва да се грижите за него. Какво можете да кажете, ако някой дойде и помоли за помощта ви? „Моля те, помогни ми!” – „Не, няма”? Не можем да кажем това. И кой е по-силен? Който е по-смирен, той е по-силният. Защото той може да наложи волята си върху другия.

(следва продължение)

(Szvámí Tírtha 2017.05.06-i, Rila-hegység esti előadásából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

 Folytassuk tovább Bharat Mahárádzs és az őz történetét onnan, hogy épp meditáltok, miközben feltűnik egy őzsuta és oroszlánüvöltés hallatszik. Ekkor megjelenik a félelem és az őzsutának ezt a természetes állapotát – hogy kisgidát vár – megszakítja a félelem. Látjátok a félelem sok problémát okoz, néha meggátolja a természetes történéseket. Mi a legtermészetesebb folyamat az életben? A lelki érzelmek áramlása a Legfelsőbb, illetve az Isteni pár iránt. Mit jelent a felszabadulás? A lélek visszanyeri eredeti helyzetét, ami a Legfelsőbb szolgálatát jelenti. Tehát féljetek a félelemtől, mert az meggátolhatja a fejlődéseteket.

S ekkor a kisgida beleesett a folyó morajló hullámaiba – gyakorlatilag belefulladt. Ez mindkét őz vesztét jelentette. Az anya is odaveszett, nincs segítség, csupán a víz mindenütt. Mi történt az anyával? Megpróbált elmenekülni a félelemtől, majd észreveszi, hogy elvesztette gidáját és ez annyira elszomorítja, hogy kész feladni az életét. ‘Ha már nem élhetek a szeretteimért, akkor nem akarok tovább élni’. Mennyire emberi! Nagyon is! Mi is ugyanígy érzünk. Ha nem szentelhetjük oda az életünket valakinek, akit szeretünk – akkor az nagyon fáj! Látjátok, hogyan bontakozik ki a történet? Egy pillanat és már meg is történt.

Ahogy már említettem, a Jóisten tenyerén élünk, amikor hirtelen, beindulnak az események körülöttünk. Erre hogyan reagáltok? Talán így: ‘Balszerencsés volt az őzgida’, ‘Hogyan működik ez a kifürkészhetetlen karma’? Vagy azonnal ugrotok, hogy segítsetek. Úgy hiszem természetes ösztönünk, hogy segítünk a bajbajutottakon. Nagyon fontos az együttérzés, ami valójában áldozathozatalt jelent. Másokra odafigyelni még nem igazán jelent áldozathozatalt a mi részünkről. Ha osztozunk mások nehézségein – az már egy kis áldozatosságot jelent a ti részetekről. De átvenni valakinek a terhét az már teljesen az, igazi önfeláldozás.

Tédzsaszviní kérdése: Nagy félelmeket hordozunk magunkban és néha még mi magunk sem tudjuk, hogy mióta cipeljük ezeket. Kérhetünk némi útmutatást, hogyan nézzünk szembe ezekkel a félelmekkel, illetve hogyan ajánljuk fel ezt Istennek?

Szvámí Tírtha: Egyszer találkoztam egy idősebb hittestvéremmel, aki kiváló orvos volt és éppen egy pszichológiai tanfolyamba kezdett. Azt gondoltam: ‘Ó, ez érdekesen hangzik, talán nekem is el kellene végeznem, mivel, ha megértjük, hogy miért cselekszenek adott módon az emberek, az hasznos lehet a prédikálásban is’. De aztán azt mondtam: ’Biztos vagyok benne, hogy ez nem pszichológiai technika kérdése’. Bármennyi tanfolyamon részt vehettek, nem egy tanfolyam vagy a tanulás fog segíteni abban, hogy jobban végezzétek a szolgálatotokat, inkább ez a meghódolás mértékétől függ. A nagyobb önátadás által képesek lesztek megérteni hogyan működnek az emberek, igaz. A Gítában az áll, hogy: „Egy emelkedett lélek, ismeri önmagát és önmagából kiindulva mindenki mást is megért.”

Szóval a kérdésedre válaszolva, a megoldás és a tanácsom ugyanaz. Ha komolyan gyakoroljátok ezt a lelki utat, oltalmat kaptok, elnyeritek a félelemnélküliséget. Mivel nagyon nehezen vagyunk képesek igazán mélyen végezni a lelki gyakorlatokat, időnként szakértő segítségre is szükségünk van. A félelem egy régi jóbarát, aki sok-sok éve, talán életeken át velünk van. De ha úgy kezeljük a félelmet, mint egy nemkívánatos személyt – például nem tápláljuk, akkor el fog menni. Ha valaki ellátogat hozzátok, akit nem igazán kedveltek és nem kínáljátok étellel; akkor nagyon hamar távozni fog. Tehát, ha egy olyan nemkívánatos vendég, mint a félelem vagy a gyűlölet tér be hozzátok – ne tápláljátok. Ne etessétek, ezáltal nagyobb hatalmatok lesz más dolgok felett.

Úgy hiszem, számtalanszor hallottuk már ezt a történetet. És nem tudom, hogy ti hogyan vagytok vele, de én mindig Bharata Mahárádzzsal azonosítom magam. Épp ma gondoltam erre, hogy: vizsgáljuk meg a történetet az őzsuta szemszögéből. Ő vajon hogyan érez? ‘Ó, ez az ember olyan kedves velem!’ Meglehet, hogy az őz verziója sokkal szebb, sokkal reménytelibb, mint ez a kissé félelmetes történet a lelki ambíciók elvesztéséről. De mi a helyzet az őzsutával? Ő vajon örült a kialakult helyzetnek: ‘Ó, de jó! Végre valaki gondoskodik rólam.’ És ez pontosan mit jelent? Valakinek a feláldozásával a másik életben marad. A szenvedésetek által, mások felemeltetnek – úgy hiszem ezzel érdemes foglalkozni. Az Úr Jézus azért jelent meg, hogy megmentse az egész emberiséget. Egy valaki meghal – s mindenki más megmenekül. Az Ő önfeláldozása által sokan részesülnek cselekedetének jótéteményéből.

Mi nem feszítjük keresztre az elért eredményeinket, de ha odaadjuk magunkat a szolgálatnak – akkor az egy nagyon magas szintű felajánlássá válik.

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha 2017.05.06-i, Rila-hegység esti előadásából)

Próbáljátok elképzelni, hogy egy szent helyen vagyunk, feladtuk valamennyi anyagi kötelezettségünket, teendőnket, elértük életünk célját. Mindent a Legfelsőbb Úr teljes elégedettségéért teszünk. Valahányszor az eszünkbe jut, könnyek potyognak a szemeinkből. Mit lehet még ehhez hozzá tenni? Isten a tenyerén hordoz bennünket. S akkor…

„Srí Sukadév gószvámí folytatta: „Kedves királyom! Bharat Mahárádzs egy nap, miután befejezte reggeli kötelességeit – ürített és megfürdött -, leült néhány percre a Gandakí folyó partján, és mormolni kezdte ómkárával kezdődő mantráját. Óh, Király! Amint a folyó partján ült, egy szomjas őzsuta jött oda inni. Miközben az őzsuta nagy elégedettséggel ivott, a közelben egy oroszlán üvöltött fel rettentő hangosan. A hang minden élőlényben rettegést keltett, és az őzsuta is hallotta. Az őz – hiszen ez a természete örökké attól rettegett, hogy valaki elpusztítja, ezért mindig gyanakvóan tekintgetett körbe. Amikor meghallotta az oroszlán üvöltését, megijedt. Rémült szeme ide-oda járt, és bár még nem csillapította teljesen szomját, hirtelen átszökellt a folyón. Az őz terhes volt, és amikor félelmében felugrott, méhéből az őzgida a folyó hömpölygő vizébe esett. A csapattól elszakadt fekete őzsutát amiatt, hogy idő előtt megellett, kínzó fájdalom gyötörte, s miután átkelt a folyón, nagyon szenvedett. Egy barlangban összeroskadt, és nyomban kilehelte lelkét. A folyó partján ülve a nagy Bharata király látta az anya nélkül maradt kis őzet, amint a hullámok tovasodorták. Megszánta a jószágot, s mint egy őszinte barát, kiemelte a hullámok közül. Tudta, hogy árva, ezért ásramájába vitte. Bharata Mahárádzs egyre nagyobb szeretetet érzett az őz iránt. Nevelgette és fűvel etette, s mindig nagyon vigyázott, nehogy tigrisek vagy más vadállatok támadjanak rá. Amikor viszketett a bőre, simogatni kezdte, s igyekezett megadni neki minden kényelmet. Néha szeretetből meg is puszilta. Annyira ragaszkodott az őzike neveléséhez, hogy egészen megfeledkezett a szabályokról, amelyeket a lelki fejlődés érdekében követnie Kellett, és lassan az Istenség Legfelsőbb Személyisége imádatára sem gondolt többé. Nem telt bele néhány nap, és lelki fejlődése már eszébe sem jutott. A nagy király Bharata Mahárádzs gondolkodni kezdett: Óh, jaj! Az Istenség Legfelsőbb Személyisége ügynökének, az időnek a hatására ez a gyámoltalan őzgida elvesztette rokonait és barátait, s nálam keresett menedéket. Rajtam kívül senkit sem ismer, hiszen én lettem apja, anyja, testvére és rokona egyszemélyben. Így gondola rám, és teljesen megbízik bennem. Senki mást nem ismer, egyedül engem, ezért nem szabad irigynek lennem és azt gondolnom, hogy miatta le kell mondanom saját érdekeimről. Fel kell nevelnem, meg kell védenem, elégedetté kell tennem és dédelgetnem kell. Hogyan utasíthatnám el, ha nálam keresett oltalmat? Megzavarja ugyan lelki életemet, de tudom, hogy ha egy védtelen élőlény menedéket keres, nem szabad tőle megtagadni. Nagy hiba lenne, ha így tennék. Még ha valaki a lemondott rendben él, akkor is kétségtelenül könyörületet érez a szenvedő élőlények iránt, ha fejlett szinten áll. Annak érdekében, hogy megoltalmazzunk valakit, aki meghódolt nekünk, minden bizonnyal helyénvaló lemondanunk még saját fontos érdekeinkről is.”[1]

Tehát mi történik itt? Tökéletes lelki extázisban zavartalanul lebegünk, amikor hirtelen felbolydulnak az események. Egy teljesen szokványos, hétköznapi dolog történik – egy őzsuta jön, hogy igyon a folyóból. Ez bármikor megtörténhet, hogy miközben teljesen elmélyedtek a meditációban, valami nagyon szokványos, átlagos dolog kezd zajlani körülöttetek.

Majd tovább bonyolódik a történet. Megjelenik egy másik szereplő – egy oroszlán, aki hangosan felüvölt és mindazok, akik félnek az oroszlántól, megrettennek annak üvöltésétől. Bhaktisziddhánta Szaraszvatít is az oroszlánhoz hasonlónak tartották; mivel üvöltése megremegtette a hitetlenek szívét. Megjelenése erőteljes és hatalmas volt, mint egy oroszláné, szíve pedig olyan gyöngéd, akárcsak egy rózsaszirom.

Ti milyen emberek vagytok? Kívül oroszlán, belül rózsa? Vagy kívül rózsa, belül oroszlán? ‘Ez a bhakta olyan, mint egy rózsa, belső tulajdonságai pedig mint az oroszláné’. Vagy ‘Ez a guru olyan, mint egy oroszlán, belső tulajdonságai, pedig, mint a rózsa szirma’.

(folytatása következik)

[1] Bhágavata-purána 5.8.1-10.