Sharanagati

(Szvámí Tírtha 2017.05.09-i, szófiai esti tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

„Kedves uram! Nem félek sem Indra király villámától, sem az Úr Siva kígyóhoz hasonlatos, háromágú, hegyes szigonyától. Nem törődöm Jamarádzs, a halál ura büntetésével, nem félek a tűztől, a perzselő naptól, a holdtól, a széltől és Kuvéra fegyvereitől sem. Van egy dolog azonban, amitől félek, s ez egy bráhmana megsértése. Ettől igazán rettegek.

Kedves uram! Úgy tűnik, elrejted előlünk hatalmas lelki tudásodat. Nem tartozol az anyagi világhoz, s magadban örökké csak a Legfelsőbbre gondolsz, s emiatt határtalan lelki tudással rendelkezel. Kérlek, áruld el, miért vándorolsz félkegyelműként a világban! Óh, nagy szent! Szavaidat a jóga folyamata is megerősíti, én azonban nem értem, amit mondtál. Kegyesen magyarázd hát el nekem!   

A misztikus erő legemelkedettebb mestereként tekintek rád. Tökéletesen ismered a lelki tudományt, te vagy a legkiválóbb minden művelt bölcs között, s az egész emberi társadalom érdekében szálltál alá. Azért jöttél, hogy a lelki tudást terjeszd, és Kapiladévának, Isten inkarnációjának és a tudás teljes részének közvetlen képviselője vagy. Ezért téged kérdezlek, óh, lelki tanítómester, mi a legbiztosabb menedék ebben a világban?

Talán Kapiladéva, az Istenség Legfelsőbb Személye inkarnációjának közvetlen képviselője vagy? Úgy teszel, mintha süketnéma lennél, hogy megfigyeld az embereket és lásd, ki igazán emberi lény és ki nem. Talán nem így vándorolsz a föld színén? Én nagyon ragaszkodom a családi élethez és a világi cselekedetekhez, s a lelki tudást illetően teljesen vak vagyok. Most mégis itt állok előtted, és szeretném ha felvilágosítanál. Hogyan fejlődhetek a lelki életben?”[1]

Tehát ily módon kell helyesen tudakozódni. Megtárgyaltuk, hogy milyen is a sisja-abhimán, a tanítványi attitűd, a tanulói lelkület. Csak úgy tudunk tanulni, ha elfogadjuk a felettünk álló tekintélyt, mivel ha már mindent tudunk, nagyon nehéz tanítani bennünket. Ezért a király a következőképp beszél magáról: „Semmit sem tudok a lelkiségről, egy materialista ember vagyok, és nem értem a spirituális témákat. Kérlek, vezess engem!” És ugye éppen ez mutatja a lelki emelkedettségét! Alázatos és ez bizonyítja emelkedett helyzetét. Dzsada Bharat szintén egy alacsonyabb rendű pozíciót foglalt el gyaloghintó hordozóként, de szavai által azonnal megmutatkozott emelkedett személyisége. És ez rendkívül fontos! Lehet, hogy nagyon intelligensnek tűntök, de azon nyomban, hogy megszólaltok, minden kiderül. Ezért javasolt a jógában a maunam. Mivel, ha csöndben vagytok, akkor az emberek azt gondolhatják, hogy: „Hűha, az illető mennyire elmélyült!” Lehet, hogy olyan ostobák vagytok, hogy nem mutattok ki semmit, de ily módon nagy szenteknek tűnhettek. Mégis, mivel mostanában gyakran látlak benneteket, úgy tűnik, hogy nagyon szerettek beszélni! Emiatt kell igencsak körültekintően bánni a szavakkal, mert azok felfedik a tudatunkat, a tudatállapotunkat és ezért annyira fontos a beszéd fegyelmezése. Ne beszéljetek ostobaságokat, ne legyetek rossz hírek hozói! Ha valami rossz történik, miért kellene azt terjeszteni? Szavainknak, a bennünk élő bölcsességet kell tükröznie. Dzsada Bharat emelkedett helyzetét a szavai árulták el.

A Bhagavad-gítá[2] szól a beszéd fegyelmezésének mikéntjéről. Anudvéga-karam vákjam – Az ember igazmondó, jót akaróan, kedvesen, másokat nem sértve szól, és a sásztrákat rendszeresen idézi – ezt hívják a beszéd fegyelmezésének. Ragaszkodjatok az igazsághoz, legyetek kedvesek, hivatkozzatok a szent hagyományokra és ne sértsetek meg másokat – ezek nagyon gyakorlatias jótanácsok.

Így derült fény a király és a szolga valódi helyzetére – mármint, hogy ki az úgymond tanító és melyikük valójában a szolga. És ily módon kell helyesen tudakozódni: „Hogyan fejlődhetek a lelki életben?” Ez a végső kérdés, amit fel kell tennünk. A király beszélt arról, hogy „Nem félek a haláltól, a félistenek fegyvereitől, de attól igen, hogy megsértelek Téged.” Ez nagyon szép és tanulságos! A szentírások azt is megemlítik, hogy mennyire fontos a szentekkel való társulás. Inkább vállaljuk a börtönbe vettetés általi szenvedéseket, vagy a tűzbe vetés fájdalmát, mintsem, hogy elveszítsük a szentekkel való társulás lehetőségét. Ez az igazi szenvedés – amikor kizárnak bennünket a szentek társaságából. Ezért kell óvón magunkhoz ölelni az Ő társaságukat.

(folytatása következik)

[1] Bhágavata-purána 5.10.17-20.

[2] Bhagavad-gítá 17.15.

(Szvámí Tírtha 2017.05.09-i, szófiai esti tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

„Óh, bráhmana! Titokban jársz-kelsz a világban, és senki sem ismer. Ki vagy? Bölcs bráhmana és szent? Látom, szentelt zsinórt viselsz. Olyan emelkedett, felszabadult szent lennél, mint Dattátréja és a többi fejlett, művelt tudós? Megkérdezhetem, kinek a tanítványa vagy? Hol élsz? Mi szél hozott erre? Azzal a küldetéssel jöttél, hogy jót tégy velünk? Kérlek, áruld el, ki vagy?”[1]

Ez a vers azt említi, hogy Dzsada Bharat szentelt zsinórt viselt, mely a bráhmanák jele, a tanulás szimbóluma és egyben a három Védát is képviseli. Csak képzeljétek el magatokat, ahogy a három Véda áldón átöleli a felső testeteket – az igazság oltalmaz benneteket, nem tudtok máshogy cselekedni, automatikusan fegyelmezett az életetek. Van még egy ismertetőjele a bhakti-jóga gyakorlóinak és ez pedig a sikhá, ami egy kis hajtincs a fej hátsó részén, melyet főként férfiak viselnek, mivel a hölgyeknek rendszerint, egyébként is hosszabb a hajuk. Erre azt mondhatnánk, hogy ezek külső szimbólumok, külsődleges jelek, melyek a lelki tudást és lemondást szimbolizálják. Azonban néha előfordul, hogy bár rendelkezünk a külsődleges jelekkel, viszont hiányoznak a belső tulajdonságok. Tehát, melyik a fontosabb – hosszú sikhá, kevesebb belső tartalommal, vagy legyen átlagos a hajviseletünk és gazdagabb a belső világunk, mélyebb a lelki megélésünk? Úgy mondják, hogy egy magasabb megvalósítási szinten a lemondás, nem hajviselet kérdése. A lelki tudás az isteni tudás, pedig nem attól függ, hogy van-e szentelt zsinór a nyakatok körül vagy sem. Tiszteletben tartunk minden formát és hagyományt, mégis nagyobb figyelmet szentelünk az esszenciára, a lényegre.

Vegyünk egy példát. A hat gószvámí, Csaitanja Maháprabhu közvetlen követői 500 évvel ezelőtt – kiváló bráhmanák voltak és tökéletes megvalósításuk volt valamennyi lelki tudást, lemondást, odaadást és bármi egyebet illetően. Azonban mégsem úgy jellemzik őket, hogy: a bráhmin zsinórt viselők, például. Miért? Mert szeretett Maháprabhujuk iránti teljes odaadásból lemondtak mindezen formalitásokról. Azt mondhatjuk, hogy az adott hajviselet, az öltözet színe, vagy ez a bráhmin zsinór olyanok, mint egy adott kaszt szimbólumai, mégsem a végső lelki helyzeteteket jelenti. Ezek a társadalomban betöltött időleges, evilági helyzetünk ismérvei, és nem az eredeti lelki identitásunké, ami, pedig az, hogy az Isteni Pár alázatos szolgái legyünk. Van ennek bármiféle külsődleges jele? Mit gondoltok?

Rága-manydzsarí: A szívből, a lélekből eredő fény mutatja.

Szvámí Tírtha: Igen, de a szív általában mélyen rejtőzik, nem igazán külsődleges. Van egy nagyon szép dal, mely hogyan is szól? Mama mana mandiré – „Kedves Uram, kérlek, lakozz mindig a szívem templomában! A leggyönyörűbb dolgokat fogom felajánlani Néked. Kérlek fogadd el odaadásom és szeretetem, a szép virágfüzért és csandant. Énekelni fogok és áratit ajánlok fel Neked szemem lámpásának fényével és könnyeim vizével.” Tehát mondhatjuk, hogy ezek az ismertetőjegyei az eredeti helyzetünknek, amikor a Legfelsőbb szerető szolgái vagyunk. Azonban ismétlem, néha igen könnyű a külsődleges jellemzőkkel rendelkezni, például néhány könnycsepp a szemetekben, amit mindenki tud produkálni – egy jó színész, akármikor képes rá. A valódi tulajdonságokkal rendelkezni, azonban teljesen mást jelent. Ezért ne a külsődleges formák elérése felé törekedjünk, inkább vágyjunk arra, hogy beleremegjen a szívünk. Ez egy biztos jel!

(folytatása következik)

[1] Bhágavata-purána , 5.10.15-16.

(Szvámí Tírtha 2017.05.09-i, szófiai esti tanításából)

Nagyon boldog vagyok, hogy ismét együtt lehetünk! Egy nagyon szép és igen jelentős ősi Bhágavatam történet kellős közepén tartunk, mely mély spirituális jelentőséggel bír. Tehát kérlek benneteket, figyelmesen kövessétek a történet alakulását, mert lehet, hogy fontos vonatkozása van napjainkban is. A legfontosabb, hogy az elméletet gyakorlatban is tudjuk alkalmazni, mivel mindannyian a Lefelsőbb Istent keressük. Ha felteszitek azt a kérdést, hogy „Hol van Isten?”, a mitológia így felel „Isten a múltban van”; a misztika azt mondja „Isten a jövőben van”, míg az istenszeretet azt fogja mondani: „Isten itt és most van”. Tehát ne keressétek a történelemben, a múltban és ne várjátok meg míg elérkezik az ismeretlen jövő. Próbáljatok meg itt és most találkozni Istennel.

Megvizsgáltuk a király és a szolga párbeszédét, ahol figyelmünk középpontjában elsősorban a szolga, Dzsada Bharat állt – aki számunkra egy nagyon különleges személy. Jó pár fejezeten keresztül követtük előző életeinek történéseit, életkörülményinek, környezetének változásait, míg végül a király gyaloghintó hordozója nem lett. Dzsada Bharat nagyon vigyázott a hangyákra, nehogy útközben eltapossa őket, ezért a gyaloghintó rázkódott és ezt a király nagyon zokon vette. Majd egy eszmecsere kezdődött a király és szolgája között. Először a király nagyhatalmú uralakodóként viselkedett, hogy megmutassa felsőbbrendűségét, így kérdőre vonta szolgáját, hogy tisztában van-e azzal, hogy kit is hordoz valójában? Viszont ezt követően hamar észhez tért, miután meghallotta szolgája válaszát és útmutatását, aki meglehetősen egyszerű embernek nézett ki, de valójában egy önmegvalósított szent volt. Tehát innen folytatjuk a történetet.

„A király azonnal leszállt gyaloghintójáról, és fejével Dzsada Bharat lótuszlábait érintve teljes testével a földre borult, hogy bocsánatot kérjen, amiért sértő szavakkal szólt egy nagy bráhmanához, majd imádkozni kezdett.

Óh, bráhmana! Titokban jársz-kelsz a világban, és senki sem ismer. Ki vagy? Bölcs bráhmana és szent? Látom, szentelt zsinórt viselsz. Olyan emelkedett, felszabadult szent lennél, mint Dattátréja és a többi fejlett, művelt tudós? Megkérdezhetem, kinek a tanítványa vagy? Hol élsz? Mi szél hozott erre? Azzal a küldetéssel jöttél, hogy jót tégy velünk? Kérlek, áruld el, ki vagy?”[1]

Ezek az ősi történetek nagyon tanulságosak a mindennapi életünk számára. Ha találkozunk valakivel, aki a bhakti-jóga hagyománya szerint él, ez a módja annak, hogyan érdeklődjünk a személye felől. Többnyire nem azt kérdezik, hogy te ki vagy, hanem azt, hogy: „Kinek vagy a tanítványa? Melyik vonalhoz tartozol?”, mert ezzel tudnak beazonosítani benneteket. A tanítványi vonalhoz való tartozás olyan, mint egy lelki családhoz való tartozás. Tehát, ha udvariasak akartok lenni egy lelki személlyel vagy olyasvalakivel, aki Indiából jött, akkor így tudakozódjatok felőle: „Az én lelki nevem ez és ez, és mi a te lelki neved? Kinek vagy a tanítványa?”

(folytatása következik)

[1] Bhágavata-purána , 5.10.15-16.

(Szvámí Tírtha 2017.05.09-i, szófiai reggeli tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Krisna-prijá kérdése: Azt szeretném kérdezni, hogy ha Dzsada Bharat egy teljesen önmegvalósított lélek volt, akkor mégis miért kellett újra és újra ismételten megszületnie?

Szvámí Tírtha: Egyrészt ez megint csak a dramaturgia része, másrészt például azért, hogy mi itt és most beszélhessünk róla. Ily módon máris felöleltük a különböző jugákat, az örökkévalóságot és sokmillió évet – pusztán azáltal, hogy összegyűltünk fontos lelki tanítások megvitatására.

Azonban a kérdésed ennél jóval teljesebb és szerteágazóbb. Azt mondják, még azok lelki útjának is be kell teljesednie, akik teljesen megtisztultak. az isteni tudás felégette a karmikus visszahatásaikat és az odaadó szolgálat elvágta a karmájuk gyökerét. Tehát lehetséges, hogy a felszabadult állapot elérése után, valaki továbbra is itt marad a Földön. Ezt az állapotot dzsívan-muktának hívják. Mukta annyit jelent, hogy ‘felszabadult’, dzsívan pedig – ‘még életében’. A tökéletességet elért személy továbbra is itt marad ebben a testben.

És ez nagyon érdekes, mert néhány ókeresztény szentnek és tanítónak is ugyanez volt az elképzelése: hogy létezhetnek olyan nagy szentek, akik mindig Isten jelenlétében vannak, bár még mindig itt élnek ezen a Földön. Tehát ők ugyanerre a felismerésre jutottak.

Mindenesetre a ti életetek, amit elkezdtetek folytatódni fog, valószínűleg van még némi “akció-reakció” történet, melynek folytatódnia kell. Tehát mindaz, amibe belekezdtetek – ezt hívják prárabdha-karmának – azt be is kell teljesíteni. A lényeg, hogy ne csináljunk új karmát. Ezért úgy kell élnünk, mint a lótuszvirágnak a levelei, melyről a víz, az esőcsepp mindig legördül. Annyira tisztának kell lennünk, hogy új karma már ne ragadhasson ránk. A lelki megvalósítás olyan, mint a tűz – felégeti a korábbi karmikus tetteket. És egy megfelelő, helyes életvitellel, mely követi a szabályokat és az ajánlásokat, segít bennünket, hogy olyanokká váljunk, mint a levelek, hogy ne keletkezzen új karmánk.

Az idézett szövegben arról is szó van, hogy Dzsada Bharat miért vállalta el a gyaloghintó hordozó szerepét – azért, hogy felégesse a maradék karmikus visszahatásokat. Tehát nincs ellentmondás abban, hogy teljesen önmegvalósítottak vagytok, és még mindig vannak dolgok, melyektől meg kell szabadulnotok.

Azonban másokkal kapcsolatban jobb hogyha a pozitív dolgaikra koncentrálunk. Ha rápillantotok a teliholdra, akkor ne koncentráljatok… rendben észrevehetitek, de ne kritizáljátok a sötét foltokat. De ami minket illet, meg kell próbálnunk egyre jobban beazonosítani, illetve tisztában lenni azzal, hogy mit jelent a karmikus visszahatás, hogyan kerüljük el az újabb belebonyolódást, milyen gyakorlat segíthet bennünket a megtisztulásban stb. Egy dolog biztos – ha felajánljuk az életünket áldozat gyanánt, ha odaszentelődünk, mint egy felajánlás, akkor azzal, hogy vállaljuk az összes megpróbáltatást, ami ránk vár, azzal felégetjük a karmánkat. Kevesebb terhünk marad.

(Szvámí Tírtha 2017.05.09-i, szófiai reggeli tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Kripadhámá kérdése: Előre is elnézést szeretnék kérni az ostoba kérdésemért, ami az lenne, hogy miért fontosabbak Dzsada Bharat számára a hangyák, melyeket nem szeretne eltaposni, mint a varnásram-dharma, a vallás szabályozó elveinek a követése?

Szvámí Tírtha: A király szolgálata vagy a hangyák megmentése? Ez egy nagyon-nagyon jó kérdés! Tudjátok, ezek a szent hagyományok tanulságos történetei, melyet egy egyetemes szemlélettel kell tudnunk megérteni. Mivel a történet valamennyi apró mozzanata egy magasabb cél megvilágítását szolgálja, ezért a hangya-király problémája némileg rendhagyó. Valójában a hangyák okozták az egész bonyodalmat, mivel Bharat Mahárádzs őket kerülgetve kezdett el összevissza járni, áttételesen miattuk lett mérges a király, és nekik köszönhetően hallhattuk öt fejezeten keresztül a felemelő tanításokat.

Hozzászólás: Ezért fontosabbak a hangyák a királynál.

Szvámí Tírtha: Úgy van! A hangyák is rendkívül fontosak, mert nélkülük nem kezdődött volna el a történet és nem lenne teljes. Tehát minden a tanítások és az üzenet célba juttatását szolgálja. Még ezeknek a kis hangyáknak is nagyon fontos szerepe van ebben az egész történetben.

Hozzászólás: Ők is ugyanolyan lelkek.

Szvámí Tírtha: Igen, mindannyian azok vagyunk és ezért volt nagyon kedves hozzájuk Dzsada Bharat és próbálta elkerülni a megölésüket. Szóval, úgy gondolom, ez egy valóban fontos kérdés. Általában nem tartjuk magunkat királynak – se királynak, sem pedig gyaloghintó hordárnak. Talán kis hangyákká még válhatunk Maháprabhu missziójában, hogy kibontakozhasson a történet. Szóval kérlek próbáljatok meg mindig más nézőpontból tekinteni magatokra, mivel általában eléggé egocentrikusak vagyunk. Mindent magunkból kiindulva szemlélünk és értelmezünk, de olykor próbáljátok kívülről megfigyelni magatokat. Vajon miért helyezett ebbe az élethelyzetbe, ilyen körülmények közé titeket a Jóisten?

Harililá: Talán ez Dzsada Bharat életének a célja, hogy ebben a történetben fedje fel magát, mivel sem odaadó apja előtt, sem pedig, amikor halállal fenyegették nem fedte fel magát. Csak ekkor!

Szvámí Tírtha: Úgy van, ezt nagyon fontos megjegyeznünk. És ez azt is mutatja, hogy a tanítás sohasem hiábavaló. Az apja megtett mindent: “Négy hónapig próbáltam megtanítani neki a Gájatrí-mantrát” – eredménytelenül, akár egy döglött lónak. Önmegvalósított tudatát természetesen végig megtartotta, még akkor is, amikor félreértve őt utasítgatták, nem fedte fel önmagát. Most mégis elérkezett az idő, amikor leleplezhette önmagát, ezáltal mentve meg a királyt. Azért nem volt hajlandó feltárni saját ragyogó személyét, hogy önmagát megmentse: ‘Meg akartok ölni, rendben. Tegyétek!’ De itt egy leendő bhakta, egy jó király, aki kész feladni királyi abhimánját, a királyi attitűdjét, hogy elfogadhassa a sisja-abhimánt, hogy tanítvánnyá váljon és felsőbb tudásban részesítsék.: “Kérlek, mondd el, tárd fel, hogy megérthessem!”

(folytatása következik) 

(Szvámí Tírtha 2017.05.09-i, szófiai reggeli tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

 „Sukadév Gószvámí így szólt: „Óh, Paríksit Mahárádzs! Amikor Rahugana király durva szavakkal illette az emelkedett bhaktát, Dzsada Baratát, a békés, szent ember mindent eltűrt, s illendően válaszolt. A tudatlanság a testi felfogásból ered, Dzsada Bharatára azonban nem hatott ez a téves felfogás. Természetes alázatából sohasem tekintette magát nagy bhaktának, s vállalta a szenvedést, ami múltbéli karmájából származott. Mintha csak közönséges ember lenne, azt gondolta, hogy azzal, hogy a gyaloghintót viszi, csökkenti múltbeli bűneinek visszahatását. Így gondolkodva vitte tovább a gyaloghintót.  

„Sukadév Gószvámí folytatta: Ó Pándu-dinasztia legkiválóbb sarja [Paríksit Mahárádzs]! Szindhu és Szauvíra államok királyának [Rahugana királynak] nagy hite volt az Abszolút Igazságról szóló beszélgetésekben. E jó tulajdonsága miatt Dzsada Bharatától olyan bölcs magyarázatot hallhatott, amit a misztikus jóga folyamatáról szóló valamennyi írás jóváhagy, s ami megoldja a szívben lévő csomót. Szertefoszlott hát anyagi felfogása, aminek alapján királynak tartotta magát. Azonnal leszállt gyaloghintójáról, és fejével Dzsada Bharat lótuszlábait érintve teljes testével a földre borult, hogy bocsánatot kérjen, amiért sértő szavakkal szólt egy nagy bráhmanához, majd imádkozni kezdett.”[1]

És most itt megállunk egy pillanatra – a legérdekesebb és legizgalmasabb résznél! Mit fog mondani ezután a király? Ez a dramaturgia része, hogy fenntartsa a figyelmet. De azt hiszem ezzel a történettel egy nagyon jó példát láthatunk arra vonatkozólag, hogy ha bármikor adódik egy megszívlelendő tanítás az életünkben, ragadjuk meg azonnal. Okosnak kell lennetek! Azt is javasolják, hogy ha egy szemétkupac tetején megláttok egy aranyrögöt, akkor az aranyat vegyétek el és ne is törődjetek a szeméttel. A történethez hasonlóan, néha mi is úgymond magasabb pozícióba kerülünk és valamilyen váratlan tanítást kapunk, aminek az elfogadására készen kell állnunk. Jelen esetben a király hajlandó volt, hogy teljesen feladja uralkodói pozícióját, és bár először meg akarta fenyíteni a szolgát engedetlenségéért, de amint megértette, azt, hogy ‘ez a teherhordó nem egy ostoba valaki, hanem egy önmegvalósított bráhmana’, azonnal nagyon alázatossá vált. Tehát bizonyos körülmények, történések, gunák, múltbeli karmák következtében elkövethetünk hibákat. Esetleg nem megfelelően értelmezünk egy adott pozíciót – a saját pozíciónkat, a másik ember pozícióját, de amint rájövünk, hogy ‘hibát követtünk el’, azonnal javítsuk ki. És azt javasolják, hogy a helyzet rendbetétele ugyanott történjen, ahol megesett. Ha valakit gondolatban sértettetek meg vagy kritizáltatok, azt gondolatban engeszteljétek ki, ha szavakkal bántottátok meg alázatosan kérjetek tőle bocsánatot. S ha valakit tettekkel bántottatok meg, akkor jócselekedetekkel hozzátok helyre a sérelmet.

De hány bűnös és helytelen cselekedetet hajtottunk már végre ebben az életben?! Mit sem szólva a durva beszédről és felelőtlen gondolatokról! Kedveseim, mit gondoltok lehetséges jóvátennünk valamennyi ostobaságunkat, amit elkövettünk? Aligha hiszem. Mit sem szólva az előző életekről! Tehát ez egy végtelem hosszú lista. Akkor mitévők legyünk? Elfelejthetjük ezt az egészet, de a karma sohasem felejt! Hogyan kompenzálhatók a hibák és a bűnös cselekedetek, álljunk neki egyenként kijavítani? Vagy alkalmazhatjuk az Ótestamentum ajánlását ‘szemet szemért, fogat fogért’elvet – ez sem megvalósítható. Gandhi erre azt mondta, ha ezt az elvet alkalmazzuk, akkor nagyon gyorsan a vakok és fogatlanok társadalmában találhatjuk magunkat. Akkor milyen módszert alkalmazzunk valamennyi hibánk és bűnünk ellensúlyozására? Az Isten előtti meghódolt önátadást. Mivel Ő nem azt nézi, hogy honnan jövünk, mi a hátterünk, mennyi őrültséget követtünk el, őt csak az érdekli, hogy mi a célunk. ‘Hogyan szeretnétek eljutni Hozzám? Akkor adok nektek szemeket.’ Krisna így szólt Ardzsunához: „Megadom neked a szemet, mellyel megláthatsz Engem.”[2] Tudjuk, Ő az emberi képesség. Tehát ily módon kijavíthatjuk valamennyi hibánkat, melyet elkövettünk. Drága Uram, mostantól a Tiéd vagyok!

Azt mondják, hogy a bűnök kompenzálására sokféle folyamat, prájascsitta szükséges. Azonban a megtisztulás legjobb módja ill. bármely lelki felemelkedéshez az szükséges, hogy hűségesen szolgáljuk a Lelki Tanítómestert, aki nagyon kedves Krisnának. S mindeközben fenn kell tartanunk azt a tudatosságot, hogy: ‘Brahman vagyok, aham brahmászmi. Lélek vagyok.’ Ha sikerül mindig ezen a tudatszinten élni, akkor hogyan is követhetnétek el hibát? Ha szilárdan abban a tudatosságban gyökereztek, azonnal bűntelenné váltok, nem halmoztok fel egyre újabb karmát vagy bűnöket!

(folytatása következik)

[1] Bhágavata-purána  5.10.14-15.

[2] Bhagavad Gita 11.8

(Szvámí Tírtha 2017.05.09-i, szófiai reggeli tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Valójában sem királyok, sem szolgák nem vagyunk – mert ezek az élethelyzetek nagyon gyorsan váltják egymást. Erőtől duzzadó, tizenhat éves ifjúkból nagyon gyorsan, kiégett hatvanasokká válhatunk. Akkor miért is fordítunk oly sok figyelmet a testet érintő dolgokra, a környezetünkre, a körülményeinkre? Jobban tesszük, ha az örökkévaló dolgokra koncentrálunk és emiatt gyűlünk össze időről időre, hogy mint a történet királya mi is emlékeztessük magunkat minderre. ‘Ó, várjunk csak egy pillanatot! Nem azonosíthatom magam a körülményeimmel, nem vagyok egyenlő a hamis önazonosságommal, mint ez a király.’

De, vajon hogyan jutott Dzsada Bharat erre a nagyon szilárd meggyőződésre? Sríla Prabhupád a magyarázatában egy mantrát említ, ami olyan, mint egy tömör tanítás – valójában ez egy mahávákja, az upansiadok nagy mantrája: aham brahmászmi, ‘Lélek vagyok. Szellemi lélek vagyok.’[1]

Aham brahmászmi. Ez egyetlen nagyszerű mondat. Aham – ‘Én’, brahma – ‘lélek’, aszmi – ‘vagyok’. ‘Lélek vagyok.’ Ennyire tömör! Ilyen és ehhez hasonló, fontos mondásokat ismerhetünk meg a tanításokból, melyekre áldásos emlékeznünk. Különösen akkor, ha valamilyen anyagi befolyásnak, a lelki tudatosságunk elvesztésének vagyunk kitéve. Amikor elfeledkeztek a valódi önazonosságotokról, akkor néha emlékeztetni kell magatokat: „Nem, nem, nem! Nem ez a test vagyok, nem vagyok se király, se gyaloghintó hordár. Lélek vagyok.” Nagyon hasznos erre emlékeznünk, különösen akkor, ha összecsapnak fejünk felett a hullámok, hogy erősek legyünk a hitünkben.

Máskülönben én nagyon szeretem az olyan kifejezéseket, mint a „Ne csépeld a döglött lovat!” Nincs túl sok értelme, úgysem fog megmozdulni. Előfordul, hogy a lustaságunk olyan, mint egy döglött ló. Próbáljátok bottal megfenyíteni, de nem lesz semmi foganatja. S van itt még egy fontos dolog: ha megbüntettek egy őrültet, attól még nem fog elmúlni az őrültsége. Lehet, hogy cselekedtek, de nem lesz semmi hatása. „Ha egy ostoba embert tanítotok, az nem az ő javát szolgálja, hanem csak mérgessé válik tőle. Egy balga ember csak mérges lesz, ha tanítani kezditek.” Ugye ez szerintetek is így van? Néha velünk is előfordul, hogy valaki megpróbál tanítani bennünket, (és mi azt mondjuk): “Á, fogd be!” De akkor emlékezzetek erre a nagyon fontos dologra: ‘Ó, most nagyon ostoba voltam.’ Szóval nem tudom mi a jobb – ostoba módjára cselekedni vagy egy döglött lovat ütlegelni. Néha jobb az utóbbi, mert legalább annak nincs rossz visszahatása, nincs ostobaság. Kedvezőbb, ha eleven lovakká válunk, mely kész elfogadni a helyes útmutatást és akkor feleslegessé válik a pálca. Azt hiszem ez a döglött ló olyasvalami lesz, ami megmarad az emlékezetünkben.

(folytatása következik)

[1] Brhadáranjaka-upanisad 1.4.10.

(Szvámí Tírtha 2017.05.09-i, szófiai reggeli tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

„A nagy brahmana, Dzsada Bharat így szólt: Kedves királyom és hősöm! Mindaz, amit gúnyosan mondtál, kétségtelenül igaz. Valójában ezek nemcsak korholó szavak, hiszen a test a teherhordó. A teher, amit visz, nem tartozik hozzám, hiszen én a szellemi lélek vagyok. Állításaid nem ellentmondásosak, hiszen én nem vagyok azonos ezzel a testtel. Nem én viszem ezt a gyaloghintót, hanem a testem. Ahogyan utaltál rá, én egyáltalán nem vittem ezt a hintót, mert különbözöm ettől a testtől. Azt mondtad, hogy nem vagyok markos és erős. Ezek a szavak egy olyan emberhez illenek, aki nem ismeri a különbséget a test és a lélek között. A test lehet kövér vagy sovány, de egyetlen művelt ember sem mondana ilyet a szellemi lélekről. Ami a lelket illeti, én nem vagyok sem kövér vagy sovány, ezért helyesen szólsz, amikor azt mondod, hogy nem vagyok valami erős. Ha utunk végcélja és az odavezető út az enyém volna, kétségtelenül szintén sok nehézséggel kellene szembenéznem, de mivel nem velem, hanem testemmel állnak kapcsolatban, egyáltalán nem okoznak gondot.

Kövérség, soványság, a testet és az elmét érő szenvedések, szomjúság, éhség, félelem, viszály, az anyagi boldogságra irányuló vágyak, öregkor, alvás, ragaszkodás az anyagi tulajdonhoz, düh, bánat, illúzió és a testtel való azonosítás – valamennyi a szellemi lelket befedő anyag átalakulása csupán. Aki anyagi, testi felfogásban él, arra hatással vannak ezek a dolgok, én azonban mentes vagyok minden testi felfogástól. Nem vagyok hát sem kövér, sem sovány, és semmi más, amit említettél.” Nos, ez meglehetősen váratlan tanítás egy gyaloghintót szállító személytől.

„Kedves királyom! Fölöslegesen vádoltál azzal, hogy halott vagyok, noha élek. Ezzel kapcsolatban csak azt mondhatom, hogy mindenütt így van ez, hiszen minden anyagi dolognak van kezdete és vége. Az, hogy azt gondolod, hogy te vagy a király és a mester, és így parancsolni próbálsz nekem, szintén helytelen, hiszen ezek a rangok csupán ideiglenesek. Ma te vagy a király és én vagyok a szolgád, de holnap ez megváltozhat, és talán te leszel az én szolgám, én pedig az urad leszek. Átmeneti állapotok ezek, melyeket a gondviselés hoz létre.

Kedves királyom! Ha még mindig azt gondolod, hogy te király vagy, én pedig a szolgád, akkor neked parancsolnod kell, nekem pedig engedelmeskednek kell utasításodnak. Én azonban erre azt mondom, hogy ez a megkülönböztetés csupán ideiglenes, és csak a szokás vagy a hagyomány hatására jön létre. Semmilyen más okát nem látom. Ha ez így van, akkor ki a mester és ki a szolga? Mindenkit az anyagi természet törvényei kényszerítenek, ezért senki sem mester vagy szolga. Ha mégis úgy véled, hogy te vagy a mester és én a szolgád vagyok, elfogadom. Kérlek, utasíts! Mit tehetek érted? 

Kedves királyom!  Azt mondtad: „Te gazember, te félnótás bolond! Megbüntetlek, s akkor majd észhez térsz!” Ezzel kapcsolatban, hadd mondjam el, hogy bár úgy teszek, mintha egy süketnéma félkegyelmű lennék, valójában önmegvalósított lélek vagyok. Mit érsz azzal, ha megbüntetsz? Ha úgy van, ahogy gondolod, és valóban őrült vagyok, akkor büntetésed olyan lesz, mintha egy halott lovat vernél: nem lesz hatása. Ha megbüntetsz egy őrültet, nem gyógyul ki őrületéből.”[1]

Ugye ezek igencsak erős szavak és azt hiszem, meglehetősen váratlanok. Csak képzeljétek el magatokat, ahogy a gyaloghintón ringatóztok és valaki a következőket mondja nektek: ‘Ó, te nem király és én pedig nem a szolgád vagyok! De, ha ezt akarod hinni, akkor elfogadom ezt is. Utasíts, mit tehetek érted?” Ez kicsit felháborító, de itt rendkívül fontos dolgoknak a hosszú listája van megemlítve: „Nem vagyok sem kövér, sem vékony, sem fiatal, sem öreg, nincsen vagyonom, nem azonosítom magam az anyagi testemmel, nincsenek ragaszkodásaim, semmi sem az enyém, lélek vagyok.” Ez a megvalósítás mindannyiunknak tetszik. Valamennyien ezt a tökéletes tudatállapotot szeretnénk elérni, amikor egyáltalán nem feledkezünk meg a lelki személyiségünkről. Néha igencsak türelmetlenek vagyunk és próbálkozunk elérni ezt a megvalósítást anélkül, hogy először királyok, majd lemondott aszkéták, később őzek, őrültek vagy isteneknek szóló áldozat, esetleg meggyilkolt személyek stb. lennénk. Nem adják olyan könnyen! Szóval, ha ezt a szintet szeretnétek elérni, legyetek felkészülve.

(folytatása következik)

[1] Bhágavata-purána 5.10.9-13.

(Szvámí Tírtha 2017.05.09-i, szófiai reggeli tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Általában mi nem gyaloghintón közlekedünk, azonban hajdanán ez királyi szimbólumnak számított. Ha valaki ily módon utazott, akkor az azt jelentette, hogy az előkelőséghez tartozott. Viszont ez nem igazán az alázatosság megnyilvánulása, ezért sorolják az Istenszobrok elleni 33 vétek közé, mely így hangzik: „Sértés gyaloghintón érkezni a templomba”. Nyugaton ez nem igazán fordulhat elő. Viszont, ha hasonló attitűddel megyünk a templomba, mintha gyaloghintón érkeznénk, akkor elkövethetjük ezt a sértést. Viszont megint más dolog vinni a gyaloghintót, próbáltátok már? Vagy valami ehhez hasonlót, amikor másokkal közösen, összhangban, harmonikusan kell együttműködni? Ha valaki nem tartja a tempót, egy kicsit eltér a többiek ütemétől, ritmusától, ha nincs közöttük összhang – akkor az eredmény sem lesz tökéletes. Ez ilyen egyszerű – harmóniában kell közösen együtt dolgozni.

Természetesen Dzsada Bharatnak volt némi kifogása, mert meg akarta óvni az úton lévő hangyákat, de a királynak nem tetszett ez a zötykölődés. Ugyanígy a bhakták közösségében is megvannak a magunk kifogásai, hogy miért nem működünk jól együtt a többiekkel. ‘Mert meg akarunk menteni valami rettentően jelentéktelen dolgot.’ Tudjátok Indiában a királyokat mahárádzsnak hívják, s ha Ő nem elégedett a kifogásunkkal, akkor át kell gondolnunk a dolgot. Mivel itt a királyt – ez igen fontos – Naradévának hívták, emberistennek, az emberek között megnyilvánuló Úrnak, ezért a Legfelsőbb képviselőjének tekintik. S a következő vers pedig megemlíti, hogy a királyi attitűd, a királyi viselkedés miatt vált mérgessé. „A veleszületett királyi természete miatt.” Mindannyian rendelkezünk egyfajta veleszületett természettel, melyet abhimánnak hívnak. A sisja-abhimán azt jelenti, hogy ‘kész vagyok tanulni’ és a guru-abhimán pedig azt, hogy ‘kész vagyok tanítani’. Szükséges kifejlesztenünk egy bizonyos hangulatot ahhoz, hogy befuthassuk földi pályánkat. De mi történik akkor, ha ebből a sisjából egy guru-abhimán alakul ki? Nem túl szerencsés. Viszont, ha a guru kifejleszti magában a sisja-abhimánt – azt, hogy ő is kész arra, hogy hallgasson, fejlődjön, közelebb kerüljön Istenhez, több tanácsot és invitálást fogadjon el Tőlük – szerintem ez nagyon hasznos. Ennek ellenére, alapvetően mindenkinek a saját kötelességét kell teljesítenie. A szolgáknak a szállítás a feladatuk, a királynak pedig szóvá kell tennie, ha akadoznak a dolgok. Melyik jobb? Még magam sem tudom, de nézzük meg hogyan folytatódik a történet.

„Rahúgana király így szólt Dzsada Bharatához: “Milyen nehéz ez, kedves testvérem! Biztosan azért vagy ilyen fáradt, mert oly régóta és olyan nagy távolságból hozod ezt a gyaloghintót, egyedül, minden segítség nélkül. Emellett az öregkor is gondot okozhat számodra. Kedves barátom, látom nem vagy túlságosan izmos, erős és keménykötésű. Hát nem segítenek társaid?”

„Így gúnyolódott a király Dzsada Bharatával, aki azonban ennek ellenére sem tekintett testi felfogással az eseményekre. Tudta, hogy nem azonos a testével, hiszen felismerte lelki azonosságát. Nem volt kövér, vézna, vagy sovány, és nem volt semmi köze ahhoz az anyagdarabhoz, amit az öt durva és három finom elem alkot. Nem állt kapcsolatban az anyagi testtel és annak két kezével és lábával. Teljesen megvalósította lelki azonosságát [aham brahmászmí], ezért a király epés gúnyolódása nem tett ráhatást. Szó nélkül vitte tovább a gyaloghintót, mintha mi sem történt volna.

Amikor a király látta, hogy szolgái kezében még mindig rázkódik a gyaloghintó, nagy haragra gerjedt, és így szólt: „Mit csinálsz, te gazember? Halott vagy, annak ellenére, hogy élet van a testedben? Nem tudod, hogy az urad és parancsolód vagyok? Ügyet sem vetsz rám, és nem teljesíted a parancsomat? Engedetlenséged miatt megbüntetlek, ahogyan Jamarádzs, a halál ura is megbünteti a vétkeseket. Majd én móresre tanítalak, hogy észhez térj, és végezd jól a dolgod!”

„Rahugana király testi felfogásában királynak hitte magát, s az anyagi természet szenvedély és tudatlanság kötőereje befolyásolta. Őrületében tiszteletlen, ellenséges szavakkal szidalmazta Dzsada Bharatát. Dzsada Bharat kiváló bhakta volt, az Istenség Legfelsőbb Személyisége kedves hajléka. Noha a király nagyon műveltnek tartotta magát, nem ismerte az odaadó szolgálatot végző fejlett bhakta helyzetét és jellemzőit. Dzsada Bharat az Istenség Legfelsőbb Személyiségének hajléka volt – mindig szívében hordozta az Urat. Minden élőlény kedves barátja volt, és a legparányibb testi felfogással sem rendelkezett. Így aztán elmosolyodott, s a következőképpen szólt.”[1]

Látjátok ez az igazán kitüntetett helyzet – mindig az Urat hordozni a szívünkben. Akkor a testünk éppen olyanná válik, mint a gyaloghintó és odahelyezhetjük a Legfelsőbb Urat.

(folytatása következik)

[1] Bhágavata-purána 5.10.6-8.

(from a lecture of Swami Tirtha, 08.01.2017 evening, Sofia)

(continues from the previous Monday)

Our duty in human life is to serve the divine purpose. If we search for divinity, actually that makes us real human beings. But it’s not enough only to search, it’s better to find. Because if we are still searchers, that means we didn’t find yet. Therefore we need to become practitioners and then we can find our goal.

Let me tell you a few words about the shelter. Shelter is like a special blessing for people who want to find their path in spiritual life. It’s beyond any religious commitments, because the point here is that we commit ourselves to the supreme ultimate truth. And we pray that we enjoy the protection of this divine potency.

The mantra that we repeat in shelter is a prayer for illumination. This is from very ancient sources. The first line goes like: asato maa sad gamaya – ‘From the unreal lead me to reality’. Do you agree? We need it desperately! The unreal has tricked us so many times. About so many things we thought that ‘this is real’ and then it turned out to be fake. I think this life is so complicated that only by divine help we can find the real stuff, we can find reality. Therefore we pray: ‘From the unreal, asat, please lead me to reality!’

The second line says: tamaso maa jyotir gamaya – ‘From the darkness lead me to the light!’ From the darkness – the darkness of ignorance; bring me to the light – the light of illumination, enlightenment. The place of no mistake.

And finally the third line says: mrityor maa amritam gamaya – ‘From death lead me to eternity’. I think no explanation is needed here. We live in this very limited lifetime and we want to find something beyond the limitation of time.

With this beautiful prayer we can invite the divine guidance in our life, we can submit ourselves under this divine protection. And from simple searchers we become practitioners. Because if we repeat this mantra, with that we serve two purposes. One is that the divine will will accomplish. The Lord is merciful and He is waiting for us to come closer to Him. So if we make one step, He is very happy and He will make hundreds of steps. And the second purpose is the beautiful accomplishment of divine love. So, first is the divine will and second is the divine love fulfilled.

It is said that the spiritual consciousness just like the sun rises on the horizon of our heart. This very special power, the power of consciousness, pervades our whole body, our whole system. Just like when the sun rises on the early morning horizon. First everything is still dark. Then you start to see the first shades of the hope for light to come. It heralds the good message that light will come. Then when the first ray touches the horizon you see everything already. And it takes a few minutes for the whole sun globe to rise above the horizon. So always have that in mind: when the sun is up everything is clear. When the divine sun is over the horizon of our heart, everything is clear. Krishna surya-sama, maya haya andhakara[1] – Krishna is like the sun and illusion is like the darkness. And where is the sun, the darkness has no power.

Therefore we pray asato maa sad gamaya – ‘From the unreal lead me to the real’; tamaso maa jyotir gamaya – ‘From the darkness lead me to the light’; and mrityor maa amritam gamaya – ‘From death lead me to amrita, the nectarean eternal life’.

Maybe you will ask what the requirements are. We have to make it. Once we start a spiritual practice, we have to do it. Otherwise it will not have good effect on us. It’s the best to chant this mantra in the early morning – then the vibration of the environment is very peaceful and it’s easier to concentrate on the divine goals.

And by following this practice you can expect three things happening to you. The first is: ‘Remember!’ Remember that you belong there. The second is: ‘Be conscious!’ Be conscious about your spiritual identity. And if we can manifest that fully, what will happen? ‘Be happy!’ You will be simply happy. Life is so simple. And success is so close. For your personal success in your spiritual endeavors and to help me please do that! And also for the victory of the divine will and divine love.

[1] Chaitanya Charitamrita, Madhya.22.31