Sharanagati

Collected words from talks of Swami Tirtha




(Szvámí Tírtha 2017.05.09-i, szófiai reggeli tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Általában mi nem gyaloghintón közlekedünk, azonban hajdanán ez királyi szimbólumnak számított. Ha valaki ily módon utazott, akkor az azt jelentette, hogy az előkelőséghez tartozott. Viszont ez nem igazán az alázatosság megnyilvánulása, ezért sorolják az Istenszobrok elleni 33 vétek közé, mely így hangzik: „Sértés gyaloghintón érkezni a templomba”. Nyugaton ez nem igazán fordulhat elő. Viszont, ha hasonló attitűddel megyünk a templomba, mintha gyaloghintón érkeznénk, akkor elkövethetjük ezt a sértést. Viszont megint más dolog vinni a gyaloghintót, próbáltátok már? Vagy valami ehhez hasonlót, amikor másokkal közösen, összhangban, harmonikusan kell együttműködni? Ha valaki nem tartja a tempót, egy kicsit eltér a többiek ütemétől, ritmusától, ha nincs közöttük összhang – akkor az eredmény sem lesz tökéletes. Ez ilyen egyszerű – harmóniában kell közösen együtt dolgozni.

Természetesen Dzsada Bharatnak volt némi kifogása, mert meg akarta óvni az úton lévő hangyákat, de a királynak nem tetszett ez a zötykölődés. Ugyanígy a bhakták közösségében is megvannak a magunk kifogásai, hogy miért nem működünk jól együtt a többiekkel. ‘Mert meg akarunk menteni valami rettentően jelentéktelen dolgot.’ Tudjátok Indiában a királyokat mahárádzsnak hívják, s ha Ő nem elégedett a kifogásunkkal, akkor át kell gondolnunk a dolgot. Mivel itt a királyt – ez igen fontos – Naradévának hívták, emberistennek, az emberek között megnyilvánuló Úrnak, ezért a Legfelsőbb képviselőjének tekintik. S a következő vers pedig megemlíti, hogy a királyi attitűd, a királyi viselkedés miatt vált mérgessé. „A veleszületett királyi természete miatt.” Mindannyian rendelkezünk egyfajta veleszületett természettel, melyet abhimánnak hívnak. A sisja-abhimán azt jelenti, hogy ‘kész vagyok tanulni’ és a guru-abhimán pedig azt, hogy ‘kész vagyok tanítani’. Szükséges kifejlesztenünk egy bizonyos hangulatot ahhoz, hogy befuthassuk földi pályánkat. De mi történik akkor, ha ebből a sisjából egy guru-abhimán alakul ki? Nem túl szerencsés. Viszont, ha a guru kifejleszti magában a sisja-abhimánt – azt, hogy ő is kész arra, hogy hallgasson, fejlődjön, közelebb kerüljön Istenhez, több tanácsot és invitálást fogadjon el Tőlük – szerintem ez nagyon hasznos. Ennek ellenére, alapvetően mindenkinek a saját kötelességét kell teljesítenie. A szolgáknak a szállítás a feladatuk, a királynak pedig szóvá kell tennie, ha akadoznak a dolgok. Melyik jobb? Még magam sem tudom, de nézzük meg hogyan folytatódik a történet.

„Rahúgana király így szólt Dzsada Bharatához: “Milyen nehéz ez, kedves testvérem! Biztosan azért vagy ilyen fáradt, mert oly régóta és olyan nagy távolságból hozod ezt a gyaloghintót, egyedül, minden segítség nélkül. Emellett az öregkor is gondot okozhat számodra. Kedves barátom, látom nem vagy túlságosan izmos, erős és keménykötésű. Hát nem segítenek társaid?”

„Így gúnyolódott a király Dzsada Bharatával, aki azonban ennek ellenére sem tekintett testi felfogással az eseményekre. Tudta, hogy nem azonos a testével, hiszen felismerte lelki azonosságát. Nem volt kövér, vézna, vagy sovány, és nem volt semmi köze ahhoz az anyagdarabhoz, amit az öt durva és három finom elem alkot. Nem állt kapcsolatban az anyagi testtel és annak két kezével és lábával. Teljesen megvalósította lelki azonosságát [aham brahmászmí], ezért a király epés gúnyolódása nem tett ráhatást. Szó nélkül vitte tovább a gyaloghintót, mintha mi sem történt volna.

Amikor a király látta, hogy szolgái kezében még mindig rázkódik a gyaloghintó, nagy haragra gerjedt, és így szólt: „Mit csinálsz, te gazember? Halott vagy, annak ellenére, hogy élet van a testedben? Nem tudod, hogy az urad és parancsolód vagyok? Ügyet sem vetsz rám, és nem teljesíted a parancsomat? Engedetlenséged miatt megbüntetlek, ahogyan Jamarádzs, a halál ura is megbünteti a vétkeseket. Majd én móresre tanítalak, hogy észhez térj, és végezd jól a dolgod!”

„Rahugana király testi felfogásában királynak hitte magát, s az anyagi természet szenvedély és tudatlanság kötőereje befolyásolta. Őrületében tiszteletlen, ellenséges szavakkal szidalmazta Dzsada Bharatát. Dzsada Bharat kiváló bhakta volt, az Istenség Legfelsőbb Személyisége kedves hajléka. Noha a király nagyon műveltnek tartotta magát, nem ismerte az odaadó szolgálatot végző fejlett bhakta helyzetét és jellemzőit. Dzsada Bharat az Istenség Legfelsőbb Személyiségének hajléka volt – mindig szívében hordozta az Urat. Minden élőlény kedves barátja volt, és a legparányibb testi felfogással sem rendelkezett. Így aztán elmosolyodott, s a következőképpen szólt.”[1]

Látjátok ez az igazán kitüntetett helyzet – mindig az Urat hordozni a szívünkben. Akkor a testünk éppen olyanná válik, mint a gyaloghintó és odahelyezhetjük a Legfelsőbb Urat.

 

(folytatása következik)

[1] Bhágavata-purána 5.10.6-8.



Leave a Reply