Sharanagati

(Szvámí Tírtha 2017.05.09-i, szófiai esti tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

„Óh, bráhmana! Titokban jársz-kelsz a világban, és senki sem ismer. Ki vagy? Bölcs bráhmana és szent? Látom, szentelt zsinórt viselsz. Olyan emelkedett, felszabadult szent lennél, mint Dattátréja és a többi fejlett, művelt tudós? Megkérdezhetem, kinek a tanítványa vagy? Hol élsz? Mi szél hozott erre? Azzal a küldetéssel jöttél, hogy jót tégy velünk? Kérlek, áruld el, ki vagy?”[1]

Ez a vers azt említi, hogy Dzsada Bharat szentelt zsinórt viselt, mely a bráhmanák jele, a tanulás szimbóluma és egyben a három Védát is képviseli. Csak képzeljétek el magatokat, ahogy a három Véda áldón átöleli a felső testeteket – az igazság oltalmaz benneteket, nem tudtok máshogy cselekedni, automatikusan fegyelmezett az életetek. Van még egy ismertetőjele a bhakti-jóga gyakorlóinak és ez pedig a sikhá, ami egy kis hajtincs a fej hátsó részén, melyet főként férfiak viselnek, mivel a hölgyeknek rendszerint, egyébként is hosszabb a hajuk. Erre azt mondhatnánk, hogy ezek külső szimbólumok, külsődleges jelek, melyek a lelki tudást és lemondást szimbolizálják. Azonban néha előfordul, hogy bár rendelkezünk a külsődleges jelekkel, viszont hiányoznak a belső tulajdonságok. Tehát, melyik a fontosabb – hosszú sikhá, kevesebb belső tartalommal, vagy legyen átlagos a hajviseletünk és gazdagabb a belső világunk, mélyebb a lelki megélésünk? Úgy mondják, hogy egy magasabb megvalósítási szinten a lemondás, nem hajviselet kérdése. A lelki tudás az isteni tudás, pedig nem attól függ, hogy van-e szentelt zsinór a nyakatok körül vagy sem. Tiszteletben tartunk minden formát és hagyományt, mégis nagyobb figyelmet szentelünk az esszenciára, a lényegre.

Vegyünk egy példát. A hat gószvámí, Csaitanja Maháprabhu közvetlen követői 500 évvel ezelőtt – kiváló bráhmanák voltak és tökéletes megvalósításuk volt valamennyi lelki tudást, lemondást, odaadást és bármi egyebet illetően. Azonban mégsem úgy jellemzik őket, hogy: a bráhmin zsinórt viselők, például. Miért? Mert szeretett Maháprabhujuk iránti teljes odaadásból lemondtak mindezen formalitásokról. Azt mondhatjuk, hogy az adott hajviselet, az öltözet színe, vagy ez a bráhmin zsinór olyanok, mint egy adott kaszt szimbólumai, mégsem a végső lelki helyzeteteket jelenti. Ezek a társadalomban betöltött időleges, evilági helyzetünk ismérvei, és nem az eredeti lelki identitásunké, ami, pedig az, hogy az Isteni Pár alázatos szolgái legyünk. Van ennek bármiféle külsődleges jele? Mit gondoltok?

Rága-manydzsarí: A szívből, a lélekből eredő fény mutatja.

Szvámí Tírtha: Igen, de a szív általában mélyen rejtőzik, nem igazán külsődleges. Van egy nagyon szép dal, mely hogyan is szól? Mama mana mandiré – „Kedves Uram, kérlek, lakozz mindig a szívem templomában! A leggyönyörűbb dolgokat fogom felajánlani Néked. Kérlek fogadd el odaadásom és szeretetem, a szép virágfüzért és csandant. Énekelni fogok és áratit ajánlok fel Neked szemem lámpásának fényével és könnyeim vizével.” Tehát mondhatjuk, hogy ezek az ismertetőjegyei az eredeti helyzetünknek, amikor a Legfelsőbb szerető szolgái vagyunk. Azonban ismétlem, néha igen könnyű a külsődleges jellemzőkkel rendelkezni, például néhány könnycsepp a szemetekben, amit mindenki tud produkálni – egy jó színész, akármikor képes rá. A valódi tulajdonságokkal rendelkezni, azonban teljesen mást jelent. Ezért ne a külsődleges formák elérése felé törekedjünk, inkább vágyjunk arra, hogy beleremegjen a szívünk. Ez egy biztos jel!

(folytatása következik)

[1] Bhágavata-purána , 5.10.15-16.