Sharanagati

(Szvámí Tírtha 2017.05.09-i, szófiai esti tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

„Kedves uram! Nem félek sem Indra király villámától, sem az Úr Siva kígyóhoz hasonlatos, háromágú, hegyes szigonyától. Nem törődöm Jamarádzs, a halál ura büntetésével, nem félek a tűztől, a perzselő naptól, a holdtól, a széltől és Kuvéra fegyvereitől sem. Van egy dolog azonban, amitől félek, s ez egy bráhmana megsértése. Ettől igazán rettegek.

Kedves uram! Úgy tűnik, elrejted előlünk hatalmas lelki tudásodat. Nem tartozol az anyagi világhoz, s magadban örökké csak a Legfelsőbbre gondolsz, s emiatt határtalan lelki tudással rendelkezel. Kérlek, áruld el, miért vándorolsz félkegyelműként a világban! Óh, nagy szent! Szavaidat a jóga folyamata is megerősíti, én azonban nem értem, amit mondtál. Kegyesen magyarázd hát el nekem!   

A misztikus erő legemelkedettebb mestereként tekintek rád. Tökéletesen ismered a lelki tudományt, te vagy a legkiválóbb minden művelt bölcs között, s az egész emberi társadalom érdekében szálltál alá. Azért jöttél, hogy a lelki tudást terjeszd, és Kapiladévának, Isten inkarnációjának és a tudás teljes részének közvetlen képviselője vagy. Ezért téged kérdezlek, óh, lelki tanítómester, mi a legbiztosabb menedék ebben a világban?

Talán Kapiladéva, az Istenség Legfelsőbb Személye inkarnációjának közvetlen képviselője vagy? Úgy teszel, mintha süketnéma lennél, hogy megfigyeld az embereket és lásd, ki igazán emberi lény és ki nem. Talán nem így vándorolsz a föld színén? Én nagyon ragaszkodom a családi élethez és a világi cselekedetekhez, s a lelki tudást illetően teljesen vak vagyok. Most mégis itt állok előtted, és szeretném ha felvilágosítanál. Hogyan fejlődhetek a lelki életben?”[1]

Tehát ily módon kell helyesen tudakozódni. Megtárgyaltuk, hogy milyen is a sisja-abhimán, a tanítványi attitűd, a tanulói lelkület. Csak úgy tudunk tanulni, ha elfogadjuk a felettünk álló tekintélyt, mivel ha már mindent tudunk, nagyon nehéz tanítani bennünket. Ezért a király a következőképp beszél magáról: „Semmit sem tudok a lelkiségről, egy materialista ember vagyok, és nem értem a spirituális témákat. Kérlek, vezess engem!” És ugye éppen ez mutatja a lelki emelkedettségét! Alázatos és ez bizonyítja emelkedett helyzetét. Dzsada Bharat szintén egy alacsonyabb rendű pozíciót foglalt el gyaloghintó hordozóként, de szavai által azonnal megmutatkozott emelkedett személyisége. És ez rendkívül fontos! Lehet, hogy nagyon intelligensnek tűntök, de azon nyomban, hogy megszólaltok, minden kiderül. Ezért javasolt a jógában a maunam. Mivel, ha csöndben vagytok, akkor az emberek azt gondolhatják, hogy: „Hűha, az illető mennyire elmélyült!” Lehet, hogy olyan ostobák vagytok, hogy nem mutattok ki semmit, de ily módon nagy szenteknek tűnhettek. Mégis, mivel mostanában gyakran látlak benneteket, úgy tűnik, hogy nagyon szerettek beszélni! Emiatt kell igencsak körültekintően bánni a szavakkal, mert azok felfedik a tudatunkat, a tudatállapotunkat és ezért annyira fontos a beszéd fegyelmezése. Ne beszéljetek ostobaságokat, ne legyetek rossz hírek hozói! Ha valami rossz történik, miért kellene azt terjeszteni? Szavainknak, a bennünk élő bölcsességet kell tükröznie. Dzsada Bharat emelkedett helyzetét a szavai árulták el.

A Bhagavad-gítá[2] szól a beszéd fegyelmezésének mikéntjéről. Anudvéga-karam vákjam – Az ember igazmondó, jót akaróan, kedvesen, másokat nem sértve szól, és a sásztrákat rendszeresen idézi – ezt hívják a beszéd fegyelmezésének. Ragaszkodjatok az igazsághoz, legyetek kedvesek, hivatkozzatok a szent hagyományokra és ne sértsetek meg másokat – ezek nagyon gyakorlatias jótanácsok.

Így derült fény a király és a szolga valódi helyzetére – mármint, hogy ki az úgymond tanító és melyikük valójában a szolga. És ily módon kell helyesen tudakozódni: „Hogyan fejlődhetek a lelki életben?” Ez a végső kérdés, amit fel kell tennünk. A király beszélt arról, hogy „Nem félek a haláltól, a félistenek fegyvereitől, de attól igen, hogy megsértelek Téged.” Ez nagyon szép és tanulságos! A szentírások azt is megemlítik, hogy mennyire fontos a szentekkel való társulás. Inkább vállaljuk a börtönbe vettetés általi szenvedéseket, vagy a tűzbe vetés fájdalmát, mintsem, hogy elveszítsük a szentekkel való társulás lehetőségét. Ez az igazi szenvedés – amikor kizárnak bennünket a szentek társaságából. Ezért kell óvón magunkhoz ölelni az Ő társaságukat.

(folytatása következik)

[1] Bhágavata-purána 5.10.17-20.

[2] Bhagavad-gítá 17.15.