Sharanagati

(Szvámí Tírtha 2017.05.08-i, Rila-hegység reggeli előadásából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Sukadév gószvámí aztán így szólt Paríksit Mahárádzshoz: „Óh, Visnudatta!  Akik már tudják, hogy a lélek különbözik a testtől, akik megszabadultak a szív kioldhatatlan csomójától, akik mindig minden élőlény érdekében cselekszenek, és sohasem gondolnak arra, hogy másokat bántsanak, azok mindig az Istenség Legfelsőbb Személyisége oltalmát élvezik, aki a korongot (a Szudarsan csakrát) tartja kezében, és aki a legfelsőbb időként cselekszik, hogy elpusztítsa a démonokat és megvédje bhaktáit. A bhakták mindig az Úr lótuszlábánál keresnek menedéket, azért még akkor is béketűrőek maradnak, ha valaki lefejezéssel fenyegeti őket. Számukra ez egyáltalán nem csodálatos.”[1]

Szóval úgy hiszem, ez egy nagyon tanulságos történet volt a számunkra és kérlek benneteket vonjátok le a végkövetkeztetéseket! A legfontosabb, hogy sohase feledkezzetek el az imádatról. Az Úr imádatának mindig folyamatosnak kell lennie, függetlenül attól, hogy fent vagy éppen lent, egy hullámvölgyben vagyunk-e.

Krisna-prijá kérdése: Amit én megértettem Pariksit Mahárádzs történetéből az az, hogy nagyon szilárd volt a tudata és az odaadása, majd számos próbatétel után végül megmenekült. Azonban mi történik azzal a személlyel, akinek nincs sztháji-bhávája (stabil tudata)? Illetve mitől függ ez a tudat?

Szvámí Tírtha: A szerencsétől. Tényleg, komolyan mondom! Természetesen az isteni értelemben vett szerencse azt jelenti, hogy elnyertük a kegyet. Láttam olyan bhaktákat, akik nagyon közel álltak a mesterükhöz, nagyon egyhegyűek, raszikusak voltak és meglehetősen benne voltak a dolgokban. Máshol, más bhakták igencsak nagy szabadságban éltek, úgy végezték a dolgokat, ahogy azt gondolták, hogy egy lelki szolgálatot megfelelő tenni… De mindkét társaság elbukott. Tudom, pozitívabbnak kellene lennem, de ez az igazság, így történt. Az élet néha keserűbb és negatívabb, szóval nem tudok mindig pozitív lenni. Mindkét csapat elbukott. Aztán megértettem, hogy a lelki élet sikere nem azon múlik, hogy nagyon közel álltok-e a mesteretekhez és szívjátok-e a vérét, vagy éppen nagyon távol vagytok tőle és úgy végzitek a dolgokat, ahogy jónak látjátok, ezek nem segítenek nektek. Akár nagyon eltökéltek vagytok a hibátlan raszikus gyakorlatotokban, vagy megpróbáltok állandóan új utakat találni, vagy a préma-bhaktit képviselitek egy „heavy metál” színpadon, vagy bármi más a helyzetetek – egyáltalán nem segít nektek! Valami más az, ami segít. De mi is az? Ha a Jóisten szeme őriz bennünket. Óm tad visnóh paramam padam szadá pasjanti szúrajó divíva csaksur-átatam[2] – ha az isteni tekintet figyel bennünket. Ha valahogyan nem enged minket kilépni a látómezőjének a köréből. Szóval én ezt nevezem nagy szerencsének. Nem a külső forma, nem a formalitások azok, amik meg fognak menteni bennünket. Valami ezen túlmutató dolog, valami ennél lényegesebb!

De általában a sztháji-bháva valamilyen próbatétel után következik be. Mivel az elején azt gondolhatjátok, hogy: ‘Ó, olyan sokat kaptam. Annyi mindent elértem.’ Majd az isteni kegy segít megérteni, hogy mennyire jelentéktelen mindaz, amit elértetek. Amikor kezditek elveszíteni az összes lelki illúziótokat, akkor, ha végül marad valami, mint a magház és benne a mag, akkor nagyon szerencsések vagytok. Arról az aprócska pontról, ismét elkezdhetitek, egy jóval realisztikusabb módon. Nem a fantáziátok szárnyain lebegve, hanem jóval mélyebben, a lelki valóságban meggyökerezve.

Tudom ez kegyetlenül hangzik. Amikor először hallottam, hogy egy bhakta feladta a lelki gyakorlatait, teljesen elborzadtam és azt mondtam: ‘Ez egyszerűen lehetetlen!’ De aztán találkoztam másokkal, akik feladtak valamilyen igen jelentős lelki pozíciót, visszaléptek egy kicsit és olyan kedves, vonzó emberekké váltak. Azelőtt valamilyen nagyon kitüntetett pozíciójuk volt, most meg valódi hús-vér emberek lettek, egyfajta valódi lelki tartalommal. Szóval, melyik a jobb – egy felfuvalkodott lelki pozíció vagy egyszerűen Isten szolgájának lenni? Ha valami valóban igaz volt, akkor azt nem veszíthetitek el. Az, amit elvesztettetek – sajnálom, de az nem volt valódi. Egyel kevesebb illúziónk maradt. Tudom, ezt nem jó érzés hallani, mert azt gondoljátok, hogy az illúziótok valódi volt, de mégsem. Szóval jobb, ha egy lépést közelebb léptek az isteni igazsághoz, a végső igazsághoz, még akkor is, ha az fájdalmas. Annak annyira keserűnek kell lennie, hogy az már édes. Ezt jelenti az ugrás. Hirtelen valósággá válik a tudatotok, a hitetek. Az egy emlékezetes pillanat – amikor megpillantod a valóságot, nem csak az álmaidat.

(folytatása következik)

[1] Bhágavata-purána 5.9.20.

[2] Rg-véda 1.22.20.