Archives

Calendar

October 2022
M T W T F S S
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31  

Sharanagati

Collected words from talks of Swami Tirtha




(Szvámí Tírtha 2017.05.07-i, Rila-hegység reggeli előadásából)

 (az előző pénteki tanítás folytatása)

 „Bráhmana apja mindig nagy szeretettel gondolt fiára, Dzsada Bharatára [Bharat Mahárádzsára], s mindig nagyon ragaszkodott hozzá. Dzsada Bharata nem volt alkalmas arra, hogy a grihaszta-ásramába lépjen, ezért csak a brahmacsarja-ásram végéig végezte el a tisztító folyamatokat. Noha nem akarta elfogadni apja utasításait, az mégis arra tanította, hogy hogyan legyen tiszta, hogyan mosakodjon, mert úgy gondolta, az apának tanítania kell a fiát. Dzsada Bharata ostoba módjára viselkedett apja előtt, annak ellenére, hogy apja – ahogyan kell – a védikus ismeretekre tanította. Úgy viselkedett, hogy apja megértse: fia nem alkalmas arra, hogy tanítsák, ezért jobb, ha lemond róla, hogy oktassa. Mindig az ellenkezőjét tette annak, amit mondtak neki. Ha apja azt tanította neki, hogy ürítés után mosson kezet, ő előtte tette. Ám apja a tavasz és a nyár folyamán mégis meg akarta tanítani neki a Védák utasításait. Megpróbálta megtanítani neki a Gájatri-mantrát az ómkárával és vjáhrtivel együtt, de négy hónap után törekvését még mindig nem koronázta siker. Dzsada Bharata bráhmana apja saját szívének és lelkének tekintette fiát, így aztán nagyon ragaszkodott hozzá. Úgy gondolta, megfelelő tanításban kell részesítenie, ezért egészen átadta magát az eredménytelen kísérletezésnek, s megpróbálta megtanítani neki a brahmacsarja szabályozó elveit, beleértve a védikus fogadalmak betartását, a tisztaságot, a Védák tanulmányozását, a szabályozó folyamatokat, a lelki tanítómester szolgálatát és a tűzáldozat felajánlását.  Mindent megtett, hogy tanítsa, ám minden igyekezete hiábavaló volt. Szíve mélyén azt remélte, hogy fiából művelt tudós válik, de minden törekvése kudarcot vallott. Mint mindenki, ez a bráhmana is ragaszkodott otthonához, és elfelejtette, hogy egy napon meg fog halni. A halál azonban nem volt feledékeny. Amikor elérkezett az ideje, megjelent, és magával vitte.”[1]

Ez egyrészt kicsit szomorú, másrészt némileg mulatságos történet – az apa, aki félkegyelmű fiát próbálja tanítani és a fiú, aki nem akarja elfogadni apja utasításait. A Bhágavatamban másutt megemlítik, hogy egy tanítónak, apának, királynak, gurunak vagy bármely feljebbvalónak, akkor is folytatnia kell a tanítást, a felvilágosítást, ha nincs hajlandóság azok befogadására. És azt hiszem ez a bráhmana apa eszerint cselekedett. Újra és újra próbálkozott, minden tőle telhetőt megtett. Ahogy itt olvashattuk értelmes, tanult ember volt és természetesen világossá vált számára, hogy a fia esetében nem fognak működni ezek a törekvései. Szóval néha az eszetek miatt kudarcot vallotok, de az apa az érzelmeire hallgatva tovább próbálkozott. Az ésszerűség és a képzeletetek azt mondatja veletek, hogy itt a vége a próbálkozásotoknak – elértetek a végéhez és képtelenek vagytok egy lépéssel is tovább menni. Azonban ekkor a tartalék erőforrásotoknak kell működésbe lépnie, ezek pedig a feltöltött érzelmi tartalékok, melyekkel átszelhetitek a korlátaitokat.

„Fiatalabb felesége az idősebb feleségre bízta ikergyermekeit, a fiút és a leányt, majd önként vállalva a halált férjével együtt Patilókára ment.”[2] ‘Ha neked menned kell, én is veled tartok. Nem akarok tovább itt maradni, veled megyek.’ – ezt hívják eltökéltségnek.

„Amikor apjuk meghalt, Dzsada Bharata kilenc mostohatestvére, akik Dzsada Bharatát ostoba félkegyelműnek tartották, nem folytatták apjuk törekvését, hogy mindenre megtanítsák öccsüket. Ők maguk jól ismerték a három Védát – a Rg-védát, a Száma és a Jadzsur-védát —, melyek leginkább gyümölcsöző tettekre biztatnak. A kilenc testvér egyáltalán nem rendelkezett lelki tudással az Úr odaadó szolgálatáról, így aztán nem érthették meg Dzsada Bharata rendkívül emelkedett helyzetét. A mélyre süllyedt emberek valójában nem jobbak az állatoknál. Az egyetlen különbség közöttük, hogy az állatoknak négy lábuk van, míg nekik csak kettő. Ezek a kétlábú, állatias emberek Dzsada Bharatát őrültnek, félkegyelműnek, süketnek és némának nevezték. Örökké bántották, és Dzsada Bharata úgy viselkedett előttük, mintha süket, vak vagy beszámíthatatlan lenne. Nem ellenkezett velük, és nem próbálta meggyőzni őket, hogy nem bolond. Ha akartak tőle valamit, az ő kívánságuk szerint cselekedett. Bármilyen ételt adtak neki alamizsnaként vagy fizetségül, s bármit kapott a sors elrendezéséből, mindent elfogadott és megevett, akár kevés volt, akár ízletes, akár állott, akár ízetlen. Soha nem evett semmit csupán az érzékkielégítés kedvéért, hiszen már megszabadult a testi életfelfogástól, ami arra kényszeríti az embert, hogy ízletes vagy ízetlen ételeket fogadjon el. Transzcendentális tudata teljesen elmerült az odaadó szolgálatban, ezért a testi életfelfogásból származó kettősségek nem voltak hatással rá. Teste olyan erős volt, akár egy bikáé, és végtagjai rendkívül izmosak voltak. Nem törődött a téllel vagy a nyárral, a széllel vagy az esővel, soha nem fedte be testét. A földön aludt, és sohasem dörzsölte be testét olajjal, vagy sohasem fürdött. Teste piszkos volt, így aztán elfedte lelki ragyogását és tudását, ahogyan az értékes drágakő ragyogását is elhomályosítja a szennyeződés. Csak egy piszkos ágyékkötőt viselt, valamint a szentelt zsinórját, ami már fekete volt. Az emberek látták, hogy bráhmana családban született, ezért brahma-bandhunak nevezték, és számtalan gúnynevet adtak neki.  A materialista emberek mindenhol sértegették és megvetették, ő azonban csak vándorolt tovább a világban.”[3]

 

(folytatása következik)

[1] Bhágavata-purána 5.9.4-6.

[2] Bhágavata-purána 5.9.7.

[3] Shrimad Bhagavatam 5.9.8-10



Leave a Reply