Sharanagati

(Szvámí Tírtha 2017.05.09-i, szófiai reggeli tanításából)

Folytassuk tovább a Bhágavata-purána tanulmányozását. Az ötödik éneknél tartunk, mely a lelki élet nagyon hasznos és jelentős szempontjait írja le Bharat mahárádzs történetén keresztül. Eddig rendkívül izgalmas volt a cselekmény, most pedig egy kicsit filozofikusabb rész fog következni azoknak, akiket valóban a bonyolultabb dolgok érdekelnek. Bharat mahárádzs királyról annyit kell tudnunk, hogy ebben az életében egy szellemi fogyatékos személyiségét öltötte fel, akit ennek következtében a történet folytatásában egy meglehetősen szokatlan, egyedi munkára fognak. De ezt majd megértjük a történetből.

„Sukadév gószvámí folytatta: Kedves királyom! Rahugan király, Szindhu és Szauvíra államok uralkodója Kapilásram felé tartott. Amikor a gyaloghintóját hordozó legfőbb szolgák elérték az Iksumatí folyó partját, szükségük volt még egy emberre. Keresni akartak valakit, s véletlenül Dzsada Bharat akadt az útjukba.  Szemükbe ötlött, hogy Dzsada Bharat nagyon fiatal és erős, s végtagjain duzzadtak az izmok. Alkalmas volt teherhordásra, akárcsak a tehenek és a szamarak. Noha Dzsada Bharatához, a nagy lélekhez nem illett ez a munka, így gondolkodva mégis habozás nélkül arra kényszerítették, hogy vigye a gyaloghintót.

Dzsada Bharat azonban amiatt, hogy nem akart erőszakot elkövetni, akadozva vitte a gyaloghintót. Mielőtt egy lépést tett, maga előtt három lábnyira mindig megnézte, nem tapos-e el egy hangyát. Így aztán nem tudott lépést tartani a többiekkel, s a gyaloghintó rázkódott. Rahugan király azonnal megkérdezte szolgáit: „Miért viszitek ezt a gyaloghintót ilyen egyenetlenül? Vigyétek annak rendje és módja szerint!”

A gyaloghintót vivő szolgák Rahugan mahárádzs fenyegető szavai hallatán megrémültek, hogy uruk megbünteti őket. Így szóltak hozzá: „Óh, urunk! Hidd el, hogy egyáltalán nem hanyagoljuk el kötelességünket! Engedelmesen visszük a gyaloghintót, kívánságod szerint, de ez az ember, aki most került közénk, nem tud igazán fürgén menni, s így nem tudjuk vinni vele hintódat.”

Rahugan király megértette büntetéstől rettegő szolgái szavait, és azt is megértette, hogy egyetlen ember hibájából történt, hogy nem vitték megfelelően a gyaloghintót. Ennek tökéletes tudatában és kérésük hallatán kicsit dühös lett, noha jól értett a politika tudományához, és rendkívül tapasztalt volt. Dühe vele született királyi természetéből fakadt. Rahugan király elméjét a szenvedély kötőereje fedte be, ezért a következő szavakat intézte Dzsada Bharatához, akinek Brahman-ragyogása nem volt tisztán látható, mert úgy maradt rejtve, miként a hamuval borított tűz.”[1]

Tehát a történet egy szokatlan megvilágítását láthatjuk itt. Dzsada Bharat épphogy megmenekült attól, hogy rendhagyó módon felajánlják az isteneknek, amikor Káli Má istennő személyesen alászállt, hogy megmentse, majd ezt követően egy meglehetősen hétköznapi teherhordó munkába fogták be. Néha ilyen az élet: királyként kezditek, majd aszkétákká, őzekké, őrültekké váltok, később majdnem elvesztitek az életeteket, aztán hirtelen úgymond teherhordó állattá kell válnotok. Szóval sok megpróbáltatás van ebben az életben. Sokszor voltatok már királyok, talán itt az ideje, hogy terheket cipeljetek. De a lélek ugyanaz marad, csupán más tapasztalatokra van szüksége.

(folytatása következik)

[1] Bhágavata-purána 5.10.1-5.