Sharanagati

Krpádhám kérdése: Van bármi mód a büszkeség legyőzésére? Mert általában amikor nekem problémám van a büszkeségemmel, nem érzékelem azt, és szükségem van valakire, aki kívülről megmutatja nekem.

Tírtha Mahárádzs: Ezért küldi Krsna nektek a fiú- és leánytestvéreiteket – hogy segítsenek megérteni a határaitokat, szembenézni önmagatokkal. Ám tanult vaisnavaként tudjátok: Oh, ismét ellentmondásba ütköztem, ez csupán a hamis egóm volt. Mégis, időről időre ugyanazt a hibát ismételgetjük. Ezért hiszek a vaisnavák teljes megtisztulásában. Ez nem egyszerűen egy ’harc a hamis egómmal’ – mert harcolhatsz ugyan a hamis egód ellen, de nem nyersz eközben például a káma ellen. Harcolsz az egód ellen, nem harcolsz a kámád ellen; majd harcolsz a kámád ellen, s elfelejtkezel a büszkeségedről.  Mindig valamire koncentrálsz, és közben elszalasztod a teljes képet. Ám ha csakúgy általában, csak úgy egyszerűen közelebb kerülsz Krsnához, mit várhatsz vajon az eksztatikus táncon kívül? Mint egy tizenkét fejű sárkány – levágsz egy fejet, és rögtön nő helyette három. Felszámolsz egyetlen hibát, és rögtön három másik tárul fel, aztán azokkal is megharcolsz, és így tovább…Valamennyi hibánkat legyőzni – ez egy nagyon hosszú lista, ezért jobban tesszük, ha lépésenként kerülünk egyre közelebb Istenhez. Így végül valamennyi bajunk a semmibe vész. Egyszer Sríla Prabhupád így szólt: „Ahelyett, hogy megvitatnánk, beszélgetnénk, képeznénk magatokat vagy elemeznénk a dolgokat – ehelyett a sok ostobaság helyett csak zengjétek a szent neveket, és sokkal jobb eredményt fogtok elérni!’

Tehát, teljes megtisztulás. Vágjátok le az egó-sárkányotok fejét! Avagy, a sárkányfejű egóét…. Erről a büszkeségről számos történet tesz említést, egyik közülük Nárada Muniról szól. Egyszer Nárada Muni meglátogatta Krsnát, és Krsna éppen egy nagyon egyszerű ember imáját hallgatta meg, aki így szólt: Oh, Uram, annyira elesett vagyok, mert sokat kell dolgoznom. De reggelenként és esténként csak eljövök a Te lótuszvirág lábaidhoz, elmondok néhány imát, kérlek, hogy elégedj meg ezzel a kevéssel, amit fel tudok ajánlani Neked – habár szolgálatom nagyon is jelentéktelen, hiszen egész nap dolgoznom kell….Kérlek, fogadd el fohászom! Ezt hallván Nárada Muni így szólt: Nahát, mi ez? Ez egy szörnyű gyakorlat! Csak kétszer gondolni Rád? Micsoda ember! Ez a Te szolgád? Miért is nem rúgod ki őt? Zabolázd meg egy kicsit, mutasd meg a hibáit! Krsna így szólt:

– Ah… tudnál Nekem segíteni valamiben?

– Nárada így válaszolt: Természetesen! Szolgálhatlak Téged, ez az ember nem tud, ám én tudlak Téged szolgálni. Mit tehetek Érted?

– A válasz így hangzott: Itt van egy vízzel teli csésze. Körbe tudnád járni Mathurát vele?

– Igen, természetesen! Meg tudom tenni!

– De óvatos légy! Egyetlen csepp se cseppenjen ki belőle!

– Oh, hagyd csak rám! Megteszem, amit kértél.

Elindult – tudjátok, ha a csésze színültig telve van, egyetlen apró mozdulattal kiboríthatjuk a víz felét. Náradának nagyon kellett figyelnie erre a csészére, és persze az egész városon átmenni is kissé komplikált. Elindult hát az úton, és egyre jobban csak a pohár vízre koncentrált, az út nagyon hosszú volt. Estére hazatért, Krsna pedig megszólította: Légy üdvözölve Nárada! Köszöntelek, hogy visszajutottál Istenhez!

– Nárada izzadva válaszolt: Végül itt vagyok.

– Krsna megkérdezte: Elvégezted?

– Igen, nagyon nehéz volt, de elvégeztem – egyetlen csepp sem borult ki.

– Krsna így szólt: És gondoltál-e Rám mindeközben?

– Rád gondolni? Minden figyelmemet a pohár vízre fordítottam, mert annyira nehéz volt úgy vinni, hogy ne boruljon ki!

Amit könnyedén megcsináltok, nagyon kicsi eredménye lesz. Egyetértetek? Tehát, ha Krisna így szól hozzátok: Tudnál Nekem segíteni? Itt van egy csésze víz. Akkor annak azért ne örüljetek túlságosan, azt gondolva, hogy Krsna figyel rám. Lehet, hogy ez csak egy próbatétel Részéről: Vajon hányszor tudsz Rá gondolni, mialatt a vizet viszed. Általában azért Ő nem kéri Tőlünk, hogy vigyünk vizet. Ám a mestered így szólhat: Tudnál Nekem egy kicsit segíteni? Utána pedig ellenőrzi, hogy lássa – és te is látni fogod, hogy szolgálatodat milyen hangulatban végzed.

(az előző hétfő folytatása)

Természetesen a spirituális haladásnak számos látszólagos eredménye van. Ezek nagyon is lelkinek tűnnek, ám valójában csupán múltbéli tetteink gyümölcsei, avagy anyagi vágyaink eredményei spirituális köntösben. Hadd mondjak erre egy példát: volt egyszer egy hölgy, aki nagyon lelkesen énekelt és végezte szolgálatait. Nagyszerű példának tartották, gyorsan haladt, ám két-három éven belül egy elme-gyógyintézetben találta magát. Miért? Mert az ő célja az énekléssel nem az volt, hogy Krsnát elégedetté tegye, hanem az, hogy férjet szerezzen magának. Tehát, ha elvétitek a célt, ha az isteni célt valami anyagival cserélitek fel, annak rossz lesz az eredménye. Mi is a célotok? Semmi baj, ha anyagi céljaitok vannak – úgy vélem, Krsna nem várja el tőletek, hogy máról holnapra paramahansza szannjászík legyetek. Semmi baj. Csak ne keverjétek össze, azonosítsátok be: ez most ez; az pedig az – ez az én anyagi ambícióm, ez pedig a lelki felajánlásom Neked. Ne keverjétek össze ezt a kettőt!

Folytassam a lelki élet hibáinak és lehetséges veszélyeinek leírását? Nem szeretném. Már sok tapasztalattal rendelkeztek e téren, miért is beszélnénk hát a hibákról? Amire szükségünk volna: hiba-tudatosságunk felébresztésére, vagyis hogy tudatában legyünk a saját hibáinknak. „Újra és újra gondolkozom magamról.” A történet velem kezdődik és ér véget. Először az én nagyszerűségem, utána pedig – mint alázatos vaisnava – a hibáim. Mindenesetre, ti vagytok a történet középpontjában.

Akkor mivel is folytassuk? Ha nem jellemezzük tovább a csapdákat és a hibákat, talán dicsőíthetjük az Urat! Ezért ha reggelenként az Úr különböző neveit és aspektusait dicsőítitek, talán elfeledkeztek magatokról. Minden bizonnyal a végén el fogtok feledkezni magatokról. Amikor hosszabb ideig énekeltek, az azt jelenti, hogy képességeiteket a szolgálat köti le, közben Krsnára gondoltok: „Hogyan olvassam ezt a Sakatászurát?” – ez nagyon összetett, de legalább valami isteni téma köti le figyelmeteket. Folytathatjuk dicső tetteinek leírásával, ahogy arról sok formában szó esik: Hogyan is viselkedik Ő általában, mint isteni személyiség, mit a Legfelsőbb Úr, a mindenség ura, az egész univerzum fenntartója, a teremtő, az eredet a közép és a vég – megannyi aspektus. Ám ő lopja el a vajat is – el ne feledkezzünk erről, ez nagyon is lényeges. Ez az a különleges látásmód, amellyel a misztikus bhakti hagyomány megajándékoz bennünket – a Legfelsőbb nagyon is intim szemlélete. Nem csupán a teremtés Istene, nem egyszerűen a pusztítás Istene, hanem a tolvajok Istene.

Létezik egy gyönyörű ástakam – az ástakam jelentése: nyolc ima – mely a különböző aspektusokat dicsőíti: Rádhástakam, Rádhákundástakam, Dámódarástakam, Gurvástakam. Ám Abhaj-Csaran prabhu blogjában olvashatjátok a  Csaurástakam-ot – vagy a Tolvajok Istenét dicsőítő nyolc fohászt[1]. Hát, ez nagyon is lényegi információ! Hiszen ha az Isten gondoskodik rólunk, az egész világ azt várja Tőle, hogy juttasson számunkra valamit. Arról senki sem beszél, hogy Ő el is tud venni tőlünk valamit – ekkor kezdődik el a mi spirituális folyamatunk. Amíg csak azt értitek meg, hogy a Legfelsőbb és a többi és a többi, ez egy nagyon is neofita állapot. Erre szükség van, nem lehet kikerülni, meg kell értenünk, ki is itt a főnök. Ám ezután finomíthatjátok a hangulatotokat, a nézőpontotokat. Ez a megközelítés nagyon szépen alakul, ha nagyon pozitívan, nagyon alázatosan és nagyon konstruktívan szolgáljátok a Legfelsőbbet. Amíg tehát csak egy homályos képünk van Róla, az nem elegendő. Amikor ez az isteni kép elkezd aktiválni és hívogatni Benneteket: ti adtok, Ő kap, néha Ti próbáltok kapni – Ő ad, s akkor ez egy intimebb és intenzívebb módja az odaadó életnek.

Valaki tudna nekem segíteni az elektromossággal kapcsolatos technikai kifejezésekben? Van a feszültség, a teljesítmény, és mi is a harmadik? Mértékegysége az ohm. Hogy is hívják? Ellenállás – helyes. Tehát, amikor a spirituális fejlődésünk megkezdődik, akkor elkezdhetjük a spirituális ellenállásunkat. Akkor a fő mantránk az Om. Az Om ellenállást fog hozni Számotokra az isteni akarattal szemben, Ti megpróbáltok majd ellenállni az Ő invitálásának. Ez ismét egy csapda. A jógik csak az Om-ot zengik, amely „nem”-et jelent Krsna invitálására. Mert: ’Om, ellenállok a Te hívásodnak.’ Ez csak egy vicc.

Magasabb síkon egy kicsi ellenállás, egy kicsi tartózkodás Krsna felé – egyfajta látszatharc Krsnával nagyon is ízléses lehet – ám CSAK a legfelsőbb síkon. Ha mi ezt az isteni játékot imitáljuk a mi kicsi ostoba síkunkon, akkor az nagyon ízléstelen. Ezért mi a nagyokat imádjuk, akik Krsnát imádják, néha ’igen’-t, néha pedig ’nem’-et mondva – mindig az Ő vágyának, az Ő ízlésének megfelelően.

[1] http://slokamala.blogspot.hu/2010/07/bilvamangal-himnusz-legkivalobb-isteni.html

Krsnának megszámlálhatatlanul sok neve van, ezek megannyi különféle aspektusát írják le. Egyszeriben az emberek belefogtak Isten neveinek összegyűjtésébe, és végül egy vastag könyv született ebből. Ám úgy vélem, a Legfelsőbb neveinek legbőségesebb tárháza az indiai kultúra. Mivel ők felettébb különlegesen közelítik meg a szent név és a Szent Névvel Rendelkező egységét – nāman és nāmin.

Ezekben a nevekben oly sok mély aspektus jelenik meg: Ő nem csupán mindenek Ura – hiszen ez az általános Isten-koncepció – ám különleges módon láthatjuk azt is, hogy Ő hogyan létezik. A Legfelsőbb általános neveinek zengése vajon mit eredményez? Krpadhém, nemrégiben Te tartottál leckét a Harináma Csintámani-ról – erről ott tesznek említést. A másodlagos nevek tehát mivel kecsegtetnek…?

Krpadhám: A másodlagos nevek gyümölcse a móksa.

Tírtha Mahárádzs: Helyes! És vajon mi az elsődleges nevek gyümölcse?

Krpadhám: Préma.

Tírtha Mahárádzs: Préma! Az különbség! Éppen ezért mantrazengésünk és figyelmünk középpontjában álljanak mindig a lelki tevékenységek, hiszen nem véthetjük el a célt. Az illúzió annyi ambíciót és megannyi elérendő célt kínál, hogy elvonja a figyelmünket – ám a spirituális illúzió szintén kínál célokat. Spirituális illúzió? Mi is az? ’A tanulmányaimból tudom, hogy a mahá-májá rossz, a jóga-májá jó, vagyis a spirituális illúzió az jó, ugye? Ám van néhány csapda, és van néhány veszély a lelki ösvényen. Még akkor is, ha úgy gondoljátok, hogy a Legfelsőbb felé irányulnak lépéseitek, lehetnek benne kacskaringók, eltévelyedések. A lelki illúzió, mint csapda, nem a jóga-májá isteni illúziója, amely majd összeköt benneteket a Legfelsőbbel egy nagyon is intim és közvetlen módon, elfeledve az Ő magasztos aspektusát, és létrehozva egy nagyon is eleven kapcsolatot. Mindazonáltal szeretnék valamit mondani ezekről a csapdákról.

Tehát a lelki ösvény, mivel olyannyira tündöklő vállalás – úgyszólván veszélyes. Mi a lelki fejlődés legfőbb veszélye, Tédzsaszviní?
Tédzsaszviní: A büszkeség.

Tírtha Mahárádzs: Mindenki azt mondja: ’Igen, igen! Ismerjük ezt az érzést. Mindenki nagyon erősen, nagyon hatékonyan gyakorolja. Egyszer kedves hittestvéreim egyike kérdezte meg Gurudévtől: „Meg tudnád-e mondani, hogy mi az én legnagyobb hibám?” Gurudév egy ideig csendben volt, majd így szólt: „Ami többi testvérünknek is – a hamis ego.” Egy igazi guru megmondja a hibáidat. Ha intellektuálisan közelíted meg: „Kérlek, Gurudév, elmondanád a hibáimat?” – akkor ő úgy fogja gondolni, te egy intellektuálisan befogadó ember vagy, és a megfelelő kérdésre megadható a megfelelő válasz. Ha azonban Ő elkezdi sorolni a hiányosságaidat, te pedig elkezdesz kiabálni és gyűlölködni, akkor az nem intellektuális válasz. Tehát, ha kérdezni szeretnénk, képesnek kell lennünk a válasz elfogadására is. Nem kötelező kérdezni, ám ha kérdeztek, ezt a szabályt kell követnetek. Egyes számú szabály: ne kérdezd a szádhut, ha nem állsz készen válaszának elfogadására.

Tehát az egyik fontos csapda ez az ego-utazás – a történet velünk kezdődik, és velünk is ér véget. Igaz, ez egy nagyon édes téma – ’önmagunk’ nagyon kedves téma, hisz mindenki szeret hallani magáról, megvitatni valamit, vagy megnyílni… Mivel önképünk nagyon közel van hozzánk, ezért kedves téma. Bizonyos mértékig erre szükség is van – semmi baj, ha egy kicsit magatokra összpontosítotok, mert először meg kell határozni a kiindulópontot – ez pedig a jelen helyzetünk, semmi gond. Ha szeretnétek egy kicsit kielemezni a helyzeteteket – szükséges, ám ne ragadjatok bele túl hosszan ebbe a témába.

Egy másik csapda az, amikor követés helyett imitálunk. Ezt fő hibaként tartom számon. Például, mondjuk itt van egy ünnepség, a vjásza-púdzsá – részt vehettek rajta imitátorként, avagy igazi gyakorlóként is. Ha csak imitáltok, akkor valamennyi alázatra utaló kifejezést használjátok majd, ám ez olyan, mint külsőségek a mélyebb jelentés vagy realizálás nélkül. Mindazonáltal éppen a jó példa ismétlése fog jó eredményeket hozni. Éppen ezért nagyon is tudatosnak kell lennünk a lelki gyakorlatainkban. A tudás, a megértés és az érzelmek kéz a kézben járnak. Tudnunk kell, mi az, amit gyakorolunk, majd valamennyi érzelmünkkel a Legfelsőbb felé kell fordulnunk.

(folytatása következik)

Sríla Gour Góvinda Szvámí Mahárádzs így folytatta¹: „Tanítvány vagyok, és örökké a gurum tanítványa maradok.” Ez a sisja-abhimán, a tanítvány attitűdje. Oh Gurudév! Csak egy porszem vagyok lótuszlábaidnál! Nem vagyok veled egyenrangú. Nem ülhetek Veled egyenlő ászanon. A szolgád vagyok. Hagyd, hogy szívemben mindig ez a dászja-bháva csengjen, hogy a szívem a szolgálat hangulatával teljen meg. Ez egy igaz tanítvány imája. Sohasem mondja: én vagyok a guru.  Ő mindig a guru tanítványa marad.

Tírtha Mahárádzs: Ez az, amit Sríla Srídhar Mahárádzs is hangsúlyozott: tanítványok vagyunk, és örökké azok is maradunk. Ahogyan már említettük régmúltunk elszánt ácsárjáit, meg kellene emlékeznünk a lelki tanítómesterünkől is, aki egyszer meglehetősen nyomatékosan fejezte ki gondolatait. Azt mondta: „Azokkal, akik segítenek szolgálni Prabhupád missziójában, szívesen társulok, de azokkal, akik nem segítenek….” Ekkor Girirádzs fejéről leesett a korona. Azt hiszem, ez a jel nyilvánvalóan rámutatott, hogy egy ilyen mondatot nem lehet befejezni – elképzelhetitek a hangulatát. Meg kell értenünk, hogy valamiképpen előre kell mozdítsuk mestereink küldetését, mert ez teszi Istent boldoggá.

Talán most sok alázatos szót vártok tőlem, de azt hiszem, írásaink megmutatták nekünk az alázat elvárt szintjét. Miért is jövünk hát össze, miért is tiszteljük az alázatnak azt a szintjét, amit a sásztráktól kapunk? Az egyetlen indok az, hogy a látásmódunk egy kicsit letisztuljon, hogy alkalmazkodjunk egy kultúrához – legyen ez a kultúránk része. Azzal, hogy ilyen alkalmakon részt veszünk, alkalmazkodásunk finomodik az alapelvekhez, és visszakapcsolódhatunk a társulás eredeti elveihez: hogy imádjuk és nagyra becsüljük a guru-tattvát. Hiszen a guru-elv isteni funkció. A guru személye emberi funkció, Ő is egy emberi teremtmény. Egyrészt tehát isteni, másrészt tehát emberi, de nem keverhetjük össze, nem cserélhetjük fel egyiket a másikra. Ezért áldozatot kell felajánlanunk Istennek, és tisztelni a mestert. Így a tanítvány nagyon is biztonságban van, ez a biztos út. Ünnepekkor összegyűlünk, olvassuk és próbáljuk megközelíteni ezeket a nagyon is magas elveket azért, hogy finomodjon a látásmódunk, tisztuljon a létezésünk.

Maháprabhu szintén nagyon fontos üzenetet adott át nekünk: nektek mindannyiotoknak lelki mesterekké, guruvá kellene válnotok. Mit is jelent ez? Nyissunk egy piacot a szent nevekhez azért, hogy a különböző emberek eladják ezt és azt a mantrát, és az itteni tökéletességet? Olyasvalami, mint a lelki gondolatok szabadpiaci mentalitása, vagy versenyszellem – nem alkalmazható. Ám meg kell próbálnunk alkalmazni, amit a mestereinktől örököltünk, szolgálnunk kell az igazságot, védeni kell a tanításokat, és megosztani világszerte az emberekkel. Ez mind a guru funkciója. Ebben a tekintetben úgy vélem, mindannyian guruk vagyunk, hiszen szolgáltok, imádkoztok, gyakoroltok, segítetek magatokon és másokon – ez a guru elv.

Ha a tanítvány a lelki mesterének a védelmezője, akkor vajon a lelki tanítómester mit jelent a tanítványnak? Fejfájást? Fenyítést, a félelem tárgyát? Avagy mintát a lelki gyakorlatokhoz, és segítséget a lelki haladáshoz? Ő példa, védelmező. Vagyis a tanítvány a mester védelmezője, és a mester szintén védelmezi a sisját, a tanítványt. Ezért hát mi is a guru születésnapja? A tanítvány születésnapja. Hiszen a tanítvány nélkül nem létezne a guru, és guru nélkül sem létezhet tanítvány.

¹ A Srí Guru imádata c. könyvből idézve

Hadd idézzek néhány szót, vagy oldalt Sríla Gour Góvinda Szvámí Mahárádzs szép, és egyben nagyon fontos művéből, melynek címe: Srí Guru imádata. Üssük fel a108. oldalon, ahol az áll: Lelki ízekkel kísért hűség. Azt hiszem, önmagában idézni is elegendő ezt a címet: Lelki ízekkel kísért hűség. Már a címből is érthetővé válik számunkra, hogy nem holmi egyszerű hűségről, hanem a lelki ízekkel teli hűségről van szó. Ez az a mód, ahogyan élnünk kellene, és ahogyan oda kellene szentelni az életünket valaminek, valamennyi lelki kincsünkkel együtt, hiszen a lelket is ez inspirálja, és az emberi élet célja is a lelki önmegvalósítás. Ezért fontos önmagunkat művelnünk e téren.

„Brahmánda bhramité kóna bhágjavándzsíva / guru-krsna praszádé pája bhakti-latá bídzsa – “Az élőlények karmájuk szerint vándorolnak szerte az univerzumban. Néhányan a felsőbb bolygórendszerekbe emelkednek, néhányan pedig az alsóbbakba zuhannak. A sok millió vándorló élőlény közül az, amelyik nagyon szerencsés, lehetőséget kap arra, hogy Krsna kegyéből egy hiteles lelki tanítómesterrel társuljon, s Krsna és a lelki tanítómester kegyéből megkapja az odaadó szolgálat növényének magját.”[1] „Brahmándák, azaz univerzumok százezrei közt vándorolva nagyon szerencsés az a lélek, aki Krishna és a guru kegye folytán hozzájut a bhakti-krpá magvaihoz. Mi ez a mag? A sraddhá, azaz a hűség. Azonban ez a sraddhá nem közönséges sraddhá. A karmínak is van némi sraddhája, a gjání is rendelkezik némi sraddhával, és a bhakta is rendelkezik vele. Ezért ha csak kimondod: sraddhá, az nem elegendő. A szádhu, sásztra és guru szavaival szólva hozzáadhatunk egy jelzőt: rucsi-jukta-sraddhá, vagyis: lelki ízekkel kísért hűség. Ez a fajta hűség nem érhető el még a brahmándák százezrein való barangolás után sem, ám a szádhu kegye folytán könnyedén elérhető.

Ha a guru-páda-padma (a mester lótuszvirág lába) nagyon könyörületessé válik, és néhány szerencsés dzsívát szeretne odaadni hőn szeretett, gyönyörű Sjámaszundarjának, akkor az Ő könyörülete folytán elérhetővé válik az a bizonyos mag. Másként sohasem lesz elérhető. Csakis az Ő vágyából kiindulva lehetséges, hogy a guru-páda-padma, a bhakta-bhagavat-vaisnava odaadhatja azt a magot. A nagyon szerencsések – bhágjaván – jutnak hozzá. A balszerencsések nem kaphatják meg. Nagyon intenzív vágyat kell kifejlesztenünk magunkban, hogy szeretetteljes szolgálatainkat a guru és a vaisnavák lótuszvirág lábaihoz helyezhessük. Krsna a szeretet tárgya, és valamennyi kedves tanítványa – szádhu, guru, vaisnava – szintén a szeretet tárgyai. Csak azok kaphatják meg e magot, akik szívében kínzó vágy és kíváncsiság él iránta –mások nem juthatnak hozzá.”

Tehát idáig arról beszéltem Nektek, hogyan szerezhetitek meg a tanítványi hűség magvait. Jó szerencse, jó sors és könyörület. Jó sors – ez a Te részed, ez rajtad áll, a könyörület pedig majd elér. Ezután így folytatódik:

„Ma ezen ígéretes alkalommal megragadtam a lehetőséget arra, hogy fohászaimat az ilyen mesterek és guru-vargák lótuszlábainál ajánljam fel. Nem tudom, hogy jó- vagy balsorsom van-e. Mégis, nagyon erős vágyat érzek arra, hogy elnyerjem a kegyüket. Valósággal szomjazom rá. Ez elmúlt két napban rendeztétek meg ezt a guru-púdzsát, és sok értékes időt töltöttetek el vele. Mint barátotok, el kell mondjam nektek, hogy sok gyarlóságom és gyengeségem van, s megannyi alkalmatlanság rejlik bennem. Elárulom az igazat. Valamennyien azért jöttünk ide, mert guru-páda-padma lótuszlábai csábítottak ide, a mi nagyrabecsült lelki tanítómesterünk, A.Cs. Bhaktivédánta Szvámí Prabhupád és a korábbi ácsárják. Azok a guruk mind nagyon gazdag emberek. Nem anyagiakban, hanem a préma-dhanában, az istenszeretet kincsében. Azért jöttünk össze, mert szomjazunk rá, hogy megtudjuk, miként kerülhetnénk a préma-dhana nevű gazdagság birtokába. Ezzel a céllal érkeztünk ide.”

1. Csaitanja-csaritámrta, 2.19.151.

Ma azért gyűltünk össze, hogy imádjuk és magasztaljuk a tanító univerzális elvét. Nagyon jó ez lehetőség számunkra, hogy elmélyüljünk életünk egy jelentős aspektusában. Íme egy nagyon szép és fontos slóka: jaszja dévé pará bhaktir jathá dévé tathá gurau / taszjaité kathitá hjartháh prakásante mahátmanah. Ez a Svétásvatara Upanisad 6.23 verse, amely szerint a védikus irodalom valódi jelentése azon nagy lelkek előtt tárul fel, akik nagyon szilárd, és megingathatatlan hittel rendelkeznek mind Krsna, mind pedig a lelki tanítómester iránt.

Ám itt ólálkodik egy veszély, amit guruizmusnak hívnak. Guruizmusnak azt a folyamatot nevezik, melyben valamennyi figyelmünket az emberi élőlényre, egy személyre összpontosítjuk, miközben megfeledkezünk a Legfelsőbbről. A guruizmus nagyon is népszerű, sok ember gyakorolja, mert könnyű megérteni és nagyon nyilvánvaló. Ha el szeretnénk kerülni ezt a hibát, ezt a csapdát, mélyen elemeznünk kell, és meg kell értenünk a lelki tanítómesterünkhöz fűződő helyzetünket és szemléletmódunkat. Ez a mély elmerengés nem jelenti azonban azt, hogy fel kellene adnunk a lelki tanítómesterünkhöz fűződő mély hitünket és kapcsolatunkat. Ám fontolóra kell vennünk a másik nézőpontot, vagyis a lelki tanítómesterbe ÉS a Legfelsőbbe vetett mély hitünket. Tehát ha elfelejtkezünk az egyikről, és csak a másikat részesítjük előnyben, akkor az a félkarú óriás esete. Miért? Mert a lelki tanítómester intézménye nem egyéb, mint e hatalmas Óriás kiterjesztett keze – ez az óriás pedig Isten. Egyik sem létezhet a másik nélkül. Legfelsőbb Isten, Krsna, és a lelki tanítómester – ők összetartoznak, nem létezhetnek egymástól függetlenül.

Mi tehát az egész lelki tudomány végső üzenete? Nem egyéb, mint az, hogy azt a két dolgot, amivel rendelkezünk – életünket és szeretetünket – szenteljük Valakinek. Egész és teljes meghódolás szükséges, fenntartások nélkül. Ez azonban kockázatos – életeteket, hiteteket, magatokat odaszentelni valaminek. Nagyon is szerencsések vagytok, ha mindez megfelelően történik meg.

Felmerül azonban egy kérdés: érzelmileg meghódolhatunk-e egy elv előtt? Oda tudjátok-e Magatokat szentelni egy elvnek? Félig vagy részben talán igen, ám egészen nagyon nehéz. Ami ehhez szükséges: tanulnunk kell a szent tanítóktól.

Ez az egész téma, életünknek ez a területe Isteni védelem, isteni vezetés alatt áll. Vagyis jaszja dévé pará bhaktir jathá dévé tathá gurau / taszjaité kathitá hjartháh prakásante mahátmanah –‘A védikus irodalom valódi jelentése azon nagy lelkek előtt tárul majd fel, akik nagyon szilárd, és megingathatatlan hittel rendelkeznek Krsna, és a lelki tanítómester iránt.

Ennek a versnek van egy másik jelentése is: ’Ha elég erős az Istenbe vetett hited, ne felejtkezz el a lelki tanítómesteredről!’ Ezt a verset tehát mindkét oldalról láthatjuk. A guruizmus az az oldal, amikor kizárólag a személyre összpontosítunk, és megfeledkezünk Istenről; és a másik oldal, a másik hiba az, amikor csak Istenre összpontosítunk, és elfelejtkezünk a tanító elvéről. Hiszen könnyedén mondhatjuk, hogy ’az én hitem Istenben elég erős’, ám ha nincsen visszacsatolás, akkor nem tudom, eléggé erős-e, avagy mégsem. Ezért szükség van ellenőrzésre, szükségünk van egy személyre – mint egyfajta vezető, egy megtestesülés – általa biztosabban haladhatunk előre.

Kérdező: Össze tudnád nekünk foglalni a Gítáról elhangzottakat – amolyan áttekintésre gondolnék a Gíta esszenciájáról.

Tírtha Mahárádzs: A Gítának számos különböző összegzése ismeretes. Gyakorlatilag valamennyi szádhu és guru felé egyfajta elvárás az, hogy elmondják a véleményüket, megosszák nézeteiket a Gítáról. Bhaktivinód Thákur-nak háromféle Gítá-értelmezése létezik. Ezenkívül valamennyi ácsárja fűzött magyarázatokat a Gítához – tehát ez úgymond kötelesség. Például Sríla Prabhupád, Bhaktivédánta Szvámí írta meg a Tökéletes jóga című könyvet, mely a Gítá esszenciáját foglalja magába. A misztikus történelem során többen megvitatták ezt a témát.

Ám a legjobb gyakorlat a Gítá tanulmányozására az, ha tanítómesterünk utasításait követjük. Hiszen a megannyi iskola, nézet, hagyomány segítségével nagyon különböző üzeneteket kaphatunk a Gítából. Ha tehát ugyanazt a hangulatot szeretnénk magunkba szívni, akkor a legjobb követni a mesterünk olvasatát és tanácsait.

Mindazonáltal azt is elmondhatjuk, hogy a Gítá az odaadó tanítványi élet elemi olvasmánya. Látjátok, mint amikor az első osztályba léptek, hat esztendősen – annyira alapvető, annyira elementáris. A kinyilatkoztatott szentírások második lépcsőfoka a Srímad Bhágavatam. A Gítából megérthetjük, hogy Isten létezik. A Bhágavatamból pedig megérthetjük, HOGYAN is létezik Ő – ez már sokkal érdekesebb. A Gítá mindössze 700 versből áll, a Bhágavatam 18 000-ből – kissé kidolgozottabb. Gondolhatnátok, hogy tanulmányaitok itt véget érnek – ez tévedés. Ezután következik a Csaitanja-csaritámrta, amely 11 555 versből áll.

Ám ez már a vaisnava irodalom posztgraduális kurzusa – a Csaitanja-csaritámrta. Először megértjük, hogy Isten létezik, utána képet kapunk arról, hogyan is létezik Ő, most pedig megtanulhatjuk, hogyan legyünk jó tanítványok. Ezután már végképp így gondolhatnátok: ah, ez már a történet vége. Ha tudjuk, hogyan váljunk jó tanítvánnyá, akkor mindent tudunk – de ez sem így van. Hiszen ezután következik Rúpa Gószvámí néhány fölöttébb különleges írása: a Bhakti-raszámrta-szindhu – az Odaadás nektári óceánjának hullámai. Ezután már végképp úgy vélhetnénk, ez már tényleg a történet vége – s én most e ponton meg is állnék, nem árulnék el többet. Azért legyetek bizonyosak abban, hogy van még elérhető információ.

Hol lelhető fel ez az információ? A tiszta tanítvány szívében. Tehát a Védák emberségre tanítanak, mint egy szigorú apa. A Puránák úgy tanítják az emberi lényeket, mint egy anya – nagyon lágyan. Az ácsárják pedig úgy tanítanak, mint egy szerető. Ezért hát a Védák végső esszenciája egy tiszta tanítvány szívében rejlik. A mi szenthármasságunk: Hari, guru, vaisnava. A legszentebb elvek, pontosabban szólva valóságok. Hari, a Legfelsőbb Úr – természetesen Ő soha nincsen egyedül, a második a guru, Ő mindig nagyon közel van a Legfelsőbbhöz, a harmadik pedig a vaisnava, aki nagyon közel van a guruhoz. Ők alkotják a Legfelsőbb környezetét. Hari, guru, vaisnava – Ők a legbecsesebb gazdagság, bánjatok hát szépen Velük!

Kérdező: Említetted, hogy mindenkinek fel kellene fedeznie saját távlatait és képességét arra, miképpen foglalja le magát a Krsnának végzett szolgálatokkal és hogyan örvendeztesse meg Őt. Ez olyasmi, amire magunknak kellene rájönnünk, avagy kérdezzük meg erről a lelki tanítómesterünket?

Tírtha Mahárádzs: Ha tudjátok, csináljátok, ha azonban nem tudjátok, kérdezzetek. Természetesen feljebbvalóink irányítása nagyon fontos, lényegi. Hiszen a guru olyan, mint a szimfonikus zenekar karmestere. Ahhoz, hogy Beethoven Ötödik Szimfóniáját – a Sors nevezetűt – szépen tudjuk előadni, tudnunk kell, hogy melyik hangjegyet játsszuk le, és azt is, hogy mikor. Különben nem harmonikus szimfónia, csupán hangzavar lesz. Ezért kell követnünk a karmester tanácsait – ez pedig a lelki tanítómester.

Jamuná megjegyzése: A Bhagavad-gítában Krsna megemlíti a nyolcfokú jógarendszert, annak egyik folyamata pedig a pránájáma. Tehát a sásztra javasolja a pránájámát azért, hogy lecsendesítse az elmét. Ám amikor én Szádhu Maháráddzsal voltam Vrndavanban, belekukkantottam az egyik olyan könyvébe, amelyből rendszeresen felolvasott. A szemem egy olyan versen akadt meg, amely kiemeli, hogy a pránájáma gyakorlása nagyon ártalmas a tanítványok számára, nem is kellene gyakorolniuk, mivel a pránájáma célja az elme és az érzelmek feletti uralom, a tanítványoknak pedig érzéseikben nyitottan kellene Isten felé fordulniuk. Ismételten azt kellett látnom, hogy a mi sásztránk és bhédábhédánk[1] – ők ajánlhatnak valamit, majd mondhatják azt, hogy egy másik állapotban ugyanaz a dolog ártalmas. Ahogy tehát látjátok, néha gyakorolhatjátok a pránájámát az elme lecsendesítésére, ez pillanatnyilag jó is lehet. Ám ha valami mást szeretnétek elérni, nem szabad gyakorolnotok a pránájámát. Akkor arra gondoltam: Óh, édes jó Istenem, jógatanár vagyok, ezek után hogyan tanítsam őszintén a pránájámát?

Tirtha Maharádzs: Mindazonáltal hozzátehetjük, hogy a mi pránájámánk nagyon is bhaktikus gyakorlat. A jógiknak is van egy saját pránájámájuk, de a miénk egy különleges pránájáma. A jama jelentése ellenőrzés, ellenőrizni a lélegzetvételt, a pránát. A prána olyasmi, mint az életerő, nem csupán lélegzet, hanem életerő. Hogyan lehetne hát fegyelmezni az életerőnket? Ugye emlékeztek arra, mikor Maháprabhu azt mondja: „mat prána-náthasz tu sza éva náparah[2]. Te vagy az én pránám Ura, senki más!” Tehát a mi pránánk fegyelmezése azt jelenti, hogy szenteljük magunkat a Legfelsőbbnek. Pránanáth – Te vagy az életerőm ura, irányítója. Ha Krsna, vagy Maháprabhu elfogadja a prána-felajánlásunkat, akkor azután Ő lesz az erőnk birtokosa, és így szól majd: Mostantól a Te pránád az Enyém. Így amar-prána lesztek – az Én életem. Ez tehát a mi pránájámánk. Vajon ártalmas gyakorlat az áhítatos pránájáma, mit gondoltok? Remélem, hogy szerintetek sem az!

Kérdező: Szeretnék néhány szót szólni a táncról, mint lelki gyakorlatról. Hogy lehet ezt felajánlássá tenni?

Tírtha Mahárádzs: Mit is mondhatnék a táncról? Hogy is vitathatnánk meg elméletben a táncot? Ez lehetetlen, hiszen ezek csak szavak, ám a tánc egyfajta kifejezési eszköz. Egyik alkalommal néhány barátunkkal találkoztunk és megegyeztünk, hogy a legközelebbi találkozónk témája a csend lesz, majd így szóltam: „Várjatok már egy pillanatot! Hogyan fogunk a csendről beszélgetni?” Ehhez hasonlóan: mit is mondhatnék a táncról? Lehetetlen!

Mindazonáltal, bármely lelki gyakorlatnak, vagy felajánlásnak őszintének kell lennie. Ez az alapvetés. Ha ez az ego utazása, ha ez arról szól, hogy megmutassam a képességeimet, ha ez az áhítatosságom vagy a tudásom megmutatása, bármi is legyen – akkor az nem valódi. Az én szerény megértésem szerint tehát: mi nem tudjuk csinálni, hanem a tánc kell, hogy hívjon minket.

[1] bhédábhéda: bhéda – abhéda, különbség és azonosság, utalás Csaitanja Maháprabhu filozófiai rendszerének elnevezésére: acsintja bhédábhéda: felfoghatatlan azonosság és különbözőség

[2] Siksástaka 8.

Kérdező: Van-e javaslatotok, vagy tudnátok-e valamit mondani a meditációról?

Tírtha Mahárádzs: Milyen fajtára gondolsz?

Kérdező: Melyik fajtát javasolnád, melyik a legjobb?

Tírtha Mahárádzs: Szent nevek. Ám egyszer, mikor Indiában jártam, s az egyik barátom így szólt: „Szeretnél meglátogatni egy templomot?” Azt válaszoltam: „Igen, természetesen!” Ezután elvittek engem a templom maharant-jához, a fő szvámíhoz. Egy nagyon tiszteletreméltó, idősebb szádhu ült ott, akit próbáltam nagyon szerényen megközelíteni, és így szóltam: „Ah, szvámídzsí, tudnál nekem tanácsot adni?” Így válaszolt: „A szent nevek!”, majd hozzátette: „De hangosan ám!” Szóval, mi mást?

A meditációnak, mint tudjátok, számos különböző fajtája ismeretes. Ha látókörünket kitágítjuk, megannyi különböző lelki gyakorlatra, sok-sok különböző fajta vallásra bukkanunk! Tehát azt hiszem, valójában a kérdésed így hangzik: „Mi a legjobb? E közül a sok elköteleződésből mi a legeslegjobb?” Igaz? Ugyanezt a kérdést tették fel ötezer évvel ezelőtt. A szádhuk Naimisáranjában gyűltek össze, és azt kérdezték: „Annyiféle folyamat, annyiféle út létezik – melyik a legjobb?” Nekünk megvan a válaszunk erre: „Az emberiség számára a legjobb elköteleződés az, amely által elérheti az Isten feltétel nélküli, és megszakítatlan szeretetét.” Ez a legjobb. Tehát ez a cél – a Felsőbb Úr iránt érzett feltétel nélküli, és megszakítatlan extatikus érzelem. Ehhez a legjobb út a szent nevek zengése, hiszen ha a Védák néhány nagyon szigorú mantráját adod az átlagembereknek, ők esetleg beleőrülhetnek, ha hibát vétenek. Ám ha a szent nevek zengését őrült emberekre bízod, ők ráébrednek értelmükre.

Ezek közül az elköteleződések és lelki gyakorlatok közül kellene találnunk valamit, ami a legkedvesebb, a legegyedibb szolgálat. Hiszen annyi más szolgálat létezik, amit más lelki és vallásos emberek jobban el tudnak végezni, mint mi, ugye? De mi lehet az a legegyedibb szolgálat, amit mi tehetünk hozzá Krsna boldogságához? Mi lehet az Ő egyedi elvárása, amelynek teljesítése nekünk adatott meg? Mások más elvárásoknak tudnak megfelelni, de vajon mi lehet a mi saját hozzájárulásunk? Azt mondhatjuk, hogy a szent nevek zengése nagyon egyedi meditáció, amely nagy elégedettséggel tölti el az Isteni Párt.

Bármi is segít bennünket a meditációnkban vagy a mantrazengésünkben, azt beleépíthetjük a gyakorlatunkba. Természetesen, ami pedig nem kedvező a meditáció szempontjából, attól óvakodjatok! Használjátok a józan eszeteket!

Kérdező: Amit én nagyon hasznosnak találok, az a vipasszana meditáció, mert amikor azt csinálom, először énekelek a mantrázás előtt, hogy kitisztítsam és stabilizáljam az elmémet, és utána jobban megy a mantrázás.

Tírtha Mahárádzs: Helyes, folytasd csak! Később a vipasszana majd kikopik, a Szent Név pedig marad. De bármi is segítsen bennünket abban, hogy mélyebben elköteleződjünk, illetve olyan hangulatba kerüljünk, hogy mélyebben át tudjuk magunkat adni a Szent Nevek zengésének – csináljuk hát! Ha tanulmányaink az imádat egy módja, akkor a meditációs gyakorlatunk is az imádat egy fajtája. A mantrazengésünk akkor fog kiteljesedni, ha az egy valódi meditáció, egy valódi felajánlás, egy valódi imádat lesz. Kezdetben általában saját javunkra végezzük a lelki gyakorlatainkat – bármi is legyen az – azért, hogy „elérhessük elménk békéjét”, vagy „szabaduljunk a karmikus visszahatásoktól”. Ez természetes, ez az, ahonnét elindulhatunk. Ám később meditációnk minőségének javulnia kell – ez az, amikor már nem magatokért, hanem a Legfelsőbb kedvéért zengitek mantráitokat. Avagy csak magáért a mantrazengésért. Hogyan is lehet megőrizni, fenntartani egy hagyományt? Csak úgy, ha ápoljuk is azt! Ha nem ápoljuk, nem fog fennmaradni. Találjátok meg hát a saját hozzájárulásotokat, amellyel segíteni tudjátok ezt a gyönyörű küldetést, ezt a gyönyörű módot a hagyomány ápolására, és egyre több ember elérésére. Igen, a lelki kultúrát ápolni kell, e nélkül semmilyen ízt, semmilyen eredményt nem érhetünk el. Természetesen azt nem állítom, hogy ha teszünk valamit, annak biztosan teljes eredménye is lesz, hiszen a kegy indokolatlan, saját akaratából száll alá. Vagyis a Szent nevek áldásai bármelyik embert elérhetik – azt is, aki alkalmas és azt is, aki alkalmatlan, azt is, aki tesz valamit érte és azt is, aki semmit sem tesz érte. Mindazonáltal, ha mutatunk némi hajlandóságot, az Isteni áldások könnyebben ránk találnak.

Tehát, sza vai pumszám paró-dharmó¹ – az egész emberiség számára a param-dharma, a legjobb elköteleződés az, jató – amely által – bhaktir adhóksadzsé – elérhetik a Legfelsőbbhöz fűződő bhaktit. Ahaitukí apratíhatá – ez a megközelítés feltétel nélküli és megszakítatlan, ezáltal az átman, a lelketek, szupraszídati – nagyon boldog lesz.

Amikor azt mondtam, hogy találnunk kell egy folyamatot, amely Krsna számára a leginkább nagyrabecsült – arra gondoltam, valamennyi különböző vallási gyakorlat– mint a böjt, a zarándoklat, az adományozás, a templomok látogatása, az imádkozás, bármi – betetőzése, a csúcs: a Szent nevek zengése. Éppen ezért ez a meditáció leglényegesebb fajtája – ezzel kellene hozzájárulnunk. Hiszen imádkozni minden hívő, és egyáltalán mindenki tud, így sok ember jár zarándoklatra, mások társadalmi munkát végeznek, igaz? Mi hát a mi hozzájárulásunk ehhez a rendszerhez? A szent nevek zengése – erre kell összpontosítanunk.

1. Srímad Bhágavatam, 1.2.6.

Kérdés: Mi a legjobb módja annak, ha a Bhagavad-gítá slókáit kívülről szeretnénk megtanulni?

Tírtha Maharádzs: A Gítá olvasásának és tanulmányozásának legjobb módját a Csaitanja-csaritámrtából lehet megtanulni. Biztosan emlékeztek rá, hogy szerepel benne egy tanítvány, aki a Gítá tanulmányozása közben sírva fakadt. Kezében tartotta a Gítát, ám fejjel lefelé. Közben sírt a fejjel lefelé tartott könyv felett. Miért? Mert azt az utasítást kapta, hogy olvasson és tanuljon, ám nem tudott olvasni. Mit is tehet hát az ember, hogyan tud valamit tanulmányozni, ha nem tud olvasni? Mégis, miközben eleget tett az utasításnak – még ha a könyv fejjel lefelé is volt – megjelentek a Gítá igazi tanulmányozásának eredményei: a könnyek. Úgy vélem, ez a Gítá tanulmányozásának helyes módja. Még ha nem értjük, akkor is. Talán tudunk olvasni, de mit is érthetünk meg ebből, mit is tehetünk magunkévá?

Milyen szinteken érthetjük meg a valóság e különféle rétegeit? Hogy tudok csatlakozni a tudatommal, a szívemmel? Úgy vélem, ha megvan Bennetek ez a fajta vágyakkal teli, nagyon szerény és engedelmes hozzáállás: „igen, ezt szeretném elérni!”, akkor meg fogjátok kapni. Ez tehát egyetlen rövidke válasz.

A gyakorlatban pedig főzés közben egy kis papírdarabkára ráírhattok csupán egyetlen strófát, és felragaszthatjátok azt a tűzhely fölé, így főzés közben memorizálhatjátok. Volt egyszer egy tanítvány – hallomásból tudom – akinek így sikerült megjegyeznie körülbelül nyolc verset egy nap leforgása alatt. Rendben van, egy nap még csak meg tudjátok ezt tenni, ám mi lesz a következő héten?

Vagyis ha akarjuk, meg is fogjuk találni a lehetőséget. Ha azonban nem akarjátok, még ha a lehetőség szembe is jön Veletek, elszalasztjátok. Természetesen ez nemcsak elméleti tanulást, vagy intellektuális megértést jelent, hanem a jelentésben való elmélyülést, a mentalitásunk illetve a szemléletünk megváltoztatására tett kísérleteket e tanulmányok alapján. Tehát ha azt kérdezitek, mi a legjobb módja a Gítá verseinek tanulmányozására, szeretnék idézni Sríla Shrídhar Mahárádzstól, aki egy ékesszóló szanszkrt tudós volt, szanszkrt nyelven verselt, teljes tudással rendelkezett a sásztrákról. Egyszer ezt mondta: „Amikor nem értem a slókát….” Csak képzeljétek el, ez valójában meg sem történhet  – egy művelt, tiszta vaisnava nem érti a slókát – ugyan már! Mégis: „abban az esetben, ha nem értem, akkor púdzsát mutatok be a slókának, így majd közel enged magához.

A megközelítésünk tehát nem egy intellektuális játék, a mi megközelítésünk az imádat. Ha gyakoroljuk az imádatot, és szolgáljuk az eszményképet – a verset, a szádhut, akármilyen isteni elvünk is van – valamennyi minőség rátok szállhat. Kérlek, ne feledkezzetek meg erről a módszerről!

Abban az esetben, ha nem tudtok valamit, vagy meg vagytok zavarodva, próbáljátok meg az elvet az eszményképet imádni – és akkor fel fog tárulni számotokra. Látjátok hát, létezik számunkra a megértésnek egy nagyon finom, nagyon gyengéd módja – nem az értelmünk, hanem az imádat segítségével. Ez tehát az én szerény javaslatom, ha nem értitek, imádjátok, és akkor rátok száll majd az áldása.