Sharanagati

A fohászoknak mások javát kell szolgálniuk. Azonban ha valami problémátok van, legyetek készek megosztani Vele. Azt hiszem, ezt már teszitek is. Hirtelen történik valami, és így kiáltasz: „Oh Uram!” Így van? Még az ateisták is ezt mondják. Történik egy baleset és így kiáltanak: „Oh, Jézus-Krisztus!”

Ez egy természetes dolog! Eredetileg kapcsolatban állunk, abból a forrásból származunk. A hit természetes dolog a lélek számára. Természetes, hogy amikor bajban vagy, egyszerűen csak így kiáltasz: „Oh Uram, kérlek segíts.” De akkor se felejtkezz meg róla, amikor boldog vagy! Mert amikor boldog vagy igen ritkán kiáltasz így: „Oh Uram, köszönöm Neked!” Ne legyünk önzőek. Rá akarjuk hárítani a nehézségeket: „Ez a te dolgod, gondoskodj róla!”, amikor viszont boldog vagy, így gondolkodsz „Magam is boldogulok.”

Ilyen az emberi természet. Amikor tehát az élvező mentalitásról beszélünk ne legyünk egyoldalúak, hogy csak a boldogságot akarjuk élvezni. Élvezzük a nehézségeket is.

Mégis… a szentek kikövezik az utad, a sásztrák vezetnek és Krsna invitál. Milyen problémánk lehetne tehát? Csakis a hit hiánya lehet.

De megemlítik, hogy Krsna kegye korlátlan. És ezt korlátlan mód gyakorolja bhaktáival. Ne gondolkodjatok tehát azon, hogy milyen formában jön majd a kegy, egyszerűen csak fogadjátok el. Boldogok vagyunk, amikor a kegy a saját ízlésünk szerint jön. Amikor azonban az Ő ízlése szerint kapjuk, azt sokkal nehezebb kezelni.

Isten nemcsak nagy, hanem szeretetteljes is. Szeretetteljes és sokak által szeretett. Ezért végül el kell jutnunk arra a szintre ahol, megérthetjük, hogy figyelmünk középpontjában először nem a szerető Isten áll, hanem akik odaadással szeretik Őt, ők a mi mestereink. Látjátok a különbséget? Igen nagy különbség.

Miért? Mert tőlük tanulhatjuk meg, hogy hogyan szeressük Őt. Természetesen ha Rá koncentrálsz, megtanulhatod Tőle, hogy hogyan szeresd a szolgáit. Bárhogy is, ez egy jó kombináció. Bármely irányból indulsz, bármely résznél kezded, el kell jutnod a Legfelsőbb Úr ezen érzelmi megközelítéséhez.

A fohászok tekintetében különböző megközelítések léteznek. Nagyon hosszú ideje a saját céljainkat keressük, saját ambícióinkat, vágyainkat akarjuk beteljesíteni, amik nem feltétlen rosszak, mégis hétköznapiak. Aztán az első filozófia leckén megtanulod, hogy nem jó Krsnához önző vágyakért fohászkodni. És skizofrénné válsz; oly sok mindenre vágysz, de tudod, hogy tilos és nagyon rossz, ha ezekért fohászkodsz. Így van? Egy erős, egészséges személyként elkezdted ezt a fajta jógát gyakorolni és a 21. század skizoid emberévé váltál. Rendben van ez így? Ez az amit akarsz? Valószínűleg nem. Erősek és egészségesek akarunk lenni. Fel kell ismernünk a szintet ahol állunk. Ha még mindig szükségem van Krsna segítségére hová fordulhatok, kihez fohászkodjak? Ő az akihez fohászkodnunk kell!

Ne terheljétek hát önmagatokat azzal, hogy megpróbáljátok eltiltani magatokat a fohászoktól. Ha szükségetek van valamire, csak szóljatok. Azonban ne tegyetek mindent zsebre. Álljatok készen arra, hogy megosszátok másokkal is, amit kaptatok.

Azt is meg kell tanulnunk hogyan fohászkodjunk. A fohászoknak különböző típusai vannak. Mint például az áldáskérés, vagy a megbocsájtás kérése. Végül pedig, amikor elérkezel a fohászok igazi szintjére, elkezded dicsőíteni az Urat.

Ha oltalom alatt állunk, az azt jelenti, hogy van kihez fordulnunk. Bármilyen gondok vagy boldogság érjen is, van kivel megbeszélni és megosztani. Krsna tehát kész rá, hogy téged szolgáljon, de te mennyire állsz készen arra, hogy Őt szolgáld? Felajánlhatjátok egyszerű fohászaitok: „Oh, Uram, azt gondolom szükségem van erre, de mi a Te véleményed?” Ez egy fontos rész. Mert szabadon mondhatjátok: „Erre van szükségem, a segítségedre van szükségem.”  Ne legyetek tehát paranoiásak: „Megkérdezzem? Fohászkodjak? Talán igen… Talán nem… Meg van tiltva… „ Nem, egyszerűen csak ajánljátok fel a fohászokat. De mindig hagyjátok, hogy Ő döntsön.

Ily módon úgy tesztek mint Ő. Mert ugyanezt a választási lehetőséget hagyta meg Ardzsunának is: „Elmondtam neked mindent, rajtad áll.” Ugyanígy elmondhatjátok az egész történetet Krsnának, a végén azonban ne felejtsétek el hozzá tenni: „Most pedig Rajtad áll, hogy eldönts mit szeretnél.”

Mert igazából mindig az Ő választása szerint történnek a dolgok. Jobb tehát okosnak lenni már az elején és úgymond „megadni a választás lehetőségét” Neki, de egyben elégedettnek is lenni azzal amid van.

Azonban erről a kanistha szintről, amikor csak magunkért fohászkodunk, képessé szeretnénk válni arra, hogy hamarosan eljussunk a madhjama szintre, ahol másokért fohászkodunk. Mert nem vagyunk újoncok, gyakorlók vagyunk, másokért akarunk fohászkodni: „Uram, nem magamért fohászkodom, csakis másokért.” Ha viszont megtartjuk a kanistha mentalitást (a kezdők gondolkodásmódját), lelki erőszakot követhetünk el. Mit jelent ez? Ha például Istenhez fohászkodsz: „Kérlek Uram tedd Dámódar prabhut ilyenné vagy olyanná! Úgy cselekedjen, ahogy én szeretném!” Sokszor van ilyen érzésünk: „Bárcsak ez a barátom bhakta lenne. Tedd bhaktává!” Ez ugyanaz a dolog. Saját vágyaimat akarom a másikra kényszeríteni az Úr segítségével. Nem igaz? Nagyon sokszor megtörténik. Habár azt gondolhatjuk: „Hiszen érte fohászkodom:” Nem. Azért fohászkodsz, hogy saját vágyaid rajta teljesüljenek be. Érzitek a különbséget, ugye?

De akkor hogyan imádkozzunk másokért? Ha valakiért fohászkodunk, ne akarjuk vágyainkat rákényszeríteni, hanem próbáljuk meginvitálni az Úr kegyét, vagy ráterelni az Úr figyelmét. „Kérlek, légy kegyes hozzá! Tedd egyenessé az útját.” Ily módon a figyelmed, fohászaid ereje arra a személyre és az Úrra fog irányulni és egy csodálatos átvitel következik be. Óvatosnak kell tehát lennünk a fohászainkkal, mert nagyon erősek. Minél tisztább egy személy, annál hatásosabb a fohász.

Ne feledjetek hát oly módon imádkozni magatokért amiről beszéltünk: „Ez az én véleményem, ezek a vágyaim, de Te mit gondolsz?” – ne feledjétek a második részt. Ne feledkezzetek meg másokért fohászkodni: „Kérlek segítsd őket, tedd könnyebbé és simává az útjukat.” Végül pedig ne feledjetek dicsőítő hangulatban imádkozni. Az Ísópanisadban találunk egy Istenhez szóló kiáltást: „Oh Uram, hatalmas mint a tűz!” Egyszerű dicsőítés: „Oh, nagyszerű vagy! Ragyogsz! Erős!” Ez egy általános felfogás Istenről: Nagyszerű vagy! Mi azonban dualisták vagyunk, összetett kezekkel fohászkodunk hát. Mert az egész teremtést egyesíthetjük összezárt tenyereinkkel, felajánlhatunk mindent, amivel csak rendelkezünk.

Mikor Isten megjelenik a földön, az azt jelenti, hogy felszabadítja az egész univerzumot. Mégis, ha valaki itt akar maradni, maradhat. Azonban az egész világ felszabadításának művelete megtörtént. A lényeg tehát, hogy megtörtént, habár lehet, hogy technikailag nem voltam a része, de maga a művelet végbement.

Mert az univerzumban zajló dolgok más és más szinteken nyilvánulnak meg. Lehet, hogy látjuk az egyik dimenziót, a többit azonban nem. Azt gondolhatjuk, hogy ötvenen ülünk itt, de ki tudja hány angyal és félisten, korábbi vagy jövőbeni bhakta ül itt. Csak egy dimenziót látunk.

Amikor a Csaitanja-csaritámrta megemlíti a rizs fesztivált – joghurttal kevert rizst osztottak, és nagyon vidám praszád-osztó fesztivál volt – azt olvashatjuk, hogy százával és ezrével, milliójával voltak jelen a bhakták. Lehet, hogy csak egy tucatnyi bhakta volt – látható a szemeidnek – azok, azonban akik nem voltak láthatók milliónyian. Lehet, hogy egy kicsit eretneknek fog hangzani, de néha a sásztrák ilyen kifejezéseket alkalmaznak csak, hogy megmutassák az adott dolog magasztosságát, hatáskörét. És nem szabad szó szerinte vennünk ezeket. Láthatjátok tehát, hogy az igazságnak, a valóságnak különböző szintjei vannak.

Az idő számlálása elég nehéz feladat. Mert valójában nem is létezik. Mégis az idő – Krsna ezen isteni energiája – irányítása alatt állunk. Az idő azonban egy kicsit bonyolult. Ott van, mégsem kézzelfogható. Az óra nem méri az időt, csak azt mutatja, hogy valami múlik. Az emberek pedig általában azt mondják: „Óh, múlik az idő,” miközben az idő mosolyog: „Nem, nem; azt emberek múlnak el.”

Dés – vagy hely – szintén egy nagyon érdekes dimenzió; nem csak az idő, hanem a hely is nagyon érdekes. Képzeljétek csak el, amikor kint vagytok a természetben. Hogyan érzékelitek a teret? Körbenéztek és minden körkörös. Amikor azonban itt ültök, minden szögletes, mesterséges. A természeti dimenziók tehát mindig kör alakúak. Amikor érzékelitek a teret, körbenéztek, az is kör alakú, ilyen a természet. A fa úgy nő, mint egy cső, kerek. Ha összevágod, és a tetőre helyezet, akkor már téglalap. Ezért az épített városok például nem igazán természetesek. A tudatunkat is korlátozzák, és nagyon szögletessé teszik. Nem olyan finommá, széppé, kerekké, befogadóvá, mint a természetben.

Nagyon fontos, hogy megértsük a minket körülvevő teret. Ez a mesterséges tér korlátoz – ajtók, sorompók, utcák – itt minden korlátozott. A természetes tér megnyílik a számodra.

A térnek ez a két funkciója van, az egyik a korlátozás, a másik a nyílt terület. Amíg a tudatosság korlátozott szintjén állunk, a tér is korlátozni fog. Amikor felszabadult szinten állunk, a tér igazi dés-sé válik. Dés vagy ksétra. Ksétra a helyszín, a cselekvés helye. A tér tehát azért adatott, hogy cselekedjünk. Tettekkel tölthetjük meg a minket körülvevő teret. Igazából az anyagi tudatállapotban is ezt csinálják az emberek, városokat, gyárakat, mindenféléket építenek, betöltik az őket körülvevő teret. Mert nem szeretik az üres helyeket. Ezt hívják úgy, hogy „írtózás az ürességtől” (horror vacui). Ezért csinálják a fiatalok azokat a festményeket a falakra – graffitikat – mert nem szeretik az üres tereket. A művészeink általában mindent fel akarnak díszíteni. Fel akarjuk tölteni tehát a körülöttünk lévő teret tettekkel. Így van?

Ha tehát az életet egy helyszínként kaptuk, fel kell töltenünk cselekedeteinkkel. Ezek pedig legyenek lelki cselekedetek, ha lelki célokat akartok elérni. Ezért a minket körülvevő teret lelki dolgokkal kell feltöltenünk, úgy is mondhatjuk, hogy lelki tettekkel. Ily módon a tér nem korlátoz majd minket, hanem segít majd hitünk kifejezésében. Ez a dés, a cselekvések mezeje.

Amíg nem tudjuk, kérdezzünk. Ha tudjuk, akkor is kérdezzünk, mert lehet, hogy tévedünk. Néha nagyon magabiztosak vagyunk olyan dolgokban is, melyek teljes mértékben rosszak. Egy szép példa erre, amikor egy gópa megmasszírozta Krsnát. A bal lábnál kezdte a masszírozást. Eltelt fél óra, majd egy óra. Krsna elszunyókált. A fiú pedig így gondolkodott: „Már egy órája masszírozom Krsna bal lábát, ebből elég! Áttérek a jobb lábára.” Mert meg volt győződve róla, hogy helyesen cselekszik. Elengedte tehát Krsna bal talpát és áttért a jobbra. Krsna azonnal felébredt: „Nem, menj vissza a bal lábra.”

Néha tehát meg vagyunk győződve róla, hogy nagyon is jól tudjuk mit tegyünk. Mégis egyeztessetek. Igazából a lelki életben mindennek útmutatás alatt kéne történnie. A mi vonalunkban nem úgy működik a dolog, hogy elmész a Loi-bazárba veszel egy múrtit és aztán elkezded imádni. Nem! Ennek a lelki tanítómester áldása és útmutatása alatt kell történnie. És sok más dolog. Mert Vrndávanban és Indiában bárhol találsz annyi múrtit, amennyit csak akarsz. De itt nem egy szoborgyűjteményről van szó. A lelki tanítómester áldás és útmutatása szerint kell tehát végeznünk szolgálatainkat.

Mivel sokan vagyunk, a bhakták mind különböző egyéniségek, különböző elképzelésekkel. Kell lennie valakinek aki, átlátja az egészet. Ha mindenki a saját szeszélye után szaladgál annak káosz lesz a vége. A káosz helyett kozmoszra van szükségünk, rendre. És ezt érthetjük el azzal a hozzáállással, ha mindig konzultálunk és áldást kérünk bármely tevékenységre, amit szeretnénk elvégezni.

Egy engedelmes tanítvány most tehát megértette, hogy minden egyes lépésre áldást kell kérnie. Bekopog tehát a lelki tanítómester ajtaján: „Megmoshatom a fogam? Kérlek, add áldásod.”  A guru pedig kidobja: „Menj innen te gazember! Ne zavarj meg a szádhanámban! Ostoba alak, nem tudsz te semmit!” Gurudév azt mondta, hogy ne kérdezzük őt. – Ez az újabb következtetés. Belefogsz tehát a saját elfoglaltságaidba. Amikor már leromboltad az ásramot ismét jön a guru és megkérdezi: „Fiam, mit tettél?” „Nos, tönkretettünk mindent, eltántorítottuk az embereket, rossz érzést keltettünk bennük és hasonlók, de… tudod, nem akartalak zavarni.” „Ostoba alak, sosem kérdezed meg, hogy mit csinálj!”

Ne legyetek tehát túlságosan a megszállottjai a saját ötleteiteknek. Egyszer például Sríla Prabhupád együtt utazott néhány bhaktával. És tudjátok, hogy a lelki tanítómester jelenlétében a bhakták inkább visszahúzódóak, a legjobb arcukat próbálják mutatni, nagyon alázatos, minden jó tulajdonságukat igyekeznek megmutatni. Az egyik bhakta tehát nagyon halkan mantrázott. Prabhupád így szólt: „Hangosan!” Elkezdte hát: „Krsna, Krsna…” Mire Prabhupád: „Mondtam, hogy dzsapázz hangosan!” Egy kis idő elteltével tehát barátunk elkezdett kiabálni. Akkor Prabhupád így szólt: „Hé, miért zavarsz engem, ezzel a hangoskodással?” Néha tehát még akkor is követhetünk el hibákat, ha a lelki tanítómester utasításait követjük. Halkan mantrázol, azt mondja „hangosan”; elkezdesz tehát hangosan dzsapázni, azt mondja „hagyd abba!”

Miért történik ez? Ostoba lenne esetleg a lelki tanítómester? Nem tudja talán, hogy a halk vagy a hangos lenne-e jobb? Nagyon is jól tudja. Te nem tudod, hogy hogyan csináld szépen. Ezért tehát megtesz minden tőle telhetőt a páciensek különböző fajtáival.

Először fel kell ismernünk képességeinket és határainkat. Tudakozódnunk kell tehát és meg kell értenünk a közösség és a filozófia alap elveit. Amikor pedig megismertük az alapokat, alkalmaznunk is kell azokat. De bármikor, amikor valami többet szeretnél tenni, áldásért folyamodsz. Nem a szeszélyek szerint tehát, hanem gondoskodás és áldás alatt.

Amíg nem teljes a bizalmunk, mindig meg akarjuk érteni a miérteket. Amikor azonban teljes a bizalom, biztosak lehetünk benne, hogy bármi jöjjön is Istentől vagy a mestertől, a javamat szolgálja. És ha most még nem is értem, később világossá válik majd.

Azonban ez az elfogadása mindannak ami felülről érkezik nagyon veszélyes. Mert mi történik ha becsapnak? Mi történik ha egy fanatikus, vak hívő vagyok és hibákat követek majd el? Azt gondolom egy igazi tanító nem elégedett azzal ha zombik veszik körül. Természetesen kérdezhetünk, ez nem probléma. Mert ha megerősítésre, pontosításra van szükségünk, kérdeznünk kell. Ha azonban teljes a bizalmam igent tudok mondani, még akkor is ha egyáltalán nem értem. Mivel azonban mindig bebizonyosodott, hogy bármi, ami felülről érkezett tényleg a javamat szolgálta, ezzel a bizonyossággal igent tudok mondani a következő lépésre is.

De abban az értelemben, hogy figyelmünket és minden képességünket, amink csak van, fel kell ajánlanunk, teljesen egyet értek azzal, hogy a tudakozódást, megértést és elemzést is fel kell ajánlanunk a szolgálatban. Ne feledjétek amikor Sríla Srídhar Mahárádzs kapcsolatba került a Gaudíja Math-tal, jövőbeni tanítómesterével és a szervezettel, azt mondta: „Óh, amiről beszélnek, az messze túl van a felfogóképességemen, az intelligenciámon. Ezért minden intelligenciámat arra fogom használni, hogy közelebb kerülhessek ahhoz az igazsághoz.” Azt gondolom ez az intelligencia helyes használata, nem a feljebbvaló megkérdőjelezése, hanem hogy közelebb kerüljek. Kérlek, emlékezzetek erre! Ez nagyon fontos!

szanátana kahé bhála kailá upadés

táhán jába széi móra prabhu-datta-dés

/Cscs. 3.4.144./

Ez a kifejezés nagyon fontos, ezért kérlek emlékezzetek rá: “prabhu-datta-dés”. „Dés” azt jelenti „egy hely”, „prabhu-datta” pedig „az Úr által adott”. Az Úr által adott hely, mondhatjuk így is. Ragaszkodj a szolgálatodhoz. Mert ha Isten, a mi urunk, valamilyen szolgálatot ad nekünk, az prabhu-datta-dés a számunkra. És el kell, hogy mondjam, hogy nekem Szófia egy prabhu-datta-dés. Mert lelki tanítómesteremtől kaptam azt a szolgálatot, hogy jöjjek el ide, látogassam meg a bhaktákat. Ezért nagyon hálás vagyok mindannyiótoknak, hogy megteremtettétek, fenntartjátok és lakjátok ezt a dést, így nem kell egy üres helyre jönnöm, hanem eljöhetek ide és láthatom hogyan növekszik az odaadásotok. Volt néhány alkalom, amikor meg kellett mutatnom ragaszkodásomat Szófia iránt. És nem önzésből, hanem mert ez prabhu-datta-dés a számomra. Nem az enyém ez a hely, hanem nekem adatott. Érzitek a különbséget? Ez tehát nem az élvezet helye, hanem a szolgálaté. És ragaszkodnunk kell a szolgálatunkhoz.

A klasszikus időkben egy bhakta sosem hagyta volna el a szolgálatát, melyet mesterétől kapott. Persze most nem a klasszikus időkben élünk. Sok ember nem képes az efféle klasszikus látásmódra. Mégis, próbáljatok meg emlékezni erre a kifejezésre: prabhu-datta-dés. Amikor felismeritek az életetekben, hogy mi is a prabhu-datta-dés a számotokra, rögzítsétek rá az elméteket és szolgáljátok ezt az elvet. Ez bizalmon és tiszteleten alapul: „Szolgálnom kell, ami megadatott.”

Prabhu-datta-dés, lehet, hogy azt gondoljátok, hogy ez kizárólag egy specifikus feladatot, vagy szolgálatot jelent. Ami igaz! De alapvetően mi az igazi prabhu-datta-dés, mi az igazi szolgálat, amit tanítómesterünk adott? Térj vissza, haza, vissza Istenhez.

Bizonyos értelemben tehát a prabhu-datta-dés helyhez kötött, elmész egy helyre és kész. Azonban ha tágítjuk megértésünket, fel kell ismernünk, hogy az egész életünknek ilyennek kéne lennie. Bármi, amit csak teszünk, legyen felügyelet alatt és a szolgálatért.

És ha mindig Srí Krsna és Srí Guru felügyelete és útmutatása alatt cselekszel az lesz a prabhu-datta-dés. Azt jelenti, hogy kaptunk egy életet, egy helyet és némi időt, hogy kifejezhessük szeretetteljes szolgálatainkat és hálánkat. „Ó Uram, megajándékoztál ezzel az élettel, Érted fogom használni. A prabhu-datta-dés lehet tehát egy konkrét feladat, vagy pedig a teljes életed. Kezd a konkréttal, majd haladj az általános felé.

A kifejezés így szól: „prabhu-datta-dés”, „az Úr, a mester által adott”. Nem a „szolga által talált”, hanem „Isten által adott”.  Ez azonban egy konkrét eset, egy konkrét szituáció. Máskülönben, ha ahogyan éljük az életünket megértjük, hogy az Abszolút Igazságért kell élnünk, akkor megváltozik az életünk: megértem, hogy a létezésem egésze azért adatott, hogy magasabb célokat érhessek el. Amikor a mesteredtől kapsz, az egy konkrét eset, egy különleges eset. Amikor azonban nem állsz ilyen kapcsolatban, a mestered nem ad neked egy konkrét feladatot, vagy nincsen mestered – ahogy a legtöbb embernek nincs – mégis ha megértheted, hogy a élet arra való, hogy Istenért éljünk, akkor végbemegy az átalakulás. Ily módon pedig az élet új dimenziója nyílik meg.

Prabhu-datta-dés azonban egy nagyon különleges formája az instrukciók adásának, a kötelességek vagy energiák átadásának.

Bár Szanátan gószvámí megtiltotta Csaitanja Maháprabhunak, hogy megölelje őt, az Úr mégis így tett. Ezáltal a nedvesség Szanátan testéről az Úréra kenődött, Szanátan pedig nagyon szomorú lett emiatt. Néha tehát – ahogy már beszéltünk róla – a kegy erőszakkal jön. Mint ahogy Szanátan is megpróbálta elkerülni, de nem tudta. Maháprabhu erőszakkal megölelte.

Majd mindketten, a szolga és a mester is otthonukba távoztak. Másnap Dzsagadánanda pandit ellátogatott Szanátan gószvámíhoz. Amikor Dzsagadánanda és Szanátan Krsnával kapcsolatos témákról kezdtek beszélgetni, Szanátan elmondta szomorúsága okát: „Azért jöttem, hogy csökkentsem boldogtalanságom az által, hogy láthatom az Úr Csaitanja Maháprabhut, az Úr azonban nem engedte, hogy elmondjam mi van az elmémben. Habár megtiltottam neki, Maháprabhu mégis megölelt. Így testére kenődött a viszkető fekélyeimből szivárgó nedvesség. Ily módon sértést követtem el lótuszlábai ellen, mely alól biztosan nem szabadulok majd. Ugyanakkor az Úr Dzsagannáthot sem láthatom, ez az én nagy boldogtalanságom! Azért jöttem, hogy a  javamra váljon, de úgy látom épp az ellenkezője történik! Nem tudom és nem is látom, hogy hogyan válik ez majd a javamra.

Két elképzelés volt: az egyik, látni az Urat a templomban; a másik, elkerülni Maháprabhu megsértését. Ezért az ellenkezője történt, nincs látogatás a templomba és aparádh Maháprabhuval szemben. Megtette ami tőle telt, mégsem volt sikeres.

Dzsagadánanda így szólt: „A legjobb hely a számodra Vrndávan. A Ratha-játrá fesztivál után visszatérhetsz oda. Az Úr már elrendelte, hogy mindketten, fivérek, tartózkodjatok Vrndávanban.” Mert emlékezzetek, Rúpa és Szanátan fivérek. És utasítást kaptak Csaitanja Maháprabhutól konkrét odaadó szolgálatokra, mint például az írás, prédikálás, zarándokhelyek feltárása… Ott elérsz majd minden boldogságot. Ami miatt ide jöttél, már beteljesült, láthattad az Úr lótuszlábát. Ezért miután láttad az Úr Dzsagannáthot a Ratha-játrá szekéren, távozhatsz.

Szanátan gószvámí így válaszolt: „Jó tanáccsal láttál el. Feltétlenül elmegyek oda, mert az a hely, amit az Úr lakhelyemként adott.”

Hmm… Szanátan gószvámí élvezhette az Úr ölelését. Elméje mégsem volt békés. A ti elmétek békés? Leginkább nem. Milyen kilátásaink vannak tehát, ha még egy nagyszerű bhakta is – akit az Úr maga ölelt meg – zavart?! Készek vagytok követni ezt a folyamatot? Van ennek egyáltalán értelme, hogy megölel az Isten és mégsem vagy elégedett?

De ekkor jön a bhakta barát. Kitárod szíved gondjait. Jó tanáccsal lát el, és megkönnyebbülsz. Lehet tehát, hogy arra a következtetésre jutunk, hogy egy bhakta erősebb mint az Úr maga. Amit te nem tudsz megoldani az Úr és közötted, egy vaisnava segítségével könnyen megoldódik. Ez a guru elv. Így van? Én és az Úr; mindig van egy kis zavar. Ha azonban egy bhakta jön segíteni, könnyen feloldja a feszültséget. Ez egy nagyon szép példa! Egyszerű dolgok történnek, bhakták jönnek és mennek, beszélgetnek valamiről, mégis lényeges tanításokra tehetünk szert.

“Dzsjaistha hónapban (május-június) Csaitanja Maháprabhu ellátogatott Jamésvar, az Úr Siva kertjébe, ahol a bhakták kérésére praszádamot fogadott el. Délben, amikor elérkezett az ebéd ideje, az Úr hívatta Szanátan gószvámít, akit ez nagy örömmel töltött el. Délben a parti homok olyan forró volt, mint a tűz, Szanátan gószvámí mégis azt az utat választotta. Örömében, amit amiatt érzett, hogy az Úr hívatta, Szanátan gószvámí nem érezte, hogy lábait égeti a forró homok. Habár mindkét talpa felhólyagosodott a forróságtól, mégis elment Csaitanja Maháprabhuhoz. Amikor oda ért, az Úr éppen lepihent ebéd után. Góvinda Szanátan gószvámínak adta a tányért Srí Csaitanja Maháprabhu maradékaival. A praszádam elfogyasztása után Szanátan gószvámí az Úr elé járult. Amikor az Úr megkérdezte: „Melyik úton jöttél?” Szanátan gószvámí így válaszolt: „A partmenti úton jöttem.” „Hogyan jöttél a parton keresztül, amikor a homok oly forró? Miért nem választottad a Szinhadvár kapu előtti utat? Az nagyon hűs. A forró homok biztosan felhólyagosította a talpad. Most pedig nem tudsz járni, hogyan tudtad ezt elviselni?” Szanátan gószvámí így válaszolt: „Nem éreztem nagy fájdalmat, és a hólyagokról sem volt tudomásom. Mivel Dzsagannáth szolgái megállás nélkül ott járnak, nincs jogom arra, hogy a Szinhadvár kapunál haladjak át. Ha véletlen megérintem őket, azonnal végem.” Ezt hallván Csaitanja Maháprabhu nagy megelégedettséggel így szólt: „Kedves Szanátanám, habár te vagy az egész univerzum felszabadítója és még a félistenek és nagy szentek is megtisztulnak az érintésed által, egy bhaktára jellemző, hogy figyelembe veszi és megtartja a vaisnava illemszabályokat. A vaisnava etikett betartása a bhakták ékessége. Ha valaki megsérti az etikett szabályait, az emberek kigúnyolják majd, és így elveszett mind ebben a világban, mind a következőben. Mivel betartottad az illemszabályokat, elégedetté tetted az elmémet. Ki más mutathatna példát ebben!?”

Az etikett betartása tehát a bhakták ékessége. De milyen illemszabályokról is beszélünk itt?

Ez a történet nem lenne jó téma egy akciófilmhez, mert látszólag nem történik semmi. Ha azonban a mélyére hatolunk, megláthatjuk, hogy az önfeláldozás, a megfelejtkezés önmagunkról akkor jön el, amikor meghallod az Úr hívó szavát. Szanátan nem volt buta, hogy ne vegyen tudomást a körülötte zajló dolgokról, mivel egy tudós volt. Nagyon is jól tudta, hogy a homok forró, és fájdalmas arra menni. Az isteni invitálásra mégis így gondolkodott: „Óh, az Uram hívat! Rohannom kell!” tekintet nélkül a napra, vagy árnyékra, melegre vagy hidegre, arra, hogy könnyű lesz-e vagy esetleg nehéz! Mert ez azt jelentené, hogy még mindig magammal vagyok elfoglalva, még nem felejtkeztem meg önmagamról. „Óh, ez egy kissé veszélyes, jobb lenne ha másfelé mennénk.” A teljes önmegfelejtkezés azt jelenti: „Nem számít, hogy élek-e vagy meghalok, el kell végeznem a szolgálatom.”

Ilyen mértékű odaadásra van szükség. Néhány hólyag a talpon, ugyan már, ez semmi! Mit számít egy kis áldozat, ha elérhetjük az örök tökéletességet? Mire alapul a te számításod? „Igen, örök boldogság, tetszik az ötlet; de hogy egy kis áldozatot is kell hozni… az már túl bonyolult.”

Ne legyetek olyan buták, hogy mindig csak önmagatokkal vagytok elfoglalva. Késznek kell lennünk áldozatot hozni, ahogyan Szanátan gószvámí is tette. Az Úr invitálása sokkal fontosabb volt a számára, mint az a kis nehézség, amivel az út során kellett megbirkóznia. És mi az, amit elért? Maháprabhu dicsőíteni kezdte őt: „Igen, jó amit tettél, hogy követted az etikettet.” És mi az etikett? Az, hogy a szolgálatért kész vagy kockázatot vállalni. Ez az etikett. Ezáltal nagyon elégedetté tette Maháprabhut.

Elmondok egy történetet, amely megmutatja, hogy az Úr Dzsagannáthot mennyire nem kötik a szabályok és előírások. A brahmacsáríkat megkérem, hogy ne használják majd ezt mint kifogást. Volt tehát egy fiatalember Dzsagannáth Puríban, nagyon odaadó imádója az Úrnak. Azonban volt egy kis vonzódása a hölgyekhez. Mindig volt egy, aki után futott, néha prostituáltakat is meglátogatott. Rendelkezett tehát ezzel a rossz tulajdonsággal, kötötték a testi dolgok, ugyanakkor azonban mindig az Úr Dzsagannáthot imádta és Hozzá fohászkodott.

Egyszer az éj leple alatt ismét meglátogatott egy hölgyet. Ez az éjszaka épp a Ratha-játrá fesztivál idejére esett. Napközben is a hölgynél maradt, közben pedig elkezdődött a felvonulás. Épp csak elkezdődött, amikor a szekér hírtelen megállt. És tudjátok, ha a szekér megáll, nagy a gond, mivel a bráhmanák nem tudták megmondani az okát. A tiszta és szigorú bráhmanák, a szekér tetején ülve, akik tökéletesen követnek minden szabályt és előírást, nem tudták megmozdítani a szekeret. Megpróbálták elölről húzni, majd hátulról tolni, de sehogy sem mozdult. Fohászkodni kezdtek hát: „Ó, Urunk, kérünk, mond el mi történik!? Nem időzhetünk itt sokáig, el kell érnünk a lakhelyedre. Így közlekedési dugót okozunk, idejönnek majd a rendőrök, és nem tudjuk mit tegyünk.” Aztán az Úr Dzsagannáth így inspirálta a papot: „Hívjátok ide azt a bhaktát.” Amikor tehát elhagyta a prostituált otthonát és megjelent a színen ahol a szekér állt, a felvonulás épp csak akkor kezdődött.

Ne használjátok tehát kifogásként: „Milyen szép történet, ezt a példát fogom követni! Ez majd felkelti az Úr figyelmét!” Nem, kérlek titeket, hogy ne gondolkodjatok így. Azonban a történet megmutatja, hogy az Urat nem kötik azok a szabályok, amiket nektek követnetek ajánlott. Ő szabadon választ, akit csak akar. Lehet, hogy valaki egy híres nagy bhakta, de Krsna mégsem elégedett annyira a társaságával, mint egy egyszerű kis butácska, ismeretlen bhaktáéval.

Nem korlátozhatjuk tehát Krsnát. És nem is kényszeríthetjük. Bánjuk tehát szépen a bhaktákkal. Mert sosem tudhatjátok, lehet, hogy épp az a bhakta a legkedvesebb Krsnának.

Nagyon szép példa amikor Sríla Prabhupád leckét tartott Vrndávanban. Nagy prédikálók, szannjászík és hasonlók ültek vele szemben. Az egész olyan volt, mint egy danda-erdő. A hátuk mögött pedig egy hölgy épp vizet hordott, hogy azzal takarítsa fel a templomot. Prabhupád pedig így tanította vezető prédikátor bhaktáit: „Nem tudtok ti semmit az odaadásról. De az a hölgy, ő már tud valamit.”

Ne vakítson hát el titeket a pozíció, a forma. Hogyan is tudhatnánk, hogy ki van ott Krsna szívében? Ki a legkedvesebb Neki?

Elmondhatok egy személyes történetet is? Egyszerű történet, nem igazán kapcsolódik Krsnához… Amikor Nandafalván laktam a szomszéd tanyán lakott egy idős asszony. Nagyon erős személyiség volt, még azt sem tudta hány éves, elfelejtette. Nagyon szerette a bhaktákat. Amikor az első virágok kinyíltak a kertjében, mindig a templomnak adta azokat. Vagy ha lisztet, vagy cukrot kapott a helyi hivataltól, azt is megosztotta a bhaktákkal… nagyon kedves történet! Mivel nagyon kedveltem időről-időre meglátogattam. Nagyra értékelem, ha egyszerű-szívű emberekkel beszélgethetek. Sok-sok éve egyedül élt, mert több mint negyven éve meghalt a férje. Halálos ágyán a férj így szólt: „Figyelj rám! Nehogy valami részegest hozz a házhoz!” Ő pedig betartotta. Nem keresett új kapcsolatot, felnevelt két fiút, és ellátta a ház körüli teendőket. Nagy-nagyon erős asszony volt.

Egyszer a nyár folyamán meglátogattam, és azt mondta: „Hé! Én nem tudom ki az a bűnös ember közöttünk!”  Erre én: „Mariska néni, hogy érti ezt?” Így válaszolt: „Valakinek nagyon sok bűnt kellett elkövetnie, annyi sokat, hogy nem jön az eső!” Az ő számítása szerint tehát a bűnös tettek következménye az, hogy nincsen eső! Ha nincsen eső, valaki valami rosszat tett. Nagyon egyszerű-szívű volt.

Máskor meg így kérdezett: „Mi a ti Istenetek neve?” Így feleltem: „A mi Istenünk neve Krsna.” Így válaszolt: „Mert az én Istenem neve Inri” Mert a kereszten egy kis táblán ez áll „I N R I” „Iesus Nazarenus Rex Iudaeorum”. INRI – Názáreti Jézus, a zsidók királya. Ez van a keresztre írva. Ezért hát az ő Istene, nem az Úr Jézus volt, hanem Inri!

És arra gondoltam, ha én lennék Isten, nagyon kedvelném a társaságát. Mert nagyon egyszerű volt, nyíltszívű, mély hitű. Nem valami komplikált teológiai diplomáról van itt szó, hanem tiszta szívről.

Tehát… Isten szabadon választ. Az Upanisadokban ez áll: “Nem érhető el tanulmányokkal, lemondással, ezzel-azzal… hanem Ő választ.” Nincs tehát más kötelességünk, mint hogy meginvitáljuk Őt: Rádhé Rádhé Góvinda!

A param-dharma a legfőbb kötelesség. Sokféle kötelesség létezik. De van egy legfőbb. Ezt a sokféle kötelességet ismeritek mindannyian, mert minden nap találkoztok velük. A param-dharma: Isten imádata. Ajánld fel odaadó érzelmeid Neki. Ezt minden körülmények között meg kell tenni. Néha a külső körülmények miatt nem tudsz testileg cselekedni. Akkor emlékezz erre a csodaszép dalra: „Mama mana mandiré”: „Szívem templomában foglak imádni. Szemem lámpásának fényével és könnyeim vizével.” Ezt bármikor megteheted. Semmi sem állhat az utadba.

Természetesen, ha van rá lehetőségünk gyakorlatban is meg kell tennünk, nem csak a misztikus szinten. Sokszor beszélgettünk már a „vasárnapi vallásosságról”. Az emberek minden vasárnap elmennek a templomba. És sokszor kritizáljuk is: „Csak vasárnap!?” De néha láthatjátok milyen bonyolult eljutni a templomba, hogy mindennapi imádatunkat végezhessük; mert elfoglaltak vagytok, ide-oda rohangáltok, mindenfélékkel vesztegetitek az időt.

Ne felejtkezzetek meg tehát a param-dharmáról, a legfőbb kötelességről. A legfőbb kötelesség, hogy kapcsolatba kerüljünk Krsnával. És ez csak a gyakorlás által történhet meg. Csak akkor érezhetjük Krsna jelenlétét ha gyakoroljuk ezt. „Mama mana mandiré…”

Ez egy nagy kérdés, hogy vajon megérthetjük-e mi zajlik egy tiszta bhakta szívében, mi zajlik Krsna szívében.

Vizsgáljuk meg először a tiszta bhakta szívét. Mi zajlik benne? A szív dobog.  Ez azonban nem csak egy egyszerű biológiai funkció, hanem egy tiszta bhakta esetében ez a ritmus a rásza-tánc ritmusa. Mi történik tehát egy tiszta bhakta szívében? Krsna imádata. Függetlenül minden más testi funkciótól. Lehet, hogy épp eszik, vagy alszik, vagy leckét tart, vagy másokkal beszélget, stb.… mégis valami más zajlik a szívében. Ez egy igazi tudathasadásos állapot. Az egyik élet a szívben, a másik a látható szinten. Az anyagi világban általában gyógyítani akarják a skizofréniát. De nem ezt a fajtát.

És mi zajlik Krsna szívében? Krsna szívében ott vannak szeretett hívei. A bhakták! „A meghódolt lelkek, mindig Velem vannak, és én velük vagyok.” A legbecsesebb dolog az, amit a szívedben őrzöl, szíved legmélyebb zugában. Krsnánál is így van ez, szívében őrzi bhaktáit. Nézzétek csak meg azt a képet. Hogyan helyezkednek el? Krsna bal oldalán ott van Rádhá. Miért a baloldalon? Mert ott van a szív. Krsna a szívéhez közel tartja Rádhikát. „Ha kívül van, akkor a bal oldalamon. Ha nincs ott a bal oldalamon, akkor a szívemben.”

Ez az tehát ami Krsna szívében zajlik. Ott tartja, vagy éppen keresi, tiszta bhaktáit, csalogatja őket. Ezért szépen kell viszonyulnunk a bhaktákhoz. Mert ha fájdalmat okozol egy bhaktának, Krsna szívének okozol fájdalmat. Ezt pedig nem igazán tűri. Ha személyesen Neki okozol aggodalmat, azt megengedi, nem veszi komolyan. Kész arra is, hogy szolgáljon téged, mit sem szólva arról, hogy elviselje néhány ostobaságodat. Ha azonban azoknak okozunk fájdalmat, akik fontosak Krsnának, azt nagyon nehezen tűri. Így van ez veletek is. Az emberek megbánthatnak, támadhatnak téged, ha azonban a szeretteidet támadják, akkor harapsz.