Sharanagati

“Dzsjaistha hónapban (május-június) Csaitanja Maháprabhu ellátogatott Jamésvar, az Úr Siva kertjébe, ahol a bhakták kérésére praszádamot fogadott el. Délben, amikor elérkezett az ebéd ideje, az Úr hívatta Szanátan gószvámít, akit ez nagy örömmel töltött el. Délben a parti homok olyan forró volt, mint a tűz, Szanátan gószvámí mégis azt az utat választotta. Örömében, amit amiatt érzett, hogy az Úr hívatta, Szanátan gószvámí nem érezte, hogy lábait égeti a forró homok. Habár mindkét talpa felhólyagosodott a forróságtól, mégis elment Csaitanja Maháprabhuhoz. Amikor oda ért, az Úr éppen lepihent ebéd után. Góvinda Szanátan gószvámínak adta a tányért Srí Csaitanja Maháprabhu maradékaival. A praszádam elfogyasztása után Szanátan gószvámí az Úr elé járult. Amikor az Úr megkérdezte: „Melyik úton jöttél?” Szanátan gószvámí így válaszolt: „A partmenti úton jöttem.” „Hogyan jöttél a parton keresztül, amikor a homok oly forró? Miért nem választottad a Szinhadvár kapu előtti utat? Az nagyon hűs. A forró homok biztosan felhólyagosította a talpad. Most pedig nem tudsz járni, hogyan tudtad ezt elviselni?” Szanátan gószvámí így válaszolt: „Nem éreztem nagy fájdalmat, és a hólyagokról sem volt tudomásom. Mivel Dzsagannáth szolgái megállás nélkül ott járnak, nincs jogom arra, hogy a Szinhadvár kapunál haladjak át. Ha véletlen megérintem őket, azonnal végem.” Ezt hallván Csaitanja Maháprabhu nagy megelégedettséggel így szólt: „Kedves Szanátanám, habár te vagy az egész univerzum felszabadítója és még a félistenek és nagy szentek is megtisztulnak az érintésed által, egy bhaktára jellemző, hogy figyelembe veszi és megtartja a vaisnava illemszabályokat. A vaisnava etikett betartása a bhakták ékessége. Ha valaki megsérti az etikett szabályait, az emberek kigúnyolják majd, és így elveszett mind ebben a világban, mind a következőben. Mivel betartottad az illemszabályokat, elégedetté tetted az elmémet. Ki más mutathatna példát ebben!?”

Az etikett betartása tehát a bhakták ékessége. De milyen illemszabályokról is beszélünk itt?

Ez a történet nem lenne jó téma egy akciófilmhez, mert látszólag nem történik semmi. Ha azonban a mélyére hatolunk, megláthatjuk, hogy az önfeláldozás, a megfelejtkezés önmagunkról akkor jön el, amikor meghallod az Úr hívó szavát. Szanátan nem volt buta, hogy ne vegyen tudomást a körülötte zajló dolgokról, mivel egy tudós volt. Nagyon is jól tudta, hogy a homok forró, és fájdalmas arra menni. Az isteni invitálásra mégis így gondolkodott: „Óh, az Uram hívat! Rohannom kell!” tekintet nélkül a napra, vagy árnyékra, melegre vagy hidegre, arra, hogy könnyű lesz-e vagy esetleg nehéz! Mert ez azt jelentené, hogy még mindig magammal vagyok elfoglalva, még nem felejtkeztem meg önmagamról. „Óh, ez egy kissé veszélyes, jobb lenne ha másfelé mennénk.” A teljes önmegfelejtkezés azt jelenti: „Nem számít, hogy élek-e vagy meghalok, el kell végeznem a szolgálatom.”

Ilyen mértékű odaadásra van szükség. Néhány hólyag a talpon, ugyan már, ez semmi! Mit számít egy kis áldozat, ha elérhetjük az örök tökéletességet? Mire alapul a te számításod? „Igen, örök boldogság, tetszik az ötlet; de hogy egy kis áldozatot is kell hozni… az már túl bonyolult.”

Ne legyetek olyan buták, hogy mindig csak önmagatokkal vagytok elfoglalva. Késznek kell lennünk áldozatot hozni, ahogyan Szanátan gószvámí is tette. Az Úr invitálása sokkal fontosabb volt a számára, mint az a kis nehézség, amivel az út során kellett megbirkóznia. És mi az, amit elért? Maháprabhu dicsőíteni kezdte őt: „Igen, jó amit tettél, hogy követted az etikettet.” És mi az etikett? Az, hogy a szolgálatért kész vagy kockázatot vállalni. Ez az etikett. Ezáltal nagyon elégedetté tette Maháprabhut.