Sharanagati

(az előző rész folytatása)

Valójában Rúpa Gószvámí úgy idézi ezt a verset, mintha Srímati Rádháráni mondaná. „Olybá tűnhet, hogy ez a vers egy átlagos fiú és lány közötti vágyódásról szól, de igazi, mély jelentését csak Szvarúp Dámódar ismerte. Egyik évben a véletlen folytán Rúpa Gószámí is jelen volt.” (Amikor Maháprabhu ezt a verset idézte.) „Habár a vers jelentését csak Szvarúp Dámódar ismerte, Rúpa Gószvámí, miután hallotta azt Srí Csaitanja Maháprabhutól, azonnal egy másik verset írt, mely feltárja az eredeti vers jelentését. Amikor Rūpa Gosvāmī megírta ezt a költeményt, lejegyezte egy pálmalevélre, amit aztán zsúpfedeles háza tetejébe dugott a szalma közé.” Elég furcsa hely egy költemény megőrzésére, a háztető alá, vagy gyakorlatilag a háztetőre rejteni. Az esős évszak idején! „Miután megírta a verset és háza tetejére rejtette, Sríla Rúpa Gószvámí elment fürdőt venni a tengerben. Ugyanekkor az Úr Csaitanja Maháprabhu ellátogatott kunyhójába, hogy találkozzon vele. Hogy ne okozzanak zavart, a három nagy személyiség – Haridász Thákur, Sríla Rúpa Gószvámí és Sríla Szanátan Gószvámí – nem lépett be Dzsagannáth templomába.” Nem akartak tehát problémát okozni a helyi papoknak, ezért nem léptek be a templomba. „Srí Csaitanja Maháprabhu minden nap megnézte az upala-bhóga ceremóniát Dzsagannáth templomában, majd elment meglátogatni e három nagy személyiséget a lakhelye felé vezető úton. Ha hármójuk közül valaki nem volt jelen, a többiekkel találkozott; ez volt a szokása. Mikor Srí Csaitanja Maháprabhu ellátogatott Sríla Rúpa Gószvámí lakhelyére, véletlen meglátta a pálmalevelet a tetőn, és így elolvasta a Rúpa Gószvámí által komponált verset.” Látjátok, most már érthető miért tartotta Rúpa Gószvámí a verset a tetőn. „Miután elolvasta a verset, Srí Csaitanja Maháprabhu extatikus hangulatba került. Mialatt ebben az állapotban volt, Sríla Rúpa Gószvámí megérkezett és azonnal a földre borult, mint egy bot. Amikor Rúpa Gószvámí botként borult a földre, Srí Csaitanja Maháprabhu felállt és megpofozta. Majd a térdére ültette és beszélni kezdett hozzá. »Senki nem ismeri versem magyarázatát,« – mondta Csaitanja Maháprabhu. »Hogyan tudtad megérteni szándékom? « Így szólván, az Úr Csaitanja Maháprabhu különféle áldásokban részesítette Rúpa Gószvámít, és magával vitte a verset, melyet később megmutatott Szvarúp Gószvámínak.” [1]

Gondoljatok csak bele a történésekbe. Van egy nagyon különös vers, melyet Csaitanja Maháprabhu egyfolytában idéz. Néha még világi dalokat is idézett, de ezek nagyon speciális, mély jelentéssel bírtak. És ennek a versnek a titkos jelentése rejtve maradt mások előtt. Aztán jön ez a Rúpa Gószvámí, aki pálmalevélre ír. Ha olyan szerencsések vagytok, hogy eljuthattok Vrndávanba, és elmentek a Vrndávan múzeumba, ott láthatjátok a pálmalevelet Rúpa Gószvámí kézírásával. Olyan, mint ha apró gyöngyök lennének a levélen. Gyönyörű! A múzeumban különböző kéziratok láthatóak, de ez a legszebb.

És a háztetőn rejtegeti ezt a levelet. Majd jön Maháprabhu és így szól: „Mi ez a plusz pálmalevél ott a tetőn? Nézzük csak meg!” És hirtelen, azáltal, hogy elolvassa a verset, extázisba esik. Mikor fogjátok ti költők elérni ezt az intenzitást? Megpróbáljátok elrejteni költészetetek egy darabját, majd jön az Úr, valahogy hozzájut és extázisba esik! Írók, tréningezzétek hát többet magatokat!

Rúpa Gószvámí nem volt otthon, de később visszatért. Maháprabhu pedig ott várt a vers által megbabonázva. Rúpa Gószvámí a tradíció alapján teljes dandavatját ajánlotta. És mit kapott cserébe? Egy nagy pofont az arcára! Gondoljatok csak bele; alázatosan közelítesz lelki tanítómestered felé, fűszállal a fogaid közt, teljes dandavatod ajánlod. És ahelyett, hogy dicsérnék az alázatosságod, kapsz egy nagy pofont! De még ha meg is történik, ne féljetek, mert mi volt Csaitanja Maháprabhu következő mozdulata? Az térdére ültette és így szólt hozzá: „Hogy tudtad megérteni a szándékom?” és így szólván – ahogy mondják – különféle áldásokban részesítette Rúpa Gószvámít. Ez azt is bizonyítja, hogy ha egyszer képesek leszünk megérteni mesterünk szívét és szándékát, különféle áldásokban részesülhetünk majd. Nem csak egy fajtában, hanem különfélékben!

(folytatjuk)

„Az utolsó tizenkét évet az Úr egyedül annak szentelte, hogy miközben szívét az elkülönülés fájdalma járta át, megízlelje Kṛṣṇa kedvteléseit.Az elválás érzésében az Úr Csaitanja Maháprabhu mind nappal, mind éjjel bolondként viselkedett. Néha nevetett, máskor sírt, néha táncolt, máskor meg fájdalmasan énekelt. Srí Csaitanja Maháprabhu ilyenkor mindíg meglátogatta az Úr Dzsagannáthot. Akkor érzései ugyan olyanok voltak, mint a gópíkéi, mikor hosszú elválás után láthatták Krsnát Kuruksétrán. Krsna bátyával és húgával látogatott el Kuruksétrára. Amikor Csaitanja Maháprabhu a fesztivál ideje alatt a szekér előtt táncolt, mindig a következő két sort énekelte. » Elnyertem végre életem Urát, akiért a kéjes vágyak tüzében égtem!« Az Úr Csaitanja Maháprabhu ezt a dalt szokta volt énekelni [széita prána-nátha], különösképp a nap második felében, és így gondolkodott, »Hadd vigyem magammal Krsnát vissza Vrndávanába!« Mindig ez az extázis töltötte el a szívét. Ebben az extázisban, Srí Csaitanja Maháprabhu egy verset idézett miközben az Úr Dzsagannáth előtt táncolt. Szinte senki sem értette a vers jelentését. »Ugyanaz a személy, aki fiatalon elrabolta a szívem, most ismét az uram.Ezek Csaitra hónapjának ugyanazon holdvilágos éjszakái. Ugyanazon málatí virágillat száll, és ugyanazon édes fuvallatok fújnak a kadamba erdő felöl. Bensőséges kapcsolatunkban én is ugyan az a szerelmes vagyok, elmém mégsem boldog itt. Arra vágyom, hogy visszamehessek arra a helyre, ott a Révá partján, a Vétaszí fa alatt. Ez az én vágyam. «”[1]

Ez a vers az elválás és találkozás extázisát foglalja magába. Gondoljatok csak bele, minden ugyan olyan, mint amikor életetek legjobb pillanatait éltétek át. Ugyan az a személy vagy, ugyan olyanok a körülmények, mégsem vagy elégedett. Nagyon különös érzés, hogy valószínűleg nem tudjuk megismételni életünk legjobb pillanatait, legszebb éveit. Így van? Egyetértetek?

Paramánanda: Én nem értek egyet!

Tírtha Mahárádzs: Rendben! Ne értsünk egyet azzal, hogy az extázis pillanatai elvesztek. Nem, dolgozzunk érte, hogy visszatérjenek.

Jasódá: Azt gondolom, hogy nem ismételhetjük meg őket; csak még intenzívebbek lehetnek.

Mandzsári: Én is úgy gondolom, mint Jasódá.

Tírtha Mahárádzs: Rendben, látom, hogy a vaisnavák haladó társasága vagytok. Nem elégedtek meg egyszerűen azzal, hogy megismétlődjenek az extatikus pillanatok, hanem fokozni akarjátok azokat.

De ehhez igazából megtisztult érzelmekre van szükségünk. Bármikor lépjünk kapcsolatba Krsnával a neveit zengve, meg kell, hogy történjen a varázslat. Haré Krsna Haré Krsna Krsna Krsna Haré Haré Haré Ráma Haré Ráma Ráma Ráma Haré Haré. Ez a szívek és lelkek találkozásának legjobb melódiája.

(folytatjuk)

“Az első évben, miután Srí Csaitanja Maháprabhu az élet lemondott rendjébe lépett, a bhakták Srí Advaita Prabhuval az élen elmentek Dzsagannáth Puríba, hogy láthassák az Urat. Miután Dzsagannáth Puríban részt vettek a Ratha-játrá ceremónián, a bhakták még négy hónapig ott maradtak Srí Csaitanja Maháprabhu társaságát élvezve a kírtanok alkalmával [ének és tánc].”[1]

A bhakták tehát idejük felét közvetlenül a Srí Csaitanja Maháprabhuval való társulásnak szentelték. Számoljatok egy kicsit utána: hány évet töltöttetek illúzióban, az illúziót szolgálva, vagy maximum magatokat, és hányat Krsnának szentelve. Ha idejében elkezditek a lelki gyakorlatokat, akkor mondjuk húsz év múlva, eléritek ezt a fele-fele megoldást, jó esetben. Tehát még ezt a fele-fele módszert is nehéz alkalmazni, mit mondjunk akkor a teljes odaadásról, a teljes meghódolásról!?

Mégis az írásokat és például a bráhmanák napi gyakorlatait tanulmányozva, érdekes következtetésekre jutottam. Általában hajnali háromkor indul a napjuk és a rituális fürdők és imák, a meditáció és felajánlások, a jagják és minden más, 5-6 órát vesz igénybe reggel. Tehát már 8 óra van. Igaz? Aztán olvasnak néhány fejezetet a sásztrákból, az mégy egy óra, vagy másfél. Majd következik a reggeli praszádam – még fél óra. És aztán, olyan 10 óra körül elmennek dolgozni. De 11-kor már készülődniük kell a déli kötelességekre, a munkára tehát csak egy óra maradt. És délben ismét ott vannak a rítusok – néhány óra; majd ebéd és egy kis pihenő következik. Aztán már itt is van az este. Ismét itt a fohászok ideje, és azt mondják, hogy 9 után, fél órát a családi kötelességekre fordítanak. Elkezdtem tehát számolni: a munkára, a pénzkeresetre – egy óra; családi ügyek – fél óra. Ez nagyszerű! Elég szigorú napirend. És mi a mi napirendünk? Alig tudunk felajánlani másfél órát Krsna szolgálatában. Sajnos változnak az idők.

Persze ne feledjük el, hogy a családosoknak abban az időben négy fő jövedelmük volt. Az egyik az elhullott rizsszemek begyűjtése volt a földeken – ez volt a grhasztháknak szóló első utasítás. A második a piacon való gyűjtögetés. A harmadik az volt, hogy csak a borjú szájának habját igyák. A negyedik utasítás pedig, hogy függjenek teljes mértékben Krsna kegyétől. Ha tehát ilyen munkád van – gyűjtögetés a piacon – egy óra alatt be tudod fejezni, nem gond. Ha azonban ott a munkád, az üzleteid, az óvoda – az már több időt vesz igénybe.

Akárhogy is, ne elégedjetek meg ezzel a félmegoldással. Az odaadást nem tudjuk pénzel vagy idővel mérni, de mérhetjük az érzelmekkel, a hajlandósággal, hogy feláldozzunk önmagunkat. A cselekedetek mégis a belső mentalitást fogják tükrözni. Válasszuk hát a teljes odaadást, és lépésről-lépésre próbáljuk meg elérni, kerüljünk közelebb ahhoz az eszményhez.

“Az első évben, miután Srí Csaitanja Maháprabhu az élet lemondott rendjébe lépett, a bhakták Srí Advaita Prabhuval az élen elmentek Dzsagannáth Puríba, hogy láthassák az Urat. Miután Dzsagannáth Puríban részt vettek a Ratha-játrá ceremónián, a bhakták még négy hónapig ott maradtak Srí Csaitanja Maháprabhu társaságát élvezve a kírtanok alkalmával [ének és tánc].” [1]

Ebből láthatjuk a bhakták éves tevékenységeit. Láthatjuk mi volt az éves rutinjuk: négy hónapot Maháprabhuval töltöttek. Leginkább Bengálból jöttek Dzsagannáth Puríba, ami elég nagy távolság, ezért egy hónapig tartott még elgyalogoltak oda. Egy hónap oda, négy hónap ott, és egy hónap vissza. Ez azt jelenti, hogy fele-fele, fél év közvetlen Csaitanja Maháprabhunak szánva, fél év közvetve.

Ebből azt is megérthetjük hogyan osztotta szét vagyonát Rúpa Gószvámi, amikor befejezte világi karrierjét – szintén fele-fele arányban. A felét a bráhmanáknak és a rászorulóknak adta. A másik felét ismét két részre osztotta, az egyik negyedet családtagjainak adta, a másikat pedig az esetleges rendkívüli kiadásokra tette félre. Pénzügyminiszter volt, a vagyon, amit összegyűjtött tehát elég nagy volt. Mégis gyakorolta ezt a fele-fele módszert.

És mivel Sríla Prabhupád nagyon eltökélt követője volt Csaitanja Maháprabhunak és Rúpa Gószvámínak, szintén azt mondta: „Ha adományozni szeretnél, akkor fele-fele. Bevételed felét ajánld a missziónak.” Gondoljatok csak bele! Ez elég nehéz. Aztán láttam néhány írást a vaisnava újságokban, hogyan értsük ezt a „fele-fele” módszert. Mert lehet, hogy Sríla Prabhupád megfelejtkezett az adóhivatalról, lehet tehát, hogy ezt a fele-fele megosztást az adózás után kel alkalmazni, nem pedig előtte. Miután befizetted az adót, elfelezed, ami maradt.

De megelégszünk csupán fél odaadással Krsna felé? Valójában Krsna a legkivalóbb adószedő. Mert azt gondoljátok, hogy elégedetté tudjátok tenni ha felajánlotok Neki egy kis tejet, vizet, levelet, stb. De aztán így szól: „Minden mást is – Nekem!” És néha ezt viccnek gondoljuk, vagy nem vesszük komolyan, de ennek valójában nagyon mély jelentése van. Isten nem elégszik meg a félmegoldásokkal. És természetesen a lelki élet nem pénz kérdése, vagy azé, hogy felajánlunk néhány levát (forintot) az Úr szolgálatában. Habár sok helyen megpróbálnak egyenlőségjelet húzni a pénzkereset és az Úr szolgálata között. Üzletet csinálnak Istenből. Bárhol is lásd ezt – határold el magad az ilyen gyakorlattól. A templomoknak nem a pénzcsinálás a funkciója. Mert amint egy templom kezd meggazdagodni, megjelennek azok is, akiket a pénz érdekel. Ha azonban egy templom szegény – nem termel pénzt, hanem elnyeli azt – és az emberek küzdenek azért a templomért, azok jó emberek. Mert nem a pénz után futnak, hanem készek osztozni a kiadásokon.

És mi volt az oka, amiért a bhakták Dzsagannáth Puríba, erre a szent helyre mentek? Hogy láthassák Csaitanja Maháprabhut táncolni és énekelni. Az első évben történt:

„Távozásukkor az Úr megkérte a bhaktákat, „Kérlek gyertek el minden évben, hogy láthassátok az Úr Dzsagannáth utazását a Gundicsá templomba a Ratha-játrá fesztiválon.” A Gundicsá templom Dzsagannáth nyári lakhelye. „Srí Csaitanja Maháprabhu utasítását követve, a bhakták minden évben meglátogatták Őt. Megnézték a Gundicsá fesztivált Dzsagannáth Puríban, majd négy hónap után hazatértek. Húsz egymást követő évben mindig sor került erre a találkozóra, és a helyzet annyira intenzívvé vált, hogy az Úr és a bhakták nem tudtak volna boldogok lenni az egymással való találkozás nélkül.” [2] Húsz év tehát! Ez azt jelenti, hogy 10 évet teljesen a közvetlen szolgálatnak dedikáltak. Gondoljatok csak bele milyen intenzív gyakorlat ez – minden évben ilyen hosszú időre találkozni. Habár gyakorlatilag mi is minden évben megpróbálunk találkozni néhány jeles alkalom kapcsán, de van, hogy nehéz megszervezni, vagy időt találni rá.

Mégis ez a négy hónap az indiai kultúrának is része. És az indiai éghajlatnak is, mert ez az esős évszak négy hónapja, amikor gyakorlatilag nem is tudsz mást tenni – vagy túlságosan meleg van, vagy túl sokat esik. És azt javasolják, hogy ezt az időszakot fordítsuk lelki gyakorlatokra. Maradj egy helyen, fordíts több időt a lelki gyakorlatokra és kevesebbet az anyagiakra. Valójában tehát a lelki gyakorlatokra használták ezt az időt. Ez egy olyan évszak, vagy az évnek olyan időszaka, amikor jó egy kicsit visszavonulni. Ha azonban az Indiai évszakokat akarjuk alkalmazni a világ többi részén is, tudnotok kell, hogy most nyár van, a nyár nem a visszavonulás ideje, mert ez emberek ebben az időszakban nagyon aktívak.

Minden évben várták tehát, hogy találkozhassanak egymással.

„Az Úr Srí Csaitanja Maháprabhu Nitjánanda Prabhut Dzsagannáth Puríból Bengálba küldte, amit Gauda-désként ismernek, az Úr Nitjánanda Prabhu pedig az Úrnak végzett transzcendentális szerető szolgálattal árasztotta el azt a vidéket.” [1] „Ez után az Úr Srí Csaitanja Maháprabhu Vradzsába küldte a két fivért, Sríla Rúpa gószvámít és Sríla Szanátan gószvámít. Utasítására Srí Vrndávan-dhámba mentek. Miután Vrndávanba mentek, a fivérek az odaadó szolgálatról prédikáltak és sok zarándokhelyet feltártak. Ők indították el Madhan-móhan és Góvindadzsí szolgálatát. Mindketten különböző szentírásokat hoztak Vrndávanba és összegyűjtötték ezek lényegét az odaadó szolgálatról szóló írásaikban. Ily módon felszabadítva az összes gazembert és elesett lelket.” [2]

Ebből láthatjátok a Gaudija Vaisnavizmus ágait. Maháprabhu Dzsagannáth Puríban ül, mely egy nagyon híres zarándokhely. Mi található Dzsagannáth Puríban? Először is az Úr Dzsagannáth. Másodszor, egy bizonyos ideig a buddhisták birtokolták a helyet, a buddhista gyakorlatok központja volt. Valamint Sankara is itt alapította fő ásramjainak egyikét. Láthatjátok tehát hogyan találkoznak, olvadnak össze, néha versenyeznek a különböző vonalak Dzsagannáth Puríban, mert ez nagyon fontos hely. Akárhogy is, Maháprabhu ott ül és tanítványait utasítja: „Te menj erre a helyre, te pedig arra.”

Nitjánanda Prabhut Bengálba küldte, ami nincs nagyon messze Dzsagannáth Purítól, a távolság egy éjszakát vesz igénybe busszal. De tudjátok, busszal utazni Indiában – éjjeli busz, ablakok nélkül – elég nehézkes. És általában, amikor megérkezel Kalkuttába (például), a busz lerobban, nem jutsz tehát el végső úti célodhoz, hanem valahol máshol várakozhatsz. Mégis sokkal közelebb van, mint Vrndávan. Mert Puríból Vrndávanba utazni… nos, nem javaslom, hogy busszal menj, jobb ha a vonatot választod. Akárhogy is, néha a bhaktáknak sikerül egy lassú vonatot választaniuk, melynek két-három napig tart odaérnie. Elég nagy távolság tehát. És gondoljatok vissza ötszáz évvel ezelőttre – autók, buszok, vonatok nélkül, csak Csaitanja Maháprabhu utasításával: „Menj el erre a helyre és prédikálj!” Ha azt az utasítást kapnád: „Menj Trigradba, alapíts ott egy központot, és prédikálj Csaitanja Maháprabhuról”, most könnyen meg tudnád tenni, mert itt ülünk. De tudjátok, elkezdeni valamit, kimenni a világba és teljes mértékben Krsna kegyétől függeni ez az egyike a legnagyobb – nos, azt nem mondanám, hogy kihívásoknak, de az egyik legnagyobb lehetőség arra, hogy fokozzuk odaadásunk.

Tehát, Nitjánandát Bengálba, Rúpa-Szanátant pedig Vrndábanba küldte. Ebből pedig lassan-lassan kialakultak a Csaitanja fa ágai. Az egyik a Vradzsa vonal, a másik pedig a Bengáli.

„Srí Nitjánanda Prabhu természeténél fogva arra ihletett, hogy transzcendentális szerető szolgálatot végezzen az Úr Krsnának. Most, Srí Csaitanja Maháprabhu utasítására, mindenhol ezt a szerető szolgálatot osztogatja. Végtelen hódolatomat ajánlom Srí Nitjánanda Prabhu lótuszlábainál, aki olyan kegyes, hogy az egész világon elterjesztette Srí Csaitanja Maháprabhu szolgálatát. Csaitanja Maháprabhu bátyaként szólította Nitjánanda Prabhut, miközben Nitjánanda Prabhu Uraként közelített Srí Csaitanja Maháprabhuhoz.” [1]

Látjátok a finom viszonylatokat! Az elöljáró azt mondja: „Te vagy az én bátyám!” A báty azt jelenti, hogy számomra te feljebbvaló vagy, tekintély. De a másik fél sosem felejti el eredeti helyzetét és így válaszol: „Te vagy az én Uram! Én pedig a szolgád vagyok.” Mit látunk tehát itt? Ez a raszák ütközése, mert az egyik bátyaként tiszteli a másikat, a másik pedig azt mondja: „A szolgád vagyok.” Az egyik családos rasza a másik szolgáló rasza. De valóban ütközésről van szó? Nem. Mert ezek a viszonylatok minket oktatnak. Azt mondják, bármi jöjjön is fentről, fogadjuk el azt. Ha táncba hívnak, táncoljunk. Ha dolgozni hívnak, akkor dolgozzunk. Ha bizalmas beszélgetésre invitálnak, akkor bizalmasan beszélgetünk. Ha arra utasítanak, hogy maradjunk csendben, akkor megpróbáljuk azt tenni. Bármi is jöjjön tehát felülről, próbáljuk meg szépen elfogadni azt és lépjünk be szabadon az invitálásba.

Egyszer láttam egy képet egy tanítómesterről, egy ágy tetején állt, kezében karddal és egyik tanítványával harcolt. A tanítvány is az ágyon állt és úgy nézett ki, hogy harcolnak. És azt mondtam: Oh! Ez a rasza! Ha a lelki tanítómester arra invitál, hogy harcolj vele, akkor tedd meg. De próbáld meg megőrizni az életét. Nem szükséges megmutatni, hogy jó harcos vagy, még nála is jobb. Mert ez egy másik része a finom raszának.

Mint az apa és a fiú esetében. A fiú ereje elenyésző az apáéhoz képest. Mégis amikor a fiú megfogja az apja ujját és azt mondja: „Gyere!” az apa vele megy. És Sríla Srídhar Mahárádzs szerint ezt a nagyon különleges kapcsolatot hívják szeretetnek.

„Habár Nitjánanda Prabhu nem más, mint maga Balarám, mindezek ellenére mindig az Úr Srí Csaitanja Maháprabhu örök szolgájaként tekint önmagára. Nitjánanda Prabhu mindenkit arra kért, hogy szolgálja Srí Csaitanja Maháprabhut, zengje az Ő dicsőségét és mondja az Ő nevét. Nitjánanda Prabhu a legkedvesebbként tekintett arra a személyre, aki Srí Csaitanja Maháprabhu odaadó szolgálatát végezte. Ily módon vezette be Sríla Nitjánanda Prabhu Srí Csaitanja Maháprabhu imádatát mindenki számára, megkülönböztetés nélkül. Habár az emberek elesettek voltak és istenkáromlók, felszabadultak ezen folyamat által.”[2]

„Minden dicsőség Srí Gauraharinak, aki a kegy óceánja! Minden dicsőség Néked, Sacsídéví fiának, mert te vagy az elesett lelkek egyetlen barátja! Minden dicsőséget az Úr Nitjánandának és Advaita prabhunak, minden dicsőséget az Úr Csaitanja valamennyi bhaktájának, Srívász Thákurral az élen! Korábban már dióhéjban elmondtam az ádi-lílát [kezdeti kedvtelések], melyet Vrndávan dász Thákur már kifejtett. Én ezért csak összefoglaltam azokat az eseményeket, és a kapcsolódó történéseket is leírtam már az összefoglalóban. Ki tudná felmérni Srí Csaitanja Maháprabhu határtalan kedvteléseit, én itt most csak a legfontosabbakat szeretném leírni, valamint összefoglalni a végső kedvteléseket. Én csak összefoglalom azokat az eseményeket, melyeket Vrndávan dász Thákur már részletesen kifejtett könyvében, a Csaitanja-mangalában. A kimagasló eseményeket később részletesen leírom.” [1]

Krsnadász Kavirádzs tehát egy nagyon alázatos helyzetet vesz fel. Sok olyan bhakta volt, aki megpróbálta összefoglalni Srí Csaitanja Maháprabhu életét és kedvteléseit, egyikük Vrndávan dász Thákur, egy igen megbecsült személy. Őutána mások is elkezdték leírni, összegyűjteni a Maháprabhuval kapcsolatos történeteket, mint Lócsandász, Krsnadász Kavirádzs, és mások. Mégis mindannyian nagyra értékelték az eredeti gyűjteményt, melyet Vrndávan dász Thákur írt.

„Valójában Srí Csaitanja Maháprabhu kedvteléseinek hiteles összegyűjtője Sríla Vrndávan dász, Vjászadéva inkarnációja. Csupán az ő utasításának eleget téve próbálom megrágni ételének maradékát. Nagy odaadással helyezve fejemre lótuszlábait, most összefoglalva leírom az Úr végső kedvteléseit.” [2]

És most jön Maháprabhu cselekedeteinek összefoglalója: „Huszonnégy éves koráig az Úr Srí Csaitanja Maháprabhu otthon maradt, és akkori kedvteléseit hívják ádi-lílának. Huszonnegyedik évének végén, mágha hónapjában, a növő hold két hete alatt, az Úr a szannjász, az élet lemondott rendjébe lépett. A szannjász rend elfogadása után, az Úr Csaitanja még huszonnégy évet töltött ebben az anyagi világban. Az ebben az időszakban játszott kedvteléseit, sésa-lílának, vagyis végső kedvteléseknek hívják. Az Úr végső kedvteléseit, melyek az utolsó huszonnégy évben történtek, madhjának [középső] és antjának [végső] hívják. Az Úr minden bhaktája ezen felosztás szerint említi kedvteléseit. Az utolsó huszonnégy évből hatot Srí Csaitanja Maháprabhu azzal töltött, hogy átutazta Indiát, Dzsagannáth Puríból Bengálba és Ráma hídjától (Szétubandha) Vrndávanba. Azokat a kedvteléseket, melyeket az Úr ezeken a helyeken mutatott be, madhja-líláként ismerik, azokat pedig, melyek ezután történtek antja-líláként. Az Úr kedvteléseit ezért három szakaszra osztják – az ádi-lílá, a madhja-lílá és az antja-lílá. Én most részletesen kifejtem a madhja-lílát. Az Úr Srí Csaitanja Maháprabhu tizennyolc éven keresztül folyamatosan Dzsagannáth Puríban maradt és saját példáján keresztül az odaadó szolgálatra tanította az összes élőlényt. Ebből a Dzsagannáth Puríban töltött tizennyolc évből hatot bhaktáival együtt töltött. Énekelve és táncolva mutatta be az Úr szerető szolgálatát.” [3]

Ebből az időszakból láthatjuk, hogy Csaitanja Maháprabhu különféle módokon viselkedett. Néha úgy, mint egy diák, máskor, mint egy professzor; néha, mint egy férj és az édesanyja engedelmes fia, máskor, mint egy lemondott szerzetes; néha, mint egy zarándok, a szent helyeket látogatva, máskor, mint ksétra-szannjász, egy helyben maradva és el nem mozdulva onnan; néha, énekelve és táncolva a bhaktákat tanította és velük töltötte az időt, máskor elbújt a Gambhírában és teljes extázisba merült. Azonban volt életének egy közös jellemzője – az Úr Krsna iránti odaadás és az úton, valamint a célon való mély meditáció.

És az életetek különböző szakaszaiban ti is különféleképpen viselkedtek. Néha, mint diákok, máskor, mint mesterek; néha gyermekek vagyunk, máskor anyák; néha cégvezetők, máskor egy család alázatos szolgái. Oly sok különböző pozíciót kell felvállalnunk! Azonban kell lenni egy közös, alappontnak, ami soha nem változik és ez a Legfelsőbb Úr iránti odaadás. Ha megszilárdítottad ezt elmédben és szívedben, akkor bármilyen helyre ellátogathatsz, elfogadhatsz bármilyen pozíciót, amit Krsna felajánl neked. Ha elég erős vagy, akkor azt mondom: elfogadhatsz bármilyen pozíciót, amit Májá Déví felajánl neked, mert sosem fogod elfelejteni hová tartozol.

“Dicsőség a végtelenül kegyes Rádhának és Madhan-móhannak! Gyenge vagyok és meggondolatlan, mégis Ők az én irányítóim, és az Ő lótuszlábuk a mindenem. Vrindávan drágaköves templomában egy kívánságteljesítő fa alatt, Srí-Srí Rádhá-Góvinda ül egy ragyogó trónuson, legbensőségesebb társaik szolgálják őket. Tiszteletteljes hódolatom ajánlom Nékik. Bárcsak Gópinátadzsí, aki fuvolája hangjával elbűvöli az összes gópit, és aki a Jamuná partján, Vamsivatánál kezdte a legdallamosabb rasza táncot, áramolná ránk kegyét.” [1]

Krsnadász Kavirádzs Gószvámí itt Vrndávan három fő múrtijához fohászkodik – Madan-móhan, Góvinda és Gópínáth.

Madan-móhan imádatát Szanátan Gószvámí alapozta meg, és Madan-móhan Krsna vonzerejét képviseli. Elrabolja a szíved. Ezért Szanátan Gószvámí mindazok védelmezője, akik oltalmat keresnek. Ő a diksá-gurut jelképezi. Mert a diksá azt jelenti, hogy eléred az oltalmad. Ezért mindazok, akik az oltalmat keresik, vagy egy lelki vezetőt, fohászkodjanak Szanátan Gószvámíhoz és Madan-móhanhoz. Szanátan Gószvámí adta meg az összes gyakorlati kötelességet, a lelki fejlődés teendőit és tiltásait, hogy segítsen minket az oltalom elnyerésében.

A második személy Rúpa Gószvámí, ő alapozta meg Góvinda imádatát. Tudjátok, hogy Krsna nevének helyes kiejtése Góvinda. Mert Ő boldoggá tesz, elégedetté teszi szíved és lelked. Rúpa Gószvámí a siksá-guru ácsárja, ő a tanítómester oltalma. Azok tehát, akiknek útmutatásra van szükségük, fohászkodjanak Rúpa Gószvámíhoz, és megkapják az útmutatást. Ezért az egész szampradája sásztra-gurujának is tekintik őt.

És végül a Krsna-lílá harmadik aspektusa Gópínáth, a gópik ura, és ezt az eszményképet Raghunáth dász Gószvámí testesíti meg. Azt mondhatjuk, hogy ő a rasza-guru oltalma. Könyvében leírja a lílák legfőbb aspektusait. Legfőbb műve a Vilápa-kuszumánydzsali, melynek jelentése a „A bánat bokrétája” – a virággyűjtemény szépségéhez hozzáadnak néhány cseppet. Ha tehát a keserédes ízt keressük, hozzá kell fohászkodnunk.

Ez persze nem jelenti azt, hogy Szanátan vagy Rúpa Gószvámí kevesebbet adott, hogy ők csak az édeset adták, túlságosan édeset és jobb ha Raghunáth dászhoz megyünk, hogy kapjunk néhány cseppet a keserűségből, mert ez csak a rasza képzett ízlelőinek való; az újoncok ízlelgethetik az édeset, a fejlettebb szinten állók ízlelhetik meg a keserűséget… Nem. Mind téged szolgálnak. Mind minket szolgálnak. Segítenek, hogy egy kicsit megértsünk ezt a lelki tudományt az ábécé-től az xyzé-ig. Mert ezt egy hosszú út és sok-sok útmutatásra van szükségünk, sok útmutatóra. És ahogy megegyeztünk, az egyben megtaláljuk a sokat, és a sokban az egyet. Egy guruban sok útmutatással találkozol és a sok útmutatásban megtalálod ugyan azt az egy gurut.

„Még egy tudatlan személy is azonnal tudásra tehet szert, egyszerűen csak Srí Csaitanja Maháprabhu kegye által. Ezért az Úrhoz fohászkodom, hogy bocsájtsa rám indokolatlan kegyét. Tiszteletteljes hódolatomat ajánlom Srí Krsna Csaitanjának és az Úr Nitjánandának, akik olyanok, mint a nap és a hold. Egyszerre jelentek meg Gauda[1] horizontján, hogy szétoszlassák a tudatlanság sötétségét és így csodálatos módon mindenkit áldásban részesítsenek.” [2]

Tudnunk kell, hogy ahol a nap és a hold jelen van, nem történhet semmi rossz. Ez egy nagyon erős védelem. Ezért gyakorolják a jógik a hathát, – nap és hold – mert semmi rossz nem történhet, ha a nap és a hold ereje egyesül. A Legfelsőbb Úr egyik szeme a nap, a másik a hold. És számtalan helyen megtaláljuk ezeket a kettősségeket, melyek azonban az egységet tükrözik. Ugyan így Csaitanja Maháprabhut és Nitjánanda Prabhut is a naphoz és a holdhoz hasonlítják. Alapszinten Maháprabhut a teliholdhoz hasonlítják, az áldó holdhoz. Itt azonban a lunáris erőt Nitjánandának dedikálják, és Ő a guru archetípusa. Miért? Mert a telihold képes fényt adni a sötét éjszakában. Ugyan így a lelki tanítómester képest fényt, fényességet teremteni sötét szívünkben vagy elménkben, stb. A holdfény mégis nagyon misztikus – habár fényes, mégis csodálatos ezüst fénnyel takarja az igazságot. Próbáltatok már teliholdas estén autót vezetni, világítás nélkül? Igen! És milyen volt?

Dani: Csodálatos! Varázslatos!

Tírtha Mahárádzs: De ez nem igazán működik, ez a probléma. Mert azok a titokzatos fények nem ilyen egyszerű tevékenységekhez valók, mint az autóvezetés. Ugyan így a megvilágosodott mesterből áradó titkos fények segítenek minket, de nem vagyok biztos benne, hogy teljesen meg tudjuk érteni, hogy mit jelentenek. Azonban, mit tehetnénk – ajánljuk tiszteletünket és fohászkodjunk még több áldásért. Mert „még ha valaki nem is rendelkezik tudással, teljes tudásra tehet szert az áldás által”. Egyetértetek?

Paramánanda: Szeretnék egyetérteni.

Tírtha Mahárádzs: Helyes. Ezt azt jelenti, hogy nem értesz egyet. Vannak eszményeid.

Paramánanda: Egyetértek.

Tírtha Mahárádzs: Mindenki engedelmes? Szokatlan! Váratlan! Legyen szilárd hitünk ezekben a tanításokban. Mert ennek a tudománynak nincs határa. A kinyilatkoztatott írásoknak nincs vége. És ha az érveléssel kezdünk, nincs vége az érveknek. Nyomatékosítasz valamit, majd jön valaki más, erősebb érvekkel és felülírja azt. Ezrét Nárada Muni azt mondja, az érvek nem a végső forrás. Mégis egy olyan személyt követve, aki rendelkezik a tudással, nagyon könnyű elérni a célt. Ha egyedül kell találnod egy célt, nem biztos, hogy könnyen megtalálod majd. Ha azonban van egy vezetőd, akkor nagyon könnyű lesz megtalálni. Az áldás ereje tehát nagyon magas.